Most éreztem először bánatot. Mármint, nem életemben először, hisz ez a fajta érzés már gyerekkorom óta él bennem, hanem most voltam bánatos először vele. Nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra ez az érzés, nem akartam, hogy rákérdezzen, mi lett hirtelen velem, de fájt. Szomorkás voltam, mert rájöttem, hogy vonzódtam a tanárom iránt, de a valóságban soha nem lehetne semmi sem köztünk. Egyrészt ott volt a hatalmas korkülönbség, és én erre magasról tennék, ha nem lenne a tanárom és egyben a munkáltatóm. Ráadásul úgy vélem, hogy ez az érzés egyoldalú, s ő nem viszonozza mindezeket. A tanítványa voltam, senki más, csak a pillanat hevében mondta mindazokat lent a pincében, nem is gondolta komolyan, sőt az ellenkezőjét állítaná, ha most rákérdeznék. Ő már csak ilyen.. nem érez, vagy elnyomja őket, és valahol nagyon mélyen el vannak temetve azok. Én sajnos nem tudtam nem tudomást venni róluk, mert vannak és egyre szorosabb szálak fűztek engem a tanáromhoz. Nem akartam pont iránta így érezni, mert nem helyes, de egyszerűen nem lehet parancsolni a szívnek. - Nem csak ez tart vissza - motyogtam, és egy pillanatra ráemeltem fájdalommal teli kék szemeimet. "Te tartasz vissza.." ~ gondoltam magamban, majd hangosan felsóhajtottam, s megint elbambultam. Teljesen máshol jártam, a saját kis fantázia világomban, ahol bármi lehetséges. Ahol nem voltam ilyen nyuszi, s szavakba tudom önteni az érzelmeimet. Olyan bonyolult volt az egész, de ha jobban belegondolok ez az érzés mindig is ott égett bennem, s Dr. Silverston szavai kiváltottak bennem valamit. Ajánlatára csak bólogattam, majd némán követtem őt. Kíváncsi voltam az autójára, miket tartott benne, mert úgy vélem, hogy a személyes tárgyak, mint például a lakás, az autó mond el mindent az emberről. De egyben itt akartam hagyni őt, mert gyenge voltam. Nagyon megterhelő volt számomra a mai nap, és nem éreztem magamat erősnek, féltem attól, hogy olyasvalami fogja elhagyni az ajkaimat, amit majd később megbánok. Kérdése hallatán egy apró mosoly jelent meg az arcomon, s megálltam. - Van, amit jobb, ha nem fedünk fel - súgtam sejtelmesen, és már megint nem adtam meg a válaszomat. Nem is terveztem, és pontosan ezért döntöttem úgy, hogy nem fogok vele egy kocsival hazamenni. - Köszönöm az ajánlatot, de szerintem hazatalálok. Akkor.. - fújtam ki a levegőt -, majd holnap - hirtelen nem tudtam máshogy elköszönni tőle, így zavartan integettem egyet, majd hátat fordítva neki hívtam a taxitársaságot. Igaz, ha vele utaztam volna, megspóroltam volna nagyjából húsz dollárt, de hajlandó voltam ennyit kidobni az ablakon, ha ez azt jelentette, hogy megszabadultam a kérdéseitől. Egyelőre.
JÁTÉK LEZÁRVA! köszönöm szépen a játékot. <3
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Olyan sok dolog van, amit egy kicsivel másképp csinálnék, amit esetleg nem tennék, és amit esetleg tennék, ahelyett, hogy elszalasztottam volna. Összességében nézve viszont nem változtatnék semmit. Csupán egyetlen dolgot tennék meg végül, megölném a nőt, aki világra hozott. De minden más, ahogy ez idáig éltem, a lépések, amit tettem, a döntéseim vezettek el idáig, azok miatt tartok most itt, ahol tartok, és nem cserélnék le semmit. Az apróbb lépéseim és döntéseim viszont, például az, hogy magam mellé vettem Dorothy-t, azt mindenképpen kitörölném, már csak miatta is. Hogy ne essen baja, hogy ne keveredjen miattam bajba, esetleg ne akarjon olyan idegesítőn közel férkőzni hozzám. - Soha nem mondd, hogy soha - húzódik keserédes mosolyra a szám, miközben lehajtom a fejem. Ez a szó, hogy soha, olyan szó, mellyel nem szabad visszaélni, ha valaki azt mondja, soha, akkor az, biztos nem úgy lesz. Lehet, hogy most nem hagyna el semmiért, de mi lesz később? Mikor rájön, hogy hiába látja bennem a jót, hiába lát bennem emberit, nem fogom szabadjára engedni, nem fogom kimutatni. Az, amit hisz, hogy ott van, valójában egy rég letűnt kamasz fiú emléke, egy régi kép, mely örökké elveszett. Melyet kiirtottam, és próbálom eltörölni az utolsó maradékát. Nem lehetek emberi, hiszen nem vagyok ember. Nem érezhetek, mert gyengévé válok. Folyton erre emlékeztetem magam, folyton erre gondolok. Mert ez a valóság, nem mese, nincs olyan, hogy boldog vég, nincs olyan, hogy egyszerre lehet szerelmes valaki, és erős. Csak nagy szavak ezek, melyekkel a gyengék, az utolsók dobálóznak. Olyan szavak, melyek hazugságot hirdetnek. - Még mindig nem én vagyok a legjobb, ha csak ez tart vissza, keresek neked jobbat, aki tényleg úgy tanít, ahogy te hiszed, hogy jó - ejtem ki a szavakat fáradtan és meggondolatlanul. Ismerek olyan boszorkányokat, akik a szerintük jó érdekeket szolgálják, és bármennyire gyűlölöm őket azért, mert azt hiszik, meg kell semmisíteniük, Dorothy-nak ott lenne a helye. Nem mellettem, aki az emlékeit elvéve manipulálja őt. Nem mellettem, aki mellett majdnem meghalt. Ez a helyzet nem neki való. Látszólag lehet, hogy erős, de nem leszek képes sokáig úgy