Figyelem végig a mozdulatait és azt kívánom magamban, hogy bárcsak végre vége legyen ennek a beszélgetésnek, már nem számít hogyan, csak legyen vége. Igazából már a halál sem lenne olyan rossz, hiszen akkor nem kéne szenvednem amiatt, hogy megtörjem, és nem kéne félnem, hogy ha Klaus tudomására jut az, hogy végül sikerült megtörnöm a hozzá való kötődést, akkor mit fog csinálni... Ezer meg egy gondolat kavarog jelenleg is a fejemben, hogy mihez kezdjek, hogy hogyan tovább, hogyan kéne folytatni, mi tévő legyek... Megannyi kérdés, de egyikre sincsen válasz, nem kapok választ a kérdéseimre, pedig nagyon örülnék annak, hogy ha tudnám, legalább egy dolgot tudnék, hogy mit kéne csinálnom. Nagyon nyelek mikor meghallom a férfi szavait, de nem nézek el, tartom a szemkontaktust és próbálom erősnek mutatni magamat. Nem fogok össze törni, főleg nem előtte, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy láthassa rajtam a fájdalmat. Azt, hogy iszonyatosan rossz érzés, hogy semmi jó dolog nincsen az életemben. Napról-napra élek. Bár már az is öröm lesz, ha Paul segítségével sikerül megtörnöm az átkot, csak ne félnék annyira attól, hogy milyen sokáig fog tartani, hogy hányszor kell majd átváltoznom mire nem fogok kötődni Klaushoz... Van egy ismerősöm aki immáron nem kötődik hozzá, ő mesélte el nekem, hogy ez az egész dolog hogy megy, mennyire fáj, hányszor kellett neki és milyen érzés volt. Hát meg kell mondanom, én nekem már csak attól is fájt minden egyes csontom, hogy hallgattam a beszámolóját, hát akkor mi lesz amikor át is kell élnem ezeket a fájdalmakat? Még a hideg is kiráz tőle... Nem mondok Klausnak semmit, csak hátrálok pár lépést, majd elmegyek a tópartról. Az az érzésem, hogy ha csak egy percet is várnék akkor meggondolná magát és nem engedne elmenni.
köszönöm a játékot || xxx ||
Niklaus Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
२ new orleans
► Age :
1025
► Total posts :
36
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Tópart Pént. Ápr. 08, 2016 2:52 pm
Sharon & Klaus
I have the power to make you afraid
Ostoba voltam, mikor azt hittem, hogy Sharon személyében egy erős hibridet állíthatok magam mellé. Valójában sosem volt jó semmire, így nem is bánnám, ha pár perc alatt véget kellene vetnem az életének. Az sem érdekel túlságosan, hogy meg akarja törni az átkot, elvégre semmit sem veszítek vele. Az egyetlen dolog ezzel kapcsolatban, ami zavar, az az, hogy ezáltal biztosra veszem, hogy ellenem fog fordulni. Valamint az árulása, amit nem tűrök el. Főleg tőle nem, akit megszabadítottam a telihold átkától. Sosem vártam el, hogy úgy tekintsen rám, mint valakire, akiben meg kellene bíznia. Szabad teret is hagytam neki, csak néhány apró kérésem volt felé, de úgy tűnt, még arra sem képes, hogy ezeket véghezvigye. Talán kissé túl keményen bántam vele az elmúlt időben, azonban erre sem lett volna szükség, ha jó lenne valamire. A beszélgetésünk során nem tudtam meg tőle túl sok mindent, elvégre képtelen volt normálisan válaszolni nekem, így túl sok értelmét sem láttam, hogy ezt tovább folytassuk. Kész voltam lezárni ezt a beszélgetést egy halálos végkimenetellel, azonban a beszédstílusára kissé dühösen, szűkített szemekkel néztem rá. Nem értettem, hogy engedheti ezt meg magának ilyen helyzetben. Rendkívül bosszantott, hogy ennyire félvállról veszi az életét, ezzel elrontva a szórakozásaimat is. Akkor jöttem rá, hogy valójában nem az lenne a legnagyobb büntetés számára, ha véget vetnék az életének. Ezek után pedig már én sem akartam a könnyebb utat választani, elvégre megérdemelné, hogy szenvedjen azért, amiért így ellenem fordult, valamint már magáért a stílusért is, amit velem szemben megenged magának. - Ó, nem – szólaltam meg végül cinikus hangnemben, miközben kissé megemeltem a fejem, hogy a leglenézőbb pillantásomat vethessem rá, hogy érezze mennyire szánalmas ő maga is, és minden egyes tette. – Túl egyszerű lenne, te pedig még csak a halált sem érdemled meg. – Mélyen a tekintetébe fúrtam ez enyémet, majd lassan, s halkan ejtettem ki a következő szavaimat ajkaimon: - Azt javaslom, hogy menekülj, Sharon, amilyen messzire csak tudsz.
Fogalmam sincs, hogy mit tudnék mondani Klausnak, nem akarom ezt a beszélgetést, mert nagyon jól tudom, hogy én ebből nem fogok tudni jól kijönni. Nagyon jól tudja, hogy mire készültem és készülök, csak azért csinálja el, hogy még jobban élvezze a halálomat, kiélvezi az üdítő érzést, hogy félek tőle, aztán mikor elérte a célját akkor megöl. Akkor meg miért válaszoljak neki? Nem mindegy, hogy végül hogyan fog végezni velem? Úgy is meg fogok halni, akkor meg minek adjam meg neki az örömöt, hogy az én számból hallja azt, hogy meg akarom törni a hozzá kapcsolódó kötődést? Úgy is tud már mindent, akkor meg? Csak az zavar, hogy nem tudom ki volt az a személy aki beköpött nála. Paulra nem gondolok, hisz ő is utálja Klaust, akkor meg miért tette volna ezt velem? Őt kizárhatom ebből, ehhez most - legalábbis szerintem - nincs köze. A gúnyos megjegyzéseire nem mondok semmit, szimplán csak megforgatom a szemeimet. Vagy is szívesen mondanék én neki nagyon sok mindent, de inkább lenyelem a cenzúrát igénylő mondataimat amit a drágalátos Klausnak kívánnék mondani. Így is az idegein táncolhatok szerintem, van annyi eszem, hogy az eddiginél jobban nem fogom magamra haragítani. Az újabb mondatai hallatán csak sóhajtok egyet, majd a szemeibe nézek és legyűröm a félelmet. A szívem kezd ismét normálisan verni, az arcomon nem tükröződik a félelem, hiszen már nem félek, elfogadtam, hogy meg fogok halni. - Mit terveztem? Nos, azt terveztem, hogy megtöröm az átkot, nem akarok kötődni senkihez sem, aki megmondja nekem, hogy mit csináljak, és ha nem úgy csinálom akkor megkínoz. Én ebből nem kérek, szóval tessék, ölj meg! - mondom, majd nem törődöm stílusban széttárom a karomat.
Szinte kézzel fogható feszültség uralkodott. Tudtam, hogy fél tőlem, ez pedig csak élvezettel töltött el. Talán ezek után fontolóra veszi azt is, hogy előbb be kellett volna avatnia a tervébe, az helyett, hogy a hátam mögött belevág ebbe az egészbe. Csendesen hallgatom a szívverését, ami szintén csak azt erősítette számomra, hogy nagyon szerette volna elkerülni ezt a találkozást. Sharon is pontosan jól tudta, hogy nincs menekvés; tudok mindenről és az élete azon az egy tényezőn múlik, hogy épp milyen hangulatban vagyok. Valóban érdekelt a magyarázata, azonban elég jól ismert már ahhoz, hogy tudja, rég eldöntöttem, mivel szeretném büntetni, s pusztán csak játszadozom vele. Elhitetem, hogy van még remény, hogy megkegyelmezek neki, adok egy esélyt a bocsánatkérésre, hogy jóvátegyen mindent. - Mégis mit mondtam a kérdésekkel kapcsolatban? – Szemöldökeim homlokom közepére szöktek, miközben nem tüntettem el azt a bizonyos önelégült, gonosz mosolyt az arcomról. Hangom nyugodt volt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, azonban biztos voltam benne, hogy Sharon is érzi, miért csinálom ezt. A nyugodtságom az, amivel ilyen helyzetben leginkább megfélemlíthetek másokat. Sokkal rosszabb, mintha őrjöngenék. - Azonban, ha ennyire tudni szeretnéd – kezdtem bele, miközben hátam mögött összefogtam kezeim -, reméltem megtisztelsz azzal, hogy a szemembe mondod, mik a terveid. Azt hittem, ez nyilvánvaló. – A mosoly eltűnt az arcomról, s minden érzelmem helyét egy hűvös tekintet vette át. Teljes komolysággal néztem Sharon-re. – Bár mit is vártam egy ilyen gyáva és gyenge hibridtől? – A hangomban némi szánalmat lehetett felfedezni, miközben megvető pillantással néztem rá. – Nem érdemelted meg, hogy hibridet csináljak belőled. Semmire sem vagy jó – egy kis gúny bújt meg szám sarkában, ahogy próbáltam egy halvány mosolyra húzni. Reméltem, hogy szavaim célt is érnek, ahogy azt elterveztem. - Inkább hálálkodnod kellene, amiért megszabadítottalak az átváltozás szenvedéseitől. Mégis mivel érdemeltem ki, hogy ilyen aljas módon fordulsz ellenem? – A kérdésemre adott válasza rendkívül érdekelt, s reméltem, hogy nem fog kitérni előle. Persze a döntés lehetőségét megadtam neki, de ha kicsit is fontos az élete, követi a szabályaimat.
