+16

A

nna bőre annyira finom, annyira puha. Kellemesebb, mint ahogy képzeltem. Arcát fürkészem, miközben ujjaim a vállára, majd a hátára rajzolnak köröket. A tekintetéből sóvárgást olvasok ki, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem szól, vagy Valerie vérének. Aztán úgy tűnik a válasz magától érkezik, amikor Anna mohón tapad az örömlány nyakára. Vadul kap oda és ragadja meg, még a kezemet is elfelejti elengedni. Tetszik a kép, buja, tébolyult, gyönyörű, ahogy a két nő ilyen formán összefonódik. Valerie göndör fürtjei kusza rendezetlenségbe hajlanak, néhol a vérébe tapadnak. Hófehér bőre egyre fakóbb, és éles ellentétben áll kicsorduló, bíborvörös vérével. Annát annyira magával ragadja a szomjúság, a saját mohósága, hogy teljesen megfeledkezik rólam, belefeledkezik az incsiklandozó nedű okozta élvezetbe. Nem szakítom félbe, inkább ismét a vállára hajolok, és végigcsókolom azt, ujjaim pedig egyre lejjebb tornázzák a rá aggatott ruhadarabokat a karján, hogy minél többet láthassak csupasz bőréből.
Végül mégis sikerül észhez térnie, de csak miután a lány teste összecsuklott, tekintete üvegessé vált. Némi csalódottsággal pillantok le az élettelen vacsorámra, még az alsó ajkam is lebiggyed. Nem sokáig bírta, pedig az éhségem még nem csillapodott eléggé. Csak sóhajtok Anna sajnálkozására, majd ismét az arcát fürkészem. Szemeiből csak úgy süt a tisztelet, az odaadás... és a vágy. Az utóbbi már egy ideje bennem is munkálkodik, de még nem hagyom, hogy elsodorjon. Anna kíváncsivá tett, és ez most előrébb való. Látni akarom, hogyan tervezi tovább. A vacsorámat sebesen elpusztította, amint egy kicsit utat engedett az ösztöneinek. Esetünkben is ez fog történni? Az eszét veszti? Ujjaim a válláról a nyakára simulnak, majd a dekoltázsába, aztán ismét csak várok. A levegő lassan sziktázik körülöttünk, nő a feszültség olyannyira, hogy érzem, hamarosan villámok keletkeznek köztünk, ha nem lép valamelyikünk. De épp ettől izgalmas a helyzet. Végül Anna egy elrebegett szó után közelebb lép, és egy félénk csókkal jutalmaz. Lassan elmosolyodom. Komótosan leeresztem a kezemet, és hagyom, hogy eltávolodjon. Talán még csalódni is fog, amiért nincs a várt hatás. De aztán váratlanul magamhoz szorítom a derekát. Ajkaim előbb az állát becézgetik végig, aztán én is megcsókolom. Előbb csak puhán, majd egyre vadabbul, követelezőve. Még szorosabban fonódnak köré karjaim, mint korábban Valerie esetében. Nyelveink hosszan, forró táncot járnak, néha vadul, szenvedélyesen, néha puhán, de addig csókolom, amíg csak érzem az örömlány vérének ízét. Most engem bódít el a mámorító nedű, és még többet akarok, de abban a formában, ahogy korábban, már nem ihatok. Csakis Anna ereiből. A falhoz lököm a nőt, hogy aztán a következő pillanatban magam is elé suhanjak. Testemmel feszülök neki, és tartom fogva. Egyik kezem a vállát fogja, a másik a nyakára simul. A szabadon hagyott felén egy-két apró csók után feltépem a bőrét, és lehunyt szemmel adom át magam az élvezetnek. Így most még jobban tetszik, mint a korábbi verzióban. Az éhségem csillapodik, a vadság bennem fokozódik. De pár perc után mégis elengedem, mielőtt komolyabb kárt tennék benne. Amilyen hirtelen kaptam el, úgy hátrálok is, majd a halott nőre mutatok.
- Takarítsd fel! - Szólok Annára még kicsit rekedt hangon. Egyébként is az ő dolga lett volna, ráadásul ő is végzett vele. - Aztán hozz nekem valakit helyette... kedvesem - teszem még hozzá némileg emberibben, majd egy szempillantás alatt eltűnök a folyosóról.

