Eszméletlenül sajnálom a dolgot, de egy ígéretet nem fogom megszegni és láttam Bonnie-n, hogy még nem áll készen arra, hogy elmondja a többieknek. Régen jó párszor kívántam azt, hogy bárcsak sose jöttem volna rá a dolgokra, ha nem kutakodom Elena naplójában talán soha nem jutunk el idáig. De valahol meg mégis rosszabb lett volna kimaradni azokból amit eddig megéltünk. Elena próbált engem kizárni, de Denver nem volt éppen a világmegváltó ötlet. Sőt, több bajt hozott a fejemre, mint bárki gondolta volna. Azóta legalább egy valami változott, Elena nem próbál meg kizárni, hagyja, hogy úgy cselekedjem ahogy jónak látom. Ez a helyzet is amiben éppen vagyunk és azt bizonyítja, hogy Elena kezd lassan ráébredni, hogy nem maradok az Ő drága kisöccse örökre. -Nem lehetsz rá dühös Elena! Csak titeket akart megóvni a fájdalomtól. És igen, talán addig akart várni, de visszatért én tudom. - Bizakodó vagyok és hiszem, hogy ez sikerülhet. Bonnie már annyi mindenen keresztül jutott az életben, hogy ez nem lehet akadály a számára, neki vissza kell térnie hozzám/hozzánk. Az élettől annyira nem igazságos, hogy hagyta Bonnie-t meghalni, kevésbé érdemlem meg, hogy éljek, mint Ő. Elena kijelentésére csak halványan elmosolyodom. Igen, szeretem, de még mennyire. Ám a célzást is levágtam. Mekkorát hibáztam akkor, tulajdonképpen Anna nem engem akart mikor visszatért, az anyját szerette volna, buta mód elvakított engem az elfeledett szerelem. Mekkorát hibáztam..most már tudom, hogy mekkora balfék voltam és, hogy Bonnie-tól kaptam még egy esélyt az azt bizonyítja, hogy Ő az igazi a számomra. Ölelésembe zárom nővérem. Számomra semmit sem változtat az, hogy vámpírrá vált, Ő ugyanúgy a testvérem és az érzéseim irányába semennyit nem változtak. Annyi minden történt, hogy ez a változás már szinte normális. -Nem, soha! Megint kezdjük, megint kiakarsz zárni? Nem bizonyítottam már, hogy megállom a helyem történjen bármi? Itt van most Bonnie, szerinted képes lennék hátrahagyni? Soha. - Talán egy kicsit jobban kiakadtam, mint kellene, de egy ilyen témán feltudom húzni magam. Először helyettem döntöttek, most pedig burkoltan célzott arra, hogy el kellene mennem. -Ne haragudj Elena, nem akartam kiabálni, de tudod, hogy nem akarok semmit sem hátrahagyni. - Nyugodtabb hangon beszélek már. Az utóbbi hetek nagyon leamortizáltak.
Azt kívántam, Jeremy bárcsak Denverben maradt volna. Biztonságban, távol Mystic Fallstól, távol tőlem, éppenséggel, de ez nem jelentett volna gondot, ha tudom, hogy ott nem érheti baj. Mikor Damon megigézte, és maga mögött hagyta a várost, borzasztóan hiányzott, de megbirkóztam vele, az ő érdekében. Most nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Az öcsém meghalt, majd visszatért az életbe, viszont a különös varázslat az egyik legjobb barátnőm életébe került. Ha én magam nem változtam volna vámpírrá, nem tudnám befogadni ezt a hírt, teljesen összetörnék, de mivel ebben a városban és a mi életünkben elkerülhetetlenek a furcsaságok... már meg sem lepett. Bántott, különösen az, hogy nem jöttem rá előbb, Jeremyn legalább látnom kellett volna, de nem tagadhatja, jól játszotta a szerepét, én pedig honnan tudhattam volna? Itt az idő megtanulnom nem hibáztatni magam minden miatt, gondoltam. Csak bólintani tudtam, és nemtörődöm módon vállat vontam, nem hibáztattam Damont, inkább örültem, hogy Jeremynek nem egyedül kell többé megbirkóznia ezzel. - És gondolom próbálta minél tovább húzni a szembesítést. Mégis meddig akart várni, amíg megoldódik a probléma? Amíg vissza nem tér? - A fejemet ráztam bosszúsan és tehetetlenül. Ha csakugyan megoldódik... De erre nem tudtam gondolni. Vissza fog térni, Bonnie nem halhat meg. Túljut majd ezen is, ahogy minden máson. Mégis dühöngeni tudtam volna, mert ha Bonnie egészen a visszatértéig várni akart, az azt jelenti, hogy talán sosem tudtuk volna meg, hogy valójában egész nyáron halott volt. - Szereted őt. - nem kérdésnek szántam, pusztán kijelentettem, amit a saját szememmel láttam. Nem volt kérdéses, hogy így van. - Tudtam, hogy be fog nőni a fejed lágya, és felnősz egyszer. - Utaltam ezzel a hatalmas baklövésre, amit Annával követett el, mikor a szellemek visszatértek Vicki és Esther miatt, de közben mosolyra görbültek ajkaim. Büszke voltam a testvéremre, habár nem tudhattam, milyen kapcsolatot ápoltak mostanság Bonnie-val. Abban azonban biztos voltam, hogy Bonnie szeretete erős volt, nem csak az öcsém iránt, irántam is, hiszen ez volt az oka, hogy visszahozta őt a halálból. Hogy ne veszítsek el még több embert a családomból. Ostobaság volt, hiszen rá épp úgy testvéremként tekintettem mindig is, mint az öcsémre. Fájt a gondolat, hogy feláldozta magát, ugyanakkor nem tudtam Jeremy halálát hogyan kezeltem volna. Mindenesetre remény még volt, Damon azt állította visszacsinálható minden, hogy testvéremként szeretett barátnőm újra köztünk lehet. Ez vigasztalt, de nem tudtam meddig lesz elég önmagam hitegetése, reméltem, mire eljutok a kétségbeesésig, minden a régi lesz. Vagy legalábbis Bonnie élni fog. Jól esett az ölelés, Jeremy szorosan tartott a karjaiban, s magamban nyugtáztam azt is, hogy még csak meg sem rezzent, mikor hihetetlen sebességgel előtte teremtem. Nem tudom mennyi ideig kapaszkodtunk egymásba, talán percekig álltunk a nappali kellős közepén. Megnyugtató volt az öcsém ölelésében lenni, és boldog voltam. Nem volt rossz dolog vámpírnak lenni, mikor a testvérem így is szeretett, és nem ítélkezett felettem. Egy idő után kibújtam a szorongatásból, szipogtam egy sort, letöröltem kézfejemmel a könnyeket, és egy lápást hátráltam, hogy a kicsi koromból ismerős barna szemekbe nézzek, melyeket azóta ismerek, hogy baba korában először rám nézett. - Jer, nem gondoltál arra, hogy újra visszatérj Denverbe? Nem fenyegetnek már az ősök, és tudom, hogy sok mindenki hiányozna, de nem akarsz kimaradni ebből? - Ez csupán egy ártatlan kérdés volt, és hogy ezt vele is tudassam és finomítsak rajta, egyik kezem arcára csúsztattam, és kissé szégyenlősen, ártatlanul néztem fel rá. Szerettem volna magam mellett tudni, szerettem volna ha itthon marad, velem, a barátaival, de talán ez túl nagy ár volt az életéért cserébe.
