Meghalt. Megölték. Ez a két szó visszhangzott a fejemben. Elkéstem. Fél év. Mi az a hat hónap az elmúlt 300-hoz képest? Sosem tudom meg, hogy miért? De Alaric mondott valamit, ami megütötte a fülemet. Meg akarta ölni a családját. Tehát ő is vadász lett volna? Ha igen, akkor miért tette ezt velem? Miért változtatott azzá, ami ellen harcolt? Dühömben az asztalra akartam csapni, de rájöttem, hogy semmi értelme nem lenne. Csak megkárosítanám az iskolát. Nem mintha ez most érdekelne. Amikor felpillantottam, senkit nem láttam a teremben. Alaric elment. A kép ott hevert előttem az asztalon, és úgy néztem rá, mint egy soha el nem érhető személyre. A kezemben papírt éreztem. De nem tudtam hogyan került oda. Jobban szemügyre vettem. Egy telefonszám volt rajta. Alaricé. Elmosolyodtam.
- Köszönöm. - annak ellenére kimondtam, hogy tudtam, nem hallja. Talán bízik bennem, vagy azt reméli, hogy segíthetek megölni Klaust. Ha jobban belegondolok, ez is egy lehetőség. De sajnos nem lenne túl sok reményem vele szemben. Ha neki sem sikerült, nekem sem fog. Naki, vagyis Mikael-nek. Akkor mégis mit csináljak most? Irtsam szépen továbbra is szorgosan a vámpírokat és elégedjek meg ezzel? Nem! Nem hiába vártam és kerestem ennyi ideig Mikaelt. Az is lehet, hogy Alaric rosszul tudja, és még él. Valahol. De ha nem, akkor is kell lennie megoldásnak. Az egyik lehetőség Klaus és a családja, de nem hinném, hogy tárt karokkal fogadnának. Legalábbis az alapján biztosan nem, amit Alaric mondott róluk. Akkor jöjjön a B terv. Kell egy boszorkány...
Gyorsan elhagytam az iskola épületét, út közben pedig új tervem kezdett körvonalazódni a képzeletemben.

Újabb megerősítés. Léteznek, kegyetlen, gonoszak. Tipikus vámpírok. Ahogy Alaric mondta. Na erre mit mondjak? Elhúzom a számat, és kész. Pff...
Szóval mindkét tippem helyes volt. A felesége volt az egyik indok, amiért idejött. A másik pedig az a vámpír, aki elvette tőle a nőt és átváltoztatta. Szép történet.
- Megtaláltad valamelyiket?- érdeklődöm tovább. Végül is, mindketten keresünk valakit. Lehet, hogy ő megtalálta őket? Én mindent megpróbáltam, mégsem láttam a férfit a XVIII. század óta. Ettől függetlenül bármikor felismerném. Az arca beleégett a retinámba. Ő volt az utolsó emlékem emberként.- Ha igen, mi lett velük? A feleséged visszament hozzád? És a vámpír? Él még? Én biztos megölném a helyedben, ha megtalálom.
Miközben odaadom a képet Alaric-nak, elmesélem, hogy hogyan tettem rá szert.
- Bostonban bementem egy rendőrőrsre, és kértem egy kis segítséget. Ne is akard tudni, hogyan.- vámpír vagyok- nehéz lehet kitalálni, hogyan vettem rá azt a rendőrt az együttműködésre- A lényeg az, hogy egy számítógéps program segítségével elkészült ez a fantomkép. És kértem belőle egy példányt. Mindössze egyszer láttam ez az embert, de épp elég volt, hogy megjegyezzem. Szóval emlékezetből alkottuk újra a férfit. Elég könnyű volt! Bőrszíntől kezdeve, orrformán át mindent módosítani lehetett. A végeredmény pedig szerintem élethű. - Ha belegondolok, hányszor álmodtam újra azt az éjszakát, és álmaimban hányszor néztem vele újból farkasszemet! Mindig megborzongok. Csak néztem Alaric-ot, és vártam. Amit ránézett a képre, csodálkozás ült ki az arcára! Erre azonnal felkaptam a fejem. Tehát ismeri? Lehetséges, hogy tényleg ismeri? Ennyi év után egy poros kisvárosban bukkanok a nyomára? Alig merem elhinni. Sosem így képzeltem el ezt a pillanatot. Azt hittem, hogy szemtől-szembe fogok vele találkozni. De majd egyszer annak az ideje is eljön. Remélem, hogy hamarosan. De amit Alaric mondott, nem hittem a fülemnek.