Az agyam folyamatosan azon kattog, hogy még is hogyan tudnék kimászni ebből a helyzetből úgy, hogy életben maradjak. Egyeltalán mi a fené keres itt Klaus? Annyi megválaszolatlan kérdés jár a fejemben, de nem kapok rájuk választ, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogok. A szívem hevesebben kezd el verni a félelem hatására, amint lassan körbe sétál engem, közben pedig hallgatom a szavait. Próbálom nem mutatni, hogy eléggé megijedtem, de késő bánat, pontosan jól tudom, hogy hallja a szívverésemet és nagyon élvezi azt, hogy embereket félemlíthet meg. Ahogy elképzelem azt, amit mond, a hideg is kiráz tőle, borsódzik tőle a hátam. Csak szidom magamat magamban, hogy még is hogyan kerülhettem én ilyen helyzetbe? Ügyeltem arra, hogy senki olyan fülébe ne jusson az, hogy meg akarom törni a kötődést, akiről tudom, hogy rögvest szaladna és elmondaná Klausnak. Még is valahogy megtudta én pedig itt vagyok most teljesen tehetetlenül és nem tudom, elképzelni sem tudom, hogy hogyan fog végződni a beszélgetés végkimenetele. Csak abban tudok reménykedni, hogy élve megfogom úszni... Mikor meghallom a kérdését, veszek egy mély levegőt és minden lehetséges lehetőséget végig futtatok az agyamban, miközben azon gondolkodok, hogy mit mondjak Klausnak. Elmondjam az igazat, vagy inkább hazudjak neki? Istenem, az igazat kell, hiszen tudja, ezért van itt, csak tőlem akarja hallani. - Miért kérdezel olyat, amira amúgy is tudod a választ? Tudod, hogy mire készülök, akkor meg miért csinálod ezt? - nézek végül a férfire, a hangomból pedig igyekszek minden fajta érzelmet kiiktatni.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy hagyjam, Sharon megtörje a kötődést. Mégis úgy éreztem, hogy egy ennyire megbízhatatlan hibriddel sem vagyok előbbre, sőt talán még rosszabbul is járok vele, mint nélküle. Nem hiányzott, hogy még ő is szövetkezzen a hátam mögött, arról nem is beszélve, mi történne, ha olyasvalaki oldalára állna, akitől a leginkább tartok jelenleg. Minden ellenére reméltem, hogy végezni azért nem akar velem, elvégre megszabadítottam az átváltozás kínjaitól. Ha a kötődést meg is szeretné törni, azt azért elvárom, hogy ne forduljon ellenem, elvégre sosem ártottam neki. Nem lenne oka hátba szúrni. Ettől függetlenül viszont nem viselem jól a titkolózást, illetve a hátam mögött történő szervezkedéseket sem, ezekkel pedig sikerült felbosszantania. Élveztem, hogy sikerült ismételten meglepnem, ahogy azt is, hogy mindketten tudtuk, nincs esélye ellenem. Én döntök arról, hogy megölöm, vagy életben hagyom. Ez pedig csakis rajta múlott, hiszen lehet velem alkudozni. Az esélyt természetesen mindenkinek megadom, ahogy a bocsánatkérés lehetőségét is. Sharon érdekében jobbnak láttam, ha jól átgondolja a szavait. - Nem ezt a fogadtatást vártam volna – jegyeztem meg neki gúnyosan, miközben el is mosolyodtam egy kicsit, azonban lenéző pillantásokat vetettem rá. – Itt én vagyok az egyetlen, aki kérdéseket tehet fel, te pedig szépen válaszolni fogsz mindegyikre. Addig eldöntöm, hogy milyen módon végezzek veled, ha nem tetszik, amit mondasz. Bár… - közelebb léptem hozzá, majd szép lassan körbesétáltam, miközben elmélkedve folytattam a megkezdett mondatomat: - Abban is kiegyezhetünk, hogy minden rossz válasz után letépem egy végtagodat. Csak hogy értsd: minden rossz válasznak számít, amit nem tartok megfelelőnek, illetve nem nyeri el a tetszésem – álltam meg vele szemben még mindig ugyanazzal az öntelt mosollyal az arcomon. - Kezdj el mesélni, kedvesem. Mik a terveid? – Tettem fel az első kérdést.
A fejemben össze-vissza kavarognak a gondolatok, nem tudok rendet tenni benne. Az eszem folyamatosan azon jár, hogy még is hogyan tudnám végig csinálni ezt az egészet, hogy megtörjem a Klaushoz való kötődést. Ahogy belegondolok, újra érzem az átváltozást, ahogy a testem minden porcikája átalakul, ahogy a csontjaim egyesével törnek el. A hideg is kiráz tőle. Sosem volt bajom a fájdalommal, ez viszont túlontúl tesz rajtam, túlságosan nagy fájdalommal jár, viszont nem akarom úgy leélni az életemet, hogy Klaus szolgája vagyok. Sosem szerettem azt, ha parancsolgattak nekem, mindig is szerettem a magam ura lenni, azt tenni amit én akarok, és nem azt amit más. Klaus pedig ezzel pont az ellenkezőjét teszi velem, megmondja, hogy mit tegyek, mikor és hogyan. Velem végezteti el azt a munkát amihez neki éppen nincsen kedve. Fogalmam sincsen arról, hogy még hányszor kell átváltoznom ahhoz, hogy megtörjön a kötődés, de nem fogom feladni, addig fogom csinálni amíg végre el nem érem a célomat, aztán pedig betartom az ígéret rám eső részét, Paullal való egyességünkben. Nem tudom, hogy miért segít nekem, hisz még csak nem is ismer, de tény és való, hogy jobb úgy végig csinálni ezt, hogy nem vagyok egyedül és van valaki aki segít. Pár információért cserébe, de nem bánom. Elmondok neki mindent amit tudok és amit tudni akar. Gondolataimból egy éles fájdalom ránt vissza a valóságba. Levegőért próbálok jutni, miközben a fájdalomtól szinte mozdulni nem tudok, nem tudok reagálni a túlságosan is ismerős szavakra. Klaus... Hát persze. Felnyögök amikor hirtelen kihúzza a kezét, majd felé fordulok. Az agyamban ezer meg egy lehetőség futott át, hogy ez a találkozás hogyan is fog végződni, és egyik sem túl kedvező a számomra... - Mit akarsz tőlem?
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaki annyira hülyének fog nézni, hogy azt hiszi, kijátszhat. Főleg olyas valaki, aki hozzám tartozik. Hamar a fülembe jutott az az aprócska információ, hogy mit tervez Sharon, és bevallom, egyáltalán nem tetszett. Szokás szerint több ellenséggel vagyok körbevéve, mint szövetségessel. Már csak ezért sem hagyhattam, hogy Sharon terve sikerülhessen. Arról nem is beszélve, mennyire gyűlölöm, ha hátba szúrnak, ezzel neki is tisztában kellene lennie. Mindenképpen szerettem volna neki feltenni a kérdést, hogy mégis mi oka lenne megtörni a köteléket, elvégre soha semmi megterhelő dolgot nem kértem tőle. Azt pedig mondanom sem kell, hogy amint választ kapok a kérdésemre, végzek vele. Nem tűröm az árulást, és ő pont nem az a személy, akivel kivételt tennék. Tudtam, hogy megtagadná a parancsot, hogy találkozzunk. Túlságosan gyáva ahhoz, hogy a szemem elé kerüljön, és elmondja, mit tervez – azt hiszem, jobban is tette, hogy elhallgatta. Bárhol, bármikor könnyűszerrel megölhettem volna már csak azért is, hogy mindez megfordult a fejében, viszont úgy döntöttem, előtte inkább szórakozom vele kicsit. Az utolsó találkozásunk alkalmával úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről, viszont megigéztem, hogy adott időben egy adott helyre menjen anélkül, hogy tudná mi – pontosabban ki – vár majd rá. Jóval előbb elhagytam a várost, hogy egy New Orleans-tól kívül eső tóparthoz menjek, ahol tudtam, hogy Sharon is perceken belül meg fog jelenni. Szerencsére sokáig nem is kellett várakoznom, hiszen a hibridem hamar felbukkant a tónál mit sem sejtve. Egy gonosz mosollyal az arcomon, aljas módon leptem meg; egyik pillanatról a másikra megjelentem mögötte a távolból és a hátába mélyesztettem a kezem egészen a szívéig, hogy megragadhassam azt, viszont itt meg is álltam. Nem akartam végezni vele. Még nem. Sőt, egy bizonyos felem remélte, hogy ezek után meg is gondolja magát a terveit illetően, és ő lesz a leghűségesebb kis szolgám. Egyelőre csak rá akartam ijeszteni, hogy tisztában legyen vele, az én kezemben van az élete - egy bizonyos értelemben ebben a pillanatban szó szerint is. - Rég találkoztunk, Sharon – hajoltam hátulról a füléhez, hogy szinte suttoghassam neki a szavaim, majd kicsit szorítottam az életet jelentő szerven, aztán egy gyors mozdulattal kihúztam a kezem, miután elengedtem a szívét. Szinte már alig vártam, hogy hallhassam a magyarázatát, majd a könyörgését, hogy kíméljem meg a szánalmas életét.
