~ Pandora and Henry

N

evetséges, víz hangzik a gondolataim között ez az egy kis szó, ami az egész helyzetre tökéletes jellemzést ad. Csak azért jöttem ebbe a tetves kisvárosba, hogy hazaráncigáljam az öcsémet, erre azzal kell szembesülnöm, hogy kettőt is haza kéne vinnem? Esküszöm, jelen pillanatban úgy érzem mintha az egész eddigi életem nem lenne más csak hazugság. Valakinek tudnia kellett, hogy Vivienne nem halt meg. Olyan nincs, hogy senki se járt utána a dolognak, és hagyták, hogy két üres koporsót temessünk el egy helyett. Mégis hogy történhetett mindez? Miért volt olyan fontos elszakítani egy gyereket a családjától - egy családtól, aki duplán gyászolt? Hogy kerülhetett árvaházba anélkül, hogy mi ne tudtunk volna róla?
Olyan erősen söpröm le azt az akaratos kis könnycseppet a szemem sarkából mintha legalábbis a leprát kergetném el magam mellől. Nincs azaz isten, hogy én Henry előtt sírjak. Van még bennem annyi büszkeség, hogy visszafogjam magam, mielőtt kiadnák magamból mindent a hotelszobám csöndes falainak takarásában.
- Hidd el, nagyon, de nagyon szeretném ha csak egy vicc lenne. De attól még igaz. - sóhajtok kissé nehezen, és beletúrok a hajamba. Mit csináljak? Mit csináljak?! - Istenem, miért utálsz ennyire. - morgom inkább csak magamnak, mintsem neki. Hát ezek után már biztos, hogy lőttek a szokásos csütörtök délutáni programomnak a belvárosba. Akárhányszor csak eszembe jut, hogy a vér szerinti húgom mostoha bátyjával találkozgattam annyiszor, elfog a szédülés. Nem, nem az undortól. Inkább attól, hogy ennek már annyira szappanopera szaga van, hogy kezdek rosszul lenni az egész helyzettől.
Ez a csönd fog megölni. A kimondatlan kérdések, a sok miért és hogy, és az a bizonyos, most mi lesz? Azt se tudom, hogy érezzek a dologgal kapcsolatban. Örülnöm kéne, de istenem, alig egy napja még abban is örömöt leltem, hogy kínozhattam szegény lányt. Igen, a szadizmusomat valószínűleg kezeltetni kéne - ki mondta, hogy még nem tettem meg - de a helyzetet nem fogja megkönnyíteni ha eldöntöm magamban, hogy a kegyetlenségemet valami mentális betegséghez kötöm. Eddig feketében és fehérben láttam a világot, és ettől a szokásomtól nem tudok csak úgy eltekinteni. Tegnap megkínoztam a húgomat. Ezen lehetetlen szépíteni.
A legrosszabb az egészben, hogy nem is magamat féltem az elkövető bűntudattól a tetteim miatt. Nem, azzal még valahogy és valamikor a távoli jövőben megtudnék birkózni. De ha Oliver végre előkerül - és ha én mondom, akkor elő is fog - és ő is szembesül az igazsággal, azzal hogy mit tettem talán örök életre meggyűlöl majd. Sose érdekelt mit gondolnak rólam az emberek, hogy elítélnek e a tetteim és a viselkedésem miatt, de az öcsém mindig kivételt képezett a szabály alól. Az egyetlen személy, akinek a véleményére úgy ahogy adtam. Nem mindig, és nem rögtön de sose hagytam figyelmen kívül a tanácsait. Fogalmam sincs hogy fogom kibírni, ha többé nem azzal a reménnyel teli tekintettel mered rám, hanem színtiszta megvetéssel; amit mindig megérdemeltem. Hiába próbálta velem elhitetni a múltban, hogy még lehetek jobb ember, jobb gyermek és jobb nővér, most már ez aligha számít. Nemcsak hogy testvérnek, de még családtagnak se vagyok megfelelő. Nem érdemlek feltétel nélküli szeretetet.
- Ugye tudod, hogy nem mondhatod el neki? - pillantok fel Henryre, mikor végre visszatér a lélekjelenlétem. Nem hagyhatom el magam. - Még nem. - kapom el a pillantását, és próbálok vele úgy kommunikálni, hogy ne akadjanak a szavak a torkomra. Sajnálom. Én ezt nem így akartam. Ha tudtam volna, hogy... Ha csak sejtettem volna... Ez a lány nem érdemli meg, hogy ilyen kellemetlen testvére legyen. Sokkal jobban járt veled.
Egyben féltékeny is vagyok rá, hogy neki több mint 21 év jutott az én húgommal. Ez az idő nekem járt volna. Nekem kellett volna őt megtréfálnom és óvnom a nagyoktól, majd pedig mindent megtenni, hogy ne válthassa ki az átkát. Talán nem lettem volna a legjobb testvér a világon, de igyekeztem volna. Anya miatt. Mert azt akarta volna, hogy vigyázzak rá, de én ehelyett pedig bántottam őt. És még én vagyok a kegyetlen?! Akkor az életnek, a sorsnak vagy ki a fene irányítja ezt a francos bolygót mi a kifogása hah?
- Mennem kell. Ma-majd még kereslek. - bár nem hiszem, hogy komolyan gondolom a második mondatot, tisztába vagy vele, hogyha nem szabadulok ki abból a házból talán megőrülök. Úgy tépem fel az ajtót, mintha legalábbis kergetnének, de ahogy kiérek az utcára nem lassítok. Tovább kellett mennem, el Henrytől, és az egész kalamajkától jól messzire, amennyire csak lehet. Nem akarok rá gondolni. Nem, ha ezzel csak azt érem el, hogy a belsőm milliónyi kicsi darabra essen, hogy aztán sose tudjam újra a helyére illeszteni az összes részt.