- Hogy ki? Mikael? Most csak viccelsz, ugye?- az agyam nem volt hajlandó gondolkodni. Csak vártam, és álltam, hogy azt mondja, ó, mégsem az! Összetévesztettem valakivel. De ahogy a velem szemben álló férfi reagált, amikor meglátta a képet, hát... elszállt minden reményem, hogy viccelt. Ő is ugyanúgy meglepődött.
- Honnan tudod? És mit tudsz róla? És hol van most? Mondj el mindent!- kissé követelőző hangnemet üthettem meg, de elég rég óta vártam erre az információra

Megnyugtatott, amit hallottam. Legalább a vérfarkasok megfékezik magukat. De amit a vámpírokról mondott, öt testvér, és még egy boszorkány anya is! Kirázott a hideg. Sosem szerettem a vámpírokat szolgáló boszorkányokat. Ezt az ellenszenvet most megdupláztam. Bár nem ismerem a boszorkányt, ennyi bájos vámpírutóddal körülvéve semmi jót nem várok tőle. Ráadásul egy villában élnek! Megadják a módját, hogy mindenki felfigyeljen rájuk.
- És milyenek? Mármint kegyetlenek? Mindegyik? Lemészárolják, aki az útjukba áll?
A férfi hangjából ítélve ezeket az ősi vérszívókat még jobban utálhatja, mint a többit. De meglepett, hogy mennyit tud, és hogy ezt el is mondja. Az azonban azonnal felvetődött bennem, hogy ennek vajon van köze az ő múltjához?
- És miért jöttél Mystic Falls-ba? A feleségedet kerested vagy azt, aki elvette tőled?
Gondolatban eljátszottam azzal a lehetőséggel, hogy megmutatom neki a képet. A morfondírozásból kissé szarkasztikus megjegyzése zökkentett ki. Elnevettem magam arra, amit mondott. A fejemmel nemet intettem. Tetszik, hogy vicces.
- Sajnos nem. Pedig próbálkoztam. – Nem mondtam ki amire gondoltam, mert még nagyon labilis lábakon állt kettőnk között a bizalom, és nem hiszem, hogy értékelné a fogaimmal való viccelődést. Inkább nem kockáztattam. Tudok szarkasztikus lenni, néha túlságosan is, ezt a tulajdonságomat későbbre tartogattam. Szerencsére. Mert éppen bemutatkozott. Alaric. Milyen különös név. Ritka. Mindössze egyetlen Alaric-ot ismertem, de ő pocakos volt, kopaszodó és kocsisként dolgozott. Ez a mostani Alaric nem hasonlított rá. Hála az égnek! Szabályosan elpirultam, amikor azt kérdezte, hogy „…kegyedben kit tisztelhetek?” Bár már bemutatkoztam, amikor beléptem, nyílván akkor még érdektelen voltam. Most azonban nem. A kezemet nyújtottam neki.
- Alexis Marshall. Nagyon örülök, Alaric.
Következő válaszából megtudtam, hogy az öregedés, egyelőre kérdéses. Mázlista, ha nem öregszik! És még vért sem kell innia hozzá, nyugodtan járkálhat a napon, de ugyanúgy kénytelen együtt élni a vámpírokkal, mint bárki más. A meglepettség nyíltan kiült az arcára, nyilván nem gondolta, hogy létezik olyan vámpír, aki a saját fajtájára vadászik.
