Katherine mindig megkeserítette az életemet, elviselhetetlen egy nőszemély és abban az egy másodpercben mikor indulatból lenyomtam a torkán a gyógyírt azt hittem örökké megszabadulok tőle, hogy soha többé nem fogja az életemet keseríteni, de tévedtem. Talán azóta, mióta ember lett belőle sokkal jobban tapad, mint egy pióca vagy, mint előtte. Mondjuk, nem csodálkozom, annyi év alatt amit futkározással, hódítással töltött teljesen elfelejtette milyen ember lenni, nem tudni megigézni valakit és csak úgy lenni. Emberként számtalan veszély fenyegeti, de egy apró részem, aki még tisztán emlékszik minden egyes tettére, ami felém meg a családom felé irányult, nem tudja sajnálni és nem is akarja. - Szerintem mindenki jól járt azzal, hogy lenyomtam a torkodon azt a gyógyírt Katherine. Senki sem akarna egy olyan világban élni, ahol Te halhatatlan vagy. – gúnyos mosoly ült ki arcomon, amint megláttam szikrázó tekintetét. Vicces belegondolni abba, hogy a nagy és hírhedt Katherine Pierce egy halandó, akit bármikor érhet valami, ami megöli, és most nem tud semmit sem elérni a manipulációjával. Kifejezetten szórakoztató ez a helyzet. – Miről beszélsz Katherine? Kettőnk közül sose én játszottam a játékokat. – türelmetlenül helyeztem át a súlyomat egyik lábamról a másikra. Hiába vagyok erősebb, gyorsabb jelenleg nála mégis feszélyez a jelenléte. Sose lehet jóra számítani, ha az ember közelében ez a nő ólálkodik. És tessék ki is bújt a szög a zsákból, márpedig, ha megint összekötött minket akkor valamit gyorsan tenni kell. Mégsem akarom megadni neki az örömöt annak, hogy azt higgye megtud félemlíteni . Annak az időnek vége mikor egy apró méhecske is félelmet keltett bennem, Katherine pedig egyenesen határos egy ilyen apró állattal mégis… - Mikor fejezed már be ezeket a játékokat? Kezdenek nagyon unalmassá válni. – túrok bele gondterhelten a hajamba, majd félmosolyra húzva a számat válaszolok neki. – A helyedben elkezdenék élni, mert hamarosan nem leszel ilyen szép és kívánatos. Ott találod magad egyedül, boszorkányok és barátok nélkül, haldoklani fogsz és senki nem fog segíteni rajtad. – lehet, hogy értett és még most is ért ahhoz, hogy ráhozza az emberre a frászt meg elhitesse mindig van egy ász a tarsolyában, de be kéne látnia, hogy ez elől nincs menekvés. Megöregszik, majd meghal és soha senki nem fog rá emlékezni, talán senki sem fog eljárni a sírjához. Furcsa belegondolni abba, hogy pár hónap leforgása alatt mennyit változhat a világ, hogy az a személy, aki hatalmas gondot jelentett számodra most már nem is annyira veszélyes. És akkor most jogosan tevődik fel bennem a kérdés: miért segítenék neki megváltoztatni a jelenlegi helyzetet? Mindenki örül annak, hogy pár év múlva már nem lesz dolgunk ezzel a nővel, hogy 100 év múlva már csak nevetünk a tettein. Mégis valami okból kifolyólag szeretném még a közelembe tudni Katherinet, talán bizonyítani akarok neki, hogy nem vagyok az a védtelen liba, akinek eddig gondolt. Vagy csak a hasonmás vér miatt akarok segíteni neki? Nem, Elena ez a legrosszabb dolog, amire gondolhatsz! - Akkor nincs mit tenni, a vámpírvér nélkül nincs halhatatlanság. – vonok vállat majd fintorba fordul az arcom. – Vicces, az előbb beszéltél a boszorkány barátnődről. Miért nem segít Ő? – ívelt szemöldököm a levegőbe vándorolt úgy vártam válaszára. Tehát hazudott, nincs semmiféle összeköttetés kettőnk között. Akkor nincs is okom segítséget nyújtani neki. Lenyűgöz a tudat, hogy emberként áll előttem. Egy védtelen, törékeny emberként, akinek minden vágya újból vadállattá válni. Én ha tehetném nem lennék vérszívó, szívesen lemondanék, ha ez azzal járna, hogy visszakapom az emberségemet. - Leülni? – kérdezek hitetlenül issza majd tudatosul bennem mennyire fárasztó is egy halandónak a folytonos állás, főleg egy olyannak, mint Ő. Lassan bólintok majd követem a kiszemelt lócáig és leülök. – Tegyük fel, hogy segítek neked. Mi hasznom válik belőle?
Dühös voltam. Indulatos. Felforrt a vérem a csata hevében, ezt pedig a boszorkány, gyilkolási jelente csak tetőzte. Meg tudtam volna ölni őt. Kivételesen nem izgatott volna, ha megint kiontom valaki életét, pláne nem egy olyan alakét, aki a szemem láttára végzett valakivel, ahelyett, hogy megmentette volna. A kis szőkeség, kék szemének őrült csillogása szavak nélkül is beszélt. Szinte láttam benne, hogy elméjébe befészkelte magát a tébolyodottság. Agyára ment a hatalom. Szívesen megfosztottam volna őt az őrülettől, mindjárt az életétől is, két legyet ütve egy csapásra, ha nem állt volna az utamba piti kis varázslata, amivel az életét védte. Jaj istenem, nehogy legközelebb, amikor alkalmam nyílik rá, lilára fessem az arcocskáját… Minden bizonnyal mutatósan állna rajta. Ezúttal szerencséje volt. Következő alkalommal nem leszek ennyire visszafogott. Különben is, még ez a nap is hosszú, hamarosan, ha leszáll az est és a hold teljes fényében pompázik majd… na, már akkor lehet, hogy megemlegeti ezt a mostani kis húzását. Én pedig örömmel fogok elcsámcsogni törékeny csontjain, sőt! Jó kutya módjára, lehet el is ásom valahova, hogy későbbre is maradjon belőle. Ezekkel és még ennél csak szebb gondolatokkal rogytam le az óratorony padlózatára, próbálva elnyomni magamban minden extra indulatomat. Sajnáltam szerencsétlen srácot. A telihold eljövetele megtette a hatását. Egymásnak ugrasztott két farkast és az egyik – igaz, hogy egy boszorkány hibájából – holtan végezte. Nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. Mármint velem. Nem számítottam rá, hogy ennyire elfajulnak majd a dolgok és részben az én hibámból veszti majd el valaki az életét. Bármennyire is kemény lány voltam, ez még nekem is sok volt. Egész más laposra verni, mint agyon verni valakit. Mert ez előbbit igen gyakran csináltam, volt benne bőven tapasztalatom, de az utóbbit… eddig egy alkalom volt belőle az életemben, a mai nappal kettő lett. Nem is tudom, mit kellene gondolnom, hogy kéne kezelnem. Ráadásul még a hullát is el kéne tüntetnem. Talán el kellene juttatnom a családjához. Annyi jár neki, hogy tisztességesen eltemessék és meggyászolják, mintsem, egy erdőben ásott sírba egyszerűen beledobják, és örökre eltüntessék. Az ajtó újra nyitódik, lépések hallatszódnak, hát a boszorka mégis volt annyira ostoba, hogy bemerészkedjen utánam. Lustán pillantok fel rá, mint akit nem is érdekel a jelenléte, a közelsége, pedig aztán kedvem lenne megragadni a torkát és kitépni a nyelőcsövét. De ennél okosabb vagyok. Inkább kivárom a megfelelő alkalmat. Szavait bár élesen hallom, mégis tompán, elmosódva szivárognak be a tudatomba. Nem figyelek rá, ezzel próbálom nem felhúzni magam a jelenlétén. Önkontrollra van szükségem, vissza kell szorítanom saját magam, a saját határaim mögé. Bármennyire is szeretném őt helyben szétcincálni, semmit nem teszek. Mi több! - Nem hinném, hogy te létrehoztál bármit is. – epés megjegyzés hagyta el a számat, miközben ajkaimat széles, jókedvű mosolyra húztam. Szemeimben megcsillant valami, ezt pedig az ő szemében láttam, ahogy szinte visszatükröződött. Picit oldalra döntöttem a fejem, hogy átlássak a válla fölött és megnézzem mit művelt szerencsétlen testtel. Azok után, amiket nem is olyan régen New Orleans-ban átéltem egy hullaházban, ennek a látványa nem igazán tudott felkavarni. Főleg azok után, hogy az ottani holttestek egyikét még én is vagdostam fel. Gyomorforgató és gusztustalan volt, de mókás. Lehetséges, hogy ez a lány nem is annyira őrült, mint amilyennek elsőre gondoltam. Csak egy egyszerű, mezei kis pszichopata, akikkel az ember naponta találkozhatott a jól ismert krimi sorozatok szereplői között. Ezt a lányt is remekül el tudtam képelni egy ilyen alakításban. Biztos vagyok benne, hogy még színészi tehetségéért díjat is kapott volna, holott csak önmagát kellett volna adnia… Tekintetem visszavezettem a boszira és olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak lehetett. Egy büdös szó nélkül felemelkedtem ültő helyzetemből, úgy, hogy ezt a közelséget még mindig fenntartsam. Fölé magasodtam, a szemébe néztem, tekintetét fogvatartottam az enyémmel. Egyenletesen lélegeztem, hűvös nyugalom áradt belőlem, mégis fenyegetően hathatott a kiállásom. Arcvonásaim simák voltak, semmit mondók, mégis veszélyesen villant tekintetem azzal egy időben, ahogy éppen csak megrándítottam ajkaimat valamiféle félmosoly félére. Nem féltem tőle, sőt! Kimondottan izgalmasnak találtam, hogy egy pszichopatával nézhetek farkasszemet. Oldalra döntöttem egy kissé a fejemet, tekintetemmel végigfutottam a lány vonásain. Igyekeztem hűvös és kifejezéstelen arcot vágni, miközben fejben azon gondolkodtam vajon leeresztette-e már a védfalat maga körül és el tudnám-e roppantani azt a csinos kis nyakát, mielőtt reagálhatna? - Édes bűvész trükk. – húztam mérgező mosolyra ajkaim. Közelebb hajoltam hozzá, úgy, hogy pontosan a füle mellett tudjak újra megszólalni. - Szabadidődben gyakran gyalázod a halottakat? – tettem fel ezt a kérdés úgy, mintha egy teljesen átlagos témával kapcsolatban érdeklődnék. Valójában érdekelt is a válasza, hiszen mind tudjuk, hogy mi történik, ha egy boszi a természet ellen fordítja a képességeit. A saját ereje öli meg. Lehet éppen ezét tűnt már ő is tébolyodottnak. Azzal el is léptem mellette, megkerültem őt. Felmértem magamnak, hogy vajon mekkora előnyre tudnék szert tenni vele szemben. Más részről pedig szimplán csak szimplán érdekesnek találtam mennyi gonoszság és őrültség fér bele egy ilyen ártatlannak kinéző lánykába. Hiába, az emberek általában külsőről ítélnek. Még jó, hogy én tisztában voltam vele, hogyan kell a külső jelekből olvasni és következtetni a belsőre. Már csak innen is sejtettem, hogy ez a leányzó okozhat még meglepetést. A hullára sandítottam, nyomorultat már csak a boszi bábjátéka tartotta állva. Szemem sem rebbent, ahogy az közelített felém. Egyhelyben állva, egy csepp félelem vagy undor nélkül meredtem rá. - Rakd le. A mamád nem tanította meg neked, hogy a szeméttel nem játszunk? – újabb pimasz, s egyszerre veszélyes mosoly terült el az arcomon. Élveztem a helyzetet, hogy végre emberemre akadtam. Gyanítom ő se gondolta volna, hogy így fogok rá reagálni. Merem azt állítani, hogy valósággal meglephettem őt. Nahát… ezek szerint a mai nap már csak meglepetések érik az embert…
Tulajdonképpen már régóta nem éreztem félelmet, arra sem emlékeztem, hogy milyen is volt, amikor valami megrettentett, vagy megijesztett. Felvont szemöldökkel meredtem a lányra, aki folyamatban ütötte az engem körülvevő védőburkot, igazság szerint szórakoztatott, hogy ennyit erőlködik a semmiért, mondjuk, ha nem lenne körülöttem fal, akkor se lenne esélye ellenem. Kettéroppantanám a gerincét, ha csak a közelembe jönne. Sok embert öltem már meg, nem ez a fiú volt az első, é s nem is ő lesz az utolsó. A nővérem után, elragadott a hév, és kedvemre kínoztam meg mindenkit, aki csak az utamba került, némelyiket persze meg is öltem, vagy szimplán csak belehaltak a fájdalomba. Szerettem az emberekkel szórakozni, nem voltak mások a szememben, csak rovarok, bogarak, akiket könnyedén, egy mozdulat alatt el tudunk taposni, és elvenni az életüket. - Megölsz? – kérdeztem vissza, és lebiggyesztettem az ajkamat, majd elmosolyodtam. Ennél viccesebbet még senki nem mondott nekem, mindig tetszettek az ilyen üres fenyegetőzések, ezek az emberek lelki ismertesek voltak, és bűntudatot éreztek, hogyha nem úgy cselekedtek, ahogyan azt az Úr, és az ő erkölcsi normájuk diktálta. Nem ölt volna meg, tudtam jól, de szórakoztatott dühe, harciassága, az, hogy elborult elméje mindig két lépéssel le volt maradva mellettem. Ezek az emberek mindig korán haltak, és sokáig szenvedtek, míg a magamfajtának általában hosszú élet jutott. És én ki akartam élvezni hosszú életem minden pillanatát azzal, hogy másokon álljak bosszút amiatt, hogy a testvérem miatt el kellett menekülnöm az otthonomból, és amiatt, hogy az ő hőn szeretett Istenük, elvette a családomat. Szavai hatására felpillantottam az égre, már halványan kirajzolódott a sápadt, kövér telihold alakja, és ez még inkább szórakoztatott. Sosem öltem még meg vérfarkast, főleg nem átalakult állapotában. Vicces volt hallgatni, ahogyan azzal fenyeget, amit mi, boszorkányok adtunk neki. Mi voltunk a természet, a világ, mi hoztuk egységbe a jót és a rosszat, mi voltunk a mérleg a természetfeletti és a normális között. Mi adtunk hatalmat a vámpírok kezébe, és mi nyomtuk az átok pecsétjét a farkasok bőrébe. Könnyedén meg is foszthattuk tőlük, én nem, de az aki csinálta, igen, a család, a koven aki megtette, az igen. Mielőtt válaszolhattam volna lelépett, vállára vette a fiú holttestét, és az óratorony ajtaja mögé rejtette. Természetesen, nem akartam elveszíteni a napi mókámnak tárgyát, így tisztes távolságból mentem utána, hogy aztán megállhassak előtte, ahogyan ő leült a padkára. A falat még mindig nem eresztettem le, nem volt kedvem, így volt a legbiztonságosabb a számomra. Mélyen a szemébe néztem, és úgy suttogtam az arcába a szavakat. - Vérfarkas vagy, én boszorkány, gondolkodj el, melyik hozta létre melyiket? – a kezemet a hátam mögé rejtettem, s ujjammal a levegőbe rajzoltam, mire mocorogás támadt az óratorony ajtaja mögött. Elvigyorodtam. Az ajtó kinyílt, s kilépdelt mögüle a fiú, akit megöltem. Persze, nem élesztettem újjá, az a mágia még nekem is nehéz lett volna, csak bábunak használtam, nevetséges, rongybaba volt az ujjaim között, akivel kedvemre játszadozhattam. - Nézd csak farkas lány, itt van a barátod, visszatért hozzád! – hangosan kacagtam fel, a lelkem megtelt örömmel, afféle örömmel, ami jelezte, hogy hatalmam van a halál felett. Valamennyire.
