A könyv címét már rég megadtam neki, de ha a kis emberi, mihaszna agyával elfelejtette volna, így újra elmondtam. Mary Shelley híres regényét választottam, a Frankensteint, avagy pontosítok, nem én választottam. Barátnőm tette a könyvbe a napgyűrűmet, percekkel az elfogatásom előtt. Azt hittük, hogy ezzel kevesebb bizonyítékuk lesz ellenem, de az alapító család tagjai szentül meg voltak róla győződve, hogy én más voltam, mint ők, hogy én sokkal több voltam holmi embernél. S lám, igazuk is lett. De azzal nem számoltak, hogy ki fogok szabadulni a börtönükből, és amint elég erőt szerzek, bosszút állok azok felett, akiknek ezt köszönhetem. Nagy valószínűséggel, akik bedobtak engem a templom alatti kriptába, azok már rég alulról szagolták az ibolyát, de leszármazottjaik talán lehetnek. Most, hogy már nincs senkim, akire támaszkodni tudnék, így bőven lesz elég időm a bosszúra. Senki sem tud majd megállítani. Hisz elvettek tőlem mindenkit, a barátnőimet, a kutyámat és a legfontosabb embert az életemben.. a férjemet. Nincs már senkim. Csak magamra számíthatok, ezért is volt fontos, hogy megtaláljam azt az átkozott gyűrűt, mert azáltal nemcsak esténként tudom járni Mystic Falls utcáit, hanem nappal is. Hosszú időbe telne, mire találnék egy boszorkányt, s rávenném arra, hogy készítsen nekem egyet. Bíztam abban, hogy még mindig a könyvben rejlett az egykori gyűrűm. A lány időközben valami fura doboz elé ült le, számomra teljesen idegen volt mindaz, amit csinált. Nem szóltam közbe, hagytam hadd végezze el a dolgát, és nagyjából tíz perc után megadta a számomra fontos instrukciókat. Nem hagytam még elmenni, muszáj először leellenőriznem, hogy valójában az igazságot mondta-e vagy sem. Vámpírsebességgel megtaláltam a könyvet, és igen, ott rejlett. Annyi év után is ott porosodott az én gyűrűm, amit egykor férjem készített nekem. - Távozhatsz - suttogtam rekedten, és direkt nem néztem rá. A gyűrű láttán felidéződtek bennem emlékek, sőt mi több.. érzelmek, és egyszerűen nem bírtam kontrollálni magamat. Utáltam gyengének mutatkozni mások előtt, ezért sem hagytam, hogy meglássa azt az egy kósza könnycseppet, mely most szántotta ketté az arcomat. Gyorsan felhúztam a gyűrűt, majd az ablakon keresztül távoztam, hisz már megkaptam azt, amiért jöttem. Nem akartam tovább csevegni vele, az étvágyam is elment tőle. Majd csak megyek valamerre, még nem tudom, hogy merre vezet az utam, de egy valamiben biztos voltam. Mégpedig a bosszúban.. Bosszút fogok mindazokon állni, aki miatt azzá a nővé váltam, aki ma voltam. Egy kőszívű, rideg vérszívó.
- Téged komolyan nem érdekel, hogy ki az igazi családod? Hogy milyenek? Mert nekem ne mond azt, hogy nem, tudom, hogy az nem igaz, igen is érdekel téged. - hallgatom Jessica szavait, de csak a szemeimet tudom rá forgatni. Már jó párszor átmentünk ezen a témán én pedig mindig ugyan azt mondom neki, nem tudom, hogy miért hozza fel mindig. Jó rendben, persze, hogy néha rám jön az, hogy vajon miért nem az igazi családom körében nőttem fel, hogy miért nem akarnak látni. Nem vagyok rossz ember, nem tudom, hogy miért nem lehetek velük, de nem akarom sajnáltatni magamat, főleg mivel semmi okom sincsen rá, jó családban nőttem fel, a legjobb nevelő szülők vettek körül, jobbat nem is kívánhatnék magamnak, így hát szerintem érthető, ha nem panaszkodok. Jessicának is mindig megmondom, hogy jó családban nőttem fel, és azzal nyugtatom magamat, hogy lehet, hogy a vér szerinti rokonaim nem jó emberek és lehet, hogy jobb nekem, ha nem ismerem őket. Ennyiben szoktam hagyni ezt a témát, többet nem akarok fecsérelni rá, mert semmi értelme sincsen, vannak más dolgok amikkel foglalkozhatok és kell is, ott van a suli, elég azzal törődnöm, nem hogy még azzal is, hogy szomorítsam magamat azzal a ténnyel, hogy az eredeti családomnak nem kellettem.
Pislogok párat ahogy a gondolataimból immáron vissza térek a jelenbe. A könyvtárban vagyok az idegen nővel, igen, segítenem kell neki megkeresni egy könyvet. Szavaira csak szemet forgatok, majd oda sétálok a szobában lévő egyik számítógéphez és leülök hozzá, majdan pár gombnyomással be is kapcsolom és belépek az archívumba. Nem sokat mondott el arról a bizonyos könyvről amit keresünk, így hát kicsit nehéz dolgom van, de semmi sem lehetetlen, és mivel valamilyen okból kifolyólag segíteni szeretnék neki, ezért mindent megteszek, hogy megtaláljam neki. Nem lehet könnyű neki, belecsöppent egy olyan világba amiből semmit sem ért, ha belegondolok akkor még sajnálom is őt. Kattintgatok párat a keresések közül és nemsokkal később, kb olyan 10 perc után meg is van az amit keres. - remélhetőleg ezt keresi - Elmondom neki amit találtam, hogy mit hol talál, aztán remélhetőleg elenged és elmehetek innen.
a hozzászólás Noranaknak készült, valamennyi szót tartalmaz, és írás közben a zenecím című számot hallgattam. comment-comment-comment
Összeráncolt homlokkal hallgattam a magyarázatát, majd magam előtt összefontam a karjaimat. Gép? Internet? Mégis milyen szavakkal dobálózott? Zavart, amiért egy kukkot sem értettem abból amit mondott, illetve mérges is voltam. Az emberek miatt nem fogtam fel most semmit sem a mondandójából. Ha nem zártak volna be több, mint egy évszázadig, akkor most nem állnék itt értetlenül előtte. Nem értettem, hogy miért húzta tovább az időt, miért nem tudta megkeresni a könyvet, az úgymond gépen, amelyről az előbb adott tájékoztatást. - Értem - bólintottam egyet. - Tehát, hol is van ez a gép? - pillantottam körbe a szobában, és most az először éreztem magam némileg biztonságban. Nem állítom azt, hogy bíztam a lányban, hisz ő is ember volt, s azok után, amit műveltek velem, soha nem leszek képes megbízni egy emberben. De már nem aggódtam, nem néztem állandóan a hátam mögé, nem hittem azt, hogy egy titkos hátsószándék vezérli őt. Úgy gondoltam tényleg segíteni akar nekem, mert azzal nem csak az én, hanem az ő életét is megmenti. Igaz, nem árultam el, hogy mi tervem van a könyvvel, majd ha oda fog figyelni, észre fogja venni, hogy a könyv belsejében el van rejtve egy gyűrű, mellyel szabadon sétálhatok nappal is. - Nyugodt leszek, ha a kezeimben tarthatom a könyvet, szóval ajánlom, hogy cselekedj. Méghozzá gyorsan - szúrtam oda fenyegetően, és ismét visszatért a határozott, rideg, ellenséges arckifejezésem. Egy kis időre hagytam, hogy arcizmaim meglágyuljanak, de mostanra már visszatértem magamhoz. Nem tetszett az időhúzása, minél gyorsabban szeretnék túl lenni az egészen, és akár.. hagyom is elmenni őt. Nem olyan lánynak tűnik, aki világgá kürtöli a létezésemet, amúgy sem Mystic Fallsban tervezek letelepedni, túl sok emlék és érzelem fűz engem ehhez a helyhez. Távolról fogom figyelni, és irányítani a dolgokat. Először is magamhoz térek, s miután ezt sikerült véghez vinnem, felkeresem azoknak az embereknek a leszármazottjait, akik miatt a kriptába kerülök. Bosszú. Ez éltet engem. Hajvasaló.. Miről beszélt? Vasalóval egyenesítik ki az emberek mostanság a hajukat? Miféle aberrált világba csöppentem bele?! Nem tudtam nem észrevenni a gúnyt a hangjából, s ennek következtében ökölbe szorítottam a kezeimet. Jobban tenné, ha nem húzna fel. - Egy kicsit messze van még a karácsony, nem gondolod? Ha továbbá is ilyen értelmetlen fecsegésekre pazarlod az idődet, akkor nagy valószínűséggel nem is fogod megélni. Szóval légy oly' drága, és keresd meg a könyvet, utána pedig elengedlek - néztem rá komolyan és őszintén. Ha most jól figyel, láthatja rajtam, hogy nem hazudtam, és már tényleg afelé hajlottam, hogy hagyom menekülni. Elvégre már rég próbálkozhatott volna valamivel, de még mindig itt volt, készen arra, hogy segítsen nekem. És ezt valamivel meg kellett jutalmazni.