- Igen, csapattárs. Attól, hogy az vagyok ami, én választottam meg az utamat. Ha hiszed, ha nem, egy csapatban játszunk. – kezemmel az asztalon heverő fegyverekre mutattam- Ez biztosan hihetetlen neked, tulajdonképpen, még én se találkoztam másik vámpírral, aki vámpírokra vadászik. De én ilyen vagyok. Hogy miért? Hasonló az okom, mint neked. Tőlem is mindent elvettek. Mindenkit, akit valaha szerettem. Aztán jött az a férfi. Sosem kértem, hogy átváltozzak, mégis megtörtént. Bár tudnám, hogy miért!- Gyűlölet és düh hullámzott végig rajtam. Ez kellett ahhoz, hogy megtegyem, amitől az előbb még féltem. A táskámhoz léptem, és megkerestem azt a képet. Egy rendőrségi programmal készült fotó volt. A jobb helyeken ilyen programokkal készítik a fantomképeket, nem kézzel. Nem túl jó minőségű, de felismerhető rajta a férfi. Még egyszer rápillantottam a képre. Majd megmutattam Alaric-nak.
- Ő volt az.
Kíváncsian fürkésztem az arcát. Már nem féltem a válaszától. Tudni akartam, amit ő. És azt kívántam, bár azt mondaná, hogy már látta egyszer- kétszer.

Vámpírok, vérfarkasok, Eredetiek. Megkaptam, amit akartam. Megerősítette a feltevésemet. Tehát tényleg léteznek. Ha valakik, akkor ők tudhatják, hogy ki volt Ő. De ha jól sejtem nem lesznek túl közlékenyek. Sőt! Nyílván nem a kedves modoruknak köszönhetik, hogy ilyen hosszú ideje képesek életben maradni. És a vérfarkasokat is jól sejtettem. Már csak ők hiányoztak. Meg a teliholdas kóborlásaik.
- Hát, most már én is tudom. Azt azért remélem, hogy a helyi farkaskák láncon tartják magukat, amikor itt az idő. Nem csak a vámpírok érdekében. Elsők. Hányan vannak? Hol találom meg őket? - faggatózom tovább. Ez a téma eléggé érdekel. Örültem, amikor megláttam a mosolyt az arcán, amit a megszólításom váltott belőle ki. Legalább van humora. Pedig épp kezdtem azt hinni, hogy teljesen be van savanyodva. A nevét azonban még mindig nem árulja el. Nyilván tetszik neki, hogy tanár úrnak hívnom, és nem pl. James-nek, az talán túl bizalmas lenne számára. Sebaj, majd eljön az a pillanat is. Meglep a következő kérdéssel. Nem számítottam rá, hogy felajánlja a segítségét. Még ha csak udvariasságból is. Akkor is nagy előrelépés, ezt egy vámpírnak tette. Értékelem a gesztusát, de a képet nem mutatom meg neki, talán egy kicsit később. Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem a válaszra. Ha nemet mond, hiába reménykedtem. De ha igent…
- Egy vámpírt keresek. Azt, aki átváltoztatott. Régen. Réges - régen. A nevét nem tudom, nem mutatkozott be, akárcsak Te!- ezt a megjegyzést nem tudtam kihagyni – Magas, szigorú tekintetű, barna hajú férfi, középkorú és van két hegyes szemfoga. Ennyiből bárki lehet, nem hiszem, hogy tudnál segíteni. De azért köszönöm.
Nem fojtatom a történetemet. Minek mondjam tovább, hogy ott hagyott nekik, hagyott meghalni, és végignézte a haláltusámat. Az előző személyes megjegyzésem sem hatotta meg. Legalábbis nem reagált rá. Egyébként se vagyok az a fajta, aki a bemutatkozáskor átadja az előre megírt memoárját. Nem, hacsak nem muszáj. Scarlett olyan ember, akivel szivesen osztom meg a múltam részleteit. De ez a férfi szöges ellentéte. nem szivesen beszél arról,a mi fáj neki. Újabb kérdés. Elmosolyodok az alternatívák hallatán. Szagok, mint a kutyáknál. De tulajdonképpen hasonló.
- Az állatok is felismerik a fajtársaikat. Én is megmondom, ha vérszívó áll velem szemben. Ez valamiféle ösztönös tudás. - Nem állt szándékomban többet elárulni. Azt hiszem ezt nevezik diplomatikus válasznak. Azért a kíváncsiságának is van határa. Ha legközelebb azt kérdezi, hogyan kell megölni egy vámpírt, nem is tudom mit csinálok vele. A kijelentésére hirtelen felkaptam a fejemet. Megvédi a haláltól? Ilyen gyűrű létezik? Sosem hallottam még ilyesmiről, csak napgyűrűről. Ez érdekes, nagyon érdekes.