A kötődéses átkot elkezdtük megtörni, de egyszerűen nem bírtam tovább a fájdalmat ami az átváltozással járt, így kértem egy kis szünetet. Ez történt kb másfél nappal ezelőtt. Tudtam, hogy hatalmas fájdalmakkal fog járni az átok megtörése, hiszen egymás után kell átváltoznom többször, de egyszerűen már nem bírtam elviselni. Az, amikor a csontjaid egyesével törnek el, a tested egy teljesen más lénnyé alakul át szép lassan... Iszonyatos fájdalom és úgy éreztem, hogy muszáj egy kis szünetet tartani, szükségem van egy kis pihenésre. Szép napos délelőtt van, pont ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek kicsit sétálni, kiszellőztetem a fejemet és nem foglalkozok mással csak a természettel és azzal, hogy az elmúlt pár nap fájdalmait sikerüljön valamennyire kipihennem és újult erővel tudjak vissza térni az átok megtöréséhez. A külváros felé veszem az irányt, mert ott nincs akkora nyüzsgés, mint például a belvárosban. Szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy tudjak gondolkodni, kicsit rendet tenni a gondolataim között és átgondolni azt, hogy a fájdalom ellenére is akarom-e végig csinálni az átok megtörését. A tóparthoz mentem, itt gyönyörű a környezet, rengeteg fa van itt, lehet hallgatni a madarak csiripelését, a tiszta vizet csordogálni... Megnyugtató látvány és nekem most pont erre van szükségem. Le is ülök a tópart szélére és belemélyülök a gondolataimba.
•••gyenge kezdő lett... ••• •••
Elijah Mikaelson
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
1027
► Total posts :
775
ORIGINAL VAMPIRE †
Tárgy: Re: Tópart Kedd Jan. 12, 2016 5:06 pm
Hayley & Elijah
Széttép a tudat, hogy Hayley Jacksonhoz tartozik. Gyűlölöm az érzést, mely kísért, és szabadulni akarok tőle. Vagyis... Olykor magam sem tudom, mit akarok igazán. Egyik nap jól vagyok, de a másik nap borul minden, és én elvesztem. Borzalmas a tudat, hogy hagytam kicsúszni őt a kezeim közül, hogy hiába minden jel, amit adott, nem figyeltem oda. Nem hittem a jeleknek. Aztán minden felgyorsult. Hayley bejelentette, hogy hozzámegy a farkashoz, hogy felszabadítsa a falkáját, miközben én még anyám kínzásaitól szenvedve adtam áldásomat az esküvőre. Félretettem a vágyaim, mégis, akkor este eszeveszett módon loptam el csókjait, és adtam neki magamból mindazt, amit csak adhatok. Elvettem azt, amiről azt hittem, jár nekem, és elhittem, hogy ez már csak a miénk. Fájdalmas felismerésként ért a tudat, mikor Klaus megfenyegetett, mert azt hitte, Hayley által falkája lesz, majd ő irányít. Én mégis el akartam mondani, amit érzek. Csak egyszer. Egyetlen egyszer hallania kellett volna. De ő nem akarta. Talán tudta, mi az, amit neki akarok adni, de nem kért belőle. Elköltöztem, hogy távol legyek tőlük, az öcsémtől, hogy megtaláljam az utam. De most mégis ismét ott lakom, miközben Marcel mellett oktatom a leendő és a fiatal vámpírokat. Mert ezt kell tennem. Én nem vagyok sem hibrid, sem farkas. Vámpír vagyok, és a vámpírok közé tartozom. - Klaus-nak rengeteg olyan tulajdonsága van, ami miatt kissé nehéz kijönni vele, de soha... egyetlen percre se gondold, hogy Hope-nak képes lenne ártani. Megvédené az élete árán is, és az, hogy most ide hoztad a kicsit, távol tőle - a szavakat keresem mély levegőt véve -, kiszámíthatatlanná teszi - csóválom meg a fejem, nehezen kimondva a szavakat. Ezek tények. Hope jó hatással van rá, mintha kicserélték volna. Olyanná vált mellette, amilyen régen volt. Békésebb lett, kiegyensúlyozottabb. Láttam, hogy van még számára remény. - Ráadásul az sem elhanyagolható tény, hogy Hope-nak az apjára is szüksége van. Ne csodálkozz, ha egy nap feldühödve jön ide... - figyelmeztetem őt, tudnia kell. Nálam senki nem ismeri jobban Klaus-t, és senki nem tudja, hogy valójában őt is az érzelmei irányítják, csak olykor elfedi a szeretetet a harag. Számomra is hihetetlen, hogy annyi idő után így ragaszkodik valakihez, és ennyire képes feláldozni bármit egyetlen apró mosolyért. Igen, azt hiszem, Hope a kulcsa Klaus jobbá válásához. Nem lehet más. Ahogy ebbe a beszélgetésbe belemegyünk, egyre inkább érzem azt a fojtogató érzést, amely azt jelzi, hogy a Hayley iránti érzéseim nem enyhültek egy kicsit sem. Itt van mellettem, orromban érzem az illatát, és a közelsége megőrjít. Ahogy közelebb lép, a levegő benn akad, és a szívverésem felgyorsul. A légvétel nehéz, és nem segít, hogy a szemébe nézek. De nem lehet, nem csókolhatom meg, nem lehet az enyém, ő Jacksonhoz tartozik. - Hayley... Csak arra kérlek, ne vedd el tőle a lányát... - hangom halk, erőtlen, de mégis erős. Mintha egyszerre adna erőt, és gyengítene meg. A szerelem gyengeség. Ha van gyengém, sebezhető vagyok. Klaus szerint nem lehetünk gyengék. - Hayley én... - olyan közel van hozzám, még mindig túl erős a rám kifejtett hatás. Az érzéseim iránta talán soha nem múlnak el. - Fontosak vagytok nekem. A családomhoz tartoztok - egy része hazugság, hiszen Hayley iránt többet érzek, de tiszteletben tartom a kérését. A közelsége megőrjít, mégsem távolodom, nem fordulok el, ahogy ő tette, csupán próbálom összeszedni magam. Végül mégis hátrálok, alig egy lépést, de még így is kevés. Talán el kéne mennem, de nem akarok. Itt akarok lenni vele, hiába tudom, hogy legbelül megint darabokra hullok csendben.
Elijah szavai elgondolkodtatnak. Tudom jól, hogy igaza van, nem kéne mindent Klausra kennem, de ha egyszer irtó dühös vagyok rá, mit tehetnék? Pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a testvérei sem, na meg én sem vagyunk makulátlanok. Ők nyilván már sokkal több mindent éltek meg, mint én, több áldozatot hoztak és többet is követelt meg a létezésük. A döntéseiknek is számtalanszor volt már erős visszhangja, én még az ötvened részét sem éltem meg annak, amit ők, nem követtem el annyi őrültséget, szörnyűséget...de azt hiszem, be kell ismernem, hogy szépen haladok afelé, hogy pár száz év múlva ott tartsak, ahol ők. És nem, erre nem vagyok büszke. Viszont a rohadt életbe is, érzékelem, mennyit változtam, mióta hibrid lettem. Jellemben is más lettem, talán dacosabb, ha lehet így fogalmazni. Illetve egy dolog biztos: meggondolatlanabb, agresszívebb. Ennek pedig többször is kiderült, hogy nincs jó vége. - Tudom, igazad van. De mit tehetnék, ha az agyamra megy? Muszáj szidnom őt, ha már egyszer agyonverni nem lehet. - Küldök Elijah felé egy széles mosolyt. Ő úgyis tisztában van azzal, hogy az öccse mennyire idegőrlően képes hatni rám. Néha azon gondolkodom, mennyivel másképp alakulhatott volna minden, ha nem fekszem le Klausszal. Teljesen másképp élnék, és ki tudja, talán kevesebb gondom is lenne. Az meg fix, hogy még mindig farkas lehetnék vámpír mellékhatás nélkül. De az már biztos, hogy semmi pénzért nem dobnám el ezt a sok változást az életemben, a szenvedést, a haragot, a fájdalmat. Hiszen, ha akkor nem fekszem le Klausszal, most nem lenne Hope. Az én mindenem. És persze azt sem felejthetem el, hogy ennek az afférnak az eredménye az, hogy találkoztam Elijah-val, és hogy beleszerettem. Most is, ahogy másodpercek töredékéig a kezemet szorongatja, úgy érzem, életem legnagyobb hibája volt őt elengedni, és hogy a szerelmem iránta a távolság miatt nemhogy csökkenne, sokkal inkább egyre terjedelmesebb. Fel fog emészteni ez az érzés, ha nem vigyázok. - Köszönöm...Elijah. Jól jönne az a lakás, és főleg amiatt, hogy úgy Klaus sem lihegne a nyakamban. - Olyan közel vagyok hozzá, és mintha már ezer éve nem lett volna lehetőségem "így" a szemébe nézni. Úgy érzem, elveszek a pillantásában. Próbálok keménynek mutatkozni, de nem tehetek róla, Elijah közelében olykor egy szerelmes kamasszá változom. Automatikusan teszek felé még egy lépést, szerintem nem is én irányítom a lábaimat. Így már vészesen közel vagyok hozzá, érzem a leheletét is. - Meg persze te is ott lennél...közel hozzám...és Hope-hoz. - Még időben észbe kapok, és bár nem lépek hátrébb, de elfordulok tőle. Ezt nem szabad. Muszáj erősnek maradnom, hiába piszkosul nehéz, szinte lehetetlen feladat. Olyan késztetést érzek arra, hogy itt és most megcsókoljam, amilyen ritkán kerít hatalmába. A vágy és a szerelem át fogja venni az irányítást a tetteim felett, ha nem vagyok résen.