574 szó ✗ dress ✗ family tree ✗ és megint csúsztam vele kicsit, de ettől független szívből jött
A saját fájdalmammal kevesebbet törődtem, mint azzal, hogy Elena-t megvédjem a fájdalomtól. Természetesen borzalmasan kínlódok, de amiken eddig keresztül mentem tudom, hogy Bonnie még visszatérhet, hogy megmenthetjük. Talán ez volt az oka annak is, hogy belementem ebbe a hazugságba. A tudat, hogy történhetnek még csodák erőt ad, nem sokat, de éppen annyit, hogy ne omoljak össze. Először elvesztettem Vicki-t majd Anna-t és most Bonnie-t. Ennek a hol átoknak hol áldásnak nevezett képességem segített feldolgozni a tragédiákat. Bár néha azt kívánom bárcsak nem látnám Bonnie-t. Ne néznék a szemébe és ne várnám hiába, hogy egyszer minden olyan lesz, mint régen. Mert nem lesz az. Lehet, hogy visszahozhatjuk a halálból, de semmi sem lesz olyan, mint előtte. Meglepetten nézel Elena-ra és azonnal elkomorul a pillantásom ahogy szóba hozza Bonnie halálát. Ennyire elővigyázatlan lennék? Elszóltam volna magam? Bármi is történt a titok kiderült és most magyarázkodhatok. -Szóval Damon mondta el. - Ez akkor sem világos teljesen, Ő honnan tudta meg? Ledőlök a kanapéra és lélekben próbálok felkészülni minden kérdésre amit kapni fogok, lesz jó pár ebben biztos vagyok. -Megígértem neki, hogy hallgatok róla amíg Ő ezt jónak látja. Ennyi. - Mi mást mondhatnék még? Semmiért nem szegtem volna meg a neki tett ígéretemet. Tudom, hogy ez Elena-val szemben nem igazságos, de megérthetné én min mentem keresztül a nyár alatt. Nem volt könnyű egy ilyen dologról hallgatnom és még közben úgy is tennem, mint akivel minden a legnagyobb rendben van. Rossz volt ránéznem a nővéremre, hazudtam neki, titkolóztam előtte. Sose voltam ebben valami jó, ennek az eredménye az, hogy most minden kiderült. -Én már a legelején se tartottam jó ötletnek, hogy titkoljuk el a halálát, de ragaszkodott hozzá én pedig segítettem neki. - Ezen nincs már mit magyarázni. Nem kellett volna ezt Bonnie is tudja. Szavaimból Elena is hallhatja mennyire nem volt szándékomban hazudni és, hogy a lelkiismeretem örökké gyötörni fog amiért hagytam, hogy az életemet a sajátja elé helyezze. Elena ölelése árulkodott arról, hogy nagyon bánatos, de ezzel mind így vagyunk. Magamhoz szorítottam és egy puszit adtam a feje búbjára. -De én vagyok a hibás Elena, csakis én. Annyira szeretném visszaforgatni az időt, minden vágyam ez. - Ölelésemből nem hagytam kibújni és éreztem ruhámon a könnyeit. A magam részéről a könnyek ideje már lejárt. Helyette a mély és sötét fájdalom maradt. Elena számára azonban még csak most kezdődik a gyász.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Vas. Aug. 31, 2014 5:27 pm
Jeremy + Elena
Tell me the truth
Kétségek között, félve indultam útnak, mikor elhatároztam, hogy végre Jeremy elé állok, és kikérdezem mindenről. Nem tudtam, mit találok a házunkban, hogy az öcsém milyen állapotban lesz, hiába tudott Bonnie haláláról mindvégig. Tudatában voltam vele, hogy látja a halottakat, de megérinteni ő sem tudja azt a lányt, akit igazán szeret. Rettegtem, hogy újra végigéli, ami egyszer már megtörtént vele és Annával. Annyi embert elveszített már, azokat, akiket mindennél jobban szeretett, s most már Bonnie is ezen emberek közé tartozik. A szívem megszakadt, mikor megtudtam az igazságot, de az még jobban bántott, hogy mindezt nem vettem észre. Hogy bármi történik körülöttem, nem veszem észre, csak azzal törődöm, ami velem történik, amiben tényleg érintett vagyok. Nem vettünk észre Damonnel hónapokig, hogy Stefan eltűnt, nem vettem észre, hogy a legjobb barátnőm meghalt... Ha az öcsém nem lett volna ebben a pillanatban a közelemben, könnyeim szabad utat kaptam volna, átlátszó csíkokat húzva arcomon, de tartanom kellett magam. Megnyugtatni őt, hogy minden rendbe fog jönni, és nem kell félnie, nem kell aggódnia. Nekem kell őt védenem, hiszen ő az öcsém. Végig ezt kellett volna tennem, de elbuktam. Helyre kell hoznom, s bármilyen sajnálatos is a helyzet, bármilyen keserűséget is kell hozzá lenyelnem, kaptam még egy esélyt. - Damon mondta el. - feleltem ismételten azon az erőtlen hangon, de nem keltem fel, hogy utána menjek, továbbra is a lépcső alsó fokán ültem, míg az öcsém a kanapé előtt állt, felém lövellt pillantásokkal. - De nem ez a lényeg, Jeremy. Nem hibáztatlak, de mégis... el kellett volna mondanod, Bonnie bármit is mond. - lebiggyesztett ajkakkal néztem egyenesen az ismerős barna szemekbe, amik a tükörből is visszatekintettek rám, annak ellenére, hogy ezen kívül sok hasonlóság nem igazán volt bennünk. Sejtettem, hogy nem saját akaratából titkolózott mindenki előtt, sosem volt jó benne, ha ilyen dolgokról volt szó. Az érzéseit sosem szerette magába zárni, hiszen Vickie halála is borzasztóan megrázta, ahogy Annáé is. Bonnie elvesztése pedig még nagyobb űrt és fájdalmat hagyhatott az öcsém szívében, nem számít, látja-e, vagy sem. - Merthogy nem a saját fejedből pattant ki a titoktartás, igaz? - Bonnie önzetlensége hatására apró, mégis jelentőségteljes mosolyra görbült szám sarka, miközben szemeim kinedvesedtek a kiszökni készülő könnyektől. Épp időben sikerült kipislognom őket, mielőtt legördültek volna a felismerésnek köszönhető könnyek. Tudtam, hogy Bonnie nem véletlen próbálta eltitkolni saját halálát. Meg akart óvni minket, a barátait, a családját, a veszteség okozta fájdalomtól. Még mindig bizonytalan voltam afelől, hogy meg tudok állni a két lábamon, mégis felálltam a lépcsőről, és Jeremy felé vettem az irányt. Közben ügyeltem rá, hogy minden egyes őszinte szavat felfogjam, s mikor elhallgatott, vámpírsebességgel elé suhantam, és két karommal átkaroltam a testét, olyan szorosan tartva, hogy érezze, amit én érzek, közben pedig ne törjem össze a csontjait. - Ne mondj ilyet többet! Hiszek neked. Tudom, hogy megtettél volna mindent, ha van rá esélyed. Kérlek... ne hibáztasd önmagad! - Nem bírtam tovább visszatartani, a könnyek kicsordultak szememből, egyenesen a pólójára, hogy ott áztassák az anyagot, miközben igyekeztem egyenletesen lélegezni. A fájdalom újból, meg újból belém mart, esélyt sem adva az enyhülésre.