- Ezek szerint halhatatlan vagy? Vagy az idő vasfoga téged sem kímél?
Gondolataim közt bármilyen apróság után kezdetem kutatni, hogy akár csak egy apró utalást tett volna valaki ilyen tárgy után. De semmi nem jutott az eszembe. Nyílván valami boszorkányos bűbáj tette lehetővé ennek a varázslatos erővel rendelkező tárgynak a létrehozatalát. A morfondírozásból hangszínének változása billentett ki. Elhalkult, komor lett. Így már értem. Ő is áldozat. Bár elég kemény és erős kérget alkotott maga köré, belül mégis érző szív lakik, egy vérző szív. Annak ellenére, hogy az én tragédiám évszázadokkal ezelőtt történt, még mindig fáj. Akárcsak az övé. Ki mondta, azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket? Pfff…csak elhalványulnak. De nem tűnnek el. Nem tudtam neki mit mondani. Sajnálom? Az én fajtámank köszönheti, hogy a szeretett nőt elveszítette. Képmutatás lenne, ha elkezdeném sajnálgatni meg vígasztalni. Be kellett érnie néhány együttézrő pillantással. Szó szerint tátott szájjal hallgattam, amikor azt mondta, vámpírvadász. Ez hihetetlen! Közben a tenyeremben lévő kis fiolát visszatettem a zsebembe. Nem lesz rá szükség. Újabb vámpírvadásszal van dolgom. Ráadásul a gyűrű neki sokat segít, hiszen nem halhat meg. Egészen addig, amíg viseli. Tekintetem lesiklott az ujjaira. Megforgatta a gyűrűt az ujja körül. Elmosolyodtam.
- Ez veszélyes információ. Az életed múlik rajta. Én jobban vigyáznék, hogy kinek mondom el. Azonban, most nem hibáztál. Sosem fogok visszaélni ezzel az információval. És senkinek nem mondom el. Szavamat adom. – újból a táskámhoz léptem. Belenyúltam, végig ügyelve arra, hogy tisztán kivető legyen minden mozdulatom. Az asztalra pakoltam egy mini nyílpuskát, két karót, és két verbénás fecskendőt. Sokat sejtető mosollyal megfordultam, és belenéztem a szemeibe.
- Helló, csapattárs.

Jobban nem is alakulhatott volna a mai nap. Ez az ismeretlen férfi többet tudhat, mint gondoltam. És ami még jobb, hogy hajlandó az együttműködésre. Legalábbis ezt a következtetést vontam le magamban az eddigiek alapján. Kifejezetten örültem annak, hogy nem rendezett jelenetet, miután megtudta, hogy mi vagyok. Logikus kérdések jutottak eszébe. Megérdemli, hogy válaszokat is kapjon rájuk.
- Hogy mit keresek itt? Sokat hallottam már erről a helyről. Ősi vámpírokról, legendákról, vérfarkasokról. Ezért jöttem ide. De még mielőtt félre érted, véletlenül sem kedvelem őket. És keresek valakit. Valakit, a múltamból. Az iskolába pedig tényleg a papírok miatt ugrottam be. És véletlenül beléd botlottam,...kedves tanár úr.
Sajnos még mindig nem volt hajlandó elárulni a nevét, bár nem is kérdeztem. Addig is, amíg ezt meg nem tudom, kénytelen leszek tanár úrnak szólítani.
És arra sem jöttem még rá, hogyan kellene elmondanom neki az én kis titkomat. Egyre nyilvánvalóbb, hogy közvetlen kapcsolat van közte és a vámpírok között. Ráadásul azt hiszem, nem puszipajtások. Bár ez is csak egy megérzés.
Akaratom ellenére érzelemhullám söpört végig rajtam, amikor meghallottam a következő kérdést. Kivel jöttem... mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam. De egyenesen a szemébe néztem, és úgy válaszoltam.
- Egyedül jöttem. Nincs senkim.
