Persze, hogy nem fog tárt karokkal fogadni William, miután sokadjára sem tartottam be a szavamat. Azt mondtam alig pár napja, hogy nem fogok utána menni, hogy hagyom őt, csak akkor még azzal nem voltam tisztában, hogy élni fog.. A rózsa adott nekem erőt, reményt egy utolsó búcsúzásra, melyet muszáj volt megtennem. Múltkor Lukas félbeszakított minket, és nem szerettem volna, ha ez lenne az utolsó együtt töltött pillanatunk. Sosem mondta ki, de törődött irántam, hisz még mindig itt voltam. Ezerszer küldhetett volna el, üvölthetett volna velem, hogy végre felfogjam, semmi közöm sincs hozzá, vagy akár meg is ölhetett volna, de nem tette meg. Valamit biztosan jelentettem számára, mivel az ember olyanokkal veszi körbe magát, akiket kedvel. Ha ki nem állhatna engem, akkor már rég jó messzire elküldött volna. Így érthető, hogy egy cseppnyi reményt is láttam ebben az egészben. Figyelmen kívül hagytam felém intézett szavait, mert nem szerettem volna feleslegesen veszekedni vele. Ezek az utolsó pillanataink, békében szerettem volna eltölteni vele. Halála után sem fogok leállni, találni fogok egy módot, ezt itt most helyben megfogadom! Napi szinten több órákat fogok a mágiával foglalkozni, gyűjteni fogom az erőmet, és fel fogom keresni a legjobb boszorkányokat a negyedben, akik talán segíteni tudnak nekem. Mindennek meg volt az ára, ezt ő tanította nekem. Bármit hajlandó vagyok adni azért, hogy visszahozhassam őt az élők közé. Bármit. Kínzás volt így látni őt. Nem csak kinézetén látszott, hogy egy átkot sújtottak le rá, hanem a hangján is hallatszott mennyire erőtlen és gyenge volt. Csak remélni tudtam, hogy nem fog szenvedni, hanem gyorsan végezni fog vele az átok.. Így is épp elég volt az neki, hogy néha átvette a kontrollt a teste felett ez a fekete mágia. - Rendben, értettem - szinte suttogtam a szavakat, majd rájöttem, hogy már most megszegtem kérését. - Bocsi, mostantól nem szólalok meg - tettem még hozzá motyogva, majd elpirultam saját ügyetlenkedésemen. Az elkövetkezendő másodpercekben, percekben szótlanul ültem előtte, hol ránézve, hol pedig a körülöttünk lévő nagy semmiséget. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magamat, idegesen fészkelődtem a helyemben és már nem csak az volt kínzás, ahogy kinézett, meg a tudat, hogy meg fog halni, hanem ez a csönd. Nem ezért jöttem át, muszáj, muszáj tudnia az igazat, hogy nem volt egy szörnyeteg. És szeretem őt, mert engem nem félemlített meg. Egyszerűen nem tudott. Egy olyan fordulat következett be, melyre egyáltalán nem számítottam. Először a zongora lágy szólama ütötte meg a fülemet, majd pedig William hangja. Értetlenül, összeráncolt homlokkal figyeltem a felém nyújtott kezét és nem tudtam hová tenni hirtelen a hangulatváltozását. Magam mögé nézve, megpillantottam a sarokban lévő antik lemezlejátszót, majd ismét ránéztem. Nem viccelt velem. Az értetlenkedést, egy örömteli mosoly váltotta fel, majd felpattantam a helyemről. - Örömmel - simult bele tenyerem az övébe, majd a másik kezemmel felsegítettem őt. Az átok nagyon kifogott rajta, de legalább egy pozitívum volt benne; a tánc. Anno a gimnáziumban megtanultam a keringő alaplépéseit, így szerencsére nem fogok összevissza lépkedni a lábára. Remélhetőleg. Bal kezemet jobb vállára helyeztem, míg a másik kezemet felemeltem, s lassú táncolásba kezdtünk. Még sosem hallottam ezt a zongora szólamot, gyönyörű volt, főleg ahogy betöltötte az egész helyiséget. Nem szakítottam meg egy másodpercre sem a szemkontaktust, mert egyrészt illetlen és egy tánc külső szemmel így nézett ki gyönyörűen, másrészt fontos dolgot szerettem volna közölni vele. - Nem tudom, hogy mit jelentettem neked, de azt tudom, hogy te nekem mit. Tudom, hogy ez már semmin se fog változtatni, de nem hagyhatom, hogy úgy menj el, hogy nem tudod az igazat - pirultam el, és szívem egyből elkezdett őrületesen hevesen dobogni. Ha nem védené a bordáim, meg a bőröm már rég kiugrott volna a helyéről. Ezért sem lenne belőlem egy jó előadó, vagy pedig egy professzor. Könnyen zavarba jövök, aminek a jeleit csodálatosan fel lehetett rajtam fedezni. - Szeretlek William, és ez az érzés nem fog elmúlni. Szeretlek, és ezért olyan pokolian nehéz elfogadni azt a tényt, hogy többé már nem fogsz visszatérni, és ez ellen nem tudok semmit se tenni - tessék. Kimondtam, nem bántam meg, hanem egyszerűen megkönnyebbültem. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő esett le volna a szívemről. Úgy látszik túl sokáig tartottam magamban ezt a titkot.. - És most már tényleg nem beszélek többet, csak ezt ki kellett adnom magamból - továbbra is magyarázkodtam, amit már az idők során megszokhatott tőlem, hisz mindig adtam indokot az adott viselkedésre. Félve figyeltem őt, hogy mit fog következőnek lépni, mivel szívem mélyén nagyon reméltem, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.
Nem tudom, hogyan szöktem meg, de szabaddá váltam. Fogalmam sincs mennyi ideig voltam fogságban, és azt, hogy mennyi kínzást éltem meg anyám keze által. A felére nem emlékszem, csak arra, hogy kiszabadulva, fáradtan, és szinte erőtlenül igyekeztem minél messzebb kerülni a nőtől, aki biológiailag az anyám csak. Fogalmam sem volt, merre megyek, már nem voltam önmagam. Nem emlékszem tisztán a részletekre, csak halovány képek villannak be, ahogy a fák között rohanok,majd összeestem. Vissza kellett jutnom a boltba, de nem voltam képes rá, inkább üzenni próbáltam Lukas-nak. Értem kell jönnie. Hogy majd a halálomról senki ne értesülhessen. Egyre közelebb érzem magamhoz, egyre jobban elnyel, már az átok is lecsillapodni látszik, elérte a célját. Már nincs menekvés. Amíg a szívem ver, addig az átok is élni fog. - Itt vagyok... Találtam egy megoldást - rohan hozzám Lukas felsóhajtva. Nem foglalkozom az aggodalmával. Hagyom, hogy felsegítsen a földről, majd a kocsiba ülve lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nem maradt több erőm. Hosszú percekig nem szólalok meg, nem tudom, hova lett a férfi, aki egykor én voltam, aki hetekkel ezelőtt voltam. Anyám majdnem megtört. Éreztem, ahogy átadtam magam az akaratának, és ha egyetlen másodperccel gyorsabb, akkor elkapott volna. Akkor elérte volna, hogy megtörjön. Nem vagyok rá büszke, ahogy arra sem, hogy képtelen voltam megölni őt, de az életem fontosabb. Így lassan nyitom ki szemem, és Lukas-ra pillantok. - Találtál megoldást? - hangom fáradtan cseng, hiszen az is vagyok. De nem hagyhatom annyiban, ez az én életem. - Valamit igen... De nem száz százalék - sóhajt fel, majd rám pillant, én pedig tekintetemmel sürgetném a választ. - Majdnem le kell állítani a szíved, utána tudom az átkot átvezetni ideiglenesen egy másik testbe, melyben élő szív van. Ez a lényegem ekkor tudsz testet ugrani, sem előbb, sem pedig később. - Szóval körülbelül két perc? Ez az ige életveszélyes mind nekem, mind neked - a kocsi fékez, leparkol a bolt előtt. Tisztában vagyok vele, hogy ez az ige nem biztos, hogy sikeres lesz. Hiszen nagyobb az esélye annak, hogy mindketten meghalunk. Ráadásul nem is biztos, hogy anyám átkát át lehet verni. - Nem érdekel. Amíg meg nem tettem mindent... Csak egyszer próbálom meg, így rendben? - kérdez, én pedig lassan kászálódom ki a kocsiból. - Ha sikerül, a tested fogom használni, és nem tudom, mennyi ideig - jelentem ki, miközben a bolt falának támaszkodva várom, hogy kinyissa az ajtót. Olyan csendes az utca. Mintha gyászolna, mintha tudná, ma meghalok. Nem kellene így véget érnie. Meg kell próbálnom. Túl kell élnem. - Részletkérdés - legyint. Furcsa nekem ez a kölyök. Talán ő sem hisz igazán az ige erejében. Mindegy. Már nem számít, a lényeg, hogy megpróbálta, hogy nem adta fel, miközben én már igen. A boltomban körülnézek, majd a raktárban is. A botomra támaszkodva nyitom ki a rejtett ajtót, ami a pincébe vezet. Lassan sétálok le a nagy kőtömbökön, majd a lépcső alján lerogyok. - Elfáradtam. Nem megyek tovább - mordulok fel, miközben arcomba temetem kezem. Nem megy. Remegek, és nem tudok felállni. Nélkülem kell befejeznie az igét. - Rendben. Várj itt - sietve eltűnik, majd megint érzékelem őt. Hetek óta most először éreztem azt, hogy egy halvány esélyem van a bosszúra, egy halvány lehetőségem, mely talán soha nem is létezett. Ajkaimon ördögi mosoly jelenik meg, ám az újabb léptek hatására eltűnnek arcomról. - Azt mondtam, ne gyere ide többet. Hogy felejts el, és éld tovább az életed. Dorothy, hát ennyire nehéz egy haldoklónak eleget tenni? - teszem fel az egyszerű kérdést ridegen, mégis gyengén. Reméltem, hogy nem találkozunk, hogy nem lát majd így, hiszen mindig erős voltam, és sérthetetlen. Most pedig gyenge, erőtlen. Egy senki. Ez vagyok jelen helyzetben. Egy haldokló vénember.