Kicsit meglepődök a kérdésén, de aztán nemsokkal később rájövök, hogy ő régóta nem tapasztalt haladást a korral, eléggé le van maradva, így hát teljesen érthető, hogy sok mindent nem ért, hogy nincs tisztában dolgokkal. - A gép hasonló, mint a könyvek. Manapság mindenki a gépet, az internetet használja. Minden megtalálható rajta, amit csak szeretne az ember. - magyarázom meg neki a számítógép, és egyben az internet fogalmát is. Ha végig gondolom a dolgokat, akkor még meg is sajnálom szegényt. Nem lehetett könnyű ilyen sokáig vér nélkül élnie, kibírnia minden egyes napot, s most, hogy kiszabadult és itt van ebben a világban, immáron a 21.-ik században, semmit sem ért. Az emberek teljesen másképp öltözködnek, másképp viselkednek, a technológia is nagyon sokat változott, nem lehet könnyű felvenni a lépést, megszokni az ennyire új dolgokat. Szóval igen, lényegében sajnálom, bárhogyan is viselkedik velem. Kicsit felszisszenek mikor megfogja a karomat, s kicsit talán a kelleténél jobban megszorítja. - Nyugi, tudom, hogy mit kell csinálni. - mondom komoly hangnemben miközben a nőre emelem a tekintetemet. Eléggé fontos lehet neki a könyv, fogalmam sincs, hogy mi lehet benne, de nagyon kellhet neki. Persze én megkeresem neki, hiszen semmi hasznom sincs abból, hogy életben van, vagy sem. Egy vámpírral több, vagy kevesebb ebben a városban... Nem hiszem, hogy nagyon számítana. - Tudod mit? Ha ennyire tetszik a hajam, vagy az egyenes haj akkor kapsz tőlem egy hajvasalót karácsonyra, nah, mit szólsz? - mondom neki immáron kissé gúnyos hangnemben mikor ismételten a hajamat nézi, s ér hozzá. Már kezdem azt érezni, hogy annyira szereti, hogy levágja magának a hajamat. Ki tudja, hogy mire nem képes.
but if you close your eyes does it almost feel like nothing changed at all
let's play a game!
Eddig is tudta, hogy vámpír vagyok, de azt nem, hogy milyen régóta taposom a földet ezen a világon. Bevallottam, mert nem tartottam tőle, és mélyen valahol jól is esett a beszélgetés. Több, mint egy évszázada nélkülöztem az emberi kapcsolatokat, és egy kicsit hiányzott is, hisz annak idején a lányokkal folyamatosan összeültünk egy-egy csésze teára, vagy pedig együtt gyomláltuk a növényeket. Teljesen normális életet éltem együtt az emberekkel, de mostanra már a régi Noranak nyoma veszett. Becsaptak. Átvertek. Egy kriptába dobtak, ahol kiszáradtam és a nagy semmivel teltek el a napjaim. Pár év után már nem is érzékeltem az idő múlását, sőt valahogy a gondolataim is megszűntek.. Felforgathatnám a könyvtárat, de annyi időm nincs. Reggel fel kel a nap, és addigra muszáj az ujjamon lennie a gyűrűnek, mert anélkül egy kupac porrá válnék. Még nem álltam készen a halálra. Egy újabb lehetőséget kaptam az élettől, s nem fogom eldobni. Meg fogom bosszulni.. Fizetni fognak az emberek a tetteikért. Értetlenül bámultam rá a lányra, és egy szemrebbenés alatt előtte teremtem. - Gépen? Miről hadoválsz, kislány? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet, és nem mozdultam. Egyetlen egy rossz szó, vagy mozzanat és halott.. Alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, simán ki tudnám törni a nyakát, ahogyan a torkát, vagy éppenséggel a szívét is ki tudnám rántani. Nagy volt a lehetőségek tárháza.. - Ne akarj tőrbe csalni, mert te végzed rosszul - sziszegtem, majd megragadtam a karját. Ú.. ez egy kicsit erős volt, lehetséges, hogy másnapra be fog lilulni. Szegény pára. - Szóval, mi lenne, ha megnéznéd a könyvet az úgynevezett gépen? Ketyeg az óra, nincs sok időd hátra, ha élni szeretnél - suttogtam a fülébe, majd egy tincset a füle mögé is söpörtem. Olyan puha volt ez az irigyelni való egyenes haj..
Nem így terveztem a délutánomat, hogy az üres könyvtárban össze leszek zárva egy vámpírral aki a véremre szomjazik. Vagyis nem az enyémre, hanem úgy ámblok vérre, hiszen ha igazat mond, és 1864-től egészen mostanáig be volt zárva egy kriptába ahol kétlem, hogy kapott vért, akkor eléggé szomjas lehet. Elképzelni sem tudom, hogy idefelé mennyi emberbe mélyeszthette bele a fogát. Igazából még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet, vagyis nem teljesen, nem mindent tudok még felfogni, elfogadni. Egyik nap még abban a hitben élem a mindennapjaimat, hogy egyszer megszületünk és mikor megjön a megfelelő idő akkor meghalunk, aztán másnap Enzo betoppan az életemben, teljesen felforgat mindent és olyan dolgokat tudok meg, amiket eddig csak filmekben láttam illetve könyvekben olvastam. Nem hittem a természetfeletti dolgok létezésében, hisz olyan valószínűtlennek tűnt az egész, most meg... Szinte mindenhol azt nézem, hogy ki lehet vámpír és ki nem, már nem azért, mert félek, hisz például Enzotól sem félek, de ő más tészta, legfőképp azért figyelem mostanában az embereket, mert érdekel ez az egész történet. Hisz ha már ilyen világban élünk, és ha már én is bele lettem keverve, akkor szeretnék minél többet megtudni erről az egészről. Szerintem amint eltudok innen tűnni, utána nézek az 1864-ben történt dolgoknak, csak tesznek említést egy-két dologról, amiről ez a nő beszél, hisz nem hiszem, hogy ha rá kérdeznék bármire is akkor elkezdene nekem mesélni. Előbb ölne meg, azt pedig semmilyen esetre sem szeretném. Szavai hallatán picit megnyugszok, hisz csak meg kell keresnem egy könyvet neki és el is van intézve ez az egész ügy, bár nem értem, hogy miért olyan fontos az neki, de mindegy is, nem az én dolgom, különös képen nem is igazán érdekel. - Esetleg utána nézhetek gépen a nyilvántartásba, és akkor meg is lesz. - mondom a nőt figyelve.
but if you close your eyes does it almost feel like nothing changed at all
let's play a game!
Sokáig nem felelt a lány, így csak farkasszemet néztünk a másikkal. Halál nyugodt volt az arcom, semmilyen érzelmet nem mutattam ki. Mindeközben a fejemben egy hatalmas tornádó pusztított végig, összekuszálva az így is zavaros elmémet. Legfőképp a halálán kattogott az agyam.. Hogyan is kéne őt megölnöm? Gyorsan, lassan, ügyeljek a vérfröcskölésre, vagy hagyjam, hogy beszennyezze az egész helyiséget? Annyi módszer közül választhatok.. Régebben nem voltam ilyen, csak akkor öltem, ha megérdemelte a személy. Marie-Jane, egykori barátnőm például lopott tőlem, s miután a szemembe hazudott kitéptem a nyelvét, majd lenyomtam a torkán, hadd fulladjon meg rajta.. Alapjában véve egy nyugodt nőszemély vagyok, de ha kihoznak a sodromból, akkor nem kímélek meg senkit se. Egyedül férjem, Oliver volt képes lenyugtatni engem, de már ő sincs velem. Nincs senkim, aki visszafogna, aki segítene felvenni a küzdelmet a démonjaim ellen. Csak magam vagyok.. - Drágám, ismered egyáltalán a város történetét? - kérdeztem tőle csípőre tett kezekkel. - Tudnak a vámpírokról, sőt üldözik is őket és ezért zárattak be a templom alatti kriptába 1864-ben - túl őszinte voltam, de láttam rajta, hogy könnyen össze lehet zavarni. Gondoltam nem árt, ha még több információt meg tud rólam, hisz úgyse fogja elmondani senkinek sem. Azt már nem fogja megélni.. 1864.. Mintha tegnap lett volna, de a város kinézete, az emberek öltözetei, viselkedései mind megcáfolják ezt. A huszonegyedik században vagyok, számomra egy ismeretlen világban. Egyidőben Mystic Falls utcái ismerősek voltak, mostanra már idegenné váltak. Még nem tudom, hogy mi lesz a jövőben.. Vajon letelepszek-e itt, vagy egy új városban, akár új országban fogok-e új életet kezdeni? Széles a választék, de jelen pillanatban sokkal fontosabb dolgokon kell agyalnom. - Talán tudsz nekem segíteni, s ha nem okozol csalódást, hagylak elmenni - emeltem fel a mutatóujjamat, jelezve, hogy még nem fejeztem be - De csak abban az esetben, ha sikerrel jársz - őszintén szólva nem tudom, hogy elengedjem-e.. Nem tud ellenem mit tenni, egy gyenge fiatal lány, de ha tényleg el kezd fecsegni, akkor számomra vége van. - Egy könyvet keresek, a Frankensteint Mary Shelley-től, a könyvtáros... - hagytam némi szünetet, s a magyarázatomon gondolkoztam - kissé el van foglalva, és nem tud nekem segíteni - mondatom végén egy ördögi mosolyra görbültek az ajkaim, hisz egyedül én tudtam, hogy a nővel végeztem. De ha elég okos, rájön ő magától is.