Kicsit elszaladt velem a ló. A farkas géneknek telihold idején nem lehetett parancsolni. Elborította az agyam valami ködszerű állapot, amin keresztül nem láttam milyen messzire megyek el a verekedésben. Csupán csak egy apró hajszál választott el attól, hogy újra embert öljek. Nem akartam megint gyilkossá válni. Bővel elég volt az kiskoromban. Azt a véletlen balesetet azóta sem tudtam elfelejteni. Attól változtam meg. Az okozta, hogy ilyen vad és felelőtlen lettem. Mindig is kerestem magamban a választ, hogy hol romlottam el… most megtaláltam. Most, hogy itt feküdt egy félig halott srác a kezeim alatt és kétségbeesetten küzdött az életéért… már láttam, hol siklottam félre. S bármennyire próbálnám, a múltat semmivel nem tudnám helyrehozni. De a jelen… az még menthető. Kétségbeesés és félelem cikázott át rajtam, ahogy próbáltam elállítani a srác vérzését. A szemébe néztem, ruhám ujjával letisztogattam a vért az arcáról. Ez az egész jelenet olyan lehetett, mint egy kicseszett akciófilmben, amikor a főhős a legjobb barátja életéért küzd. Nekem a srác nem volt sem a legjobb barátom, de még csak kedvelt ismerősöm sem, egy idegen volt, mégis nagyon szerettem volna segíteni rajta. Nem akartam elvenni egy másik életet. Pontosan ezért kértem a boszorkány segítségét. Abban reménykedtem egy halvány pillanat erejéig, hogy segíteni tudna rajta. Hiába tanúsította ez a szőkeség a pszichopaták félreismerhetetlen jeleit, reméltem, hogy segíteni fog. Feszült, kétségbeesett dühöm egy pillanatra megremegett és eloszlani látszott, ahogy a boszorkány varázsolni kezdett. Már majdnem fellélegeztem megkönnyebbülésembe, amikor irtózatos reccsenést hallottam. A csont törésének hangja visszhangot vert a koponyámban, zúgott tőle a fejem, a vörös köd pedig úgy telepedett meg az elmémben, mint tengeri moszat a köveken. Dühös morgás, szakadt fel a torkomból, ahogy felpattantam a – most már, a boszorkánynak köszönhetően – halott srác mellől és a szőkeségre rontottam. Felemeltem öklömet, hogy lesújtsak az arcára, de kezem egy láthatatlan falba ütközött. Ez nem akadályozott meg. A düh szabályosan lüktetett az ereimben, a bevadult fenevad kezdte átvenni fölöttem a hatalmat. Püföltem és csak püföltem a láthatatlan védfalat, ami megóvta a lányt minden haragomtól. Ez egy őrült volt. Láttam az arcán. A tekintetében most is izzott az élvezet, ahogy egy pillanatra a pillantása találkozott az én gyilkos tekintetemmel. Szerettem volna belemélyeszteni körmeimet az arcába és letépni róla a bőrt. Azt a mosolyt nem bírtam elviselni a képén, mindennél jobban le akartam szaggatni onnan. Ó, ha egyszer leomlik ez a fal, ami távol tart tőle… istenemre esküszöm, hogy megölöm. Egy nap még egy halott már nem hatná meg a lelkiismeretemet. Nem ám, ha egy ilyen üstkavargatóak csavarhatom le azt a csinos fejét. - Megöllek! – halkan mondtam, de éllel, úgy, hogy ő nagyon is hallja szavaim komolyságát. Nem vicceltem, ebben az állapotban, félig a telihold hatása alatt állva, simán kitéptem volna a nyelőcsövét. Ennyire durva gondolataim még sosem voltak ez előtt. talán mert a testvérem mindig kihúzott a mélyvízből, mielőtt mást belefojtottam volna. Megóvott attól, hogy újra eluralkodjon rajtam ez a visszafordíthatatlan állapot, ami most is kezdett túlnőni rajtam. Le kellett állnom. Nem érte meg, hogy kibelezzem ezt a lányt, aki minden bizonnyal azt is élvezettel tűrte volna. Félelmetes volt, ahhoz képest, hogy úgy nézett ki, mint egy szende szűz. De hát, tudnék én mesélni róla, hogy nem szabad külső alapján megítélni az embert. Ugyanis velem kapcsolatban is mindenki ezt a hibát véti először. Azt hiszik, csak mert lány vagyok, nem ütök olyat, hogy az ember orra a feje másik oldalán jöjjön ki. Pedig tudnék olyat ütni, csak egy kicsit több erőt kellene bele vinnem és voilá… Valami túlfeszült bennem, míg végül elpattant. Az erős ütéseimből, amivel a láthatatlan falat soroztam visszavettem, már nem ütöttem tovább. Nem voltam fáradt, egész este tudtam volna ütni, ha akartam volna, de nem akartam. Hűvös higgadtságot erőltettem magamra, ereimben éreztem, ahogy felkorbácsolt vérem kezdett lenyugodni. Hideg nyugalom árasztott el. A bennem kitörni készült fenevad lecsillapodott. Vért akart, de már nem fitogtatta erejét. - Vigyázz magadra, boszi. Telihold lesz. Ilyenkor jobb nem felhúzni egy farkast. – suttogtam, s volt valami hideg, dermesztő a hangomban, ami még egy kicsit engem is megijesztett. Lehet, hogy a lány nem veszi komolyan a fenyegetésem. De isten bizony, ha alkalmam adódik rá… nem fogom kímélni. Elléptem tőle, végignéztem rajta, hogy minden vonását megjegyezzem és később ennek segítségével megtaláljam. Undor, ellenszenv és düh látszott az arcomon. Korábbi félelmemnek nyoma sem volt. Nem féltem tőle. Épp ellenkezőleg… Hátat fordítottam a lánynak, visszamentem a fiú testéhez, amint könnyű szerrel a vállamra kaptam, s nemes egyszerűséggel berúgva az óratorony zárt ajtaját, beléptem az épületbe és odabent, a fal mellé lerakva, megtámasztottam a holttestet. Eztán becsuktam az ajtót. Nem akartam kint hagyni őt az utcán. Így is szerencsém volt, hogy senki nem figyelt fel rá, hogy ez a fiú többet már nem lélegzik. Már akkor óriási szerencsém volt, mikor a verekedés közben nem hívták rám a rendőröket. Ledobtam magam a földre, a hideg kő jóérzéssel töltött el. Lenyugtatott és egy pillanatra előzte a fejemben kavargó zord gondolatokat. A boszorkány… nagyon reméltem, hogy nem olyan ostoba, hogy utánam jöjjön. Ha idejönne… nem is tudom, mit csinálnék. El voltam veszve.
Minden ember más, és mindenki máshogy kezeli a stresszhelyzeteket, vagy a veszélyhelyzeteket. Imádom, amikor az emberek arcán átsuhan a reménytelenség, amikor valami megtörik bennük odabent, és elveszítik a fejüket, én pedig végignézhetem mind ezt. A lány ideges tekintete megmosolyogtatott, megmelengette a szívemet. Imádtam végignézni azt, hogy valaki olyan veszti el a fejét mellettem, aki gyöngébb nálam. Ez a farkas lány, erős volt, tény, de egy boszorkányhoz képest, ráadásul, hozzám képest, nem volt egy nagy szám. Szemem levettem róla, s ránéztem az alig élő, alig lélegző fiúra. Szerencsétlen szenvedett, könny folyt a szeméből, vér szivárgott a homlokából, a fejéből és az orrából. Én nem éreztem bűntudatot, hiszen én nem csináltam semmit, a lány verte félholtra, én csak meg akartam nyugtatni a tömeget, hogy elmenjenek, de már mikor ideértem tudtam, hogy nem fogja túlélni. Még akkor sem élné túl, ha most rögtön kórházba szállítanánk, vagy ha szólnánk egy vámpírnak, de még ég benne a lélek, a láng, ami nem engedte elmenni, nem engedte, hogy meghaljon. Szkeptikusan szemléltem a helyzetet, ahogyan a gyilkos a prédája mellé térdelt, és élesztgetni próbálta. Láttam a szemében a kétségbeesést, és a felém irányuló haragot. A farkasok nagy hibája az, hogy meggondolatlanul viselkednek. Nem gondolkodnak, rábízzák magukat az ösztöneikre, amik néha elég csalókák tudnak lenni, túl magabiztossá teszik őket a gének, és a hormonok, és olyan csapdába futhatnak, ami az ő vesztüket jelentheti. Az egészben az volt a legjobb, a legszórakoztatóbb, hogy semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, se a szenvedő fiú, se a lány, aki kétségbeesetten akarta megmenti azt, akit az imént agyonvert. Inkább, kicsit szórakoztatott, nevetésre késztetett és már nem tudtam, de nem is akartam elnyomni, széles mosolyom. - Kár –suttogtam, mikor a lány kijelentette, hogy nem akarja megölni a fiút. Ez kicsit elszomorított, bár számítottam rá, hogy megint nekem kell majd elvégeznem a piszkos részét a dolognak. Pedig biztos voltam benne, hogy ölt már embert, hiszen csak így lehet kiteljesíteni a farkas átkot, olvastam róla rengeteget, mielőtt idejöttem. Muszáj volt utánanéznem minden lehetséges utamba kerülő problémának, hiszen itt akartam új életet kezdeni, itt akartam újra ember lenni, aki tiszta lappal kezdhet. Lehunytam a szememet, egy darabig néma maradtam mogorva kérlelésére, majd előreléptem. Apró hangyáknak tűntek a szememben, ahogy ott hevertek a porban védtelenül, arra várva, hogy nagyítóval megsüthessem a potrohukat. - Oké – szóltam, hangom orkánként csapott az egyre hűvösödő levegőbe, s a szél minden egyes hangot elröpített. Felemeltem a kezeimet, s mintha egy könyvet forgatnék kinyitottam azokat, a fiú kétrét görnyedt a földön, gerince elroppant, hosszú, hangos reccsenések kíséretében szállt el belőle a lélek. Tekintetem a lányra vezettem, s pajzsként magam elé emeltem a kezem, egy láthatatlan falat húzva a testem köré. - Többet nem tehettem érte – mondtam, s elmosolyodtam. Végtére is igaz volt, ez volt a legtöbb amit a békéje érdekében tehettem.