Hosszú évszázadok óta nem volt senki, aki képes lett volna beférkőzni a világomba. Arra a helyre, ahová soha nem akartam többé beengedni senkit sem. Mégis megtörtént. Hayley lassan, szinte észrevétlenül fészkelte be magát az életembe, a szívembe, majd olyan érzéseket ébresztett bennem, amit már nagyon rég nem érezhettem. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy távol kell maradnia, nem láthatja, hogy mit érzek, mert ő Klaus gyermekével volt várandós, majd mégis éreztem ajkait, megmutatta, hogy az érzéseim iránta nem egyoldalúak. Ez megrémisztett, mert tudtam, hogy engem szeretni nem egy jó dolog. Hiszen Celeste is túl korán halt meg, majd bosszút akart, és végül el is érte azt. Mindkét módszer ehhez vezetett volna, de a józan eszemre hallgatva adtam át neki a bájitalt. És most itt állunk, egymás mellett, mégis ezer mérföldre egymástól. Soha nem lesz már esélyem, és beletörődtem. Elengedtem a kezét azon az estén, mikor közölte velem a tényeket. Már nem akarom, hogy valaha fájjon, de ez nem ilyen egyszerű. Soha nem is lesz. Majd egy nap már nem lesz így, de lehet, hogy nem fog elmúlni. - Nem csupán Niklaus szerzett ellenfeleket, Hayley. Nem teheted csak őt a bűnbaknak. A mi családunk mindig, és mindenek felett egymást védte. Ha menekülnünk kellett, sem én, sem pedig Rebekah nem vetette meg a kegyetlen módszereket. A család mindenek felett állt, és áll mind a mai napig. Legyen bármekkora az ellentét közöttünk, a fenyegetés hatására bárkin átgázolunk bűntudat nélkül - szavaimmal megvédem Klaust, de önmagam ellen is beszélek, de a családom fontos. Tudom, hogy az öcsém nem egy szent, soha nem is volt, de én is követtem el borzalmas dolgokat. Én is voltam olyan, mint Klaus, és olykor túlteszek rajta. Amióta anyám erabolt, már tudom, nem minden az, aminek látszik. Egy ideig önmagammal sem voltam tisztában, azt gondoltam, már nem is leszek. Még hajlamos lettem volna elfogadni anyám oatoba ajánlatát, miszerint emberi testbe helyez át, hogy új életet kapjak. Szerencsére Rebekah lebeszélt róla, majd Cami térített észhez. Érintés hoz vissza a jelenbe, megrándulok, majd megszorítom a kezét, hogy lassan engedjem el. Nem tehetjük. Nem lehet, mert ő már Jacksonhoz tartozik, míg a férfi él. - Így nem kell elviselned Niklaus olykor zavaró természetét, de a kicsi mégis közel lehet az apjához. Ráadáaul sokkal kényelmesebb, mint itt kinn - felé fordulok. Elmélyedek a tekintetében, miközben figyelem a vonásait. Nem kellett volna ide jönnöm. Most mégis itt vagyok, nem kellett volna maradnom, most mégsem távozom.
Hallom, mennyire lágyan beszél Hope-ról. Istenem, senki nem beszél ennyire szeretetteljesen róla. Jó, persze...Klaust leszámítva, de ő az apja, kutyakötelessége szeretettel átitatni a szavait. Azonban Elijah "csak" a nagybátyja. Mégis olyan a hangja, mikor a kicsiről esik szó, mintha ő lenne számára a világon a legfontosabb. Lehet, ez így is van. Én pedig távol kell, hogy tartsam magam Elijah-tól. Nem fair. Tudom, muszáj erősnek lennem, de rohadt nehéz, és a fenébe is, most mar leginkább a szívembe a közelsége. Tudom, hogy egy lépésnyire áll csak tőlem, és mégis annyira távol van. Ez a legkínzóbb érzés a világon. A tudat, hogy most itt vagyok vele, sőt akár meg is csókolhatnám hosszú idő után újra, de aztán rögtön az agyamba téved a bűntudat kósza gondolata, ami visszaránt a fantáziálásból. Szörnyű. - Na igen. Klaus csak úgy vonzza a bajt. Komolyan mondom, szerintem nincs is olyan hely a bolygón, ahol nem szedett össze ellenségeket. A gond az, hogy ezzel mindenkit veszélybe sodort maga körül. Évszázadokkal korábbi tettei is csattanhatnak rajtunk...Hope-on. Ez pedig kiborít. Meg akarom védeni a lányomat, és tudom, hogy Klaus is, de a rohadt életbe, az egész miatta van. Minden. - Ezután hosszabb csend következik, majd pedig figyelmesen hallgatom a monológját, mely során akarva-akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim. Értem. Minden egyes szava a szívemig hatol, és tudom, mire céloz. Ismerem őt, és nem tehetek róla, fantasztikus, egyben fájdalmas érzés, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, ahogy én iránta. Valamit mondanom kéne, de a szavak valahogy bennem ragadnak, és nem akarnak kijönni. Azonban hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a kezét. Úgy hiszem, ezzel többre megyek, mint ostoba záporozó szavakkal. Ezzel talán jobban kifejezem, mit is jelent nekem, amit mondott. És persze főleg az, hogy Ő mondta. - Eladó lakás? Persze, hogy érdekel, köszönöm. - Kapom fel a fejem, és kivételesen tartom a szemkontaktust is. Csodás lenne. Több okból. Egyrészt sokkal jobban tudnám védeni a lányomat, ha nem a Mikaelson-házban vagy a mocsárban tengődünk, ahol a veszély napi szinten képes meglepni minket. Másrészt...és most jön az önző indok, Elijah közelében lehetnék. A fájdalmam a tetőfokára hágna a közelsége miatt, de nem érdekel. Szükségem van rá, mellette érzem igazán biztonságban magam és Hope-ot. Érdekes, Jackson percek óta eszembe sem jutott. Emiatt pedig természetesen máris jelentkezik a fránya bűntudat. Gyűlölöm ezt az érzést. Bárcsak máshogy is meg lehetett volna oldani a falka védelmét. De ez van, ezt mérte ránk a végzet. Az örök epekedést egymás iránt. Csúcs.
Talán ez az egész az én hibám. Ha nyíltabban fordulok felé, minden máshogy alakulhatott volna. De képtelen voltam rá. Beengedni valakit a szívembe nem könnyű, és már az is haladás volt tőlem, hogy ennyire képes voltam megnyílni neki. Úgy éreztem, hogy az első perctől képes voltam megbízni benne úgy, ahogy senkiben sem. Mégsem voltam képes az érzelmeimről beszélni neki, és azt hiszem, ez sokban közrejátszott abban, hogy végül élt a lehetőséggel, és hozzáment Jacksonhoz, hogy a falkája felszabaduljon. Nem hibáztathatom őt ezért, hiszen egész életében a családját kereste, és most, hogy megtalálta, segíthetett rajtuk. Tulajdonképpen én is így döntöttem volna a helyében. A családom nekem is előbbrevaló, ha veszély közeleg, én bármi áron megvédem őket. Ráadásul köztünk a viszony megromlott, amióta hibriddé vált, úgy éreztem, nem tudok segíteni a fájdalmán, hiszen nem érzem át. Én is hibás vagyok, mellette kellett volna lennem, nem eltávolodnom, de nem fordíthatom meg az időt. Most pedig még csak gondolnom sem szabadna rá, vagy arra, ami köztünk történt, de néha eszembe jut. Nem tudok olyan könnyedén túl tenni magam az érzéseimen, de egy nap meg kell tennem majd. Talán az idő segít majd rajta. Nem tudom mikor, de addig is le kell kötnöm magam. Háttérbe szorítanom az érzéseimet, hogy a védelmet erősítsem meg. Nem véletlenül vagyok annyit a folyó túloldalán, kerülök mindenkit, nem csak őt. - Szoktam vele találkozni. Igazán sokat fejlődött az elmúlt időben. Talán most már nem fenyegetik őrült felmenők, és nem kell őt elrejtenünk többé, de az ördög soha nem alszik... - beszélek nyugodr hangon. Nem mutathatok felé érzelmeket, de ha Hope-ról van szó, megenyhül a hangom. Nem is értem, hogy képes egy olyan apró emberi lény ezt elérni. De mellette én is újra emberinek érzem magam. Sebezhetőnek. Megijeszt, de egyben jó érzés. Eleinte féltékeny voltam Klaus-ra, de csupán pillanatnyi volt, mert a következő másodpercben rájöttem, hogy ez az a lehetőség, ami elindíthatja Klaus-t az úton, ami visszavezeti önmagához. Mert én soha nem adom fel a megváltását, a családunk megjavítását. Van rá egy örökkévalóságom, hogy megtegyem. Más már nem számít. Hayley meg sok évig lesz együtt Jacksonnal, és mire meghal, addigra talán már el is felejti, hogy valaha érzett irántam valamit, talán addigra már nekem sem fog fájni az elszalasztott boldogság hiánya. Azt hiszem, Celeste-nek volt igaza akkor. Ha odaadom neki az ellenszert, elvesztem, de ha nem, akkor meggyűlöl, és ugyanaz a végeredmény. Elérte, amit akart, hiszen Giát is elvesztettem még az előtt, hogy bármit is jelenthetett volna nekem. - Inkább nevezném paranoiának. Tudod, ha túl sokat élsz a földön, elég időd van ellenségeket is szerezni. Azok pedig nem alszanak. Ráadásul Klaus mellett megtanultam, jobb odafigyelni. Nem tudhatod, honnan ér a következő akadály - nem akarok vészjósló lenni, de valahogy úgy érzem, mindig akkor jön a legnagyobb veszély, amikor nem számítunk rá. A tanoncok pedig, akiket Marcel választott, ígéretesnek bizonyulnak. Nem tudom, mi vár még ránk, de a mi családunk soha nem tudott hosszabb ideig egy helyben lenni. Talán New Orleans az a város, ahol mindannyian boldogok voltunk egy rövid ideig, és ezért húz ide a szívünk mindannyiunknak. Ezt a várost hívtuk otthonunknak, és visszavágyunk ide. Most pedig ezért a városért küzdünk minden egyes nap. - Az életben vannak olyan dolgok, amikről le kell mondanunk. El kell engednünk, miközben azt bizonygatjuk magunknak, hogy ez a helyes döntés, ez egy nagyobb jót szolgál. Te is tudod, hogy áldozatokat mindig kell hozni, ha akarjuk, ha nem. A sors úgy is visszavezet oda, ahova tartozunk. Az igazi családunkhoz - mindig is értettem a ködös fogalmazáshoz, de remélem érti, mit akarok kihozni az egészből. Elengedtem őt, mert azzal, hogy felszabadította a falkáját, védeni tudja Hope életét, bármi áron. Csak ez a fontos, a többi nem lényeges. - Tudod, ha gondolod, beköltözhettek a szállásra... Vagy vele szemben van egy eladó lakás, ha gondolod, intézkedhetek - pillantok rá a beszélgetés alatt talán másodjára. De szavaimat komolyan gondolom. Jobb lenne, ha a közelben lennének. Nekem pedig végre túl kellene látnon a sértettségemen, hiszen eltelt már már hónap az esküvő óta...
