Figyelemmel nézem, és hallgatom Katherinet. Igaza van, tényleg nem lenne érdemes elmenni, hiszen az utolsó napok igen csak nehezek. Eleve, jobb, ha most inkább pihen. Láttam rajt, hogy azt hiszi, kiabálok vele, vagy bántanám, amiért ki mert menni. Nem, erről szó sincs, soha nem bántanám. Jobban szeretem, ha vele szépen beszélek, mert úgy érzem, ő is jobban megérti, hogy mit szabad, és mit nem. - Ezen ne is szomorkodj, rendben? – simítok végig gyengéden az arcán, ahogyan felülök mellé, és őt figyelem. Boldog vagyok, hogy itt van velem, és már gyereket is vár tőlem. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha az életben is idáig eljutunk. Ez olyan szép dolog. Az arcán azonban láttam, hogy nagyon fáj neki a hasa. Nem szeretem, ha fáj neki valamije, én pedig ez ellen nem tudok tenni semmit sem. A terhesség egy alattomos dolog. A nő kihordja a gyermeket, de még előtte, és még közben is szenvednie kell, csak hogy világra hozza a gyerekét. Az élet igazságtalan, és kegyetlen az emberekkel. Sok minden járt a fejemben. De leginkább az, hogy Hopeot el akarom választani az anyjától, amit célra is vezetek. Lehet, hogy Katherine nem örülne a gyereknek, de tudnia kell, hogy Hope nem kérte az életét, ő nem tehet arról, hogy más az anyja. Ha Katherine nem lesz képes elfogadni Hopeot, akkor kénytelen leszek más valakinek odaadni. Az a helyzet, hogy szinte aligha bízom meg valakiben, főleg, hogyha az én porontyomról van szó. Hayley mellett nem lehet a gyerek. Ám biztosra veszem, hogy ezt Elijah nem fogja díjazni, de őszintén; nem érdekel. Egy harapás számára is, és el van rendezve egy egész napra. Aztán még egy harapás, aztán másnapra is el lesz intézve. Ha meg megunom a próbálkozásait, akkor a szívébe döfök egy tőrt, és élvezheti a koporsó társaságát. Lehet kötekedni, de nem érdemes, főleg nem velem. Még nem akarok Katherinenek mondani, hogy Hopeot elhozom. Nem szeretném, ha terhesen felzaklatná magát. Maga Katherine is nagyon hirtelen haragú ember, terhesen pedig pláne, ezért minden szavamat igyekszem gondosan átgondolni. A stressz Faithnek sem tesz jót. A combját simogatom, hogy nyugtassam. Nem szeretem, ha ropogtatja magát, de nem szólok neki, nem szeretném leszabályozni az életét. Miért is tenném? Ő az én feleségem, és azt csinál, amit csak akar. Nem szeretnék tőle semmit sem megvonni. Azt teszi, ami jól esik neki. - És mondd csak… - mosolygok rá kedvesen – Ettél ma valamit? Igazán rád férne már valami, nem gondolod? – kérdezem tőle, miközben felállok, és feszes mellkasom elé fonom mindkét karomat. Az elmúlt időben meg tanultam néhány dolgot sütni, meg főzni is. Katherine mellett kénytelen voltam, elvégre még is csak rám hárult minden egyes feladat. A takarítást nem vettem át, hiszen azt a bejárónő elrendezi. Vigyorogva combjai alá nyúlok egyik karommal, a másikat pedig háta mögé rakom, és egy óvatos mozdulattal a karjaimba veszem, és elindulok vele a konyha felé. - Mit szeretnél enni? –kérdezem tőle, mikor már beértem vele, s én ekkor a pultra teszem fel. Katherine eleve nagyon vékony alkat, ezért a pocakja sem túl nagy, könnyedén elfér ott fent, remélem kényelmesen. – Ha nem jó, akkor szólj, mert akkor beraklak a hintaszékbe. – Mosolygok rá, azután a hűtőt nyitogatom. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. De inkább Katherine ötletére vagyok kíváncsi, mostanában eléggé fura dolgokat szeret enni.
