TO AMBER
Amint kihúztam a kéziféket hallottam hogy súgott valamit. Elmosolyodtam.
-Ilyen szép nőért? Ez még kevés is!
Majd hátramentem megtolni a kocsit. Lassan, de biztosan nekilendült a kicsike.
Tolom a kocsit közben az elhaladó autósok integetnek nekem. Néha röhögve, néha csak mutogatva, néha meg csak nézve.
-Nem, nem zavarnak. Próbáljanak meg egy kocsit megtolni és utána pofázzanak!
Tolom, lassan de biztosan a kocsit. Aztán jön egy kicsit lejtősebb rész, itt könnyebben meg tudom tolni. Itt bele is húzok mert akkor itt lesz egy part is, ahol fel kell tolnom. Belehúzok, már eléggé gyorsan tolom majd lelassul. Elértem a partot. Megtolom, és már túl is vagyok rajta. Lassan de biztosan közeledek. Ilyen fajta megterhelést már megszoktam, sima ügy lesz. Ahogy tolom a kocsit megérzem a cigaretta összetéveszthetetlen illatát. Megállok. Elkezdek araszolva közelíteni a kocsi oldala felé. Mivel a cigimet otthon hagytam kérek tőle egyet.
-Bocs, ne haragudj, tudsz adni egy szál cigarettát?
Remélem nem vagyok pofátlan. Iszok egy kortyot majd kérek gyújtót is.
-Bocsi, kérhetek gyújtót? Tudom, a cigizőkészletből csak a pofám van itt, jelenleg.
Rágyújtottam és ahogy szívom a cigit szemezgetek az épülettel.
-Már közel van, 30 perc, ha ilyen tempóval haladunk.
Ahogy ott ülünk észreveszek valamit. A nyaka. Nem lüktet. Dög meleg van, de nem izzad, és nem is ver a szíve. Úr isten. Ez jelenthet valamit. Mi van ha? Na ne! Ezt benéztem. Pont egy vámpírt fogok ki, Na jó, megvan a terv. Ráveszem hogy szálljon ki a kocsiból és lefegyverzem. Nálam van a pisztolyom szerencsére, szóval könnyű lesz. Nincs akkora forgalom, alig vannak az úton. Ki kell lesnem egy jó helyet. Aztán meglátom a tutit. A benzinkút, nem is benzinkút. Az egy motel. Eléggé rossz állapotban van de áll. Nos, akkor odatolom, becsalogatom, majd a fejéhez nyomom a Makarovot. Tolom lassan a kocsit közben elgondolom mi lesz. A pisztolyom a hátitáskámban van. Egyre közelebb érek, majd már ott is vagyunk a motel mellett.
-Hát, nem tudom mi van itt, de gyere nézzük meg hátha van itt valaki.
Bemegyek előre és a wc-ben a pisztolyt felcsatolom az oldalamra. Megállok az ajtó előtt és várok. Amint belép a pisztolyt letolom a tokban, hallom a két ismerős kattanást amint felhúzza majd kibiztosítja a kicsikét. Nyomban rátartom a fejére.
-Meg ne moccanj vérszívókám!
Eddig sok embert céloztam már meg, sőt le is lőttem nem egy embert, fiatalabbat is nála de most megremegtem. És tudom már miért. Rég tartottam emberre fegyvert. Régen éreztem az adrenalint és ezt az érzést. Mintha isten lennél. Az ő istene. Dönthetsz hogy életben hagyod vagy sem. Én legtöbbször az utóbbit választottam, mert ez volt a feladatunk. Nem ejtettünk foglyokat. És most sem fogok. Hacsak ez a kis dög nem támad rám, én sem lövök.
-Most elmondod ki vagy valójában, és hogy mit kerestél Mystic falls-ban.
Remélem nem tesz hülyeséget.
-Figyelj! Most ne veszítsd el a fejed. Két lehetőséged van. Egy, együttműködsz és elmondod nekem amit tudsz és elengedlek. Kettő, megtámadsz de akkor gondolkodás nélkül fejbe lőlek.
Az orrára célzok.
