To; Denissa ...,

London - 1307.

A tükör előtt állva, hófehér-, s meredt arccal bámultam megnyúlt szemfogaimat, majd ujjbegyeimmel óvatosan nyomkodni kezdtem azokat. Igazság szerint, óczkodtam mind a látványtól, mind az érzéstől. Érthető, hisz mindez új volt még nekem. Talán, túlságosan is új. A testem megváltozott: - a tartásom szemmel láthatóan többet javult az elmúlt pár napban, mint egy egész életében szoros fűzőt viselő hercegnőének. Emellett, fizikailag sokkal erősebbnek érzem magam, s a megmagyarázhatatlan gyorsaságnak köszönhetően szabadon suhanhatok fel, s alá. Viszont, a szívem rabként dobog tovább: - Lord Niklaus ejtette foglyul, s kétlem, hogy valaha is megkegyelmezne neki. Számat enyhe mosolyra húztam, miközben arcomon rózsa színű pír jelent meg. Bevallom, a már említett-, lenyűgöző férfi teljesen az ujjai köré csavart, s lelkem oly' törékeny, hogy képtelen vagyok bármit is tenni az iránta érzett vágy ellen. Úgy vágyom rá, mint gyermek az anyjára, s mind kiszáradt mező az esőre. Semmi kétség afelől, hogy egyrészt új atyámként tekintek rá, másrészt, oda nem illő-, pajzán álmaimban leendő férjemként képzeltem el magamnak. Mosolyom hirtelen halk kuncogássá alakult át: - fölöttébb szórakoztatónak találtam az új fogsoromat, ahogy a felfokozódott érzéseket is. Ugyan halk-, mégis határozott léptek szűrődtek be a szobám ajtaja alatt, mire hajamat vállaimra zúdítottam, s egyenesen a kilincsig suhantam.
- Nocsak, nocsak - a férfi hátrakulcsolt kézzel lépte át a küszöböt, majd udvariasan kezet csókolt. Ajkai érintésére testemen bizsergető érzés szaladt át. - Kegyed rendkívül gyorsan tanul - szólalt meg rekedt hangján, majd a lehető legtermészetesebb mozdulattal foglalt helyet a díványon. Már a puszta látványa képes volt annyira rabul ejteni, hogy tekintetem elkerülte fivére jelenlétét. Szégyenkezve hajtottam le fejem, majd megbánó tekintettel próbáltam elnézést kérni. - Lord Elijah - hajoltam meg illedelmesen. - Minek köszönhetem megtisztelő látogatásukat? - Fordultam vissza Niklaus felé, de ahelyett, hogy kérdésem válaszra lelt volna, a férfi mutatóujjával csöndre intett, majd a mellette üresen pihenő helyre mutatott. Szelíden sétáltam át a szobán, majd ruhámat megigazítván teljesítettem parancsát, s helyet foglaltam mellette. Mondanom sem kell, hogy ostoba szívem majd kiugrott a helyéről, mikor erős kezeit vállamra helyezte, s fejemet felé fordítva mélyen a szemeimbe olvadt.