Sóhajok hagyták el ajkaimat, mert nyugtattam a testem is. Tudtam, hogy csak egyszerűen Faith forgolódik. Biztos már ő is várja, hogy kijöhessen a szüleihez, mint ahogy mi. Klaus karjaiban mást sem éreztem, mint biztonságot, illetve tömérdek mennyiségű boldogságot. Fejemet finoman dörgöltem a karjához, de tudtam, hogy nem marad itt sokáig, mert fel kell takarítania a mocskot, amit okoztunk. - Rendben, jól van. - simogattam én is a kezét, letörölhetetlen mosollyal az arcomon. Annyira örülök, hogy gondoskodik rólam, meg a babáról, hogy a kórházban minden legyen ami kell nekünk. Sajnos nem jöhetünk egyből haza majd, de remélem Klaus szakít elég időt ránk akkor is. Tudom mennyire elfoglalt, és nem is hibáztatom, de azért szeretném, ha a baba első napjainak aktívan részese lenne. Néztem, ahogy feláll, és elkezd takarítani. Kicsit bűntudatom volt, mert figyelhettem volna arra, hogy mit csinálok. A pocaklakótól pedig lehajolni sem tudok semmiért, így Klaus-ra hárulnak azok a feladatok, amiket amúgy simán meg tudnék csinálni. - Ne haragudj, legközelebb jobban odafigyelek. - kuporodtam össze a kanapén kicsit zavartan. Mostanában feszült is vagyok, mert tudom, hogy nemsokára előbújik a kicsi, és ki tudja kik akarnák levadászni. Azt pedig egyikünk sem élné túl, ha meghalna az egyetlen hitünk. Végignéztem szótlanul, ahogy eltakarít mindent, az épségben maradt dolgokat pedig az asztalra rakja. Az utóbbi időben el voltam kényeztetve általa, jobban, mint máskor. Ezt majd szeretném neki viszonozni, mert neki is szüksége van pihenésre. Kilenc hónapig elviselni az idegbeteg kirohanásaimat egészen addig, ameddig bőgök azon, hogy kifogyott a fogkrém a tubusból, nem semmi teljesítmény. Innen látszik, hogy tényleg szeret, meg persze megannyi, több millió apró gesztusból, amit felém intézett. Én pedig ugyanúgy szeretem őt. Jobban, mint bárkit. Aztán jött a fejmosás. Lehajtottam a fejem szomorú pillákkal, mintha egy kiskutya lennék, aki megrágott egy bútort, és a gazdi leszidta ezért. - Tudom. - dünnyögtem magamban, amikor ecsetelte, hogy nem akar bezárni, de nélküle nem mehetek sehova. Amikor meg hozzám bújt, én is elkezdtem dörgölőzve bújni. Annyira aranyos, hogy nem ordít soha, nem bánt. Sosem emelte még fel a hangját. - De, ha szóltam volna, akkor nem engedsz el. Akkor mondtad volna, hogy elmész te, megveszed őket, engem meg itt hagysz egyedül. - morogtam a nyakába még mindig szomorkás hangnemben, de az ölelései nagyon jól estek, így egyre jobb kedvem lett. - És nem akarok délután sétálni. Ez is túl sok volt, mert nem kocsival mentem, mert azt hittem elbírom ezt a kis sétát. - elgémberedtem már teljesen. Egy kis séta miatt is képes lennék naphosszat aludni. - Amúgy is, rettenetesen fáj a derekam. Meg itt a hátamon is vannak csomók már. - ropogtattam a csontjaim, hátha jobb, de minden mozdulat nagyon fájt. - Inkább maradjunk itthon. - bújtam vissza az ölelésébe. Sokkal jobban hangzik, hogy együtt töltjük itthon a napot, mint házastársak. Amúgy is, a sétában semmi nem lenne, előbb-utóbb haza kellene jönnünk a fáradékonyságom miatt. Inkább menjünk majd a babával együtt, az sokkal családiasabb lenne.
