Sajnos muszáj volt belátnom, hogy a gyerekes viselkedésemmel nem fogok sokra jutni. Rachel komolyan gondolja a munkáját, precízen dolgozik, nála tehetségesebb és okosabb emberrel még nem találkoztam a szakmában. És most nem a testvérem iránti elfogultság beszélt belőlem, hanem a színtiszta igazság. Mindig is irigyeltem őt az esze miatt, a gimnáziumban alig engedtek át engem kémiából! Rühelltem azt a fránya tantárgyat, ahogyan a tűket is, annak ellenére, hogy már egy érett, felnőtt nőnek számítok a huszonhét évemmel. Ideje legyőzni ezt a fóbiát, úgyis az lesz a vége, hogy belém döfi azt a félelmetes izét. És semmi kedvem egy újabb több órányi utazáshoz, azt az időt inkább az edzésnek szentelném, mert lehet, hogy bennem van ez a szuper szérum, de nem lustulhatok el. Folyamatosan képeznem kell magam, az én "szakmám" már csak ilyen. Ha rajtam múlik öreg nyanyaként is az erdőket fogom járni, épp nem tudom kinek kiadva magamat, s felkutatom az éj szörnyetegeit. Eltökélt vagyok, már réges-rég elhatároztam, hogy ez az, amivel életem végéig szeretnék foglalkozni. Hálát adok, hogy anno a nagybátyám szárnyai alá vett, és kiképzett engem. Voltak pontok, mikor már majdnem feladtam a küzdelmet, de végül is legyőztem az újabb és újabb akadályokat, melyeket elém helyezett. Nem volt egy könnyű menet, de az ő segítségével jutottam el egészen idáig.
- Figyu, téged ez vonz - mutattam körbe - engem meg ez - felhúztam a felsőmet, és megmutattam neki a múltkori sebemet. Igaz, már jóval kisebb volt, és már nagyon halvány színben pompázott, de még ott volt. Egy pár nap, és véglegesen el fog tűnni. A szérum előnyei. Gyorsabban épülünk fel. Ezerszer meghalhattam volna már, ha csupán egy átlagos halandó lennék. - Ha szóltál volna, beugrottam volna valamelyik gyorskajáldába és hoztam volna neked valamit. A főzést nem vállaltam volna be, hisz a múltkor is majdnem magamra gyújtottam a konyhát - rándult meg az arcom, de végül is nem kezdtem el mosolyogni, még mindig idegesített az átkozott tű látványa. - Nagyon vicces - forgattam meg a szememet a beszólására, majd felé nyújtottam a karomat. - Egye-fene, addig nem engedsz el innen, míg meg nem kapod a véremet. Ugye eltaláltam? - feleltem némileg mogorván, majd a különböző tudományos kütyüket kezdtem el bámulni, figyelemelterelésképp. Egy meleg nyári napot képzeltem el magam elé, elvileg segít az, ha másra gondolsz, valami ilyen hülyeséget olvastam múltkor a neten. A francba! Halkan felsziszegtem a fájdalomtól, és direkt nem kaptam oda a fejemet, még a végén a földön kötnék ki. Nos, a képzeletem nem segített, nem bírtam másra gondolni. - Szúnyogcsípés, mi? Majdnem felér egy vámpír marásával - morogtam, és szabad kezemmel belevájtam apróra rágott körmeimet a combomba. Igaza volt, tényleg egy fél perc alatt végeztünk is, de nekem már ez is túlságosan sok - majdnem sokk - volt. - Esküszöm annyi szerencséd van, hogy a nővérem vagy, különben már rég elhordtalak volna mindennek - kacsintottam rá, mikor már kezdtem visszanyerni az erőmet. A vattát erősen szorítottam az újdonsült "sebemre", mely persze még mindig fájt. Múltkor sokkal nagyobb hisztit rendeztem, a mostanit elég gyorsan lerendeztük, de már tökéletesen látom magamat pár hónap múlva. Ugyanígy fogok nyavalyogni.
