Talán már percek óta szemezek némán a mennyezetre felfestett mintákkal, és igyekszem tényleg ellazulni, de a lábfejeim ütemes mozgása, úgy sejtem, elárulja, hogy még mindig maradt bennem némi feszültség. Nem a kanapé hibája, hisz kényelmes, mint mindig. Ezt a szobát is szerettem mindig, tetszik a berendezése, a hangulata, nagyon otthonos. Bárki is rendezte be, érti a dolgát. Azt hiszem, leginkább csak azért nem tudom elengedni magam, mert tudom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz valamit mondanom. Ám egyelőre egyikünk sem töri meg a csendet. Dr. Fitz nagyon türelmes nőnek bizonyult eddig, és hát miért is izgulna, hisz a pénzét így is, úgy is megkapja? Mégis, ha eredményt akar, előbb-utóbb muszáj szóra bírnia.
- Nos, Amarilla... Ez sorozatban már a harmadik találkozásunk, még mindig nem szeretne mondani semmit? - szólal meg végül. Tudtam ám, hogy az ő idegei sincsenek kötélből. Persze nem az volt a cél, hogy felbosszantsam, egyszerűen csak nem hiszem, hogy nekem tényleg szükségem lenne erre az egészre. Felé fordítom a fejemet.
- Kértem már, hogy ne szólítson így. Riley a nevem – javítom ki komoly tekintettel. Megértem, miért ragaszkodik hozzá, hogy a közvetlen hangulat érdekében a keresztnevemen szólítson, de akkor legalább megjegyezhetné a nevemet.
- Mi a baj az Amarillával? Van valami különleges oka, hogy nem szereti azt a megszólítást? - teszi fel az újabb kérdést. Pár pillanatig eltűnődve meredek rá, aztán megadom magam, és egy sóhajjal válaszolok.
- Édesapám szólított így még kislánykoromban. „Amarilla, virágszálam...” - árulom el a semmibe meredve, ahogy felelevenítem az emléket, amit olyan régóta őrzök magamban. Aztán megpillantom a doktornő tipikus „igen, folytassa” ábrázatát, ezért némi habozás után végül hozzáteszem. - Nem láttam őt négy-öt éves korom óta. Elment, és soha nem jött vissza.
- Soha nem próbálta megkeresni őt? Válaszokat kapni?
- Miért tettem volna? Nem akart se engem, se az anyámat, csak úgy továbbállt. Az ő döntése volt, mi pedig elfogadtuk, továbbléptünk, és aztán rájöttünk, hogy nekünk sincs szükségünk rá. A vér talán hozzáköt, de az igazi apám Peter volt – zárom is le ennyivel a témát, de Dr. Fitz természetesen megragadja az alkalmat, hogy továbbszője ezt a meglehetősen egyoldalú beszélgetést.
- Mesélne egy kicsit Peterről? - Nagy a kísértés, hogy megint inkább csak a mennyezetet bámuljam némán, és ezáltal ismét elodázzam a lelkemben való további vájkálódást, de ez legalább még egészen semleges téma, és a kapitányságon is örülhetnek a főnökeim, hogy jól haladunk ezekkel a beszélgetésekkel.
- Anyám és ő nagyjából másfél évvel később ismerkedtek meg, hét éves voltam, amikor összeházasodtak. Attól a naptól éreztem, hogy végre újra van családom, szüleim, mint minden átlagos gyereknek, és lett egy bátyám, aki... - Hirtelen elhallgatok. Istenem, annyira idióta vagyok, hogy nem vettem észre, hogy csak így belesétálok ebbe a csapdába?! Túlságosan belemerültem az emlékekbe, és nem fogtam fel, milyen irányba is tartunk.
- Jay, igaz? Milyen volt a kapcsolata vele akkoriban? - kapom az újabb kérdést, miközben a nő a szemüvegét igazgatja az orrnyergén.
- Jó – érkezik is rá a kurta válaszom, amire azonnal lejegyzetel valamit a kezében tartott noteszébe. Ez pedig, a helyzettel együtt, kezd egy kicsit bosszantani.
- Nem értem, komolyan, mégis mit akarnak? Mit szeretnének most elérni mindezzel? Kielemezgetni a kezdetet... mi értelme. Igen, Jay és én jól megvoltunk. Fantasztikus mostohafivér volt, az a fajta, akire mindig lehetett számítani. Biztosan tudja, hogy alig pár év a korkülönbség közöttünk, ezért jól megértettük egymást, és gyakran lógtunk együtt, úgy nőttünk fel, mint az igazi testvérek. Valahányszor szükségem volt rá, megvédett az iskolában... vagy a szülőkkel szemben, és... ez igazából akkor sem változott, amikor megszületett féltestvérünk, a kishúgunk. Talán szeretné, hogy róla is beszéljek? - kérdezem kissé dühösen. - Csak hogy ezt is kielemezhessük akkor már... - teszem hozzá lendületesen, és közben hirtelen fel is ülök, hogy teljesen szembefordulhassak a nővel.
- Ismerem a húga esetét. Tudja, hogy most nem miatta vagyunk itt, de ha szeretné... - Egy intéssel belé fojtom a szót.