Fáj minden tagom, szinte mozdulni sem tudok, csak ülök itt, mint egy kuruzsló. Bár elmondhatnám, mennyire nem akarom őt most itt, mennyire nem akarom, hogy lásson így, hogy azt akarom, hagyjon egyedül, és vissza se nézzen. De ő nem teszi azt, amit akarok, mert makacs, mert azt gondolja, hogy szükségem van rá, pedig nincs. Soha nem is volt. Nem akarom magam mellett tudni, mert csak felzaklat. Azt akarom, hogy fogja fel végre, meghalok. Mert így lesz. Nem leszek többé itt, és ha az ige nem sikerül, akkor sehol nem leszek többé. - Az én bajom nem olyan, amire megoldást találsz az interneten. Megmondtam, hogy fogadd el - köhögni kezdek. Nincs sok időm. Talán egy esélyem van arra, hogy végleg elűzzem őt, hogy végleg elmenjen, és vissza se nézzen többé. Talán ez lesz a legjobb megoldás. Nem nézek rá, nem figyelem a mozdulatait sem. A köhögés elmúlásával sem figyelem őt. Magam elé nézek, a földet kémlelve, figyelek, hátha meghallom Lukas hangját, de talán Dorothy miatt nem hangosan varázsol. Remélem, igaza lesz, és az az öt százalék esély fog majd megmenteni. Öt százalék. Nem ötven, nem hetvenöt, csak öt. Ami sokak szerint egyenlő lenne a nullával, de nekem, aki élni akar, bosszút állni, annak felér legalább kilencven százalékkal. Mégsem hihetek benne teljesen, és nem avathatom be Dorothy-t, mert kapaszkodna, hinni kezdene, és nekem el kell tűnni, örökre. Mert ha nem teszem, akkor nem tudom elkezdeni a bosszúmat, nem tudom felépíteni újra az életem, és most ezt kell tennem. Elvágnom szálakat, melyek a terhemre vannak. Elengednem Dorothy-t, hogy a saját életét élje, ne azt akarja, hogy visszahozzon. Mert nem fog tudni visszahozni. Mert a testemet elrejtem, nem akarom, hogy a csontjaim felszentelje, nem akarom, akkor sem, ha ténylegesen meghalok. Ez nem az én szülőföldem. - Nem sok időm van, Dorothy. Percek, talán órák. Nem akarom azzal tölteni ezt a maradék időt, hogy felesleges szavakat és beszédet tartasz nekem. Kérlek, ha számítok, akkor ne tedd. Csak ülj itt, csendesen, és csak akkor szólalj meg, ha nem mondasz olyanokat, amikre nincs szükségem - hangom érces és gyenge, de határozott. Mert nem akarok olyanokat hallani, amiket feleslegesnek tartok. - Semmin nem változtatna - teszem még hozzá, végül rá emelem a tekintetem. Most először egész idő alatt. De valamit ki kellene találnom, hogy ne fecsegjen feleslegesen. Felsóhajtok. Vissza fogom adni neki az emlékeit, de még nem tudom, miként is tehetném meg. Jobban kedvelem a szavak nélküli kommunikációt. Egy régi lemezlejátszó van az egyik sarokban, én pedig egyetlen csettintéssel indítom be, hogy a lassú, dallamos zongoraszó betöltse a helyet. Lassan veri vissza az ütemeket, én pedig lehunyom a szemem. Lassan engedem át magam a zenének. Nem akarok beszélni, fáradt vagyok. - Megtisztelnél egy tánccal? - fordulok végül felé a kezemet nyújtva. Talán furcsán hathat, de tényleg nem akarok érzésekről beszélni, csak csendet akarok, és hagyni, hogy az beszéljen helyettünk,mert a szavak ide feleslegesek.
--> előzmények Átkozott Lukas! Miért kellett minden egyes jó pillanatot elrontania? Ha nem jelent volna meg abban a pillanatban, akkor talán esélyem lett volna egy normális válaszra, de helyette csak egy ködös választ nyújtott, s nyomban el is tűnt. Puff. Volt nincs. Egy erős varázslattal vette körbe a lakást, megakadályozva minket, hogy kiszabaduljunk, s kövessük őt. Utáltam azt a tehetetlenséget, amelybe belekevert minket, de még inkább magamat utáltam, amiért hagytam, hogy bemeséljek magamnak egy tündérmesét. Egy olyan nagy tudású, erős, képzett professzor/boszorkánymester mégis mi a fenét akarhatott volna egy olyan semmirekellő, naiv tudatlan lánnyal, mint ami én voltam? Erre csak egy megfelelő válasz volt: semmit. Természetesen kiakadtam, és mielőtt valamit tettem volna Lukasszal, William szobájába vonultam. Aznap este kisírtam a beleimet, amiért nem tudtam segítséget nyújtani. Az okos telefonomon próbáltam megoldás után kutatni, de felhagytam azzal, amint az akkumulátor lemerült. Ki voltam nagyon akadva, de egyben fáradt, s kimerült is voltam, így hamar elnyomott az álom, mikor az ágyára feküdtem és magamhoz öleltem azt az inget, melyet az első találkozásunkkor viselt. Vagyis pontosítok, akkor amikor először mentem oda beszélni hozzá, s hívtam el teázni. Hihetetlen, hogy azóta mi mindenen mentünk keresztül. Harperrel, az állítólagos legjobb barátnőmmel már hónapok óta nem beszéltünk, de erről is csak én tehettem. Szabadidőmben hol gyakoroltam a mágiát, hol pedig Williamnél dolgoztam. Egy idő után már nem keresett engem, és nagyon én se vágytam a társaságára. Nem tudja, hogy valójában milyen világ veszi őt körbe, és nehezemre esik visszazökkenni a rendes, természetfelettiektől mentes életbe. Beavatni nem szeretném őt, abban az esetben hatalmas veszélynek tenném ki őt, és nem hagyhattam, hogy miattam essen bántódása. Reggel, amikor felkeltem, Lukas már nem volt a lakásban és miután a boltban semelyikőjüket sem találtam hazamentem, egy új inggel bővítve a gardróbomat. Az elkövetkezendő napok egybefolytak. Csak néha sikerült elaludnom, akkor is csak pár órára. Éjjelente a tőle kapott grimoiret tanulmányoztam, de ugyanúgy próbáltam az interneten rábukkanni valamire. Teljesen szét voltam esve, s nem csak azért, mert gyakorlatilag dobozokból éltem, hanem azért, mert nem hallottam felőle semmit sem. Egy valami nyugtatott meg: a rózsa, melynek szirmai még mindig nem hullottak le. A dobozokra pedig visszatérve, kiköltöztem a kollégiumból, mivel viszonylag alacsony áron sikerült hozzájutnom egy kis belvárosi lakáshoz. Nem a legjobb környék, elég zajos volt, de sokkal jobb volt, mint a koli, ahonnan alapból ki kellett volna költöznöm a nyáron. Szóval fogalmam sem volt, hogy melyik napot írtunk, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Teljesen meg voltam én a kutatással és a több napos agyonrágcsált pizza maradékával. A könyvből felpillantva viszont megpillantottam a rózsát, melyen csupán egy szirom helyezkedett el. - Nem, nem, nem, nem! - gyorsan a konyhaasztalhoz rohantam, majd előkészítettem a szükséges kellékeket, mely egy helyhatározó bűbájhoz kellettek. Miután elvégeztem a varázslatot, megnyugodtam, hogy a boltjában volt. Ráadásul még életben. Még... Nem volt sok időm, a múltkori búcsúzással nem voltam megelégedve, muszáj még egyszer látnom őt. Be kellett vallanom neki.. Ő nem volt egy szörnyeteg, ha pedig annak tekintette magát, akkor pedig az én szörnyetegem volt. Akit szerettem. Igen... Szeretem őt! A szobámba futva, gyorsan lecseréltem a több napos ruhákat tisztákra. Világos farmert és egy béna Harry Potter-es felső akadt először a kezembe, a normálisabb ruháim valószínűleg a dobozok alján helyezkedtek el. Míg öltöztem, rendeltem egy ubert, mivel azzal gyorsabban érek oda hozzá, most már nem ötperces sétára laktam tőle. A hajamat egyszer átfésültem, majd minimális sminket - avagy csak szempillaspirált - raktam fel. Az épületből kiérve megtaláltam a kocsit, és szerencsére nagyon jó forgalmat fogtunk ki, így percek alatt ott voltam a bolt előtt. Az ajtón szinte bezuhantam, de ügyeltem, nehogy elessek. Nagy sietségemben észre sem vettem Lukast, aki szintúgy sietett, majd miután belém botlott, tovább haladt. Ez meg mi volt? Követtem őt, mert léptei elég sietősek voltak, a remény pedig felcsillant bennem, hátha sikerült találni egy megoldást. A pince ajtójánál elvesztettem őt, már majdnem hátat fordítottam, mikor tompa fényre lettem figyelmes, mely a pincéből szűrődött ki. Kitártam az ajtót, mire az hangosan felnyikorgott, és elkezdtem lefelé menni. Szívem dobogását a torkomban éreztem, nem tudtam mire számítani. Már az furcsa volt, hogy Lukas nem állt le, sőt még csak bocsánatot sem kért, hanem tovább rohant. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis mi volt az, ami ennyire lefoglalta őt. A lépcső közepénél vettem észre, hogy volt társaságom. Az arcát nem láttam, csak a háta rajzolódott ki, de nekem ennyi is elég volt. Felismertem. - Hiszen te élsz még.. - suttogtam, majd gyorsan lementem, hogy aztán a szemébe tudjak nézni. Tartottam a távolságot, mivel nem tudtam, hogy milyen hangulatban találtam rá, illetve azt sem, hogy kivel voltam egy légtérben. Vele, vagy pedig a megátkozott énjével. - William... tudom, hogy megígértem, hogy nem foglak felkeresni, de látnom kellett téged. Még egyszer utoljára, mielőtt - haraptam el a mondatom végét, és fejemet lehajtottam. "Mielőtt meghalnál" ~ fejeztem be a mondatot a fejemben, s mivel eddig még nem támadt rám, úgy gondoltam, biztonságban voltam. A földre ültem, de immár közelebb, és próbáltam felvenni a szemkontaktust. - Az elmúlt napokban mindent átnéztem, de sajnos nem találtam semmit sem. Sajnálom, hogy csalódást okoztam - húztam el a számat, miután elhalkultam. A padló hideg volt, így fészkelődtem a helyemben, de érte bármit eltűrtem. Már az hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy ilyen állapotban találtam rá, hogy kapok még egy esélyt az élettől, hogy elbúcsúzzak tőle. Rendesen. Bevallva mindent, MINDENT, amit iránta éreztem. - Mennyi időd van még hátra? - bármennyire is nem szerettem volna, de muszáj volt feltennem ezt a kérdést, hogy rendesen tudjak az idővel gazdálkodni. Nem szeretném, ha kifutnék belőle, mert muszáj a tudatára adnom, többé már nem halogathatom el. Több esélyt pedig nem fogok kapni az élettől, vagy élek vele, vagy pedig nem és egy örök életre meg fogom bánni a döntésemet.