tanítani, hogy ne keveredjen bele a sötét mágia, a mérgező sötétség. El fog csábulni egy napon, és nem én akarom ezt elérni nála. Bár sokkal egyszerűbb lenne. Apránként megmérgezni a lelkét, hiszen elkezdtem. Érezte két alkalommal is, egyszer még az erdőben, másszor pedig nem is olyan rég, mikor ártani akart nekem. Érezte az erejét, ezzel elhintettem benne a fekete mágia magvait, melyeket akár növekvésre késztethetnék, hogy olyanná váljon mint én, de ez túl egyszerű lenne. Könnyű feladat. Olyan, melyet ez alatt a két hónap alatt bőven megtehettem volna. - Ha gondolod, tíz percre van innen a kocsim, elvihetlek - vonom meg a vállam, látszólag figyelmen kívül hagyva a hirtelen ridegségét. Tudom, hogy nem válaszolt a kérdésemre, és nem tudom miért lett ilyen. Fogalmam sincs, mitől változott meg pár pillanat alatt, de valamiért érdekel, pedig engem nem sok minden érdekel. Ez mégis. - Még nem válaszoltál a kérdésemre - sétálok le a lépcső aljáig, könnyed hangnemet megütve vele szemben, és ha velem tart, elindulok az autóm felé, melynek fekete sziluettje összemosódik a sötétkék éggel, mégis tudom, hogy hol van. Hogy néz ki. Az út végén várja, hogy ismét feléledve haza mehessek vele. Fáradt vagyok. Kimerített az erőm használata, ma majdnem meghalt miattam, és meggyógyítani egy halálos sebet nem egyenlő egy gyertya meggyújtásával. ahogy a láthatatlanná válás sem. Talán következő alkalommal jobban megy majd neki, talán felkészül, ha már kapott egy kis ízelítőt az én kiképzési módszeremből.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 576 ••
Hogy csinálja? Egyik pillanatban még kedves, olyanokat mond nekem, amelyek teljesen összekavarnak, a másikban pedig rideg és elutasító. Már-már kezdtem azt hinni, hogy az, amit lent hallottam a pincében csupán illúzió volt, s semmi más. Szívem szerint rákérdeznék, miért viselkedett úgy, mint aki aggódna értem, amikor nem is. Úgy látszik halál közeli állapotban képes megválni ettől a "szerepétől", képes lerombolni a maga köré épített falat, hogy meglássam az érző férfit mögötte. De miért nem tud ilyen lenni? Miért kell ez az egész elutasító hangnem és viselkedés? Már hónapok óta próbálom megfejteni Dr. Silverstont, rájönni a gondolkodásmenetére, mit miért tesz és a többi, de egyszerűen nem tudok rájönni. Még nem adtam fel a küzdelmet, egyszer meg fogom érteni őt.. valamikor. Majdnem. Ennyit tudott csak nekem mondani? Mi van, ha legközelebb megint eltaszít engem az a hatalmas erő, mi van, ha nem tudom befogadni azt, s megint bajba sodrom magam? Most itt tartózkodott a tanárom, meg tudta menteni az életemet, de nem vagyunk együtt a hét minden egyes napján. Máskor is előfordulhat, most csak szerencsém volt. Próbálta rám fogni, de nem hagytam magam. Felálltam a helyemről, és megfordultam, hogy rá tudjak nézni. Talán néha túlságosan is gyenge vagyok, de most kivételesen volt bátorságom kinyitni a számat, és megmondani azt, amit gondoltam. - Hangoztatom, de sosem hagytalak el. Sosem foglak itt hagyni - suttogtam az utolsó mondatot inkább már magam elé, és eszembe jutottak felém intézett szavai a pincében. Mindent hallottam, amit nekem mondott.. - Már rég elmehettem volna, de még mindig itt vagyok. A mai nap után is, pedig kockára tettem az életemet, de engem nem érdekel - ráztam meg a vállamat, ami nem igazán volt egy jó ötlet. Fájdalmamban ajkaimat összeszorítottam, és próbáltam nem a sebemre gondolni. Nem hagyhattam, hogy elkalandozzanak a gondolataim, ritkán adódik egy ilyen alkalom, amikor bátran tudom elmondani mindazt, amit éreztem. - Hányszor mondjam el, hogy a legjobbtól szeretnék tanulni? - nevettem el magam, és felsétáltam a lépcsőfokon. Eggyel lejjebb voltam, mint ő és egy barátságos mosolyra húztam a számat. - Hidd el, ha nyűg lenne, már rég nem lennék itt - emeltem fel rá kék íriszeimet, és legszívesebben megfognám a kezét, megmondanám neki, hogy mindig is itt leszek a számára. Várni fogok rá.. De nem teszem ezt, azért ehhez olyan mértékű bátorság kellene, amivel én soha az égvilágon nem fogok rendelkezni. Kérdésén lefagytam, majd a korlátra tettem a kezemet. Szívem szaporábban kezdett el verni, ahogyan gyorsabban kezdtem el venni a levegőt. A vér az arcomba szökött zavaromban, és az ujjamat kezdtem el birizgálni. Most nem volt rajtam a gyűrű. - Azért, mert... - kerültem a szemkontaktust, és egy nagyot nyeltem. Ha eddig nem árultam el magamat, most már minden bizonnyal látja, hogy valamit titkoltam előle. Márpedig az érzelmeimet. Eddig is éreztem egyfajta rajongást iránta, de a mai nap után ráébredtem arra, hogy ez több volt annál. Sokkal több. Sajnos, nem látom, hogy érzéseim viszonzásra lelnének, így nem is mondok semmit sem. Nem tehetem kockára ezt a kicsit, ami köztünk volt. Félek, hogy ha bevallanám az igazat, többé már nem akarná, hogy őnála tanuljak, hogy neki dolgozzak. Nem veszíthetem el... - Későre jár, Dr. Silverston - fordítottam neki hátat és most én löktem el őt magamtól. - Hamarosan korom sötét lesz, és ki tudja miféle lények tartózkodnak a környéken. Ráadásul holnap dolgozok, ki kell pihennem magam - nem akartam így viselkedni, de muszáj volt. Az igazat nem tudhatja meg. Lehet eljön egyszer annak az ideje, de az nem most van. Tekintetem az elém táruló erdőn állapodott meg, s próbáltam kordában tartani az érzelmeimet. Figyelmemet annyira lekötöttem ezzel, hogy észre se vettem, hogy úgy viselkedtem, mint ő. Egyik percben még kedves és barátságos voltam, a másikban meg elutasító. Mintha kicseréltek volna.