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Csüt. Aug. 07, 2014 11:38 pm
Elena & Jeremy
Borzasztóan nehéz napok és hetek állnak mögöttem. Bonnie halála beárnyékolta napjaimat, messze nem voltam már önmagam. Persze joggal mondhatnám azt, hogy becsavarodtam hisz látom Bonnie szellemét, beszélek vele, egyedül érezni nem érzem. De mivel visszatértem a halálból megvagyok áldva ezzel a képességgel, hogy látom a holtakat magam körül. Valamikor ez jó, de valamikor meg rémes. Bonnie esetében a dolog kettős érzést vált ki. Örülök, hogy nem veszítettem el végleg, bár a bűntudatom továbbra is megmaradt. Viszont az, hogy titkolóznom kell a nővérem és a barátaink előtt már kevésbé jó érzés. Szeretné ha titokban maradna halála és annak körülményei. Helyette írogatom az SMS-eket, hogy jól van és nyaralgat az anyukájával, élvezi a szünetet és, hogy már nagyon várja a fősulit. Szinte alig merek már Elena szemébe nézni. Félek attól, hogy egyszer csak kicsúszik a számon. Én az elejétől kezdve nem tartottam jó ötletnek, hogy hazudjunk a barátainknak, de Bonnie váltig állította, hogy lesz jó, láttam rajta, hogy egyelőre képtelen elmondani nekik mindent. Megértettem és tovább játszottam a színjátékot. Egy újabb beszélgetésen vagyok túl Bonnie-val, ismét próbáltam jobb belátásra bírni, mert a sok hazudozás már engem készít ki. De nem mentem vele semmire. Talán így már nem is olyan meglepő, hogy idegesen csaptam ki a bejártai ajtót még mielőtt beléptem volna azon. Egy pillanatra meghökkentem Elena látványától majd a szokásos közönyös arccal, mint aki nem titkol semmit csuktam be magam mögött az ajtót. -Szia Elena! - Huppantam le a nappali kényelmes kanapájára majd meghűlt az ereimben a vér ahogy Elena felhozta Bonnie halálát. Azonnal felpattantam ülő helyzetemből mintha csak rugó lett volna alattam. -Honnan tudod? - Néztem a nővéremre érdeklődve, ugyanakkor volt ebben a nézésben némi neheztelés, de az csak magamra irányult, talán nem voltam elég óvatos? Bizonyára ez lehet az oka. Kicsit idegesen és feszülten ültem le újra a kanapéra. Semmi hangulatom és energiám nem volt újra visszaemlékezni arra a bizonyos éjszakára. Visszatértem a halálból, na, de milyen áron? Miattam Caroline és Elena elvesztették a legjobb barátnőjüket, én pedig elvesztettem azt a személyt akit szerettem, megérte? -Elena...muszáj? - Sóhajtok majd végül magam is belátom, hogy ezzel csökkenthetek a saját súlyomon is, végül is mit számítana az igazság kiderülése, ha amúgy is tudnak már arról, hogy meghalt? -Emlékszel mikor visszatértem a halálból? Ennek nagy ára volt, Bonnie az Ő életét áldozta fel az enyémért, mit sem tudtam arról, hogy ezt tervezi. Megakadályoztam volna Elena...hinned kell nekem. - Ha tudom mire készül sose hagytam volna, hogy megtegye. De a múlt az megváltoztathatatlan, most már nem tehetek semmit, én élek Ő pedig nem. Ha lehetne visszacserélném. Az Ő élete százszor többet ér az enyémnél.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Szomb. Aug. 02, 2014 9:34 pm
Jeremy + Elena
Tell me the truth
Jeremy akkor sem szűnt meg testvéremnek lenni, mikor kiderült, hogy John bácsi és Isobel lánya vagyok, a szüleinkhez pedig vér szerint sokkal kevesebb közöm van, mint hittem. Rá akkor is testvérként tekintettem, ám féltem attól, ő mit szól majd hozzá, jó ideig el sem árultam neki. S mikor végül megtettem, nem bántam meg, és akkor vált világossá számomra, hogy nem a vér teszi családdá az embereket. A családod ugyanúgy megválogathatod, mint a barátaidat, nem kell mindent úgy elfogadnod, ahogy eléd áll. Én sosem tettem, küzdöttem mindenért, azért is, hogy öcsémet megóvjam, és kimaradjon a kegyetlen természetfeletti világból. Ez volt talán a legnagyobb bukásom, hiszen én magam is vámpírrá váltam, Jeremyből pedig minden óvásom ellenére vadász vált, bár talán ez mégsem az én saram volt. Mindenesetre eme fura változások és csavarok mégsem jártak sikerrel kapcsolatunk elrontásában, még mindig pont olyannyira ragaszkodom a testvéremhez, mint mikor úgy hittem, egy apától és anyától származunk. Az utóbbi napokat a Salvatore panzió környékén töltöttem, még élt bennem a furcsa, bizsergető idegesség, amit Bonnie elvesztése okozott, gyomrom bukfenceket vetett. Hallgatóztam, próbáltam zajokat, neszezést, bármiféle hangot kivenni, de csak síri csönd fogadott szeretett házunkban, amely már szinte bántotta a fülemet. Jeremy nem volt itthon, nekem pedig nem volt erőm keresgélni Mystic Falls utcáit járva, úgy éreztem minden erő kiveszett belőlem, térdem megbicsaklott, kénytelen-kelletlen a lépcső alján lévő fokra ereszkedtem, ujjaimmal tincseim közé túrva. Üresnek éreztem magam, pont olyan érzés fogott el, mint amit a szüleim, Jenna, vagy épp John halála után éreztem. Nem hittem, hogy képes vagyok még egyszer végigmenni ezen, de Damon azt ígérte, megoldja, és muszáj volt hinnem neki. Ha ebben nem hiszek, mi más maradna? A gyász lassan, fojtogatóan kúszott fel a torkomba, ami ennek hatására elszorult, a levegőt pedig még az orromon át is nehezebben vettem. Mintha egy mázsányi követ pakoltam volna a mellkasomra. Mozdulatlanná váltam, a levegő el-elakadt a tüdőmben, fejemet térdemre hajtottam, s eltelhettek percek, akár órák is, az idő múlása nem tűnt fel. Ülhettem volna ott hetekig, az egyetlen, ami feltűnt volna, a torkomat kaparászó és elmémet megzavaró éhség. Szerencsére nem így történt, a következő pillanatban az ajtó egy apró robajjal falig tárult, rajta pedig az öcsém lépett be. - Jeremy! - szólítottam meg halkan, megkönnyebbülve, és arcára pillantva nem tudtam rá haragudni, amiért nem árulta el, hogy Bonnie már nincs köztünk. - Beszélnem kell veled. Tudok Bonnie-ról, és... - Egy pillanatra elhallgattam, a hangom elcsuklott az utolsó szónál. - Mindent tudni szeretnék. Kérlek, csak az igazat mond. - Igyekeztem egyenletes hangot megütni, de a hangszálaim erőtlenül rezdültek, ajkaim kínzó lassúsággal formálták a szavakat, és minden kezdett kiborítani.