Nem tagadtam, vonzó férfinak találtam Dr. Silverston egyik emberét, Lucas-t. Sötét haj, nagy barna szemek.. ennyi épp elég lenne számomra, de ehhez még egy fekete bőrdzsekit is párosított. Tipikusan a könyvekből megismert rossz fiút véltem benne felfedezni, de ezzel most nem azt akarom mondani, hogy teljes mértékben belé habarodtam, csupán megjegyeztem magamnak szemrevaló külsejét. De tanárom alig pár pillanatra rá tönkretette ezt a képet, miután közölte velem, hogy ő sem annyi valójában, mint aminek tűnt. Remek.. De legalább végre megértettem, hogy az utóbbi hónapokban Dr. Silverston miért jött állandóan a korommal, hisz én hozzájuk képes egy kis tejfogú óvodás voltam. - Ó, szóval képes megdicsérni másokat - némi féltékenység kivehető a hangomban, amikor megjegyezte róla, hogy egy kiváló tanítvány. Persze, fel sem érek hozzá, mert míg engem lassan két hónapja tanított, addig Lucas-t már fél évszázada. Talán egy ötven év múlva ki tudok belőle csikarni egy dicséretet.. Feltevésén összefutottak a ráncok a homlokomon és egyből elkezdtem vadul hadonászni a kezeimmel, kifejezve nemtetszésemet. - Nem! Nincs szükségem semmilyen bájitalra - tiltakoztam és reméltem, hogy nem fog a hátam mögött szervezkedni és valahogyan az italomba csempészni az előbb említett bájitalt. Bármennyire is szörnyű és meghökkentő volt a látvány, ami lent fogadott a pincében, muszáj emlékeznem rá. Ma szembesültem igazán azzal, hogy van erőm és ha folyamatosan képzem magam, akkor képes vagyok tovább haladni. A kérdésére végül is nem feleltem, hisz a válaszom nyilvánvaló volt: igen. Számtalanszor tett nekem rosszat e rövid idő alatt, de mégis féltem őt és nem szeretném elveszíteni. Egy kiváló tanár, akit lehetetlen pótolni, mivel az ő tudása jóval meghaladja a többi boszorkányét. És szerényen bevallom, de csupán magamnak, hogy azért sem szeretném elveszíteni őt, mert kezdtem megkedvelni. Még magam se tudom megfogalmazni, hogy mi az, amiért ennyire ragaszkodok pont ő hozzá, de valami miatt képtelen vagyok sarkon fordulni és kilépni az üzlet ajtaján. Tea.. Körbepillantottam a raktárban, s hamar rájöttem, hogy rossz helyen keresek. A boltban se láttam elszórtan heverő teafiltereket, ahogyan bögréket sem. Tekintetemmel követtem, ahogyan elhaladt mellettem és áttért a folyosóra, mely a lakásához felmenő lépcsőig vezetett. Ott már volt konyha, tűzhely, bögrék meg minden. Ezt onnan tudom, mert nem egyszer jártam már fent és takarítottam - plusz kicsit körbe is nézegettem -. Nagyot nyeltem és követtem őt a folyosóig. Ezzel az egy mondattal felinvitált a lakásába? Ó anyám, úgy izgulok, tenyereim már elkezdtek izzadni, így még meg se tudok fogni egy átkozott bögrét, anélkül, hogy ne essen ki a kezemből! Ráadásul a gyomrom is lifteket hányt és próbáltam eltakarni dús barna hajammal az arcomat, mert nem szeretném, ha látná valójában mennyire vörös is lettem. - Rendben, dolgozni fogok az ügyön - hangom kissé rekedt volt, így hát megköszörültem a torkomat, és felpillantottam a lépcsőn. - A teát oda fent készítsem el, Dr. Silverston? - tettem fel félve a kérdést és meghagytam köztünk a két lépésnyi távolságot. Inkább meggyőződök róla, hogy odafent akar engem látni, mintsem elindulni a lépcsőkön, majd csalódni..
Nem szólok semmit. Emésztem a szavait, de tudom, hogy képtelen leszek figyelmen kívül hagyni. Tele van a gátlásaival, a korlátokkal, amelyeket akár tudattalanul épített maga köré. Ha ki akar törni, el fogja engedni ezeket. Bízom benne. Vagyis remélem, hogy egy nap majd végre kész lesz arra, hogy igazán azt tanulja, amit akar. Addig pedig nem fogok nagyobb feladatokat, igéket rábízni, hiszen ő nem lesz addig képes segíteni, ameddig magát sem ismeri. Amíg el nem fogadja teljesen azt, ami. Nekem nagyon hamar sikerült, és soha nm fogom elfelejteni azt az időt, mikor még anyám sokkal kegyetlenebb módon vett rá arra, hogy elfogadjam az igazi valóm. Hogy megtanuljak pár igét. Kegyetlenül megszenvedtem velük.
A föld nagyot fordult akkor velem. Napok óta szenvedtem anyám kegyetlenkedései alatt. Gyenge voltam, hiszen a vérveszteség már szinte embertelen volt. Az étel sem csúszott, és úgy éreztem, hogy a mai napot nem fogom túlélni. Talán jobb is lenne, ha többé nem kínozna, ha nem térnék magamhoz az eszméletvesztés után. Minden egyes éjjel azt kívántam, hogy hagyjon békén, sosem fogom teljesen átadni magam annak, amit ő akar. Nem akartam szenvedni többé. - Mozogj, te semmirekellő! Ha ma nem megy, nem foglak feléleszteni többé! - robbant be anyám a konyhába, és megállt velem szemben. Összerezzentem, mert az egyik felem a szökést tervezte, a másik viszont halni akart, és csak egyetlen apró részem akarta az ő halálát. - Nem bírom tovább, anyám. Pihennem kell. Nem vagyok képes rá - hangom berekedt, ahogy beszéltem, és igazán nem értettem, miért kellett erőltetnie tovább. - Nem. El kellene engedned az idióta gátlásaidat, és végre varázsolni, ahogy azt kell! - erejével a falhoz taszított, nem volt finomkodó. Durva volt, és felnyögtem, ahogy a hátam a konyha falának ütközött. A szorító érzés a mellkasomban ismét eluralkodott, és összeszorítottam a szemeimet. Azt akartam tenni, amit ő mondott, de képtelen voltam rá. Finom penge hatolt kegyetlenül a májamon át, és lepillantva láttam feketén előbuggyanni a vérem. Összerogytam. Halált akartam, ahol csend volt, ahol anyám már nem kiabál és kínoz tovább. - Gyógyítsd meg magad - a fejemet rázva ellenkeztem egy vigyorral a számon. - Soha - köptem felé a szavakat, majd éreztem a torkomon felfelé furakodó vért, melyet oldalra dőlve öklendeztem a padlóra. - Tedd meg, vagy esküszöm, új testbe raklak, és addig gyakorlunk, ameddig meg nem teszed! - fenyegetett. Csak ehhez értett, de engem nem érdekelt. Ő ezt látta, és arcán harag gyúlt. Haldokoltam, ő pedig tehetetlen volt, hiszen már kínozni sem tudott. - Megöltem az apádat. Élvezettel, minden egyes pillanatát kihasználva a szenvedésének - tudta. Tudta, hogy mivel bosszanthatott fel. Tudtam, hogy megölte az apámat, de senki nem hitt nekem. - Fejezd be! - könnyes tekintettel, haragosan ordítottam rá, miközben kezemet a sebemre szorítottam. - Talán csak nem belegázoltam a lelki békédbe? - gügyögött hozzám, én pedig éreztem magamban az erőt. Éreztem, ahogy eláraszt, és a vérem helyett mágia folyt az ereimben. A konyhában lévő tárgyak megremegtek, némelyikük lerepült a polcról. A sebem sajgott, én pedig lenéztem rá. Tudtam, mit kellett tennem, meg kellett magam gyógyítani, és éreztem, ahogy a seb összeforr, és nem marad más utána, csak vér. Ragacsos és fekete. - Gyűlöllek! Gyilkos - pattantam fel újult erőre kapva. Anyámat a falnak taszítottam egy kézlegyintéssel. - Hagyj békén! Pihenni fogok! - üvöltöttem, és ott hagytam magára, miközben eldöntöttem, hogy meg akarok tőle szabadulni.