Jobbnak látom, ha inkább nem válaszolok a kérdésére, szerintem nem is vár választ. SZámításaim szerint egy dologra vágyik, vérre; de arra nagyon, mindennél jobban. Csak rá kell nézni, nincsen jó erőben, főleg most, hogy ivott a verbénás véremből ami legyengíti a vámpírokat. Ebből a szempontból örülök annak, hogy megtudtam ezt a vámpíros dolgot, hiszen, ha nem tudnám, akkor most kitudja... Lehet, hogy már réges rég halott lennék, de nem, hála Mattnek, de főleg Enzonak most már tudom ezt, és így valamilyen szinten megtudom védeni magam attól, hogy megcsapoljon pár éhes vérszívó. Oh, Enzo... Nem is tudom, hogy mit gondoljak róla... Nem tudom őt hova tenni. Direkt elütőtte Mattet csakis azért, hogy később a szememben hőssé váljon ahogy megmenti az életét. Ekkor még nem tudtam semmit, így örültem, hogy ott volt, de így később, vissza gondolva... Jó, persze, annak örülök, hogy nem hagyta ott elvérezni a... Barátomat? Hm, igen, talán mondhatom azt, hogy Matt a barátommá vált. Enzo foglalkozik velem, ne mondja azt, hogy nem, hisz tudom, hogy így van, de akkor meg miért használ fel engem csak azért, hogy tönkre tegye Stefan életét? Nem értem... Nem értem, hogy ha törődik velem, akkor miért ilyen... Vagy csak én hiszem azt, hogy foglalkozik velem? Áhh, márt ezt sem tudom. Lassan már semmit sem fogok tudni, ami ezt a témát illeti. Teljesen össze vagyok zavarodva, rendet kéne tennem már lassacskán a fejemben, a gondolataim közt. - Nem... Nem mondom el senkinek. Úgy sem hinnének nekem, még hülyének néznének. - az agyam folyamatosan azon kattog, hogy hogyan tudnám kimenteni magam ebből a helyzetből. Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit, ha megakarom élni még a másnapot.
but if you close your eyes does it almost feel like nothing changed at all
let's play a game!
Szüntelenül köhögtem fel a vért, a fájó, maró érzés nem akart elmúlni. Nagy nehezen feltoltam magamat a földről, de járásom még mindig ingatag volt. Közelítettem pár lépéssel a fiatal lány felé, de két lépés után a hozzám közel eső polcnak kellett megtámaszkodnom, erőm hiánya végett. - Mond... - köszörültem meg a torkomat, majd a fejem hirtelen előre esett, s a földet bámultam. Szánalomra méltó volt a viselkedésem, de több mint száz évnyi rothadás után csak ennyire voltam képes. Igaz, az idevezető utam során nem is egy, s nem is két embert sikerült lecsapolnom, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy teljesen felépüljek. Ki tudja mennyi idő kell majd ahhoz.. Talán hetek, hónapok?! Nem tudom.. Miután sikerült kiegyenesednem, újra csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Szerencsére nem sokat szívtam a véréből, így az a kevés mennyiségű vasfű maró hatása igaz lassan, de kezdett elmúlni. - te mindig ilyen sokat fecsegsz? - fejeztem be a mondatomat viszonylag későn, de mostanra legalább sikerült megtalálni a hangomat. Visszatértem, és míg ez számomra nagyszerű hír volt, addig ezt ő nem mondhatta el. Az eredeti tervem szerint az összes vérét lecsapoltam volna, de sajnos ezt most mellőznöm kell és egy újabb ötlettel kell előrukkolnom. - Igazad van... Nem ismerlek, soha egy ujjal hozzám sem értél, viszont a Te - böktem felé a mutatóujjammal - a Te fajodnak köszönhetem a mostani, labilis állapotomat - fújtam ki a maradék levegőt a tüdőmből, ahogy a mondatom végére értem. - De drágám avass be, ezek után mégis mit kéne tennem veled? Hagyjalak elmenekülni, hogy aztán őrült módjára szaladj az utcákon, felfedve a kilétemet? - szaladt fel kérdőn a szemöldököm a hatás kedvéért, majd elkezdtem csóválni a fejemet. - Nem.. Sajnos csak egy kiút létezik számodra - suttogtam a szavakat, de úgy, hogy képes legyen meghallani őket. - Halál!
Teljességgel kiráz a hideg ettől a nőtől, hideg futkos tőle a hátamon. Teljesen védtelen vagyok, nem tudom, hogy hogyan kell védekezni egy vámpír ellen. Hogyan is tudnám? Sosem foglalkoztam ezzel a témával, mert nem láttam értelmét, mindig is abban a hitben éltem, hogy vámpírok csak a filmekben léteznek hála pár rendező/könyvíró fantáziájának. Sosem hittem bennük, most sem tudom felfogni ezt az egészet... Minden amiben eddig hittem pár nap alatt kiderült, hogy hazugság. Mostanában sokszor képzeltem el azt, hogy milyen érzés lehet, ha megharap egy vámpír, de elképzelni és átélni... Nem ugyan az. Kellemetlen, fájó érzés kerít hatalmába ahogy megharapja a nyakamat. Még szerencse, hogy szedek vasfüvet - nem bízok semmit sem a véletlenre - és ennek hála most sem leszek még jobban megcsapolva. Nézem ahogy felköhögi, kiköpi a vért, nézem ahogy szenved. Ösztönösen hátrálok addig amíg neki megyek egy könyv polcnak. Elakarok innen menni, most, de tudom, hogy ez a nő gyorsabb és erősebb nálam, így hát megállok jó pár méterre tőle. - Mit akar tőlem?...- kérdezem halkan. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék most, hiszen elmenekülni nem tudok, mert kitudja, hogy milyen gyorsan javul meg és lesz újra energiája, az életemet pedig nem vagyok hajlandó kockáztatni. - Tudtommal nem ártottam neked semmit, ezért nem értem, hogy te miért bántasz engem. Nem ártottam neked. - mondom miután rátaláltam ismételten a hangomra.