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Kedd Jún. 05, 2012 8:42 am
To; Katherine
Riadtan tekintek körbe, de csakis a sötétséget látom. Semmi fény, egyedül apám küszködését hallom. Egyre szaporábban veszem a levegőt, fogalmam sincs mi történik körülöttem. Majd tudatosult bennem minden, egy rossz mozdulattal a kocsi a folyóban végzett, ami a Wickery híd alatt folyik. A hideg víz már majdnem ellepte a számat. - Apa, mi történik? - kérdeztem remegve. Hisz hogyan viselkedhet egy 16 éves, aki előtt még ott van az egész élete? Nem állok készen a halálra, hisz annyi dolog vár még rám. Ott van a pompon lány csapatom, a barátaim, az egyetem.. Mi lesz Jeremy-vel, ha nem éljük túl? Biztosan tehetünk valamit. Így én is utánoztam apámat, de előtte egy mély levegőt vettem, és víz áramlott a kocsi belsejében. Erősen ütögettem az ablakot, hátha kitörik, de semmi esélyt nem láttam a menekülésben. A másik oldalról a részecskékkel tele víz hatalmas erővel nyomja. Hatás-ellenhatás törvénye fizikából, na valami mégis rémlik.. Beletörődtem, hogy nincsen kiút. Apu hátranézett, szemében a reménytelenséget fedeztem fel, kinyújtottam feléje a kezemet, amit megfogott. Egy aprót szorítottam rajta, és tátogtam. "Szeretlek." Persze így megszabadultam némi oxigéntől, ami nem a legjobb megoldás. De most mit számít, ha pár másodperccel tovább élek? Lehunytam a szememet. A tüdőmet lassan feltöltődik vízzel, és.. Hirtelen felültem a kanapén, és a szívemre tettem a kezemet, ami hevesen dobogott. Csak egy pár percre bóbiskoltam el, semmi baj... Csak egy rossz emlék köszöntött vissza. Megdörzsöltem a szemeimet, és gyorsan felpattantam. A konyhába átsétáltam, és öntöttem magamnak egy hatalmas pohár jéghideg vizet. Pár korty alatt le is görgettem, s a pultnak dőltem, magamhoz ragadva a poharat. Pár percre elbambultam, és Damon képe villant be előttem. Hogy néhány nappal ezelőtt bevallottam neki az érzelmeimet, mennyire boldognak látszott. De sajnos ott van Stefan, aki még nem értesült a döntésemről, hacsak valaki nem előzött meg engem. Nehéz lesz látni az arcát, miután megtudja, hogy nekem a bátya kell, és nem ő.. Gondolataimat a csengő szólása szakította meg. Szuper.. Ki keres engem szerda este fél 11-kor? Nagy nehezen feltápászkodtam, és eltotyogtam az ajtóig. Mély levegőt vettem, megigazítottam a felsőmet, az ujjaimat végig húzom a hajamon, hogy úgy nézzek ki, mint aki él. Ki tudja talán Damon az.. Hisz Jeremy, se Alaric nincs itthon. Egyedül birtoklom ezt a nagy házat. Egy apró mosolyra húzom a számat, és ajtót nyitok. A mosoly persze egyből lehervadt az arcomról, mikor megpillantom a nőt előttem. Olyan, mintha egy tükörbe néznék, csak más ruhák lennének rajtunk. - Katherine.. - nyögtem ki ennyit, és megmarkoltam az ajtófélfát. Arcom egyből vörös lett a dühtől. Mit keres itt? Nem tett már eleget? Senkinek nincs rá szüksége.. Klaus miért nem űzi el a városból? Bár, ha jobban belegondolok Klaus-ról alig hallottam valamit. Ami egy jó dolog, de ha nincs Klaus, akkor van Katherine. - Mit akarsz? Ne mond, hogy megakarsz ismerni, mert nem veszem be ezt a dumát. - húzom egy féloldalas hamis mosolyra az ajkaimat.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Hétf. Május 21, 2012 4:41 pm
Alaric & Savannah
- „Valóban nem vagyunk valami sokan. És köszönöm, tudom, hogy nem szabad alábecsülnünk az Eredetieket. Veled ellentétben én már találkoztam velük.” – jegyezte meg ismét kicsit lenéző és fennhéjázó hangon. - Honnan veszed, hogy én nem találkoztam velük? Miért hiszed azt, hogy fiatal létemre nem tudom, mind azt amit te? Alaric ez nem a versengésről és arról szól, hogy kitúrjalak elenáék mellől. Csupán csak a szeretteimet szeretném biztonságban tudni. Ennyi az egész. Az pedig, hogy így viselkedsz velem nem könnyít a dolgon. – vágtam a fejéhez a szavakat. - „Ne haragudj Savannah, de amíg nem tudok rólad minden információt, addig nem fogok benned teljes mértékben megbízni.” – jelentette ki. - A volt barátom változtatott át még mielőtt megölték volna. igen megölték. Az egyik ős vámpírnak a nagy szerelme volt aki megölte, szóval hidd el nekem nálam jobban nem ismered őket. – szinte köptem a szavakat, hiszen egyre jobban kezdett felidegesíteni, de az önuralmamat akkor sem veszíthetem el. A következő kérdésem amit feltettem neki, úgy látom célba talált. Lemerevedett és úgy pislogott rám, mint aranyhal a vízben. A szemei összeszűkültek és igyekezett gyilkos tekintetekkel ostromolni. De sajna minden hiába való. Egy gól Savannah javára. - „A feleségem elhagyott azért, hogy vámpír legyen. Több évig abban a tudatban voltam, hogy egy vámpír ölte meg. Ezért utálom a vámpírokat. Egy érzéketlen, önző kis ribanc lett. Nem olyan, amilyennek megismertem.” – jelente ki érzéketlen, ám de határozott hangon, majd gyorsan felállt és a rám nézett. - „Csinálok egy szendvicset.” – mormogta és azzal egy időben kisétált a konyhába. - Rendben, csinálj csak, de ha nem bánod, nekem dolgom van. Szóval most megyek. Köszi a tartalmas beszélgetést Alaric. – feleltem miközben a konyhaajtóban állva figyeltem, hogy derékig eltűnve a hűtőben kotorászik. - Majd akkor remélem még lesz alkalmunk ilyen végletekig mélyre ásó beszélgetésekre. Na, de most elmentem. – jelentettem be, miközben már félig kint voltam a házból és már csak arra vártam, hogy becsukódjon mögöttem az ajtó.