|| A játéknak részemről vége. ♥ ||

Lord Niklaus & The Vampire Queen

A homlokomra lehelt csók, s a démoni tekintettel megfűszerezett sejtelmes mosoly valóságos megváltást jelentett számomra. Míg régen a Biblia által kinyilatkoztatott feloldozásra vártam, most épp a szemérmetesség fogságából való kiszabadulásért áhítozom. Ahogy Niklaus engedelmességet parancsolva kinyújtja erős karjait, majd fejével Valérie göndör fürtjeibe temetkezik, különös érzés tölt el, s mintha kezdenék önkívületi állapotba kerülni, fejemet oldalra döntve, mély tekintettel bámulok végig a férfi testén. Úgy vélem, épp ez a bizsergető emóció volt az, amit jó anyám egykor sátáni kéjnek nevezett. Emellett, már tisztán látom, s érzem azt is, hogy épp a bennem rejlő perverzitás miatt vetett meg a mára már megboldogult asszony. Épp ezt a rejtett, mások szerint aberrált vágyat szeretném felszínre hozni, hogy végre Niklaus is meglássa bennem a nőt, mert a francia vacsorához hasonlóan, én is az vagyok. Viszont, egyáltalán nem volna illendő, ha kimondanám a torkomat maró szavakat, elvégre túl egyszerű vagyok, s egyszerűségem kevés ahhoz, hogy Niklaus-t le tudjam nyűgözni. Szavaim hallatán biztosan kinevetne, mi több, talán meg is büntetne közvetlenségemért, de az Úr a tanúm, hogy a tőlem pár méterre álló, kéjelgő férfi által okozott fájdalom inkább töltene el örömmel, mintsem szenvedéssel. Hisz, nézz csak körül: - Valérie sem ellenkezik, habár esélye sincs a tiltakozásra, de lássuk be, minden nő szívesen tárulkozna ki egy ilyen férfi előtt, hát mégis, hogy mondhatnék pont én nemet?
- Engedelmeddel - hajtottam fejet, amíg Niklaus kézen fogott, s gyakorlott mozdulattal közelebb húzott magához. Ujjai végigszántanak vállamon, majd remegő karomra kúsznak, mire én szégyenkezve, ugyanakkor boldogan szisszenek fel. Halvány csókjai miatt képtelen vagyok elengedni hideg kezeit, ezért az övéivel összefűzött ujjakkal emelem karomat a levegőbe, majd ragadom meg a lány kusza vállait. Arcomat lassan ellepi a duzzadt érhálózat, s szemfogaim is kezdenek megnyúlni. Valérie nyakához hajoltam, ahonnan már jócskán szivárgott a mámorító vér. Nyelvemmel betapasztottam a Niklaus fogai által okozott sebeket, majd egy röpke perc után fejemet a lány nyakának másik felére döntöttem, s éles szemfogaimmal húsába martam. Harapásom nem lehetett oly' fájdalmas, hisz a lány még mindig üveges tekintettel bámult maga elé. Ujjaimat mondhatni bőrébe mélyesztettem, s szorításom egy csöppet sem enyhült. Már intenzívebben szívtam a lány szomjoltó vérét, miközben a vágy kezdett eluralkodni rajtam. Nem láttam tisztán, képtelen voltam másra gondolni, s voltaképpen kedvem sem volt ellenállni a vér csábító ízének. Mohón sújtottam le rá még párszor. Érezni akartam szívének utolsó dobbanását, kárörvendően figyelni, ahogy a halvány pír lassan színtelenné válik, s hófehér arcáról komótosan leköltözik az élet. Újra, mondhatni már utoljára rátapadok Valérie nyaki artériájára, s a lány teste tudatosan reagál a rá mért halálos csapásra. Remegni kezd, majd lomhán kicsúszik kezem közül, mire én kielégülten fordulok Niklaus felé, de tekintete láttán újra ledermedek.
- Sajnálom - nyögöm ki a rövid, bocsánatkérő szót, majd a vergődő lányra pillantok. Bűntudatot ugyan nem érzek, mégis lesütöm fejemet, s kezeimet kicsúsztatom Niklaus kezei közül, majd mélyen magamba nézve, egy pillanat erejéig elgondolkodom azon, hogy mivé is váltam. Azonban, hiába keresem a kételyeket, egyre sem akadok rá, hisz bármennyire visszataszító a földön heverő lány látványa, árad belőle valamilyen földöntúli erő, amit még a legszentebb szűz is szeretne megkaparintani. A gyilkosság egy halandó számára minden bizonnyal eretnekségnek számítana, jól tudom, hisz pár évvel ezelőtt még én is elítéltem az ilyesmit, de e csodás férfinak köszönhetően megízlelhettem a skarlátvörös nedűt, aminek látszólag egy vérszívó sem tud ellenállni, még az oly' sokat említett Mikael is. Erősen kétlem, hogy önkontrollja képes szomjúságával vetekszeni, hisz mit ér a méltóság, ha az ember -, vagy jelen esetben vámpír - a kiszáradás szélén hánykolódik?
Hirtelen kizökkenek mély, s ugyanakkor jelentéktelen gondolataimból, aztán fejemet felemelve, újra Niklaus-ra nézek. Képes volnék belenyúlni tekintetébe, hisz legszívesebben úsznék íriszeiben, de a még mindig kísértő félelmem ismét fölém kerekedik. Túlságosan megrémiszt a tudat, hogy közvetlenségemmel akár el is taszíthatom, ezért fojtom el a bennem kavargó érzéseket. Vajon meddig leszek még képes ellenállni?
- Elkápráztatsz - somolygok buján. Hozzá tenném az apró kérdést, de fölösleges volna. Miért kérdezzem meg, hogy miért, mikor a hitre nincs megfelelő válasz?
Niklaus közelében minden elveszíti a jelentőségét, hisz kétségtelen, hogy csak Ő számít, számomra legalábbis biztosan. Nemes egyszerűséggel simítok végig arcán, s félig nyitott, puha ajkaihoz érve sajátjaimba harapok. Titkon arról álmodozom, hogy majd kedvére ki fog használni. Kár volna tagadnom, hogy szerelmére áhítozom, de bevallom, megelégednék a rideg együttléttel is. Kezeim mellkasára vándorolnak, tekintetem pedig próbál egybeolvadni övével. Nyakamat óvatosan kinyújtom, s lágy csókot lehelek felső ajkára. Vétek, s talán bolondság, de őrült tettek nélkül mit ér az élet?