A raktárban meglepve pillantom meg Lucast, és figyelem a két fiatalt, ahogy egymásra pillantanak. Lucas remek segéd, remek társ, ő az egyetlen, aki már fél évszázada a szolgálatomban áll. Az életemet bíznám rá, és talán az övét is megmenteném. - Ugyan, Miss Brown, ne menjünk ennyire a végletekig - jegyzem meg még arra a mondatára, mikor kijelenti, hogy halott, ha nem tudom betörni. Minden bizonnyal képes leszek rá. Hiszen kezdem őt kiismerni. Addig is kerülöm a válaszadást Lucas felé, de végül megteszem. Figyelem Miss Brown mosolyát, majd Lucas összevont tekintettel figyeli eme gesztust. Végül viszonozza, majd távozik. - Lucas az egyik segédem. Ne tévessze meg a fiatal arc... Közel fél évszázada mellettem van, és négyszer annyi idős önnél - engedek meg egy mosolyt felé, hiszen mintha egy pillanatra zavarta volna a férfi jelenléte. Ő pedig nem árt neki, ameddig nem mondom, hogy tegye meg. - Bármilyen hihetetlen, van olyan lény, aki az életét áldozná értem. Kiváló tanítvány - pillantok le a földre, majd leülök. Kénytelen vagyok, hiszen nem vagyok elég erős. Nem érzem, hogy sokáig képes lennék ácsorogni, pedig az állóképességem párját ritkítja. - Viszont jobban tenné, ha elfelejtené, amit odalenn látott. Akár készíthetek egy bájitalt is hozzá... Ami a gyengeségem illeti, csak nem attól fél, hogy meghalok? - kérdezem kissé szarkasztikusan, végül felállok. Elindulok a hátsó kijárat felé, ahol egy hosszú folyosó vezet egy ajtóhoz, ami mögött egy képcső van. Mielőtt azonban a folyosóra lépnék, kérdőn pillantok vissza rá. Ha akar követ, ha pedig nem, akkor azt is megértem. - Egy tea igazán jól esne - jegyzem meg, majd végül lassú léptekkel közelítem meg a lépcsőfeljárót. - Ha igazán erőssé akar válni, meg kell tennie. Elengedni a gátlásait. Felszabadítani saját magát, különben megmarad a gyertyák gyújtogatásánál, mert a többi varázslat még jobban kimeríti majd, mint amit lenn tett velem - csendül fel hangom, és ha követ, akkor minden bizonnyal hallani fogja. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy szinte feladná az erőssé válást, mert nem akarja elengedni a gátlásait.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Nem voltam biztonságban mellette, de mégis itt maradtam és nem futottam el. Számos lehetőséget adott már nekem, de én sosem éltem velük, hanem itt maradtam. Vele. Tisztában azzal, hogy nem csak tiszta, jó mágiát használ, amivel másoknak segít, hanem egyben sötétet is. Bevallom, néha félek tőle, ahogyan a módszereitől is. Sőt ellenkező esetben nem hinném, hogy rohant volna a segítségemre, de én mégis így tettem. Megesett rajta a szívem, amint megláttam őt a földön összerogyva. Nem hagyhattam csak úgy ott, hisz tudtam, hogy képes vagyok valamit tenni ellene. Igaz, megerőltető volt és ezt az ingatag járásom jelezte is, de néha áldozatokat kell hoznunk mások érdekében. Csak bízni tudtam benne, hogy sikerült megmutatnom neki, hogy én nem ellene dolgozok, hanem mellette. Amíg távol volt, senki sem kereste, gondolom alig van olyasvalaki, aki a bizalmába férkőzött. Tisztában vagyok ezzel az érzéssel; a magánnyal. Szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül.. én itt vagyok, és nem fogok egyhamar eltűnni. Nem tudom, hogy dicséretnek szánta-e a mondatát, miszerint nehezen találna olyan takarítót, mint én, így csak visszamosolyogtam rá. Csak pár másodpercig tudtam csodálni a mosolyát, gyorsan elfordította az arcát, belőlem pedig egy halk sóhaj tört fel. Miért nem engedi, hogy meglássam benne a jót? - Nem tudok megszabadulni ettől a gátlásomtól, mindig visszatart engem, így megtanultam együtt élni vele - vontam meg a vállamat, majd a falnak dőltem. Egy kicsit - na jó, nagyon - gyenge voltam, nem erőltethettem meg magam. A gátlásaimmal tisztában voltam. Világéletemben egy visszahúzódó lány voltam, aki képtelen volt fejest ugrani a dolgokba. Mindig visszatartott valami, próbáltam ellene küzdeni, de egyszerűen legyőzhetetlen. Egy olyan témát hoztam fel, melyről nem szívesen beszélgetek, de muszáj volt megtudnom a választ. Nem csak azt, hogy mi is volt az pontosan, amit láttam, hanem azt, hogy én is vajon olyan sorsra jutok-e. Bár kétlem, hogy ha így lenne azt bevallaná-e nekem. De abban az egy dologban biztos voltam, hogy menekülőre fognám, ha kiderülne, hogy a halálomat szeretné. Nem adtam neki okot, persze néha megbántom őt a szavaimmal, de nem mindig gondolom komolyan. Ma is hagyhattam volna ott ahol volt, de megmentettem őt. - Még - nyomtam meg azt az utolsó szót, amit halkan közölt velem, de jól hallottam. Meg fogja ölni őket, és az a legrosszabb, hogy semmit az égvilágon nem tudok ez ellen tenni. A második kérdésemre adott válasza után már a hátammal dőltem a falnak és elvontam róla a pillantásomat. Titkon reméltem, hogy sosem tervezte ezt velem, de csalódtam. Megint. - Ha pedig nem tud betörni engem, akkor halott vagyok - súgtam magam elé, miután a raktár felé vette az irányt. Pár másodpercig némán, bámulva a szemben lévő falat álltam egy helyben. Később mentem Dr. Silverston után, és ahogy felértem egy számomra ismeretlen férfira lettem figyelmes. Vajon eddig is itt volt, vagy csak utánam tért be a boltba? Végigpillantottam rajta, sötét ruha, fiatal arc.. Olyan titokzatos volt a kisugárzása. Egy barátságos mosolyt villantottam felé, mikor rám nézett, s miután befejezte a társalgását a tanárommal elhagyta a helyiséget. Várjunk csak.. miféle kosz? A közelemben lévő víztócsát megláttam, amire Dr. Silverston utalt, majd megfogtam a felmosót és a vödröt is hoztam magammal. - Ő kicsoda, mármint Lucas? Ő is ugyanúgy egy áldozat, vagy arról még nem tud? - motyogtam, miközben a felmosórongy segítségével felitattam a vizet. Beláttam ez elég pofátlan kérdés volt tőlem, most csak a sértettség beszélt belőlem, így csak legyintettem a kezemmel. - Hagyjuk.. Most már jobban érzi magát, ne hozzak önnek valamit? - tettem el a felmosót és a már üres vödröt a helyére, majd az asztala mellé álltam, mint egy szorgalmas diák, aki csupán arra várt, hogy elmondja ki hiányzik aznap.
Lélekben sokkal gyengébbnek éreztem magam, mint testileg. Valami megváltozott, mikor segítséget kaptam tőle, ahelyett, hogy itt hagyott volna. Megtehette volna, hiszen nem vagyok más, csak egy gyilkos. Egy férfi, aki túl régóta használ sötét mágiát. Neki pedig félnie kellene tőlem, nem itt maradni, nem segíteni, hanem a lehető legmesszebb kerülnie tőlem. Ez az élet rendje. Mély levegőt véve segítem fel, és ezzel ismét fizikai kontaktusba kerülök vele. Lassan kezdek rájönni, hogy ezzel a lánnyal együtt jár ez is, hogy néha hozzám ér, vagy a nyakamba ugrik, esetleg véletlenül közelebb hajol a kelleténél, mint amikor a könyvet néztük kettesben. Még mindig emlékszem az illatára, a virágos parfümre, mely olykor mintha mindenhol ott lenne. A lakásomban, a boltomban, és azon kapom magam, hogy már az utcán is ez az illat kísért. Mintha egy rossz álom lenne. Nem akarom közel engedni őt, de ő mégis ezt teszi. Folyamatosan érzem, hogy meg akar ismerni, hogy az, amit látott, az nem volt elég neki, ő maradni fog. - Nem tettem meg, mert nem lenne fair tőlem, ha pont most esnék magának. Erőtlen, és ha tényleg ki kell állnom magával szemben, akkor tegyük igazságosan. Ráadásul elég nehéz olyan takarítót találni, aki az elvárásaimnak megfelelő munkát végez - engedtem meg magamnak egy fáradt félmosolyt, majd elfordultam. Éreztem, ahogy eme gesztus egésszé növi ki magát, és nem akartam, hogy mindezt láthassa. Így inkább a botomra támaszkodva, nehézkesen indultam el a raktárba, de pár lépés után megtorpanni kényszerülök, és ismét felé fordulok, immár ismét komoly arccal. - Sokkal többet bír el, mint az maga hinné, de még mindig gátolja valami - jegyzem meg halkan, mert én ezt látom. Mintha visszafogná magát, mintha nem lenne képes befogadni ezt az egészet. Talán én tehetek róla, talán a szülei, vagy egyéb más olyan múltbéli dolog, amelyről nem kíván tudomást szerezni. Kérdőn pillantok vissza rá, majd várom, hogy végre kilépjen a szobából, hogy felmehessünk végre. Nem vagyok még mindig megelégedve azzal, hogy az erőm majdhogynem megölt, erre pedig jön a kérdésével, melyre nem szívesen válaszolnék úgy, hogy majd élve távozzon tőlem. Megállok a kis helyiség bejáratától pár méterre és amint kijön, visszasétálok, és a kezemmel intve zárom le a szobát. Eddig erre nem volt szükség, de most már pár csepp vérrel pecsételem meg az egész varázslatot. - Amit látott, egy rituálé része, és nem halottak... még - halkan teszem hozzá ezt az egy szót, mert idővel meg fog történni, ha magamba nyelem minden mágiájukat, hogy a saját magamévá tegyem, és többé ne kelljen ilyen rituálékhoz folyamodnom. Szembefordulok vele, hogy még egy kérdésére válaszoljak. - Eredetileg ez volt a tervem. De még nem döntöttem el. Talán képes leszek betörni Önt, és hasznosabbá válik, mint holtan - jegyzem meg, majd elindulok a raktár felé. Gondolataimba mélyedve lépek ki az erősebb fényre, de most is este van, talán éjjel. Mégsem vagyunk egyedül, érzem. Ha Miss Brown felér, eltüntetem a az ajtót, és ezt is vérrel zárom le, hogy többé ne történjenek meg ilyen balesetek. - Szüksége van még rám, Mr. Silver? - kérdez egy hang határozottan, ám némi tartással, mikor meglátja, hogy nem egyedül vagyok kérdő tekintettel pillant rám. Mély levegőt veszek, és próbálom összeszedni az erőm, a fizikai erőmet. Megtámaszkodom az egyik szekrénynél, csak utána pillantok a sötétbarna hajú fiatal férfi felé. - Nem, Lucas, elmehetsz. Miss Brown majd elintézi a koszt - jelentem ki, mikor a földre nézve a már majdnem teljesen felszáradt víztócsára esik a pillantásom. Mikor Lucas elhagyja a helyet, fáradtan ülök le az asztal mögötti székre.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Tárgy: Re: Pincehelyiség Kedd Jún. 09, 2015 10:25 am
