Emlékszem.. Emlékeznem kellene...
De a képek csak homályosan jelentkeznek az elmémben, és minden egyes szó, amely valaha elhangzott, nos csupán egy üres visszhang a fejemben. Nem találok az összefüggések között értelmet, és nem látom át, hogy voltaképpen mit is kellene tennem, viszont... viszont a válasz oly' egyszerű, egyedül csak számomra nem egyértelmű. S ahogy a napok telnek, nos végleg eltávozik a lelkem.

Könnycseppek, elfojtott fájdalom, üres tekintettek.. Látom magam előtt az egykori énem megtörtségének a jeleit, és hallom, ahogy keserves zokogások között önmagában imádkozik. Nem embernek születtem, és éppen ezért is gondolták úgy a szüleim, hogy nem tartózom közéjük. Nem lehettek barátaim, sőt nem kaphattam rendes életet sem.. S hogy mindezt bánnom-e?
Mindazt, amit tudok, nos nem az iskolában sajátítottam el, hanem az évek kemény munkája során. Apám nevelte belém a trükköket, amíg anyám éjjelente, nos esti mese gyanánt a sátán nevét suttogta a fülembe. Ha a nephilimek valóban választhatnak a jó és rossz oldal létezése között, akkor el kell árulnom azt a titkot, miszerint a saját családom Lucifer pártján áll. S vajon én magam is ott állok-e?
Nem egyedüli gyermek voltam a családban, hiszen előttem még született egy bátyám. Együtt nevelkedtem vele, és míg én fejet hajtottam apám akarata előtt, nos addig ő dacolt mindezzel szemben. Azt rebegte minden egyes alkalommal, hogy a jó oldalon áll, hogy az angyalok nevére esküszik. S kérded te, nos mi is történt vele?
Négyszáz év... négyszáz kegyetlen, és őrjítő év áll a hátam mögött. Mindvégig elnyomtam az érzelmeim, és megtartottam az elmém legmélyén a saját gondolataim. S tényleg kellemes volt mindent magamba fojtani?

Mit sem sejtve jöttünk haza a testvéremmel, a délutáni kis kirándulásunkkor. Élveztük egymás kölcsönös társaságát a vadászat során. Bár szüleink erősen tiltották az efféle kiruccanást, ugyanis szerintük időpocsékolás megölni az állatokat, hiszen majd az emberi teremtmények helyettünk is elvégzik a dolgukat. Amint beléptünk az ajtón, nos a szüleink velünk szembe álltak, rosszalló pillantással. Szinte lyukat tudtak égetni a vesénkbe - legalábbis mai kifejezéssel élve. Anyánk volt az első megszólaló egyén, és egyben az a személy is, aki közelebb lépett felénk.
- Hányszor megmondtam már, Christopher, hogy hagyd az öcsédet békén! - Emelte fel a hangját kemény szigorral. - Te pedig Sebastian, nos nem kellene, hogy élj ilyen badar lehetőségekkel.
- De hát nem is csináltam semmit, anyám.. - Kezdett el védekezni, Chris automatikusan. - ..ő is éppen úgy vétkes, mintsem én! Magától jött utánam!
- Hagyd ezt abba, de azonnal! - Üvöltötte le az apánk, mire a bátyám csendben meghátrált, és lehajtotta inkább a fejét. - Szégyelld el magad, amiért nem vagy sohasem engedelmes! Minden egyes alkalommal csak veled van a probléma, és még úgy merészelsz védekezni, mintha Sebastian bűne lenne az egész. Vegyél róla példát, ő legalább tudja, hogy mi az elvárás, és nem ellenkezik a rendeltetésével, mintsem te! Már sokszor elmondtam neked... nagyon sokszor, hogyha még egyszer átlépsz egy szabályt, és a kisebbet belerángatod a hülyeségeidbe, akkor megöllek! Bár talán élénkebb példa lenne a számodra, ha a testvéred tenné meg.. - Nézett felém az öreg kegyetlen pillantással, és én ekkor úgy éreztem, hogy a hátamon is szinte feláll a szőr. Nem tíz éves gyermekek voltunk már, hanem több, mint száz évesek. Száz? Mi ez nekünk, ha a szüleink folyton csak kamaszoknak néznek bennünket? Konkrétan úgy kellett viselkednünk, mintha éppen csak tíz évesek lennénk.
- Én... én.. - Kezdtem volna bele rebegve, valahol talán kissé remegő hangon, de ezen valós érzelmeim rögtön átcsaptak félelembe, ahogy apám erélyes hangon figyelmeztetett, miszerint jobb lesz, ha megteszem.
- Őrült vagy! - Ordította Christopher, ahogy anyám hátulról lefogta őt. Apám óvatosan közelebb lépett hozzám, és a jobb tenyerét a bal vállamra helyezte.
- Semmi gond, kisfiam. Tudom, hogy félsz... - Nyugtatott kellemes, sőt hízelgő hangon, ahogy a kezembe nyomta az eszközt. - De, csak akkor lehetsz igazán vakmerő, és bátor, ha a magadfajtákból kiirtod azon egyedeket, akik Istent dicsőítik, nem de? - Mosolyodott el szórakozottan, ahogy a bátyám felé lökött. Belenéztem a szemeibe, és ekkor lepergett előttem, nos az eddigiekben együtt leélt száz év.. Láttam, ahogy játszunk, ahogy egymás társaságai vagyunk, mint szerető testvérek.. Hallottam a könnyed kis nevetéseinket. S lám hirtelen mindennek vége szakadt, ahogy a padlólapon felcsendült a csattanás.