Szavak: 736. Zene: Hallgasd! Megjegyzés: Túlléptem a határt?

+16

E

gyszerűen elragadó Anna hevessége, ahogy hirtelen felpofozza az árulót. Mosolyogva, kicsit talán elbűvölve nézem a nőt, miközben tenyere csattan a férfi arcán, és azon veszem észre magam, hogy nem pusztán Anna hűsége, odaadása, könyörtelensége az, ami elvarázsol. Végigpillantok rajta észrevétlen, és új érzések élednek bennem. Új kérdések születnek. Vajon valóban olyannyira odaadó, mint ahogy látszik? Vajon ragaszkodása irányomban mennyire erős? Meddig menne el az uráért?
Edward megbüntetése egyelőre lekerül a sürgős teendők listájáról. Éhségem veszi át az első helyet. A bosszú és a kínzás annyira lefoglalt korábban, hogy el is felejtettem táplálkozni. Anna szerencsére nem feledkezett meg erről sem. Jobban gondoskodik rólam, mint bárki.
Elégedett, sőt, hálás mosoly bujkál ajkaim szélén, amikor Anna invitálására megindulok a folyosó felé. Nyomában lépegetek, amíg meg nem pillantom a csábító illatok forrását. A leányzó bájos, kissé riadt arca, nőies idomai épp olyan hívogatóak, mint a vére. Figyelem, ahogy a finom kényszer hatására bemutatkozik, közben újra és újra végignézek rajta, és szinte erőszakkal igyekszem helyén tartani előtörni vágyó, éles szemfogaimat. Semmit nem szabad elsietni. Főleg ilyen íncsiklandó vacsora esetében, hiszen mohón habzsolva nem lehet igazán élvezni az életet. És egyébként is előbb hálával tartozom Annának az ajándékáért. Odalépek hozzá, arcából félresimítok pár kósza tincset.
- Köszönöm, kedvesem - nézek hálásan a szemeibe, majd apró, finom csókot lehelek a homlokára. Aztán lassan megfordulok a francia örömlány felé. Ajkaimon még mindig barátságos mosoly játszik, de szemeimben vadság, éhség, és talán egy cseppnyi őrület is tükröződik. Bármennyire is igyekszem uralkodni magamon, túl éhes vagyok már ahhoz, hogy elnyomhassam vágyaim minden árulkodó jelét.
- Jöjj közelebb, Valérie drágám! - mondom franciául, és közben a leányzó felé nyújtom a kezem, mire lassú, bizonytalan léptekkel elindul felém. Amint ujjai a tenyeremhez érnek, szemeim alatt kidagadnak az erek, és elővillannak agyaraim, de képzeletben ismét helyre parancsolom őket. Még egy kis türelmet! Arcomat a lány hajába fúrom a nyaka felett, és mélyen belélegzem bódító illatát. Karjaim önkéntelenül, követelőzőn, enyhén bitorlón fonják körbe ez idő alatt karcsú derekát, aztán utat engedek egy újfajta, feléledő vágynak bennem. Végigcsókolom Valérie nyakát, kezeim pedig lejjebb siklanak formás fenekére, melyet jól fed a mai divat szerint készült, réteges ruhája. Komolyan, úgy tűnik, mintha a nők egyre több, felesleges dolgot aggatnának magukra az idő múlásával, és bár bájukat kiemeli, de a férfiaknak csak akadályt jelent a sok féle cicoma. Lassan a fal felé taszítom Valériet, és amint karcsú teste a hideg kövekhez feszül, éles szemfogaim már fel is tépik hófehér bőrét, és pillanatokon belül megízlelhetem mámorító vérét. Átadom magam az érzésnek, hogy végre enyhülhet éhségem, és nem is akármivel. Önkéntelenül fel is morranok halkan, testemet a nőéhez préselem, és egyik tenyerem a melleire csúsztatom. De amint éhségem sikeresen csökken kicsit, és valamennyire kitisztul a fejem, ráeszmélek, hogy közönségünk is akad, hisz Anna még mindig itt van. Udvariatlanság... sőt önzőség és gorombaság lenne nem megkínálni, amikor ilyen jó munkát végzett. Engedek a szorításomon, csak a derekát tartom a lánynak egyik kézzel, miközben Anna felé fordulok.
- Kérlek, csatlakozz, kedves! Mit ér az élvezet, ha nincs kivel megosztanom? - teszem fel a költői kérdést, miközben Anna apró kezei után nyúlok, és közelebb húzom. Ujjaim végigsimítanak mezítelen vállán, lesiklanak a karján, és ismét csak ráébredek, hogy nem Valérie az, aki most nekem kell. Persze a vére éltető erő, és ritka finom. De a bájai keveset ígérnek az én drága Petrovám odaadása mellett. Türelmesen várom, hogy Anna is megízlelje a vacsorát, de ujjaim már a hátán járnak, és lassan haladnak a csípője felé. Az örömlány bódító illatával telik meg a levegő, de az ő nyaka helyett most Anna vállára hajolok, hogy apró csókokkal takarjam be, de a francia leányzó derekát sem engedem el közben.