A tekintetemet elfordítottam róla. A belülről fojtogató bánat jelei kiültek az arcomra. Ebben biztos vagyok. Ez a baj az érzelmekkel. Ha megengedem magamnak, hogy érezzek, néha túlcsordulnak rajtam. De ha kiirtom magamból, akkor elveszítek még egy emberi tulajdonságot. És ezt nem akarom. Nem tudom, hogy ebből az érzelmi mélypontból a partnerem észrevett-e bármit is, azóta nem néztem rá, hogy azt mondtam: egyedül jöttem. Pár másodpercbe beletelt, mire újra önmagamra találtam, de rögtön el is mosolyodtam.
- Tudom, hogy ember vagy. Megérzem, ha vámpírral van dolgom.
A gyűrű! Majdnem kiment a fejemből.
- És miért kell az a gyűrű? Megvéd? Mitől és hogyan? Például, tőlem?
Igyekeztem kikerülni a válaszadást az egyik kérdésre. Arra, hogy mit akarok tőle. Amíg nem ismerem meg jobban, addig erre nem tudok mit mondani neki.
Már a termosz a számnál járt, amikor meghallottam kissé felháborodott félmondatát. Úgy látszik, meggondolta, amit mondani akart. Pár korty elég volt, és abbahagytam a tízórait. Visszatekertem a kupakot, és nem hagytam szó nélkül a megjegyzését.
- Nincsenek túl nagy elvárásaid? Ez a leghumánusabb megoldás, hidd el! És nem tehetek róla, hogy most lettem szomjas.- emeltem meg a termoszt, majd felálltam a székről és egy lépést felé tettem- Kivéve, ha tudsz valami jobbat.
Rákacsintottam, huncutul elmosolyodtam, majd elnevettem magam. Nehogy komolyan azt higgye, hogy felmetszeném a torkát! Ha pedig nem ez ugrott be neki, hanem valami más, akkor nincs baj. Sőt! De előbb vissza a vámpírokhoz.
- Ha nem vagyok túl indiszkrét, milyen kapcsolat van közted és a vámpírok között? Gyűlölet, félelem, vonzalom?
És most vártam. A válasza nem csak azt árulja el, hogyan érez irántuk, hanem azt is, mennyire lesz nehéz dolgom, ha el akarom nyerni a bizalmát. Közben belenyúltam a zsebembe. Tudtam jól, hogy mit találok. Egy üvegcsét. Kivettem a fiolát, és a kezemben tartottam. Egyelőre nem árultam el neki, hogy mi van benne.

Alaric & Alexis

Ez várható reakció volt. Jobbnak láttam, ha hátramegyek. Hátha nő benne a biztonságérzet. A legközelebb álló székhez sétáltam, és kényelembe helyeztem magam. Bár ezek a középiskolai ülőhelyek nem túl kényelmesek. De ezzel nem törődtem. Hosszú perceknek néztem elébe. Először válaszoltam a feltett kérdésekre.
- Köszönöm a tippet az igazgató helyettesről. De igazán nem sietek. Majd benézek máskor. - Próbáltam tényleg hálásnak tűnő arckifejezést ölteni, még mielőtt azt feltételezné, hogy ezt fenyegetésnek szántam. Hmm… érdekesség. Te elég érdekesnek tűnsz! Klassz ez a fél szemöldök felhúzós mutatvány. Mindig is tetszett, de nekem sosem állt jól. Inkább erőlködő majomkodásnak hatott, mint vagány mozdulatnak. Nekem nem állt olyan jól, mint ennek a férfinak, vagyis tanárnak.
- Azt hiszem, az érdekességet már nem kell elmagyaráznom. Elég, ha rámutatok egyre. - Az ujjammal egyenesen a férfira mutattam. - Az vagyok, aminek mondtál.