- Nem! - Szóltam erélyesen apámnak, ahogy a kezembe nyomta a szerződést. - Hány évig játsszuk még ezt, kérlek? Hányszor kell még elvennem feleségül gazdag nőket?
- Ahányszor azt nem mondom, hogy elég. Tehát fogd azt a tollat, és írd alá! Gyerünk, ha mondom! - Mondta kicsit sem kedves éllel.
- Nem! Már megmondtam számodra, hogy ez nem így megy, miszerint csak gondolsz egyet, és kerítesz egy mit tudom én milyen nőt, aztán én elveszem, és míg meg nem hal, nos mellette élek. Undorító! Undorodom tőled, és ettől az egésztől! Gyűlöllek! - Üvöltöttem fennhangon, ahogy apám máris felemelte a kezét, és arcon akart csapni, de én elkaptam a karjánál ekkor. - Jól van, most utoljára aláírom neked, de csak akkor, ha eltűnsz az életemből végre valahára! Rendben?
- Oh, kölyök. - Mondta nevetve végül. - Gyorsan tanulsz. Kezdesz olyan lenni, mint én. Nem azért lázadsz, mert gyűlölsz, hanem azért, mert sokkal rosszabbakat akarsz tenni. Ne aggódj, nem sokára ezen vágyad is teljesül, fiam, de előtte még most utoljára tedd meg ezt.
- Utoljára? - Emeltem meg a szemöldökömet.
- Igen, kérlek. - Mutatott a papírra. - Na meg annyira nem ronda Leslie. Mégis mikor kerítettem én számodra rondát? Mindig figyelembe vettem azt, hogy én kikkel feküdnék le, ha, khm... - Erősen köhögött. - ...tudnék.
- Rendben. De akkor is tűnj el az életemből! - Tettem le a papírokat az asztalra, miközben elengedtem őt, majd szépen aláírtam mindazon a helyeken, ahol csak kellett, aztán már itt sem voltam.
- Sosem szabadulhatsz tőlem, Sebastian Morgenstern! Hallod? Soha! - Ordította utánam fennhangon a szavakat, amíg én magam könnyedén kisétáltam az ajtón.