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Dorothy tanítása sok újat tartogatott még számomra is. A legelején csak azért egyeztem bele, mert azt akartam, hogy a többi közé kerülve szolgáljon engem az ereje. Semmi több miatt, most pedig már nem akarom. Valami megváltozott, és képtelen vagyok rájönni, hogy mikor történt. Talán az első csókunknál? Vagy már jóval előbb, akkor, mikor először ölelt magához? Nem tudom, és nem is próbálom meg megfejteni. Túl sok érzelmet vált ki belőlem, túl sok olyan dolgot hoz fel, melyet egész életemben kordában tartottam, elzártam, és nem néztem rájuk. Olyan érzéseket, melyeket tagadok, és elnyomok, mintsem engedjek nekik. Akkor válnék igazán gyengévé, és én nem lehetek gyenge. Nem lehet gyengém, és nem válhat senki fontosabbá önnön magamnál. Pontosan ezért nem engedem közel. Inkább meghagyom a hitében, hogy én nem érzek, hogy nincs olyan, aki iránt gyengéd érzelmeket táplálhatok. Higgye, hogy egyoldalú, de többet ne. Épp ezért vélem hibának azt, amit tettem alig negyed órája. Egy olyan hibának, mely romba dönthet mindent, egy egész élet - másfél évszázad - kemény munkáját. Túl sokat vesztenék, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Még Lukas sem lehet olyan fontos, hogy érte haljak, előbb venném el a testét, és mindent, amit felépített, mintsem meghaljak érte. Holott panaszom nem lehet rá - csupán az az erős akarata -, mely miatt ezt kellene tennem. - Majdnem. Ez a kulcsszó. A majdnem az nem halál, a majdnem győzelem nem győzelem. Ha így nézed, máris máshogy látod. Az, hogy azt hitted meghalsz, nem egyenlő azzal, hogy meg is történik - csendül fel a hangom halkan, mégis ridegen. Mintha a negyed órája látott gyengeség pusztán illúzió lett volna. Mint egy téveszme, egy álomkép. Nem érdekel, ha zavarná, ahogy az sem, ha nem. Nem érdekelhet. Harcolok magammal, miközben felveszem az álcát, mely elfedi a valódi érzéseimet a külvilág elől. Ez a helyes. Csak így lehetek erős. Anyám folyton ezt mondogatta. Anyám, aki talán már tényleg nem él. A nő, akit tiszta szívből megvetek, mégis hálás vagyok neki, amiért nem hagyott elkallódni. Talán, ha rendes, szerető anya lett volna, nem jutok idáig, nem élhetem át, milyen is az igazi erő. Nem lennék más, mint egy gyenge senki, de általa valakivé lettem, olyanná, akitől félnek, akinek hatalma van. Talán ez az, amit köszönhetek neki, ez az, ami miatt soha nem leszek elég hálás. Talán egy részem megbékélt a múlttal. Egy részem soha nem is ölte volna meg. De mégis a sok rossz eltünteti ezt az érzést, és átformálja valami mássá. Haraggá, és hiába jut megannyiszor eszembe, mégsem tudok túllépni a múlton. Dorothy hangja felcsendül, és élesen hallom minden egyes szavát, és a mögötte rejlő gyengeséget, az érzéseket, mindent, amit sosem tudott elrejteni. Őszintén kifejez minden érzést, minden haragot, amit éppen irántam táplál. Rácsodálkozik a világra, és gyermeki szemmel képes gyönyörködni olyan dolgokban, amit én nem vennék észre. Mindemellett rendszerető, összeszedett, és nem lehetne rá egy rossz szavam sem, de a becsmérlő szavaim ösztönzőek, hisz harcolt az életéért, önmagáért, és nem adja fel egykönnyen. Bele kell törődnöm, hogy mellettem marad, bár egy részem örül. Mellette könnyebb megnyugodni, ha éppen ideges vagyok, könnyebb elfelejteni azt, ami miatt feszült vagyok még akkor is, ha soha nem mondom el, mi húzott fel. Halk szavaira megfordulok, őt nézem, ahogy a lépcsőn ül, ahogy arcát a kezébe temetve intézi felém szavait, én pedig megdöbbenek. Percekig meg sem tudok szólalni, hiszen most ő mondja, hogy elküldhetem. Most ő mondja, amit lát, és nem csak meghúzódik a háttérben. Nem azt teszi, amit mondok, hanem tovább megy, döntésre kényszerít. Meglepve emésztem a szavait, amikor bevallja, hogy ez a legjobb dolog régóta, és nem akarja elengedni. Rá kell döbbennem, nem ismerem őt. Messzemenő következtetéseket teszem, melyeket a viselkedéséből vonok le, innen ismerhető meg az ember igazán. - Nekem nem úgy tűnt. Folyton hangoztatod, hogy túl sok, túl szigorú vagyok. Én nem tudok máshogy tanítani. Ezt tanultam, engem se szép szavakkal és kedveskedéssel tanítottak, hanem bedobtak a mélyvízbe - nem tudhatja a múltam, de ezt a részét igen. Hiszen nem véletlen vagyok ilyen erős. Nem azért, mert könyörögtek nekem, vagy szép szóval vettek rá. - Olykor fogalmam se volt, hogy mi lesz a feladatom, és ellenben veled, mellettem egy ilyennél soha nem volt senki - ezzel megtudhatja, hogy nem mentem el. Végig mellette voltam, amikor nem látott, akkor is. Velem ilyen nem történt. Még mindig nem tértem a tárgyra, hiszen nem tudom, mit akarok jobban. Azt, hogy elmenjen, vagy azt, hogy maradjon. Nyugodtabbá válok mellette. - Soha nem azért kérdezem, mert el akarlak üldözni. Azért teszem, mert úgy érzem, úgy éreztem, neked csupán nyűg az egész. Hogy csak azért akartál tőlem tanulni, mert nincs más, aki nem ennyire szigorú - megfordítom a dolgot. Én célzom őt ezzel, és bár nem mondtam ki a kérdést, tudni akarom, miért viselkedik így? Miért érzem azt, hogy csak azért van mellettem, mert nincs jobb? Talán üldözési mániám van, talán tényleg nem mutatja ki, hogy ez a legjobb dolog az életében. Nem tudom, már nem is akarom kiismerni az embereket. Nem ebből a világból vagyok. Ebben az emberek kicsinyesek, és tele vannak hátsó szándékkal. - Ha nem érezném ezt, nem tenném fel annyiszor eme kérdést. Mégis, ha ez a legjobb dolog az életedben, miért nem látom rajtad? - végül felteszem a kérdést halkan, csendesen. Hűvös szavaimba talán enyhe él, és apró megbicsaklás kerül, de nem érdekel. Az arcom úgysem árul el semmit.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 880 ••
Igaz, begyógyította a sebet, sőt inkább lyukat, ami a mellkasomban keletkezett, de még ő sem tudta eltüntetni a fájdalmat. Ki voltam merülve, iszonyat hosszú volt a mai nap, kezdve a támadással, amit Dr. Silvertonra kellett mérnem, át a vámpírok elpusztításáig, egészen a farkasig. Megerőltető volt számomra, hisz eddig nem igazán kellett alkalmaznom az erőmet, eddig mindig csak tanultuk a varázsigéket. Sokkal jobban szerettem a mágia elméleti részét, ez a gyakorlati rész igazán félelmetes volt. Ha csak egy kicsivel is odébb megy az a vasrúd, és a szívemet lyukasztja át, akkor már rég halott lennék. Nincs olyan mágia, ami képes visszahozni a halottat az élők közé. Vagyis.. én nem tudok róla, de szerintem lehetetlen. Léteznek természetfelettiek, de a halottak feltámasztása az már egy teljesen más ügy volt. Képtelenség. De nem is akarok ezen agyalni, a lényeg, hogy élek... - Erre törekedjek? Hisz kis híján meghaltam - néztem magam elé értetlenül, majd rá, ahogy felértünk a földszintre. Itt is ugyanolyan nagy rumli uralkodott, mint a szanatórium többi részében. Félelmetes belegondolni, hogy egyszer itt embereket kezeltek, s az idő elteltével ilyen elhagyatottá vált. Egy kis felújítás, és olyan lenne, mint régen. Inkább a belső részre szorulna kisebb-nagyobb átalakítások, az épület külsejében keletkezett károkat csak alapos megfigyelés után venné észre az ember. Mikor "dicsérő" - nekem már ez annak számított - szavait hallottam, akaratlanul is elmosolyodtam. Szerintem, ügyetlen voltam, hisz majdnem meghaltam.. Viszont nem csak ő lepődött meg, hanem én is. Egy teljesen új érzés keletkezett bennem abban a pillanatban, egy olyan, amelyről fogalmam sem volt még. Nehéz elmagyarázni, de ha megtanulnám kordában tartani azt, akkor egy nap belőlem is egy erős boszorkány lehet. De az előtt még egy hosszú, rögös, akadályokkal teli utat kell megtennem. Figyelmesen végighallgattam őt, annak ellenére, hogy vagy kétszer.. öö várjunk most már háromszor közbe szóltam volna. Kicsit kellemetlenül érintett, hogy ezt nézte ki belőlem. Ha fel akartam volna adni, már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt megtettem volna. De itt vagyok. Még mindig itt vagyok, és nem fogom egyhamar elhagyni Dr. Silverston oldalát. - Ezt a kérdést már annyiszor megkaptam - forgattam meg a szememet, de csak azért mertem így viselkedni, mert háttal volt nekem. Követtem lefelé a lépcsőkön, végre már nem volt ott az a láthatatlan fal, mely visszatartott engem a meneküléstől. Akkor egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe. Kicsit meginogtam a lépcső közepénél, s meg kellett kapaszkodnom a korlátban. - Ma kockára tettem a saját életemet, nem is egyszer, de még mindig itt vagyok. Nem lehet tőlem könnyen megszabadulni - viccelődtem, és a nyakamon lévő seben végighúztam az ujjamat. Olyan messzinek tűnt a vámpírtámadás, mégis a mai nap folyamán nem csak azt kellett átélnem, hanem egy farkassal is megküzdenem. A hab a tortán a rúd, ami majdnem kioltotta belőlem az életet. - Maradni szeretnék, erős akarok lenni, én ezt már rég eldöntöttem. És azok alapján, amit mondtál, nekem az esett le, hogy nem akarsz tovább tanítani. Inkább valld be ezt, ne próbálj engem elkergetni, mert nem fog sikerülni - haladtam el mellette, majd leültem az egyik lépcsőfokra. Úgyis egy idő lesz mire kiér a taxis. - Ez a legjobb dolog, ami történt velem már hosszú idők óta. Nem akarok róla lemondani - megráztam volna a fejemet, de rájöttem, hogy az pont nem tenne jót nekem. Így csak ültem, magam elé bámulva. - De ha nem akarsz tovább velem szenvedni, inkább mond el. Nagylány vagyok, megbirkózok vele - motyogtam, s a kezeim közé helyeztem az arcomat. Én tisztában voltam azzal, amit akartam, na de ő?