Szószám:458 | megjegyzés: Itt is vagyok Darling
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Csüt. Ápr. 02, 2015 1:25 am
Agatha & Summer
Are you ready little witch?
Az adrenalin vadító dolog. Főleg a farkasoknál. Főleg nálam. Mindenkire úgy hat, mint egyfajta drog, de ránk… mintha villám csapott volna belénk, energiával tölt fel minket. Teljesen felpörget, testileg és lelkileg is. Adrenalin fűtötte testünknek ilyenkor aligha parancsolhat valami, vagy valaki, néha még mi magunk sem tudunk. Elragadnak minket az indulatok, különösen ilyenkor, a telihold küszöbén. Belegondolva, talán ezért is vagyok ma ilyen különlegesen agresszív. Máskor talán hagytam volna futni ezt a kis szarcsimbókot néhány lekevert pofon után. De most? Ez most más volt. Az eljövendő holdtölte megtette a kellő hatását, kihozta belőlünk az állatot, képletesen szólva. Agresszívak voltunk. Még számomra is furcsa volt ez a mély, szinte kezelhetetlen agresszivitás, nyers erő, ami belőlem áradt. Össze tudtam volna törni ennek a másik farkasnak a csontjait, ha egy kicsit jobban megszorítom. Pépesíthettem volna az öklét, ha a kézfeje közepén elroppantom az, az egy csontocskát, ami használhatóvá tette a kezeit. Egy egészen apró pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy megteszem, de nem tettem. Még nem voltam teljesen vad, tejesen állatias. Vissza tudtam fogni magam, ez látszódhatott akár a mozdulataimból is, ha valaki a tömegből netalán ismerte volna a farkasokat, biztosan észrevette volna ezt rajtam. Úgy, ahogy én is láttam az ellenfelemen. S mégse adta fel egyikünk sem a küzdelmet, hiába kerültünk a földre, csöpögött vér a fejünkről, szánkból... Az ösztönök tovább hajtottak minket, a becsületünkért küzdöttünk. Ez nem volt más, mint erőfitogtatás az ő részéről és az én részemről is. Bizonyítási vágyat éreztem, hogy megmutassam, egy viszonylag „kifejlett” hím egyed sem tud elbánni velem, aki gyakorlatilag pisis kora óta szőrcsomóként ugrabugrált minden rohadt teliholdkor. Ma éjszaka, megint bundás alakban fogok rohangálni. Ahogy tekintetem körbejárattam a tömegen nem tudta őt nem észrevenni. Engem nézett. Szőke haja lágyan keretezte arcát, kék szeme engem kutatott, s ahogy rá néztem, mintha felismerés csillant volna az ő szemében is. Szinte láttam kiülni gondolatait az arcára. Felismert. Hát tudja meg, én is rájöttem micsoda ő. Csakis a boszorkányok ismernek fel könnyű szerrel egy természetfelettit az alapján, hogy ránéznek. Nem is tudom. Talán csipoghat bennük a belső vészjelző, ami mutatja nekik, hogy mivel is állnak szemben. Ez a szőkeség pedig tudta. Tisztán ki volt írva az arcára. Megráztam a fejem és tekintetem elkapva a boszorkányról, ellenfelemre szegeztem azt. Vártam a támadását, azt, hogy küzdjön. De valami nem volt vele rendben. Szinte alig élt. Olyan sérüléseket okoztam neki, amitől szinte kizárt volt, hogy így lábra tudjon állni. Szemem sarkából újfent a boszorkányra figyeltem. Nem is tudom miért, úgy éreztem köze van ehhez a dologhoz. S mintha a boszi olvasott volna a gondolataimból. Ellazította kezeit, ellenfelem pedig úgy hullott a betonra, akár egy élettelen rongybaba. Hallottam koponyájának koppanását a betonon. Visszhangot vert a füleimben a reccsenés, mely egyértelműen jelezte – na meg a vér is -, hogy a srác feje betört. fel sem tűnt, hogy az emberek mikor oszlottak fel közölünk. De most, hogy segítséget kellett volna hívnunk egy sem maradt itt. Csak én voltam, a félig-meddig halott srác és a banya. Dühöm abban a pillanatban féktelen lángra lobbant, ahogy a szőkeség megszólalt. Égő tekintetemet rászegeztem, s ha pillantással gyilkolni lehetett volna… isten bizony holtan rogyott volna össze menten. - Nem! – morogtam rá, de szinte úgy, hogy a saját hangom nem ismertem fel. Ilyen ez a telihold. Agresszív, ideges és gyorsan lángra lobbanó leszel tőle. Mind ezt pedig csak fokozta, az olyan pszichopaták látványa, mint amilyen minden bizonnyal ez a lány is volt… A földön fekvő srác mellé térdeltem. Arcvonásaim azonnal ellágyultak, ahogy végignéztem szerencsétlenen. Nem tetszett, amit tettem vele, nem tetszett, amit a boszorkány tett vele. Általában sosem bánom meg a cselekedeteimet. De most… csak kétségbeesetten segíteni akartam neki, nem akartam, hogy meghaljon. Nem most. Nem ilyen fiatalon. Remegő kezekkel érintettem a testét, hogy felmérjem mekkora a kár. Fél szememet közben a boszorkányon tartottam. Ha akartam volna sem tudtam volna a srácon segíteni. ide komoly orvosi szaktudás, vámpír vér vagy mágia kellett volna. S mivel az első kettőből híján voltunk… - Segíts! – förmedtem rá a boszorkányra. Felé kaptam tekintetemet is, s ahogy végignéztem rajta. Volt valami őrület az egész megjelenésében. Nem tudtam volna megmondani mi volt az, de volt ott valami…
Közelebb ólálkodtam a tömeghez, mindig is szerettem az olyan dolgokat, amik sok ember halálát okozhatták, éppen ezért rajongtam már kiskoromban is a horrorfilmekért, és az igazán megrázó halálesetekért. Átverekedtem magam a tömegen, egészen addig, hogy az első sorba juthassak, és onnan figyelhessem a földön zajló eseményeket. Amennyire ki tudtam venni, egy nő harcolt egy igen megszakadt fiú ellen. Csontjai törésének lágy dallamai, kontúrt rajzoltak a levegőbe. Be kellett csuknom a szemem egy pillanatra, hogy ki tudjam élvezni minden percét, és minden egyes dallamát, a fejemben dúdolt ritmusra. Sokszor láttam már verekedést, bár részt egyben sem vettem még, nem éreztem késztetést rá, hogy összeverjek valakit, csupán az öklöm használatával, inkább a mágiát vetettem be, kegyetlenkedéseimet azon keresztül adtam át a világnak. Béklyókat kötöttem az emberek lábára, felforrósítottam a fenekük alatt a széket, puszta pillantásommal, vagy éppen, rájuk borítottam egy rakat könyvet a könyvtár rozoga polcairól. És élveztem, fiatalkorom legjobb szórakozásai voltak ezek, pusztán az az egy hibája volt a dolognak, hogy nagyon nehezen szereztem barátokat. Bolondnak, gyilkosnak, gonosznak néztek, pedig nem voltam, csupán ezzel szórakoztattam magam. Mikor a lány felállt, végigmértem, elég látványosan ahhoz, hogy feltűnjön neki, ha jól figyel. Összevontam a szemöldököm, vérfarkassal van dolgom, pedig még egyel sem találkoztam a való életben. Persze, hallottam már róluk, meg a hold átkáról, és a hold kőről, meg a hozzájuk kötődő holdas baromságokról, de még egyet sem láttam közülük, életnagyságban. Nem volt túl nagy szám. Azt hittem, egy várfarkas ijesztő, és szörnyetegnek tűnik, de ez a lány tök átlagos volt, attól eltekintve, hogy vérzett. A mellette ácsorgó fiú kába volt, láttam rajta, hogy nem fog újra támadni, közönyös arccal mértem végig, félig halott volt, de tartotta magát, talán a büszkesége volt a támasza, vagy a tudat, hogy bámulják. Van pusztán én tartottam a testét a kezemmel, hogy össze ne essen, mint egy kinyitható szék. Az emberek lassan elszállingóztak körülünk, csak mi hárman maradtunk végül a téren, az óratorony előtti járdán, amit pirosra festett a friss, összekeveredett vér. Enyhén oldalra döntöttem a fejem, és kissé kinyitottam a szám, elernyesztettem izmaimat, mély levegőt vettem, s elengedtem az eddig szorosan az oldalamhoz tartott kezemet. A fiú összecsuklott, mint a részeg ember, amúgy is kótyagos feje nagyot koppant a betonon, újabb vérpatakot gerjesztve a repedésekben. Beleszagoltam a levegőbe, halált hozott, és pletykákat. Kék szemeim, a földön fekvő, még élő, lélegző fiúról, az előttem álló lányra vezettem. - Nem akarod megölni? – kérdeztem érzelemmentes hangon. A szavak csak úgy kifolytak a számon, mint ahogy a fiú vére kiszivárgott a fejéből.
Szószám:412 | megjegyzés: Itt is vagyok Darling
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Szer. Ápr. 01, 2015 9:26 pm
Agatha & Summer
Are you ready little witch?
Egy kéz kapaszkodott bele a hajamba, azzal a céllal, hogy a földre döntsön. A rántás hirtelen ért, ki híján sikerült is a földre húznia, de ennél keményebb dió vagyok. Ennyivel ezt a lányt, senki nem terítheti le a földre. Engem különben is csak agyon ütni lehetne, eddig nem volt olyan bunyó ezen a földön, amiből ne győztesként kerültem volna ki. Már kiskoromban is nagy bunyós voltam, ez pedig csak a farkas gének kifejlődésével, az első halált okozó balesetem után csak fokozódott. Veszélyes volnék? Egyértelműen. Hátrafordultam, épphogy megpillantottam az öklöt, ami az arcom elé lendült, jobb kezemet felemelve elkaptam azt, megszorítottam úgy, hogy hallottam a csontok ropogását, végül egy hirtelen mozdulattal kicsavartam, ezzel arra kényszerítve a kis férget, hogy eleressze a hajamat és a kezével megegyező irányba csavarja a testét, ha nem akarja, hogy kettétörjem a csontját. Jókedvű vigyort küldtem a srác irányába, fájdalomtól torzult képén düh és bosszúvágy látszódott. Én pedig tovább feszítettem a húrt. Addig szorítottam és csavartam a kezét, míg a srác a földre nem térdelt. S bárki bármit mondjon, ha egyszer térde kerültél egy verekedésben, ott már elérted a vesztedet, még akkor is, ha próbálsz is tovább küzdeni. Gyenge vagy, onnantól kezdve szinte sosincs tovább. Velem szembe, pedig pláne. Teli talppal a srác arcába rúgtam, amitől nagy nyögdécselés, fájdalmas, talán fuldokló hörgés közepette a földre hullt, én pedig rávetettem magam. Győzelem ittasan ültem a derekára, hogy őt a földhöz szegezzem, közben egy pillantást vetettem a körülöttünk lévő emberekre. Ahogy láttam, egy kisebb csoport gyűlt össze körülöttünk, mindenki arra várt, hogy tovább folytatódjék a bunyó. A kis szaros alattam, aki valószínűleg velem egy idős lehetett küzdeni próbált, megkísérelt lelökni magáról, de nem hagytam magam. Egyszerűen ököllel belevágtam a gyomorszájába, amitől fájdalmasan összegörnyedt és fuldokolni kezdett. Eztán mind két kezemet használva soroztam meg a srác így is véres, néhány helyen már most lila fejét. Éreztem, ahogy bőr a bőrhöz ér, hallottam, ahogy vert a szíve, éreztem rajta a félelmet, ami csak jobban bepörgetett. De hogy is kerültem már megint egy ilyen helyzetbe? Kikapcsolódás céljából látogattam el Mystic Falls városába, annak reményében, hogy itt az emberek nem annyira unalmasak, mint New Orleans-ban. Hát, most már látom, hogy itt még az olyan takony, semmire kellő, farkas kölykök, mint ez a mama fia is bele mertek állni egy jó kis bunyóba. Elméláztam, a következő ütést nem én adtam, hanem kaptam. Ettől pedig kétrét görnyedtem. Elveszítettem az egyensúlyom és mire észbe kaptam, az a vakarék már vetette is rám magát. A földre szorított. A vállamat markolászva taszított újra és újra a földhöz. Próbáltam kiszabadítani a kezeimet, de a szorítása túl erős volt. Ó… úgy látszik sikerült felhergelnem anyuci pici fiát. Dühtől eltorzult arcába nézve csak vigyorogni tudtam. Jókedv és élvezet sugárzott az arcomról, attól eltekintve, hogy az arcomba kapott ütéstől csupa vér lett a szám. S a számba gyűlt vért, nem túl nőies módon a farkaska arcába köptem. Ettől megtorpant és eljött az én időm. Felrántottam a térdem, telibe rúgva az ágyékát, ezt még kétszer megismételtem, mire eleresztett annyira, hogy kiszabadított jobb kezemmel a bordái közé vágjak. Eztán pedig lefejeljem. Ez utóbbi nekem is fájt, picit beleszédültem és majdnem tuti biztos, hogy vér szivárgott a homlokomból. De ha ennek hosszú távon helye marad, esküszöm kiherélem! A srác lefordult rólam, én pedig nagy nehezen feltápászkodtam. Még bőven bírtam a strapát, csak az egyensúlyomat kellett volna megtalálnom. A tömegbe pislogtam. Voltak itt idősebbek és fiatalabbak. Kamerák villantak és éljenzés, ujjongás hallatszott. Meg kellett rázzam a fejem, hogy újra az ellenfelemre figyeljek, aki szintén talpra állt. Ha nekem ront… ezúttal nem kímélem.