- Hány testvéred van? - Kérdezte, mire Elijah felsóhajtott, s megcsóválta a fejét. - Niklaus, erre nincs semmi szükség! - Jelentette ki, de Niklaus tekintete csak nem szakadt le enyéimről. Valamilyen erős késztetést éreztem arra, hogy csak, és kizárólag az igazat válaszoljam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megfeszülten próbáltam kiúszni szemei tengeréből, miközben fejemben testvéreimet számoltam. Az Isten egy pár évvel idősebb nővérrel-, s egy fiatalabb húggal áldott meg, de utóbbi sajnos halálát lelte. Anyám ok nélkül förmedt rám, s szentül hitte, hogy én okoztam a kis Albena halálát. Illik ilyet feltételezni a saját gyermekedről? Ajkaimat szóra nyitottam, szívemet pedig megkönnyebbült-, ugyanakkor fájdalmas érzés járta át. - Egy - szólaltam meg. - Eva gyönyörű nő, kétségtelen, hogy Önnek is tetszene - folytattam feszülten, majd a díványt fedő-, selymes anyagba markoltam. A szoba falai életre keltek, már-már táncot jártak körülöttem. A tükör pajkosan kacsintott rám, s a parfümök csodás illatokat fújtak a levegőbe. Viszont, Elijah lényét sötét árny vette körül: - lassan kezdett eltávolodni, s én nem láttam mást, csak Niklaus üres tekintetét. Valóban üres volt. A szeretet legapróbb jelét sem véltem felfedezni benne, vagy, ha nem is a szeretetét, legalább a megértését. Ebben a pillanatban hullt harmadjára is darabokra a szívem, de sem mozdulni, sem szólni nem tudtam. Hiába látszott üresnek, az a tekintet furcsa mód mégis rabul ejtett, s mintha vasból készült láncokkal ölelné át testem, úgy kényszerítette ki belőlem az igazság eddig ki nem mondott részét. - Tudtommal, hat gyermeknek adott életet. - Nyögtem ki végül, mire Ő elkapta fejét, s ajkaihoz nyúlva, gonosz mosolyra húzta azokat. - Hat? - Fordult ismét felém. - Ez fantasztikus! - Egyensúlyomat megingató hévvel ugrott fel a díványról, átsétált a szobán, s a küszöbnél Elijah vállát megveregetve lépte át annak ajtaját. Nem nézett vissza. Fölösleges lett volna. Épp oly' fölösleges, amennyit szerény személyem jelent neki. Jelentéktelen, és eldobható vagyok, Elijah mégis közelebb lép, s kedvességében nem látok mögöttes tartalmat.
- Miért ennyire fontos neki a családom? - Kérdeztem értetlenül. Pár könnycsepp is legördült arcomon, hisz nem tagadom, hogy titkon szeretnék én lenni a már oly' sokszor említett hasonmás. Szeretnék fontos lenni: - nem a világ, s nem is önmagam, hanem az Ő számára. Ez az egyetlen vágyam, csupán ennyit kérek Istentől. - Egyedül a Petrova hasonmás képes szabaddá tenni Őt, Annabelle - szólalt meg nyugtató hangján, majd fejemet mellkasára hajtva simította végig kezeit hajfürtjeimen. Szabadság: - hát mindannyian erre vágyunk?