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Egy részem visszavágyna a gyengeségbe, az ölelésébe, és soha nem engedné el. Ez a részem egy szentimentális, szeretetre éhes korcs, amit nem bírok elviselni magamban. Amit minduntalan elnyomok, hogy soha ne törhessen a felszínre. Ez az énem, amelyik folyton előtörne, akárhányszor közelebb kerülök Hozzá. Érzem őt, mintha összekötne egy láthatatlan szál, én mégis ellököm. Mindennek a lehetőségét, ami boldoggá tenne, mert anyám szavai oly mélyre égtek az elmémbe, hogy nem törölhetők onnan ki soha. Nem leszek szerelmes, nem fogok makacsul ragaszkodni valakihez. Nem tehetem meg. Jeges tekintet, rezzenéstelen arc. Mind csupán álca, jól működő, sokáig fenntartható. Olykor mégis oly nehéz, mintha kínoznának. De ezt kell tennem. Így helyes. Ez az, ami megakadályozza attól, hogy veszélybe kerüljön, mások nem láthatják rajtam, amit ő alig öt perce. Mások nem vehetik észre azokat a rezzenéseket, melyek rajtam láthatók, h nem figyelek oda. Egész életemet kontroll alatt tartom, majd ezek az érzések is elmúlnak. Érzések? Beteges, hogy pont én beszélek erről, akiről senki nem tudja elképzelni, hogy képes rá. Mintha kiirtották volna belőlem. Valahol tényleg így van. Évekkel ezelőtt engedtem el ennek a fontosságát, évekkel ezelőtt dobtam el magamtól. Én is voltam érzelgős bolond, aki hitte, hogy a boldogság örökké tart, de tévedés. Csak egy álca, egy délibáb. Semmi több. Nem lehetsz boldog sokáig, hiszen elveszi tőled egy nagyobb erő. A halál. Ezért már nem akarok belefolyni, és nem is fogok. Látom rajta, hogy ő nem így gondolja, tudom, hogy érez irántam, csak ő nem emlékszik, hogy burkoltan, de bevallotta. Hagyom, hogy elhiggye, egyoldalú, és nem fogom megingatni őt. Az előbbi csupán pillanatnyi gyengeség volt. Ritkán látott érzelemkitörés. Soha többé nem engedem láttatni majd. - Akkor kapaszkodj ebbe az érzésbe legközelebb is. Emlékezz mit éreztél, és ragadd meg. Törekedj erre, ha ismét veszélybe kerülsz - hangom ismét tárgyilagos, tiszteletet parancsoló, ahogy sietve szedem a fokokat. Fel akarok érni minél előbb. Majd ha felérek, felé fordulok. Egy félmosoly játszik ajkam sarkában, majd mély levegőt veszek. - Nem számítottam rá, hogy ilyet produkálsz majd - sóhajtok, de semmi sem mutatja, hogy el akarnék állni az útból -, szóval örülhetsz, mert képes voltál engem is meglepni, az pedig nagy szó! - jelentem ki határozottan, majd az ajtó felé fordulok. A védő ige még mindig fenn van, meggátolva a távozást, és egyelőre még nem is engedem le. - Nem mondom, hogy tökéletes voltál - fordulok vissza felé ismét -, ahogy azt sem, hogy jó. Túl sokat hezitálsz, mielőtt támadnál, túl sokat gondolkozol, és túl sok energiát fecsérelsz még mindig a hisztizésbe - folytatom szavaimat komolyan. Arcomról semmit nem olvashat le, minden bizonnyal idegesíti, hogy nem tértem még a lényegre. - Mindazonáltal most először láttam rajtad, hogy tényleg akarod, és mintha egy részed elfogadta volna az erőt. Csupán rád kellett ijesztenem hozzá - mosolyodom el ismét. Igen, megtettem. A színészi képességeim még mindig kimagaslóak. De természetesen nem volt minden hazugság, hiszen akár dönthetnék úgy is, hogy nem tanítom tovább. - Azt reméltem, hogy nem fog menni, hogy magad hátrálsz majd ki, és kérsz arra, hogy engedjelek el. Hogy te magad döntesz úgy, hogy eleged volt ebből a fajta módszerből - hagyják el a szavaim ajkaimat, miközben elfordulok tőle. Reményeim szerint fel kellett volna adnia. Félreismertem a képességeit. Azt gondoltam, miután a vámpír megharapja, kimondja, hogy elege van, és el akar menni. De nem tette. Gondolataim messze járnak, és közben feloldom a varázst. Kitárom az ajtót, majd kilépek rajta. - Így a kezedbe adom a döntést most utoljára - állok meg, mikor lesétáltam, és miután beér engem. - Te döntöd el, mit akarsz. Elmész, és elveszted az erőd, esetleg keresel másik tanárt, vagy maradsz, de akkor nem vagyok hajlandó több hisztit és kifogást meghallani - a szavaim kiejtésekor igyekszem felvenni a szemkontaktust. Tudnia kell, hogy ez az utolsó esélye. - Innen csak nehezebb lesz - figyelmeztetem. El akarom üldözni magam mellől, tényleg ezt akarom, hogy ne ugráljon körbe, hogy ne akarjon jót látni bennem, mikor nincs. Csak lásson olyannak, mint mindenki más. Kegyetlennek, gonosznak és szörnyetegnek...