Ez már egy rossz, berögzült szokás, melyről képtelen vagyok leszokni.

xxx || can't feel my face || elnézést a késésért

- Anyámasszony katonája. – sóhajtottam fejcsóválva - Semmivel sem volna jobb vagy célravezetőbb, ha késleltetnénk a vizsgálatot. Ritkuló tendenciát mutatnak az időpontjaid, ami most mindössze évi négy alkalmat jelent… ennek csak örülni lehet, hidd el. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire kivételes helyzetben vagy, Rosie. – kis szünetet tartottam, mialatt az arcát fürkésztem. Néhanapján bosszantott a makacssága és hogy hajlamos félvállról venni hasonszőrű dolgokat, ámbár az évek folyamán - azt hiszem - megtanultam kezelni az ilyesfajta megnyilvánulásait, elvégre a szoros egymásra ‘utaltság’, na meg az ikrek közti különös kapcsolat sztereotípiája hatással volt rám. Egyébiránt ha egyszer is engednék neki, ami nem fordulhat elő, tekintettel a munkámra, az pszichológiai témakört súrolna, legközelebb is képes lenne azzal jönni - mint egy óvodás -, hogy könyörüljek rajta, mivel ezelőtt is megtehettem. - És miért furikáznál fölöslegesen?
Nem vártam választ, afféle költői kérdésnek szántam, viszont nehezen fért a fejembe, mi a fészkes fenéért utazott fel Richmondba, ha itt és most nem akarja, hogy ellássam. Napokkal később több kedvvel caplat majd be? Egy frászt. Tegyük fel, ha felhívna telefonon és egész egyszerűen közölné velem, hogy Minden rendben van, ne várj, nem megyek, azzal finoman fogalmazva beleköpne a ventillátorba. A húgom nem tahó, hogy így kezeljen, de tegyük fel. Én haptákban állnék - szokásomhoz is híven -, s mivel kötelességem elvégezni a kiszabott teendőket, villámcsapásként érne a felszínes kijelentése - egyrészt marhára nem lennék nyugodt az egészsége miatt, másrészt derékba törné a labor napirendjét, aminek én ihatom a levét. Nem mondom, hogy be vagyok poloskázva és a dekoltázsomban is rejtett kamera lapul, mégis könnyen előkaphat a felsőbb hatalom random ellenőrzés címszó alatt, ha pedig valamit gyanúsnak vélnek, akkor kevésbé tapintatosan megkérdőjeleznek. Nos, ez mind megtörténhet egy kihagyott rutinvizsgálat miatt, mégsem kifejezetten ettől ódzkodnék, sokkal inkább a tizenhárom darab csillagtól a vérkép eredményében, amiről nagy eséllyel nem tudna a szóban forgó kísérleti nyúl – ahogyan magát hívja -, mert a legnagyobb természetességgel azt hinné, minden kóser. Tulajdonképpen elkönyvelné magában, hogy nem érez semmi különöset, mint eddig, a hasogató fejfájásra és a szokatlan fáradékonyságra legyintene egyet, betudná az aktuális frontnak, tehát maximum egy szemfüles fodrász tájékoztatná arról, hogy igencsak töredezik a hajvége, s jobban teszi, ha mielőbb utánajár a jelenségnek... Merthogy igaza volna.
Rosie dacos morgását elengedtem a fülem mellett, majdhogynem szúrt az aurája, olyannyira felspanolta magát az elmúlt percek leforgása alatt. Bal karjára szalagot erősítettem, megtapogattam a vénáját, lefertőtlenítettem a könyökhajlatot, a kis meséjét követően azonban kikerekedtek a szemeim.