Hayley Marshall
welcome to my world
► Residence :
New Orleans és környéke
► Age :
32
► Total posts :
21
BLOODY HYBRID ☾
Tárgy: Re: Tópart Vas. Dec. 06, 2015 3:18 pm
Elijah és Hayley
Ahogy kiejti a száján a nevem, beleremegek. Már rég nem szólt hozzám egy szót sem, igazság szerint nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. De elmondhatatlanul jó érzés tölt el, ahogy hozzám szól. Egyben fájdalmas is, de mégis mit tehetnék? Muszáj továbbra is tartózkodóan viselkednem, nem engedhetem szabadjára a kitörni vágyó érzelmeimet. Ó, tudom én, hogy Elijah tud vigyázni magára. Nem szoktam bevallani, mert szeretem a keményet játszani, de ha velem van, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Mindig. Most is, hiába szakad meg a szívem már attól, hogy itt áll tőlem pár lépésnyire, talán az elmúlt napokban még nem voltam ennyire nyugodt. - Tudom, hogy Hope jó helyen van vele. Te...nem akarod meglátogatni? Biztos örülne, hiányzol neki. Nekem is. - Kicsúszott a számon, mit tehetnék? Bár csak halkan jegyeztem meg az utolsó mondatot, de nem áltatom magam, úgyis tudom, hogy hallotta. Kicsit közelebb lépek hozzá, így már kevesebb mint fél méter választ el tőle. Ránézni azonban nem merek. Félek, hogy akkor már nem tudnék megálljt parancsolni magamnak. - Ha te aggódsz, akkor jobb odafigyelni. Tudom, hogy a megérzéseidben érdemes bízni. - Hangomra nyugodtságot erőltetek, de nehezebb, mint hittem. Olyan közel vagyok hozzá, hogy megfoghatnám a kezét. Nem merek hozzáérni. Akkor csak azzal szembesülnék, hogy elveszítettem. Végleg. Mély levegőt veszek, és azon vagyok, hogy visszanyeljem a könnyeimet, amik egyre jobban szeretnének kikívánkozni. A rohadt életbe, nem szoktam sírni. Nem most fogom elkezdeni. Biztos nem a szánalmasan alakuló életem miatt, az fix. Egy újabb mély lélegzetvétel után komoly arccal fordulok felé. - Én csak nem bírtam már otthon maradni. Mostanában egyre sűrűbben jövök ide. Itt tudok gondolkodni. Többnyire az életen, a lehetőségeken...azokon, melyeket nem volt bátorságom megragadni, inkább lemondtam róluk. - Az ajkait bámulom. A francba is, több önuralomra van szükségem. Az elmúlt hetekben olyan jól ment, ne most adjam fel. Inkább újra a tavat kezdem nézni. Sokkal egyszerűbb, mint a mellettem ácsorgó férfi után áhítozni.
Hetek teltek el, hogy nem beszéltem Hayley-vel. Igazából kerültem őt. Mióta hozzáment ahhoz a farkashoz, inkább igyekszem kimaradni az életéből. Elengedtem őt, mert a falkáján, az emberein akart segíteni, hogy megmentse őket a szolgaságtól, és a holdfénygyűrűk rabságától. Így végre a falkája szabad lehet, uralhatja az átváltozást, és azokkal lehet, akikkel lennie kell. Ő oda tartozik, én pedig... Nos én még mindig vámpír vagyok, nem illek a farkasok közé, sem a hibridek közé, így segítettem Marcelnak egy új közösséget létrehozni. Edzettem őket a legjobb tudásom szerint, ahogy edzem őket nap mint nap, hogy levezessem a feszültségemet, amelyet az okoz, hogy Hayley soha többé nem lesz mellettem. Idővel minden bizonnyal megszereti a férjét, és többé nem gondol majd rám. Hiszen az esküvő előtt is kijelentette, hogy nem akarja hallani, amit mondani kívántam neki, így magamban temettem el. Közel engedtem magamhoz, majd el kellett őt engednem. Bíztam benne, jobban, mint bárkiben, most mégis hagynom kell, hogy boldoguljon, egyedül. Vagyis a falkájával, akik szintén vigyáznak Hope-ra. Hayley meglesz nélkülem is, ahogy az öcsém is nagyratörő vágyakat kerget, miközben a vihar előtti csend zavar engem a legjobban. Minden bizonnyal történni fog valami, jön valami, ami ismét veszélyezteti a családunkat, ami ennél jobban nem is lehet széthullva, mint most. Tettem dolgokat, tettem rosszakat másokkal, és meg is ittam a levét, mikor pár hónapja anyám úgy döntött, jó dolog lenne engem megkínozni, és sokáig nem tudtam elviselni a saját tükörképemet sem, mely visszanézett rám, gúnyt űzve belőlem, de most végre ismét a régi önmagam vagyok, és kész vagyok megvédeni a családom. Hiába voltak nézeteltéréseink a múltban, ha jön a veszély, félreseperjük ezeket a gondokat, és egymás mellett harcolunk. Most mégis inkább kimaradnék a család ügyeiből, ami nem jellemző rám, de megteszem, és a saját utam járva járok a városban, figyelve minden apró részletre. Még ide a tóhoz is kijöttem, hogy tudjam, minden rendben van-e, vagy nincs, és elidőzök a tó partján állva a múlton, mely ezer évnyi sors, és mi még itt vagyunk. Túléltük, mert a családunk, ha veszély fenyegeti őket, akkor nem néz semmi mást, csak önmagát. Bármit megteszünk a túlélésért. Közben reméljük, hogy végre otthonra lelhetünk itt, New Orlans városában, melyet egy évszázada el kellett hagynunk. Hangok riasztanak fel gondolataimból, és mély levegőt véve rendezem arcvonásaimat, ahogy meghallom az ismerős lépteket, amik mellettem halnak el. Majd egy hang, melytől belül szétrobbannék, és megfeszülök, de arcomon nem látszik semmi érzelem. - Hayley... - ejtem ki a nevét a magam kifinomult hangján, miközben egy cseppnyi meglepettség is vegyül a hangomban. - Nem hittem, hogy összefutunk itt. Niklaus tényleg nem rakott rám nyomkövetőt, elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjak magamra vigyázni - lágy mosoly ül ajkam szegletében, ahogy elmerengek azon, hogy tulajdonképpen tényleg nem avatjuk be egymást a dolgainkba, mégis mindig ismerjük a másik szokásait. Csak nagy ritkán nem tudjuk, merre jár a másik, de azt hiszem, nem tartozunk egymásnak beszámolni valóval. - Klaus még engem is meglepett a gyermeke felé irányuló szeretetével és védelmezési ösztönével. Biztosíthatlak, hogy Hope a legnagyobb biztonságban van mellette - szavaim őszinték. Ezer évnyi próbálkozás, és reményvesztettség után végre látom, hogy az öcsém valakit szívéből szeret, ami azt jelenti, hogy van szíve. Megvédené bárkitől a lányát, és nem engedné, hogy baja essen. Egy gyermek segített, hogy meglássam benne azt az emberségét, melyet az évszázadok kegyetlensége elvett tőle, és a nézeteltéréseink ellenére sem adtam fel a megváltását keresni. Ez vagyok én, előtérbe helyezek mindenki mást, én pedig nem gondolok magamra. - Én pedig azt próbálom megfejteni, mi ez a túlságos nyugalom, ez a vihar előtti csend. Túlságosan békés a város, és aggódom, hogy nemsokára valami történni fog - mindig is jó megérzéseim voltak, még akkor is, ha sokan nem hittek benne, és tudom, hogy nem lankadhat az éberségünk. - És te? Mi járatban erre? - kérdezem, hiszen a falkája a városban él, legalábbis jó részük. Bár nem tudom, miért is érdeklődöm, hiszen csak a szívem sajdul fel minden egyes perccel, amit vele töltök, mégis vágyom ezt a közelséget.
Mostanában folyton azon kapom magam, hogy a tóparton sétálgatok. Egyszerűen mintha muszáj lenne kijönnöm kiszellőztetni a fejem. Tudom, hogy Jacksonnal kell lennem. Tudom, hogy ezzel a falkán segítek. Büszkének kéne lennem az önfeláldozásomra, és jó alaposan vállba veregetni magam. De feláldoztam a saját boldogságomat, szóval egyúttal akár le is idiótázhatom magam. Hogy lehetek annyira ostoba, hogy lemondok arról, akit valójában szeretek? Ráadásul minden egyes idegsejtemmel összpontosítanom kell, mikor Elijah közelében vagyok, nehogy rávessem magam. Azzal elárulnám az alkut...elárulnám Jacksont, és persze magamat is. De a fenébe is, olykor úgy érzem, megérné lemondani a tisztességről, és egyszerűen csak megcsókolni Elijah-t. A gond az, hogy utána nem tudom, képes lennék-e ellenállni neki. Ezzel pedig ismét kilyukadok oda, hogy a falka veszélybe kerülne. Ezt nem hiszem el. Komolyan nem tudom, hogy ez a sors "kegyetlen" játéka-e vagy csupán véletlen - amiben én nem hiszek -, de sikerült pont ott merengnem a gondolataimban, ahol Elijah is tartózkodik éppen. Kicsit toporgok egy helyben, aztán erőt veszek magamon, és odalibbenek hozzá. Már úgyis észrevett, valószínűleg kilométerekről őt ismerve, szóval kár is lenne ignorálnom őt. Meg azt hiszem, nem is akarom nem észrevenni. Ahogy közeledem hozzá, emelt hangon, mosolyogva szólok hozzá. - Nahát, nem hittem, hogy összefutunk. Klaust kérdeztem reggel, hogy merre vagy, de a nemtörődöm hangján közölte, hogy nem tett rád nyomkövetőt és hogy hagyjam békén. Most Hope mellett van, vigyáz rá. Nem tudom, lehet, aggódnom kéne, de valamiért a lányunkkal kapcsolatban megbízom benne. És te mit csinálsz? - Elképesztő, de amint meglátom Elijah-t, beindul a beszélőkém. Neki azonnal megnyílok, és gondolkodás nélkül beavatom bármibe. Az életemet is rábíznám. Na igen, "csak" ennyire szeretem.