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 656 ••
Oly régóta kísértett ez az érzés, s végre sikerült belátnom, hogy beleszerettem. Amikor a homlokunk összeért, olyan volt, mintha az áram csapott volna végig a testemen. Arcszeszének kellemes illata csiklandozta az orromat, s tekintetem egyetlen egy másodpercre sem hagyta el az ajkait. Olyan kecsesek, olyan formásak.. De nem. Az már tiltott terület, maximum a saját képzeletemben, vagy egy alternatív világban fordulhat elő, hogy valaha elcsattan köztünk egy csók. - Csak szundítottam egy kicsit, alaposan elfáradtam a mai óra után - most kivételesen nem a csiszolatlan humorommal - ugye csak vicceltem? - akartam felvágni, csupán enyhíteni szerettem volna a helyzetünkön. Tényleg meghaltam volna nélküle, és a legfurcsább mindebben az, hogy őt is megrázta. Soha semmilyen komolyabb törődést, vagy ragaszkodást nem mutatott ki felém. Ezért is estek olyan jól a szavai, szinte a fellegekbe reptettek. Nem is fogom felhozni ellene, ritka alkalmak egyike, nem szeretnék ezzel visszaélni, hátha idővel úgy dönt, hogy megint kifejezi az érzelmeit. Én nem bánnám. Először csak néztem a felém nyújtott kezét, végül is elfogadtam, s megnyugodtam mikor nem volt semmilyen hátsó szándék a mozdulatában. Elfáradtam, elfogyott az erőm, nem lenne energiám újabb és újabb feladatokra. Kérdésemet természetesen mellőzte és szomorúan vettem tudomásul, hogy az előbbi férfi eltűnt. Csupán egy pár másodpercre vette le az álarcát, és végre a mögé láttam. Talán a megismerkedésünk óta most először.. De sajnos, mint minden jó, ennek is egyszer véget kellett érnie. Visszatért a tárgyilagos, rideg hangnemére és csak megráztam a fejemet, amiért többet képzeltem bele a dolgokba. Nem kellett volna. Szívem szerint én is kikerültem volna a kérdését, s újra feltenném a sajátomat, de még mindig Ő volt a tanár, én csak a tanítványa voltam. Vagyis remélhetőleg a mai baklövésem után is szeretné folytatni a taníttatásomat. Makacsságomat egy pillanatra félretettem, és ahogy követtem a lépcsőn, úgy próbáltam felidézni magamban, ami akkor végigment rajtam. - Igazából fogalmam sincs, még sosem éreztem, hogy ennyi erő birtokában lennék - vontam meg a vállamat, és igyekeztem nem elveszteni az egyensúlyomat. - De ahogy az öklöm találkozott a padlóval, ott valami egészen más történt. Nem tudom leírni, még magam se tudom pontosan, hogy mi volt az.. Meg akartam védeni magam, csak ez lebegett a szemeim előtt - meg téged is, de ezt már nem akartam bevallani neki. Még szerencse, hogy nem szemtől szemben álltunk, különben egyből lebuktatnám magam. Nem tudtam annyira koncentrálni, hogy gördülékenyen a szemeibe tudjak hazudni. Felértünk a földszintre, ahonnan az előbb levarázsolt minket a pincébe. Csak most jutott eszembe, hogy a farkas még mindig ott feküdt holtan. Nem mintha attól félnék, hogy valaki meglátná, mert elég elhagyatottnak tűnt a hely, de azért mégis kíváncsi voltam, hogyan fogja eltüntetni onnan Dr. Silverston. - Ami a kérdésemet illeti, nem szeretnék túlságosan tolakodó lenni, de majd' megöl - hmm.. ezzel a szóval most már nem kéne viccelődnöm - a kíváncsiság. Tudom, hogy nem erre számítottál, mikor rám uszítottad a farkast, és nagyon sajnálom.. - hajtottam le a fejemet a mondatom végén. Utáltam csalódást okozni másoknak, de neki egyszerűen rühelltem. Márpedig a mai nap folyamán siralmas volt a teljesítményem, így nem is csodálkoznék, ha nemes egyszerűséggel közölné velem, hogy vége.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Nem tudom, miért érint így ez az egész. Nem akarom elfogadni, nem válhat fontossá az életemben, ahogy senki sem. Nem engedhetem közel. Mégis, ahogy meglátom őt, a mellkasából kiálló csővel, ahogy összeomlik, majd elájul a karjaim között, teljesen kivetkőzök magamból. Gyengévé válok. Gyengévé, és sebezhetővé. Könnyen leigázhatóvá. Elhagy az erőm, és idegesen próbálom visszahozni őt, elállítani a vérzést, és ez meg is történik. Látom, ahogy összeforr a seb, de ő nem tér magához, én pedig érzem, ahogy összetörök. Ettől védem magam, ezt nem akarom soha. Ezt nem engedhetem meg magamnak, ha már eddig eljutottam. Hiszen nem véletlenül teszem, amit teszek. Mindent én akartam így, megterveztem, és azt is, hogy hová akarok eljutni. Ő pedig mindent romba dönt. Nem érezhetek így, nem érezhetek. „A szeretet gyengeség. Ha szeretsz, van gyengéd. Ha van gyengéd, le lehet győzni, meg lehet fogni, és tönkre lehet tenni. Ha van gyengéd, sosem leszel naggyá. Sosem éred el a célod. Sose leszel olyan, akitől félnek az emberek. Csupán egy leigázott, legyőzött senki leszel. Semmi több. Egy eltaposható kis féreg. Jól jegyezd meg! Ha szeretnélek, nem lennél ilyen erős! Soha ne engedd meg magadnak azt a luxust, hogy legyőzhessenek, mert akkor elvesztél. Örökre!” Anyám szavai ordítanak fejemben, miközben érzem, ahogy azzá válok, ami a legnagyobb félelmem. Egy gyenge, legyőzhető féreggé, amit könnyű eltaposni. Nem tehetem ezt. Mégsem teszek ellene semmit. Csupán elhiszem, hogy az ölemben fekvő nő halott, ahogy elengedem őt, és az emlékeimet, megkönnyebbülök. Érzem, ahogy könny marja a szemeimet, de nem