- Gratulálok, Rosie... - fűztem hozzá kissé közömbös hangnemmel az elhallgatott információ végett, nem voltam elragadtatva a ténytől, miszerint még mindig nem avat be az ilyesfajta magánakcióiba, hiába kérem - persze utólag reklamálhat az ember, édes mindegy - Irigylésre méltó, hogy ilyen lazán tolod ezt a horror-szakmát... - ...csak tudod, egyben kellesz, hugi, hangzott volna az anyáskodó mondatom másik fele, de inkább némán hálát adtam annak, hogy a szérum rendületlenül teszi a dolgát, s az undorító zöld gumikesztyűért nyúltam. - Nyerő paklival születtél. És Gwendolyn is. Az akcentusod pedig szexi. - szó ami szó, az ikrem kaméleonként képes beolvadni a golyóbisunk területeire, kultúráiba, ellentétben velem, akinek mindig is döcögve ment a beilleszkedés.
- Nem para. Csőstül fog jönni és nem várt lesz, annyi szent. Ez a szerény állás is ajtóstul rontott be hozzám, egy ideje nem beszélhetek pihenésről, ami akad az elenyésző, az itteni rendszer pedig megköveteli a gürizést, a hasam finoman fogalmazva kong az ürességtől... De ezt a helyet nekem találták ki. Bírom. - némi szünetet hagytam a ziccernek, aztán folytattam - Ami a fehérséget illeti, az a tisztaság jelképe, szerintem azért bántja a szemedet.
Rosie erőteljes visszakozása egyfajta deja vu-t kavart fel bennem, ugyanaz a forgatókönyv, mint jónéhány évvel ezelőtt; gyerekes fóbia a tűvel szemben. Bosszankodva nyugtáztam a helyzetet, negédes fenyegetésére megráztam a fejem, s berögzött kézmozdulattal hátrasöpörtem előrehullt tincseimet. - Testvérgyilkosságot akarsz? Akkor nem fogom hagyni magam, elhiheted.
Elmosolyodtam, de egyébként kezdett kínosan viszketni a bőröm ebben a tehetetlen szituáció-tengerben. Számba véve az elveket és az erőfitogtatást, az időhúzást és komolytalanságot, mégiscsak megragadtam a tűt, ami már egy ideje pislogott rám az asztalról.
- Nagy levegő Rosie, csak egy pillanat lesz az egész, egy nyavalyás szúnyogcsípés. Menni fog! Amíg leveszem a mennyiséget, az nincs fél perc... Kérlek, ne hadakozz.
Sóhajtottam sokadjára. Ha továbbra is csökönyös öszvér módjára ellenem játszik, én...
Nem vártam meg a reakcióját...

Rohadtul utáltam a tűket, és ez a félelem már gyerekkorom óta kísért. Allergiás kölyök voltam, és egy vizsgálat annyira az elmémbe égett, hogy attól a naptól fogva utálom az injekciókat és a hideg is kiráz, akárhányszor megpillantok egyet. Legyen az újságban, tévében, vagy a valós életben. Jól tudtam, hogy milyen következményekkel fog járni ez az egész mizéria, de ennek ellenére is jelentkeztem erre a feladatra. Az életem forgott a kockán, de túléltem valamilyen csoda folytán, és nem épültem le, nem ragadott el magával a halál, ahogyan a többieket is. Csupán páran vagyunk, akiknek a szervezete képes volt befogadni a különleges szérumot, és ezzel egy új, felturbózott fajt hozott létre az FBI. Létezésünk titkos, váratlanul szeretnénk lecsapni a vámpírokra, mert ha így folytatódik tovább népességüknek a növekedése, pár évtized múlva képesek kisöpörni az összes embert a föld felszínéről. Azt pedig nem hagyhatjuk, küzdenünk kell ellenük, még ha ezzel együtt el kell fogadnom azt, hogy egy hosszú tűt fog a bőrömbe mélyeszteni a tulajdon nővérem.