dr. silverston & dorothy
veled a legjobb <3 || - || xxx
Az erőm fogyatkozóban volt, én pedig már nem bírtam tovább ezt a fajta megerőltetést. Abba akartam hagyni, de képtelen voltam rá, ahogyan el se tudtam húzni a kezemet. Dr. Silverston erősen tartott engem, miközben az erőm rohamosan hagyta el a testemet, majd az övébe sietett. Szólni akartam neki, hogy álljon le vele, mert sejtettem, hogy ezt ő művelte. Ha rajtam múlt volna én már rég leálltam volna a varázsigével, annyit akartam volna átadni, amennyire szüksége van, nem pedig annyit, amennyi akár az életembe is kerülhet. Mi van, ha nem hagyja abba..? Mi van, ha kiszipolyozza belőlem az összes erőt, mi van, ha megöl engem? Hisz, most teljesen ki lettem szolgáltatva neki, úgysem kedvelt, simán megtehette ezt velem. Semmi sem tartja őt vissza.. A végére már nem bírtam tovább, szédelegtem és pár másodpercen belül ájultan dőltem a földre. A hangja hozott vissza, mély volt és határozott, mint mindig. Először csak pislogtam, megszokva a már cseppet sem gyérnek mondható világítást a kis pincehelyiségben. Miután sikerült ezt megtennem, kiegyenesedtem, de még mindig ülő helyzetben voltam. A sót leporoltam magamról, amelyre sikerült ráesnem, miután már nem bírtam tovább az erőm fogyatkozását. Zavart voltam és erőtlen, de ahogy felpillantottam a tanáromra, elfogott engem a büszkeség. Egy olyan varázsigét sikerült véghez vinnem, amit eddig még soha nem gyakoroltam. Előttem állt a végeredmény, segítettem neki, feltéve mindent az asztalra, hisz benne volt a pakliban, hogy akár balul is elsülhet, ha valamit rosszul ejtek ki. Nem tudtam rá haragudni, amiért több erőt vett el tőlem, a lényeg, hogy éltem, de a napokban biztosan nem fogok varázsolni. Ahhoz még jobban össze kell majd magam szednem. - Ha nem kockáztattam volna az életemet, akár rosszul is végződhetett volna a részéről. Megölhetett volna, de nem tette meg - csupán pár másodpercre húztam egy mosolyra az ajkaimat, majd a kezemet az övébe csúsztattam és halkan megköszöntem neki kedves gesztusát. Még egyszer leporoltam magamat, ki nem állhattam a koszt, legyek bármilyen helyzetben is, én mindig előtérbe helyezem a saját külsőmet. Nem csak magamért, hanem másokért is. Úgy vélem, hogy nagyon sokat elmond egy emberről, hogy hogyan öltözködik, mennyire figyel a külsejére, stb.. Azt szeretném mások felé sugározni, hogy én egy összeszedett nő vagyok, aki nem retten meg a káoszoktól. Most is menekülhettem volna, Dr. Silverston rám parancsolt, de nem tettem meg. Gyorsan kapcsolt az eszem és megoldottam a problémát. A grimoire-ra pillantottam le és zavaromban elpirultam. Tényleg nem szabadott volna belenéznem, de az egyik nap annyira elfáradtam a nagy takarításban, hogy a kezembe került.. Utána már nem volt visszaút, muszáj volt beleolvasnom és rájönnöm, hogy egy varázsige milyen célt szolgál. - Elnézést - feleltem elég magas hangon és elkezdtem babrálni az ujjammal. A fejemet lehajtottam, majd halkan szólaltam meg, mindenféle magabiztosság nélkül - Sokkal többet elbírok, mint hinné. Már rég távozhattam volna, de nem tettem meg. Még mindig itt vagyok - közöltem vele őszintén a gondolataimat, majd felnéztem rá. Igazam volt, már az első esetnél, amikor szó szerint megkínzott otthagyhattam volna őt, de nem tettem meg. A vámpíros támadásunk után is dönthettem volna így, de ez sem ijesztett meg. Természetesen félek, meg néha úgy gondolom, hogy nem vagyok mellette biztonságban a temérdeknyi ellensége miatt, de ennek ellenére mégis itt vagyok. És nem tervezek egyhamar elmenni innen.. Idegesen pillantottam a szoba közepére, ahol pár perccel ezelőtt még a diákok hevertek. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy kérdőre vonjam őt, de mostanság előszeretettel szegem meg a szabályokat, így ezt is. - Tudom, nem tehetek fel kérdéseket, de mégis mit láttam az előbb? Azok a fiatalok halottak voltak? - tettem fel a kérdést, és a gyomrom is összeszorult, ahogy felidéződött bennem a látvány. A mellkasom alatt összefontam karjaimat, miután kirázott a hideg és a karom tiszta libabőrös lett. - Ééés.. Velem is ezt tervezi? - csuklott el a hangom a kérdésem közepén, de feltettem neki, mert amióta megláttam a velem egykorú boszorkányokat, csak ezen az egy dolgon kattogott az agyam: hogy én miért nem voltam köztük?
Az idő körülöttem lelassult abban a percben, mikor éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a gyengeség. Éreztem, ahogy még egy utolsót képes vagyok támadni, mellyel remélem, elérem, hogy végre magamra hagy. Nem akarom. hogy bárki így lásson. Nem akarok gyenge lenni és most ezt érzem. Eluralkodik rajtam, és körülölel, kártékony burokként próbál magába nyelni. Én pedig összecsuklok. Távoli zajként élem meg a bot földhöz csapódását, ahogy Dorothy léptei is szinte elhaltak. Én pedig a földön összerogyva köhögök. Érzem, ahogy egy pillanatra mintha minden véget érne, mintha a sötétség kúszna be elmémbe szemeim előtt ugráló foltokként, de nem engedek neki, és ezzel egy időben a köhögés is alábbhagy. Erőm még sincs még ahhoz sem, hogy a földről felkeljek, és felmenjek a raktárig. Remegés lesz úrrá rajtam, enyhe, alig észrevehető, én mégis érzem, eláraszt, és magába nyel. A zsebkendővel letörlöm számat és államat, majd nem engedem el, szorosan fogom azt, és ismét köhögni kezdek. Már reméltem, hogy elmúlik, de mégsem történt. Nem is igazán figyelek a körülöttem zajló eseményekre, így észre sem veszem, ahogy Dorothy visszatér, és nem ment el, csak halványan érzékelem alakját, ahogy a sókört szórja ki körém, majd belép, és lezárja azt. Az előttem lévő földet figyelem egészen addig, ameddig ki nem veszi a kezemből a véres kendőt, majd meg nem fogja a két kezemet. Nem tudom, hogy mit tervez, és csak arra figyelek fel, mikor meggyulladnak a gyertyák. Felnézek rá, arcomon meggyötörtség cseppjei csillannak, mégis meglepetten figyelem apró mosolyát, és szemöldököm összeráncolva nézem őt. A szavakból pontosan tudom, mit akar tenni, mégsem értem, miért teszi ezt velem, miért is van még mindig itt? Hiszen sosem vagyok vele kedves, és talán soha nem is leszek. Nem tudom, mégis miért segít. Érzem az erejét, érzem, ahogy a fizikális kapcson keresztül áramlik az ereje, én pedig erősebben rászorítok a kezére, és néma igét ismétlek saját magamban felegyenesedve ülő helyzetbe. Éreztem, ahogy több erőre van szükségem, és most nem hagyhatja abba, ezzel az igével késztettem őt, és két kezemmel erősebben fogtam meg őt. Az enyhe fuvallat erősebbé válik, én pedig érzem, ahogy visszatér belém az erő, de még mindig nem elég. Tudom, hogy ebbe is bele lehet halni, hiszen amit ő kántál, az fehér, tiszta mágia, viszont amit ő nem hall, amit én tátogok nyers fekete mágia. A kettőből egyszerre sosem sült ki még jó dolog, de nem akarom már megölni, csupán szükségem van arra, hogy csak még egy kis erőtől megfosszam... Szinte drogként hat rám, én felemelem a fejem, és lehunyom a szemeimet, miközben már tartom is Miss Brownt, végül egy taszító erő vet véget ennek az egésznek, és a hátam a falnak ütközik. Egy pillanatra felnyögök, de még nem kelek fel a földről. Ökölbe szorítom a kezem, aztán kinyújtom ujjaimat, és ezt a folyamatot többször elismételem, majd begyűjtöm az állva maradt gyertyák lángját a tenyerembe, aztán vissza a gyertyára. Érzem, hogy az erőm visszatér, bár pihennem kell mindenképpen, mégis jó érezni, hogy végre megint önmagam vagyok. - Miért nem ment el, mikor megkértem rá? - nem vagyok ellenséges. Sem rideg. Pusztán fáradt. A kezemet kinyújtva egy intéssel legyintem közelebb a botomat, majd a kezembe fogva kelek fel nehézkesen a földről. - Miért kockáztatta az életét? Meg is ölhettem volna - sétálok oda hozzá lassan, és ha még a földön ül, a kezemet nyújtom felé, hogy segítsek neki felállni. Minden bizonnyal ma este lehet, hogy megölt volna ez az erő, amit most birtokolok, de Miss Brown annak ellenére, hogy félt tőlem, mégis mindent eldobott azért, hogy segítsen, ráadásul az egyik olyan könyvemből, melyet még nem is adtam a kezébe. Lenézek a földre a bőrkötéses könyvre, majd lehajolok érte. - Ezeket még nem kellett volna megnéznie - ha jól sejtem ebben a könyvben vegyesek van jelen a fekete és a tiszta mágia, de nem tudom, miért pont ezt a változatát választotta. - Ha akar, szabadon távozhat... Nem fogom megölni... - mutatok az ajtó felé, majd végül mégis én lépek ki rajta elsőként... Biztos vagyok benne, hogy kérdésekkel fog bombázni, hogy nem hagy majd nyugtot, mégis valami megváltozott bennem. Soha senki nem segített úgy, hogy tudta, mellettem nincs biztonságban.