A reag Henry-nek készült 743 szót tartalmaz, közben pedig a Battlefield c. számot hallgattam.  Ezzel a reaggal pedig én befejeztem a játékunkat, amit nagyon szépen köszönök! : )

~ Pandora and Henry

Ú

jra a kávémra téved a tekintettem. Az igazság az, hogy nem hiszek a véletlenekben. Mindig is szkeptikus voltam az ilyen dolgokkal szemben mint a sors, vagy a végzet... A jövőt egyedül mi alakíthatjuk, viszont az ilyesfajta történések - minthogy az alkalmi partnerem és valószínűleg a halott húgom egy és ugyanazon városban tűnnek fel, sőt mi több mostoha testvérek is - biztos okkal történnek. Talán az univerzum így akar üzenni nekem, hogy a múltban elkövetett bűneimet ideje felszámolni. Argh. Mindig tudtam, hogy azok a bulik, elutasítások, bunkó beszólások és szadista büntetések egyszer majd sokban fognak kerülni nekem. Pedig alapjába véve nem tartom magam egy rossz embernek, csak egy kissé magányos farkasnak aki elmeraja maga mellől a szeretettet. A vicc az egészben, hogy a családom pedig hívő - kivéve persze apámat, aki valószínűleg áttért már valami indiai őrületre ami megtiltja neki a családjával való kapcsolatot. De nem haragszok rá. Ugyan. Mindenkinek jobb, ha nincs a közelünkben.
De a hit... Anyának mindig is fontos volt a hit. Olyan családban nőtt fel, ahol minden vacsoránál elmondták az asztali áldást, a vasárnapi misék bevett szokásnak számítottak, és kétségbeesésükben Istenhez próbáltak fordulni segítségért. Amíg volt ideje, hozzánk is próbálta bevezetni ezeket a dolgokat, megkereszteltetett minket, esténként pedig rövid imákat mondatott velük... Akkor még egyszerű volt hinnem, hogy minden rendben lesz. Csak szólnom kell az Úrhoz, és ő majd letekint rám, hogy megsegítsen. Gyermeki naivitással hittem a boldog befejezésben. Most már csak a halálban vagyok biztos. A végén úgyis mindegyikünknek vége lesz.
Előbb vagy utóbb úgyis viszontláthatom anyát. És akkor majd megmondhatom neki, hogy hit nem segített semmit.
- Most, hogy mondod... Mintha a legutóbbi alkalommal bedobtam volna az egyik szekrény alá. Nem találta meg valamelyik barátnőd véletlenül? - kérdezem tetetett komolysággal, de a végén elejtett mosolyom igazolja, hogy csak ártatlan viccről van szó. Henry jó fej, ami igazán ritkaság mai világban. Fair játékos, akivel könnyű jól kijönni, ha az ember tudja hogy kezeljen egy ilyen alakot. Ami azt illeti ez talán leginkább a hasonlóságunknak köszönhető. Egyikünk se szereti a kötődést, viszont mindketten imádjuk New York-ot és a kihívásokat.
Apropó, kihívás. Biztos nem fog elengedni valami ésszerű magyarázat nélkül, és mivel most képtelenségnek tartom, hogy bármi jó fedősztorival álljak elő míg rendezni tudok a fejembe a dolgokat, el kell árulnom neki amit eddig tudok. Fogalmam sincs, hogy adjam elő neki, hogy valószínűleg a húga, az én húgom is. A különbség csupán az, hogy míg őket a közös gyerekkor, és egy tömérdek emlék köti össze, minket csak a vér. És én bántottam; végignéztem ahogy összerogy a fájdalomtól, és ahogy a farkasfű sebet éget a bőrén. A legrosszabb pedig az egészben, hogy minél mélyebbre ások ebben az egész ügyben, minél biztosabbnak tűnik a dolog, annál jobban látom a hasonlóságokat közte és az édesanyám között. Az arca. A szemei. Az a mozdulat amivel felhúzza az orrát - anya is pontosan így reagált apa minden olyan kijelentésére, ami veszekedést kezdeményezett. És bár sose láttam még mosolyogni, eszembe jut a kandalló felett pihenő kép, amin anya arca csak úgy sugárzott a boldogságtól. Ugyanaz a kép, amit az erdőben nála találtam.
Mégis mennyi erre az esély?
- Oh te jó ég. - lehelem ki magamból szavakban a döbbenésem, mikor végül felfogom a dolgot. Ő az. Most már semmi kétség. Véletlenek nem léteznek, és már nem takarhatom el semmivel se az egyértelmű tényt. Túl sok minden van, ami egyszerűen nem engedi, hogy visszasüppedjek a tudatlanságban, az életbe ahol már rég elfogadtam, hogy a húgomra nem volt méltó ez a mocskos világ, épp ezért ment el ilyen hamar. Abban a világban ugyanis nem kellett megbirkóznom ekkora bűntudattal, ami ólomként nehezedik most a lelkemre, és nem kellett hallgatnom a lány szenvedéstől ittas kiáltásait víz hangozni a fülemben.
Alig merek felnézni Henryre. Érzem ahogy a kezem remeg, és a szívem erősen gondolkozik azon, hogy kiugorjon e a helyéről. El akarok futni, el messzire egy olyan helyre ahol senki nem találhat rám. Sikítani akarok, mert minden egyes újabban eltelt másodpercben élesebb tűket érzem a szívemben.
- Huszonegy éve a húgom halottnak született. - szólalok meg végül rekedten, legbelül már-már a sírással küszködve. Rettenetesen idegen, hogy ennyi érzelem kering bennem egyszerre, pláne, hogy ezeknek a nagy része a gyengeségemről árulkodik. Mégis mind közül a hiány a legrosszabb, mert tudom, hogy azok után amit tettem örökké lyukat éget majd bennem. - Legalábbis eddig azt hittem. - folytatom kellő hatásszünet után, miközben végig a szemébe nézek.
Egy másodpercre olyan érzésem támad, mintha kívülről látnám ezt a jelenetet. A drámai csavart, ami mindenki életét megváltoztatja, két embert akiknek egy titok felborít mindent, ami eddig nyilvánvaló volt. Hirtelen pedig feltűnik egy árva könnycseppet a szemem sarkába. Hat év óta az első.