Aggódom érte. Furcsa érzés, mert eddig soha nem tápláltam senki iránt sem ilyen érzést, hogy féltsem. Katherinet azóta féltem, amióta megismertem. Jobbára inkább magamtól féltettem, elvégre én voltam a legnagyobb ellensége mindvégig. De mindvégig én szerettem őt a legjobban. Valójában csak féltékeny voltam. Mindenkit megöltem körülötte, mert csak azt akartam, hogy észrevegyen, és velem törődjön. Milyen ostobaság is volt tőlem. Hihetetlen, hogy mit meg nem tettem egy nő szeretetéért, amit az elmúlt időkben csak egy pillanat alatt szereztem meg. Hm. Felszedtem az útról, csak mert nem akartam, hogy valaki megtámadja, és egy kis hiszti keretében kiszállt a kocsiból, én pedig utána mentem, és gúnyoltam a magas sarkúja miatt, aztán pedig azt mondta rám, hogy seggfej. Milyen vicces is volt, de egyben élveztem is, hogy piszkálhatom. Azután pedig a fának nyomtam, és ő azt mondta, hogy érjem el, hogy maradjon. Hát elértem! Simogattam a pocakját. Féltem a babát, de legfőbbképpen az anyját, hiszen ez ő neki fáj, és ember, aki még mindig haldoklik. Az öregedés nem lett megállítva, csupán csak le lett lassítva a folyamat. Megnyugvó sóhaj szökken ki ajkaim közül, amikor közli, hogy csak szeret forgolódni Faith. Igen, Faith lesz a gyermek neve. Ő a mi hitünk. Örültem, hogy Katherine nem ideges mostanában. Voltak pillanatai, amikor szinte aligha volt elviselhető. Nehezen tudom elviselni a hisztit, amit ő is pontosan jól tud. Ámbár e felett szemet hunyok, csak mert terhes, és e miatt vannak néhány kirohanásai. Most viszont örültem, hogy így láttam, és jó volt rajt látni, hogy mennyire várja a babánkat. - Hogy én? – Kérdeztem nagyot nyelve. – Én csak elmentem beszerezni 1-2 dolgot, ami majd kelleni fog neked a kórházba. Nem hoztam fel őket, mert úgy is le kéne akkor vinni, ha elviszlek a kórházba. – Mondom neki mosolyogva, csengően kellemes hangon. Azután hátra nézek, miközben simogatom a kezét, majd felállok, és a konyhából egy vizes rongyot hozok. A zacskóból a földön letérdelve kiveszem, ami még épp maradt, majd azokat is letörlöm. Azután megtaláltam a törött babaételt, és ami még benne maradt az üvegben, azt fogtam, és kidobtam a konyhában lévő kukába. Azután visszasétáltam, majd a pelusokat az asztalra raktam, és gondosan felszedtem minden egyes szilánkszemcsét, majd azokat is kidobtam. Az ép babaéteket is kiraktam az asztalra hamar, és ami pedig nem maradt egyben, azokat kidobtam. De aztán egyből eszembe jutott, hogy Katherine lent volt a boltban. Nem szabadott volna. - Én nem akarlak bezárni ide. – Mondom neki nekikezdve a mondanivalómnak. – Csak ha valahová mész, akkor tudjak róla. Nem szóltál. – mondom neki, amikor odabújok mellé, és átölelem. – Az utolsó napokban vagy, ilyenkor nem szabad lemenni. Főleg nem neked. Tudod. Csak ha én melletted vagyok. De ha van kedved, akár ma délután elmehetünk sétálni. – Simítok végig az arcán gyengéden.