Bólintottam, de nem beszéltem túl hangosan. Csak annyira, hogy mi ketten halljuk. Senki másra nem tartozik. Magamban pedig végtelenül örültem, amikor kimondta azt az átkozott szó; vérszívó. Igazam volt, tud rólunk. És azt is biztosan tudja, hogy mire vagyunk képesek. Lehet, hogy ismeri az itteni vámpírokat? Vajon gyűlöli őket? Ha igen, miért? Fél tőlük? Annyi kérdésem lenne, de előbb nekem kell magyarázatot adnom néhány apróságra. Amit tett, abból nem tudtam pontos következtetést levonni. Bár hátralépett, mégis kérdéseket tett fel. Ambivalens érzései lehetnek velem, vagy velünk kapcsolatban. És ez az én mázlim. Ha elkezdene kiabálni, azonnal meghallanák. És az én erkölcsi rendszerembe nem fér bele, hogy ártsak neki. Úgyhogy kénytelen lennék angolosan távozni. És reménykedni, hogy a legközelebbi találkozásunkig megőrzi a titkomat. De őszintén hiszem, hogy erre nem kerül sor. Egyébként is, már rég megtehette volna.
- Ennek ellenére sosem bántok embereket. - Azt a két esetet kivéve, de ezt az apróságot inkább megtartom magamnak. - Ezért mondtam, hogy nem kell félned tőlem. Ha bántani akarnállak, már megtehettem volna, amikor még ott álltam az ajtón kívül. De eszemben sincs ártani neked!
Azt a sötét kis részletet jobbnak láttam egyelőre titokban tartani, hogy a saját fajtámat lelkiismeretesen és módszeresen irtom. Nem tudhatom, hogy ehhez a tényhez hogyan viszonyulna. Láttam már besúgókat, akik a vámpírok kedvében akarnak járni. Amíg nem bizonyosodik be, hogy ez az ember nem ilyen, és nem akar nekem ártani, addig nem bízom meg benne, annak ellenére sem, hogy még mindig szimpatikus. De igyekeztem. Ha mindketten megosztunk a másikkal egy- egy apró információt, szépen lassan össze fog állni kerek, egész történetté. Úgyhogy most ennek fényében adok is neki egy lehetőséget, de kérek is cserébe. Hátha bejön! Végül is, valahogy minden kapcsolatnak el kell kezdődnie, legyen az barátság, szövetség, bármi.
- Ha van kérdésed, tedd fel bátran! Igyekszem válaszolni. De addig is, örömmel meghallgatnám annak a gyűrűnek a történetét, ami az ujjadon van és szivesen hallanék még Mystic Fall's teremtményeiről.
A tudásszomjammal együtt egy másféle szomjúság is erőt vett rajtam. Ritkán szoktam ilyen hevesen reagálni az éhségre. Vajon mi hozta elő? A férfi bőrének illata? Talán még az arcom is eldeformálódott. Igyekeztem elfordulni, hogy a férfi ne vegye észre. És a gondolataimat is próbáltam elterelni. Szerencsére vészhelyzet esetére minig tartok egy termoszt a táskámban. Hála a nagy máretű táskákért a XXI. századnak! A termoszban természetesen vér van. Vámpírvér. Eleinte problémát jelentett lecsapolni egy-egy áldozat vérét, de mára könnyedén megoldom. Így mindig van tartalék! Elővettem a termoszt, és egy csomag rágót is a táskámból. Nem szeretem, ha mások megérzik a vér szagát a lehelletemben. Letekertem a kupakot, majd rápillantottam a tanárra.
- Megkínálnálak, de gondolom nem ezzel táplálkozol.- Meg sem vártam a válaszált, ajkaimhoz emeltem a termoszt és nagyot kortyoltam a finomságot. Minden cseppje vérré vált bennem. Szó szerint.

Tudtam előre. Nem mondott igazat. Láttam rajta. Mintha csak bemagolta volna, és most a leckét mondaná fel. Sejtettem, hogy ez lesz. Nincs mit tenni. Ráadásul úgy tűnt, hogy most inkább mással lenne elfoglalva. Le akar rázni? Szegény, nem tudja, hogy engem nem könnyű. Ráadásul be sem mutatkozott. Kissé szétszórt. Játsza a tanárt, közben pedig nem találja a helyét.
- Ami az illeti, nincs órám és nem is lesz. Magántanuló vagyok. Már jó ideje. Csak az igazgatót kerestem. De nincs bent. A papírjaimat kellett volna aláírnia. De ha már itt vagyok, szerettem volna körülnézni. Hátha találok egy- két érdekességet.