A reag Mr. Szexi Henry-nek készült 767 szót tartalmaz, közben pedig a When I Was Younger c. számot hallgattam. Megszenvedtem vele, de remélem tetszik. *_*

Welcome to our house, sweetheart

I'm happy that I see you again.

Kár, hogy nem volt nálam az órám, pont ilyenkor nincs itt. Legalább mérhettem volna az időt, hogy mennyi ideig meredt rám szótlanul. A szerencséje csakis abban leledzett, hogy láttam szemeiben: gondolkodik. Nem üresfejű liba, amit mindig is kedveltem benne. Az okos nőket jobban bírtam, mint a komolytalanokat, és Pandora eszéről árulkodott az, hogy képes volt felfogni, kettőnk között soha nem lehet több, mint ágyrajárás. Ha nevezhetem így... bár furcsa, mert még így is képes lennék őt barátnak nevezni. Hogy is mondják ezt? Ja igen... barátság extrákkal.
Újabb sóhaj részemről. A húgom nevét ejtette ki a száján, eléggé meglepődve, vagy mondjuk úgy, ezek szerint nem tudta, hová is jött. Ha nem ismerte a ház tulaját, akkor... csak rábökött egy házra, hogy ő most ide bejön? Túl zavaros ez most az én agyamnak, bár talán csak én látom a szakmám miatt midnenhol az összeesküvés-elméleteket.
Magam is megfogtam a kávémat, és belekortyoltam, de apró mosolyát látva már magam is kezdtem felolvadni, és viszonoztam ezt a gesztusát, hiszen kezdtünk olyan vizekre evezni, amik már alaposan belenyúltak a múlt tág témakörébe.