Mélyen magamba szívtam illatát, ahogy közelebb hajoltam a fedetlen nyakához. Parfümje túlságosan erős volt, egyáltalán nem tartozott az ízléskörömbe, de ez az egy kis bökkenő nem tántorított el a fiatal lánytól. Vérre volt szükségem, ahogyan információkra is. Remélhetőleg, mindkettőt meg is fogom tőle kapni. Gyorsan kiszedem belőle mindazokat, amire szükségem van, s miután végzek vele eldobom, mint egy rongybabát, kire már nincs szükségem. - Huszonegyedik - ismételtem meg a szót és tudatosult bennem, hogy a nő nem hazudott ezzel kapcsolatban. Egy teljes évszázadot lent rohadtam a kriptában?! Vajon mennyit változhatott a világ, hisz Mystic Falls már az én időmben egy kicsiny falunak számított.. Hirtelen elöntöttek az érzelmek, és a harag volt túlerőben. Mondhatni az a bizonyos vörös köd telepedett rám, ilyenkor szitkozódtam, mikor a saját kis otthonunkban tartózkodtunk a néhai férjemmel. Sőt egyszer-kétszer az anyósomtól örökölt porcelán készlet egy-egy darabja bánta meg az esetet. De most nem volt a közelemben egy szépen megművelt bögre, vagy egy alátét. Egyedül ez a fiatal lány. Nem tudtam ellenállni. Az éhség felülkerekedett rajtam és a haragommal egyesült. Megragadtam a lány vállait és a nyakába mélyesztettem a már megnőtt metszőfogaimat. Abban a pillanatban még nem éreztem, de ahogy szívtam belőle a számomra életet jelentő nedűt, megéreztem.. A méreg gyorsan terjedt el így is legyengült szervezetemben, és maradék erőmmel eltaszítottam őt magamtól. Köhögtem, felköptem a vért, de már túl késő volt. A szervezetemben még némi vasfű benne volt, s tovaterjedt. A végtagjaim zsibbadtak és a földre estem. - Ha menekülni mersz, esküszöm megbánod még azt is, hogy a világra jöttél! - hörögtem, majd a ruhám ujjával letöröltem az elmaszatolt vért az arcomról. Még mindig nem volt annyi erőm, hogy felkeljek, de ha próbálkozni mer valamivel, esküszöm olyan lassan fogom megkínozni őt, hogy könyörögni fog a saját haláláért.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Nagyon tartok, hogy milyen végkimenetele lesz ennek az egész beszélgetésnek, de nem szabad kimutatnom ezt felé. Mondjuk tök mindegy, a szívverésemen úgy is érezni fogja a félelmet. Folyamatosan arra próbálok gondolni, ami Enzoval volt, tőle sem féltem. Ennek okát még magam sem tudom pontosan. Mondanám, hogy azért, mert Mattet megmentette, de ez nem lenne helyén való indok, hisz szándékosan ütötte el, és hogy ez az egész nekem úgy jöjjön le, mintha ő semmit sem tudna erről, csak ott találta volna Mattet. Mégsem félek tőle... Úgy érzem, hogy engem nem bántana... Aztán lehet, hogy rosszul érzem, de van egy olyan érzésem, hogy nem akkor láttam őt utoljára. Gondolataimból a hölgy jelenléte ébreszt fel, ahogy körbe jár. Automatikusan hátrébb lépek egy lépést mikor elém suhan. Eddig is sejtettem, hogy vámpír lehet, most már viszont teljesen biztos vagyok benne. - 21. század van. - mondom halkan. Gyorsan vissza kell nyernem a magabiztosságomat. - Nem értem, hogy mire céloz... Nem öltözöm kihívóan. - felelem kérdésére. Ruházatáról azt tudtam leszűrni, hogy régebbi korból származhat, pont ezért lehet neki furcsa az öltözködési stílusom, régen nem így öltöztek. Szívem hevesebben kezd el verni a félelemtől, mikor oldalra simítja a hajamat, s így a nyakam szabaddá válik.
Az alatt a rövid idő alatt, míg átkereszteztem Mystic Falls főterét igencsak csalódottam szemléltem a modern kor újításait. Sokkal jobban tetszett a tizenkilencedik századi kinézete, ráadásul a boltoknak még volt is értelmük. Például a patikát felváltotta egy számomra ismeretlen üzlet, amiről azt se tudtam, hogy mi célt szolgál. Szemet sértő villogással jelezte a Mystic Grill feliratot, mely előtt tolongtak az emberek. Talán bált rendeztek volna ma? De miért a város közepén, ahová a rabszolgák is betehetik a lábukat? Ez az új világ olyan furcsa.. Igazából gyorsan megkereshetném az eldugott gyűrűmet, de sajnos először el kellett bánnom a vendéggel. Nem hagyhattam, hogy szemtanúvá váljon és ezért is fogok véget vetni az életének. Előbukkant. Úgy látszik a fenyegetésem kiugrasztotta a nyulat a kalapból. Tekintetem egyből végigszaladt szokatlan külsején, egyedül egy valamit irigyeltem tőle: a hajszálegyenes sötétbarna haját. Én bármit is művelek a hajammal göndör marad, soha nem sikerült ilyen hajat varázsolnom magamnak, de nem szabad elkalandoznia a gondolataimnak. - Hol is tartottunk? - tettem fel hangosan a kérdést, amit igazából magamnak szántam és színpadiasan a mutatóujjamat az ajkamra helyeztem. Tettem felé egy lépést, majd lassan körbejártam, tekintetemet egy pillanatra se vontam le róla. Az öltözéke igencsak érdekes volt, már megint nadrágban volt és felsője túlságosan tapadt a testéhez. Egy fiatal lánynak nem szabadna ennyit mutatnia magából. - Melyik évszázadban járunk és miért öltözöl ilyen kihívóan? - egy szemvillanás alatt előtte teremtem, ezzel leleplezve különleges képességemet. Amint megszerzem tőle, amit szeretnék úgyis végzek vele. Kizárt, hogy előtörjenek a rég nem látott érzelmeim, nem fogok megkönyörülni az életén. - Ó és vigyázz, rossz válasz esetén meghalsz - kuncogtam és a háta mögé érve arrébb söpörtem puha haját, hogy fedetlenné váljon a nyakának bal oldala.
- Ez az, végre valami. - mondom halkan magamnak mikor végre találtam valamit a Salvatorékról, az alapítói családok közül az egyik. Már ez is valami. Mondjuk tovább nem tudtam olvasni, mert könyvek estek le a polcokról. Az újságot össze csukom és figyelem a helyiséget. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, mivel nem sok embert láttam a könyvtárban mikor bejöttem. Nem is csodálom, a mai világban mindenki a gépek előtt ül és a telefonját nyomkodja. Én szeretek sokat lenni a szabadban, képeket készíteni is sokkal jobb ott. Csodálatos képek születnek a szabad ég alatt, csak venni kell a fáradságot, hogy az ember észre vegye a jót az egyszerű dolgokban is. Mindig mikor leesik egy könyv, egy lépést hátrálok a könyvespolctól. Tudom, hogy ez nem Enzo. Ő nem így akarna rám ilyeszteni, Damon kilőve, mert számításaim szerint ő nem tud rólam, Stefan pedig nem tenné ezt, ő pont, hogy védelmezni akar, nem frászt hozni rám. Kishíján a szívinfarktus jön rám mikor meghallom a könyvespolc felborulását. Az egyik kis beugró részbe mentem be. Szorosan a falhoz simulok, szememet lehunyom és próbálom a levegőt egyenletesen venni. Nem pánikolhatok be, muszáj kitalálnom valamit, hogy megmeneküljek. Azt már tudom, hogy vámpírral van dolgom, viszont a vérszívókkal egyedül nem bírok, az édes kevés, hogy rendszeresen iszom verbénát, megölni attól még megtud, csak nem tud megigézni, és jobb esetben megcsapolni sem fog akarni. Úgy voltam vele, hogy nem szabad bepánikolnom. Enzotól sem ijedtem meg, szembe néztem vele. Most is ezt kell tennem. Veszek egy mély levegőt, majd kisétálók a "búvóhelyemről". Amint meglátom a tőlem nagyon, de szerintem közel álló nőszemélyt kissé meglepődöm a külsején.
A helyi könyvtárba tértem be, mivel anno Penelope itt rejtette el a gyűrűmet, melynek segítségével szabadon járhatok a fényes, tűző nap alatt. Amikor betuszkoltak a járgányba, azon az esős napon, a barátnőm, aki egyben boszorkány is volt elvitte a gyűrűmet és egy biztonságos helyre tette. A könyvtárba, az egyik könyvbe rejtette. Remélem, még mindig ott volt, hiszen annyi év után sikerült kiszabadulnom a kriptából. Persze, az ott lévő turisták nem osztozkodtak boldogságomon, ahogyan az a férfi sem, akit idefele jövet kaptam el. Még mindig sóvárgott a testem a vérért, de először is muszáj megtalálnom a gyűrűmet, mert nem szeretnék holnap elporladni a napfényben. Egy barátságos mosollyal az arcomon nyitottam be a könyvtárba. Az épület semmit sem változott az idők során, vajon melyik évben járhattunk? Az öltözékemen volt mit csiszolni, földet súroló ruhámat vérfoltok ékesítették és az idő is megártott neki. Fénykorában krémszínű volt, de az évek során a por és a mocsok teljesen bepiszkította. Nem voltam tisztában a mai öltözési szokásokkal, mivel a két turista is számomra ismeretlen ruhaneműket hordott. A lány bizonyára a mezőn dolgozhatott, hisz mi másért hordott volna nadrágot? - Jó napot kívánok, segíthee.. Te jóságos ég, megsérült? - kapta a szája elé a nő a kezét és kisétált az asztal mögül, amin egy furcsa doboz díszelgett. Érdekes ez a mostani világ.. - Melyik évet írunk, asszonyom? - adtam meg neki a kellő tiszteletet, mivel sokkal idősebb volt nálam. Ő már elfogadhatóbb ruházattal rendelkezett, mint a fiatal lány, de mégis látszott rajta, hogy szoknyája csak egy rétegű volt. Milyen furcsa világba csöppentem bele.. - 2015-öt, miért? - nézett rám kérdőn, én pedig hátraléptem egyet meglepettségemben. Több, mint egy évszázadot rohadtam lent a kriptában. Íriszeim könnyekkel teltek meg, amiért ennyi időt elveszítettem és mérgemben a nőre támadtam. Nem szívtam ki a vérét, nem akartam, hogy sokat szenvedjen, így csupán a nyakát törtem el. Az élettelen testet az asztal mögé húztam, majd felsétáltam a lépcsőkön, megemelve a szoknyámat. Egy egyenletes szívdobogás ütötte meg a fülemet és a szoba másik végéből észleltem. Más nem tartózkodott rajtunk kívül a könyvtárban és mivel nem szerettem, ha valaki zavar a munkámban, ezért úgy gondoltam egy kicsit ráijesztek. Először csak pár könyvet kezdtem el találomra lelökni a polcokról, majd pár perc után egy egyszerű lökéssel feldöntöttem az egész szekrénysort, ami a következő szekrénysort lökte fel és így tovább. Lassú léptekkel elmentem a szoba végébe, ahol az idegen is tartózkodott, de nem találtam a szekrény alatt. Ajkaimat lebiggyesztettem, majd hangosan megszólaltam, remélve, hogy meghall engem. - Tudja, nem szeretek bújócskázni, higgye el, sokkal jobban jár, ha most azonnal előjön. És kérem... ne várakoztasson meg - hangom ördögien csengett és közben füleltem, mert elég csak egyetlen egy kis mozdulat, ahhoz, hogy én megtaláljam őt.. Majd később eldől a sorsa.