-Figyelj! Ne csinálj hülyeséget! Eddig nem öltél meg, szóval nem akarsz úgy gondolom. Én sem. De ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot.
Remélem nem csinál semmi rosszat. Aranyos a kiscsaj, és jól is néz ki. Bár most már elföldelhetem a dolgot, nem szokása az embernek azzal összejönni aki fegyvert szegez a fejéhez.

- Ugyan, semmiség. Egyáltalán nem vagy bunkó, csak érdeklődsz. Az viszont már más dolog, hogy én milyen vagyok. – Vonom meg a vállam, miközben azon gondolkodok, hogy lehet mégis meg kéne mondanom neki, hogy mivel foglalkozok. Hmm, vérivással, mi mással? De igazából tényleg nem tudom, hogy mi a munkám. Most éppen felszolgáló vagyok egy klubban, ami mondjuk lehet hogy érdekelheti a fiút, mert állítólag alkalmi munkát keres… Vajon a főnököm mit szólna, ha beajánlanám neki? S egyáltalán jó lenne ennek a fiúnak a felszolgálós munka? Halványan elmosolyodok, majd ránézek, mint már kiderült: Victorra. – Na jó. Ha érdekel, be tudnálak ajánlani a főnökömnél… Egy bárban dolgozom. De tényleg, csak ha érdekel.
Bólintok, mikor a kérdésemre felel, s mire észbe kapok, már el is megy mellőlem. Szegénynek, ahogy nézem, még csak sejtése sincs arról, hogy ki vagyok, vagyis hogy pontosítsak: mi vagyok. De hát melyik emberi lény tudná? Már megbocsássanak ezért az elszólásomért, de ők annyira buták és könnyen kezelhetők. Tudom, hogy egyszer régen én is az voltam, s ugyanezek a jellemvonások jellemeztek, mint amilyenek most említésre kerültek. De most már hála az égnek nem vagyok, és bár bánom hogy nem fogok megöregedni, inkább vagyok vámpír, mint ember. Nos, mindegy, nem érdekes. Az viszont már az, hogy magáz a srác. Héj, ennyire meglátszik a korom? Külsőleg tizenhétnek látszom, ne már! Persze, ahonnan én jövök, még a házastársak sem tegezték egymást, de ez már egy másik világ, és már megszoktam, hogy majdnem mindenki tegez mindenkit. Én is így teszek, akkor ő miért nem? Mphh, nem hinném, hogy tényleg nem látja a kinézetemen, hogy mennyi vagyok – állítólagosan –, szerintem inkább csak régimódibb fiúval hozott össze a sors. Bizonyos mértékig szívből örülök neki, másrészt meg már kezd zavarni… De az csupán az én bajom. De mindegy is, nem merülök bele a gondolataimba, mert látom, hogy Victor már jön is vissza a hírekkel. Én sokkal gyorsabban megtettem volna a távot… De nem baj, a lényeg hogy segít, és nem nekem kell dolgoznom. Csak jól jövök ki belőle, nem?
- Oké, rendben. – Bólintok rá az ötletére, és mielőtt még beülnék, felé fordulok. – És ne hívd tragacsnak, légyszi. Nem a legjobb, igen, de attól még az én kicsikém… - Simítok végig a motorháztetőn, majd elmosolyodok és beszállok a vezető ülés mögé. Ez eléggé megalázó, tekintve hogy segítségre szorulok, s a fiú – akarná – tolni az autót, miközben én nála vagy százszor erősebb vagyok. Viszont igencsak furcsán nézne ki, ha én, kinézetileg egy törékeny nő tolna meg egy ekkora járművet, miközben egy srác ül a volánnál. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg én is tolom vele együtt, de rájöttem, hogy valakinek kormányozni is kell, úgyhogy mindegy. Hátrapillantok Victorra, mert ahogy nézem, nem nagyon mozdulunk meg, s azt látom, hogy minden erejét beleadja, de semmi. Önkéntelenül is felnevetek, majd mikor idejön, próbálom nem elröhögni magam – legalább a szeme láttára ne! –, de egy széles vigyor még mindig ott ül az ajkaimon. Majd ahogy behajol, hogy kiengedje a kéziféket, nem bírom ki, beleduruzsolok a fülébe.