Még mindig nem veszi a lapot. Közel léptem hozzá. Kérdőn nézett rám. Nyilván azt hiszi, hogy rá akarok mászni. Nem rossz ötlet, de előbb a kötelesség. Még én se tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nem akartam, hogy féljen tőlem, de tudom, hogy tud valamit. Láttam rajta. Sok hasznos információval szolgalhatna. Megérintettem a kezét. A gyűrűt. Azt hiszem most vagy bolondnak néz, vagy végre rájött az igazságra. Nem, még nyilván most is azt gondolja, hogy milyen rámenős kis fruska vagyok. Vagy még rosszabbat.
- Olyan, mint egy varázsgyűrű!- mosolyodtam el legártatlanabb arckifejezésemet felöltve, de még mindig nem értem vele célt. Nem ismer, nem bízik bennem. Mit is vártam? Azt, hogy a két szép szemem kedvéért majd szépen elmesél mindent erről a vámpírtanyáról? Jó is lett volna. De a nehezebb utat választotta. Legalábbis nekem nehezebb. Elhúzta a kezét. Ekkor döntöttem el, hogy elég az előjátékból. Ilyen apró célzásokkal sosem érek el semmit. Még mielőtt elrejthette volna a kezét, megfogtam a csuklóját. Szabadulni próbált, de nem hagytam. És ekkor láttam meg a tekintetében a felismerést. Rájött!
- Ne félj!- bár nem mondta, hogy tegeződjünk, mégis megtettem. Sokkal barátságosabb hangnem. Ráadásul egy kicsit öregebb is vagyok. Úgyhogy megengedhettem magamnak.
- Nem bántalak. Megígérem. Nem az vagyok, aminek gondolsz.
Jó szándékom jeléül elengedtem a csuklóját és bocsánatkérően néztem rá.

Lépteim kopogása visszhangzott az üres folyosón. Szinte minden diák órán ül. Én pedig egyedül néztem szét az iskolában, miután elváltak útjaim legelső Mystic Fall’s-i barátomtól, Scarlet-től. Két lány rohant velem szemben az egyik folyosón. Már régen a teremben kellene lenniük. Ezért se akarok megválni a szabadságot nyújtó magántanulói álcámtól. Az igazgatónak is épp most kellett hiányoznia! Jöhetek jövő héten is, egyetlen aláírás miatt. Miközben bosszankodtam, egy tárva-nyitva álló teremajtóval néztem farkasszemet. Síri csönd volt. Benéztem. A teremben nem tartottak órát, egy férfi ült a tanári asztalnál. Mint kiderült, túlságosan észrevehetően bámultam, mert egyenesen rám szegezte a tekintetét. Már nem mehettem el szó nélkül. És nem is akarok. Kíváncsiságom arra sarkallt, hogy lépjek be, és tudjam meg, ki ez a magányos ismeretlen.
- Üdv! A nevem Alexis Marshall. Még új diák vagyok. Nem akartam megzavarni, csak ismerkedem az iskolával.
Pár lépéssel beljebb kerültem, de a nyitott ajtó még mindig csak kartávolságnyira volt. Közelebb érve a férfi szimpátiát ébresztett bennem. Ráadásul még jóképű is volt! Ez az én formám! Az első napomon találkozom egy baráttal, Scar-rel, aminek igazán örülök. És találkozom egy helyes pasival is, aki túl fiatal, vagyis túl öreg. Túl fiatal egy 300 éves vámpírhoz, és túl öreg egy, ahhoz, hogy felfigyeljen egy gimis lányra. De ki tudja? Talán ő kifejezetten kedvelni fogja ezt a kombinációt. De még mielőtt túlságosan is szép ábrándokba ringattam volna magam, észrevettem valamit. Egy gyűrűt a férfi jobb kezén. Akaratlanul is megérintettem a nyakamban lévő függőt. Láttam már vámpírokon napgyűrűt, vagy antik hatású (legtöbbször az is) ékszereket, amik megvédik őket a napfény gyilkos sugaraitól. Az én láncom is ilyen. És ránézésre ez a gyűrű is olyan volt. De ő egy ember! Érezném, ha vámpír lenne. De akkor milyen célt szolgál az a gyűrű? Ereklye lenne? Nincs rajta se címer, se évszám. Valószínűleg nem az. Akkor miért viseli? És hogy került hozzá? Így, vagy úgy, de kiderítem. Azt hiszem megint túl feltűnően bámultam. Most már mindegy. Soha nem bántanék embereket, de ő ezt nem tudja. Ha tévedtem, és a férfi nem tud semmit a vámpírokról - amit kizártnak tartok- megigézem, és annyira fog emlékezni, hogy egy szőke lány beköszönt a terembe. Kezemet hátranyújtottam, és meglöktem az ajtót. Halk puffanással jelzett, hogy elválasztotta a termet a folyosótól, és ezzel együtt a külvilágtól.