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Utoljára akkor láttam őt ilyen gyengének, amikor bekerítettek minket a vámpírok. Persze, akkor Dr. Silverston viselkedése csupán egy álca volt, hogy megszerezhesse az egyik vámpírt, de rajtunk kívül most nem tartózkodott itt senki, tehát nem volt oka színlelnie valamilyen cél érdekében. Ez most nem játék volt, hisz az előbb is éreztem, ahogy a falnak taszított. Utána már nem tartott ott semmilyen erő, holott arra már korábban volt példa. Annak ellenére, hogy ártatlanokat bánt, és számtalanszor használta rajtam az erejét, segítettem neki. Vagyis próbáltam segítséget nyújtani, mert nem fogom hagyni, hogy a szemem láttára haljon meg egy olyan tehetséges és erős boszorkánymester, mint ő. Szükségem volt rá, a tanáromra, de most neki nagyobb szüksége volt rám. - Ismerhetne már annyira, hogy tudja, nem szoktam engedelmeskedni magának - vágtam vissza, miután elhátrált tőlem. A karjaimat a mellkasom alatt összefontam és a hideg rázott ki a kinézetétől. Olyan gyengének tűnt.. Gondolom a legkevésbé sem szeretné, hogy szemtanúja legyek a jelenlegi helyzetének. Inkább örülnie kéne, hogy van valaki, aki segíteni akar neki, de a makacssága ezt nem engedi. Ismét a falhoz csapódtam, de most még erősebben. Lábaim nem tudtak megtartani a földre rogytam, felsértve a bőrt a térdeimen. Iszonyatosan fájt, és ehhez a fájdalomhoz még egy hatalmas fejfájás is párosult, amit bizonyára ő okozhatott nekem. Ujjaimmal dús hullámos mogyoróbarna hajamba túrtam, homlokomat pedig a hideg padlónak préseltem. Szerencsére alig pár másodpercig tartott az egész, de miután véget ért sem egyenesedtem fel. Szükségem volt még egy pár pillanatra, hogy lenyugodjak és kieszeljek valami tervet. Megint az erejét használta felettem, de ez még mindig nem adott elég okot arra, hogy itt hagyjam őt. Nem szóltam semmit, ahogy felkeltem és kivételesen a ruhám leporolásával sem bajlódtam. A térdem enyhén vérzett, s sietős léptekkel a lépcső felé kezdtem el menni. Direkt nem mondtam semmit se, hadd higgye azt, hogy elérte azt, amit akart és elmenekülök előle. Pedig szó sem volt erről.. Ameddig nem volt itt, egy kicsit kutakodtam a boltjában és az egyik grimoire-t kezdtem el tanulmányozni. Volt egy varázsige, ami kapóra jöhet most. Igen, a dolgai közt kutakodtam, amint rendbe jön talán kapok ezért valamit, de meg fogja érni, ha elérem azt vele, amit akarok. Sajgó lábakkal felértem a lépcső legtetejére és már a raktárban találtam magam. Ezek szerint Dr. Silverston nem színlelt semmit sem, tényleg elgyengült és ennek következtében ez az álcázó vagy védő varázsige - még volt mit tanulnom - is felbomlott. Gyorsan megkerestem a könyvben az adott oldalt, illetve a hozzávalókat is összegyűjtöttem. Nem régóta dolgoztam itt, de nagyjából tudtam már, hogy mi hol tartózkodott. Ismét lementem a tanáromhoz, aki ugyanabban a pózban volt, mint amelyben itt hagytam őt. A bot a földön hevert, mellette nem messze pedig ott volt ő; Dr. Silverston. A szívem összeszorult a látványtól és a sót gyorsan elkezdtem szórni. Mielőtt befejeztem volna a kört, beléptem, így bezárva magunkat. A grimoire-t magam mellé elhelyeztem, ahogyan a többi tárgyat is. - Phasmatos Incendia - - az öt fáklya hirtelen meggyulladt és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Mennyit szenvedtem ezzel, mára már olyan könnyen megy. Féltem, hogy nem tudom majd elvégezni a varázsigét, mert sosem gyakoroltam még, talán a kiejtésem is borzalmas lesz, de egy próbát megért. Gyorsan kellett cselekednem, mert nem szerettem volna, ha esetleg a tanárom megszakítja a kört. A zsebkendőt kivettem a kezéből és a földre helyeztem el. A kezeit megfogtam, majd halkan, ám magabiztosan kezdtem el mondani a varázsigét. - Med dette seglet, cum soluta nobis saman - - egy hideg fuvallatot éreztem, és egy kellemetlen érzés fogott el, de ez nem állított meg abban, amit elkezdtem. Ha valaminek neki láttam, azt nem szerettem befejezetlenül hagyni. Újból elismételtem a varázsigét, és nem sokkal később a kezem elkezdett bizseregni. Gyengébbnek éreztem magam, és úgy tűnt, hogy kezdett beválni. Folyamatosan kántáltam, annak ellenére, hogy az erőm fogyatkozóban volt, de ezzel egyidejűleg Dr. Silverston erősebbé vált. Ezzel a varázsigével képes vagyok annyi erőt átadni neki, amennyire szüksége volt, anélkül, hogy bármi bajom essék. A végére már lassan mormoltam az idegen szavakat egymás után, enyhe szédelgés kapott el, és jól tudtam, hogy ha tovább folytatnám, akkor nem lenne jó vége. Részemről, legalább is. Abba akartam hagyni, de egyszerűen nem tudtam. Az ajkaim továbbra is formálták a szavakat, mintha egy külső, idegen erő irányítaná őket..
Nem, nem, nem...Ez nem történhet meg most velem. Pont ebben a pillanatban, mikor végre megtehetném azt, amit ez idáig is akartam, csak az okom nem volt meg rá. Most itt az ok, a magánéletemben kutakodott, én pedig legyengülve támaszkodom a falnak. Ezt nem tudom elviselni, ez biztos csak egy téveszme, egy tévképzet, ami igazából meg sem történik. Egész életemben rettegtem az érzéstől, hogy gyengévé válok, hogy nem tudok megtenni valamit, mikor alkalmam nyílik rá, és most tessék. Pontosan ez történik. Érzem, ahogy szinte minden erő elszáll belőlem. ez nem történhet meg velem. Nem most. Nem itt. Ennek akkor kellett volna megtörténnie, mikor Miss Brown holtan esik össze az orrom előtt. Mély levegőt veszek, és szinte alig hallom szavait. Igaza van, már halott lehetne, ha nem élvezném, mikor az áldozataim mindent megtesznek, hogy megmeneküljenek. Egy pillanatra meg is szédülök, ami miatt már nem teljesen tudom kontrollálni a testemet. A bot kiesik a kezemből, mintha ez jelezné, hogy gyengülök. Nem láthat így. Nem láthat így soha senki. Érintésétől úgy húzódom el, mintha égető tűz lenne, majd kiegyenesedve pillantok rá, miközben hátrálok tőle. Nem akarom, hogy hozzám érjen a múltkor is túl sok volt nekem. - Azt mondtam, hogy tűnjön el! - förmedek rá, próbálva elérni, hogy ne legyen itt velem. Nem akarom, és ha most nem használja ki az alkalmat, az utolsó tettem ebben a testben az lesz, hogy végzek vele. - Az előbb még szörnyeteg voltam, maradjon is ez így - hangom még mindig rideg, de mégis gyenge. Kifáradtam. Nem tesz jót, ha napokig szinte alig alszik az ember, miközben minden áldott nap varázsol, olyan igéket mormol, melyek nem egy kezdőt megölnének. Csupán egyedül akarok lenni, és h ehhez az utolsó erőimet be kell vetnem, megteszem. Igyekszem telkesen kiegyenesedni, majd erőmmel ismét a falhoz taszítom, miközben mérhetetlen fejgörcsöt mérek rá. Ám amikor tovább folytatnám, hogy kínozzam őt, megérzem a forró ragacsos véremet az orromban. Lehajtom a fejem, majd odakapok. Ez bizony friss vér. Ma már másodszor. Figyelnem kellene a jelekre, ez a test nem fiatal már, de mégis kedvelem, mivel ez az, mely a sajátom. Talán ideje lenne eljátszanom a halálom? Nem. Még nem hajtottam végre azt, amiért már húsz éve küzdök. Még nem tettem magamévá azt a rengeteg erőt, mely most éppen ingatagon bár, de engem szolgál. És én olyan ember vagyok, hogy amit elkezdek, azt csak legvégső esetben adom fel, és ez még nem az. Ez teljesen más eset melyet képtelen vagyok elvégezni. Talán mégiscsak szükségem lett volna Lucas segítségére. - Tűnjön el innen, és ne akarjon segíteni nekem, az imént még rettegett tőlem, nincs itt keresnivalója többé - jelentem ki megkeseredetten, miközben elveszem a kezem az orromtól. Hátat fordítok Miss Brownnak, és előveszek egy zsebkendőt, mellyel megtörlöm vérző orromat, miközben érzem, ahogy hirtelen egy köhögésroham kap el. Másodpercekig köhögök, majd végül lerogyok a földre. Nem tudom elűzni, és amikor elveszem a rongy zsebkendőt a szám elől, látom, hogy a saját vérem színezte el a hófehér anyagot. A saját véremet öklendezem, miközben próbálok erőt venni magamon, és remélhetőleg nem lesz szemtanúja ennek az egésznek senki. Gyűlöltem, ha gyengének láttak, ez a roham pedig majd elmúlik. Nem ez volt az első, és nem is ez lesz az utolsó, mégis sokkal intenzívebben érzem, mint valaha.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Többször meginogtam, egyszer majdnem el is vesztettem az egyensúlyomat a magassarkúnak köszönhetően. Ezerszer megbántam már a mai nap folyamán, hogy nem egy egyszerű tornacsukát választottam e helyett. De valljuk be.. abban szinte semmit sem értem volna fel, sem a sámli, sem a létra nem segített volna rajtam. Az erőm elkezdett gyengülni, ahogy múltak a másodpercek, Dr. Silverston pedig ezt tökéletesen ki is használta. Egy sima kézlegyintéssel a falnak taszított, olyan erővel, hogy egy pillanatra nem tudtam levegőt venni. Halkan felköhögtem és előre dőltem. Kiegyenesedtem, de már nem szorított a falhoz semmilyen erő. Ez most más volt, mint a múltkori alkalom.. - Mindketten tudjuk, hogy ha az életére törtem volna, már nem élnék - szorítottam össze a szememet és megnyomtam a hátamon egy pontot, ami iszonyatosan fájt. Ismét a szoba közepére tévedt a pillantásom, de a boszorkányok még mindig nem voltak meg. Próbáltam nyomok után kutatni a szemeimmel, hátha feltűnik valami, ami nem oda valónak tűnt. Figyelmem teljesen máshová kalandozott el, furcsa is, hogy ezt hagyta a tanárom. Ahogy visszaemeltem rá, már a falnak támasztotta a hátát. Nem fog engem meghatni ezzel, nem hagyhatom, hogy az érzelmeim kezdjenek el diktálni az eszem helyett. Egészen addig vélekedtem így, amíg meg nem támaszkodott a falnak a kezével. Olyan gyengének tűnt, mint aki másodperceken belül össze fog rogyni. - Dr. Silverston! - habozás nélkül odarohantam hozzá és a karjára tettem a kezemet támaszképp. Tényleg segíteni akartam neki, ebben a mozdulatomban nem volt semmilyen hátsószándék. Más körülmények között majdnem kicsattannék a bőrömből, amiért ilyen közel tartózkodok hozzá, de most muszáj volt rajta segítenem, mert valószínűleg én voltam rosszullétének az okozója. Te jó ég.. mit műveltem vele? Én csupán egy egyszerű fejfájást akartam neki okozni, mi van, ha rosszul mondtam a varázsigét? - Nem fog ilyen egyszerűen lerázni engem.. Mondja meg mit tegyek, kérem hadd segítsek - fürkésztem a tekintetét és ha kell a saját kis vékonyka karjaimmal fogom felcipelni őt a lépcsőkön. Tisztán hallottam azt, amit az előbb mondott, de nem féltem tőle. Gyenge volt, és ezért nem tudott nekem ártani, nagy valószínűséggel meg is tudnám magamat védeni, de nem fog arra sor kerülni. Tudom, hogy magának való és nem fog könyörögni a segítségemért. Pontosan ezért ajánlottam fel neki. Mert mindazok után, amivel ma szembesültem, még mindig törődök vele és úgy érzem ez az érzés soha nem fog elmúlni..