engedek nekik, visszanyelem mindet, és igyekszem rendezni a vonásaimat. A fejemben él egy kép, ahogy elrendezem az ügyet, ahogy végül senkinek nem lesz gyanús a halála, fejben eltemetem őt, hiszen elkéstem. Soha nem fordítható vissza többé. Gondolatban elvágom a szálakat, amik hozzá kötöttek, és valahol egy részem sajnálja, hogy nem adtam vissza az emlékeit még utoljára. Hogy tudatlanul halt meg. De ez talán valahol jó is. Az, hogy soha nem emlékezhetett. Mozgás rángat vissza a gondolataim közül, az ölemből jön, eleinte pedig azt gondolom, hogy a farkasban maradt némi erő, hogy nekem támadjon. Most megtehetné, de nem ő mozdult meg. Dorothy az ölemben, és felül. Én pedig érzem, ahogy megkönnyebbülök. Arcom meglepettséget tükröz, ami a gyér fényben alig kivehető. Szinte ledermedek, holott a varázserőm soha nem hagy cserben. Figyelem arcának vonásait, ahogy rám néz, én pedig megdöbbenek tettén, ahogy hálásan az arcomhoz ér ajkaival, összeráncolom a szemöldökömet. Megkönnyebbült sóhajjal szorítom őt magamhoz, majd elhúzódom, hogy lássam az arcát, a szemeit, hogy megnyugodva döntsem a homlokának a sajátom. - Azt hittem meghaltál - engedek az ölelésnek ismét, majd végül hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésből, elengedem őt. ahogy akkor tettem, mikor halottnak hittem. Így is túl sokat látott belőlem, túl sok emberit, holott nem vagyok ember. Igyekszem felállni a földről, álló helyzetben sokkal kényelmesebben érzem magam, majd onnan nyújtok kezet neki, hogy segítsek a helyzetén, ha engedi. - Hogy csináltad azt, amit a legutóbb? Ami miatt majdnem meghaltál? - válaszolok kérdésre kérdéssel. Egyelőre nem akarom elmondani azt, amit tudni akar. Egyelőre én akarom tudni, hogy mi volt ez. Mire gondolt. Mit érzett akkor. Talán ezzel a tettével ment át a teszten? Megeshet. De ő még nem tudja, mert nem árulok el semmit. Arcom vonásait rendezem ismét, hogy újra rideggé válhassak, és ne lásson rajtam érzelmet, miközben elindulok az emeletre vezető lépcső felé. Mára vége a gyakorlásnak.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 549 ••
Kezeim izzadni kezdtek az izgalomtól, mely a csengő óta folyamatosan növekedett bennem. A levegő is mintha belém szorult volna, s nem tudtam ezt az érzést elhessegetni. Olyan voltam, mint egy izgatott tinilány az Alkonyat premier előtti vetítésén. Úgy görcsöltem, és simán megtehetném, hogy egyszerűen csak kisétálok a teremből. Senki sem szegezett fegyvert a fejemnek, én döntöttem így, persze miután barátnőm azzal cukkolt, hogy nem merem megtenni. Meg akartam neki mutatni, hogy nem voltam egy félénk kis nyuszi, de ahogy az asztala felé sétáltam, leginkább annak éreztem magam. Legszívesebben most rögtön sarkon fordulnék, és kirohannék az ajtón, anélkül, hogy visszanéznék rá. Viszont azt örökre megbánnám, és tényleg egy örök életre el lennék könyvelve, mint egy ijedős kislány. Így hát az asztala elé érve, egy kedves mosollyal üdvözöltem őt, ahogy találkozott a pillantásunk. - Jó napot kívánok, Dr. Silverston - üdvözöltem őt, és még szorosabban öleltem magamhoz a könyvet, melyet minden bizonnyal ő írt, álnéven. - Megtenné, hogy ezt aláírja nekem? - helyeztem el előtte a könyvet, és ahogy rápillantott csupán egyetlen egy mondat hagyta el az ajkait. - Nem lehet igaz
A fájdalom kezdett elmúlni, de még mindig nem szűnt meg az a bizsergő érzés a mellkasomban. Semmi erőm nem volt megmozdulni, ahogyan megszólalni sem. Fáztam.. Nem tudom hol voltam, de pokolian fáztam. Olyan volt, mintha lebegnék a nagy semmiben. Meghaltam volna? Fel nem tett kérdésemre egyből jött a válasz. Egyből felismertem a hangját, milliók közül fel tudtam volna, úgy az elmémbe égett. Meg akartam nyugtatni, hogy nem fogok meghalni, de nem hogy nem találtam meg a saját hangomat, de még a számat se tudtam kinyitni. Megint kezdtem elveszteni önmagamat, mintha lassan el akarnám hagyni a testemet. Nem.. Nem halhatok meg. Muszáj, valamire összpontosítanom, például ahogyan vette a levegőt. Erősen koncentráltam, vagyis csak próbáltam, mostanra már teljesen legyengültem. Folyamatosan hallottam, ahogy hozzám beszélt, és mindent bevetettem ahhoz, hogy én is cselekedjek valamit. Talán a kisujjam megrándult, de lehet, hogy csak beképzeltem magamnak. Üvölteni lett volna kedvem, és utáltam ezt az érzést, mert az égvilágon semmire sem voltam képes. Pedig úgy megnyugtatnám tanáromat, mondanám neki, hogy rám számíthat, sosem fogom elhagyni őt.. Nem tudom mi történt, de hirtelen visszatértem. Nagy nehezen kinyitottam szemeimet, és pár pislogás után kirajzolódott felettem markáns arca. Élek! Alig bírom elhinni. Mellkasomhoz nyúltam, mely még mindig ragacsos volt a vértől, de a seb eltűnt.. Egyszerűen nyoma veszett, mintha ott se lett volna. Kezemet megtöröltem a nadrágomba, ahol még nem voltam koszos, és nagy nehezen ülőhelyzetbe toltam fel magam, mialatt egy másodpercre sem vontam el a figyelmemet a tanáromról. - Köszönöm - hálálkodtam, és szemeim könnyekkel teltek meg. Tisztán láttam, hogy az a rozsdás cső keresztül ment a mellkasomon. Meghallhattam volna, de nem hagyott magamra, hanem.. - Megmentetted az életemet - nem tudom, hogy