- Igen, arra gondolok. Remélem, nem szemrehányás miatt jöttél, hogy a képembe mondd, mennyire nem vagyok élvezetes partner - biggyesztettem le ajkaimat gyerekes vigyorral, de még mindig nem szüneteltek a gondolataim. Egyre inkább érdekelt, hogy miért ide... ekkora véletlenek már tényleg nem léteznek. Az túl szép, hogy igaz legyen, de hogy NEM véletlenül kötött ki itt, hát erre is meg mernék már esküdni. Nem most jöttem le a falvédőről, és mi több, hülyének sem jó nézni, mert néhány év munka után már leszűröm, ki hazudik és ki titkolózik előlem. Na jó, az utolsó ügyemen nem vettem észre ezt... de ő volt az első, és az utolsó, akinél ekkora farkashibát követtem el. Több ügyet nem veszítek el megbízhatatlan védenc miatt. - Vagy esetleg azt akarod bejelenteni, hogy férjhez mész, de a harisnyakötődet valahol a lakásomban felejtetted? - túrtam bele a hajamba gondolkodva, mintha tényleg emlékeznék egy ilyen ruhadarabra, de láthatta rajtam, hogy ez is szimplán vicc. Bár ki tudja? Lehet, belőlem azt is kinézik, hogy a nők otthagyott holmijait egy fiókban gyűjtögetem. Ki tudja, egyszer talán még szegényebb napokon jók lesznek valakinek Valentin napra. Csak nehogy a sajátjukat adjam vissza... nem mintha én ünnepelnék ilyen hülye ünnepeket, mint a Valentin nap. Kit érdekel a szerelem?
A homlokomig szaladt a szemöldököm. Nem értem, miért kíváncsi ilyen részletekre, ezek családi ügyek. Mármint, hogy Hazel biológiailag is a húgom-e. Egyáltalán... honnan vetődik fel benne a kérdés, hogy nem az? Talán tud valamit...? De akkor ismernie kellene hozzá Hazelt, hiszen ki mástól tudhatná ezt? Az anyámtól? Hát persze, pont ők ketten lesznek jó barátok... na jó, ez nekem már nagyon sok. Erre rá kell kérdeznem... majd.
- Nem, Hazel nem a vérszerinti testvérem - mondtam ki végül őszintén az igazat, hiszen mi értelme lenne itt bármit is tagadni. Nem ilyen szituációkban szoktam felhazudni a csillagokat az égre. - De mondd csak, miért is érdekel ez téged ennyire? Őszintén kíváncsi vagyok rá - léptem közelebb hozzá, hogy alig pár centi válassza el az arcát az enyémtől. Hát igen, ha akarok, mély hatást tudok kelteni mindenkiben. Már ha akarok. - Hallgatlak - suttogtam, lehengerlő tekintettel figyelve szemeit, jó mélyen tűnve el bennük.

// words: 530 // song: The Cranberries - Zombie // comment: Bocsi a késlekedésért, most már kigyógyultam a kórságból... //