- Szeretem, amikor látom, hogy egy férfi keményen megdolgoznak azért, hogy egy nőnek jobb legyen… - Súgok neki alig halkan, mégis úgy hogy meghallhassa, majd mikor elhajolok, beleharapok a számba, úgy nézek utána. És hirtelen megmozdul a kocsi. Belőlem nevetés tör ki, nem értem hogy miért, de akkor is. Lehet, hogy tényleg a szégyentől nevetek? Nem is tudom… Igen, igen, tudom hogy ez hülyeség, de a fránya büszkeségem! Amikor tudom, hogy én is meg tudnám csinálni, csak mivel nem akarok feltűnést kelteni, inkább maradok a fenekemen.
- Oké! És addig kibírod? – Kiáltok neki vissza, miután letekerem az ablakot, és kiteszem rajta a kezemet. Ehh… Tényleg, én még ma nem gyújtottam rá… „Hát itt az ideje” címszó alatt előkotrom a táskámból a dohányt, majd rágyújtok. Idegesen pillantok körbe, hogy néznek-e minket, és csalódottan veszem észre, hogy igen, néznek. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, az egyik vadbaromnak, aki szándékosan azért lassít le, hogy bámulni tudjon minket, bemutatok. Velem ne szórakozzanak! Pillanatok alatt le tudnám nyomni! Ez kész röhej. – Téged nem idegesítenek az emberek? – Kiáltok hátra Victornak, s az arcomról tisztán leolvasható a düh.

[color=blue][/cTO AMBERolor]

-Ó. Elnézést hölgyem. Nem akartam udvariatlan lenni, csak szeretnék munkát találni valahol. Alkalmi munka is jó lenne. Csak legyen valami. Ne haragudjon hogy bunkó voltam.
Hát jó. Ezt elpuskáztad. A következő kérdésnél viszont elgondolkodtam. A szokásos én csak "Nustoló" kérdésnek nevezett kérdés jött-Nu sto?=Na mi?
-Hát azt nem tudom hölgyem. Várjon, megnézek valamit.
Felkelek és elkezdek sétálgatni az úton. Aztán észreveszek a mező mellett egy magaslest. A terep belátható szóval felfutok oda, és megnézem van-e itt valami benzinkút.
-Várjon itt. Mindjárt jövök.
Elfutok a lesig és felmászok a fülkéjébe majd a tetejére. Ahogy elnézem, amerre néz a kocsi arra KB 4 kilóméterre van egy épület. Nem tudom mi az, csak egy kis fekete pöttyöt látok. De nem is érdekel annyira a lényeg hogy épület, és ahol épület van ott emberek is vannak. Na indulás,csak az a kérdés hogyan. Lemászok és visszafutok a kocsihoz. Mikor odaérek leülök a csomagtartóba és megint fájdalmas, mélabús monológba kezdek.
-Ígérje meg hogy nem akad ki. Megtaláltam a benzinkutat. 4 kilóméterrel odébb. Oda még el is kell jutnunk de ez a tragacs-már elnézést- nem jut el oda. Hacsak, nem toljuk. Szóval a következő a tervem. Maga beül a kocsiba, és kormányoz. Én meg, fogom magam és megtolom a kocsit. Oké?
Nos, mikor kezdődött a művelet, én minden erőmmel toltam a kocsit de ez meg se moccant. Toltam, tapostam, semmi. Pedig régen simán megmozdítottam egy terepjárót is ilyen sima úton. Semmi emelkedő, semmi bucka, de nem megy. Aztán odamegyek a kocsi elejéhez.
-Hú.....Hallja. Ez nem me-
Elakad a szavam. Most veszem észre miért nem ment. A kézifék be van húzva. Áthajolok a csajon és lenyomom a kart.
-Ezt......Így.....Kell.....
Majd megyek vissza és megtolom a kocsit. Most elindult.