- Szép a gyűrűje. –mondtam halkan, majd kíváncsian vártam, milyen hazugsággal áll elő. De bár ne tenné! Én már szinte lelepleztem magam. Most rajta a sor. Tekintetemmel igyekeztem megnyugtatni, próbáltam érzékeltetni vele: Bízz bennem!

Először döbbenet ül el az arcán, én is megértem, engem is meglepne, ha csak úgy Rick hazajön. Egy kis idő után egy kedves mosoly váltja le a döbbenetet, amit persze én is viszonozok.
- Városban vásárolgattam, kávét vettem, és pont erre haladtam el. Gondoltam benézek. – vontam meg a vállamat. Hozzá akartam volna még tenni, hogy hiányzott, mivel alig van egy-egy lélek a Gilbert házban, de rájöttem, hogy Rick-kel a kapcsolatunk nem olyan jó. Vagyis, mindig is tudtam, hogy Jeremy-vel jobban kijön, de Jenna halála után nagyon eltávolodtunk. Eléggé meglepte az, amit Savannah-ról mondtam. Nem vártam volna tőle ilyen reakciót. Eléggé vicces, ha úgy nézzük, hogy itt áll előttem tátott szájjal, teljesen érthetetlenül. Majd elkezdett kioktatni - ha az én szemszögemből nézzük annak minősül - de teljesen jogosan. Itt szembesültem avval a tudattal, hogy Alaric igenis törődik velünk, s nem szeretné, ha bármi bajunk esne. Pedig, azért én is sok mindenről tehetek. Az anyukám a volt felesége, miattam halt meg a barátnője, akibe szerelmes volt.
- Hát, de mégis mit tegyek most? - tártam szét a karjaimat. Nem fogok elhanyagolni egy családtagot, főleg egy olyan lányt, mint Savannah, aki a légynek sem ártana. - Nagyon kedves, állatvért iszik, és szerintem nincs semmi hátsószándékai. - néztem rá komolyan, remélem meg tudom őt győzni. Legszívesebben még hozzáfűztem volna, hogy ha otthon lett volna, akkor megismerte volna. De ez túl durva lenne, és nem szeretném Rick érzéseit megbántani, mert sokat köszönhetek neki. Felnevelte Jeremy-t, sikeresen segített neki, támogatta, akár egy apa. És én ezeket nem tudtam neki nyújtani, bármikor hozzáfordulhatott, tanácsokat adott neki. Annyira elmerülte a gondolataimba, hogy Rick mondata húzott vissza az életbe. Pislogva tekintettem rá, és az arcomon a meglepettség ült ki. A tekintetem már nem is rajta volt, hanem az ablakot néztem. Megakartam szólni, de nem találtam meg a hangomat. És valami zagyvaságot sem szerettem volna mondani. Így csak bólintottam, majd rápillantottam.
- Már ideje. – mondtam egy kedves mosollyal. Az órára tekintettem. Csak egy gyors percre szerettem csak hozzá befutni, hogy minden rendbe van, és kiszedni belőle, hogy mikor tér vissza. De szerencsére, akkor ez a kérdésem már meg van válaszolva.
- Ne haragudj, de nekem mennem kell. Majd várlak otthon. Szia. – integettem neki mosolyogva, és mielőtt az ajtóhoz értem volna, hátrafordultam. – Amúgy a neve Savannah. – mondtam el neki a másod unokatesóm nevét, hogy tudja. Majd visszafordultam, és kiléptem.

/köszönöm szépen a játékot /