Lord Niklaus & The Vampire Queen

A családom mindig a vallás, és a templom odaadó híve volt. S minden egyes istentisztelet alkalmával tovább erősödött bennem a gyűlölet, amit anyám iránt éreztem. Valóban, gyűlöltem őt, mert ostoba mesékkel töltötte meg az én-, és a testvéreim gyerekkorát, s még jobban gyűlöltem azért, hogy képes lett volna eladni egy idegen férfinak, hogy nagyobb vagyonra tegyen szert. Tény, hogy a belőle áradó elutasítás, és az általa okozott elnyomás miatt nem tört felszínre belőlem a rejtett perverzitás, és a gonoszság egyvelege. Évekkel ezelőtt, talán ... mi több, biztosan megrettenve nézném végig az áruló kínzását, de ebben az áldott pillanatban gyönyör tölt el. Kielégült mosollyal bámulom a bőrt, ami az imént a homlokáról az arcára löttyedt. Ugyan a seb pillanatok alatt begyógyul, a kezemben szorosan tartott karó okozta csapások újabb-, és újabb sérüléseket vonnak maguk után, s a vasfű maró érintése intenzívebbé teszi mindezt. A kétségbeesés lassan megtöltötte az áruló szemét, de az iszonyú fájdalmak ellenére higgadt maradt, mintha elfogadta volna, hogy számára itt, és most véget ér az élet.
- Hidd el, a Vadász előbb-utóbb rátok talál majd, s nem fog kegyelmezni. Kitépi a szí... - lassan felém fordította a fejét, s fölényes hangon próbált kioktatni, de még mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, kezemet hirtelen a magasba emeltem, s meglendítve azt, arcához csaptam, majd hevesen állkapcsáért nyúltam, hogy újra felvehessem vele a szemkontaktust, de ahelyett, hogy tekintetem övéiben mélyedt volna el, inkább a mellkasán pihent meg. Olyan távolinak éreztem a hiábavaló vergődését, mintha anyám a Szent Írás egyik részletéből olvasná fel azt. Ami a Vadászt illeti: - nem tartom helyesnek alábecsülni az ellenséget, de a róla szóló rémisztő történetek számomra nem jelentenek mást, mint átlátszó-, és kiszínezett meséket, amelyeket személyesen a híres Mikael talált ki, hogy a végletekig fényezze erejét. Legyőzhetetlennek, és örökkévalónak tünteti fel magát, miközben kétlem, hogy ereje a gyermekeiével vetekszik. Valójában, a Vadász nem csak a világ-, hanem még önmaga számára is oly keveset jelent, hogy létezése már-már fölösleges. Újabb gonosz mosoly keretében tervezgetni kezdtem az áruló immár valóra váltott halálát, de Niklaus keze hirtelen összekulcsolódott enyémmel, s az édes csók, amit rálehelt, kizökkentett a gyilkosság gondolata által okozott izgalomból, s testemet elöntötte a forróság. Szavaira engedelmesen bólintok.
- Az a seb, ami érted születik, Uram, csöppet sem haszontalan - suttogom elpirulva, majd megfeszítem a testem, s hagyom, hogy kedvére vezesse a tőrt átszorító kezem. Nem hiába Niklaus a legerősebb, és legtiszteletreméltóbb férfi a világon. Az áruló eddig ugyan erős férfiként tűrte a fájdalmat, most úgy vonyított, akár egy újszülött farkaskölyök. - Szó szerint nevezhetjük akár Mikael ölebének is, nem gondolod? - Kérdeztem ugyanolyan-, halk hangnemben, majd nevetése hallatán kissé megkönnyebbülve mosolyodom el. A mohó éhséget kizártam, s az igézést is sikeresen elsajátítottam, de még mindig nem tudom, hogy Niklaus szemében milyen a helyes viselkedés. Mind megjelenése, mind modora annyira lenyűgöző, hogy félek, bármilyen odaadóan próbálom tovább bővíteni a szókincsemet, nincs olyan szó, ami kielégítené, vagy amit egyáltalán felsőbbrendűsége meghallana. Beletörődtem, hogy jelentéktelen vagyok számára, mégis, mindezek ellenére egyre erősebb hévvel igyekszem elérni a tökélyt. Próbálom kiismerni minden egyes vágyát, de oly' kiszámíthatatlan, hogy félek, soha nem sikerül a bizalmába férkőznöm. Bevallom, ha egyszer megadatik az esély, hogy bármit kívánhassak, önzetlenül fogok Niklaus boldogságáért esedezni, hisz szemeiben tükröződni látom a magányt. Csupán egy szerető családra van szűksége, s nem ostoba árulókra, épp ezért törte ki határozottan a férfi nyakát. Árulókra nem-, de játékszerre mindenképp szűksége van. Újabb bólintással jelzem egyetértésemet, nem mintha lenne merszem ellene szegülni, ami nem csak öngyilkossági kísérlet, hanem bűn is lenne, hisz Niklaus mindig tudja, hogy mit csinál. Okkal-, és meggondoltan teszi.
- Az igazságszolgáltatás nem csak örömmel, hanem fáradtsággal is eltölti az embert, ezért úgy véltem, hogy eljött az ideje a pihentető vacsorának - kezdtem bele mélyebb lélegzetvétel után a "tálalásba". - Ínycsiklandónak ígérkezik. Mehetünk? - Vonom fel szemöldökömet, majd karomat nyújtva, fejemmel az ajtó fele biccentve hívogatom.
Ahogy egyre közelebb haladtunk, a remegő árny lassan kitisztult, s gyönyörű testté nőtte ki magát. Mind látványa, mind illata csábító volt számomra. Vörös színű, göndör fürtjei emeletesen zuhantak kusza vállaira, szeplős arca zavartan rángatódzott, s szemeivel tekintetemet próbálta elkapni, szerencsémre, s mély szerencsétlenségére. - Comment t'appelles tu? - hajoltam fölé, majd lágyan félresöpörtem selymes haját, hogy fülébe súghassam a kérdést, ami számomra fontosabb, mint a hús, és a vér íze. Minden névnek története van, s minden okkal történik, én pedig éhezem a tudásra. Persze, felszínre törő perverzitásom is határozottan követeli, hogy megjegyezzek minden egyes olyan nevet, amihez majd arcot párosítva, a megbánás legapróbb szikráját sem érezvén emlékszem majd vissza az emberre, akiből kiszipolyoztam az életet. Hiszek Isten létezésében, s szentül hiszem azt is, hogy egyszer megbűnhődünk a vétkeinkért, de az anyám által oly' sokat áldott Szent Írás határozottan kijelenti, hogy Isten nem büntet, hanem megbocsájt. - Valérie ... - motyogta remegő hangon, melynek hallatán elnevettem magam, majd Niklaus felé fordultam. - Táplálkozz kedvedre, Uram! - Kértem elnyúló hangon, majd visszafordulva kilöktem éles szemfogaimat, s tekintetemmel ismét felmérve a lányt, odébb álltam.