Alig pár napja költöztem ide, ebbe a meseszerű kisvárosba, ami annyira barátságosnak hatott. Új életet kezdhettem úgy, hogy senki nem ismerte a múltamat és ez tetszett. Könnyűnek tűnt, és izgatott, ahogyan a macskát izgatja az egér, mielőtt elkapja a farkánál fogva, és addig csámcsog rajta, míg ki nem száll az élet az apró testből. Ami a nővéremet illette, nem hiányzott, egyáltalán, csupán az, hogy láttam meghalni. Ha megtehetném, jó párszor visszapörgetném még azt az édes pillanatot. Alig tudtam megszökni a rendőrök elől, és még ezért is bosszúval tartozok neki, bár azt még nem találtam ki, hogyan verjem le rajta, vagy bárkin, akinek volt hozzá köze. Végre volt időm elszakadni a bútorok kipakolásától, és rendezgetésétől, s úgy döntöttem, hogy elmegyek, megszemlélem a várost, megnézem magamnak a lakóit, hogy kik azok, akik megérdemlik a társaságomat. Felöltöztem, és el is indultam, az óratorony volt a központi célpontom, mert a legmagasabb hely volt a városban, és felmászva a tetejére, bizonyára gyönyörű kilátás tárulhatna elém. - Ne szomorkodj Darling, nem vagy egyedül! Itt vagyunk neked! - Köszönöm, tudom, de ti csak hangok vagytok, nekem az emberi érintés hiányzik – válaszoltam reflexből, magasról letojva azt, hogy mit is gondolnak a mellettem elhaladó emberek. A hangok a fejemben annyira együtt érzőek voltak, szerettem őket, semmi pénzért nem adtam volna el őket senkinek, még akkor se, ha ezért a nép kiközösített. Ők ott voltak velem életem legrosszabb perceiben, ott voltak velem, amikor megtettem, amit megtettem, de nem féltek tőlem, nem ítéltek el. Lassan elértem az óratornyot, ami előtt egész kis tömeg gyűlt össze, s úgy kurjongattak, mintha valaki kiskoncertet adott volna az út mentén. Kíváncsian oldalaztam oda, lelkiekben felkészülve, hogy igazság szerint bárminek a tanúja lehetek.
Szószám:277 | megjegyzés: Itt is vagyok Darling
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Pént. Jan. 30, 2015 6:19 pm
Elena & Katherine
my shadowself is living a better life than i am!
Erőltetetten felnevettem amikor az önvédelemről papolt, de nem azért, mert ennyire szórakoztató volt a társasága, hanem mert fájt, hogy mennyire magabiztos. Rendesen kínzó volt látni, és nem is tudom hogyan lehet annyira utálni egy embert, mint ahogy én őt. Bár ez kölcsönös, így annyira nem aggódom, hogy Elena titkon nagy rajongóm. Inkább felakasztanám magam megint, minthogy vele jóban legyek, és most sem azért vagyok itt, mert puszipajtást keresek. Azt akarom, hogy segítsen, és ezt el is fogom érni. Az ő hibája, hiszen ha hagyta volna, hogy megöljem, nem lenne ekkora gondban. Eleve azon hisztizett, hogy neki meg kellett volna halnia, de mégsem. Pontosan a volna szavacskán van a hangsúly, mivel az élet úgy tűnik annyira szereti a ribancokat, hogy Elenát megtartotta. Az a kérdés, hogy meddig. - Ha halandó akartál volna lenni, akkor már rég megittad volna a gyógyírt és nem lett volna mit lenyomni a torkomon. - gyilkos tekintettel néztem rá, mivel legszívesebben megölném. Próbáltam már, de mindannyian látjuk hova jutottam vele. Karma majd megsegít engem, ahogy Elena kapott tőle segítséget mikor megtámadtam. - Elena, a helyedben abbahagynám ezt az álszent játékot. - ráztam a fejem és már kevésbé voltam olyan goromba. - A vesztedet jelentheti. - mosolyodtam el gúnyosan, mivel lehet mások nem, de én átlátok rajta. Ezt ő pontosan tudhatná, de nem, ő marad a hülye liba, mint mindig. Engem nem zavar, csak adja vissza a halhatatlanságom. Képes voltam meglepni bizony, nem is akárhogyan. Megint a hazugságommal jöttem, de csak ezzel érhetem el azt amit akarok. Elena nem fél tőlem, szóval meg kell rémítenem históriákkal. Úgy tűnik emlékszik ő is mikor még az álarcosbálon összeköttetésben álltunk és ha én meghaltam akkor ő is. Egyszer megmentette az életem, remélem másodszor is sikerül. - Mégis ki? - vontam fel a szemöldököm, a szám pedig mintha begörcsölt volna a gúnyos vigyorgásba, és nem tudtam letörölni az arcomról. - Az aki egyszer összekötött minket. - még egy blöff amit kiejtettem a számon, de úgy tettem, mintha igaz lenne. Olyan jól hazudtam, hogy már én is kezdtem elhinni, hogyha én meghalok akkor Elena is. Bár az lenne, akkor még a vesztemben is lenne értelem. - Eléggé jó barátnőm, megtette nekem megint. - néztem az ég felé angyalian, mintha annyi barátom lenne, pedig egy sincs. Azzal a kis boszorkánnyal sem beszéltem ezer éve, de bevallva nem hiányzik. Akkor is csak arra volt jó, hogy segítsen nekem megmenteni a hátsóm, mivel tudtam, hogy a Salvatore fivérek mire készülnek. - Te azt hitted most egy lépéssel előttem jársz, de el kell keserítselek, mivel én most előtted voltam kettővel. - megértően néztem rá, mivel Elena rossz dolgokra gondolhat. Nem hisz nekem, de egészen biztos vagyok benne, hogy azt akarja, hogy bevalljam, hogy ez mind nem igaz. Nem is volt az, de ezt neki nem kell tudnia, a lényeg, hogy egy idő után annyira hiteles legyek, hogy elhiggye és segít nekem megint halhatatlannak lenni. Valami megoldása biztos van, ha nem, akkor szerzünk. Együtt. Elena és én.. valami undorító párosítás, de most az egyszer ki kell bírnom. - Igazad van, tényleg nem fogadja be.. - haraptam be alsó ajkam és agyaltam azon mit mondjak. - De biztos van valami barátod aki ért az abrakadabrához. - mutogattam a kezemmel azt a béna filmes varázslást amikor kiejtettem a számon az abrakadabra szót. - Nincs igazam? - tettem fel a költői kérdést, mivel Elena egész bagázsa természetfeletti, nincs olyan, hogy egy boszorkány sincs a közelébe. Nem hinném, hogy szívesen akarna nekem segíteni, de kénytelen lesz, mert addig nem szállok le róla ameddig nem leszek újra vámpír. Idegesít az emberlét, és ez a legrosszabb amit kívánhatok az ellenségemnek is. Bár páran megérdemelnék. Nem akarok felé kegyelmet mutatni, mivel egyszerűen nem érdemli meg. Ő sem mutatott felém, ezért nekem nem kell viszonoznom. Neki mindene megvan ami nekem volt, és csak annyit csinált, hogy úgy tett, mint a kis cuki kutyák. Nem olyan édes ő, mint azt gondolják, de nem baj, egyszer leesik mindenkinek milyen ő. Velem is megtörtént, és egyáltalán nem örülök neki. Elena háta mögé néztem, és egy padot pillantottam meg. Unom az út közepi ácsorgást, így örülnék ha ülve beszélnénk meg ezt. - Nem akarsz leülni? - mutattam a háta mögött magányosan lévő padot, és néztem rá komoran, mivel semmi kedvem nem volt sokáig vele lenni, de sajnos muszáj volt. Ha vámpír lennék, már megöltem volna, de ezzel még várnom kell. Nem tudom mennyit de egy nap sikerülni fog. Az nap pedig állíthatom, hogy kijárt nekem az igazság.
Katherine sosem értette az ártatlan lányt, aki egykor voltam. Nem tudta, hogy a harcos már akkor is bennem volt. Ő csak annyit látott belőlem, hogy "körülugrálnak" a barátaim, segítenek nekem, különösen a Salvatore fivérekre összpontosított, és az meg sem fordult a fejében, hogy nem élveztem, hogy helyettem döntenek, hogy helyettem cselekszenek, míg engem csaknem szó szerint leláncolva tartanak. Gyűlöltem a tehetetlenséget, talán ezt szerettem végül meg a vámpírlétben - hogy erős vagyok, és szinte bármire képes. Valójában Damonbe is ezért szerethettem bele, hiszen ő veszélyes volt, bátor, én pedig csak egy jelentéktelen halandó. Legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam, mióta olvastam a saját magamnak írt levelem. Okom biztos volt szeretni a férfit, és húzni felé, de ezt még nem sikerült megfejtenem, emlékek nélkül nehéz jó döntést hozni, különösen olyat, ami mindenkinek megfelel. És itt volt Katherine, aki sosem tudott jó döntéseket hozni, ám ő egészen más okból. Most sem jó embert fogott ki magának, és ő még csak nem is tudja, hogy milyen veszélybe keverte magát azzal, hogy felkeresett, és ráadásul még fenyegetőzni is kezdett rögtön az elején, éppen csak két másodperccel azután, hogy a segítségemet kérte. - Sosem tagadtam, ha hibáztam. Most sem. Te meg akartál ölni, én pedig lenyomtam a torkodon az átkozott gyógyírt, ezzel elvéve magamtól a lehetőséget, hogy újra halandó legyek. - villantottam rá egy hangtalan vicsort, és éreztem, amint fogaim megnyúlnak, az erek pedig megjelennek a szemeim alatt. Veszélyes voltam rá nézve, de szinte éreztem, hogy tudja, nem rontanék neki. Ámbár ha tovább feszegetné a határokat... - De tudod mit? Már egyáltalán nem bánom. Megszerettem a vámpírlétet, te pedig megkaptad azt, ami minden hozzád hasonlónak a rémálma. - Képtelen voltam magamban tartani a szavakat, pedig jól tudtam, rossz embernek próbálok magyarázatot adni. Egyrészt úgy véltem nem érdemli meg, hogy törjem magam, másrészt úgysem fogta föl soha az érveléseim, vagy bármilyen szót, amit hozzá intéztem. Az "önző ribanc" játszmába pedig különösképp nem akartam belemenni, mert talán voltak olyan húzásaim, amikre a mai napig nem vagyok büszke, de neki ötszáz évnyire nyúlik vissza a lista, ami számomra már el is döntötte, ki nyeri a versenyt. Megigazítottam a kabátom, kisimítottam rajta az apró gyűrődéseket, és jelentéktelen pillantást vetettem a nőre, akinek az arcát viseltem. - Nekem nem számít a véleményed. Hiába a külső hasonlóság, semmit sem tudsz rólad. És azt hiszem még te is képes lenél meglepni, habár bizonyára nem jó értelemben. - Vontam föl szemöldököm, és összefontam magamon a karjaim, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom. S közben rá kellett ébrednem, hogy igazam volt néhány másodperccel ezelőtt. Csakugyan képes meglepni. Tisztán emlékeztem még a vérem szúrós, fémes illatára, a testemen ejtett különös sebekre, és a fájdalomra. Éreztem, hogy megvonaglik az arcom, de az a fájdalom mára mit sem számítana, alig érezném meg új lényemnek köszönhetően. - Kristálytisztán, de nem hiszek neked. Mégis ki segítene egy ártalmatlan, gyenge halandónak? - Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy mi van, ha igaz. Azt sem hiszem el Katherine-nek, amit kérdez, épp ezért olyan kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod, mikor blöfföl, és mikor mond igazat. Talán egyetlen alkalommal tudtam csak kiigazodni rajta, mikor a kriptában a saját életéről mesélt, egy kis táplálékért cserébe. Próbáltam arcvonásaira összpontosítani, a szemeire, de persze semmit sem tudtam kiolvasni a sötét szempárból. Némi félelmet érzékeltem, haloványan áradt a testéből, de ezt a halandóságának tudtam be, annak, hogy most esetlenebb, mint bármikor máskor, és fél, hogy élete könnyedén véget érhet. Félt, egész életében rettegett, nem véletlenül menekült olyan hosszú ideig. Végül arra jutottam, adom a hülyét, és nem szállok vitába vele. - Oké, tegyük fel, hogy hiszek neked. - Forgattam meg szemeimet, miközben tekintetem az ég felé fordítottam, a toronyóra irányában. Elképzeltem, amint felugrok a tetejére, és eltűnök a nő elől. - Mégis hogyan segíthetnék rajtad? Ha jól sejtem vámpírvért hiába adnék...