Rengeteg érzés kavarog most bennem, de a legerősebb mindközül a fájdalom. Tudom, hogy igaza van, teljes mértékben igazat adok neki, többet kellett volna gondolkodnom mielőtt cselekedtem, higgadtnak kellett volna lennem, várnom kellett volna, sok mindent másképp kellett volna csinálnom, én is jól tudom. Hibáztam és úgy látszik már nincs mit megmentenem ebből a helyzetből, mindent elrontottam és elveszítettem azt a személyt akit a legjobban szerettem és szeretek most is. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mitévő legyek, nem tudom, hogy mit fog hozni a jövő, hogy ez most csak egy kis egyszerű szünet köztünk vagy végérvényesen szakítottunk, fogalmam sincs, de tudom, hogy most nem győzködhetem arról, hogy maradjon velem, azzal tényleg csak rontanék a helyzeten. Arról pedig méginkább fogalmam sincs, hogy a tervünkkel most mi lesz, még azt sem tudom, hogy Velünk mivan, számomra most a bosszú a legkevesebb - igen, már ott tartok, eljutottam erre a szintre - régen nem hittem volna, hogy valami is fontosabb lesz számomra, mint a Silverston elleni bosszúm, de aztán jött Brandon és mindent megváltoztatott. Szerelmes lettem belé ezáltal pedig ő lett nekem a legfontosabb. - Annyira sajnálom... - mondom halkan mikor kirántja a kezét a kezemből. Nem akarom őt elveszíteni, de most tényleg nem tehetek semmit. Én kerestem magamnak a bajt, hát itt van, többszörösen is. Szenvedtem bőven az átváltozás előtt, Silverston tud a bosszúról és arról is, hogy nem vagyok egyedül, és talán a történetben a legfontosabb tényező az, hogy Brandont elveszítettem... Csak nézem ahogy megy el, egyre jobban távolodik el tőlem majd eltűnik. Lehunyom a szememet pár másodpercre és veszek egy mély levegőt. Békén hagyom őt, békén kell hagynom, ez lesz a legjobb, időre van szüksége és csak remélni tudom azt, hogy meg fog tudni nekem bocsájtani...
Bizalmat nyújtani mások felé, és ugyanakkor megkapni azt viszonozásként, nos nem könnyű feladat. Az élet próbáját álljuk ki ekkor, és akármennyire nem meseszerű, akkor is lépnünk kell, sőt küzdenünk, és reménykednünk, hogy egy nap, hogy egyszer valamikor a jövőben, majd minden erőfeszítésünk megtérül. Ha nem hinnénk, ha nem remélnénk, ha nem harcolnánk, akkor semmi értelme nem lenne az életnek, a sorsnak, s annak, hogy levegőt vegyünk egyetlen pillanatra is akár. Kifogásokat kereshetünk, s találhatunk.. Nyavalyoghatunk, s el is bukhatunk, hogy mindez nem könnyű, nem megy, nem bírjuk, s feladjuk végleg a küzdelmet.. de akkor mitől vagyunk jobbak másoknál? Tudom jól, hogy mivel jár a bizalom, s azt is tudom, hogy elég egyszer eljátszani ezt, majdan végleg meginog. Hittet fektettem az életembe, de ugyanakkor valahol mélyen magamban elzárkóztam mindenkitől. Nem akartam csalódást, de mégis reméltem, hogy ha egy napon újra bizalmat nyújtok, akkor nem játsszák el. Tévedtem, s mostan ezzel szembenézni egy kés szúrás a szívemben. Olyan, mintha egy tőrt forgatnának a mellkasomban.. Túlságosan is beleéltem magamat a helyzetbe, s most itt állok vele szemben, miközben úgy érzem kényszeresen csalódtam benne, s egyaránt magamban is. Ha végleg feladnám, ha végleg hátat fordítanék neki, akkor elveszne minden.. minden, amiért eddig harcoltam. Dühöt érzek, sőt mérhetetlen haragot, mert átvert, s nélkülem kereste fel őt. Nem szólt, csak lerombolt egy teljes tervet, amelyet felépítettünk. S a közös célból semmi sem maradt, mint néhány összedőlt lap, néhány leomlott törmelék darab.. Szavai valahogy nem jutnak el a tudatomig, hisz egyszerűen nem tudom figyelembe venni őt, avagy sajnálni a helyzetét. Idő kell ahhoz, hogy lenyugodjak, hogy teljesen elfogadjam azt, hogy saját tervei vannak, saját céljai, s hogy bennem egyáltalán nem tud megbízni. Lehet én vétkeztem, lehet én rontottam el valamit, avagy nem kellett volna ilyen hamar megbíznom a személyében. Tudom hiba volt részemről nyitni, de ha nem lépem meg, akkor még mindig egyedül ülnék egy sarokban, s várnám az alkalmat az unalmas napjaimban. Nem keresnék társaságot, csak egy vágy hajtana, ami őrület.. ámbár most sokkal dühösebb vagyok, s erőteljesebben óhajtok bosszút állni mindezek után. -Nincs de, Rina! Épp ez az, hogy nincs! Ne akarj kifogásokat keresni, és ne is akarj mentegetőzni előttem! Hisz, amit megtettél, azt megtetted, s nem változtathatod meg a történteket!-Mondom számára világosan, és szinte idegesen, ahogy rápillantok, majdan távozóra fogom. Lehet, hogy túl megyek egy határon, de mindent elrontott. A tervet teljesen tönkretette, csak mert önfejű volt, és makacs, csak mert nem bírt várni egy adott pillanatra. Az alapkulcs a tökéletes időzítés.. ez pedig már nincs. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy egyre távolabb kerülök tőle, de alig megyek valamennyit, nos nem sokára megszólal, sőt utánam lépve megfogja a karomat. Nem akarom sem a közelségét, sem pedig azt, hogy visszatartson. Nem akarom jelen helyzetben a társaságát, mert felhúz már csak a gondolata is, hogy nem bízott meg bennem eléggé. -Hagyj távozni.-Rántom el egyetlen mozdulattal a karomat, majdan egyetlen rideg pillantással illetem még, ahogy megindulok tovább.-Ne keress, mert csak a saját helyzeteden rontasz.-Mondom még közölve a tényt, majd egyre messzebb, és messzebb sétálok tőle. Szeretnék most már végérvényesen is távozni, szóval csak remélni merem, hogy semmiképpen sem állja az utamat, s ezáltal nem állít meg.
Ariana Fray
welcome to my world
► Residence :
» New Orleans
► Total posts :
59
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Tópart Vas. Szept. 06, 2015 9:11 pm
Brandon & Ariana
...
Felkelek immáron én is a földről és folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mi tévő legyek. Megértem a kiabálásának az okát, megértem, hogy dühös rám, én is dühös vagyok saját magamra. Lehetett volna több eszem ennél, át kellett volna gondolnom mindazt amit akkor terveztem, hogy megéri-e. Mert itt már nem csak arról van szó, hogy én lelepleződtem - és még szerintem Brandont is sikerült pechemre lelepleznem - hanem rólunk. Brandonról és rólam. A bosszú miatt kerestem őt fel, nem jelentett számomra semmit egy ideig, csak egyedül gyenge voltam Silverstonhoz, de aztán... Ahogy egyre több időt töltöttünk el egymás társaságában, sikerült a bizalmába férkőznöm, megismertük a másik történetét, és aztán szép lassacskán kialakult valami kettőnk között, több volt mint egy közös cél; a bosszú. Kialakult a szerelem, habár idősebb nálam - jóval - de ez engem nem érdekelt soha, és nem is fog, az számít csak, hogy végre van valaki mellettem akire számíthatok, aki szeret és érezteti is azt velem. Pont ezért is félek attól, hogy ezzel a húzásommal elveszítettem ezt a személyt. - Hiba volt, oké? Tudom! Többet kellett volna gondolkodnom. - mondom higgadt hangnemben, ha én is felkapnám a vizet, azzal úgy sem mennénk sehova, meg még én jönnék belőle ki rosszul, mert Brandon elkezdené, hogy még nekem áll feljebb, hogy kiabálok vele. - Tudom, hogy nem kellett volna oda mennem, tudom, hogy több eszemnek kellett volna lennie, és tudom, hogy tönkre tettem a tervet, de. - itt elhallgatok pár pillanatra. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, amivel megtudnám menteni a mostani helyzetet, a helyzetemet. Ahogy kimondja azt, hogy embert öltem, egyből még komorabb leszek. Nem akarok emlékezni erre, nem mintha olyan könnyű lenne kiverni a fejemből azt a tényt, hogy ártatlan emberek életét oltottam ki. Belegondolni is borzalmas, és az emlékképek... Szembe tudnám köpni magamat, gyűlölöm saját magamat. Mindenről csak is én tehetek. - Ne! Brandon. - mondom egyből és utána megyek, megragadom a karját, hogy megállítsam. Nem akarok szünetet... Nem akarom elveszíteni őt. - Tudom, hogy haragszol, de ne csináld ezt. Kérlek. - mondom halkan.