Miután beléptem a szobába, kényelembe helyeztem magam, mivel nem először jártam már itt. Próbáltam elkerülni a folytonos idegeskedést, mert ha ráparázok sokkal jobban fog fájni. Amúgy is pár másodperc az egész, annyit ki kell bírnom, nem rinyálhatok, mint egy ötéves.
- Tényleg muszáj? - kérdeztem vissza, de már nem vigyorogtam, komolyra fordítottam a szót. Nehogy már ne tudjon meghamisítani pár papírt, ezzel még neki tennék szívességet. Biztosan nem kéne annyit dolgoznia, hanem fele annyi idővel és erőfeszítéssel végezne.
Idegesen követtem őt tekintetemmel, ahogy magához vette a különböző eszközöket, melyekkel az elkövetkezendő percekben engem fog kínozni. Esküszöm, még egy vámpírharapástól sem irtózok ennyire! - Nem vagyok az a sikítós fajta - mormogtam, és végül is a bal kezemet nyújtottam oda neki. Azt nem féltettem annyira, mint a jobb kezemet, és ki tudja, hogy mi sülhet el balul egy ilyen vizsgálatoknál. Most nem a nővérem képességeiben kételkedek, csak.. balesetek mindig is történni fognak.
El akarta terelni a figyelmemet, okos húzás. Díjaztam ezt benne, így megpróbáltam sodródni az árral. Elnéztem, nem is akartam figyelni, amikor belém döfi azt a hatalmas tűt, mert menten itt fogok elájulni. A szoba másik felében lévő kütyüket kezdtem el figyelni, miközben hozzá beszéltem. - A képességeimmel, meg vagyok. Igazából, elég klasszak, a múltkor kétszer is hasba szúrt valami idióta, de nyoma sincs - vigyorogtam, mint egy vadalma, és utólag jöttem rá, hogy sikerült elszólnom magam. Rachel nem tudott a mystic falls-i kis kiruccanásomról, azt teljes egyedül szerveztem le magamnak, s nem is most szerettem volna beavatni, hogy mégis miféle pszichopatával hozott össze a sors. - Na mindegy - vontam meg a vállamat, majd hirtelen lefagytam. Nem szabad mozognom, még a végén nem találja meg az ért, és újra belém szúrja azt az izét. Egyszer még valahogyan kibírom, na de kétszer már nem. - Gwendolyn Brighton pedig nem randizik, nincs ideje a pasikra - közöltem vele perfekt angol akcentussal, amiért mások ölnének. Annak ellenére, hogy Nagy Britanniában láttam meg a napvilágot, mégis amerikai akcentussal beszéltem hozzá. Volt még min csiszolnom, és ha nem most gyakorlok, akkor mikor? Illetve kivel? Mindenki szerint én vagyok az új lány, Gwen. Nagyon kevesen tudják, hogy ki is vagyok valójában.. Rosalie, és nem Gwendolyn. Az új álnevemet egészen sikerült megszoknom, és nem okoz gondot. A papírok valódinak tűnnek, ha bárki a múltamban kutakodna, nem találna semmi különlegeset, egyszóval tiszta vagyok.
- Igazából, unalmasak a napjaim, szükségem lenne valami jó kis akcióra, ahol igazán küzdenem kell az életemért. Na, de elég rólam, mesélj, hogyan bírod ki még mindig ezt a helyet? Úgy fájnak a szemeim, ebben a nagy fehérségben - hunyorítottam, és sajnos egy elég nagy hibát követtem el. Az ikremre néztem, majd le az asztalra, ahol ott díszelgett előttem a tű. - Nem, nem, nem. Én ezt nem bírom ki, Rachel. Vidd el a közelemből azt a dolgot, mert esküszöm bántani foglak akaratom ellenére is - hezitáltam, és szívem hevesebben vert a kelleténél. Olyan röhejes.. Sosem akadok ki így, amikor egy vámpír szívébe kell több méterről egy golyót belelőnöm, ahogyan akkor sem, amikor egész közelről mártok belé egy tőrt és a saját vére kerül rám. Mindezektől nem féltem, de amint meglátok egy tűt.. na akkor jön rám a hisztiroham.