Valahol sejtettem, hogy Miss Brownt felvenni, mint takarítónő, nem éppen a legjobb ötlet. Most pedig itt fogócskázunk a pincehelyiségben, miközben fenntartok egy varázsigét, ami nem engedi őt el. Megterhelő, de igyekszem a lehető legkevesebbet mutatni abból, hogy az erőm instabil. A tűzzel játszom, és pengeélen táncolok, miközben olyan dolgot akarok végrehajtani, melyet eddig nem hiszem, hogy sokan tettek. Ha pedig mégis, akkor minden bizonnyal már nem élnek. És attól tartok, hogy nekem is ez lesz a sorsom, mert ha megszakítom az áldozataimmal a kapcsolatot, megint gyengévé válok. Gyengévé? Relatív fogalom, hiszen száznyolcvankét évet tudhatok magaménak, ebből pedig rengeteget töltöttem a saját testemben, így az erőm a korral megnőtt. Én mégis olyan varázslattal kísérletezem a saját bőrömön, melyet még én sem tudok kordában tartani, és ezt az erőt magamba szeretném szívni, hogy többé ne kelljen ezt az igét elvégeznem. Az erőm sokkal többet jelent, mint bárki, vagy bármi más ezen a földön, és csak én tudom, hogy miért kell nekem ennyi erő. Senkit nem avattam be, és nem is fogok. Gyűlölöm, ha beleavatkoznak az életembe, vagy kutakodnak ott, ahol nem kellene, és Miss Brown messze túlment minden határon. Nem tudom, hogy mit is tervezek vele igazán, csupán azt tudom, hogy el akarom kapni, nem akarom, hogy mindez büntetlenül maradjon. Aki az én dolgaim körül szaglászik, az meg fogja tanulni, hogy kár volt. Természetesen ritkán jutok el arra a szintre, hogy meggyengül egy varázslatom, de minden bizonnyal ez történt. Ezért fogságba ejtettem őt, és érzem, ahogy ez az erősebb varázslat leszívja az erőmet, és belülről mérgez. Érzem, ahogy szétárad a testemben, de még sikerül végrehajtanom az igét, mellyel elrejtem az áldozataimat, akiket forrásként használok. Már csak annyi a dolgom, hogy előkerítsem Miss Brownt, és remélem, hogy egy életre megtanulja a leckét. Az események viszont más irányt vesznek, amikor Miss Brown megjelenik, felemelve kezét, én pedig felé fordulok, de egy pillanatra összegörnyedek. Egészen addig, ameddig védekezni nem tudok ellene, és egy hideg, üresen csengő nevetés hagyja el a torkom. - Ha nem lenne ártatlan, az életemre tört volna - emelem meg a hangom, miközben arcom feszült fintorba torzul, ahogy hajam eltakarja tekintetemet. Végül kiegyenesedem, és egy legyintéssel taszítom őt a falhoz. - Semmi köze hozzá, hogy mit műve..ltem velük - éreztem, ahogy a csapdaként szolgáló varázslat összeomlik, ezzel egyidejűleg a mögöttem lévő falnak támaszkodom. Nem most akarok legyengülni, és nem itt. Nem akkor, amikor végre végezni tudnék Miss Brownnal, hogy többé ne kelljen őt elviselnem. A szokottnál is gyengébbnek érzem magam, és érzem, ahogy a gyomrom felfordul, miközben próbálom összeszedni magam. - Lehet, hogy Ön nem lenne képes megölni engem, de ez fordítva nem igaz... - emelem rá tekintetem, miközben azon gondolkodom, milyen módon végezzek vele egyszer, és mindenkorra. De ez az egész abbamarad, mikor egy pillanatra megtántorodom, és a falnak kell még jobban támaszkodnom, mint az előbb... Úgy érzem, túlfeszítem a saját határaimat, és nem akartam, hogy ezt bárki láthassa... - Tűnjön el most a városból is, ha élni akar! - szólok rá gyengébben, mint eddig beszéltem hozzá, ezzel megadva neki az egérutat, melyre minden bizonnyal vágyott, melyet eddig nem kapott meg senki...
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
"Gyűjtögeti a fiatal kis boszorkányokat.." Csak most nyert értelmet az idegen mondata. Akkoriban nem értettem, hogy miről volt szó, nem is kaptam afelől tájékoztatást és ahogy teltek a napok, lassan el is felejtettem. Akkor ő jól tudta, hogy Dr. Silverston mit rejteget valójában, csak én voltam ilyen tudatlan. Naivan elhittem, hogy lakozik benne némi jó, melyet idővel elő tudok csalogatni, de most szembesültem azzal, hogy minden emberi kihalt benne. Csakis önmaga érdekli, senki más és az erejéért képes bármin és bárkin átgázolni. Azt még nem tudtam, hogy a fiatal boszorkányok mire kellettek neki, de egy dologban biztos voltam: nem jóra. Én is köztük lehetnék, miért nem feküdtem ott? Később akart végezni velem a tanárom, vagy megvárta míg el nem jövök ide magamtól? Annyi kérdés keringett a fejemben, melyet legszívesebben megkérdeznék tőle, de nem tehettem így. A belé fektetett bizalmam elveszett abban a pillanatban, ahogy megpillantottam őt. Addig a másodpercig reménykedtem, hogy ez valami rossz vicc és nem ő állt e szörnyűség mögött. Ezek után nem hiszem, hogy valaha képes leszek anélkül a szemeibe nézni, hogy ne kapna el az undor, már ha túlélem a mai napot. A pince több szobából állt és az előzőnél kisebbikbe tévedtem. Már láttam, nem tudom mi történhetett, de hirtelen minden világossá vált. Egy szekrény mögé bújtam el és a hideg kőfalnak préseltem hátamat. Nem itt terveztem eltölteni az elkövetkezendő perceimet, mert előbb vagy utóbb Dr. Silverston rám találna. Csupán annyi időre volt szükségem, amíg fel nem jövök egy ésszerű és hatásos tervvel, mely kijuttat engem élve. Ez volt a legfontosabb, az életben maradás. Hallottam őt tisztán, mintha csak mellettem állna. A falak visszaverték hangját és félelmemben lehunytam szemeimet, hátha jobban tudok koncentrálni. Nem ment. Még mindig a testek lebegtek előttem, némi változtatással. Én is köztük feküdtem, ugyanolyan karccal a homlokomon és ugyanúgy alvadt vér tapadt a bőrömhöz. Már a puszta képzelgéstől rosszul lettem és tanárom közelgő hangja még jobban fokozta ezt a negatív érzést. Ideje megmutatnom neki, hogy mit tanultam az utóbbi időben, önszántamból. Gyors, határozott léptekkel visszamentem az előző szobába, ahol szembe kerültem vele. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki felemeltem kezemet és halkan elkezdtem mondani a varázsigét, ami erős fejfájást okoz a kiszemelt áldozatnak. Jelen esetben Dr. Silverston-ra. - Egy ártatlan lélek tenne ilyet? Tudja, kezdtem ráunni a gyertyákra és úgy gondoltam nem ártana ezt tudnom - meginogtam, mert számomra ez egy erős mágia volt. Ahogy előbb is említettem, eddig csupán gyertyákat gyújtogattam meg. A múltkori alkalommal is azért tudtam a földre kényszeríteni a vámpírt, mert eluralkodtak felettem az érzelmeim. Megtehetném ugyanazt a tanárommal, mint vele, de mégse, mert mindazok után amit művelt, még mindig nem tudnék neki ártani. Annyira.. Oldalra pillantottam, de még mindig nem hagytam abba a mágiát. A testek már nem hevertek a földön, de a rongy még mindig ott volt. - Hol vannak? Mit tett velük? - sétáltam közelebb hozzá és egy erősebb fejfájást mértem rá, ami sokkal megerőltetőbb volt számomra, de nem álltam le vele.