Hétvége van, ami azt jelenti, hogy van mindenre időm. Pont ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek a könyvtárba és utána nézek, hogy találok-e valamit az igazi családomról. Már azóta tudom, hogy valami furcsa dolog van körülöttem, mióta Mattet elütötték és Enzo megmentette őt. Mondjuk ez később kiderült, hogy ez az egész elvolt rendezve. Matt adott nekem verbénát, hogy igyak. Először nem igazán értettem, hogy most így hirtelen miért akarja ezt, de végül is hallgattam rá és elkezdtem inni. A reggeli kávémba kevertem bele, nincsen különösebb íze, szóval megiható. Mostanra már nem is bánom azt, hogy hallgattam Mattre, mert így eléggé sok minden kiderült a számomra. Nem is olyan régen Enzo megakart igézni, de legnagyobb meglepetésére nem sikerült. Szép fokozatosan megtudtam mindent, ami megcáfolta mind azt amiben eddig hittem. Abban a hitben éltem, hogy megszületünk, s mikor lejár az időnk meghalunk, de aztán kiderült, hogy különféle természetfeletti lények élnek a földön, Mystic Fallsban pedig elég sok van belőjük. Enzo is vámpír, mondjuk ezt már akkor megtudtam mikor megpróbált megigézni. Gondolataimból az ébresztett fel, hogy ide értem a könyvtárhoz. Bemegyek, majd megkeresem a megfelelő részleget és elkezdek nézegetni régi könyveket, újságokat, hátha valami érdekesre bukkanok.
Furcsa mód kellemesnek, megnyugtatónak találom a lány jelenlétét. Ahogy könnyed mosolyra vált rémült arckifejezése, ahogy kedvesen felém pillanat és a legtöbb emberhez képest bámulatosan aranyos szavakat intéz hozzám, ahhoz képest, hogy néhány pillanattal korábban csaknem életét veszítette egy abszurd helyzetben, méghozzá miattam. Az éhségről egy pillanatra elfeledkezem, és nem tudom, hogy észre vette-e a csuklóját behálózó apró erekre néző tekintetem, és kimentve a zavaros helyzetből nem tett róla említést, vagy pusztán figyelmetlen volt. Ebből a lányból az első opciót is kinézem, de tisztában vagyok vele, hogy ami nekünk egy teljes percnek tűnhet, talán a halandóknak negyed másodperc alatt eltelik. Másképp mérik az időt, másképp tájékozódnak benne, s ez taszít engem örök rettegésbe. Hisz' ami nekem egy teljes napnak tűnik, az apámnak talán csak fél napot vesz igénybe, az idő a halandóknak lassabban telik, ergo még több szenvedést élnek meg, mint mi, természetfölötti lények, akik bár mindent intenzívebben élnek meg, mégis gyorsabban túlesnek a kellemetlen dolgokon. Az idő számomra röpül, s talán elég egyet pislognom, s máris kétszer annyi leendő emléket veszítek el, amit vele élhetnék meg. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy a lány emberi illata megtöltse az orrom, vérének aromája végigmarja a torkom, s mindezek ellenére próbálok nyugodt maradni. Minden, amit magam előtt látok: apám élettelen tekintete, a lány vére a padlón, vérrel bemocskolt kezek, amik hozzám tartoznak... - Ilyet csak olyan ember mond, akinek van tapasztalata a rossz dolgok terén. - jegyzem meg kedvesen, lágy mosolyra húzott ajkakkal, és nem szabadkozom, hagyom, hogy ő magyarázza meg, hogy hangot adjon az igazságnak, vagy tévedésemnek. Godricra gondolok, akit már oly rég nem láttam, hogy lassan kezdem elveszíteni az emlékeim a vonásairól. Markáns, vagy lágy vonások találkoznak össze, és alkotják az arcát? A szemének csakugyan van egy világosabb, zöld árnyalata, vagy csalnak a képek a fejemben? Egy vámpír nemigen felejt, akkor sem, ha csak részben az, de valljuk be, bárki képes eltusolni a rossz emlékeket, s a férfi hiánya fájdalommal jár, amire nem szívesen emlékszem. Az a baj az emberi természettel, hogy mikor kín mardossa minden egyes porcikád, felejtésre vágysz, azonban mikor megkapod... érzéseket akarsz. Elhúzódom, mikor megérzem a lány szavait a vállamon, arcomra riadt kifejezés ül, érzem, miként kerekednek el a szemeim és simulnak ki a vonásaim a meglepettségtől. Nem tudom, miképp reagáljak erre, hogyan jöjjek ki jól a fura helyzetből, amit én kreáltam magamnak, hogyan ne tűnjek idiótának. Megszokásként ajkamba harapok, zavartan a fülem mögé tűröm a hajam, és félszeg, óvatos, már-már bocsánatkérő mosolyt varázsolok arcomra. Ahelyett, hogy szavakkal is elnézését kérném, kitérek előle, témát váltok, az ő szavaira felelek. - Velem biztosan. Egy idő után, de mély nyomot fog hagyni, ha... ha eltávozik. - Lehajtom a fejem, a cipőmmel rugdalni kezdem a felgöngyölődött rongyszőnyeget, amivel a kopottas parkettát borították be. Nem akarok ránézni, mintha azzal, hogy őszinte, kedves tekintetébe pillantok, beismerném, hogy még ikább érült áru leszek, nem ép, nem egészséges, egyáltalán nem.