Szavak: 830. Zene: Hallgasd! Megjegyzés: Valérie örömlány ... élvezd ki! (;

+16

L

assan elnyílik a szám a meglepettségtől, amikor a félhomályban felismerem a férfit. A férfit, akit egykor apámnak hittem, akit apámként tiszteltem. A szeretet túlzás lenne. Arra sosem volt méltó. Talán ő a maga módján szeretett minket, de ez harmat erejű érzés lehetett a büszkesége mellett, amely egész emberi életén át irányította. Az alapján ítélte meg a gyermekeit is, hogy mely erényeire lehet büszke, vagy épp mi miatt kellene szégyelnie őket. Ami engem illet, nyilván nem sokszor tölthettem el elégedettséggel, akármennyire is igyekeztem. Soha nem voltam elég jó neki. Ez persze még nem ok arra, hogy gyűlöljem. De az, amit a valódi családommal tett, az igazi, vér szerinti apámmal, a féltestvéreimmel... Akkor is a büszkeségén esett csorba vezérelte, amikor végzett velük. Ezt viszont soha nem fogom neki megbocsájtani. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy megismerjem, ki is vagyok valójában, és megtudjam, a gyökereim egy része honnan származik. Anyám pedig attól fosztott meg, hogy önmagam legyek. Egyik sem jobb a másiknál. Persze anyám már csak a túlvilágról ítélkezhet. Mikaelnek is jobb dolga lenne mellette. De amíg nem tudom elpusztítani, addig jobb, ha elkerüljük egymást. Ő az egyetlen, aki tudhatja, mit tettem Estherrel, éppen ezért jó lenne mielőbb elhallgattatni. S lám, most maga kínálja fel a lehetőséget.
- Mi dolgod itt, vénember? - kérdezem a sziluettől, mivel teljesen még mindig nem mutatja magát. De tudom, hogy ő az. Mielőtt újra megszólalhatnék, hirtelen előttem terem, és a következő lélegzetvételemmel már egy karót is kapok a mellkasomba. A szívemet elkerülte, de a fájdalom így is mérhetetlennek tűnik egy pillanatig.
- Jöttem, hogy a halálba segítselek, gyilkos fattyú - villantja rám a már jól ismert, elszánt tekintetét. Mindig így nézett rám, amikor meg akart leckéztetni. Fölényesen, határozottan... de kétségtelenül van a szemeiben valami őrületre utaló jel is, ami mindig visszatartott attól, hogy igazán szembe merjek szállni vele. Az ember soha sem tudhatja, egy őrült mikor mire képes.
- A szenvtelen kegyetlenséget egészen biztosan tőled tanultam... apám - hangsúlyozom az utolsó szót. Félreértés ne essék, nem a szánalmára pályázok. Csak emlékeztetni akarom, hogy akivé váltam, igenis részben az ő műve. Akár tetszik, akár nem, az ő nevelése is erősen formált. Talán nem ártana szembenéznie ezzel... és önmagával is, mielőtt halálosztót játszik.
A karót hirtelen rántja ki belőlem, és csak most ordítok fel a fájdalomtól, de máris készül újból lesúlytani, és tisztában vagyok vele, hogy ezúttal nem véti el. A kín letaglóz, még nem tudnék szembe szállni vele. Lehunyt szemmel várom a halált... ám ekkor váratlanul elenged. Kipattannak a szemeim, és igen érdekes látvány fogad: Finn éppen egy fához vágja Mikaelt, Kol pedig szinte repül is rá, hogy a saját karójával szúrja le. Sajnos mielőtt mind fellélegezhetnénk, Mikael ledobja magáról az öcsémet, és ugyanúgy eltűnik az éjszakában, ahogy érkezett is.
- Úgy tűnik, nem éri be anyánk vérével. Mindannyiunkkal végezni akar. Teljesen megszállott a vénember. Jobb, ha mielőbb továbbállunk! - jelentem a mellkasomra szorítva a kezemet. A testvéreim pedig nem is sejtve az igazságot helyeslően bólogatnak. Amíg őket magam mellett tudhatom, és Mikael ellen fordulnak, meg tudjuk védeni magunkat tőle.