A pillanatnyi emlékkép épp oly' gyorsan tört belém, ahogyan távozott. Fejemet lassan felemeltem, s igéző tekintetemmel ismét a mit sem sejtő lány szemeibe hatoltam. - Mondd csak, Denissa ... - ujjaimmal vállán zongorázok - van olyan ember, akit ne érdekelne a szabadság? - Kérdezem sejtelmesen, remélve, hogy ezzel kielégítő választ adtam az imént feltett-, ostoba kérdésére. Folyton csak a miértek, az ostoba, és megmagyarázhatatlan miértek. Az évek során jól megtanultam, hogy a miértekre soha nem kapunk megfelelő-, csupán átmeneti-, enyhén kielégítő választ. Például, most jogosan tehetném fel a kérdést, hogy miért ennyire szűk látókörű, s miért nem bólint rá az ajánlatomra? Fölösleges volna. Elvégre, képtelen lenne egy épkézláb mondatot összerakni. Valóban, az emberek életében a félelem a legnagyobb Úr.
- Nos, a te döntésed, kedvesem - Mondom, majd mire hátralép, enyhítek a szorításon, s elengedem a vállait. - Rengeteg tervem van veled, és a húgoddal - ajkaimat halk kacaj hagyja el, majd óvatosan ellököm magamtól a lányt. Eszem ágában sincs ártani neki, elvégre, lökésemmel akár meddőséget is okozhatnék neki, s nem egyelőre még nem akarok az igaz halált hordozó karóval találkozni. - Hosszú lenne felsorolni - zárom le a mondanivalómat, majd pár lépéssel odébb állok, s Denissa mentőakcióját figyelem. Rokonok: - az ember néha bármit megtenne értük. Harcolna, szenvedne, s akár meg is halna, de ne felejtsük el, hogy már évek óta nem vagyok ember. Más vagyok, teljesen más. Egy vérszívó szörnyeteg, akit az említett szó hallatán elönt az undor, de Denissa kecsegtető ajánlata hallatán örömmel lépek újra közelebb hozzá. - Kérésed számomra parancs, Denissa - hangosan felnevetek, majd mosolyomat legörbítve megragadom arcát, s mélyen a tekintetébe olvadok, pont úgy, ahogy akkoriban Niklaus olvadt enyéimbe, s még ma sem tudom, hogy miért éreztem oly' erős késztetést, vagy kényszert, hogy válaszoljak neki. Tudom, hogy képes megigézni, ahogy egy embert, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen felemelő érzés az elbájolás. - Hazamész, és elfelejted ezt a találkozást. Soha nem jártál ennél a sírnál, s soha nem láttad az arcomat, ami ettől a pillanattól kezdve teljesen idegenné válik számo... - egy halk nesz szakított félbe, s az ismerős szagot a szél felénk sodorta. Birtokosában teljesen biztos voltam, ahogy abban is, hogy sietnem kell. - Ígérd meg, hogy vigyázol a testvéredre, Denissa! - Jelentettem ki kissé zavartan. - Istennek szűksége van rá. Ezt soha ne feledd! - Elengedtem bársonyos arcát, majd újra ellöktem magamtól, s vámpírgyorsasággal az erdő felé suhantam. Ugyan egyszer sikerült legyőznöm a Vadászt, kétlem, hogy ezen alkalommal is sikerrel járnék. El kell tűnnöm innen, ha még látni akarom a holnapot.