A kilencedik hónap pánikkal teli volt számomra. Nem tudtam elképzelni, hogy újra megszüljek egy életet. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy a rengeteg vámpírként töltött évem után végre újra a szívem alatt hordozhatok egy kislányt. Nadia is különleges volt számomra mindig, de Faith más lesz. Ő attól az embertől lesz, akit szeretek. Akivel a családalapítást tervezzük időtlen idők óta, még akkor is, ha konkrétan régebben nem beszéltük meg. Nem tudtam mással elképzelni boldog életet, csak vele. Stefan egy külön kategória... róla ne is beszéljünk! Az az én jelenem, és az én jövőm. Mégpedig boldog vagyok, hogy a Mikaelson család tagja lehetek, és lesz egy baba a háznál. Jobbat aligha nem kívánhatnék. Ez volt az álmom régebben is, és a szívem mélyéről feltört most ez a régi vágy. A fájdalom viszont a hasamba hasított, és egy üvegtöréssel végződött. A kanapén ültem, a pocakomat fogva, remélve, hogy Klaus mindjárt megérkezik. Nincs itthon, pedig nem mondta, hogy elmegy valahova. Mély levegőket véve simogattam a pocakom, amikor feltűnt az ajtó felől Klaus aggódó arca. Azonnal felém rohan, és karijai közé fogad. Ez olyasféle érzelmeket váltott ki belőlem, mintha biztonságban lennénk. A hirtelen érkező fájásoktól válaszolni sem tudtam a kérdésére, csak nyakába temetve a fejem próbáltam átvészelni ezt. Ez a kín egyszerre volt pár pillanat, és félóra is, hiszen annyinak véltem. Amikor viszont csillapodni kezdett, egy nyugodt sóhaj hagyta el számat. - Ne aggódj. - simítok végig finoman karján, közben levegőért kapkodok. Pár centire elhúzódok tőle, majd újra visszahajolok, egy gyengéd csók erejéig. Annyira hiányzott már ez az érzés. Képtelenség vele betelni. - Csak belenyomta a kis talpát valamimbe. - nevettem halkan, egy aprót. Igen, mostanában egyre inkább szereti a végtagjait kinyújtani, csak néha útban van pár dolog. Ez pedig nekem fáj. Bár ezek csak maximum egy percesek, így nem keserítik meg az életem hosszadalmasan. - Azért már várom, hogy kibújjon. - mosolyodtam el, közben még egyik tenyeremmel kicsit masszírozgattam a hasam. Azt mondták az ultrahangon, hogy ezt a kisbabák nagyon szeretik, így gyakran csinálom. Mindig rúgásokkal jutalmazza, amivel jelzi, hogy tökéletesen rendben van minden. Most is a kezem után rúg egyet. Olyan aranyos, legszívesebben még szétölelgetném. - Te hol voltál, báránykám? - kezdtem el a kikérdezést. Ez olyan tipikus feleség dolog, hogy tudni akarjuk mindenképp, hogy a férjünk merre járt ekkor és ekkor. Nem gyanakszom semmire, hiszen Klaus nagyon hűséges hozzám, ezt garantálom. Tovább ölelgetem közben, meg nyakába apró csókokat nyomok. Annyira szeretem, ő jelenti a világot nekem, meg a kicsi. Nincs náluk fontosabb. Klaus pedig a legjobbat érdemli, és ezt fogom neki megadni. A boldogságot, amiért epekedik.
Drága feleségem nemrégen lett a 9. hónapjában. Minden hónapot átvészeltünk, és mindvégig egymás mellett voltunk. Én vigyáztam rá mindvégig, és csak addig hagytam magára, ameddig lefutottam neki boltba, de a terhessége elején magammal is vittem, hogy érje egy kis friss levegő. Így a végére már nem vittem magammal sehová sem, mert féltettem, hogy a babának, és neki baja esik, és nem akartam, hogy bármi rám száradjon. Nem éltem volna túl, hogyha a babának, és a feleségemnek bántódása esik. A babának mentem bevásárolni, mert úgy gondoltam, hogy Kathnek is szüksége lesz majd egy-két dologra majd a kórházban. Gondolom, hogy ott nem látják el mindennel, amire szüksége van, de különben is, majd én bevásárolok neki minden, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben sem. Elindultam már haza, s a csomagtartóba pakoltam mindent. Ezeket nem hozom