~ Pandora and Henry

T

udhattam volna, hogy betörni más házába nem éppen sikeres ötlet. Mit is képzeltem? Hogy majd találok valami biztosítékot, hogy igazam van? De mégis mit? Egy naplót, vagy fényképalbumot? Hiszen ezek közül egyik se csillapítaná le annyira a kíváncsiságom, hogy semmibe vegyem a tényt, hogy annál a lánynál az én anyám képe volt. Még mindig ott vannak a kérdések amikre csak tőle kaphatok választ: Miért? Hogy? Mikor? Hogyan?
Viszont Henry feltűnése még több dolgot kuszál össze. Eleve a tény, hogy valószínűleg ismerik egymást azzal a bizonyos lánnyal - akinek a nevét mellesleg nem ártott volna megkérdeznem, így utólag biztos sok hasznát venném -, nem épp válik hasznomra ha azt nézzük mit tettem vele nem rég. Vajon tudja, hogy én voltam? Nincs nagyon ínyemre a dolog, hogy elveszítsem a társaságát, annak idején olyan jól megvoltunk New Yorkba. Többször gondoltam rá, hogy felkeresem egy kis nosztalgiára de az élet sose adta magát. Kemény dolog ám amatőr vérfarkasokat képezni a vadász életre. A többség azt se tudja mit kezdjen egy karóval, vagy egy puskával. A magánéletemet lassan besűríthetem pár órába ha így haladok. Egyedül a hétvégén tudom elengedni magam - ilyenkor még azt is megengedem Olivernek hogy megmutassa a város veszélyesebb ám szórakoztatóbb oldalát, ahol senki nem veti meg az alkoholt és a füvet, tehát totál ellentmond mindennek amibe nagyapa hisz. Így az ilyet testvéri titoktartás alá vetettük és azt adtuk hírbe, hogy csak a mozi hangos tőlünk minden szombat este és mindig más ismerős kanapéján töltjük az estét. Végül is, az utóbbiban nem hazudtunk.
Az alsó ajkamba harapta és próbáltam kitalálni valami értelmes magyarázatot a helyzetre, de hirtelen semmi hihető nem jutott eszembe. Nem igazán tudom, hogy fogadná ha azt mondanám "Hé képzeld, megkínoztam a kiscsajt aki itt laki, és akit valószínűleg te is ismersz, de most lehet ő a húgom tehát totál pszichopata vagyok. Amúgy hogy vagy?" Ennél még a kínos hallgatás is jobb. Ez az egész ügy kezd így is kikészíteni. Nem vagyok jó az ilyen dolgok kezelésében mióta anya meghalt, az apám pedig lelépett mert túlságosan is fájdalmasak voltak neki az emlékek. Sose mondta ki, de mindig is tudtam, hogy részben az én hibám, hogy inkább valahol a világ másik felén szórja a pénzt és teszi magát tönkre. Hasonlítok rá. Külsőleg, és talán néha belsőleg - a törődés amit csak a szeretteim felé nyújtok mindig rá emlékeztette. Tizenhat éves korom óta csekket küld a fa alá, és ez eddig rendben volt. Elvoltam az öcsémmel kettesbe, de most minden kezd felborulni. Ő eltűnt, ez a lány meg feltűnt és egyre nehezebben megy a tagadás, hogy köztünk biztos nincs semmi vérkötelék. Nem akarom elfogadni, hogy talán tényleg bántottam a testvérem akit annak idején évekig gyászoltam. Túl sok lenne ez már nekem.
Szótlanul hagyom, hogy lecipeljem az emeletről egészen a konyháig, de közben nem tudom megállni, hogy ne keressek jeleket. Csak egy képet róla és a családjáról, vagy bármit ami segíthet megoldani ezt a teljes káoszt a fejemben. Henry. Talán ő tud valamit arról, hogy miért hiszi az anyjának. Biztos tévedés de muszáj, hogy biztos legyek benne.
Igen. Megint tagadásba menekülök.
- Hazel? - kapom fel a fejem a nevére miután elfoglaltam az egyik széket az asztalnál. Hazel, Hazel, Hazel... víz hangzik újra és újra a neve fejemben. Tehát így hívják. Nem tudom eldönteni, hogy ez igazából örömmel vagy keserűséggel tölt e el. Anya annak idején Viviennek akarta elnevezni a húgomat, hiszen mindig is arról álmodott hogy két lánya és egy fia lesz. Valahogy így volt tökéletes számára az összkép. Emlékszem mindig álmodozott még olyan idilli dolgokról mint a fehér kerítés, vagy egy csendes kisvárosi ház Connecticut-ba ahol majd megöregedhet ha mi már felnőttünk. Annyira szerettem őt hallgatni ahogy szabadjára engedi a fantáziáját és álmodozik a szebb jövőről. Inspirált a gondolkozása... De én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
Nem látom a várt haragot Henry arcán, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Nem akartam, hogy egy ilyen ügy miatt megromoljon a kapcsolatunk, és egyedül new york-iként elég kényelmetlenül érezném magam ebbe a városba. Meg amúgy is. Szükségem van társaságra, minden szempontból.
- Közös múlt? Arra a sok együtt töltött alkalomra gondolsz, amit a hálószobádban és az irodádban töltöttünk? - vettem el tőle a kávét, miközben lassan mosolyra görbült a szám. Nincs mit tagadni, tényleg hiányoznak azok a napok amikor a városba fel alá járva csak beugrottam hozzá egy rövid menetre. Néha még meg is hívott után egy ebédre, bár szigorúan haveri alapon. Azt hiszem kevesek egyike voltam akik megértették, hogy érzelemmentes dologról van szó.
Majdnem visszaköptem a kávét a bögrébe a mondat második felére. Az élet már határozottan imád engem szívatni. Ilyen nem létezik.
- Ő a húgod?! - képedek el teljesen, és kikerekedett szemekkel bámulok rá. Ez csak valami vicc. Istenem, könyörgöm mond, hogy csak szívatsz. Még templomba is eljárok ha kell csak ezt ne. Ha megtudja mit tettem vele... Akár el is kezdhetem felsorolni a végrendeletem. - Mármint... biológiailag is? - teszem hozzá reménykedve, hiszen akkor bebizonyosodik, hogy igazam volt, és Vivienne anyámmal együtt meghalt azon a napon mikor megszületett. Furcsa. Azt hittem ez megkönnyebbüléssel tölt majd el, de nem érzek semmi ilyesmit. Inkább csalódottságot, és keserű szájízt. Talán már annyira feléledt bennem a remény - még ha közben észre se vettem -, hogy már túlságosan beleéltem magam a dologba. Szégyenemre még az is megfordult a fejemben, hogyha ez mind igaz, akkor talán apa is hazajön és végre megint együtt leszünk. Ostoba vágyálmok. Ostoba hit. Ostoba én. Mégis mit gondoltam? Nevetséges...

A reag Mr. Szexi Henry-nek készült 896 szót tartalmaz, közben pedig többnyire a tumblr lejátszási listámat hallgattam. Lassan robban a bomba úgy érzem...

Welcome to our house, sweetheart

I'm happy that I see you again.

Nem igazán ismertem azt a helyzetet, amikor én magam fogok el egy csirkefogót. Mert lássuk be, hogy... nekem a védelmük volt a dolgom. Igaz, egyszerű lopással nem éppen jutnak el arra a bíróságra, ahol én dolgozom, ahogyan egy betöréssel sem, szóval ez itt zsákutca, de... na de mégis...! Kicsit még furcsa így beszélni erről az egészről, tekintve, hogy nemrégiben érkeztem meg, de láthatóan pont jókor.
Azt viszont még mindig nem voltam képes felfogni, hogy kit látnak szemeim. Pandora... róla New York jutott eszembe. És az, hogy ő maga sem különb nálam. És egy-két jó kis közös ügyletet sehogy nem tudtunk kikerülni. Szép idők voltak, de még milyen szépek. Csupán azt nem tudom, mégis hogyan kerül ide, és mit akar itt. Mert... valószínűleg rólam nem tud. Nem tudta, hogy itt vagyok. Tehát csakis Hazelhez jöhetett. Mi a fene köze van a húgomhoz? Ki fogok kelni magamból, rövidesen belül, igaz, nőkön soha nem szoktam levezetni a haragomat, vagy tanácstalanságomat.
- Momentán ezt én kérdezhetném tőled, kedvesem - néztem rá furcsa szúró pillantással, de már kezdtem ellágyulni. Mivel mondhatni, barátok voltunk (vagy ez a szó ide túlzás, nevezzük inkább haverságnak), nemigen tudtam haragudni rá. Vagy legalábbis... még nem érett meg bennem teljesen a harag.