Részemről vége, de te írhatsz még egy zárót, ha szeretnél. Köszönöm a játékot, élmény volt!

To; Denissa ...,

Kegyetlen dolog a megszállottság: - szinte észrevehetetlenül bukkan fel, s a lehető legalattomosabb mozdulattal zár fogságba. Egy idő után nem csak a lelked kell neki, hanem az emléked is. Felemészt, s nem marad más utánad, csak por, és hamu. Viszont, ahogy azt a Szent Írás is említi, porból lettünk, s porrá leszünk, de a lelkünk egy csodás helyen fog tovább élni. Több, mint egy évszázada Lord Niklaus megszállottja vagyok, s hiú ábrándok közt ringatózom, miközben a számomra megváltást jelentő hasonmás újjászületését várom. Talán most jött el az én időm.
- Örömmel tölt el, hogy megismerhetlek, Denissa - Szemeimmel követem megrémült tekintetét, miközben én is fejet hajtok, majd gúnyos mosolyra húzom a szám szélét. Bogdana roppant közvetlen volt, s mély sajnálatomra a pletykáiról volt híres. Szegény asszony talán nem is tudta, hogy ki fia-borja vagyok, de a nevemet önkéntelenül sem tudta volna elfeledni. Kétségtelen, hogy az előttem álló, már-már remegő lányka fejében fura gondolatok kavarognak a kilétemet illetően, de a Petrova családban nem ritka a névrokonság. Emlékeimet előcsalogatva nyitom szóra ajkaimat, de még mielőtt sikerülne megmagyaráznom a nevem hamis eredetét, Denissa kíváncsi kérdése félbeszakít, s én hevesen kapom fel a fejem. Testemet megfeszítem, úgy próbálom türtőztetni magam: - akaratom ellenére is szét téphetném gyanakvása miatt, viszont, a megváltásom elnyerése fontosabb, mint a lányban felmerülő kételyek eloszlatása. - Megboldogult nagyanyám nevét, s külsejét örököltem. - Jelentettem ki dacosan. E tömör magyarázat bőven elég egy hozzá hasonló, primitív lánynak. Mit tudhat ő a vámpírokról? Mit tudhat ő bármiről is? Itt még a dajkamesékben sem említik meg az éjszaka rabságában élő-, gyönyörű teremtményeket, így a való életben még inkább rejtély marad a létezésünk. Hiszem, hogy minden okkal történt, s valójában Isten lenyűgöző munkálódásának eredményei vagyunk. Hiszem, hogy a hasonmás feláldozásával Niklaus feloldoz, s utat enged a szerelmünknek, ami kezdettől fogva létezett. Ugyanakkor, azt is hiszem, hogy Denissa Petrova több segítséget tud nyújtani, mint azt valaha is képzelte volna. Kezeimet csípőm mögött összekulcsoltam, s lassú léptekkel köröztem a lány körül. - Katerina? Föltétlenül be kell mutatnod nekem - nevettem el magam udvariasan. Magabiztosságom egy pillanatig sem ingott meg: - nincs más választása, nem ellenkezhet, hisz igéző tekinteteim elől még egy Petrova sem képes elmenekülni, hacsak, nem fogyasztana verbénát, aminek illatát szerencsémre nem véltem felfedezni. Niklaus nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a vasfű igencsak ritka növény manapság, elvégre, több évszázada igyekszik kiirtani az összeset, ami ezen a Földön terem. A gondolattól újabb mosolyt villantottam. Mi uralhatnánk az egész világot, s sem Mikael, sem más vadász nem tudna az utunkba állni.
Denissa újabb kérdése hallatán egy pillanatra megtorpantam, de azonnal elindultam, folytatva az imént elkezdett körözést, amivel legjobb reményeim szerint zavarba hozom majd. - Ismertem - bólintottam lágyan, elkerülve a további kellemetlen részleteket. Nem tanúsítok nagyobb jelentőséget a kérdésének, egyelőre szeretnék én kérdezni. Közvetlenül a háta mögött álltam meg, majd enyhe mozdulattal tettem vállára az egyik kezem, miközben ujjaimmal hajfürtjeit pörgettem. - Soha nem mozdultál ki még innen, s az elzártság, és a tudatlanság egyvelege lassan kezd felemészteni. Tévedek? - Súgtam fülébe, majd erősebben megmarkoltam kusza vállát. - Hozd el nekem Katerinát. Új világot mutatok nektek, Denissa. Velem tartotok? - Kérdeztem halkan, elnyújtott hangon.

// Elnézést, hogy ilyen sokat késtem.