Elena egyáltalán nem tetszett nekem. Valami fura van vele.. megváltozott. Nem értem miért ilyen a stílusa velem szemben, hiszen régen teljesen kiakadt amikor találkoztunk. Például annyira kétségbeesett volt amikor rátámadtam, hogy képes volt eldobni a gyógyírt, amiért ő igazából semmit nem tett, csak bőgött, hisztizett és bevágta a durcás királylányt, majd elvárta, hogy Damon és Stefan majd megszerzik neki. Lehetne valaki ennél szánalmasabb? Aztán pedig természetesen amikor senki sem nyalta a talpát az ó nagyságos Elena Gilbertnek akkor kikapcsolt, nem küzdött tovább az érzelmeivel. Istenem, nem is gondolkozom ezen tovább mert csak a beszéde közepén behúzok neki egyet, bár megérdemelné a fejmosást. Nem vagyok szent, bevallom, de ő képtelen ezt észrevenni.. annyi a mázlija, hogy jól néz ki, különben nem hinném, hogy ennyi pasi keresné a társaságát. Nem szeretik a férfiak a tyúkokat, vagy a moslékagyúakat, de Elena egy moslékagyú tyúk. Lehet élve meg tudnám nyúzni, de most segítenie kell nekem, azután megint egyenrangúan keseríthetjük egymás életét. Nem fogom annyiban hagyni, hogy halálba küldött és él tovább boldogan. Nem, drága Elena, ennyivel nem úszod meg. Bűnhődni fogsz. - Lehet az én hibám, de belegondoltál, hogy a tiéd is egy kicsit? - voltam fel a szemöldököm és gúnyos mosolyra húztam számat. - Ha beletörődtél volna, hogy igenis halott vagy, és igenis örökké élhetsz, akkor nem kellett volna elviselned öcséd halálát. Aztán pedig a barátnőd, Bon-bon halálát, amiért ő visszahozta az öcséd. - mosolyom átkúszott vigyorba, és tovább cukkoltam az eleve idegesnek tűnő leányzót. Bele sem gondol ezekbe, hogy ő milyen. Erre van is egy mondás, ha jól tudom.. másban a szálkát, magában a gerendát? Elena is bűnös akárcsak én. - Önző vagy. Játszottál Stefan érzelmeivel, sírtál mindenért, Damon érzéseivel is csak játszadoztál.. esetleg még most is csak játék az egész neked? - kapom szám elé a kezem meglepetten, és pár pillanat múlva abbahagytam ezt a színjátékot és egy nevetésben törtem ki, ami száz százalékban tele volt gúnnyal. Nem tudok kiigazodni rajta, de viszont az idegeivel jó játszani. Szoktunk néha csak vad szópárbajt vívni, de általában mindig én nyerek. - Alábecsülsz. - jelentettem ki immáron komolyan, és összefontam mellkasom előtt karjaimat. - Ez nekem egyáltalán nem tetszik. - nem kerteltem, megmondtam neki kerek perec mit gondolok most. Idegesít ez az ember, amikor meglátom, hogy mellkasa megemelkedik, mert lélegzik, legszívesebben egy kést szúrnék át rajta. Szinte idegőrlő ahogy levegőt vesz. - Lehet, hogy ember vagyok, de ne gondolj arra, hogy elvesztettem az eszem. Okosabb vagyok nálad, sőt.. megint egy lépéssel előtted vagyok. - ötlöttem ki következő hazugságom, amit meg is valósítok, ha kell. - Emlékszel amikor összekötöttem magam veled egy boszorkány segítségével? - néztem kérdőn rá, ívelt szemöldököm égbe szökött, és a színészi képességem valami kifogástalan. Úgy hazudok, mint a vízfolyás, és ezt nem is szégyellem. Sosem tekintek vissza, mindig megteszek mindent ahhoz, hogy túléljem. Ezt nem fogom abbahagyni csak azért, mert halandó vagyok. - Megint az életünk egymástól függ. - ezennel kimondtam a blöfföt olyan komolysággal, hogy lassan én is elhiszem, hogy össze van kapcsolva életünk. Remélem ő is beveszi, bár ha nem, akkor megkeresem azt a szöszi loboncos boszit aki biztos szívesen segítene nekem. - Ha én meghalok, te meghalsz. Damon mit szólna ehhez? Végtére a túlvilág már nem nagyon van, így visszahozni sem lehetne, ó nagy szánalmassága. - sóhajtottam tettetett csalódottsággal, mintha nem élvezném ezt a helyzetet, holott nagyon is. Legszívesebben vigyorogtam volna, de akkor tudja, hogy hazudok neki, és nem fog segíteni. - Ezért kell a segítséged, mivel gondolom nem akarsz meghalni.. ahogy én sem. - vadul grimaszoltam a mondat utolsó felében, és úgy érzem megint előtte járok, nem csak egy, kapásból három lépéssel. Felemelő érzés manipulálni őt.
Végignéztem a nőn, ami majdhogynem olyan volt, mintha tükörbe pillantanék, és egy másik Elenát látnék. Megborzongtam a gondolatra, és végigfutott az agyamon, mit ártott nekem. Kezeim ökölbe szorultak, fogaimat pedig összeszorítottam, mielőtt nyelvem még megeredne, és trágárságok tömkelegét zúdítanám Katherinere. Tudtam, hogy képes lennék őt melegebb éghajlatra küldeni, és itt hagyni, védtelenül, de hallani akartam minden egyes szavát. Tudtam, hogy meg fogom bánni, de kíváncsi voltam világ életemben, ez most sem volt másképp. Szemöldökeim szép ívben megemelkedtek, miközben vártam szavait. Fogaim megcsikordultak egymáson, kicsit lazítottam állkapcsom szorításán, míg körmeim a tenyerembe mélyedtek. - Az emberek változnak. - feleltem finoman vállat vonva, és érdektelenül pillantottam rá, nem tudtam eldönteni, az érzéketlenség, vagy a kíváncsiság az erősebb, de ugyanakkor dühös is voltam. Olyan sokszor állt már az utamba, legszívesebben ujjaimat csinos nyaka köré fontam volna, de ez ellentmondott az elveimmel. Mégiscsak egy ember állt előttem, még ha kevésbé ártatlan teremtés is. Ha megölöm, azzal semmi sem lesz jobb. Próbáltam lenyugtatni magam, Katherinnel ellenben, aki mintha dühíteni szeretett volna. Öngyilkos hajlamúvá vált volna halandó létére? Katherine Pierce, aki mindig azon volt, hogy túlélje, akinek saját élete mindenkiénél fontosabb volt... Nem értettem mit akar, mire akar kilyukadni. Lábaimat megvetettem, nehogy közelebb kerüljek törékeny, éppenséggel halandó testéhez, de egy szisszenés kicsúszott belőlem. Nem akartam vámpírrá válni, rettegtem tőle, félelmem pedig valóra vált. - Vágytam a gyógyírre. Úgyhogy ne gyere nekem ezzel, egyetlen mozdulatomba kerülne, és holtan esnél össze. Vigyázz a szádra! - intettem óva, és egy vigyor szerű vicsorba torzult arcom. Nem hiányzott sok, hogy vámpírlétem kiüljön az arcomra, de tartottam magam, hiszen tudtam, pont erőszakot akar kicsikarni belőlem, hogy bizonyíthassa, nem különbözők tőle, vagy bármely más vámpírtól. - Ironikus, nemde? Ezek szerint akkor te is beismered, hogy részben a te hibád, hogy újra ember vált belőled. - szavaimból csak úgy sütött a szarkazmus, amit ő is érzékelhetett saját hangjában, hiszen épp most ismerte be hogy a saját keze is közrejátszott abban, hogy a gyógyír hozzá került. Végtére is, miatta halt meg az öcsém, és velem is végezni akart. Ezért is lepett meg, hogy a segítségemet kéri. Mégis miért az én segítségem kel neki? - Nem értem. Megölted az öcsémet, és velem is épp ez volt a terved. Nem beszélve a korábbi tetteidről, amik mind ellenem, és a szeretteim ellen irányultak. Miért segítenék neked? - Egyik kezem még mindig ökölbe szorult, éreztem, amint körmöm felsérti tenyerem bőrét, míg másik kezemet csípőre tettem, és kihívóan néztem Katherine-re. Választ vártam tőle, méghozzá mihamarabb, mielőtt még fogtam volna magam, hogy lelépjek innen.
Egyre több gond szakadt rám és ez senkit sem érdekel. Nem viccelek, komolyan mondom, hogy mindenki csak a vállát rángatná ha azt mondanák neki, hogy Katherine Pierce haldoklik és lehet örökre feldobja a talpát. Ez talán azért van, mert az ötszáz évem alatt egyszer sem voltam kedves bárkivel is. Akarom mondani voltam, csak hát az is színjáték volt, mintha valami elcsépelt színdarabot adtam volna elő. A mai napom pedig szinte a semmittevéssel volt egyenlő. Abban a bérlakásban ahol töltöm a mindennapjaimat eléggé unalmasnak bizonyult számomra. Poros bútorok, semmiféle luxus meg ilyenek. Na de annak a nőnek aki haldoklik pont megfelelő. Nem is kérnék mást most, csak a vámpírságot vissza és nem lennék láb alatt senkinek sem. Bár most sem vagyok, hiszen senki sem engedné meg nekem, hogy lábatlankodjak. Nem nagyon érdeklek valakit és ez így is van rendjén. Hiszen én úgyis kitalálok valami módot arra, hogy újra halhatatlan lehessek, akkor pedig a nagy visszatérés mindenkit meglepetésként fogja érni. Akkor pedig végre elkezdődik újra az a játék amiben jelenleg vesztésre álok. Az a játék amit életnek nevezünk, és eddig én diktáltam a szabályokat. Elena nem úgy tűnt mintha annyira csevegni akarna, de perpillanat én sem beszélgetni jöttem, hanem inkább azért kerestem fel, hogy segítsen. Gyűlölöm bevallani, de ahogy neki volt rám szüksége régen, most ugyanúgy nekem van rá. Mégis amikor Elijah elraboltatta őt Rose-al ki szólt Damon-nek, hogy bajban van? Ki miatt akadtak nyomra, egyáltalán arra a dologra, hogy valami történt vele? Ezek a kicsi dolgok amiket ő nem tud.. Amikkel ő tisztában sincs! Bátran állítom, hogy hogyha nem közlöm az idősebb Salvatore-val, hogy bajban van hőn állított szerelme akkor már rég halott lenne kicsi Elena. Ó, hogy így jobban belegondolok, sajnálom, hogy segítettem neki, mivel így életben van, és esélyem sincs Stefan-t megszerezni, egyáltalán azt a boldogságot amit szeretnék, mivel ez a lány folyton útban van. Ezért is próbálom már mióta elrakni az utamból. - Elena, én azt hittem, hogy te nem vagy ennyire talpraesett, de úgy tűnik ez megváltozott. - ismertem el, hogy már nem annyira idegesítő, nem annyira hisztis, mint volt még akkor amikor megismertem. Régen azon is elsírta volna magát, hogy a cipőjét felveszi, mára meg már szemrebbenés nélkül képes volt tönkretenni az életem. - Önvédelem, mi? Nem neked keresgélte mindenki azt a gyógyírt? Miattad ennyire feleslegesen halt meg az öcséd? - vontam fel a szemöldököm egy gúnyos mosoly kíséretében, mivel kicsit jó felhánytorgatni a múltat és a szemébe mondani, hogy a kistestvérének életét még anno én vettem el bűntudat nélkül. Bár Elena megszokhatta volna az ilyesmi húzásaimat, hiszen nem egyszer támadtam rá a családjára. John ujjait egy mozdulattal eltávolítottam kezéről, ezt követően pedig egy kést szúrtam a hasába, Jenna nénikéjét pedig megigéztem, hogy hasába szúrjon egy kést. Kicsit unalmas ez a hasba szúrogatás, így kicsit beújítottam, és Jeremy-t odadobtam Silas-nek, hogy igyon belőle. - Na jó, még mindig gonosz volt az, hogy ilyen kegyetlen módon feláldoztam az öcsédet.. Voltaképpen azért, hogy én ember lehessek. - undorodtam el egy pillanatra és ezt egy grimasszal jeleztem, hogy nekem sem tetszik, hogy megöltem az öccsét. Lehet máshogy alakult volna és még mindig vámpír lennék.. Ahj istenem, ezt bezzeg nem tudtam volna előre eltervezni. - A segítségedre van szükségem. - komolyodtam el egy pillanat alatt, a szemeimben viszont láthatta, hogy tényleg kell a segítsége. Akár fel is ajánlom neki, hogy békén hagyom ha segít, hiszen akkor mindketten boldogak lennénk. Én újra vámpír, legyőzhetetlen, neki pedig nyugodt élete lenne. Szerintem megfontolandó, bár ezt csak ő tudhatja. Lehet neki az lesz a jobb, hogy ember vagyok, de nekem is megvannak a kapcsolataim, így ő dönt; a könnyebb utat választja, vagy a nehezebbet.