xxx || - || lesz még jobb

- Bob? Az agyamra mész. Tíz perce sem mondtam, futtass le rajta egy PCR-t, hogy meglássuk, vannak-e genetikai jellegzetességek. Tudod, antitripszin hiányra gyanakszom. Esetleg cisztás fibrózisra. De ezt is elmondtam. - lesújtó pillantásomból kivehette a szikrázó türelmetlenségem, elvégre nem preferálom a kasu embereket, a fennakadást - Ha megkérnélek, hogy hozz az ebédhez egy kis hagymát, akkor te kirohansz a kertbe és kirántod a földből a tulipánt? - leheletnyit közelebb hajoltam hozzá, szimplán csak a hatás kedvéért, érezze már, hogy a saját lábában bukott orra, avagy a saját hülyeségében - Ne érts félre, nagyra értékelném, hogy legalább képes vagy párhuzamot vonni kétféle hagyma között.
- Jó, oké... Bocs! Tényleg! - megadóan maga elé emelte kezeit - Nem tudom mi van ma velem. Egyébként a citokróm-c-t is megnézzem? A vonalkód-gént? Mintha említetted volna.
- Sziporkázó vagy... Igen. Légy oly kedves. - hangomban az irónia és az erőltetett higgadtság honolt - legbelül azonban forrongtam, már réges-régen elküldtem volna ezt a próbaidős, egyhetes, félnótás alkalmazottat a búsba, akit az intézet vett fel, meggyőződésem szerint kissé meggondolatlanul -, mimikámban a félreérthetetlen, angyali, távozz a szobából, ha jót akarsz! mosoly, melyből reméltem, felfogja, hogy nem vagyok hajlandó tovább okítani őt. Nem az én reszortom. Nem ordíthatom le a fejét, moderálnom kell magamat, itt sajnos a falnak is füle van.
- De azt a fajok megkülönböztetésére használjuk, és...
- Az ég áldjon meg, mit ácsorogsz még itt? Mozogj már!
A srác széttárta a karját, azután a megrázkódtatás legkisebb jele nélkül kisétált a szobából. Mint szarnak a pofon, gondoltam magamban; ha legközelebb is marhaságokkal traktál, vagy nincs képben, a vezetőséghez fordulok és merő kedvességből kiteregetem előttük a szennyesét.
Megcsóváltam a fejem, s nyugtalanul pillantottam a karórámra, vajon hány perc veszett oda ismét az életemből emiatt az idióta miatt, ám szembesülve a ténnyel, menten kirázott a hideg. A mérési jegyzőkönyvem fele sem volt kész, minek tudata igencsak aggasztott - szigorúan határidős, nekem pedig kevés időm, következtetésként rengeteg elpazarolt perceim voltak -, ennek tetejében pedig Rosie látogatása is vészesen közeledett, és jelenleg eszközök híján voltam, aligha tudtam volna bárkiről bármit is lecsapolni - az ehhez hasonló gondolatoktól vezérelve letettem kezemből a tollat, gyorslépésben elhagytam a helyiséget, majd fellifteztem a harmadikra. Már épp visszafelé tartottam a beszerző körutamról, amikor is eszembe jutott, csesszemeg, hogy az illetékesnek annyit sem mondtam: bakfitty, elcsórtam ezt-azt a raktárból, úgyhogy száznyolcvan fokos fordulatot vettem a lépcső közepén - majdnem zakóztam a fényesre csiszolt kövön -, és mérgezett egér módjára szeltem a folyosókat. Hab a tortán, hogy az egyik kanyarban kishíján felbuktam egy megtermett, zsíroshajú takarítónőben, ráadásul a meglepetés erejével hangosan el is káromkodtam magam, semmint bocsánatfélét mormogtam volna, de mire ráeszméltem, addigra messze jártam, s nem különösebben érdekelt. Nos, gázolhatok lelkekbe - aktuális esetben gyomrokba -, sosem ráz meg.