words: 475 notes: szépen lassan behozom a lemaradásaim. music: numb
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Hétf. Júl. 21, 2014 1:21 am
Charity és Aisha
Természetesen az elhalálozások száma a legcsekélyebb a könyvtárakban, az autópályán van a legtöbb haláleset, utána talán a hajók majd a repülők és talán a sor legvégén van az, hogy a könyvtárban hányan halnak meg. Szeretnék erre az összeállításra rácáfolni, ugyanis az az enciklopédia agyon is csaphatott volna. És kit csuktak volna le? A könyvtárost? Ő max csak szemtanú vagy bűnrészes lehetne, mer Ő felel a gyilkos enciklopédiák megregulázásáért. Ez most ugyan viccesen hangzik, de azért az már nem annyira mókás, ha egy ilyen agyon akarja ütni az embert. Szeretek a könyvtárba járni, de azt hiszem mostantól páncélfelszerelésben járok be ide, fő a biztonság. A lányra természetesen nem haragszom, véletlenek történhetnek. Elfogadom a felém nyújtott kezet és ezzel végre újra állóhelyzetbe kerülök. Azt hiszem könyvtáros barátunk vagy megint elaludt vagy ezúttal zenét hallgat, mert nem nagyon sietett megnézni ki művel itt zajt, mikor ennek a helynek kellene a legcsendesebbnek lennie. Erre szokták mondani, hogy neki csak munkája van nem hivatása. A régi könyvtárosunkat nagyon szerettem. Idős hölgy volt, már jócskán benne volt a 70-ben, de még mindig bőszen takarítgatta a polcokat és intézte a kölcsönzéseket. Aztán az unokái úgy döntöttek még mielőtt a néni meghalna szeretnének több időt tölteni vele, nyugdíjaztatták és hazai ágynyugalomra ítélték, hogy tovább itt maradhasson, ne erőltesse meg magát. Talán egy hónapja láthattam itt, bejött ellenőrizni a könyveket, nem volt megelégedve amit meg is értek, mindent por lep be vastagon. Az új könyvtáros meg nem, hogy barátságos, de olyan mintha minden élet kiszállt volna belőle, egy gépként funkcionál. -Semmi baj, jobb kimondani ami bánt minket, mint magunkban boncolgatni. - Mosolygok rá. Természetesen ez egy nagyon rossz dolog. A nagyim is volt rákos, de neki nagyon kezdeti stádiumban volt a rák így kemoterápiával megtudták állítani a terjedését és mivel nem volt áttétes, így hamarosan teljesen meggyógyult. Ugyan gyógyszereket szed a megelőzés érdekében, de mostanra már jól van. -Biztosan minden rendben lesz. - Érintem meg a vállát egy gesztusként, hogy megértem fájdalmát. Megpróbálok nem szánakozó lenni, hisz az csak még rosszabb az embernek, én már csak tudom.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Szomb. Júl. 05, 2014 11:17 pm
Aisha & Charity
Nem szabadott volna idejönnöm. Emberek közé. Éhesen. Egészen eddig nem tűnt fel, mennyire kaparja a torkom a szomjúság, összeszorul tőle, mint a falak egy klausztrofóbiában szenvedő alany körül. S most már nem csak az éhség, de a bűntudat is kerülgetett. Sosem volt gondom az evéssel, hiszen ha tehettem, nem öltem meg az áldozataimat, és tudtam, hogy ha nem tenném meg, megvadulnék, és többet ártanék a halandóknak, mint így. Egy kis zavarodottság, emlékezetkiesés még nem a világ vége, jobb, mint egy gyilkosság, és még inkább erőben tart, mint a tasakos vér. Hibridként, különösen Klaus követőjeként szükségem van az erőmre, a lehető legerősebbnek kell lennem, hogy váratlan helyzetekben meg tudjam védeni magam. Mint mikor Godricot meglőtték. Ha nem lettem volna elég erős, az, hogy iszik a véremből engem is borzasztóan legyengített volna, és biztos nem ússzuk meg szárazon. Most pedig különösen vigyáznom kell, hiszen tudja a franc, kik voltak azok a vadászok. Mégsem cselekedtem helyesen, mikor idejöttem éhesen. A lehető legostobább ötlet volt, különösen azért, mert így veszélyeztetem ennek a lánynak az életét. Nem fair vele szemben, hogy a közelében vagyok, és hogy éppen itt rohamozom meg, ahová nyilvánvalóan nyugalomért és kikapcsolódásért jött. Amiért én is, mégis meggondolatlanság volt nem táplálkozni előtte. Mély levegő, Charity. Ettől csak rosszabb lesz.. Abban reménykedtem, a lány majd bevágja a durcát, utálni fog, amiért durván fellöktem, és a fejemhez vág néhány roppant kedves szót, talán még a könyvet is, amivel majdnem agyoncsaptam, de ehelyett ő elfogadja a kezemet, és miközben felsegítem, borzasztóan szenvedek, visszatartom a levegőt, próbálom nem a csuklóján futó ereket bámulni, nem sok sikerrel. Hirtelen mintha minden elsötétülne, egészen sötétvörösen látom a pillanatot magam előtt, ahogy rávetem magam a lányra, a nyakára tapasztom ajkaimat, és puha, vajszerű bőrébe mártom szemfogaimat. Csábító gondolat, mégsem teszek semmit azon kívül, hogy kényszeredetten mosolygok, és alig észrevehetően hátrálok néhány lépést. Kezeimet szorosan egymásba fonom a hátam mögött, hogy még véletlen se műveljek semmi ostobaságot, ajkaimat pedig összeszorítom, érzem, hogy már a vérem sem áramlik beléjük, ezért helyette inkább csak beleharapok az egyik szélébe, ez még mindig jobb, mintha nyelvembe vájnám a fogaimat, és saját vérem nyelném az övé helyett. Morbid gondolatok, s ha nem szoktam volna hozzá, hogy a szomjúság ezt teszi egy vámpírral, most gyűlölném magam. Ami ezt illeti, egy kicsit azért mégis bánt a reakcióm. Felelni akarok neki valamit, hogy ne nézzen idiótának, amiért csak bámulok rá, kissé kétségbeesett, nem épp összeszedett tekintettel, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Hogy a szerencsétlenségek velem többször fordulnak elő, mint mással? Hogy olyan elveszettnek és kicsinek érzem magam ebben a hatalmas világban, mint még soha? Megrázom a fejem, a csuklója és a nyaka helyett még mindig a szemeibe meredek. - Apám rákos. - csúszik ki a számon, mielőtt még átgondolhatnám, és ettől még inkább szánalmasnak érzem magam. De azt mégsem mondhattam, mi az igazi bajom. Nem fogom senki orrára kötni igézés nélkül, hogy mi vagyok, hogy jobban vágyom a vérére, mint a legtisztább, legfinomabb vízre. - Sajnálom, ezt... ezt nem tudom miért mondtam. - egy pillanatra elfordulok tőle fintorgok, legszívesebben arcon csapnám magam, vagy saját bokámba rúgnék. Nem fordulok felé, teszek egy lépést a kijárat irányába, de végül nem teszem meg. Fel akarom venni az ostoba enciklopédiát, amit a földre ejtettem nagy sietségemben, de félek megfordulni, és szembenézni a szavaim következményével. Ilyenkor érzem azt, hogy talán nincs értelme élni, hiszen bármit teszek, a sötétség mindig kész lesz rá, hogy magába szippantson.
Az utóbbi időben annyira le voltam terhelve, hogy teljesen elfelejtettem meglátogatnia kedvenc helyemet a városban. Természetesen a könyvtárról beszélek nem valami nagy bulizós helyről. A könyvek régi, poros illata megnyugtató. Imádok a polcok között nézelődni és minden egyes könyvet a kezembe venni. A régitől kezdve az újakig. Kicsi koromban mindig az olvasásba menekültem ha úgy éreztem megbántottak agy éppen csak úgy tartotta kedvem. A sok hercegnő aki megtalálta élete párját nagyon lekötött és hosszú ideig azt képzeltem, hogy egy nap én is hercegnő leszek. Azért ma már felnőtt fejjel a könyvek többet jelentenek nekem mint holmi álmok valóra váltása. Szeretek belemerülni egy-egy olyan történetbe ahol körülveszi a főhőst a szerelem, veszély, csalódások és minden olyan dolog ami bárkivel előfordulhat. Gyerekkoromban néha kicsúfoltak a többiek, mert sose egy baba vagy labda volt a kezemben hanem mindig egy aranyos kis könyv benne egy mese. A nagymamám volt az egyedüli aki biztatott az olvasásra. Bár Ő sem volt kimondottan a legjobb nagymama a Földön, de jobb volt a szüleimnél. Természetesen nem adtam fel és csak faltam a könyveket és a jobbnál jobb történeteket. A mese korszak lezárásával jöttek a hős lovagok majd végül a szerelmes sztorik és most már úgy vagyok vele, hogy minden jó ami egy könyvbe van csavarba. Kezembe veszek egy vörös borítású vastag Stephen King kötetet. Mindig is szerettem tőle olvasni. Érdekesen fogalmazza meg a saját világát. Olykor hátborzongató amit ír máskor pedig az izgalom a tető fokára hág. Már mentem is volna tovább egy sorral mikor a mellettem elrohanó lány szinte magunkra rántotta az egész könyvespolcot. A lexikon láttán magam elé emelem a kezem, hogy tompítsam az ütést, de a várva várt becsapódás még se érkezik meg. Viszont szép nagy seggest esek ami kicsit sem előnyös. -Ugyan semmi gond, bárkivel előfordulhat. - Nézem meg magamnak jobban a polcborigatót. Végül elfogadom a segítő kezet. Ennyit arról, hogy maradjunk csendben egy könyvtárban.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Hétf. Május 19, 2014 12:34 am
Aisha & Charity
