- Azt hiszed, hogy megúszod? – hallatszik előttem a nevetés,  s ezzel együtt tömény pia szag önti el arcomat. Nyakamat erős ujjak veszik körbe, s miközben a szorítások egyre erőteljesebbek, annál inkább nehezen jutok levegőhöz. Ami pedig a tehetetlenséget illeti, nos, a falnak fel vagyok tolva, így nem igazán ellenkezhetek.
Szinte fuldoklom, ahogyan már egy ideje fent tart apám a nyakamnál fogva, és amikor pedig elenged, én a földre zuhanok erőtlenül. Amikor földre érek, egyik karommal megtámasztom magamat, egyaránt térdeimmel is, ahogyan végtére is egyik tenyeremet torkomra kapom, és rohamosan kezdek el köhögni. Behunyom szemeimet, s ez megindít egy könnycseppet.
- Dögölj meg... – nyögöm felé halkan. S ezt követően pedig ő megfordított, ahogyan újra nyakamra tapasztotta tenyerét, és valami akkora fájdalom érte arcom, hogy azonnal a földön kötöttem ki, oldalamon elfeküdve, s küszködve azért, hogy ne ájuljak el a hirtelen ért nagy erővel jövő ütéstől. Egy pillanatig csukva maradt a tekintetem, nem bírok magamhoz térni. Nem akarom, hogy újra bántson, ne...!
Hirtelen összezsugorodom, amikor gyomromat éri egy óriási nagy ütés. Bíborvörös ajkaimból ezúttal nagymértékű vér távozik, hiszen lábbal akkora belém lett rúgva, hogy ezt károsodás nélkül nem lehet megúszni.
- Ne...ne! – rebegem apámnak, miközben megemelem felsőtestemet két karommal, s aligha pillantottam volna rá, véremtől eláztatott ökle azonnal engemet ér újra, s mire megéreztem volna annak fájdalmát, egy hirtelen ért sötétség vesz maga köré. S már nem éreztem fájdalmat, véremnek a szagát, és tenyereimben az összetört alkoholos üveg szilánkjait sem.
Valami puha anyagot érzek magam alatt, amelyben kényelmesen belesüppedek. Finom illat von maga köré, amely hatására egy megkönnyebbülő mosoly húzódik arcomra. De valami mást is észreveszek magamon... az arcomon mintha valami vastag kötés lenne.
Míg eme gondolat eljutott volna tudatomig, szinte ösztönösen ülök fel riadtan, és akkor látom, hogy senki sincs körülöttem.
Remegve emelem tenyereimet arcomra, s nem a saját bőrömet érzem, hanem valami puha anyagú kötést. Nagyot nyelek, s imádkozom, hogy nem történt semmi, amikor is kézfejemre nézek, amelybe egy tű volt szúrva, ami a folyadékot vezette a szervezetembe egy tasakból.
Gondolkozás nélkül kitépem a kézfejemből, ami óriási nagy fájdalommal járt, hiszen amikor megmozdultam, úgy éreztem, mintha minden egyes csont összetört volna bennem, és egy fájdalmas nyüszítés hagyja el torkomat.  
Teljesen remegek, amikor meglátom, hogy annak hatására ömleni kezd a kezemből a vér, amiért kitéptem a kezemből a tűt. De nem érdekel, látni akarom az arcom!
Végül két lábamra állok, s hirtelen meggyengülnek térdeim, de nagy nehezen kiegyenesedve a tükörhöz sétálok, ami pontosan mellettem volt a falon, s amikor belenéztem, a kötéstől csak ajkaim látszódtam, mely néhol be volt repedve, és aztán szemeim, amelyek szélén volt egy-egy folt. Hirtelen aztán könny önti el arcom, és rohamosan kezdem leszedni magamról a kötést, akárcsak egy őrült.
Amikor végül lekerült rólam, meglátom kócos, sötétbarna hajkoronám, ámde az arcom...
A látványtól hirtelen egy darab könny sem tudott szabadulni.
Egyik ujjamat ajkaimra helyeztem, s ahogyan végighaladok arcom vonulatain, és egy varráson is, felszisszenek, hiszen kegyetlenül fáj. Még mindig véres vagyok nyomokban, ami jó, hiszen nem sokáig voltam akkor eszméletlen. De hol van az apám?