- De tudod mit? Ezt ne itt beszéljük meg. - mondtam neki közömbösen, majd megragadtam a karját. Hogy durván-e? Meglehet, én nem annak éreztem. Ő talán máshogyan vélekedik erről, mindenesetre kiráncigáltam a konyhába, még ha heves tiltakozás is nyílt benne, hiszen... ha Hazel hazaér, jobb lenne nem ott találni minket.
- Ülj le! - sóhajtottam egyet, és mélyen néztem szemeibe, hogy láthassa, ebben én most nem fogok viccet ismerni, mert bármi is hozta ide, tudni akarom! Nem is sejtettem, hogy Mystic Fallsba jött, de ezek szerint jó hamar eljött a viszontlátás. - Nos, nem tudom, mit keresel itt... nem tudom, hogy miért érdekel téged Hazel, mert ha itt vagy, és besurransz, feltételezem, hogy tőle akarsz valamit - néztem újra jó mélyen a szemeibe, hogy valamit láthassak, ha esetleg árulkodó jelet keresnék, de még ehhez sem volt túlzottan kedvem vele kapcsolatban. Beszél ő, mert tudom, hogy beszél. Valahogyan rá fogom venni. Ha mással nem, hát a szép két szememmel, a szexi mosolyommal, és van még pár trükk a tarsolyomban, amivel kiszedhetek belőle akármit. És ki tudja, talán egy kellemes fél óra lesz a vége. Egy ilyen szép nőt amúgy sem szívesen hagynék ki a listámról, hiszen New Yorkban olyan közeli barátságba nem kerültünk. Nem is értem, akkor hová tettem a szememet. Vagy... talán a kezemmel kellett volna kezdeni valamit, de mindegy, már megint olyasmire gondolok, ami ebben a szituációban nem ide tartozik. Talán elvonóra kellene mennem, a betegségem a mániákus nőüldözés. Bár ha azt nézzük, nem én üldözöm őket. Ők üldöznek engem. Én csak segítek nekik kiutat találni a sötét, férfiatlan életükből. Vagy éppen házaséletükből, arra is volt már példa. Persze mindegyik tudja, hogy nem kötelezem el magam, ilyet ne is várjanak tőlem. Hiszen... mi lenne a világgal, ha Henry Peterson megnősülne, vagy valaki megolvasztaná a szívét? Nem, ez az életmód sokkalta jobban tetszik.
- Tudom, hogy van közös múltunk, kedvesem... - dörzsöltem meg az államat, majd elsétáltam előle, és a konyhapulthoz lépve, neki is kiöntöttem egy bögre kávét. Reggel még nem volt kedvem töményet inni, és így neki sem fogok azzal szolgálni. -, de valamit nem értek még mindig. Véletlen, hogy az én húgomhoz jöttél, vagy szánt szándékkal találtad meg ezt a házat? - vontam fel a szemöldökömet gyanúsan.