Húsz perc, minden lerendezve; Rosie sehol, konstatáltam büszkén, mikor lehuppantam a bőrfotelembe és gondosan feltettem a cipőbe bújtatott csülkeimet az asztalra. Csapkodni lett volna kedvem a hátralévő tonnányi papírmunka tudatától, de jobbnak láttam, ha hálát adok a húgom itt-nem-létének, a pillanatnyi semmittevésnek. Oh, igen, ritka esetek egyike...
Alig öt percre hunytam le szemeimet és merültem el az édes magányomban, mikor kopogás ütötte meg a fülem, s lustán a hang irányába gördült a fejem a háttámlán.
- Nini, egy hasonmás - szaladt ki belőlem köszönésképp, amint végigkövettem Rosie berobogó alakját. Azonnal felvillanyozódtam, hogynemár, a forgalmi dugó hallatán jóízű mosoly terült el a képemen - Te kis simlis, ne legyél letörve, az a huszonöt plusz csak grátisz, abban pihentem ki a maratoni futásomat... mint láthatod - tártam szét akkurátusan kezeimet, bemutatva a kényelmes testhelyzetemet, minekután Rosie egy szempillantás alatt bizalmas légkört teremtve hajolt közelebb, és bájos alkudozásba kezdett - Nagyon is örülök az egészségednek, húgi, és amíg az állapotod alá van támasztva, bíztató marad. A rossz szájíz mindig kísérteni fog, akárhányszor csak belépsz ide, noha elhiszem, nem egyszerű eset ez a diliház. Itt rutin vizsgálatokat dögivel el kell végezni. Muszáj. - feltápászkodtam a trónomról, a vitrinhez léptem, s szemezni kezdtem a kikészített a vérnyomásmérővel. Néhány pillanatig hagytam, hogy az agyam vad vacillálásba váltson át; visszamentem az asztalhoz, előhúztam a fiókból a vizsgálati eredményekkel teli mappát, majd futva átlapoztam, hátha segítségül szolgál - rend a lelke mindennek, kántálta a hang a fejemben, rettenetesen ellene voltam bárminemű csalásnak, hamisításnak, ugyanakkor Rosie arcára kiülő félelem teljesen jogos - Persze tudom rólad - mint bármelyik másik emberről -, hogyha orvosi eszközöket látsz, már attól könnyűszerrel sikítófrászt kapnál... - újra a vitrinhez léptem, felmarkoltam a vérvételhez szükséges kupacot, az asztalra helyeztem, jelentőségteljes pillantást vetettem Rosie-ra, végül leültem mellé - ...úgyhogy ezúton kérlek, légy most is erős, ne sikíts, s legfőképp, ne átkozz el. Na, melyik karodat küldöd harcba? - vigyorogtam rá, s kezembe vettem a spray-t - Addig mesélhetnél nekem. Mondjuk, valami vérszívós-elkapós sztoridról. Esetleg egy szaftos randidról, bár az is érdekelne, hogy mennyire boldogulsz mostanság a képességeiddel...
Egy köcsög szabálytisztelő vagyok. De ki nem volna nyugodt, ha az összes érték tükrözi az állapotát s a továbbiakban is klappolnak a dolgok? Ebben vakon nem bízhatok, meg kell értenie.

BETŰLEVEST ETTEM || LAPTOPOM ZÚGÁSA || IGYEKSZEM

Miután beléptem az ajtón, farzsebemből előhúztam a kártyámat, melynek segítségével tovább tudtam haladni. Akik nem rendelkeztek ilyennel, azoknak a recepciónál kellett kérvényezni egy látogató kártyát. Szigorúan van itt minden őrizve, mondjuk az ember nem is várt volna el mást az FBI központjától. De amióta itt helyben gyártják a szérumokat - mellyel létrehoznak egy olyan csodát, mint én, avagy egy szuper vadászt -, azóta még jobban őrzik a helyet. A vámpírok szinte mindenhová be tudnak jutni, de ide nagy nehezen tudna egy beszökni. Ha mégis megtörténik egy ilyen baleset, akkor száz százalékig tudom állítani, hogy élve már nem fogja elhagyni a helyet.