To; Denissa ...,

Meredten bámulom apám kőbe vésett nevét, s gondolatban gyötrelmek közt próbálom visszahúzni az arcomat behálózó ereket. Százharmincnyolc évnyi tapasztalat után sem vagyok képes parancsolni a vérszomjnak, ami nap, mint nap előtör belőlem, de bevallom, legbelül áhítozom a vér édeskés ízére, s legszívesebben átharapnám az összes temetőben gyászoló ember nyaki artériáját. Nevezz gonosznak, de rágalmad a tényen, miszerint vámpírként az emberi ösztöneink erősödnek fel, semmit sem változtat. Minden egyes emberként elfojtott könnycsepp, legyen az szomorú, vagy örömteli, minden egyes pillanat, amikor valami miatt szégyenkezned kellett, minden egyes lélegzetvétel éhséggé alakul át, s az ilyesfajta éhséget semmi nem tudja enyhíteni, mi több, a forró vértől lüktető emberi testek látványa, s az imént lágyan elnézést kérő hang szítja azt, akár a levegő a tüzet. Hevesen húztam végig ujjaimat az alvadt vértől teli ereken, miközben a lehető legszebb dolgokra gondoltam. Enyhe érintésem hatására az erek rándultan húzódtak vissza, akárcsak az előbb kiötlődő szemfogaim.
- Ugyan ... csak nosztalgiáztam - felálltam, majd felemelt fejjel sétáltam oda hozzá. A gyönyörű szó enyhe kifejezés a látvány leírására, ami hirtelen elém tárult. Egy röpke pillanat erejéig belém tört a gondolat, miszerint lehetséges, hogy épp a második Petrova hasonmással hozott össze a sors, de az elmémben gondosan elraktározott emlékek a Tatiana-ról készült festményekről, gyorsan eloszlatták a kételyeket. - Anna Petrova - hajtottam fejet udvariasan, majd egészen közel léptem hozzá, és a mellkasára böktem. Talán elfogult vagyok, de a Petrova lányok mindig kiemelkedő szépséggel voltak megáldva. Soha nem felejtem el Eva igéző kék íriszeit, s Albena selymes szőke fürtjeit. Viszont, vámpírként nem csupán a szépség az, amit azonnal észreveszünk egy Petrován: - a vérének illata csábítóbb, mint bárki másé, s úgy lüktet, hogy mérföldekről is megérezzük. Épp ezért nem is csoda, hogy a természet egy ilyen eldugott országba "száműzte" a Petrovákat, hisz az egyensúlyt muszáj megtartani.
Egyensúly: -, ha már erről beszélünk, illik megemlítenem, hogy az Ősi boszorkány, kiről Elijah oly' sokat mesélt, ravasz, ugyanakkor dicséretreméltó módon zárta el Lord Niklaus vérfarkas énjét, hogy visszaállítsa a felborult egyensúlyt, nem beszélve az ötszáz évente születő hasonmásokról szóló legendáról. Arcom zavartan megrándult, s gondolatban villámcsapásszerűen csökkentek az évszámok: -, ha a számok nem csalnak, valószínűleg már tizenéves lehet a hasonmás. Maga a megváltás ez számomra, hisz több, mint száz éve menekülök Niklaus elől úgy, hogy nem is üldöz. Megloptam őt, s a lopás felér az árulással. Mindannyian tudjuk, hogy Niklaus utálja az árulókat, s keményen meg is bünteti őket. Viszont, én oly' sokat szenvedtem már, hogy inkább bujkálok, elfojtva az iránta érzett szerelmet, ami erősebb, mint az acél, mégis egyedül az képes törékennyé tenni. Mi lenne nagyobb ajándék az én Istenem számára, mint az új hasonmás, kire több, mint ötszáz éve vár? Biztosan tárt karokkal fogadna, s megbocsájtana, mi több, talán átgondolná az ajánlatomat, amivel oly' sok éven át nyaggattam.
- Vannak húgaid? - Kérdeztem hevesen, hisz szívem majd kiugrott a helyéről. A gondolat, hogy én keríthetem kézre a hasonmást, ezzel megtörvén az átkot, ami láncként tartja fogva Niklaus vérfarkas énjét, extázisba ejt.