Túl sebesen halad az idő, s hiába nem fog rajtam, az egyetlen emberen, akit családomnak mondhatok, túlzottan meglátszik, hogy telnek a napok, a hetek. Apámnak már nincs sok ideje, az orvos szerint örüljek, ha két hónapot még kihúz, s azt tanácsolta, minél több időt legyek vele, készüljek fel a búcsúra, mert ez nem lesz könnyebb, az állapota pedig nem javul. A rák felemészti a sejtjeit, minden egyes porcikájára kitér, lassan áttétes minden szerve, és nem lehet elmulasztani, csak enyhíteni a fájdalmát. A gyógyszerektől, az infúziótól kába, sokszor csak néz maga elé, a beszélgetésekbe nem mindig időben kapcsolódik, és többet alszik, mint amennyit ébren van. Sokszor csak mellette ülök, kezeim magam köré fonom, hogy ne hulljak darabjaimra a nappaliban a kanapén ücsörögve, s nézem nyugodt arcát, hiszen csak alvás közben nem erőlködik, nem küzd, hogy elrejtse a szenvedését, mert azon a helyen, ahol ilyenkor van, nem érez fájdalmat. A szívem szakad meg, s ilyenkor megengedek magamnak némi gyengeséget, a könnyek lassan patakzanak végig arcomon, felhúzott térdeimmel szorítom törzsemet ölelő karjaim, sarkaim segítségével hintáztatom magam, és próbálom elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz. Idővel... Félek, nem is merek belegondolni mi lesz velem, ha ő már nem lesz, inkább a jelenbe kapaszkodok, de a fejem fölött függ a kard egy cérnaszálon, és ha ő elmegy, egy részem vele együtt távozik. A kötelék köztünk borzasztóan szoros, annak ellenére, hogy az utóbbi időben titkaim vannak előtte, nem sérült az apa-lánya kapcsolatunk, szeretetünk épp oly erős, mint eddig, semmi sem változott. Mégis félek, rettegek, mert bár ugyanaz az ember maradtam mélyen legbelül, az érzéseim fokozottak, minden intenzívebben ostromol, a veszteség szele is tornádóként csap le rám, a gyásszal nem tudom hogy fogok megbirkózni. Félve készülődöm a fürdőszobai tükör előtt, megigazítom a hajam, a ruhám, szipogok néhányat, kézfejemmel letörlöm a titkon kibuggyant könnyeket, ügyelve, hogy ne kenjem el a sminkem. Az ajtó előtt azonban megtorpanok, kilincsre szorított, elfehéredő ujjakkal várok még néhány másodpercet, csak hogy erőt gyűjtsek, s halkan feltépem a kijáratot nyújtó fadarabot. A lépcsőn leérvén biccentek halvány mosoly kíséretében a nővérnek, aki a kanapé melletti fotelben újságot olvasva vigyáz apámra, s a magazinból felnézve ismételten meggyőz arról, hogy az erős gyógyszerektől pár órára ki lesz ütve, nyugodtan mozduljak ki kicsit. Legalább nyugodt lehetek, hogy addig sincs egyedül, ha bármi baj van, a fiatal nő tudja a dolgát, és bizonyára értesít is, ha változás köszönt be. Mégis mély levegőt kell vennem, mielőtt kilépek a bejárati ajtón, csak a lépcső alján fújom ki, és hagyom, hogy a lágy, kellemes fuvallat végigsimítson az arcomon, a hajamon, és biztasson ezzel, hogy minden rendben lesz, míg nem leszek itthon. Nem tudom merre tartok egészen addig, míg meg nem pillantom a könyvtér ismerős épületét. Belépvén az ajtón az ismerős kicsi csengő jelez a kasszánál ücsörgő srácnak, hogy vevő érkezett, de az épp csak felém pillant, és már törődik is a saját dolgával. A polcok között sétálva hallom, ahogy mások is vannak a itt, cipőcsikorgások, halk duruzsolás, szívdobbanások jelzik az ittlétüket, de nem törődöm vele, a könyvek gerincén simítok végig, belélegzem a poros, régi, s az ezzel keveredett új könyvek jellegzetes szagát, mikor megérzek valami egészen mást, egy édes illat szökik az orromba. Rá kel döbbennem, hogy egy teljes nap eltelt, mióta utoljára táplálkoztam, az is csak zacskós vér volt a kórházból, feszült állapotban pedig még nehezen bírom nélküle. Idegesen pillantok körbe, megragadok egy könyvet, csak éppen rápillantok a borítójára, meggyőzve magam, hogy jó lesz, akármi is ez, és megszaporázva lépteim a következő sorban lépek, gondolván, majd a pulthoz igyekszem, és kiveszem a kezemben tartott kötetet. Pechemre az illat felerősödik, az előttem ácsorgó lány arcát szemügyre sem veszem, helyette nyaki ütőerét szúrom ki rémült tekintetemmel. Ne, kérlek, csak most ne! Nagy nehezen elszakítom tekintetem a kecses, vékony bőrrel fedett nyakáról, és kényszeredetten mosolygok rá, mintha túlzottan siettem volna ahhoz, hogy észrevegyem. Ellépek mellette, felkészülök, hogy ha kell, futva teszem meg ezt a rövidke utat a fiatal sráchoz, kinek ereiben remélhetőleg kevésbé finom vér csörgedezik, és megkímél az emberi lassúságától. Azonban úgy tűnik, ez nem az én napom. A nagy sietségben a könyvespolc nagy részét felborítom, és még éppen időben kapok egy vastag lexikon felé, mielőtt még az halálos csapást mérne az ízletes halandóra. - Úristen, ne haragudj! - nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem a földről, ahová voltaképpen én küldtem, és már előre felkészülök arra a zűrzavarra, amit akkor fogok érezni, ha csakugyan belecsúsztatja kezét az enyémbe, csuklója pedig túl közel kerül hozzám. Uralkodj magadon, Charity!
words: 735 notes: Csak neked, csak most! music: be alright
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Kedd Márc. 25, 2014 2:22 pm
Jensen & Ariana
Igen, természetes, hogy először még gyanús is nekem ez az egész közeledés egy ismeretlen fickótól, egy könyvtárban. Az emberek nem könyvtárakban szoktak ismerkedni, én pedig foglalt vagyok, ami még új ugyan, de attól még így van. Arról nem is beszélve, hogy ha Daryl csak hallaná most ennek a fickónak a szavait, tuti hogy helyben tépné ki a szívét, csak mert... mert meg mert szólítani. Azért ez mondjuk szerintem túlzás, mert nem várhatja el, hogy innentől egy hímnemű egyeddel se álljak szóba, azért mert ő van nekem. Úgyse tennék semmi olyat, amivel ártok neki, és remélhetőleg eléggé erős és eléggé vámpír vagyok ahhoz, hogy csak úgy ne lehessen egy könnyen átverni, vagy bármilyen módon ártani nekem. Oké, más, ha egy vadászról van szó, de... miért gondolnék arra, hogy ő az? Fel sem merül bennem. - Akkor jó. - mosolyodom el a szavai hallatán, bár még mindig nem könnyű a zavaromat leküzdeni. Fura, mert nem szokott nekem gondot okozni az, hogy beszéljek egy idegen pasassal, de most mégis kellemetlenül érint a helyzet először, az viszont tény, hogy nem akarok folyton csak egyedül lófrálni a városban, mert az igenis rémesen unalmas tud lenni. - Végül is egy beszélgetésbe még senki nem halt bele, szóval megihatunk egy kávét, vagy ilyesmi, ha már te is így egymagad vagy. - teszem végül hozzá egy apró bólintással, amivel azt hiszem saját magamat is meg akarom erősíteni. Végül felállok a helyemről, de még ennek ellenére is visszakozik. Azt hiszem ez azért jó pont, mert nem túl erőszakos, ami talán megrettentene, vagy még inkább zavarba hozna. - Nem, maradj, vagyis menjünk el akkor meginni egy kávét. Egyébként Ariana vagyok. - azt hiszem ez még kell, elmaradt a bemutatkozás, így a kezemet is felé nyújtom, majd a kézrázás után megyek csak vissza a polchoz, ahonnan előzőleg levettem a könyvet. Pontosan tudom, hogy hol volt, hiszen elég gyakorlott vagyok már a könyvtárhasználatban, hogy megjegyezzek mindent, ami csak egy kicsit is fontos lehet, mint pl. honnan vettem le egy érdekesnek tűnő kötetet. Aztán újra besorolok mellé, egy kávéból még nem lesz baj nem igaz? Az már kellemetlenebb, hogy az a bizonyos belső hang azt suttogja, hogy ha baj nem is lesz, de ne meséljem el a napomnak ezt a részét Darylnek, maradjak annál a verziónál, hogy könyvtárban voltam.
Jensen Maxwell
welcome to my world
► Age :
38
► Total posts :
236
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Könyvtár Csüt. Márc. 20, 2014 11:23 am
Jensen & Ariana
It matters not what someone is born, it matters what they grow to be!
Akárki akármit is mond, nyert ügyem van. Ha képes vagyok belopni magam a szívébe, na meg elhitetni vele, hogy én meg akarom ismerni, mert hűűű de csinos – na nem mintha nem lenne igaz – akkor nyert ügyem van. Annyira imádom, hogy a nők pár szép szó után képesek teljesen elalélni. Szerencsére a sors kegyes volt hozzám, és igen jó beszélőkét kaptam. Na meg persze a színészi tehetséget se felejtsük el. Néha magamat is meglepem, hogy mennyire jól játszom a szerepemet, holott sosem tanultam. Talán nyitnom kellene egy iskolát, és mindezt átadni a jövő nőcsábászainak. Ahogy zavarba jön, legszívesebben megzabálnám. Olyan aranyosak ilyenkor, de természetesen nem szabad elfelejtenem a küldetésem célját. Egy vadásztársam miatta halt meg, vagyis majdnem biztos vagyok benne, hogy miatta halt meg. Ezt még ki kell derítenem.