Siettem, mert már így is késésben voltam. A liftben tudtam nagyjából rendbe szedni magamat. Hajam össze-vissza állt, ma még nem látott fésűt, sminkem nagyjából három napja rajtam volt, s ruházatom csupán egy egyszerű fekete farmerből és egy bő szürke pólóból állt. Három havonta kell végezni ezeket a vizsgálatokat. Vérvétel, vérnyomásmérés meg még isten tudja, hogy miket. Annak ellenére, hogy a nővérem kutatóként dolgozott, sosem tudtam megjegyezni ezeket a szakszavakat. Eleinte hetente kellett járnom hozzá, de miután látták, hogy semmi baj sincs az állapotommal, úgy változtatták át két hétre, majd egy hónapra, s most már három hónapnál tartok. Nem szerettem eljönni ezekre a vizsgálatokra, mindig úgy éreztem, mintha valami kísérleti nyúl lennék. Tudom én, hogy nagyon kevesen voltunk, de ez a sok megfigyelés.. Megőrjített.
A titkárnő, Amber barátságosan rám mosolygott, amint kiléptem a liftből.
- A nővéréhez jött? - pillantott rám a nagy átlátszó, modern asztal mögül.
- Persze, ki máshoz? - vigyorogtam el, s a pulton elkezdtem dobolni az ujjaimmal. Nyilvánvalóan ez zavarta őt a munkájában, de sietnem kellett. Így is már húsz percet késtem. De majd a közlekedésre fogom, mindig kitalálok valamit.
- Miss Matthews a 356-os szobában tartózkodik jelenleg. Menjen jobbra, majd egyenesen, és a harmadik ajtó lesz balra - közölte velem, és még mindig a gépét bámulta. Egy gyors köszönöm elmormolása után, útnak indultam, már sokkal gyorsabb léptekkel. Nem szerettem megváratni senkit sem, de egyszerűen utáltam eljönni ide. Főleg ezen a szinten minden olyan vakítóan fehér volt, már-már sajogtak tőle a szemeim. Az illatról, sőt ez már szagnak bizonyult, szóval a szagtól meg szabályszerűen rosszul lettem, egyből egy kórház képét idézte fel bennem. Sokkal inkább szerettem lent tartózkodni, ahol vallatták az embereket, sürgés-forgás volt. De oda nem mindig juthattam le, mert nem oda tartoztam. Az ajtó elé lépve, elővettem a lehető legbájosabb mosolyomat, s kopogás után benyitottam nővéremhez.
- Jöttem feldobni az unalmas napodat. Bizonyára már hiányoltál.. - tekintettem le az órámra. -, csak tudod dugó volt - füllentettem, majd kényelembe helyeztem magam az egyik szabad széken. Egy ilyet szívesen elfogadnék otthonra is. A szobában lévő masinákat kezdtem el bámulni, és talán egy kettőről tudnék elmondani pár mondatot, de a nagy részéről fogalmam se volt.
- Figyu.. - hajoltam hozzá közelebb. - Nem tudnánk elnapolni a vizsgálatot? Jól érzem magam, tényleg nem értem, hogy miért kell ilyen gyakran megnézni, hogy van-e velem valami baj. Úgyis szólnék, ha lenne - dőltem vissza, és próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy a mai nap úgy ahogy van, el legyen felejtve. Majd kicsit módosít a múltkori eredményeimet, és kész. Neki sem kell sokat dolgoznia, nekem pedig nem kell legyűrnöm az injekció iránti mérhetetlen félelmemet.

xxx || - || következő jobb lesz