To; Denissa ...,

Több, mint egy évszázada élek: - kerek százharmincnyolc éve vagyok a vér, s a sötétség rabja. Bogdana Petrova nyolcvanhét évig élvezhette a napsugarak lágy érintését, hadd' ne beszéljünk a fiatalságáról. Viszont, én visszautasíthatatlan lehetőséget kaptam Lord Niklaus-tól: - örök élet. Órákig csüngtem édes ajkain, s hallgattam lágy szavait a csodás fajról, és a szabad életről. Mára már tudom, hogy a vámpírlét több hátránnyal jár, mint előnnyel. Naiv vagyok, de nem ostoba: - gyorsan tanultam, de a gyorsaságom majdnem a vesztemet okozta. Átsiklottam a dolgok fölött, s érzem, hogy a leglényegesebb tanácsokat önkéntelenül is kikerültem. Hajt a vérszomj, s a körülöttem lévő összes ember nyakát átharapnám. Egyáltalán nem zavar, hogy épp a rokonomat temetjük: - haladnom kell a korral, így a helyszín pozitív oldalát nézem. Legalább nem kell elásnom a hullát, hisz a sírt már rég kiásták. Látható tehát, hogy minden egyes emberként elfojtott könnycsepp, sötét perverzióvá alakult át, így bárhol, bármikor, és bárkire képes vagyok lecsapni, de annak ellenére, hogy kívülről ridegnek, mégis szeszélyesnek tűnök, legbelül tombolok. Elijah szavaival élve: - Nincs semmiféle kapcsoló, ami képes kikapcsolni az érzelmeket. Valójában, nem is akarom kikapcsolni a szerelmet, amit Lord Niklaus iránt érzek. Épp a megszerzéséért való vágy miatt jöttem el a temetésre: - ahogy azt már említettem, nem vagyok ostoba, s a számtan sem esik nehezemre. Már több, mint ötszáz év telt el a hasonmás halála óta, s Niklaus váltig állítja, hogy pontosan ötszáz évente születnek a hasonmások. Hogy tagadhatnám meg tőle-, és elsősorban magamtól a lehetőséget? Neki a hasonmásra van szűksége, nekem pedig rá ..., és átvertem őt, mi több, loptam tőle, s biztos vagyok abban, hogy nem fogadna tárt karokkal, hacsak, nem viszek neki cserébe valamit, vagy inkább valakit. Valamit, ami megváltoztatja a sorsát, vagy valakit, aki már a teremtése óta halálra van ítélve. Szerencsétlen Bogdana négy gyermeket hozott a világra, ezzel gazdagítva a vérvonalunkat. Ahogy végignéztem a zokogó emberek arcán, egy másodperc erejéig Eva arca jelent meg előttem, kinek - és fékezhetetlen ágyékának - köszönhetően nem halt ki a vérvonalunk. Önkéntelenül is elmosolyodtam, de mosolyomat szinte azonnal meg is szakítottam, s hagytam, hogy a komorság visszatérjen az arcomra: - még egy árva könnycsepp is kicsordult a szememből, s lehajtott fejjel dobtam földet a koporsóra.
- Pochivaĭ v mir! - Zengtem együtt a gyászoló néppel, miközben szemem sarkából a fiatalabb rokonok felé sandítottam. Reménykedtem, hogy a szűzies egyedek közt ott rejtőzik a hasonmás, kinek vére édesebb, mint a méz, mégis egyszerre keserű, s mérgező. Hirtelen belegondoltam, hogy talán túl elhamarkodottan cselekednék, s ezzel veszélybe sodornám az örök életet, amit nekem ajándékozott a sors, Lord Niklaus, vagy maga Isten. Hiszek Istenben, és hiszem azt is, hogy nem hiába hagyja, hogy a vámpírok szabadon járjanak a napfényben: - tervez valamit, valamit a Sátán ellen.


Még a vérszomj sem képes felülmúlni az érzést, ami atyám halála miatt tör belém nap, mint nap. A temetés végetértével gondolkodás nélkül szaladtam a temető hátsó részébe, hogy meglátogassam a férfi sírját, aki felnevelt, s önzetlenül szeretett. Zokogva rogytam térdre a sírkő előtt, s bevallom, sikítani támadt kedvem. A fájdalomtól szemfogaim előbújtak, s lassan a lila érhálózat is belepte az arcomat. - Nézd mivé váltam ... - suttogtam, s letöröltem a könnyeimet. Félek, hogy csalódott bennem, s ő is szörnyetegként tekint rám, mint minden olyan ember, aki meglátja az arcomat, és az agyaraimat. Viszont, mindez előnyökkel is jár: - gyors vagyok, és elméletileg sebezhetetlen. Igézőek a szemeim, így bármit elvehetek, ami egykor nem lehetett az enyém - habár, soha nem panaszkodtam, s elfogadtam, hogy a családom nem dúsgazdag. Bárki lehetek, és szabadon dönthetek a sorsomról, és mások sorsáról. Vallásos családban nőttem fel, így a gyilkosság gondolata soha nem fordulhatott meg a fejemben - még álmomban sem -, de vámpírként az emberi élet elvétele magától értetődővé vált.
Gondolataimat egy halk nesz szakította meg, de az alvadt vértől duzzadó erek még mindig nem hagyták el az arcomat, s a kíntól felgyülemlő vérszomj sem hagyott alább.