→ Lilian & Anne;

Látom, hogy Lilian figyelmét egy kissé leköti a házam. Talán ennyire rosszul sikerült? Vagy ennyire sokat változtam, mióta nem találkoztunk? Esetleg az zavarja, hogy mekkora a felfordulás? Enyhe célzással közlöm vele, hogy én nem tehetek a rendetlenségről… Vagyis, én nem vártam semmilyen vendéget… Akkor hívtam volna takarítónőt, de végül is, ő csak a húgom. Biztos tudja, hogy mennyire szétszórt tudok lenni.
Oké, oké… Mindenre számítottam, csak erre nem… Jól halottam, hogy Lilian azt mondta, hogy sajnálja? Ha lehetne, akkor most visszatekerném az időt, hogy újra hallhassam. Újra meg újra, és újra, amíg el nem romlana az idő-visszatekerés. Nem tudom, hogy mi történt az elmúlt egy évben, hogy ezt mondta, most tényleg nagyon meglepett. Ez az a mondat, amire semmiképp sem számítottam… Vissza akarta kapni apát? Miért, szerinte én nem? Nekem sokkal nehezebb volt, mint neki, a vérfarkassá változások minden teliholdkor arra emlékeztettek, hogy apa miattam halt meg. Erről pedig nem beszélhettem senkinek, egyedül kellett megbirkóznom vele. Szerintem nekem sokkal nehezebb volt ez az egész.. Ott volt apa halála, a vérfarkas átok és még a húgom sem rejtette véka alá a gondolatait rólam. Most pedig kerek perec kimondja, hogy sajnálja az egészet. Alig hiszem el. Ötletem sincs, hogy hogyan kéne most reagálnom, talán öleljem át? Vagy mondjak neki valami bíztatót? Már régen nem éltem ebben a tényleges testvér szerepben, egy ideje csak a veszekedés volt köztünk, és most… Most itt ülünk az unalmas házamban, és Lilian épp azt várja, hogy megbocsájtok e neki.
- Jaj, Lil… El sem tudnád képzelni, hogy én hányszor gondoltam rád… Arra, hogy mennyire jó lenne kibékülni. Párszor rávettem magam arra, hogy felhívlak, aztán az egészből nem lett semmi, mert féltem a reakciódtól, de tudod, most már nem félek… - mondom húgomnak, majd megölelem. Mi ez? A vámpírösztönök azt súgják, hogy harapjam meg, érzem a vére illatát, hallom a szívverését. A pulzusa is magasabb az izgalomtól, hogy újra találkoztunk. Érzem, hogy a szemem is kezd változni. Nem! Én nem vagyok ilyen! Nem fogom megharapni a saját testvéremet! Lassan kifújom és beszívom a levegőt, miközben Liliant ölelem. Érzem, hogy szemem visszaáll az eredeti állapotába. A testem kezd lenyugodni. Elengedem a húgomat, majd szemébe pillantok.
- Tudom milyen unalmas a nagyiékkal lakni, szóval addig maradsz, ameddig csak szeretnél. Hatalmas ez a ház, és egyedül nagyon unalmas is volt. Vannak üres szobáim, válassz egyet, aztán holnap veszünk neked bútorokat és berendezzük, ahogy neked tetszik. Ma este meg aludhatsz az én szobámban, nekem úgyis el kell készítenem még pár képet, és nem vagyok fáradt – mondom, majd válasza után körbevezetem a házban. Megmutatom neki a nappalit, a konyhát, a tökéletes kertet a medencével, a tévézős sarkot a DVD gyűjteményemmel, a hálószobámat, és minden egyes szobát ebben a hatalmas házban.

// Az én részemről ez volt a záró, szerintem te még írhatnál egyet aztán megbeszéljük a köv. játékot, oks? Még egyszer mondanám: nagyon örülök, hogy itt vagy hugiii. //

→ Lilian & Anne;