Az volt az első alkalom, hogy Mikael el akart pusztítani engem, nem sokkal az után, hogy Esthert a túlvilágra küldtem. Azóta folyamatosan sikerül megtévesztenem a testvéreimet, és elhitetnem velük, hogy egy oldalon állunk. Bár ami azt illeti, Mikael is erősen rásegít ebben. Nem válogat a módszerekben, teljesen kiszámíthatatlan, és néha még én is elhiszem, hogy tényleg képes lenne bántani valamennyiünket. Már rég nem értem, hogy a gyilkolást leszámítva milyen célok vezérlik őt. Valóban nem lehet más vágya, mint minket a föld alatt tudni? Annyire gyűlölöm azt a bolond vénembert, mint még soha senkit!
Miközben Anna Edwardot kínozza, a meggyötört férfi helyébe egy pillanatra Mikaelt képzelem, és csak még inkább elönt a düh. Meg kell halnia a legfájdalmasabb kínok között a nevelőapámnak is, és mindenkinek, aki valaha is képes volt őt szolgálni. De a harag hirtelen levezetésénél sokkal édesebb a lassú bosszú.
Halvány mosoly bújkál a szám szélén Anna elsuttogott szavait hallva. Hát nem elbűvölő a ragaszkodásával, tiszteletével, hűségével? Várhatok ennél többet egy igazi Petrovától? Enyém a megtiszteltetés, övé pedig a szerencse, hogy nem született hasonmásnak. Akkor már rég halott lenne. És bizony kár lenne érte.
- Engedd meg, kedvesem... - lépek a lány mögé. Megfogom a kezét, melyet megsebezett a verbénában áztatott kötél, a számhoz emelem, és könnyed csókot lehelek a seb fölé.
- Jobban is vigyázhatnál magadra. Nincs szükség haszontalan sérülésekre - ingatom a fejem, majd Anna kézfejére simítom a kezem, hogy vele együtt fogjam a tőrt, és egy határozott mozdulattal a férfi lábába döföm. Nem húzom ki rögtön. Anna kezét továbbra is iránytva az áruló húsába vájok, és egyszerre haladok oldalra, ugyanakkor egyre mélyebbre a sebben. Edward feje elvörösödik, az alsó ajkába harap, de igazi, férfias ordítás helyett nyüszítésre emlékeztető hangot hallatt. Félresimítom Anna haját a válláról, majd a nyakára hajolva a fülébe súgom.
- Mondd csak, téged milyen állatra emlékeztet? - kérdezem halkan, enyhén tűnődő hangon. Aztán elnevetem magam.
- Még mindig úgy véled, hogy bölcs dolog volt elárulni az uradat? - Intézem immár Edwardhoz a szavaimat. De tekintetéből a fájdalmon túl még mindig csak a dac tükrőzödik. Halkan csettintek a nyelvemmel. Kezd valóban bosszantani a megtörhetetlensége. Ez pedig két megoldáshoz vezethet: vagy megölöm most azonnal... de akkor oda a további mókának. Vagy egy időre elhallgattatom, amíg újra türelmem nem lesz hozzá. Aztán ismét kezelésbe veszem. Talán Rebekah is segítene, ilyen téren nagyon is kreatív tud lenni. Ellépek Annától a férfi elé, és egy félrevezetően barátságos mosoly kíséretében egyszerűen kitöröm a nyakát.
- Most egy darabig pihenni fog - jelentem elégedetten. - Jól sejtem, hogy hoztál nekem valamit? - fordulok vissza ismét a lányhoz. Ami azt illet, kezdek megéhezni.