▲ music: demons ▲ note: little lena <3 ▲ words: 599
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Szer. Dec. 24, 2014 2:39 am
Katherine + Elena
A kórházban a műszakom áttettem késő délutánra, mivel úgy gondoltam, az egyetemen is kiveszem a jól megérdemelt szabadságom. Szerettem volna egy nyugodt napot tölteni Mystic Falls-ban, és le se tagadhattam volna, mennyire jól esett a saját ágyamban aludni. Mégis éreztem, hogy ma nem kellene kibújnom a takaró alól, de az ágyban sem akartam tölteni a napot. Nem akartam, hogy Jeremy aggódjon, így hát lerúgtam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem, hogy kinyújtóztassam elmacskásodott végtagjaim. Kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, és lustán visszalépkedtem a ruhásszekrényemhez, hogy valami kényelmes, mégis mutatós ruhadarabot kapjak magamra. Egy vékony topot, pulcsit, és egy vastagabb, fekete cicanadrágot vettem föl, ami kicsit vékonyabbnak mutatta combjaim. A sminkes tükörhöz lépve nem kentem magamra semmi mást, csak némi szájfényt, az ékszeres dobozból pedig egy pici fülbevalót vettem ki, a mai napon semmit nem akartam eltúlozni. Lefele menet benéztem a még alvó öcsémhez, és levettem a fogasról a kabátom. Talán szükségem nem lett volna vastagabb, melegebb ruhadarabokra, de nem akartam kockáztatni a "hírnevem", jobb, ha tudomást nem szerez róla senki, miféle lény vagyok, gondoltam, miközben kiléptem a bejárati ajtón, amit a hűvös, téli széltől hangosabban csuktam be, mint szerettem volna. Egy apró fintort vágtam, és fejembe vágtam a sapkám, éreztem, hogy arcom máris kipirul, köszönhetően a jóltápláltságomnak. Talán mégis megfagytam volna a megszokott téli öltözet nélkül, és egy sálat sem ártott volna a nyakam köré kanyarintani, de a házba már nem mehettem vissza, talán ki sem léptem volna még egyszer az ajtón. S én nem azért jöttem haza, hogy a házban kuksoljak, és arra várjak, Jeremy fölébredjen. Komótos léptekkel indultam meg a járdán, gondolataim ezer felé voltak, mégis mindig Damonnél állapodtak meg. Nem tudtam, hogyan is állunk egymással, és nem tetszett ez a felállás. Nem akartam a kapcsolat kérdésre "bonyolulttal" válaszolni, pedig abban a szent pillanatban is ez az egyetlen szó jutott eszembe, mikor elértem a főteret, a város középpontját, és az utcán ténfergő emberekre pillantottam. Stefantól is ez a bosszantó szócska tartott távol oly sokáig, Damonnel nem akartam ugyanezt a hibát elkövetni. Talán nem csak Petrova-átok létezik, és a Salvatore-okra sem vár jobb jövő. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a képtelen gondolatfoszlányokat, nem hittem el, hogy nem vár rám boldogság valahol, valamikor. Az lehetetlen, hogy örökös gyászra és szomorúságra legyek ítélve... Mielőtt még jobban belegondolhattam volna, miféle jövő is vár rám, Katherine arca úszott a látóterembe, csak hogy ő nem egy múlandó gondolat része volt. Valóság. Előttem állt biztos távolságra, az elszántság csak úgy sütött tekintetéből. Amit a fejébe vesz... Próbáltam összpontosítani rá, a szavaira, de amint befejezte első mondatát, nehezen jutott el bármi is az agyamig, tompán hallottam a háttérben, és olyan messze jártam a valóságtól, amennyire az lehetséges egy visszaemlékezés során. Katherine mellettem feküdt a földön, teste élettelennek tűnt, de tudtam mi történik vele, és egy csepp bűntudatot sem éreztem. Nagy levegőt vettem, s ahogy a levegő hosszan távozott a tüdőmből, sóhajtásba fordult át. Szívesen kikerültem volna, de inkább szembenéztem a tényekkel és a vele is. Nem fordítottam neki hátat, helyett megvetettem lábaim a járdán, és mellkasom előtt keresztbe fontam karjaimat. - Régebben azt mondtam volna, hogy kicsit sem hasonlítunk egymásra. De ahogy te bűntudat nélkül tettél rossz dolgokat, úgy én is ezt tettem veled. Bűntudat nélkül. - hangsúlyoztam az utolsó két szót, s még egy gúnyos mosolyt is küldtem felé, csak hogy "megnyugtassam", eszem ágában sincs segíteni neki. - Tudod, ez részben még mindig így van. Nem hasonítok rád túlzottan. Én nem szövögetek ördögi terveket szabadidőmben, így az sem előre tervezett lépés volt tőlem, hogy emberré tettelek. Igen, lenyomtam a gyógyírt a torkodon, szó szerint, de... önvédelem volt. - Hanyagul vállat vontam, a gúnyos mosoly keserű, vad grimaszba fordult át, kevésen múlott hogy elváltozott arccal, éles szemfogakkal rámorogjak, de tudtam, némi higgadtsággal többet elérek nála. Rátámadni pedig nem akartam, végtére is ő egy ember volt már, bármilyen néven is futott.
Amióta ember vagyok minden sokkal nehezebb. Ebben közreműködhet az is, hogy az állandó éhség gyötör, de nem a vér iránt, hanem valami finomságra fáj a fogam. Gyorséttermi ételek azok amik tökéletesen megfelelnek, de sajnos, mint mindenkinek, nekem is van vele pár problémám. Az egyik, hogy a cukortartalom ad egy löketet, majd hirtelen fáradt leszek, és akkor pihennem kell. Ami a legfontosabb pedig, hogy hizlal, és a legrosszabb rémálmom ezzel beteljesült. Nem vészes a kilók száma, de azért nem olyan, mint régen, és ezzel egy kicsit vesztettem a vonzóerőmből amit régen kialakítottam. Elena nyomta le a torkomon a gyógyírt, így elég fair lenne, ha eltekintene a többszörös gyilkossági kísérleteimtől és szerezne valakit aki kiszedi belőlem ezt a mérget. Mivel nem vagyunk legjobb barátok, sőt, még kedves ismerősnek sem hívhatjuk egymást, nincs olyan elérhetőségem ami alapján egy találkára meghívhatnám, ezért egész nap lejártam a lábam amíg sikerült nyomára lelnem. Ez a lány már megint menetben van, de legalább az óratoronynál rátaláltam és végre követelhetek tőle pár dolgot. - Lennél olyan kedves, hogy ha már ledugtad a torkomon a gyógyírt, ki is szeded belőlem? - lépkedtem oda hozzá, és kellő távolságból elkezdtem neki mondani a kedves köszönésem. - Esetleg ártatlan, drága, jó Elena annyira kőszívű, hogy tönkreteszi valaki életét és azután arra sem törekszik, hogy kicsit szépítse? - vontam fel a szemöldököm és kérdeztem tőle szarkasztikusan. Persze, még drága, jó és a többi.. Pontosan az ellenkezője! Talán azt is állíthatnám, hogy rosszabb nálam, hiszen még én is tudom magamról milyen vagyok, ennek ellenére Ms.Gilbert jócskán túltesz rajtam. Nem értem mit esz rajta mindenki, hiszen semmi különleges nincs benne, csak talán az a szánalmas próbálkozása, hogy belerakott egy primitíven festő vörös csíkot a hajába. Próbálkozik, próbálkozik, csak hajrá neki, de nem feledheti, hogy sosem veszi át a helyem!
azt hiszem jó helyre írtam, és a reagok jobbak lesznek <3
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Kedd Márc. 25, 2014 2:03 pm
Bonnie & Ariana
Nem tud segíteni és ezen nem vagyok képes változtatni, még ha nagyon szeretnék is. Nincs rá semmi esély, és el kell hinnem, nem arról van szó, hogy nem akar. Nem tehetek mást, nem fogom bántani, nem fogok csak azért nekiesni, mert nem tudja megoldani a "kis" problémámat. Úgy látom, hogy neki is lehet épp elég, hiszen határozottan ijedt volt az elején, pedig boszi... igen, azt hiszem tényleg nem tudna tenni ellenem semmit, akkor pedig egyértelműen igazat mondott. Attól még persze ugyanúgy nem érzem jól magam, ugyanúgy nem oldódik meg semmi és ugyanúgy féltem Darylt, csak nem tudom, hogyan segíthetnék neki. - Nekem senkim sem volt előtte, és ha ő nem lenne... én nem is tudom, hogy mit tennék. - vannak talán felületesen fogalmazhatunk úgy, hogy barátaim. Ott van Sarah, bár nála elég nagy hátrány ez a Kol dolog, no meg Blake, de nem hiszem, hogy ő engem akarna pesztrálni, bőven elég a szöszi a nyakán, nem kéne még egy teher mellé. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem Daryl nélkül, ami fura, hiszen nem rég még egész jól meg voltam. Azt hiszem ez tényleg olyan, hogy ha tudod, hogy mit veszíthetsz, akkor sokkal jobban tud fájni, míg ha valamit soha nem tapasztaltál meg, akkor nem tudod, hogy mit veszíthetsz, de én már nagyon is tisztában vagyok vele. - Tudom, de... nagyon nehéz, jó lenne, valami biztosíték, bármi, ami megnyugtat. - sóhajtok még egyet, majd kérek tőle elnézést. Azt hiszem jobb lenne mennem, nem tud segíteni, és nekem csak rossz erről az egészről beszélni, fájdalmas egyszerűen. Ha már tenni nem tudok, akkor legalább legyek Daryllel, vagy ahogy magamat ismerem, megpróbálok majd kitalálni valamit mást. Mert mikor tudok én huzamosabb ideig megülni a hátsómon? - Megértem, nem ismersz és azt sem tudod, hogy ki vagyok, de én nem akarok ártani neked... senkinek. - nem vagyok az a vérengző típus. Oké, nem vagyok oda a zacskós változatért és igen szoktam élő emberekből is inni, de igyekszem soha sem fájdalmasan tenni ezt, és hogy ne maradjon maradandó nyom. Én így élek és nem hiszem, hogy ezen változtatni tudnék, vagy akarnék, de nem bántok senkit és ez a lényeg nem? Már indulnék, amikor a szavai állítanak meg újra. Bizonytalanul fordulok meg még a pár szó erejéig. Egyetem... próbáljak meg normálisan élni, mint egy szimpla ember? Mindig is úgy éltem, nem foglalkozva azzal, hogy mi vagyok, de az iskolához sosem fűződtek szép emlékeim. Bár ez most más, most minden más lehetne, hiszen már nem az a csendes és elveszett kislány vagyok. - Talán... Talán ez jó ötlet lehet, köszönöm! - egy halvány mosoly még belefér, amíg biccentek neki. Meg kell beszélnem Daryllel is, ebben egyedül nem döntök, de lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy jó lenne valami, ami lefoglal és addig sem töröm a fejem butaságokon, amik életveszélybe sodorhatnak. - Remélem, hogy más vámpír már nem fog neked ártani a jövőben, vagy azoknak, akik fontosak neked. - teszem még hozzá, aztán biccentek még egy utolsót, majd végleg hátat fordítok. Át kell ezt gondolnom, és persze beszélnem kell a számomra legfontosabb személlyel is.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Csüt. Márc. 20, 2014 8:26 am
Ariana & Bonnie
I am normal...almost!