-Hallja! Ha valami változás van a terepben akkor szóljon!
Tolom lassacskán a kocsit. Talán egy, másfél óra lesz a menet.

Már tényleg feladtam, hogy olyan pasit keressek, aki meg tudná javítani a kocsimat, vagy legalább meg tudná állapítani, hogy mi baja van. De annyira hihetetlen, hogy manapság minden férfinak van valami hátsó szándéka. Persze régen is volt nekik, mert hát mégiscsak azok akik, de akkor legalább eltitkolták – manapság már valahogy nem divat. Lehet hogy jobb is így… Legalább meg tudom ítélni őket. Lesütöm a szemem, s egy bánatos sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd mikor felpillantok, meglátok közeledni egy futó… fiút? Vagy inkább férfi? Még elég fiatalnak látszik, olyan korombelinek… Mármint, olyan korombelinek, ahogyan kinézek, mert nem hinném, hogy ő is elmúlt hétszáz éves. Egyrészt nem értem, hogy miért fut az autópálya mellett, másrészt meg, mivel az előbb tettem le arról hogy leszólítsak bárkit is, nem mutatok felé érdeklődést. Ami úgy látszik meghozza a hatását, mert mikor ráeszmélek hogy mi is történik, ő itt ül mellettem, s kérdezni kezd. Először csak pislogok párat, majd mikor szóra nyitnám a szám, ő már pattan is fel és megy előre, hogy megnézze, mi baja van a kocsimnak. Hát ez kész röhej! Amikor nem keresem az embereket, akkor megtalálom őket! Mert érzem ám, hogy ő is ember, érzem az édes vérének az illatát, amely igencsak hívogató a számomra… De most nem vagyok éhes. Vérszomjasnak se mondanám magam, tehát nem hinném hogy neki fogok ugrani a torkának és végzek vele, főleg hogy segít nekem – arról nem is beszélve, hogy helyes. Féloldalas mosoly ül ki az arcomra, mire a srác visszajön és megint leül mellém, egy olyan hírrel, ami önkéntelenül is fintort vált ki belőlem.
- Ez… ez komoly? Ó, basszus! – Szorulnak ökölbe a kezeim, majd ismét egy sóhaj hagyja el a számat. Hmm, úgy látszik ez már szokásommá válik, vagy lehet hogy inkább sok olyan helyzetbe kerülök, amelyet ezzel kell jutalmazni? S mikor lettem én ilyen költői? Bár lehet hogy ez nem is furcsa, mert miért lenne? Asszem leragadtam az 1800-as évek dumáinál, legalábbis bizonyos dolgokban biztos. A gondolataimból a fiú kérdései szakítanak ki, és meg kell állapítanom: igen, túl sokat kérdez. Halványan elmosolyodom, újból sóhajtok egyet, majd ránézek s megpróbálok válaszolni a kérdéseire. Nagy nehezen megy, de azért belekezdek.
- Amber Watson vagyok, Georgiába tartok – ez az út ugyanis oda vezet –, és azért, mert el akartam szabadulni Mystic Fallsból. – Adok választ minden egyes kérdésére, majd ő is megteszi ugyanezt. Hoppá. Volt katona? És bajkeverő, de eme világban melyik fiatal nem az? Viszont az, hogy meglátta hogy baj van, és idejött segíteni, örömmel tölt el, ugyanis ez azt jelenti, hogy az udvariasság nem halt ki teljesen. Bár lehet, hogy ennek az idegennek… illetve Victornak is hátsó szándékai vannak. Nem szabad megbíznom senkiben sem, na nem mintha egyáltalán menne. Azt mondjuk örömmel konstatálom, hogy már nem méreget, mert akármennyire is jól esik egy férfi tekintete a testemen, amíg nem én vezetem a dolgokat, fenyegetve érzem magam… Még akkor is, ha tudom, hogy nem tudna kinyírni.
Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor megáll egy újabb férfi és – ahogy az elődei is – elkezd beszólogatni. Unottan forgatom meg a szemem, majd meglepetten veszem észre, hogy Victor odamegy az idegenhez, és próbálja lenyugtatni… Úgy látszik a másik nem igazán vevő erre, mert mire észbe kapok, látom, amint a megmentőm arcán pofon csattan. Hirtelen elönt a méreg. Mi a francért kell ilyen embereknek léteznie?? Egyszerűen nem bírom ki, amikor a férfi lent van a földön, mert sikerült odajuttatni, odasétálok hozzá, majd ridegen végigmérem.
- Egy ilyen iszákos barom ne merjen beszólni, világos? Szánalmas, hogy olyan embereket is hord a hátán a föld, mint maga. – Köpöm oda neki a szavakat, majd mikor Victor elengedi, s a férfi elhajt, fáradtan ülök vissza vele a csomagtartóba. Újból kérdezni kezd, mire muszáj halkan felnevetnem. – Sok a kérdés, nem gondolod? A munkámról nem akarnék nyilatkozni. Maradjunk annyiban, hogy mindig más, oké? – Kérdezem kissé fáradt mosollyal, majd egy fejrázással adok választ neki a következő dologra.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik, nem tudtad?
Lehet, hogy ezért is tudtam hétszáz évet megélni. Valóban, soha nem voltam egy kíváncsi természet, ahogy most sem vagyok. Viszont lenne egy valami, ami nagyon, de hihetetlenül nagyon érdekel:
- És most mi legyen?

TO: AMBER

Ma úgy voltam vele hogy elegem van. Kinéztem egy 12 kilóméteres utat magamnak és elkezdtem futni. Lemérem mennyi idő alatt futom le. Elkezdtem futni, közben mértem. Eléggé jól haladtam, kifutottam egy félreeső kis útig. Itt lelassítottam mert észrevettem egy lányt a csomagtartóban. Odamentem mellé és leültem.
-Szia. Mizu? Lerobbantunk? Tudod mit! Segítek!
Felkeltem és előrementem a motort ellenőrizni. Ahogy nézem, a víz felforrt. Elég nagy gáz. Visszamentem a csomagtartóhoz és leültem.
-Utálok rossz hírt közölni. De hűtővíz kellene a kocsidba. Felforrt. Hajjajj...
Ahogy ott ültem elkezdtem megint vizsgálgatni a csajt. Eddig minden rendben vele, fényen van szóval nem sül meg, a szeme reagál a fényre, minden rendben vele. Eddig.. ...
-Amúgy, ha már itt vagyunk. Hogy hívnak? Hova tartasz? És miért?
-Az én nevem Viktor Reznov, itt élek Mystic Fallsban, volt katona, és hivatásos bajkeverő. Éppen edzek. Megláttam hogy valami probléma van, és megálltam. Remélem nem para.
Oké csajnak tűnik. Aztán mellettünk megy el egy kocsi. Egy pasas néz ki belőle aki.....hát.... nem a legjobb formában van, és szépen fejeztem ki magam. Konkrétan hetes borosta rajta, a haja csomós, és háromszor kijönnék belőle.....
-Miva' anyukám? Itt a lovagod?
Mi van? Anyukám? Hogy beszél ez?
-Figyeljen! Uram! Ne beszéljen így a hölggyel!
Kinéz rám. Végigmér. Rövid kék tornanadrág, fekete trikó és edzőcipő van rajtam. Ahogy elnézem kifogásolja a dolgot. A tetoválásomra pillant.
-Miva'?
Kiszáll a kocsiból. Most veszem észre, hogy nem csak darabka de még magasabb is nálam. Elém beáll.
-Na miva' csíragyerek? Mit ugatsz te itt nekem?
-Csak annyit kértem hogy ne beszéljen így a hölggyel.
-Ki vagy te? A testőre? Agyoncsaplak kákabelű kis csíra!
És ad egy pofont. Türtőztetem magam a hölgy előtt.
-Uram! Fejezze be!
Megint egy füles.
-Mondom!
Puff még egy.
-/bíííp/ gyorsan!
Megint emeli a kezét. Én kézéllel nyakon csapom majd tarkón könyöklöm. A földre terül.