Aggódás, féltés, törődés.. emberi érzelmek, melyeket mások irányába nyújtunk, s ha az illető el nem fogadja tőlünk, akkor azt jelenti, hogy nem kér belőlünk. Érdeklődés, kérdezés, utalgatás.. olyan tényezők, amelyekkel rá akarunk voltaképpen jönni a lényegre, s ha ez mégsem sikerül, akkor valahol csalódunk. Túl sokat adtunk, és semmit sem kaptunk. Túlontúl is féltettük a másikat, aki semmibe vett minket, s ezáltal eljátszotta a kártyalapokat, melyeket talán hasznosabban is felhasználhatott volna. Valahol végül is szeretnénk visszamenni az időben, hogy azt a rengeteg percet, melyet valakibe beleöltünk, nos csak úgy egyszerűen megszüntessük, hogy ne elfecséreltnek tűnjön minden, hogy értelmet nyerjünk magunknak. Ámde nem mehetünk vissza a múltba, nem változtathatjuk meg, ami egykoron megtörtént, s el sem felejthetjük mindazt. Az élet egy kegyetlen játszma, s ezért is kell jól megválogatni azt, hogy kiben is bízunk meg. Nos.. a szerelmet nem befolyásolhatjuk, de a bizalmat igen, s ez egy alapos ütőkártya, amelyet nem éri meg akárki kezébe adni. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, s bár tisztában vagyok vele, hogy Dr. Silverston-nal beszéltem előbb erről, de nem akarom elhinni azt, amit mondott. Csak ürügyet keresett, egy kifogást, egy szándékot, hogy gyenge pontot találjon bennem, csak mert ugyanabban az iskolában dolgozunk. Ez is csak egy látszat, ahogy az összes többi is, ami egymásra épül. Ennek a kapcsolatnak az alappillére a bosszú foganata, s ha ez nem lenne közös téma mindkettőnk számára, akkor talán nem is lennénk együtt. Mélyen fújom ki végül a tüdőmben tartott levegőt, és rátekintek, ahogy elkezd beszélni, de nem tetszik a megjegyzése. Felsóhajtva megrázom a fejemet, hisz ennie kellene. Tudom, hogy nem az én gondom, de az egészségéről beszélünk, azaz ő róla. A következő megjegyzése már rosszat sejtett. Ütemes szívverés zajlik a mellkasomban, kapkodott levegővételt produkálok. Csak ne az legyen, amire gondolok.. s ahogy eme ponthoz érek, akkor elkezdi a mesét. Fájó lassúsággal hajtom le a fejemet, és kezdem el pásztázni a földet, s ha bármi van a kezemben mostan, akkor azt elejtem egyetlen pillanat alatt. Mély levegő, nyugalom, semmi baj.. de mindez nem meggyőző, mostan nem. Elment hozzá, elment, s engem meg sem kérdezett. Azt sem mondta, hogy 'hé, megszegem a beszédünket'. Csak elment hozzá, s mindezt minden szó nélkül tette meg.. Hirtelen leszek kiakadva, a lobbanékony énem immár a felszínre tör, s nem sok kell, hogy ordibálni kezdjek, ámbár tartom magam, de rá sem nézek. Nem tudok. Lebuktatta a tervet, legalábbis a saját részét ezer százalékosan, s még neki is esett.. De ez hab a tortán, hisz Silverston visszaadta neki, vagyis ezt meséli. Egyrészt rá, másrészt meg Silverstonra is haragszom.. de nagyon. Ámbár most nem hat meg az, hogy sajnálni kezdjem Rinát, amint befejezte ezt a mesét, nos már hátrébb is lépek tőle rögvest. Idegesen túrok a hajamba, ahogy rá emelem a szempáromat. -Mégis mi a fenéért mentél el hozzá, Rina?-Kezdek el azon minutumban ordibálni. Szinte le sem lehetne nyugtatni, és még nyugtatóval sem..-Miért nem szóltál? Miért nem?-Folytatom tovább a kérdés sort, aztán hirtelen elhalkulok.-Oké, tudod mit.. elrontottad az egészet, ahogy van.-Magyarázom feszülten, és megrázom a fejemet.-Egy bosszú lényege a tökéletes kivitel, és nem az, hogy az első adandó alkalommal elszúrod, kérlek!-Mutatok rajta végig a beszédem alatt.-Ámde legyen, oké. Gyönyörűen megcsináltad, hogy neki ugrottál, s aztán kínzott. Remélem ezt akartad, mert most már többszörösen szenvedhettél, sőt embert ölhettél. Bravó.-Lezárom a szemeimet, s levegőt sem akarok venni. Ki vagyok rá akadva, s most az sem számít, hogy szeretem, vagy hogy törődök vele. -Kell egy kis szünet.-Szólalok meg hosszú percek múlva suttogva, majd hátrálni kezdek tőle, ahogy hátat fordítok, s ha csak meg nem állít, akkor távozom. Most nem tudok higgadtan állni hozzá, hisz felhúzott ezzel a tettével rendesen.
Ariana Fray
welcome to my world
► Residence :
» New Orleans
► Total posts :
59
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Tópart Csüt. Júl. 23, 2015 10:10 pm
Bran & Rina
...
Nem tudom, hogy mi lesz ezek után Brandon és köztem, nem tudom, hogy hogyan fog reagálni. Annyit tudok, hogy nagyon fog haragudni, kerek-perec megmondta, hogy ne csináljak semmi ostobaságot, ne kezdjek magánakciókba, ne sodorjam magam veszélybe. Én mit csinálok? Ellent mondtam mindennek, amit ő mondott, leszartam azt, hogy aggódik értem, nem érdekelt semmi és senki akkor, abban a pillanatban. Vagy is de, egy valami érdekelt... A családom, akikkel soha többé nem lehetek, nem ölelhetem magamhoz őket, nem érezhetem az illatukat. Soha többé nem láthatom a szüleimet, és ez iszonyatosan megvisel. Bármit megadnék azért, hogy akár csak egy napra is vissza mehessek az időbe, hogy legalább egy napot velük tölthessek, szükségem van rájuk... Szükségem van a szüleimre. A hiányuk pedig napról-napra emészt fel belülről, néha nem tudok rendesen gondolkodni, nem tudok különbséget tenni jó, és a rossz között, csak cselekszem és utólag jövök arra rá, hogy hoppá, ezt mégsem kellett volna. Így jártam most is, nem kellett volna Silverstonnal találkoznom, nem kellett volna semmit sem tennem, de én tettem, és eléggé megszenvedtem a találkozásunkat. Az átváltozás önmagában is fájdalmas, de az enyém lassítva lett, megkínzott és ezt nem bírom elfelejtnei, ha eszembe jut újra érzem a fájdalmat, melyet akkor éltem át. Ha belegondolok, akkor még most is érzem ahogy a csontjaim egyesével, lassan törnek el, a farkasölő kínzó fájdalmát a bőrömön. Nem tudom elfelejteni. Ahogy azt sem tudom elfelejteni, hogy mikor útoljára össze vesztünk Brandonnal, akkor napokig nem beszéltünk egymással, valósággal kerülte a társaságomat, és akkor nem ilyen komoly dologról volt szó, mint most. Most mi lesz? Szakít velem? Azt semmi képen sem szeretném, nem tudom mi lenne velem, ha ő sem lenne nekem... Alig maradt pár ember az életemben, akiben igazán megbízok, s ő közéjük tartozik. Nem akarom őt elveszíteni, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel a cselekedetemmel, amit csináltam, csak rásegítettem arra, hogy elveszítsem, hogy a kapcsolatunk tönkre menjen... Hisz ezzel a tettemmel azt sugallom, hogy nem bízom a tervünkben, hogy nem hiszem el azt, hogy sikerülhet elérnünk azt, amit kiterveltünk, azt sugallom, hogy nem bízok Brandonban. Pedig de, csak... Nehéz úgy a suliban lenni, Silverston óráin ülni úgy, hogy szívem szerint azonnal elhúznék onnan, de nem lehet. - Nem tudok enni... Nem vagyok éhes. - mondom halkan és a kajára sem nézek, csak a földet pásztázom a tekintetemmel. Hallom a következő mondatait, és pontosan jól tudom, hogy el kell neki mondanom minnél hamarabb, nem hallogathatom tovább a dolgokat, elég volt addig, míg kerültem őt. Tovább már nem lehet. Túl kell esni ezen hamar... - Csináltam valamit amit nem kellett volna... Olyan dolgot amit nagyon fogsz haragudni. - mondom és felnézek rá, a szemeibe. Alig bírom állni a tekintetét, de sikerül nem elnéznem. Erőt kell vennem magamon, most már tényleg itt az ideje annak, hogy megtudjon mindent arról az estéről. - Még mielőtt felkelt a hold, elmentem Silverstonhoz... Eleinte simán csak beszélni akartam vele, megtudni, hogy mit miért tett, hogy a szüleim mit ártottak neki, de aztán a beszélgetés olyan hangvételű lett, hogy nem bírtam magammal... Megtámadtam. Foghatnám a bennem lakozó farkasra, de... Ez teljes mértékben én voltam. - mondom halkan, s a hangomból érezhető, hogy a történetnek még nincs vége. Oh, még csak most kezdődik el igazán. - Természetesen ő duplán adta vissza azt, amit én csináltam. Az átváltozásomat lelassította, farkasölővel is kínzott. Aztán... - itt kicsit elhallgatok, ahogy eszembe jut újra az este, látok mindent a lelki szemeim előtt. - Kiengedett az üzletből, gyilkoltam. Nem is egy embert, sokat. - mondom immáron befejezve a történetet.