// Részemről ezzel a posttal zárnám is a játékot. Köszi szépen, egy élmény volt. Remélem még lesz alkalmunk játszani.//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Szer. Május 16, 2012 1:40 pm
Savannah
Az aprócska kis megjegyzésemre, miszerint egy vámpírban soha nem lehet 100%-osan megbízni, elég dacos választ kapok. Család... Na igen, a Gilbertéknek mindig is sokat jelentett a család, de ami engem illet... Nos, nekem nem sok közöm volt a családhoz soha sem. A szüleimet elég hamar elveszítettem és ami Isobell-t illeti... Nos, Elena rá az élő példa, hogy vele sem volt olyan felhőtlen a hangulatunk. Így csak hümmögök a lány válaszára, de nem nézek rá. Hogyha ismeri a múltamat, akkor tudhatja, hogy miért is reagáltam így. Hogy makacs és önfejű lennék? Igen, az vagyok, de ezzel csak Elenáékat akarom megvédeni. Nem akarok és nem is tudok megbízni egy vámpírban. Ez a Salvatore testvérekkel is így van és hiába akartam leküzdeni a kétkedést, valahogy soha nem ment teljesen. Tiszta dilis vagyok. De nagyon úgy látszik, hogy ez a lány nem akar semmi rosszat a Gilbertéknek, hiszen ő maga is abból a családból való. Megjegyzem, hogy egész nagy védelme van a gyerekeknek, amire Savannah felsorol néhány nevet. Néhány nevet, ami így önmagában nem sokat jelent. De hogyha felsorakoztatnánk az említetteket, biztos, hogy Elena egy hétig sírna a gyönyörtől. Vagy éppen attól, hogy megint mennyi ember kockáztatja érte az életét. Hát igen, vagyunk egy páran. - Valóban nem vagyunk valami sokan. És köszönöm, tudom, hogy nem szabad alábecsülnünk az Eredetieket. Veled ellentétben én már találkoztam velük. - jegyzem meg ismét kicsit lenéző és fennhéjázó hangon, de csak egy másodpercig tartom vele a szemkontaktust, utána el is nézek, hiszen tudom, hogy most megint bunkó voltam. Hogy jobban megismerhessem az "új családtagot", biztos, hogy tudom kell róla egyet s mást. De nagyon úgy tűnik, hogy ő nem akarja, hogy megtudjam róla a legfontosabb infot: hogyan is lett vámpír. Kellemetlen, de hát ez van. Beszél a családfáról is, hogy fél-Gilbert és hogy most már itt is marad, amíg szükség van rá. ~Eddig sem volt rád szükség.~teszem hozzá gondolatban, végül csak annyit mondok: - Ne haragudj Savannah, de amíg nem tudok rólad minden információt, addig nem fogok benned teljes mértékben megbízni. - jelentem ki. A következő kérdésére megmerevedek és úgy pislogok rá. A szemem kicsit összehúzom és igyekszem gyilkos tekintet vágni. - A feleségem elhagyott azért, hogy vámpír legyen. Több évig abban a tudatban voltam, hogy egy vámpír ölte meg. Ezért utálom a vámpírokat. Egy érzéketlen, önző kis ribanc lett. Nem olyan, amilyennek megismertem. - jelentem ki érzéketlen, ámde határozott hangon. Felállok és a lányra nézek. - Csinálok egy szendvicset. - morgom és kimegyek a konyhába, hogy néhány másodpercig egyedül legyek. Végül a hűtőben kotorászva kezdek el valami kaja után kutatni.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Hétf. Május 14, 2012 3:16 pm
Alaric & Savannah
- „Egy vámpírban soha nem lehet 100%-osan megbízni. És ezt ne vedd magadra, mert úgy tűnik, hogy mivel "családtagok" leszünk muszáj lesz valami egyességet kötnünk.” – jelente ki határozottan Alaric - Jogos. Egy vámpírban tényleg nem bízhatsz meg 100%-ig, de egy családtagban igen. – feleltem dacosan. Komolyan, hogy a fenébe lehet valaki ennyire makacs? Nem tűnik fel neki, hogy ha úgy akartam volna, már rég halott lenne? Ennyit arról, hogy nem fafejű. Komolyan jeremy többet nem fogom egy szavadat sem elhinni. - „Egész nagy védelmi hadserege lesz a Gilberteknek...„ – jegyezte meg kicsit flegmán, majd leül a fotel karfájára, egész pontosan mellém. - Nézzük csak… Itt vagy te, Damon, én, Caroline, Bonnie és körülbelül ennyi akiről tudok. Elég szép számmal összegyűltünk. Szerintem azért még így van okunk arra, hogy alaposan odafigyeljünk rájuk. Nem szabad alábecsülni az ősöket. Főleg nem Klaus-t. Azok alapján amit hallottam róla, nem egy kedves pasas. – kezdtem el cseverészni a mellettem ülő férfival. lehet, hogy még sem annyira önfejű, mint az gondoltam? Hát sose lehetünk biztosak az első megérzésben. De miközben én ezeken rágódtam, ő rátért egy olyan témára ami nem éppen a kedvencem, úgyhogy eléggé harapósan reagáltam rá. - „Hogyan lettél vámpír? És kinek a kije vagy? Te is Gilbert vagy? Talán Jeremy apjának volt még egy testvére?” – kérdezett rá azokra a dolgokra, amik érdekelték. - Az, hogy hogyan lettem az ami az egy hosszú és szomorú történet, amihez szerintem még most nem sok közöd van, már meg ne sértődj Alaric. Amúgy pedig azt illeti az apukám csak a féltestvére volt Grayson-nak és John-nak, de ugyan úgy bántak vele is mint ha nem csak félig lenne a testvérük. Így a szüleim halála után is tartottuk a kapcsolatot, bár már nem volt olyan szoros a kapocs, mint annak idején. Na de lényeg a lényeg most már itt vagyok és itt is maradok, ameddig szükség van rám. – jelentettem ki, miközben kényelmesen hátradőltem a fotelben. - Ami viszont téged illet, nem egészen tudom, miért vagy ilyen zabos, ha rólam vagy a hozzám hasonlókról van szó. Végül is a volt feleséged is vámpír volt, nem? – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Pént. Május 11, 2012 11:51 am