fel, mert ezek majd a kórházba fognak kelleni. Felesleges lenne felvinnem, ha pár nap után le kell hoznom. A kocsit leparkoltam, majd gyors ütemben siettem haza, mert nem szeretem Katherinet egyedül hagyni. Mindig olyan érzésem van, hogy valami baj történt vele. Sokszor jelennek meg előttem rémképek, és ezáltal is eléggé ingerült szoktam lenni, mindig a rögeszmém, hogy valami baj van, és olyankor azonnal rohanok haza. Most is így voltam. Még 1-2 dolgot meg kellett volna vennem, de nem merem egyedül Kathet sokáig egyedül hagyni, ezért azonnal rohantam is hazafele. Mostanában eléggé elhanyagoltam mindent, és inkább félrevonultam foglalkozni az egy szem családommal, Katherinenel. Gyorsan besiettem a házba. Lekapkodtam a cipőimet, a bőrdzsekimet is ledobtam magamról, és azonnal futottam be a nappaliba. De aztán csak arra leszek figyelmes, hogy Katherine a kanapén ül, előtte pedig egy zacskó, ami le lett dobva, és ki is folyt valami. Ijedt tekintetet vetek a feleségemre, majd azonnal odarohanok hozzá, és átölelem. Látom rajt, hogy valami nincs rendben, és attól félek, hogy talán a szülés indult meg. Még nem szabadna, mert az nagyon hamar lenne. Még 1-2 hétnek le kell zajlania. - Mi történt, édesem? – kérdezem tőle ijedten, miközben letérdeltem a földre, és úgy ölelem át őt. Nagyon féltem, mert ő az én életem és nélküle nem tudnék élni.
Amikor megtudtam, hogy babát várok, mégpedig attól az embertől, akit szeretek, majd' kiugrottam a bőrömből. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült az új életem. Így már van egy biztos támaszom, amit ötszáz évig kerestem. Nem születtem gonosznak, csupán az élet, a szituációk tettek azzá, ami voltam. Ami most is vagyok. Talán azt hiszik az emberek, hogy megjavultam, holott egy kicsit sem. Komolyan azt hiszik, hogy majd én olyan kedves leszek velük, mint Klausszal? Mi vagyok én, talán Elena? Dehogyis. Én inkább ezt csataszünetnek hívnám. Visszavonultam, amíg ember és törékeny vagyok, majd vámpírként újra tönkre fogom tenni az embereket. Így van. Vámpírként. Már megvan az esélyem, hogy az lehessek, de a gyerek projekt miatt vártunk vele. Most viszont aligha vagyok vidám. Kilencedik hónapban járok, és eléggé elfáradtam már. A súly miatt nagyon fáj a hátam, sőt! Mindenem teljes kínban van. Az viszont nyugtat, hogy közeledünk a kiírt naphoz. Az az egyetlen problémám, hogy lehet késik. Azonban ott az az esély is, hogy túl hamar jön. Fogalmam sincs mi lesz, de már megszoktam ezeket a fájásokat. Elmentem vásárolni, persze Klaus tudta nélkül. Nem nagyon akar elengedni bárhova is így, de tudja, hogy én meg nem tudok itthon maradni egész nap. Így, mivel ő valószínűleg még mindig alszik, el tudtam szökni. Lehet le fog szidni emiatt, de nem annyira érdekel. Vettem babapürét, pelenkát, babasampont. Ezek még nem voltak itthon, de a legtöbb dolog már megvan. Amióta tudjuk, hogy kislány, azóta mindent elterveztünk. Külön szobája lesz, amit már be is rendeztünk. Annyira szép lesz. Besétáltam nehézkesen a nappaliba, majd a hasamban egy nagyon erős fájást éreztem. A pocakhoz kaptam a kezeim, de így elejtettem a szatyrot, ami a kezemben volt. A benne lévő dolgok mind leestek a földre, nagy zajt csapva. - Klaus! - kiabáltam, mintha világvége lenne. Ledőltem a kanapéra, mivel még nem múlt el az a fájdalom. Ez még nem szülés, sajnos. Az már tudom milyen, és ezerszer rosszabb. - Segíts! - néztem a földre, és ahogy látom, szerencsére csak az egyik babapüré tört össze. Igen, az üvegcsében volt, így erre számíthattam. Összeszedném én, de nem tudok lehajolni, mert még a megmozdulás is fáj. Remélem Klaus tud majd kezdeni valamit.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