Valamiért megsajnálom őt, úgy látszik a vámpírok felé érzett ellenszenvem az odaát töltött idő miatt megfakult. Ráadásul varázsolni sem tudok, szóval a hasznomat sem vehetik. Majdnem totálisan normális vagyok. Egy kívülálló számára akár az is lehetek. Nincsen varázserőm, szóval nyugodtabb életnek kéne következnie, de a barátaim ennek az egésznek a közepében vannak. Damon és Elena nem tudom miért marják ennyire egymást, és Caroline. Még mindig nem tudtam találkozni vele. Ty és Matt. Na velük találkoztam futólag, és meglepő, hogy Tyler ennyire más lett. Bár azt hiszem elment a városból, nem tudom, visszajön-e még, vagy sem. Hiszen a családja meghalt. Mason, az anyja és az apja is. - Már elvesztettem a családom, barátaim vannak, de tudom, milyen érzés hidd el. És én sem tudtam mindig mindent megtenni értük. Most pedig aztán végképp nem... - Jelentem ki egy keserédes mosolyra húzva a számat, majd elidőzök az arcvonásain. Ő más, mint a többi vámpír, valahogy nem olyan. Mintha még mindig emberként viselkedne. Talán csak nem fogadta el azt, ami. Csak ragaszkodik ahhoz, ami ember volt? Nem tudom, mégis furcsa lány. Biztos nagyon szeretheti azt a vadász vámpír valakit, akin nekem kellett volna segítenem. Talán még kötődik is hozzá? Bár ez miért is érdekel engem? Mindegy. Csak nézem az órát, majd visszapillantok a lányra. - Féltheted, de megvédeni te sem tudod mindentől, ahogy ő sem téged. Ezt el kell fogadnod... - Jelentem ki együtt érzően. Tényleg érdekes vámpír ez a lány. Megcsóválom a fejem alig láthatóan, mikor elnézést kér, majd én veszem át a beszélgetés fonalát. - Nem, én sajnálom, hogy ellenséges vagyok, csak tudod a vámpírok több kárt okoztak az életemben, mint hasznot. Szinte mindenkit elvettek tőlem, akit szerettem... - Avatom be, hogy tudja, miért is vagyok olyan, amilyen. A nagyim Damon miatt halt meg, az anyám miatta lett vámpír, és az apám is miatta halt meg, mert elrejtette Silas elől Katherine-t. De legalább azon fáradozott, hogy visszahozzon, így annyira már nem gyűlölöm őt, de nem leszünk örök barátok. Sőt talán semmilyen barátok nem leszünk. Csak hagyjon békét nekem. - Miért nem foglalod el magad valamivel? Egyetem? Akkor talán nem aggódnál annyit, ha emberek közé vegyülsz - Javaslom neki, ahogy én is felállok, azt hiszem a hátának beszélek, de ezt most nem figyelem, hanem lehajtom egy pillanatra a fejem, majd az órát fürkészem, és csak utána nézek ismét rá...
Tárgy: Re: Óratorony Csüt. Márc. 06, 2014 11:56 am
Bonnie & Ariana
Annyira nem ismerem még ezt a világot. Nem tudom, hogy mi az, ami lehetséges, hogy mik a korlátok, hogy mi mit jelent. Még csak botorkálok, mint egy járni tanuló gyerek és folyton elesem. De akkor is felállok, mert muszáj lesz megtanulnom mindent, eligazodni, ha más nem, hát a saját káromon. Azért pedig sok mindent megtennék, hogy biztonságban tudjam, azt aki fontos nekem. tudom, hogy nem mondhatom, hogy mostantól ne mozduljon ki, mint ahogy én se értékelném, ha keretek közé akarna szorítani csak azért, hogy óvatosabb legyek még ennél is jobban. Egyszerűen csak rémes ülni és nem tenni semmi. Eddig nem éreztem ilyet, még soha életemben, hiszen minden csak úgy zajlott körülöttem és engem még csak nem is nagyon érdekelt, hogy mi hova tart, de most hirtelen minden más lett és én nem tudom még igazán jól alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Majd talán idővel jobban fog menni, megszokom, legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Az viszont szomorú, hogy nem tud nekem segíteni, de legalább nem arról van szó, hogy nem is akar. - Afféle vadász, ha jól értettem és persze azt hiszem meg tudja védeni magát, de senki sem tökéletes, és mi van, ha egyszer nem? Te nem aggódnál azért, aki fontos neked? Nem félnél, hogy elveszíted, ha veszélyes életet él? - nem hiszem, hogy más ne aggódna úgy mint én, főleg ha még friss a kapcsolata a tetejében. Követelőzni tényleg nem akarok, nincs is rá jogom és nem is vagyok olyan típus. Csak jó lett volna, ha segít, akár csak egy kicsi aprósággal, ami megerősít. Nem is tudom... az is lehet, hogy ez a szorító érzés idővel magától elmúlik, de mi van, ha soha nem fog? Én pedig egész életemben aggódhatok? - Én tudom, hogy nem örülne ennek, hogy próbálok tenni valamit, hogy... esetleg ezzel bajba keverem magam, de nem fair, hogy ő annyira félt engem, és én nem tehetem ezt fordítva. Úgyse zárhatom be, azt nem lehet. - nem is akarom. Ezt direkt már az legelején elmondtam neki. Nem akarom, hogy engem válasszon valami más helyett, ami fontos neki, akár legyen a bosszú, vagy csak a munkája. Annak nem lenne értelme, hiszen talán évek múlva jönne rá, hogy rossz döntés volt, hogy miattam változtatott az életén úgy, ahogy igazából nem is akart. Végül csak halkan sóhajtok egyet és megrázom a fejem, mintha csak saját magammal vitáznék legbelül. - Ne haragudj, sajnálom, hogy zavartalak, vagy hogy megijesztettelek. Csak nehéz ez és új még nekem és... - újra megrázom a fejem. Fecsegek itt mindenről teljesen feleslegesen, amikor nem is ismer és én sem őt. Miért is lenne kíváncsi a bajomra, hiszen látom rajta, hogy még most is szinte megfeszül a teste. Tart tőlem, vagy inkább attól, ami vagyok, és ha egyszer nem tud segíteni, nem kell, hogy zaklassam. És talán valahol még igaza is van, Daryl mérges lenne, ha ezt tudná, csak hát akkor fogalmam sincs, hogy mit is tegyek. Végül egy apró mosolyt varázsolok az arcomra. - Azért köszönöm, hogy legalább meghallgattál és nem küldtél el azonnal. - bizonytalanul állok fel. Még egy utolsó halvány mosolyt vetek rá, aztán indulni kellene, amit meg is fogok tenni, ha ne adj isten ő nem tartóztat. Azt hiszem talán valamiféle elfoglaltság kéne nekem. Eddig ment minden úgy, hogy egyszerűen csak bulizgattam, pasiztam, de ez most így ebben a formában nem működik. Kell valami, amit csinálok akkor, amikor egyedül vagyok. Összejárhatok Sarahval időnként, de ez még édes kevés. Talán, ha keresnék valamiféle munkát? Csak épp még végzettségem sincs. Esetleg el kéne kezdenem valamiféle iskolát. Tizenkilenc évesen változtam át, simán elmennék főiskolásnak, és az lefoglalhatna, elvonhatná a gondolataimat az aggodalomról.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Csüt. Márc. 06, 2014 6:47 am
Ariana & Bonnie
I am normal...almost!
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy itt hagyom őt egyedül. Nem akarok belekeveredni a vámpírok dolgaiba, és ebben a percben örülök, hogy nincs erőm, amit igazából rettenetesen hiányolok. Szeretném visszakapni, de kétlem, hogy ez lehetséges lenne. Már nem érzem azt a kapcsolatot a természet és köztem mit akkor, bár erről senkinek sem beszéltem, tudom, hogy anyám min ment keresztül, mikor vámpírrá vált. Bár ez valahol más. Mert én már nem is vagyok egyik világban sem, és mégis mindkettőben ott vagyok. Minden szellem meg tud érinteni, ahogy az élők is. Egy részről persze meglep, hogy a nő engem keresett meg, bár sokan ismernek az ő világukban, ha nem is engem, akkor a nagyit, vagy Emily-t, nem értem, miért tulajdonítanak nekünk ekkora szerepet. Egy kicsit elbizonytalanodtam, és megváltoztam, amióta visszatértem, más vagyok, és néha magam sem ismerek magamra. Persze sosem voltam a legmagabiztosabb, és túl nagy szám sem volt, de az erőm bátorsággal töltött el, örültem, hogy van és használtam. Mintha egyfajta védelem lenne. - Nem tudok segíteni, nem tudok varázsolni... De egyáltalán mit csinál? Ha évek óta csinálja, biztos tud magára vigyázni - Mondom ki nyíltan a gondolataimat, miközben egy pillanatra átkúszik tekintetem a Grill irányába, ahol Jeremy-t veszem észre, persze csak futólag, és az is lehet, hogy összekevertem őt valakivel. Szívem szerint nem tudom, mit tegyek, Ariana hangjából kétségbeesést veszek ki, talán követelőzést, bár lehet, hogy csak belelátom. Feszülten kezdek fészkelődni a helyemen, majd végül keresztbe rakom a lábaimat, és elrakom az idáig kezemben tartott mobilt. - Mond meg neki, hogy ne menjen el. Ha a teremtőd, biztos meg fogja tudni magát védeni. Lehet, hogy neki nincs szüksége ilyenekre, nem gondolod, hogy ha rájön erre, akkor megharagszik? - Kérdezem kicsit számon kérőn, de nem annak szánom. Csak kérdezem tőle, és nem értem, miért akarná egy nő megvédeni a teremtőjét. Azt sem tudom hány éves, ő vagy a teremtője. Fogalmam sincs, miért ő akarja védeni. Biztos vagyok benne, hogy meg tudja magát védeni, és szerintem ideges lenne, ha megtudná, persze nem tőlem fogja. Én nem megyek önként vámpírok közelébe, mert azért van bennem egy félsz. Bár halott vagyok, nem tudom, hogy hogy tudnának megölni, de mindegy is. Mély levegőt veszek, majd előkutatom az üveg vizemet, és iszok belőle. Szomjas vagyok, meg éhes is. És nem tudom, mit tegyek, valahogy még mindig megvan bennem az a bizonyos tartás irányába.
Lehet, hogy balgaság, hogy csak úgy mutogatom itt az utcán a medálomat, de muszáj megtennem, ha azt akarom, hogy ne féljen tőlem. Nem hiszem hogy egyből bízni is fog, de legalább ne féljen, mert úgy nem jutunk majd az ég világon semmire sem, én pedig nagyon szeretném, hogy segítsen. Arról persze nem tudok, hogy ez még csak nem is lehetséges. Bár azt hiszem, ha tudnám, akkor is megpróbálnék tanácsot kérni tőle. Ki mástól tehetném? Nem ismerek boszorkányokat és valami úgy érzem, hogy muszáj tennem. Nem ülhetek folyton a hátsómon, az egyszerűen nem lehetséges, mert tuti, hogy belezakkannék a folyamatos aggodalomba. - Én nem tudtam, csak mesélt rólad és nem ismerek senki mást, aki olyan... mint ti, aki segíthetne. - jó hát attól nem leszek nyugodtabb, amit mond. Hogy ő tudja majd először, hogy meghalt-e, és hogy már nem boszorkány. Akkor mégis mi a fenét csináljak? Komolyan kétségbeesés ül ki az arcomra, vagy legalábbis már az első jelei kezdenek mutatkozni. Fenyegetni eszem ágában sem volt, ha tudna, de nem akarna segíteni, akkor maximum könyörögnék, megesküdnék mindenre, hogy bármit megteszek, de nem vagyok én olyan, hogy bárkit is fenyegessek. Arról már nem is beszélve, hogy nem vagyok gyakorlott vámpír, és a nyílt utcán vagyunk, nem kockáztatnám, hogy mit tudom én, itt helyben kenjen falhoz, mert nem volt elég eszem, hogy elfogadjam, hogy nem jött össze, amit akartam. - Oh... ezt nem tudtam. Akkor nem is tudsz varázsolni? - a végén persze lehalkítom a hangomat. Nem tudom, hogy ez mennyire nyílt dolog, de kétlem, hogy nagyon. És azért mégis csak járkálnak mások is az utcán, nem lehet elkiabálni, hogy aki mellettem ül az egy boszorkány volt, én meg vért iszom, hogy életben maradjak. Vannak dolgok, amiről jobb szépen csendben beszélgetni. Persze rémesen csalódott vagyok és ezt a sóhajom is jelzi, ami felszakad a torkomból. Nem tudom, hogy mit mondhatnék ezek után, hogy kihez forduljak. Úgy érzem, ha nem teszek valamit, egyszerűen szétfeszít a félelem, az aggodalom érte, és ez így nem lesz jó. - Nem értek ehhez, csak valamiféle védelem... nem is tudom. Vagy hogy tudjam, ha bajban van és segíthessek neki. - még ha nem is örülne neki, hogy belekavarok bármilyen ügyébe, mert tudom, hogy így lenne, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. - Ő a teremtőm és nagyon fontos nekem... szeretem, de nem ismerek senkit, aki segíthet. Azt sem tudom, hogy egyáltalán lehet-e bármit tenni, hogy egy kicsit nyugodtabb lehessek, amikor elmegy. - pedig én tényleg annyira reméltem, hogy lesz esély rá, hogy tehet értem valamit. Megadnék én érte bármit, hogy azt, akit úgy szeretek biztonságban tudjam. Hogy akkor se kelljen az életéért rettegnek minden percben, amikor elmegy napokra. Vajon tényleg nincs semmi megoldás, nincs rá mód, hogy valami tehessek érte, úgy, hogy ő ne tudjon róla? Az életemet adnám érte, akkor is, ha ettől nagyon kiakadna, de ez nem számít, mert ha már megtettem, akkor már kiakadhat, akkor is megtörtént, eltörölni nem lehet.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Szer. Márc. 05, 2014 7:25 am
Ariana & Bonnie
I am normal...almost!