Savannah
Meglátva a leányzót igen csak meglepődök, valahogy másra számítottam Nem is tudom, annyira emberi. Kénytelen leszek elviselni és megbarátkozni vele, hogy egy vámpír van a házban. Érdekes lesz. No de hogy pont Jeremyről hallott rólam, ez igen jó érzéssel tölt el. A szemem megcsillan és el is mosolyodom, hiszen tudtam, hogy Jeremyvel jóban vagyunk, de nem gondoltam, hogy annyira, hogy mesél Savannah-nak rólam. Kellemes bizsergés fut végig a testemen, hogy ismét itt vagyok a házban és egy pillanatra nem is érzek hiányt. De mikor a tekintetem a konyha felé fordul, ismét felötlik bennem Jenna hiánya és a mosoly lehervad az arcomról. Közben a lány is megszólal, én pedig kíváncsian hallgatom. - Csak meglepődtem. Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk, de jól esik. - jelentem ki, bár nem akarom, hogy gyengének érezzen ez a vámpír. ~Nem, nem vámpír, családtag!!~ figyelmeztetem magamat gondolatban és kicsit meg is csóválom a fejemet. Végigmérem a leányzót, igyekszem megjegyezni az arcát, a testének a vonalát és figyelem, hogy mikor hibázik, vagy valami ilyesmi. Nem is értem, hogy miért vagyok ennyire ellenséges vele, de hát csak vámpívadász vagyok, a fenébe is! De muszáj lesz elfogadnom, hogy egy vérszívó lakik a házban, különben Elenával is meg kell vívnom a saját harcomat. Keresztbe fonom a kezemet és várom a leányzó történetét. Lehet, hogy kicsit ellenséges vagyok vele, vagy éppen kioktató, de érdekel, hogy miért most jött ide, honnan került elő és miért változott át vámpírrá. Savannah végigmért, majd lecsüccsent a mellettem lévő fotelba. Utána fordultam és úgy vártam a történetet, amibe bele is kezdett. - Egy vámpírban soha nem lehet 100%-osan megbízni. És ezt ne vedd magadra, mert úgy tűnik, hogy mivel "családtagok" leszünk - mutatom az ujjammal az idézőjelet - muszáj lesz valami egyességet kötnünk. - jelentem ki és habár egy apró fintor jelenik meg az arcomon, egy apró mosolyt is sikerül kipréselnem magamból. - Egész nagy védelmi hadserege lesz a Gilberteknek... - jegyzem meg kicsit flegmán, majd leülök a fotel karfájára, Savanna mellé. - Hogyan lettél vámpír? És kinek a kije vagy? Te is Gilbert vagy? Talán Jeremy apjának volt még egy testvére? - kérdezek rá azokra a dolgokra, amik most nagyon érdekelnek és úgy érzem, hogy fontos tudnom. Kérdés, hogy a leányzó is úgy érzi-e...
//Megj.: Ne haragudj a kései válaszért, igyekszem mostantól kicsit gyorsabban írni!//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Kedd Május 01, 2012 8:41 pm
Alaric & Savannah
- Igen, Jeremy. Miért olyan hihetetlen, hogy beszélt rólad? – kérdeztem még mindig mosolyogva. Azt gondolná az ember, hogy elég jóban voltak Jeremy-vel, hogy ne lepődjön meg rajta, hogy tőle tudok pár dolgot. Eléggé tartózkodó ez a pasi, de majd csak megpuhítom. Elvégre csak nem élhetünk örök haragban és készültségben, hogy mikor próbál meg ledöfni egy karóval. Bár mondjuk én ráérek. van még pár évtizedem azért, hogy boldogítsam az embereket. Ric elég gyanakodó tekintettel figyelt, szóval csak semmi megfontolatlanság. Bár eléggé hiperaktív vagyok, talán egy kicsit hasonlítok Caroline-ra, de csak egy kicsit. Ő mindenkin túl tesz. Nagy nehezen azért elérem, hogy kezet rázzon velem, bár ez is elég cifra menet volt, de végül is sikerrel jártam. Végül, elengedte a kezem és szépen lassan elindult a nappali irányába, ott ledobta a kanapára a táskáját, és végre megérkeztünk arra a pontra amire, már egész végig a legjobban várt. A faggatózáshoz, a kíváncsiskodáshoz, amiért már a fene majd meg ette. - „Szóval hallgatlak.” – fonta össze a karját a mellkasánál, így pontosan azt a hatást keltve, mint amikor egy apa kérdőre vonja a gyermekét, hogy miért is jött későn haza. – „Ki vagy te és mit keresel itt?” – kérdezte, de olyan vehemensen, hogy egy kicsit őszintén szólva, keménynek látszott. Kimérten néztem végig rajta, miközben kecses, könnyed léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot és lehuppantam az egyik fotelra, majd szépen elkezdtem hozzá beszélni. - Tudod Alaric. Azt hinné az ember, hogy azok után amin te itt keresztül mentél, egy kicsit jobban megbízol a magamfajtában. Főleg ha az-az illető állat vért iszik, mint azt már gondolom Elena említette. – feleltem nyomatékosítva az étkezési szokásaimra utaló részt. - Ami pedig az itt létemet illeti, gondolhatod, hogy nem véletlenül vagyok itt. Hallottam egy két dolgot és úgy gondoltam, ha már egyszer ez lett belőlem – mutattam végig magamon – akkor eljövök aztán odafigyelek az unokatesóimra és ha kell akkor megvédem őket. nincs ebben semmi különös és rossz dolog. – fejeztem a kis mondókámat, miközben arra vártam milyen reakciót fogok kapni Ric-től.