-Na most pofozzál bálnácska! Ha megint beszólsz lenyomom a fejedet a WC-n, majd ráöblítek! Megértetted zsírdisznókám?????
Feltápászkodik, beül a kocsiba majd elhajt. No, vissza a csajhoz. Leülök megint és kérdezem.
-Ó de bunkó vagyok. Te hol is dolgozol? Ugye nem volt para az itteni jelenet.
Majd elmosolyodok.

Ennyire nem lehetek szerencsétlen! Nem hiszem el! Nem is tudom mióta el akarok szabadulni Mystic Fallsból, de amikor végre valahára rá is szánom magam és el is tudok menni, lerobban a kocsim a Georgiába vezető autópályán! Csoda, hogy el tudtam tologatni a leállósávig, különben most lehet, hogy kapnék egy pár középső ujjat az arcomba. Nem mintha olyan nagyon érdekelne, de ilyen aprócseprő dolog miatt nem akarok az embereknek nekiesni… Ezért legalábbis biztosan nem. Én is áhítozom azután az élet után, úgyhogy… Ez még nem jelenti azt, hogy ne gyűlölném mindet, mert akármilyen önzőn is hangzik: nekik megvan az ami nekem nincs, s ezért nem mondanám, hogy túlságosan kedvelem őket. Nem lehet mindenki tökéletes, ugye? Nos, mindegy, most inkább a feladatomra koncentrálok. Egyáltalán nem értek a kocsikhoz, és lehet hogy könnyebb lenni csupán futnom egyik helyről a másikra, autóval sokkal könnyebbnek tűnik... De a lényeg az az, hogy nem értek a szerelésükhöz még egy kicsit sem, ezért igen, kiállok stoppolni. Nem úgy stoppolni, csak le akarok állítani valakit, hogy megkérjem, segítsen nekem. A terv tök jó lenne, a baj csak az, hogy manapság amilyen emberek léteznek a földön, nem számíthatok semmi jóra. Persze megnéznek az éppen arra jövők, mert mindig azon kapom őket, hogy a lábaimat bámulják, de segíteni egyik se segítene. Még csak meg sem állnak, könyörgöm! Legalább esélyt adnának arra, hogy elmagyarázzam, mit akarok. Most az egyszer örültem, hogy rövidnadrágot kaptam magamra, mert úgy gondoltam, milyen könnyű lesz így félreállítani valakit. Ühüm… Örülnék neki ha így lenne, de úgy látszik, a fentiek szeretnek engem szívatni.
- Héj! Miért állsz itt, cica? Felszedlek, ha beleegyezel… - Néz rám kifelé az autóból egy férfi, aki istenem, megállt! A baj csak az, hogy nem éppen olyan, akire szükségem lenne. Önkéntelenül is fáradt sóhaj hagyja el a számat, mire rideg tekintettel meredek rá, az ajkaimon mégis angyali mosoly ül.
- Hogyne! Még csak az kéne, hogy egy ilyen szedjen fel… Kösz, inkább kihagynám. Pápá! – Integetek neki még mindig egy olyan édes mosoly kíséretében, hogy aki nem néz a szemembe, s nem hallotta a szavaimat, azt hiheti, hogy valamelyik szeretett rokonomtól köszönök el épp, mert az utolsó szónál láthatóan integetni kezdek. A férfi arcáról leolvad az addig ott csücsülő vigyor, összevonja a szemöldökét, majd komoran végig mér. Miért kell nekem majdnem mindennap átélnem ilyeneket?
- Kár… Pedig jó lábaid vannak.
Talán láthatta az arckifejezésemet, mert mire észbe kaptam, már el is húzta a csíkot. Ennek mondjuk igencsak örülök, a baj csak az, hogy más meg nem fog megállni… Nem hiszem el! Fájdalmas sóhaj hagyja el a számat, majd visszasétálok a kocsimhoz, felhajtom a csomagtartót és odaülök annak a peremére. Bár segítene nekem valaki… Teljesen mindegy, hogy ki. De ahogy nézem, itt fogok meghalni… Khm, már ha egyáltalán meg tudnék halni, persze.