~ Pandora and Henry

N

em kéne ezt tennem. Ez határozottan nem helyes. A betörés határozottan a legillegálisabb dolog amit valami elkövethetek, és a tetejében még olyan szándékok vezérelnek amiket el se akarok fogadni. Miért nem bírok egyszerűen a fenekemen maradni?! A legegyszerűbb az lenne ha most azonnal továbbhajtanák amíg el nem érem az államhatárt, el innen messzire vissza New Yorkba, hogy még a gondolatát is kiverjem a fejemből, hogy talán mégse egy testvérrel vagyok megáldva. Amik miatt pont, hogy itt vagyok. Tehát a gyors lelépés terve elvetve, míg össze nem szedem asrácot valahol, más meg nem tudom ki ez a nagyszájú csaj, akinél anyám fényképe van. Tudom, tudom. Nem helyes. De hát beszélhetek itt magamnak a helyes döntésről, mind tudjuk, hogy a vége mindig ugyanaz. Vagy ő vagy én futok az életemért.
Felkapom a kapucnit a fejemre, majd kipattanok az autóból és felmérem a helyzetet. Ha felmászok arra a fára, csak be kell ugranom az emeleti ablakon és megkeresni a szobáját, majd hozzám nem illő módon felkutatni azt nemlétező bizonyítékok után keresve. Csak a konyhánál ég a villany, de azt könnyen kikerülöm ha csöndbe maradok. Alig tíz év kiképzés van a hátam mögött, ha ezzel nem sikerül ilyen felderítőtúra akkor akár szégyenemben haza is megyek lemondani a posztomról. Csupán azt nézem meg, van e bármi jele annak, hogy rokonok vagyunk, és itt se vagyok. Azt se tudja meg sose senki, hogy feltörtem a városi rendszert, hogy megszerezzem a címet, csakhogy biztos legyek abba amit már úgyis tudok. Ő nem a húgom.
Tudom, hogy amit tettem az nem helyes. Az erdőben valamiért elborult az agyam mert megpróbálta megsérteni a büszkeségem pajzsát, és nem bírtam ki, hogy be ne bizonyítsam, hogy mire vagyok képes. Már túlságosan is megszoktam, hogy az emberek tisztában vannak azzal ki vagyok, és, hogy bűntudat nélkül szúrok tőrt mindegyik vérszívó szívébe, legyen az férfi vagy nő, akár gyermek. Nincs joguk élni, hiszen már úgyis halottak, akik makacsul ragaszkodnak ehhez a világhoz. De fajtársat még sose bántottam ennyire. Csak egyszer, egy kirándulás alkalmával Tenessee környékén, de az is csak önvédelem volt... és most valami szúrja a mellkasom, valami idegesítő érzés ami nem hagy nyugton és állandóan eszembe juttatja a név nélküli lány véres lábát, ahogy összeesik a fűben, és némán tűri a fájdalmat. Menekülni akarok ezektől a képektől, mert ha csak eszembe jut, hogy talán a saját véremnek ártottam ennyire... Olyan mértékű lelkiismeretet nem hiszem, hogy elbírna a lelkem.
Bezárom magam után az ablakot, majd körbenézek a folyosón, ahová érkeztem. A falak krémszínűek, egy két festmény szolgál még díszítésként, de képeket sehol se látok. Átlagos otthonnak tűnik, mégse olyan helynek ahol valaki az egész gyerekkorát töltötte. Ismerem az ilyet. Milliószor kellett már letáboroznom egy ismeretlen helyen, hogy kiírtam az arra felé bujkáló démonokat, de közben fel kellett tartanom a látszatot, hogy csak egy átlagos fiatal vagyok aki menekül a világ nehézségei elől. Talán így is volt. Akkoriban nehéz éveim voltak. Túl sok fájdalom, túl sok csalódás, és még a szerelemben is elveszettem a hitem. Nem volt máshoz kedvem, mint látni ahogy más is szenved. Még ha csak lélektelen szörnyetegekről beszélünk. Minek raktam volna ki a múltra emlékeztető fényképeket, mikor éppen hogy semmi kedvem nem volt felidézni azokat az időket?
Benyitok az első szobába ami szembe jön velem, és láss csodát; bingó! Rögtön felismerem a jeleket, hogy itt egy fiatal lány lakik, noha eléggé üresnek is lehetne nevezni a teret. Pár doboz a sarokba hányva, az ágy be sincs ágyazva, és ha azt mondom rendetlenség van, talán egy kicsit finoman is közelítem meg a dolgot. Gyorsan kell dolgoznom. Rögtön a fiókok felé indulok, az íróasztalhoz de pár mappán, magazinon és tollon kívül nem sok személyeset találok. Biztos van valami kis doboza, vagy egy helye ahol tartja az ilyeneket. Még nekem is van a padló alatt, pedig aztán rám végképp nem jellemző az ilyen. A szekrénytől kezdve, az ágy alatt is körülnézek, de továbbra sincs semmi, és ez kikészít. Idegességemben a párnákat is a földre hajigálom, hátha találok valamit a matrac alatt, amikor egy óvatlan pillanatban belelökök az éjjeli asztalon álló lámpába és az nagy csattanással esik a földre. A vér is megfagy az ereimben. Ez túl hangos volt. Biztos, hogy észrevettek. Muszáj lesz eltűnnöm - de még képtelen vagyok rá. Nem azért másztam fel ide, törtem fel illegálisan egy olyan rendszert amiért akár börtönbe is mehetnék, hogy most csak úgy lebukjak.
- Francba! - morgom magamban, és sebesen nyúlok a huzatért, hogy eltüntessek minden nyomot magam után, de már érzem, hogy késő. Nem lesz elég időm innen eltűnni. Már hallom is a lépteket, ahogy egyre csak közelítenek. Totális zsákutca. Miért nincs ennek a csajnak legalább akkora szekrénye, hogy elférjek benne? Az ágy alá meg nem megyek. Nincs azaz isten...
... hogy ez ő legyen.
- Henry?! - képedek el teljesen, és még arról is megfeledkezem, hogy tulajdonképpen én épp egy betörő vagyok, akit rajtakaptak. Hogy kerül ide? Ő lett volna az utolsó ember, akivel azt hittem, hogy ma itt számolni fogok. Utoljára még New Yorkban láttam, talán egy éve mikor elhívott magával valami unalmas rendezvényre. A mi kapcsolatunk többnyire csak az ismertség alapult, amiben van egy kis burkolt szövetség is a hivatásunkat tekintve, és mellesleg be kell vallanom, társaságnak se semmi. Barátnak talán nevezném. Nem is akármilyennek. Pont ezért száll el minden félelmem ahogy felfogom, hogy tényleg ő az, és nem azaz őrült liba. Most megúsztam pár igen hideg estét a helyi kapitányságon.
- Mégis mit keresel itt? - ezt akár magamtól is megérdeklődhetném, de jelenleg több kérdésem van inkább hozzá, és talán ez az egyik legveszélyesebb most, amit ebben a helyzetben feltehetek. Mert nekem nem is szabad itt lennem. Nem szabadott volna találkoznunk. Kamuzhatnák neki, hogy ez az én házam, de valahogy úgy érzem, hogy ő sokkal jobban ismeri ezt a helyet mint, ahogy azt a tulajdonostól elvárható. Talán segíthetne... Vagy nem, Nem áll össze a kép, miért nincs Manhattenben, és miért nem lógatja a lábát a pénzében amit az elmúlt hónapokban olyan szépen zsebre tett, minta szakma egyik legfiatalabb sikeres ügyvédje. Oh istenem, de szexi lehet öltönyben...