Ahogy ott állok az előszobában, olyan furcsa érzés kering bennem. Mintha nem is ide tartoznék, de mégis tudom, hogy itt kell lennem. Főleg, hogy egy vámpír lakik a házban. Nem is értem, hogy Elena hogyan hívhatta be és hogyan... De itt meg is szakad a gondolatsor, ugyanis lépteket hallok a lépcsőről, majd megjelenik a lány. Biztos vagyok benne, hogy ő Savannah, hiszen Elena barátnői már régen iskolában vannak, Jeremy pedig... Nem, ő Bonnie-val van, így szinte biztos vagyok benne, hogy nem Jeremy egyik esti szórakozása áll velem szemben, hanem a keresett vámpír, aki annyira kíváncsivá tett, hogy miatta legyűrtem a gyászomat és idejöttem. Hogy rendet tartsak és megvédjem a családomat. Furcsa ezt mondani, hogy családom, de tényleg így van. És ami a legjobb, hogy Elena és Jeremy is úgy gondol rám. Mint egy családtagra. Pedig csak egy egyszerű vadász vagyok, aki beférkőzött a Gilbertek bizalmába. Visszatérve a lányra végigmérem, majd rákérdezek, hogy ő-e az a híres vámpír-Gilbert. Igenlő választ kapok, pont ahogy sejtettem, majd én is bemutatkozom, egy kérdést hagyva a végére, de csak lebeg a levegőbe, ugyanis nem fejezem be. Reméltem, hogy a lány a szavamba vág, hogy "Oh, hogyne, mesélt rólad", de ez nem igazán történik meg, így néhány másodperc kínos csend után a lány mégis megszólal. * - Jeremy? - ül ki őszinte meglepődés az arcomra, majd a szemem megcsillan és elmosolyodom. Na igen, Jeremyvel mindig is jobban kijöttünk, mint Elenával, de nem gondoltam volna, hogy a srác világosítja fel a lányt rólam. - Ennek örülök. - szólalok meg kisebb szünet után. Savannah eközben kicsit közelebb sétál hozzám és a kezét nyújtja nekem. Annyira, de annyira nem tudok bízni benne és nem is akarom elfogadni, hogy egy vámpír van a családban, de sajnos muszáj. Ránézek a kezére, majd a lány szemébe és végül megfogom a kezét és megrázom. Nem mondom, hogy "Örülök", mert hazudnék, egyszerűen csak biccentek a lány felé. Lassan a nappali felé indulok és ledobom a táskámat a kanapéra, majd visszafordulok a lányhoz. - Szóval hallgatlak. - fonom össze a karomat a mellem előtt, mint amikor egy apa kérdőre vonja a gyermekét, hogy miért is jött későn haza. - Ki vagy te és mit keresel itt? - bizonyára ebből a néhány kérdésből már le fog esni a lánynak az ellenszenvem, de tudhatja, hogy ez a fajsága miatt van és nem azért, mert egyszerűen csak megjelent, mint egy újdonsült családtag. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani, így csak állok, várok és behatóan nézek a szemébe.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Hétf. Ápr. 30, 2012 11:33 am
Alaric & Savannah
Meglepően ismerős volt a férfi. Mintha már láttam volna valamikor. Nem tudom mikor és milyen okból, de ismerős volt. lehet, hogy valami fényképen láttam? Sose lehet tudni. De mivel van kulcsa így biztos ismeri a családot. Bár ahogy engem vizsgálgatott az egy kissé pofátlanság volt. Mi vagyok én? Valami mutáns lény akit így kell vizsgálgatni? De abban a pillanatban ahogy kimondta a nevem, tudtam, hogy hallott rólam. Bár ezt már az előbbiekből is leszűrhettem volna. - Igen én vagyok. Savannah Gilbert. Te pedig…. – néztem rá kérdő tekintettel. Ahogy végig néztem rajta, és azokból amiket leszűrtem a szavaiból, rájöttem, hogy ki is lehet ő. Jenna Volt barátja. A „nagy” vámpírvadász, történelem tanár Alaric Saltzman. - „Alaric Saltzman vagyok. Elena nem mondta, hogy... ?” - kezdett bele a kérdésébe, végül abbahagyta és inkább csak nézelődött. - Oh persze, Alaric. Örülök, hogy megismerhetlek. Jeremy már sokat mesélt rólad. – mondtam mosolyogva, miközben közelebb sétáltam hozzá és felé nyújtottam a kezem. Nagyon remélem, hogy most már nem fogja azt gondolni, hogy egy elvetemült gyilkoló gép vagyok. Mert akkor nagyot fog tévedni. Egész idáig legfeljebb tíz embert bántottam, de azok közül sem öltem meg egyet sem, szóval ő csak ne ítélkezzen felettem.