Napokkal ezelőtt utaztam el New Olreans városából. Nem szóltam senkinek, pusztán a munkahelyemen jelentettem be, hogy szükségem van legalább egy hét szabadságra, melyet meg is értettek, hiszen én vagyok azon ritka tanárok egyike, akik alig vesznek ki szabadságot. A titkárnő még aggodalmát is fejezte ki sápadt arcom és karikás szemeim láttán, de sikerült megnyugtatnom pár határozott mondattal. Miss Brownnak pedig nem volt kedvem szólni, hiszen csak tovább kíváncsiskodna, amire nekem nem volt szükségem, és a hír, melyet kaptam, igen is hirtelen ért, és éppen el tudtam intézni a dolgaimat, miután összeszedtem néhány holmit, amire szükségem lehet az út során. Nem terveztem egyhamar visszatérni, legalábbis ha a pozitív választ megkapom. Így csupán annyi dolgom volt, hogy útnak induljak. Sokáig beszélgettem a férfival, és sok dologra rávilágított, de haza kellett indulnom, ugyanis az egyik segédem aggodalmát fejezte ki az új takarítószemélyzetem láttán. Mert ugye hiába nem vettem fel a telefont, vagy éppen nem válaszoltam az üzeneteire, pontosan ugyanúgy nem bíztam én sem benne, ahogy Lucas sem tette. Még ha nem is volt a helyiségben, vagy a boltomban, ő figyelte a helyet, vagy a lakásomat, és távozás után leellenőrizte minden egyes szegletét a helynek. De valahol mégis aggódott. Talán engem féltett, vagy a titkaimat. Mindenesetre a lelkére kötöttem, hogy bármi van, avatkozzon közbe. Természetesen kénytelen voltam idő előtt elindulni, de szerencsémre nem több napi út választ el a férfitól, aki segíteni fog nekem, így nem okoz nagy szívfájdalmat, hogy visszamegyek New Orleans-ba. Csupán aggódom, hiszen amikor egy-egy erős varázslatot próbáltam Silas-nak megmutatni, megeredt az orrom vére, minta tegnap kezdtem volna varázsolni. Ez az egész feszültté és idegessé tesz, én pedig képtelen vagyok ilyenkor uralkodni magamon. Szerencsére jól zártam az utat, és sikeresen átléptem a határt, mikor megszólalt a telefonom, én pedig feszülten veszem fel, miközben leparkolok a boltom előtt. - Itt vagyok a bejáratnál, te idióta - a hírek, amiket kaptam, cseppet sem kielégítőek. Belépek a hátsó ajtón, majd végig sétálok a hosszú és sötét folyosón, aminek a legvégén bejutok a raktárhelyiségbe, melynek rejtett ajtaja nincs rejtve, és ráadásul még nyitva is van résnyire. A padlón felcsillan egy vödörnyi víz, félbehagyott munka, és már tudom nagyon jól, hogy ki van odalenn. - Miért nem vagy képes jobban figyelni? Még élni akarsz? Vagy talán tegyelek egyenlővé a többi idiótával, akik képtelenek elvégezni egy szimpla feladatot? - fordulok a férfi felé, és puszta kézzel ragadom meg a torkát. Még ő sem tudja, hogy miért hagytam el a várost, így még mindig fölényben vagyok vele szemben. - Nem, uram... Sajnálom... Elintézem - hörög légcsövét elszorító ujjaimtól alig kapva levegőt. Arcomon ideges fintor jelenik meg, majd egyszerűen eltaszítom magamtól. - Nem teszel semmit, Lucas. Eltűnsz a szemem elől, és felkutatod a maradék három boszorkányt, akire szükségem van, ezt pedig majd elintézem én - veszem le a kesztyűt a kezemről. Gyűlölök kesztyűben varázsolni. Megvárom, míg Lucas eltűnik, és bezárja az ajtót, majd szépen lassan elindulok a lépcsőn lefelé, és a gyér világításból sokkal erősebb világítás válik egyetlen halk varázsige elmormolásával. Aztán a bejárat felé fordulok, de azt az egyet nem tüntetem el, mégis egy kézintéssel újabb varázsigét mormolok el. Kép nem változik, látható a raktár, mégis megremeg a levegő egy pillanatra. Ez után lassan felemelem a kezem, és egy harmadik, egyben utolsó igével bezárom magunkat ide. Így Miss Brown nem tud elmenekülni, viszont egy pillanatra megtorpanok. Megérzem a jól ismert érzést, miszerint megeredt az orrom vére. Zsebemből egy zsebkendőt veszek elő, majd megtörlöm, és elindulok, majd megállok, és nem is kell sokáig várnom. Miss Brown egyenesen nekem ütközik, és majdnem elvesztem az egyensúlyom. Ő a botomat tünteti el a kezemből, csak azt felejti el, hogy amikor két lábon állok, nincs rá szükségem. Szavaira gúnyos fintorba torzul arcom, majd felemelem a kezem, és a botom visszarepül a kezembe az erőm segítségével. - Miss Brown, nem mondták még, hogy nem illik más után kutakodni? - hangom bezengte a pincét, és szavaim össze-vissza pattogtak a hideg kőfalakon, de én eltűntem a szeme elől. Legalábbis nem láthat, és én sem láthatom őt, viszont hallani minden szavát hallottam. - Ugyan már... Nem gondolja, ha így tettem volna, már rég közöttük lenne? - hangom gúnyos mosolyról árulkodik, miközben a fülsértő csendet csak a botom tompa puffanása, vagy Miss Brown léptei törik meg. - Ugyan már. Nem vagyunk óvodásak, hogy itt fogócskázzunk... - magam elé mormolom a szavakat, de tudom, hogy ő is hallja. - Álljon elém, ha mer, bár így tényleg izgalmasabb - ismerem be magamnak, miközben lassan lépek kettőt előre. A pince nem kicsi, és nem is nagy, de mégis el lehet benne tévedni. - Látnia sem kellett volna azokat a testeket... Tudja, akkor talán nem érné sérülés az ártatlan lelkét - hangom még mindig rideg, miközben a pince azon része felé tartok, ahol a testek vannak. Mindegyik orrából friss vér szivárog a régi helyére én pedig elkomorult tekintettel figyelem az ájult testeket majd egy intéssel tüntetem el mind egy álcázó varázsigével hogyha Miss Brown ismét erre téved már ne lásson semmi mást, csak pár boroshordót.
words: xxx ••• music: September ••• note: ide írj valami rövidet
Tárgy: Re: Pincehelyiség Szer. Jún. 03, 2015 11:04 am
dr. silverston & dorothy
veled a legjobb <3 || - || xxx
Nincs se az egyetemen, se a boltjában. Se mobilon, se emailen, sem a titkárságon keresztül nem tudtam őt elérni. Dr. Silverston felszívódott. Ha nem lennék tisztában hatalmas erejével, már rég a rendőrséghez fordultam volna, bejelenteni eltűnését. Ha még egy hétig nem kerül elő, akkor talán azt is fogom tenni. Mintha már hallottam volna valami helymeghatározó varázsigéről, de azt még nem sikerült megtanulnom. Egy-két nap múlva talán azzal is be fogok próbálkozni, ha még mindig nem kapok semmilyen visszajelzést felőle. Igaz, nem tartozott nekem beszámolással, de azért jól esett volna, ha szól, hogy egy pár napig nem lesznek óráink. Azt hittem már voltunk olyan viszonyban, de úgy látszik megint csalódnom kellett. Az üzlethelyiségben végeztem, majdnem minden ragyogott. Egy polccal igazán bajlódtam, mert túl magas volt számomra, még létrával sem értem fel a legeslegtetejére, így ott előfordulhat némi por. Amint végeztem a mai napi munkákkal a raktárba visszavittem a felmosót a vödörrel együtt. Rendezgettem a tárgyakat, hogy jobban mutassanak, de ahogy hátraléptem, hogy megcsodáljam művemet, megbotlottam abban az átkozott vödörben, ami sikeresen felborult. A benne lévő víz kifolyt, én pedig gyorsan siettem megmenteni, azokat, ami az útjába esett. Még egy hét sem telt el, azóta, amióta itt dolgozok, nem szeretném rögtön az elején elszúrni a dolgokat. Mindent megmentettem, kivéve egy szőnyeget, melynek a széle vizes lett. Gyorsan feláztattam a földön lévő vizet, utána kezdtem el bajlódni a szőnyeggel. Ahogy dörzsölgettem, úgy minél koszosabbá vált. Mi a..? Idegesebb lettem, és ennek következményében még szörnyebben festett. Ne.. Ki fog engem rúgni Dr. Silverston, ha ezt meglátja. A földre csaptam egyet, és hátraestem a sarkamra, aggódva a kilátástalan jövőmért. Ahogy felemeltem könnyes szemeimet, úgy pillantottam meg egy ajtót. Ez eddig még nem volt ott. Körbenéztem, de senki sem tartózkodott rajtam kívül a raktárban. Letöröltem könnyeimet és elkezdtem felé indulni. Óvatosan a kilincsre markoltam az ujjaimmal, majd kitártam az ajtót. Lépcsők vezettek lefelé, egy ismeretlen helyiségbe. Az egyik felem görcsösen le akart menni, megnézni, hogy mit tart ott lent Dr. Silverston, míg a másik késztetésre próbált bírni. Ha kiderül, hogy én olyan helyen tartózkodtam, ahol nem is kéne, akkor abból még komoly problémák is lehetnek. De ha úgy nézzük tanárom nem volt itt.. Soha nem tudná meg, hogy én lent jártam. Végül is győzött a kíváncsiság, és a mobilomon megnyitottam az elemlámpa applikációt, mert eléggé gyér volt a világítás. Valami furcsa érzés kapott el, ahogy leértem, legbelül üvöltöztem magammal, utasítva, hogy forduljak vissza. Majdnem megtettem, amikor egy kőfal állta el az utamat. "Zsákutca" ~ gondoltam magamban és felsétáltam az első lépcsőfokra. Ahogy hátrapillantottam, mintha elhalványult volna a fal. Közelebb mentem hozzá, majd ujjaimat a falra emeltem, de áthaladtak rajta. Ez egy álca volt, ami már nem védte azt, ami mögötte volt. Mit rejtegetett Dr. Silverston? Mégis mi lehetett olyan titkos, amit először is egy rejtett ajtóval majd egy kőfallal védett? Még lett volna esélyem visszafordulni, de beléptem. Sötét volt, alig láttam valamit, még a mobilommal sem sikerült az egész helyiséget belátnom. Ahogy a szoba közepére ment a fény, úgy ejtettem ki kezemből a készüléket. Tapogatással sikerült megtalálnom és ismét oda világítottam. Most már sikerült rendesen rámarkolnom a mobilomra, de még így is visítani akartam félelmemben. Majdnem egy tucatnyi fiatal hevert kiterített rongyokon a földön. Nagyrészt lányok voltak, de nem számoltam meg pontosan. Közelebb sétáltam hozzájuk, de nem reagáltak a jelenlétemre. Ájultan, rosszabb esetben pedig holtan feküdtek. Orruk alatt alvadt vércsík húzódott végig, homlokukat karc ékesítette. A gyomrom felfordult a látványtól és ahogy végigpillantottam rajtuk, észrevettem, hogy mind nagyjából korombeli lehetett. A szám elé tettem a kezemet és tovább figyeltem őket. Szép lassan friss vér kezdett el folyni mindegyikük orrából, torkomat pedig egy hangos kiáltás hagyta el. Nem bírtam tovább nézni őket, és akaratlanul is a gondolatomba férkőzött az a felismerés, hogy talán Dr. Silverston ugyanezt tervezi velem. El kell innen menekülnöm, sőt költöznöm. Hogy bízhattam meg benne? Futottam, amennyire lábaim engedték, átkoztam magam, amiért magassarkút vettem fel. Hátrapillantottam, és pont ezért ütköztem bele valamibe. Sőt.. valakibe. Dr. Silverston volt az, én meg rögvest hátra ugrottam egyet. - Maga szörnyeteg! Hozzám ne merjen nyúlni - üvöltöttem és varázslattal arrébb repítettem a sétapálcáját, ezzel pár másodpercnyi előnyt szerezve magamnak. Rohantam, most már az életemért. Ahogy felértem a lépcsőn és kitártam az ajtót ismét a földön lévő testeket pillantottam meg. Mi a... Megint felmentem a lépcsőn, de ugyanott kötöttem ki. Az életemet tettem volna rá, hogy azon a lépcsőn keresztül jöttem le a raktárból a pincébe. "Mágia.." ~ jutott eszembe és igyekeztem összeszedni magamat. A tanárom ugyanitt tartózkodott, lelepleztem titkát, jó hogy nem enged el engem. - Most én is az ő sorsukra jutok? Ez volt a terve egészen idáig? - csuklott el a hangom a mondat közepén és próbáltam higgadt maradni, de nehezemre esett. Vagy élve jutok ki innen, vagy úgy végzem, mint ők ott. Más alternatíva szóba sem jöhetett..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Pincehelyiség 
