A gyermekkorom milyen voltja pusztán perspektíva kérdése. Az, hogy a vámpírrá vált apám vérengzései miatt egy boszorkány az alig két-három éves énemen töltötte ki a dühét, felfoghatnám akár pozitívumként is. Amíg álomszerű állapotba voltam kényszerítve, megúsztam néhány háborút, néhány ronda, akkor még gyógyíthatatlan betegséget, mapanság meg van internet, Netflix, és nem vágják le a töködet, ha összefekszel a polgármester lányával.
Ha másfelől nézzük a dolgokat, verhetném magam a földhöz, hogy kétszáz évet elvettek tőlem... ami egyrészt alaptalan lenne, tekintve, hogy akkoriban az átlagéletkor harminchét év volt, másrészt meg nem én vagyok az, aki az egész levét megitta, hanem Rowena, az anyám, aki kétszáz évig volt ébren, az alig lélegző gyermekéhez kötve. Hogy dühös vagyok-e azért, amit velem tettek? Nem különösebben. És azért, amit vele? Válaszolnom sem kell, ugye?
Anyám sosem titkolta előlem a vámpírok és boszorkányok világának létezését, így az is magától értetődő, hogy tűzoltó és katona helyett, én világ életemben vadásznak készültem. Nos, többé kevésbé. Ám mindezek ellenére, valahogy mindig sikerült hétköznapi csonkacsaládnak maradnunk. Eleven, de átlagos kissrác voltam. Egyszer például legurultam a tetőről és eltört a karom, három héttel azután, hogy a nagy játszótéri csata hevében hasba lőttek szögesnyíllal.
A pubertásba belépve azonban valami megváltozott, szoros kötelék az anyámmal ide, vagy oda. Had magyarázzam el egy egyszerű példával.
- Haver! – Pisszentettem oda a régi furgon mellett guggoló barátomnak. Ő tizenhat volt, én meg ahhoz közeledtem. Azt hiszem november végén jártunk, baromi hideg volt. Az ajkaimhoz emeltem a lefagyott kezeim, meglehelgettem, tekintetemmel a környéket firtatva, majd hangosabban morrantam hátra. – Mi a francért tart eddig ledugni egy csövet abba a cseszett tankba?
- Ezra, nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – Szólt bizonytalanul, de végszóra sikerült a csövet a tartályba juttatnia, a kanna pedig már mellette várt.
- Menj arrébb. – Szisszentem rá, szaporán fogyó türelemmel, s szinte arrébb lökve guggoltam mellé, a gumicsövet a kezembe véve. A srác egy puhány volt. Egy fogorvos fia, aki még a niggerektől is félt. Szerintem még Will Smithtől is, nem is értem, miért akart benne lenni a balhékban. Talán hogy a felsőbb évesek ne gyűrjék a szekrénybe. Én mindenesetre kedveltem.
Tehát kezembe vettem a csövet, majd a számhoz emeltem. Tudtam, hogy kell benzint lopni, csináltam már máskor is. El akartam adni, hogy a részemből karácsonyra megvegyem anyának azt a fülbevalót, amire titkon annyira vágyott. Nem tudta volna meg. Nem, ha elég gyors vagyok és nem nyelem le a benzint. De lenyeltem és a mindig sugárzó Rowena Havelock virraszthatott mellettem napokig, amíg magamhoz nem tértem a kórházban.
Szóval igen, anyai szeretet ide, vagy oda, a vér nem válik vízzé. Ehhez képest a következő év már semmi volt, amikor egy vámpírral összeakadva kis híján leégettem az iskola tornatermét... de mindegy is, a középiskolának egy éve vége, én meg az egyetemre gyűjtve tengettem napjaimat szorgos autószerelőként.
Aztán egy nap anyámra néztem és elgondolkodtam. Meddig próbálok még a kedvéért az az ember lenni, aki nem vagyok? Csak hogy megóvjam az aggodalomtól... amiben egyértelműen rémes vagyok. Miért gürizek egy műhelyben, amikor teljesen mást akarok?
Vadász akarok lenni. Vadász leszek. A tűzkeresztségen rég átestem, egyet már begyújtottam, de ideje magasabb szintre lépni.
Ezzel a gondolattal kerültem New Orleansba, hogy az apám végre értem is tegyen valamit.