▼xxx▼ ▼Music▼ ▼.... ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Csüt. Júl. 23, 2015 8:03 pm
We are two words apart
Ahogy hátulról átölelem, először, mint vártam, megijed, aztán, mikor meghallja a hangomat, elernyednek az izmai, majd újra megfeszülnek. Gond van, tudom. Nem tudom, mekkora, de valószínűleg nem kicsi. Azóta tudom, hogy ez nemcsak egyszerű paranoia, mióta az a görény nemzőm, Silverston tegnap este felkeresett. Természetesen nem adott egyenes válaszokat, azt viszont egyértelművé tette, hogy bántotta Rinát. Az én Rinámat. Ha lehet, most már még inkább gyűlöltem, mint előtte. Dühös voltam Rinára, hát persze, de inkább a megkönnyebbülés vette át a helyét ennek pillanatnyilag, hogy látom, végül is ránézésre legalább nincs semmi baja. Most meg, ahogy megláttam, természetesen elragadott a hév. Érzem rajta, hogy nincs minden rendben. És azt is, hogy tudja, rosszul cselekedett. Nem is értem, mi üthetett belé. Honnan támadt az a képtelen ötlete, hogy egyedül keresse meg Silverstont. Korai volt, túl korai. Mégsem teremtem le egyelőre, mint ahogy azt sem árulom el, sejtem a feszültsége okát. Nyilván tudja, hogy nem fogok örülni, ha megtudom, mit is csinált. És ebben abszolút igaza van. Nagyon is. Sok kérdést felvet egyáltalán a folytatás, az együttműködésünk, a kapcsolatunk tekintetében. Viszont előbb meg akarok győződni róla, hogy biztosan minden rendben vele. Nem tudom, mit tett vele az a mocsok és ennek mindenképp a végére akarok járni. Meg, legyen néha bármilyen hirtelen, csináljon bármilyen hülyeséget, akkor is szeretem és fontos nekem. Láthatóan nehezére esik a beszéd és nekem sem könnyű elvonatkoztatni a közelségétől, ezért az első hirtelen feltörő szeretethullám után, amiben benne van az a rettegés is, hogy talán utoljára érinthettem őt meg ilyen szabadon, elengedem és tőle normál beszélgető távolságra leülök mellé a földre. Könnyebb lesz úgy koncentrálnom, ha a fizikai közelsége nem vonja el a gondolataimat. Mindenekelőtt azonban felé nyújtom a kettőnknek hozott ebédet. - Feszültnek látszol. Látom rajtad, hogy gond van, Rina. Biztosan nem is ettél rendesen az elmúlt napokban. Tessék, a kedvencedet hoztam, egyél, kérlek! – kedves mosoly árnyéka szalad át az arcomon, de aztán ismét elkomorulok. Tudom, hogy nem bír enni, mikor feszült. Pedig szüksége lenne a táplálékra, pláne így kicsivel az átváltozása után. Ha ő nem figyel magára, nekem kell ezt megtennem. - Rina, kérlek, mondd el nekem őszintén, részletesen, mi a baj! Mert látom, hogy baj van. Az átváltozásod estéjén nem jöttél el, ahogy szoktál és azóta fogalmam sem volt, merre jártál. Aggódtam. Mi történt veled? – komolyan nézek a szemébe. Hangomban csak árnyalatnyit érezhető az őszinte féltés és aggódás, egyébként nem viszem föl a hangomat, nem borulok ki, semmi számonkérés sem fedezhető fel a szavaimban. Azt szeretném, hogy ő mondjon el mindent, az ő szemszögéből. Egyértelmű, hogy jobban bízom benne, mint az apámban, hiszen nemcsak a szerelmem, de a szövetségesem, a társam is. Eddig legalábbis mindenképpen az volt. Silverston ugyan csepegetett el információmorzsákat, de túl keveset ahhoz, hogy össze tudjam rakni a teljes történetet és megtudjam, hogyan is volt valójában. Mert az a féreg hazudhatott is. Szerencsére én jobban tudom leplezni az érzelmeimet, mint Rina, így aligha sejti meg idő előtt, hogy az apám már felkeresett és tudok egyet-mást a kis magánakciójáról. Nem akarom, hogy rögtön védekezésre kényszerüljön és ne mondja el az ő álláspontját, mivel azt mindenképpen meg akarom ismerni és ennek fényében mérlegelni és határozni a továbbiakról. Mind az apám, mind a mi kettőnk kapcsolata tekintetében.
Nagyon jól tudom, hogy az arcomra legtöbbször kivan írva minden fajta érzelem. 2 éve folyamatosan tanulom azt, hogy hogyan fejleszthetnék ki egy tökéletes másolatot magamból, csak annyi különbség lenne, hogy az az énem ami már félig készen van igazából, nem érezne semmi érzelmet, képes lenne bárkin áttaposni célja elérésének érdekében. Bármit megteszek, hogy a szüleim gyilkosát holtan tudhassam! Nem érdekel, hogy milyen kockázatokkal jár, nem tudom elfogadni, hogy az élők sorában van, már régen a pokol legmélyebb zugában kéne megrohadnia. Gondolataimból egy ölelő kar ébreszt fel. Ijedtemben egyből felpattanok aztán egyből megnyugszok mikor meglátom, hogy Brandon az. Vagy is csak részben tudok megnyugodni, mivel nem tudom, hogy hogyan fog reagálni, ha megtudja, hogy magánakcióba kezdtem, és eléggé meg is szenvedtem azt. Világosan megmondta még az egésznek a legelején, hogy ne csináljak semmit, erre én mit csinálok? majdnem megölettem magamat... - Szia. - hirtelen csak ennyit tudok kinyögni. Tudom, hogy veszekedés lesz belőle, és szerintem nem is kicsi... Utálok vele veszekedni. Jó, mondjuk a kibékülések azok jók meg minden, de azért még is... - itt senki se gondoljon semmi rosszra, még nem feküdtünk le egymással. Ő már akarta, de én még nem hiszem, hogy készen állok rá... - - Ne haragudj, hogy kerültelek, csak... Eléggé nehéz napokon vagyok túl... - mondom halkan és végig a földet pásztázom. Nem vagyok képes a szemeibe nézni.
▼xxx▼ ▼Music▼ ▼.... ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Tópart Hétf. Jún. 15, 2015 1:49 am
We are two words apart
Rina igencsak furcsán viselkedik az elmúlt néhány napban. Nem igazán tudom hova tenni és ez nyugtalanít. Mindig is hangulatember volt és így telihold környékén még inkább igaz ez, de ez a mostani valahogy más. Érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Az átváltozása óta hiába kerestem, nem vette fel a telefonját. Sajnos a mobilom aksija tönkrement, miután telihold estéjén küldtem neki egy sms-t, hogy jól van-e, hiszen általában együtt szoktuk átvészelni ezeket az éjszakákat, legalábbis én zárom őt be, hogy aztán reggel érte menjek, most viszont nem jelentkezett, így pedig csak fél nappal később, mikor a szervizben kicserélték a hibás alkatrészt, találtam meg a fura hangvételű üzenetét arról, hogy hírei vannak és találkozzunk hajnalban az erdőben. Igazából furán hivatalos volt, mintha nem is ő írta volna. Nem tudtam hova tenni, de hiába hívogattam, nem kaptam választ. Egészen a mai napig. Most is csak egy kimért üzenet formájában arról, hogy találkozni akar velem délben. Természetesen nem akadékoskodtam, bár vasárnap van, de amúgy is mindig korán kelek, tizenkettőre gond nélkül odaérek, még ha elég messze is van az a tó, ahová hívott. Igazából kissé fura a helyszín, általában meg szokott keresni a lakásomban, vagy kávézóba és ilyesmi helyekre megyünk. Mégis, visszaírok, hogy rendben van és mikor eljön az idő, autóba ülök, hogy a megbeszélt helyre hajtsak. Jó félóra az út oda. Viszek magammal némi elemózsiát is, Rina kedvenc étterméből kértem menüt, bízva abban, értékelni fogja. Szeretem, amikor örül valaminek. Nagyon őszintén tudja kimutatni az érzelmeit és ez a legnagyobb gyengesége is, ugyanakkor kár lenne tagadnom, mennyire szeretem is ezt benne. Hogy minden, amit gondol, az gyakorlatilag kiül az arcára. Éppen ezért mondjuk elég hevesek a vitáink is, de hát annál édesebb a békülés. Képtelen vagyok sokáig haragudni rá, bármit is tesz. Most valami mégis nyugtalanít. Rossz érzésem van és ez nem lankad, mikor leállítom a motort, kiszállok a kocsiból, kezemben a szatyorral, ami az ebédünket rejti és elindulok a tópart felé, ahol a fűben ülve, nekem háttal, a távolba révedve pillantom meg Rinát. Nem hall meg, hogy közeledek felé, úgy tűnik, igencsak elmerül a gondolataiban. Nem vesz észre, még mikor egészen közel érek hozzá, akkor sem. Halkan letérdelek a háta mögé a fűbe és nem bírom megállni, hogy hátulról át ne öleljem a vállát és puszit nyomjak az arcára, ha nem ugrik el onnan meglepetésében. És ha elugrik, az még csak a jobbik eset. Elég ijedős, főleg, ha elgondolkozik. Remélem, nem kapok ösztönből egy orrba vágást tőle, vagy ilyesmi. - Szia Széplány! – köszöntöm a puszi után, a füléhez hajolva, amennyiben nem lök el semmilyen módon magától.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Tópart 
|| xxx || 
••• 
▼ 