Mit is mondtam pár órával ezelőtt? Ja, meg van, hogy milyen rossz egyedül egy ekkora házban. Szívesen fogadok látogatókat, meg szívesen örültem volna annak is, ha egy barátom átjön, hogy itt lakhasson, de Lilian. Most azt sem tudom, hogyan kéne reagálnom. Két éve volt a baleset, ja, nem, már három… Hogy szalad az idő… A húgom pedig elég rendesen kiosztott az után minden nap. Nem volt elég nekem az, hogy megbirkózzak a vérfarkas létemmel, és titokban tartsam.. Nem, még Lilian is minden nap engem csesztetett, meg hibáztatott. Én sem szerettem a nagyiéknál lakni, de nem volt más választásunk. Örülök, hogy már egy éve elköltöztem onnan, itt minden teljesen más. Rengeteg hozzám hasonló természetfeletti lény él itt, így nem érzem úgy, hogy kilógnék a sorból. Pár hónapja végre sikerült túllépnem a múlton, mostanra egy végre már Kolon is, erre idejön a húgom, és minden újra összekuszálódik… Mondjuk, én csak remélni tudom, hogy változott… Ha még mindig olyan bunkó lesz velem, mint régen, akkor a végén még képes leszek megtámadni, amit nem akarok. Mostanra mondjuk már megtanultam nagyjából kezelni a vér közelségét, és visszafogni az éhségemet, de ha egy házban lesz velem.. Mármint itt fog lakni, az hatalmas erőfeszítést fog igényelni tőlem. Főleg, mivel nem akarom, hogy megtudjon bármit is a vérfarkas átokról, meg a vámpírokról vagy hasonlókról. Inkább megóvnám őt ettől az egész felfordulástól.
- Jól van, mondd! – válaszolom mondatára még mindig kissé pofátlanul. Lehet, hogy be kéne hívnom, úgy látom, hogy fázik, azt meg nem akarom, hogy még beteg is legyen… Nekem kéne ápolgatni, ami megint nem lenne könnyű…
- De gyere be, ne ácsorogj odakint a hidegben, még megfázol… Hozd be a cuccaid, nem kell sietned… - mondom már sokkal kedvesebben, s míg ő összeszedi a holmiijait, én a vámpírsebességemmel gyorsan visszarakom a vértasakot a hűtőbe, majd visszaérek. Valószínűleg fel sem tűnik neki. Lehuppanok a kanapéra, majd húgomra pillantok.
- Bocs a felfordulásért, de nem számítottam rá, hogy látogatóm lesz… Ülj csak le! – mutatok a kanapéra magam mellett.
- Szóval, mondd! – ismétlem el tömören, amit az ajtóban is kértem. Talán elmondja, hogy miért jött, vagy mi történt...

→ Lilian & Anne;

Este van. Pontosabban most megy le a nap. Szokás szerint a tévé előtt ülök és popcornt tömök magamba egy unalmas, már több százszor látott film nézése közben. El kéne kezdenem az új festményeimet felvázolni, mert már tegnap meg kellett volna csinálnom, de mostanság annyira más vagyok. Végre sikerült túllépnem Kol-on, de a bosszúvágy még mindig nem tűnt el. Akkor is bosszút álok, ha többet nem élek. Élet? Nekem már az sincs, hiszen én már meghaltam. Néha tényleg elgondolkodom azon, hogy ez jó e így… Hiszen, mikor hazamentem a nagyiékhoz is arra a két napra, akkor majdnem megtámadtam Liliant. Ezért is jöttem vissza, hogy ne bántsam őt. Most pedig itt festegetek, meg üldögélek ebben a hatalmas házban egyedül. Igazán történhetne már valami izgalmas.
Ilyesmi gondolatok járnak a fejemben, miközben lehozok három festővásznat a nappaliba. Előkotrom a vázoló ceruzám, hozok egy tasak vért a hűtőből, s közben elindítok egy másik filmet. Belekortyolok a vörös folyadékba, érzem, ahogy testem ismét megtelik erővel. Az íze olyan édes, akár az embernek a méz. Belekezdek az első vázlatba. A megrendelőnek nem volt sok kikötnivalója. Azt mondta, hogy a feleségének szeretné, aki nagyon szereti a pipacsokat. Az első ötletem egy váza virág, de az túl megszokott. Az emberek azért szeretik a képeimet, mert azok mások, mint a legtöbb festőé. Meg is érkezett az ihlet, amit rögtön elkezdtem felvázolni. Egy romantikus kert pipacsokkal. El sem hiszem, hogy még tudok romantikusan gondolkodni. Kiürült a vértasak, de most nagyon megszállt az ihlet. Vámpírsebességgel kiveszek egy újabb tasakot, majd mikor visszaérek a kanapéhoz, megszólal a csengő. Ki lehet az ilyenkor? Megint el akarnak adni nekem valamit? Esetleg csomagom érkezett? Vagy Klausnak van rám szüksége? Odamegyek az ajtóhoz, a vértasakot ledobom az ajtó mögötti kisszekrényre, úgysem fog senki bejönni, majd én utána megiszom. Kinyitom az ajtót, majd hatalmas megdöbbenéssel megszólalok.
- Lilian? – nézek húgomra, akit már egy éve nem láttam, azt sem tudtam, hogy mi van vele. Arra meg egyáltalán nem számítottam, hogy csak úgy betoppan hozzám valamikor. Az előbb azt kívántam, hogy bárcsak történne valami érdekes. Hát, tessék, megkaptam. Enyhe szellő kap bele testvérem hajába, így megérzem illatát. Ő még az átkot sem aktiválta. Mi lesz ha megtámadom? Egyáltalán mit keres itt?
- Te… Te meg mit keresel itt? – kérdezem meg pofátlanul. Még be sem hívom… Igen, ez a nagy testvéri szeretet, ami bennem él…