Besétálva a házba megcsap a Gilbert-ház kellemes illata, amit mindig is annyira szerettem. Egész kellemesen érzem magam, ám azt nem tudom, hogy miért nem volt zárva az ajtó, hogyha nincs itthon senki. OK, hogy a vámpíroknak az nem sokat számít, de azért vannak még normális tolvajok is a vámpírokon kívül, bárki betörhet a házba. Ezen tanakodva tudom meg hirtelen, hogy miért is nem volt bezárva az ajtó. Mert mégis van itthon valaki. Egy számomra ismeretlen, csinos leányzó siet le a lépcsőn egyszerű, otthoni ruhában és egy kedves mosollyal kérdezi meg, hogy segíthet-e. Az eddigi kellemes érzésem tova száll és felvonom és kissé feszülten kezdek el ácsorogni egyik lábamról a másikra. Felvonom a szemöldökömet és végigmérem a leányzót, majd határozott hangom megszólalok: - Te vagy Savannah? - egy egyszerű kérdés, bizonyára ebből a lánynak már le fog esni, hogy ha ő nem is tud rólam - ami mellesleg elég rosszul esik Elenától - én már tudom, hogy ki. Legalábbis van róla sejtésem, de persze nem csalódok. Kissé gyanakodva pislogok körbe a házba és néha-néha a lány szemébe pillogok, hogy mit is fog tenni, most hogy megjöttem. Habár utálom a vámpírokat - nem hiába vagyok vadász, az embereket tisztelem és valaha ez a lány is ember volt. - Alaric Saltzman vagyok. Elena nem mondta, hogy... ? - kezdenék bele a kérdésbe, de a szívem fájdalmasan dobban meg, mikor rájövök, hogy nem. Elena abszolút egy szót sem szólt rólam, hogyha a lány nem ismer fel. Mert hát másnak nincs kulcsa a lakáshoz, így igazából csak én lehetek az, aki betört ide. Ismerős tárgyak, ismerős illat, de egy ismeretlen van a házban. Elég abszurd, de hát ezért is jöttem haza, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a srácok jól vannak-e és jó kezekben vannak-e. Bár ezt erősen kétlem, hogyha egy vámpír van a házban...
Egész reggel azon tanakodtam, mit is kellene csinálnom. Mióta nem járok be az egyetemre, túlzottan sok lett a fölösleges szabadidőm. Így aztán elég unalmas az élet. Éppen ezért kell kezdenem magammal valamit. A csini kis pizsimben átsétáltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, fogat mostam és egy szoros lófarokba kötöttem a helyenként még nedves hajamat. A zuhany teljesen felfrissített, egyből akadt némi ötletem a mai napra, úgyhogy fogtam magam és egy szál törölközőben átsétáltam a szobámba. Nem sok idő telhetett bele amikorra rádöbbentem, hogy rajtam kívül nincs senki a házban. Minden bizonnyal elment már valahová Elena, az is lehet, hogy éppen suliba. Végül is neki még kell járnia. De mire jobban elmélyülhettem volna a gondolatmenetemben, meghallottam egy autó ajtajának csapódását a ház előtt. Először azt hittem Elena az és még sincs suliban, de ekkor valami más is megütötte a fülemet. - „Állatvér, na persze. Pff... „ – morgolódott egy idegen férfihang. Ez már elég érdekes volt ahhoz, hogy megnézzem ki is lehet az idegen, aki ha jó vettem ki a szavaiból, akkor tud rólunk. Így gyorsan átrohanta a szobán egy fekete csipkés fehérnemű szettben és az ablakon keresztül kezdtem el tanulmányozni az idegent. Úgy gondoltam valamennyire ismerős lehet erre, hiszen egy nagy csomaggal a hátán érkezett és erre felé nem nagyon van divatja a házaló árusoknak. Így gyorsan magamra kaptam egy nadrágot, egy felsőt és elindultam lefelé. Mire azonban odaértem a lépcsőhöz, ő már bent is volt. Ezek szerint szabad bejárása van a házba. Ki lehet ez a pasi?? Elena nem említette őt. Na mind egy majd kiderítem én,. hogy ki ez. - „Hahó! Van itthon valaki?” – kiáltotta el magát a rejtélyes idegen. Nem igazán tudtam, hogy ki lehet, de az biztos, hogy beszélnem kell vele, úgyhogy nagylevegőt vettem és lesétáltam a lépcsőn. - Szia! Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem, tőle végig mosolyogva, nem szeretném, ha valami hülye libának tartana, szóval, fő a kedvesség.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház Vas. Ápr. 29, 2012 11:53 am
Savannah
Egy nagyobb hátizsákkal érkezek meg a Gilbert ház elé. Kicsit félek bemenni. Érdekes, hogy a vámpírokat hideg vérrel leszúrom, de egyszerűen félek bemenni volt barátnőm házába. Kellemetlen és borzasztó érzéssel tölt el mind ez, de most már itt vagyok. Haza kellett jönnöm, hiszen Elena mesélte, hogy egy vámpír lakik itt. - Állatvér, na persze. Pff... - fújok egyet és megcsóválom a fejemet. Nem vagyok képes elhinni, hogy Elena csak úgy hagyott beköltözni egy ilyen kis vámpírt a lakásba, de végül is... - sóhajtok egyet. Az ő háza, nem az enyém, úgyhogy innentől kezdve én is csak egy "albérlő" vagyok itt. Habár úgy érzem, hogy most már az én felelősségem a két "gyerekre" vigyázni, nagyon úgy tűnik, hogy kudarcot vallottam. De most már itt vagyok, hahó! És itt is maradok. Már ha tudok... Jenna emléke még mélyen bennem él, így nem tudom, hogy mennyire leszek képes a szobájában lenni, az ágyában aludni... De hát meg kell próbálnom, végül is nem lehetek ennyire gyenge és béna. Veszek egy újabb levegőt, majd felsétálok a tornácra és egyszerűen... Megállok az ajtó előtt. Mivel van kulcsom, így be is mehetnék, de olyan idegennek érzem magam. Nem tudom eldönteni, hogy bemenjek-e, avagy kopogjak, vagy mit tudom én. Végül elnevetem magam. Igen, elnevetem magam azon, hogy mennyt vagyok képes tökölni egy egyszerű hazaköltözéssel. Egy határozott mozdulattal benyitok a házba és meglepődve veszem észre, hogy az ajtó nyitva van. Ilyen időkben persze, kellemes nyitva hagyni az ajtót. Bár, a vámpírok amúgy sem tudnak bejönni, úgyhogy nekik végül is nem kell bezárni az ajtót. No meg egy bezárt ajtó sem tartja őket távol. Kicsit elkalandoznak a gondolataim, így visszairányítom őket a házra. Besétálva megcsap a kellemes, megszokott illat, amit annyira kedveltem. És még most is kedvelek - veszem észre. Halványan elmosolyodom, majd elkiáltom magam: - Hahó! Van itthon valaki?
Kezdőlap
Tárgy: Re: Előszoba; lépcsőház 