Éreztem, hogy nem kellett volna ide kiülnöm. Valahogy most nem vágyom senkinek a társaságára sem, főleg itt a nyílt utcán, ahol bármikor jöhet valami halott lélek. Be kellett volna mennem a Grillba Jeremy-hez, majd haza, ahol sokat kell még pakolnom. Pár nap és beköltözök az egyetemre. Caroline és Elena biztos örülni fog nekem. Bár eddig még nem tudtunk találkozni, és elérni sem tudtam őket, majdcsak megoldom valahogy. Felkapom a fejem, ahogy ez a nő előkapja a medált, amivel leleplezi a kilétét, és elég bátor ahhoz képest, hogy nem ismer, ki tudja, akár vámpírt is kiálthatnék, hogy megszabaduljak tőle. De mégsem teszem, holott eléggé sokat elvettek tőlem az olyanok, mint ő. Még azt sem tudtam igazán feldolgozni, hogy az erőm elveszett. Apa meghalt, anyám meg ki tudja hol van. Már küldtem neki üzenetet, videót is, hogy jól vagyok, hogy minden rendben, de semmi válasza nem volt, és annak ellenére, hogy az életem nagy részét nélküle kellett töltenem, aggódom, mi lett vele. bár én lennék az első, aki megtudná ha meghalt. A sors iróniája. - Lucy és én nem voltunk valami közeli kapcsolatban... Egyszer láttam csak... - Jelentem ki határozottan, miközben magamban felidézem a bált, amikor még a holdkő megszerzése volt a legnagyobb problémánk. Meg persze az, hogy Elenára vigyázzunk, mert eljönnek érte, és feláldozzák valami rituálén. Valahogy sokkal jobb volt az az idő, és kicsit hiányolom is. Bár visszamehetnénk az időben, és olyan embereket menthetnénk meg a haláltól, mint Alaric vagy Jenna, vagy a Nagyim. Bármikor láthatom őket, de az nem ugyanaz. Nem volt elegendő erőm és tudásom ahhoz, hogy őket is megmentsem. A másik oldalról meg jobb nekik így. - Hidd el, én leszek az első, aki megtudja, hogy meghalt-e... Nem vagyok boszorkány már. Ha boszorkányos segítség kell, rossz helyre jöttél. Én a Horgony vagyok. Rajtam kelnek át a halott természetfelettiek - Vallom be őszintén, nincs okom hazudozni. Jobb, ha tudja, nem segíthetek, mintha fenyegetne. Megölni sem tud, de azt nem kötöttem az orrára, ugyanis nem kérdezte. Bizalmatlan maradtam a vámpírokkal ugyanúgy. Vicces nem? Hiszen a két legjobb barátom vámpír, ahogy az anyám is az, mégis bizalmatlan vagyok velük szemben. Bár legalább Elenáékról tudom, hogy nem bántanának. - Mégis miféle segítség kellett volna? És ki ez a valaki? És miért pont én? - Faggatom, mert attól függetlenül kíváncsi vagyok, és érdekel, hogy miért hiszi azt, hogy ez a valakije nem tudja megvédeni magát. Nem lehet egy idős vámpír ez a lány. Ariana azt hiszem az volt a neve. De nem tudok segíteni, és most kivételesen sajnálat ül ki az arcomra egy pillanatra ez miatt...
Bizalmatlan, de azt hiszem ez érthető. Ebben a városban én is az lennék bárkivel, vagyis az is vagyok, de ő hátha segít. Muszáj megpróbálnom még akkor is, ha esetleg valami bajom lehet belőle. Kell nekem legalább egy kis apró biztosíték, hogy biztonságban tudjam azt, aki a legfontosabb nekem. Hátha van rá valami mód, hogy tegyek erről. Akár én magam is átvállalnám a fájdalmát, ha árt neki valaki. Igen, azt hiszem megtenném érte ezt is, bár tudom, hogy ellenére lenne, hogy nem engedné, de ha már megtettem, ha már nincs beleszólása...? Az már nem számít, ha utólag mérges, azzal már semmin nem változtathatna. Próbálok barátságosan viselkedni, mosolyogni, hogy ne ijedjen meg tőlem. Talán sikerül elérnem, hogy legalább meghallgasson. Már az is valami, ha nem tud segíteni, ha nem akar, esetleg tanácsot adhat. Nem is tudom, csak legalább egy apró reménysugár kell. - Nem vagyok szellem, az viszont igaz, hogy meghaltam. Lucy segített nekem, elkészítette ezt. - húzom ki a felsőm takarásából a medált, amiben a jellegzetes kék kő bújik meg. Ebből már biztosan tudni fogja, nem kell nyíltan kimondanom azt a szót. Nem is szeretem azt kibökni, hogy vámpír vagyok. Tudom, hogy ennek így kellett lennie, hogy másképp nem lennék életben, vagy valami olyasmi, de attól még nem vagyok túl lelkes ezért az állapotért, hiszen mégis csak vért kell innom. Megszoktam már valahol az évek során persze, de... Nincs de, ez van ész kész, tőlem pedig tudom, hogy magyarázatot várna. Érthető, hiszen csak úgy letámadom itt az utca közepén. De nem akarok én semmi rosszat neki, még csak ártani sem, csak egy apró segítség kéne, vagy akár egy tanács. Mindenki van, akinek fontos valaki nem igaz? És azt aki fontos nem akarjuk elveszíteni. - Tudod én csak szeretnék biztonságban tudni valakit, akit szeretek. Veszélyes az élete és én nem élném túl, ha egyszer csak nem térne vissza, én pedig kétségek között maradnék, hogy meghalt, vagy sem. Ő tett ilyenné, nem hagyta, hogy meghaljak és én sem akarom, hogy őt elérje a vége. - kapocs van köztünk, hiszen Daryl a teremtőm. Valamilyen módja kell, hogy legyen, hogy megvédhessem őt a világtól, mindentől, ami veszélyt hozhat rá. Azt a röpke pár szót szinte meg sem hallom először. Nem tud segíteni, nem akarom hallani ezt, ezért is suhan el a fülem mellett, mintha ki sem mondta volna. Muszáj, hogy valaki megtegye ezt nekem, hogy a kétségeimet és az aggodalmamat legalább egy kicsit csökkenteni tudjam.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Óratorony Hétf. Márc. 03, 2014 9:02 am
Ariana & Bonnie
I am normal...almost!
Nem tudok különbséget tenni élő és halott között. Legalábbis nagyon ritkán megy. Ahogy a szemembe néznek, csak akkor tudom, hogy ki szellem, amikor már megérint, és a szemembe néz. Látom és érzem a fájdalmukat, és ezt Jeremy is tudja. Azt nem mondanám, hogy kitörő örömmel fogadta, de sajnos a következmények nem maradhatnak le. Mégis azt mondom, minden következményt megér az, hogy itt legyek közöttük. Hogy itt éljek, hogy láthassanak. boldog vagyok, de mindemellett a haláluk kivesz belőlem valamit. A szellemek elvesznek egy aprócska darabot belőlem, és bár nem mondtam senkinek, mégis aggodalommal tölt el a tudat, hogy mi lesz velem, ha a századik, vagy ezredik lény kel át rajtam? Bekattanok, mint Amara, vagy mi lesz? Diliházban kötök ki, mert nem bírom. Vagy elmenekülök? A szellemek mindenütt követnek majd, hogy átjussanak a földi pokolba, ahol nem látja más őket, csak a Jeremy-hez hasonlók és én. Senki más. Ahogy beszéltem egy idős hölggyel, aki boszorkány volt. De már nem fáj neki. Beteg volt azt hiszem. Vagy nem tudom. csak annyit, hogy ő is fájdalmak közt halt meg. Ahogy mindenki más. Vajon ezzel jár a természetfeletti lét? Ilyen fájdalmas halállal? - Miféle segítség? Te szellem vagy? Meghaltál? Honnan ismered Lucy-t? - Faggatom, amint visszaránt a hangja a gondolataim közül, majd végigmérem. Nem, nem szellem. Legalábbis remélem. Ha az lenne átkelt volna rajtam, de az is lehet, hogy már rég halott, csak nézi valami rokonát. - Nem tudok segíteni... - Nyögöm ki végül, és remélem a megérzésem nem hagy cserben. Remélem nem valami őrült, aki fenyeget, ha nem segítek. Lucy-val egyetlen egyszer találkoztam csak, honnan talált volna meg általa? Talán mesélt rólam. Megeshet. De pont ez a lány? Mi köze lehet a családomhoz? Mély levegőt veszek, majd választ várva pillantok rá. Nem tagadom, de legbelül kíváncsivá tett ez a nő. Ha vámpír, akkor elég bátor. Végignézek rajta, hátha feltűnik a napékszere, hogy bizonyossá váljon a kiléte. Bár ha Lucy segítségét kérte, nyilvánvaló, hogy micsoda, de nem tud rólam eleget. Ha boszorkány lennék, akkor sem segítenék egy vámpírnak... De így, hogy semmit sem tehet ellenem, így meg kell tudnom, mit is akar valójában...
Nem hittem volna, hogy ilyen szerencsém lesz. Hogy elég csak tényleg nézelődnöm és sikerül majd kiszúrnom épp őt és épp a közelben. Egyszerűen nem reméltem, hogy így fog menni, hanem majd kutathatok, meg kénytelen leszek a végén kérdezősködni. De nem, szerencsére itt van, és már csak azért kell imádkoznom, hogy meg is hallgasson. Ha olyan, min Lucy, akkor nem lesz baj, akkor meghallgat majd és nem küld el. De attól hogy rokonok, még nem biztos, hogy egyformák. Ha azt nézzük én kicsit sem érzem, hogy hasonlítok a szüleimre, nem is akarom, hogy így legyen, más rokonomat pedig nem is ismerem. Nem is tudom, sose volt valami összetartó családunk, pedig biztos, hogy vannak unokatestvéreim, vagy valami gazdag nagybácsi... tudom is én! Nem létezik, hogy semmilyen rokonom ne legyen, ha csak valami távoli is. Talán még gyerekkoromban kérdeztem is anyát, de jó eséllyel elég hamar feladtam, amikor végül falakba ütköztem újra és újra. Elfogadtam, hogy nekem csak két szülő jutott, akikkel az élet pocsék és persze a nagyszülők, akik szinte alig látogatnak meg, és végképp nem vagyok oda értük. Nem csoda, ha cseppet sem hiányoznak és végképp nem meglepő, ha még most is elég nehezen igazodom el a kapcsolatok rengetegében. A kezdet nem megy rosszul, amikor megszólítom még nem kapok semmiféle rossz reakciót. Bár persze nem is azzal nyitottam, amit akarok, mert akkor tuti, hogy már egyből kiakadt volna. De így se alakul sokkal jobban, mert mikor a nevét is emlékszem, mintha még meg is ijedne, hiszen a pad szélére húzódik. Felemelem a kezem, és ha lehetséges, akkor még hátrébb ülök a padon, hogy kicsit se érezze magát fenyegetve tőlem. Nem akarok neki ártani, akkor sem, ha esetleg nem tud, vagy nem akar segíteni. Csak... csak muszáj legalább megkérdeznem. Jó, hát próbáljuk meg máshogy, vagy akkor eleve vágjak a közepébe? Nem vagyok én túl jó ebben, de valahogy muszáj lesz megoldanom. - A nevem Ariana, és ismerem az egyik rokonodat, Lucy a neve, ha jól emlékszem. Segített nekem egyszer még régen és... és reméltem, hogy esetleg te is tudsz nekem segíteni. Nagyon hálás lennék érte, és nagyon fontos lenne nekem. Megteszem bármit cserébe, ha ez segít. - tényleg képes lennék bármit megtenni azért, hogy Darylnek ne essen baja. Nem vágok végül egyből a közepébe, hiszen ha eleve elutasító, akkor nem biztos, hogy van értelme bővebben kifejteni, hogy mit is szeretnék. Vagy hát azzal ráérek majd akkor, ha kérlelnem kell, mert erre is bőven látok esélyt. A tekintetem kicsit sem fenyegető, sokkal inkább valahol a barátságos mosoly és a halvány kétségbeesés között húzódik félúton. Aggódom, minden egyes percben aggódom azért, aki szeretek és muszáj valamit tennem, hogy egy kicsit jobban viseljem a várakozást, amikor nem lehetek vele.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Óratorony 
▼ 918 ▼ 
▼ 825 ▼ 
⊰
⊰