A reag Mr. Szexi Henry-nek készült 993 szót tartalmaz, közben pedig többnyire a You Got Me c. számot hallgattam. U.I. A "Mit keresel itt? - Ezt én is kérdezhetném tőled." nem maradhatott ki

Welcome to our house, sweetheart

I'm happy that I see you again.

Mit is mondhatnék, végre kezdtem újra otthon érezni magam ebben a városban. És ebben a házban, ha nagyon bele akarok menni a részletekbe. Igazából... nem is tudom, hogy mit keresek itt megint. Talán a tény, hogy hiányzott Hazel, nagyon erős volt bennem. Itt ragadtam miatta? A húgom mindig fontos volt számomra, hát talán nem is annyira meglepő ez.
Másrészt: itt, ebben a városban van esélyem vámpírvadászként is megnyilvánulni. És mi több, olyanokkal megismerkedni, akik olyanok, mint én magam. Régen vájtam már valakibe karót, és a verbénát is régen volt már alkalmam használni valakin. Szép is lenne, ha megint belelendülhetnék, még mielőtt unatkozni kezdenék. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ebben a városban azt nem lehet. A szép hölgyek társaságában...? Ugyan, egy frászt!
Zajra lettem figyelmes, miközben kávét kortyolgattam. Hazel nem volt már itthon, egyedül lógattam a lábamat a konyhaasztal mellett. Megfeszült minden arcizmom, ahogyan elképzeltem, hogy valaki csak úgy bejön ide. Vagy lemaradtam valamiről? Talán Hazel együttél valakivel? Ki-te-ke-rem a nyakát a mocskos féregnek! Az én húgomhoz hozzáér egy férfi?! Persze, majd a legmerészebb álmaiban. De micsoda kis féltékeny patkányka vagyok...
- Ki jár itt, ahol még a madár is csak ritkán? - kérdeztem nyugodtan. Amúgy nem voltam ilyen kiegyensúlyozott, és harmónikus. De mi mást tehetnék, támadjak neki egy ismeretlennek, akinek még csak a kilétét sem ismerem?
- Bárki is az, a ház tulaját a konyhában találja! - ordítottam ki, meg sem mozdulva. Na jó, túlzás. Ez Hazel háza. Nem mellesleg, ezzel adtam esélyt egy esetleges betőrőnek az azonnali távozásra.
Volt bennem egy különös érzés... mélyen, a szívem rejtekében, már ha nekem van olyanom, hogy szív. Lehetséges, hogy az ügyvédi mivoltom kiölt belőlem minden együttérzést. Sok köcsöggel volt már dolgom pályafutásom alatt, igaz, nem számítottam annak a szokványos koros ügyvédnek. Egészen jól tartottam magam.

Végül felpattantam, és türelmemet elveszítve indultam meg az ajtó felé. Velem nem szórakozik senki. Ha bejött, akkor jöjjön is az orrom elé! De megtorpantam az ajtóban, és nagy szemekkel kezdtem pislogni az érkező láttán. Már nem tudom, mióta nem láttam...
- Pandora...? - bukott ki belőlem a név nagy nyeléssel, de már egy éktelenkedő, kamaszfiús, féloldalas vigyorral. Rá momentán nem számítottam. Mindig is kedvemre való társaság volt. Nem is tudnám szavakba önteni, hogy mennyire. Ki is volt ő nekem? Csak egy ismerős. Jó közeli ismerős, már-már barát. De... ezt sosem vertem nagy dobra. Hiszen érzelmek aligha voltak megtalálhatóak ebben a "viszonyban". Mindketten voltak közös érdekeink. Vámpírvadászok voltunk, kedvünket leltük abban, hogy vadásszunk azokra a rohadt vérszopókra.