Lord Niklaus & The Vampire Queen

Egész eddigi életem során a művészet volt az egyetlen társam a magányban, hisz nem csupán elzárkóztam, hanem valósággal elmenekültem a külvilág elől. Öt éve azonban újjászülettem. Lord Niklaus nem csak a magány karjaiból mentett meg, hanem egyben örök élettel ajándékozott meg. Gyors, és erős vagyok. Minden szín, minden hang, és minden érzés felerősödik. S, amikor magamba szívom a mannát, úgy érzem, hogy a Mennyországban vagyok. Most már tisztán látom, hogy Isten nem más, mint Lord Niklaus. Élet ad, s az árulóktól elveszi azt. Megmutatta nekem azt, amit egy hozzám hasonló, szegény-, falusi fruska soha nem láthatna. Most már bárkivé válhatok, s bármit elvehetek, ami eddig nem volt az enyém. Tehát bátran teszem fel a kérdést, hogy ki, és milyen jogon képes azt állítani, hogy Niklaus velejéig romlott? Nem ismerem személyesen a Vadászt, kiről Elijah oly' sokat mesélt, de bevallom, egyáltalán nem vagyok kíváncsi a társaságára, hisz elítéli-, mi több, bántja Niklaust, így az én szememben már eleve halálra van ítélve. Niklaus azonban nem olyan ostoba, mint én, épp ezért adott parancsot, hogy összecsomagoljunk, s nyomtalanul hagyjuk el Bulgária területét. Kétlem, hogy félne a Vadásztól, hisz egy Isten nem ismer félelmet, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis menekülünk az életünkért. Épp annyira érzem a sajátomnak az Ő életét, amennyire egy anya a gyermekéért, s egy hűséges hitves az Uráét. Viszont, nem akarok menekülni. Egész életemben menekültem a családomat rágalmazó pletykák elől, ízért, ha így megy tovább, kénytelen leszek visszafordulni, és megölni a híres Vadászt. Tisztában vagyok azzal, hogy még sokat kell fejlődnöm, ahogy azzal is, hogy Mikael több, mint ezer éves, így esélyem sincs vele szemben, de a Niklaus iránt érzett hálám mára már szerelemmé nőtte ki magát, ezért nem ismerek lehetetlent: -, ha kell, a Pokol bugyraiba is leköltözöm, csak őt ne bántsák, hisz szemeiben látom, hogy mennyit szenvedett már. Tudom, hogy nem egyszer árulták már el, pedig egy hozzá hasonló felsőbbrendű lénynek egyáltalán nincs szűksége árulókra, ahogy ennek az országnak sincs szűksége még több királyra. Nemrég kitört a háború, mi több, a király fogságba került, de sem a felkelések, sem az élelmiszerhiány nem akadály számunkra. Vámpírok vagyunk: - sötét, és kegyetlen lények, tehát nem kérdés, hogy az országban zajló feszültség, és a pestis előnyt kovácsolt számunkra. Senki sem figyel fel arra, ha eltűnik pár ember. Senki sem gyanúsít. Senki sem tud az ittlétünkről. Niklaus mindenről gondoskodott, ezért a legkevesebb az, ha nap, mint nap biztosítom a vacsoráját.
- Ne déplacez pas! - szóltam a vörös hajú örömlányra, miután berángattam az előtérbe. Kint kész káosz uralkodik, viszont idebent minden fényűző, és nyugodt ... általában. Viszont, abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón, megéreztem, hogy valami nincs rendben. Elijah enyhe bólintással köszöntött, majd feszülten csapta be maga után az ajtót, s az elragadó Rebekah sem rajongott a vendégünkért. Már három éve élünk békésen itt, s az elmúlt évek során egyszer sem bántak velem rosszul. Úgy érezem, hogy családra találtam, s titkon remélem, hogy Elijah egy törékeny húgot, Rebekah egy szerető nővért, s Niklaus egy leendő párt lát bennem. Senkinek nem fogom engedni, hogy összetörje az idilli életet, amit a Mikaelson család ajándékozott nekem. Igéző tekintetem lassan leszakad a remegő lány szemeiről, ujjaimmal lassan megsimogatom a nyakát, majd a meglepettséget leplezve hagyom magára az előtérben. Elindulok a hosszú folyosót lezáró terem felé, ahonnan a furcsa hangok, a vasfű csípős-, és a vér édeskés szagának egyvelege szűrődött ki az imént. Magabiztosan lépek be, s azonnal megpillantom a lekötözött férfit, s Niklaus hívogató karjait.
- Jövök anélkül, hogy hívnál, Uram! - jelentem ki határozottan. Soha nem fogom megérteni az olyan ostoba lényeket, akik képesek elárulni őt. Természetesen, én soha nem fogom elárulni. Minden igényét igyekszem kiismerni, s kielégíteni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy segítsem, és tápláljam lenyűgöző lényét. Istenért harcolok, az árulók, és akár magam ellen, így alázatosan hajtok fejet ajánlatára. - Örömmel - suttogom halkan, miközben a feszítő érhálózat ellepi az arcomat, s az asztalon heverő karóért nyúlok. Az átváltozásom után nem csak a gyönyörű dolgok erősödtek fel, hanem a gyötrődésem is magasabb szintekre lépett. Mazochizmusom szadizmussá változott át, s valósággal élvezem elvenni mások életét. A Niklaus ellen szövetkező árulók bukása közelebb van, mint hinnénk. A vadász halálával pedig eljön az új világ, amit vérből teremtünk majd. Viszont, rettegek attól, hogy az ellenségek halálával már szövetségesekre sem lesz szűksége, s eldob, akár egy rongyot. Tény, hogy jelentéktelen vagyok számára, de az iránta érzett szerelmem oly' erős, hogy nem bánom, hisz a fájdalom, amit okoz, oly' édes, hogy hagyom, hadd' fájjon. Vajon mikor ér véget ez az egész? Vajon mikor fogunk végre boldogan élni, menekülés nélkül? Könnyes tekintettel nézek a fogságban lévő férfira, s az esetleges csalódás miatt még erősebb bennem a kegyetlenség. Egészen közel hajolok hozzá, majd megragadom a nyakát. Legszívesebben megfojtanám, de az elmúlt öt év során megtanultam, hogy az ilyen nyomorult árulók számára a halál maga a megváltás. A férfi gúnyosan vet rám egy pillantást, majd lehunyja a szemeit, mintha beletörődött volna abba, hogy az élete véget fog érni. Biztosan a Vadász igézete alatt áll, azért merészel ilyen lekezelően viszonyulni Niklaus-hoz. - Szánalmas vagy ... - súgom a fülébe halkan. - Hát nem tudtad, hogy Isten elpusztíthatatlan? - nyögöm ki a kérdést, miközben kezemmel egyre jobban szorítom nyelvcsontját, s másik kezemben megforgatom a karót. A vasfűtől csöpögő kötelek enyhén súrlódnak testemhez, én mégsem hátrálok, hisz ezzel bizonyítom, hogy akár a saját életemet is feláldoznám Niklausért.