- Miért is ne? Mintha nem faggattak volna eleget a kollégái tinédzserkoromban. Aznap volt Ana hetedik születésnapja, ezért a szüleink ragaszkodtak hozzá, hogy mind együtt menjünk el a vidámparkba az ő kedvéért. Jay és én már kissé idősnek éreztük magunkat egy ilyen családi programhoz, de a húgunkért belementünk. Hárman együtt ültünk fel az óriáskerékre is, és amint földet értünk, Ana rohant anyáékhoz, hogy vegyenek neki vattacukrot. Az egész táv úgy két-három méter volt, ám a tömeg hatalmas, és az emberek magukkal sodorták őt, mielőtt utolérhettük volna. És aztán csak úgy eltűnt. Egyszerűen eltűnt, és soha nem került elő. Soha többé. - Azon kapom magam, hogy az ujjaimat tördelem az ölemben, ezért hamar inkább a két oldalamra ejtem a kezeimet. A húgom miatt lettem nyomozó, azzal a reménnyel, hogy egyszer megtalálom őt, de igazából azt a nyarat követően – miután órákig, napokig, hetekig faggattak bennünket rendőrök, majd gyermekpszichológusok – többé nem beszéltem erről senkinek. A családon belül sem emlegettük sokat. Mindenkinek túl fájdalmas volt. Hülyeség volt most ezzel előállnom. Főleg, hogy nem is emiatt küldenek ide heti egyszer. Dr. Fitz most ismét csak vár türelmesen, de mivel még nem telt le az egy óránk, úgy sejtem, még nem végzett velem. Mivel ma hajlandó voltam végre magamtól is megszólalni, addig fogja ütni a vasat, amíg meleg.
- Később magániskolába kerültem – azt inkább nem fejtegetem a nő előtt, hogy kizárólag a fajtám számára működtetett különleges iskoláról van szó – majd később az akadémiára, és mire nyomozó lettem, már mondhatni kissé eltávolodtam a családomtól. Aztán megismerkedtem Eddievel, az új partneremmel, és a házi nyúlra nem lövünk szabályt figyelmen kívül hagyva egymásba gabalyodtunk, összeházasodtunk... Innen már szerintem tudja, mi következett – szusszanok fel abban a reményben, hogy ezzel mára tényleg vége.
- Igen, tudom. És megértem, hogyha a továbbiakról ma már nem akar beszélni, így is szépen haladtunk. Viszont ha mégis szeretné folytatni, és eljutunk Jay szabadulásáig, azzal máris lecsökkenthetnénk a találkáink számát. - Ajánlja a doktornő, és az eddigi tudálékos ábrázat helyett a tekintete most tényleg megértőnek tűnik. Bár ezt is valószínűleg már sokszor gyakorolta. Sóhajtok.
- Rendben – adom meg magam. - Két hónappal az esküvő után Eddie meghalt egy tűzben. Szándékos gyújtogatás volt. Hogy ez mennyire ironikus! - jelentem ki hirtelen keserűen. - Ha ott lettem volna, minden máshogy alakul...
- Ne hibáztathatja magát, Riley. Hiszen mégis mit tehetett volna, amit a tűzoltók nem tudtak megtenni? - teszi fel a számára teljesen kézenfekvő kérdést. Csakhogy ő nem tudhatja azt, amit én, hogy mire is vagyok képes. Tüzet szíthatok és olthatok el bárhol, bármikor tetszés szerint, csak a pillantásommal. Olyan, mintha ennek a kigúnyolása lenne, hogy a férjemnek éppen így kellett meghalnia. De ahelyett, hogy erről vitába szállnék Dr. Agykurkásszal, inkább folytatom.
- Minden bizonyíték, ami felmerült, mind-mind egy emberre mutatott: Jay. Ő volt az elkövető. Az utcai kamerák felvették a távozását. Többen is látták őt vitatkozni az előtte való napokban Eddievel... Az egész teljesen egyértelmű volt. Így hát elkaptam, és rács mögé dugtam – vonok vállat, mintha semmiség lenne, pedig nem csak hogy megvisel ez az egész, de most már retteghetek is. - És most megszökött a börtönből, és a legutolsó beszélgetésünkből kiindulva biztos vagyok benne, hogy a nyomomba fog eredni – zárom is ezzel le a témát. Abban nem vagyok biztos, hogy csupán a bosszú miatt fog megkeresni, vagy ennél sokkal többről van szó, hiszen sosem sikerült megtudnom, hogy végül is mi volt az indíték, amiért megölte Edet, de kizárt, hogy ne halljak róla többé. És akármennyire is vagánynak tartom magam, olyannak, aki képes vigyázni saját magára, mégis tartok a küszöbön álló találkozástól, főleg a híreket hallva, hogy milyen emberré vált Jay odabenn. Szóval miután megtudtam, hogy kiszabadult, ráadásul többedmagával, napokig olyan feldúlt voltam, hogy idővel ez a teljesítményem kárára ment, végül pedig itt kötöttem ki. Csak azt nem érti meg senki, hogy ez a sok beszéd nem segít rajtam. Igazából én sem tudom, hogy mi segíthetne...