Riadtan fordulok meg, amikor a tükörben egy alakot látok meg, aki végül egy nagy csokor rózsával jelenik meg. Az egyik ökle teljesen szét volt ütve, arcán látszódott még mindig a másnaposság.
- Apa... – Szipogom, ahogyan szempáromat behunyom, és ajkamba harapok. Amikor pedig a földre zuhannék, a csokrot ledobja a földre, és azonnal utánam kap, ahogyan elkap, és karjaiba kapva visszafektet az ágyra, és hiába akarnék megmozdulni, elment az összes erő a testemből.
- Én... – bele akar kezdeni egy mondatába, de valamiért nem sikerül neki. Az a baj, hogy ez nem az első eset, hogy félholtra ver. Szinte minden másnap a sárga földig leissza magát, és nem telik el egy olyan hónap, amikor legalább egyszer ne kerülnék miatta kórházba. De ennyire még sohasem vert meg. Órákig ütött, rúgott, én pedig nem tehettem ellene semmit sem.
- Miért teszed ezt velem? Mi lesz, ha egyszer megölsz? – teszem fel neki végül újra a kérdést, bár hiába is, hiszen volt már olyan is, amikor szökésben voltam, és teljesen józanul vert meg. Eltörte a karomat akkor éppen, de most csak zúzódásokat kaptam.
De egy szót sem tudott mondani.
- Mit mondtál az orvosoknak? – kérdezem végül, ahogyan ajkaimat köhögés hagyja el, s lehunyom szemeimet, ami most nem szükséges, hiszen kevesebb erőfeszítést kell vennem magamon.
- Azt, hogy leestél a lépcsőn. És mivel az ital érződött rajtam, azt azzal magyaráztam, hogy  a nagybátyád születésnapját ünnepeltük. – Mondja halkan, ahogyan hallom, hogy leül a mellettem lévő székre, és a rózsacsokrot a kisasztalra teszi.
- Engem is megölsz, mint anyát? – temetem arcomat két tenyerembe, ahogyan elfordulok tőle zokogva, s hirtelen olyan fájások jöttek rám újra, hogy két térdemet hasamhoz húzom fel, és magzatpózban fekszem az ágyon. Magam előtt látom a képet, amikor láttam, hogy az anyámat halálra verte, ahogyan összeesik előttem, és csak élettelen karja bukkan ki a kanapé mögül... nem bírom, megőrülök...
Végül aztán könnyekkel küszködve alszom vissza hirtelen, hiszen a rosszulléttől aligha tudtam magamat ébren tartani.

- Mindannyian magányosak vagyunk. – egy könnyed mozdulattal hajolok le egy gyönyörű festményért, majd két kezembe veszem, ahogyan megtartom magam előtt, jobban szemügyre véve eme képnek sötét árnyalatú vonulatait. Két ujjamat végighúzom rajt, érezhető volt a megszáradt festéknek a morzsolódó darabkái. Ezt követően a polcról elveszem az egyik tőrt, amelyet apám vére borított, aztán pedig a festményen ábrázoló nőnek a nyakára szegezem a kés hegyét. – Itt hagytál vele.. - ajkamba harapva ejtem ki a mondatot, teljes gyűlölettel, de aztán folytatom. – Lehetett volna arra lehetőség, hogy elmenjünk tőle, de te ostoba módon ragaszkodtál hozzá. És most mindenki halott, akit egykoron szerettél. Gondoskodtam róla. – Mint egy kígyó, sziszegem a szavakat egymás után, és egy hirtelen mozdulattal elvágom anyám nyakát a festményen, majd dühösen ráakasztom az egyik szögre, ahol addig is volt.
- Soha nem törődtetek velem. Te hagytad, hogy az apám félholtra verjen, de végül te húztad a rövidebbet, hiszen végzett veled. – Rebegem magam elé dühvel telve a mondatot, amíg az elvágott festményre szegezem szikrákat szóró szempárom. – Végeztem mindenkivel. – Fordulok meg, ahogyan karjaimat széttárom, és végignézek a hegyén-hátán lévő holttestekre, akik nem pusztán közönséges hullák a számomra. Ők valaha a családom voltak, de most mára már semmivé lettek a számomra. Megérdemelték a sorsukat, tekintve, hogy mindannyian hagyták, hogy őrültté legyek.