M

ereven bámulom az áruló arcát. Elijahval és Rebekahval ötven kellemes évig élhettük békés, nyugodt kis életünket - számunkra békés... a környező falvaknak annál izgalmasabb - Bulgária csodás tengerpartja mellett az ott felépített családi kastélyunkban, melyben legalább mi hárman élhettünk úgy békében, mint egy család. Egy eldugott kis faluban az idilli környezetben, olykor bálokat rendezve, olykor szerényen meghúzódva, néha kicsit tovább kellett költöznünk, majd két évtizeddel később vissza, saját gyermekeinknek kiadva magunkat. Az egész pompásan ki volt találva, és a magunk módján, de sikerült beépülnünk egyik-másik közösségbe is. Mikaelnek pedig ez idő alatt hírét sem hallottuk. Nyilván nagyobb, forgalmasabb helyeken keresett bennünket, ahol úgy vélte, jobban el tudunk vegyülni, vagy épp elmerülni az egyre modernebb élet örömeiben és szépségeiben. De nekünk így volt kényelmes, ráadásul a bolgár föld... ha fogalmazhatok így, táptalaja a Petrova hasonmásoknak. Ha valahol, hát ebben az országban a legesélyesebb, hogy világra jön egy olyan leányzó, aki tükörképe lehetne az egykori Tatiánknak. Ah, mennyit versengtünk érte Elijahval. A köztünk lévő viszály napról napra mérgesedett, mélyült egyre jobban, amíg anyánk közbe nem avatkozott. De az új lány már nem lesz ennyire szerencsés, hogy felkelthesse a figyelmünket, és újra szítja fivéremben és bennem ellenségeskedésünk hevét, mert nem lesz rá ideje. Amint beköszönt az első telihold, átváltozásom oltárán fog nemes halált halni.
Néhány évvel ezelőtt hír érkezett egy fiatal Petrova lányról, kinek szépsére fel is figyelt a falu apraja-nagyja. Természetesen én is felkaptama fejem, de csalódnom kellett. Anna bár valóban bájos, a céljaimnak nem felelt meg, hisz nem hasonmás. A remény azonban tovább élt bennem, és vártam az újabb hírekre. A dolgok sajnos végül mégsem úgy alakultak, ahogy magamban titkon már annyiszor elképzeltem, mert egyik pillanatról a másikra tovább kellett állnunk a már igencsak megkedvelt faluból. Áruló volt köztünk, aki Mikaelt informálta hollétünkről. Bulgáriától távol kissé reménytelenebbnek érzem a helyzetet, hogy ráakadhatok-e a megfelelő időben, a megfelelő helyen a következő Petrovámra. De nem volt más választásunk, mint menekülni, és Franciaországig meg sem álltunk. Ennek azonban már három éve. Most itt is jó dolgunk van, de a figyelmem nem lankadhat, de azoké sem, akik engem szolgálnak. És a mai napon végre kézre kerítették az embereim az egykori árulónkat.
A férfi állkapcsa megfeszül, és dacosan bámul a szemembe, mint aki egyáltalán nem féli a halált. Talán így is van. De sokkal rosszabbat szánok neki egyszerű, könnyed eltávozásnál. Egy általam megbűvölt emberlány éppen most kötözi meg verbénával átitatott kötelekkel, Edward pedig összeszorított fogakkal tűri, de ez még csak a kezdet. Éppen azon tűnődöm, mi is lehetne a következő lépés, amikor a folyosó márványpadlójáról léptek zaját verődik vissza, majd Anna jelenik meg a terem bejáratánál.
- Áh, kedvesem! Jöttél, hogy szemtanúja légy, mi jár annak, aki elárul engem? - fogadom kedves mosollyal, majd széttárom a karom befelé mutatva, jelezvén, hogy fáradjon beljebb.
- Akár segíthetnél is nekem - ajánlom, miközben a lány arcát fürkészem. Mindig annyira alázatos, és sokkal több tisztelet rejtőzik szemeiben, mint az összes többi vámpíréban, akik körülvesznek. Ezért kedvelem annyira Annát.