- Nem azt mondtam, hogy rohanjunk hozzám, aztán élvezzük egymás társaságát. – Próbálom oldani ezt a kis feszültséget. Van valakije? Az se gond. Jensen Maxwellnek senki sem tud nemet mondani, akármennyire is azt szeretné mondani az illető. – Az igazság az. – vakarom meg a fejem – hogy én sem ismerek itt senkit, és úgy gondolom, bár nem tudom miért, hogy mi jóban lennénk. Van egyfajta kisugárzásod, ami rád vonzotta a tekintetemet, és ezért is szólítottalak meg. – Honnan jön ez a sok baromság? Nem kellene annyi idióta filmet néznem, ez már biztos. Főleg, mikor nem tudom normálisan összerakni a mondatokat, és emiatt minden kudarcba fullad. – Szóval, egy kávé jöhet? – villantom az ezer wattos mosolyomat. Reményeim szerint egy kávé, egy kis beszélgetés, míg meg nem lesz a bizalom, aztán jöhet a kis tőr, hogy végre megkapja méltó büntetését. - De ha túl sok vagyok, szólj, aztán már le is léptem. - teszem még hozzá, és igyekszem valami kiskutya tekintetet az arcomra erőltetni. Ha most visszautasít, fogalmam sincs, hogy fogom tudni újra megszólítani, vagy melyik kártyát kellene kitennem arra a bizonyos asztalra. Na mondjuk nem vagyok egy ijedős fajta, de ha nemet mond, akkor szörnyű halál elébe fog nézni. Nem igazán szeretek kínozni, de nekem nem lehet nemet mondani. Bárki mondhatja, hogy egy egoista bunkó vagyok, és talán igaza is van, de én ilyen vagyok. Az emberek így fogadnak el. Igazából úgy tartom, hogy nagyon szerethető fickó vagyok, és ha én is megismerek valakit, egy igazi majomszeretettel tudom őt szeretni, legyen az férfi, vagy nő.
szavak: 385 zene: nincs megjegyzés: még vissza kell rázódnom a reagírásba,sry. credit:
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Könyvtár Vas. Feb. 23, 2014 9:29 am
Jensen & Ariana
Pedig én igazán igyekszem ebben az óvatosság dologban. Nem tehetek róla, hogy egy szimpla könyvtári látogatásnak is van esélye, hogy esetleg rosszul süljön el. Persze ez még nem egyértelmű, mert simán lehet, hogy rosszul látok, hogy a gyanúm alaptalan és egyszerűen csak már Daryl elültette bennem ezt a buta félelmet, hogy minden sarkon valami rossz les rám. Mondjuk ebben ez a város is szerepet játszik, mert igazából még nem sok jó történt itt velem, kezdve azzal, hogy csekély két vadász akart nekem esni rövid idő alatt, aztán a tetejében majdnem megölt egy másik vámpír, szóval... nem csoda, ha nem vagyok oda Mystic Fallsért. De akkor sem tehetem meg, hogy bezárkózom a lakásunkba és meghúzom magam, mert ha egyszer itt akarok maradni azzal, akit szeretek, akkor valahogy alkalmazkodnom kell és elfogadnom az új helyzetet. Egy a lényeg, ez az óvatosság dolog és nagyon igyekszem is, hogy menjen. Figyelek tehát, és szépen arrébb lépdelek, amikor meglátom a pasast a könyvek túloldalán. Lehet, hogy tévedtem, vagy szimplán csak észrevett, mert szép vagyok, vagy tudom is én, de ez egy könyvtár, nem pont ismerkedési hely, tehát ha nem jön utánam, akkor nincs semmi gond. Látom, ahogy végül másfelé veszi az irányt, így én is kezdek megnyugodni és most már azt is megnézem, hogy miről szól a könyv, amit magamhoz vettem, mert az az igazság, hogy csak levettem valamit a legközelebbi polcról. Kis növényhatározó... na hát ez igazán nem érdekel. Sosem voltam az botanikus típus, bár ha már a kezemben van akkor átlapozhatom, lehet hogy vannak benne... képek. A szép virágokat végül is szeretem. Esetleg vihetnék egy csokorral haza. Furcsa, nehéz még kimondani ezt a szót. Jó érzéssel tölt el, de attól még szokatlan, hiszen most jelentése is van, nem úgy mint gyerekkoromban, amikor cseppnyi jó érzés sem motoszkált bennem, ha arra kellett gondolnom, hogy haza kell mennem a suliból. Na és nagyjából a gondolatmenetemben itt tartok, amikor egy kéz kerül a vállamra, én pedig finoman majdnem szívbajt kapok. Komolyan összerezzenek és csoda, hogy nem ugrok meg. Ez az óvatosság dolog még nem megy igazán, ha meg se hallottam, hogy közeledik. Túlságosan elragadtak a gondolataim. Nem szoktam én zavarban lenni az ilyesmitől, de most egész más a helyzet, hiszen mégis csak van valakim, és... nem lehet kávét iszogatnom csak úgy bárkivel. - Öhm... hát... én köszönöm, ez kedves tőled, de nekem van valakim, úgyhogy azt hiszem ez nem lenne helyén való. - Nem lenne helyén való? Honnan jönnek egyáltalán ilyen szavak? Nem szoktam így fogalmazni, egyértelmű, hogy nehezen kezelem a helyzetet. Azért igyekszem egy barátságos mosolyt az arcomra varázsolni. - Maximum, ha csak barátilag, tudod... beszélgetünk. Úgyse nagyon ismerek szinte senkit a városban. - abból csak nem lehet baj nem igaz? Nem kellemes, ha nincs az ég világon senki, akit barátnak nevezhetsz. Azért igenis fontos, hogy ne csak folyton egyedül mászkáljak, ha épp Daryl nincs mellettem. Na most nem azt mondom, hogy egyből ez a pasi lesz a legjobb barátom, de legalább egy kicsit lefoglalom magam. Az is lehet, hogy nem is látjuk egymást soha, hiszen bármikor szó lehet arról, hogy el kell mennünk a városból egy időre, vagy végleg, vagy tudom is én. Csak legalább tényleg történne valaki és én amúgy is szeretek beszélgetni. Azért persze számít, hogy benne van-e ilyen formában abban a kávéban. Ha igen, akkor a növényhatározót visszapakolom a helyére és rövid hezitálás után kapok le egy egyszerű, de elég vaskos regényt.
Jensen Maxwell
welcome to my world
► Age :
38
► Total posts :
236
BRAVE HUNTER ➴
Tárgy: Re: Könyvtár Szomb. Feb. 22, 2014 6:18 pm
Ariana & Jensen
Igen, most már biztos vagyok benne, hogy Ő az, aki miatt soha többet nem fogom hallani James hangját. Gyűlölöm ezt a várost. Minden egyes négyzetmilliméterét. Mért nem tudnak ezek elmenni egy lakatlan szigetre? Mért kell ártatlanokat gyilkolniuk? Azt hiszik, hogy a tápláléklánc csúcsán vannak, pedig nem. Épp, hogy a legalján, a férgek alatt. Ha ők nem léteznének, vagy elhúztak volna innen, akkor nem lennék vadász, s a szüleim is élnének még. Elegem van ebből a koszfészekből! Észrevett. Az első, amit tudniuk kell a vadászoknak, hogy hogyan ne keltsék fel magukra a figyelmet. Bezzeg én, ha elönt a düh, egyáltalán nem érdekel senki és semmi, csak a cél lebeg a szemem előtt. Valamikor majd ezt fogja a vesztemet okozni. Odébb ment, s úgy figyelj. Tudom nagyon jól, hogy ezek a dögök nagyon jól hallanak, na meg a szemük se semmi. De ha már úgyis észrevett, akkor nem tök mindegy? Valamire csak képes leszek ráfogni, hogy miért néztem őt. Na és meg is van. Minden nő elalél, ha egy férfi képes leszólítani őt. Én sem fogok másképp tenni. Figyelem, ahogy levesz egy könyvet, és úgy helyezkedik, hogy belássa az előtte lévő terepet. De én úgy, de úgy szeretem ráhozni a frászt mindenkire, hogy azt elmondani nem tudom. Így hát mosollyal az arcomon, tettem egy kört a könyvtárban. Ha eddig figyelt is, most biztosan azt gondolja, hogy csak rosszul látta azt, ami az imént történt. Lassan odalépkedtem a háta mögé, majd a vállára tettem a kezem. A szívem hevesen dobogni kezdett. Minden prédám előtt ez van. De legalább annyira rosszul nem vagyok, hogy kidobjam a taccsot. Na meg nem is lenne túl jó ötlet, főleg, hogy most készülök épp megszólítani őt. - Ne haragudj, nem akarlak zavarni, de muszáj volt leszólítanom téged. Annyira... gyönyörű vagy. Meginnál velem egy kávét esetleg? - nem akarok túl rámenős lenni, de mégis el szeretném vele hitetni, hogy csak ennyi az egész. Hogy nem akarok többet tőle. - Csak szeretném élvezni a társaságodat, ha engeded. - a legelbűvölőbb fejet vágom. Muszáj lenne őt elcsalnom innen, mert okés, hogy nincsenek sokan, mégsem ölhetem meg őt itt, mindenki előtt, meg még számon sem kérhetem, hogy mért tette azt, amit.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Könyvtár 
music: 
music: 
credit: 