mi miatt érzékenyültem el, talán azért, mert majdnem meghaltam, de talán azért, mert még mindig frissen égtek bennem a szavai, de egy gyengéd puszit adtam az arcára. És ha már ilyen közel voltam hozzá, magamhoz is öleltem. Nem tudtam szavakba önteni, hogy mennyire boldog voltam, így csak még szorosabban fontam át kezeimmel őt, és a nyakába temettem az arcomat. Parfümjének az illatától hirtelen déjavú érzésem támadt, de nagyon nem foglalkoztam vele. Nem tudom mennyi ideig maradhattunk így, mert valahogy az idő mintha megállt volna, amikor magamhoz öleltem őt. A szívem zakatolt és nagyon örültem a szegényes világításnak, mert így nem láthatja mennyire elpirultam. Ahogy elengedtem, csupán egyetlen egy kérdést intéztem felé. - Átmentem a teszten? - vigyorogtam rá pimaszul, s megtámaszkodtam a földön. Nem tettem megjegyzést arra, amit az előbb hallottam a szájából, mert még én sem fogtam fel őket igazán. Ráadásul Dr. Silverston nem az a fajta ember, aki előszeretettel beszél az érzelmeiről, így inkább jobbnak láttam nem firtatni a témát. De egy valamiben biztos voltam márpedig abban, hogy halálosan belezúgtam, és ez az érzés napról napra csak erősebb lesz.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Dühét hallom, és látom arcán, de nem érdekel. Mindegyikük dühös, mikor rájön, hogy nem egyszerűen csak játszadozunk az erővel, hanem használjuk is. Hiszen hogy tanulná meg, ha nem így, élesben? Nem hagyom magára, mert bármikor kimerítheti magát, így tudok azonnal reagálni, habár én is érzem, hogy egy-egy varázslat leszívja az energiáimat, mégsem hagyom abba. Szükségem van az erőmre, használnom kel minden egyes nap. Nem pihenhetek, de ezzel önmagamat is veszélybe sodrom. Ezzel a saját életemből lopok el önszántamból dobom el magamtól. Mintha egy öngyilkos kísérlet lenne, mintha csupán erre vágynék. Holott a hatalom miatt áldozatokat kell hozni. Olyanokat, amik olykor veszélyesek, olyanokat, amiket sokan nem érthetnek meg. De én tudom, mit vállalok, vagy legalább sejtem. Egész életemben igyekeztem elzárni magam mindenki elől, kezdve az anyámmal. Eddig egy ember volt, akiért öltem volna, akiért a halálba meneteltem volna dalolva, és soha nem volt még egy olyan, akiért ezt megtenném. Lukas mégis más. Ő a kivétel, aki szinte olyan nekem, mintha a fiam lenne. Most viszont itt ez a nő, akit tanítok, aki összezavar, aki miatt figyelmetlen leszek, és olyan dolgokat, amik nem rám vallanak, amiket nem tehetnék meg, mert egyszerre nem lehet szerelem, illetve hatalom. Ráadásul én nem szeretek. Nem szerethetek senkit, és nem is akarok. A szeretet gyengeség, és én nem vagyok gyenge. Ez az igazság. Soha nem is leszek senki kedvéért sem. Ha választanom kell, hogy a hatalom, vagy a szeretet legyen, ami életem végéig kísér, minden bizonnyal az előbbit választanám. Ezer százalék. Felszínes vagyok, és ráadásul sokak szerint elviselhetetlen modorú. De mindez tartja távol az embereket. Jók ők kívül. - Tanítalak - csendül fel hangom, majd elmosolyodom. Végül mégis kibírta eddig. Nem gondoltam volna, és most itt van, és próbál helyt állni, bár gyengül. Egyre gyengébb, én pedig feszegetem a határait. Mert megtehetem, és mert ellenben vele én tudom, mit tud. Képesnek kell lennie legyőzni egy hibridet, aki farkas alakban támad rá, ezt kell tennie. Figyelem a harcot, ahogy próbálja leigázni, ahogy olykor hezitál, majd a végén én magam is megdöbbenek, és megtántorodom az erejétől. A falat érzem meg a hátam mögött, majd mikor felegyenesedem, a farkas már holtan fekszik. Csak másodpercekkel később nézek fel Dorothy-ra, és akkor veszem észre, hogy a mellkasát átdöfte egy kiálló cső, talán valami régi vezeték, csak ez tartja meg a testét, hogy ne zuhanjon a földre. Én pedig másodpercekig nézem, ahogy vérzik, ahogy hörög, és megfordul a fejemben, hogy ott hagyjam, hogy lássam meghalni, és akkor végre le van róla a gond. Annyira akarom, tényleg, de végül valami megváltozik. Mégsem teszem. Nem hagyom ott, sietős léptekkel termek ott mellette, majd húzom ki a csőből, ami lehet, hogy a legrosszabb, amit teszek, lehet, hogy fájdalmas, de le kell fektetnem a földre, és meg is teszem. Érzem, ahogy a ragacsos vére az ujjaimra tapad, ahogy már alig van eszméleténél, én pedig a seb fölé tartom a kezem, és igét mormolok. Megszédülök, túl sok erőt vesz el, nem érzem a szellőt, ami ilyenkor lenni szokott, nem érzem az erőt, aminek jönnie kellene. - Nem lehet igaz - motyogom az orrom alatt, kivetkőzve önmagamból, és fel sem fogom, hogy Dorothy elájul a karjaim között. Újrapróbálkozom, miközben érzem, ahogy elhagy az erőm, meginog, és rosszul leszek. Erre a végkimenetelre nem számoltam, nem tudtam, hogy ez történik majd, ez nem volt benne. Pedig én mindent előre eltervezek. - Nem halhatsz meg - beszélek hozzá kétségbeesetten, ahogy kiszáll belőlem az összes vér. Igyekszem összeszedni magam, de lehet, hogy túl késő, hogy már nincs értelme megpróbálni, és elvesztem őt. - Nem veszíthetlek el - szavaimat csak kimondom, át sem gondolom, hiszen elájult, úgy sem hall semmit. Nem értheti, én pedig most először, annyi év után aggódom valakiért, akit alig ismerek. Aki csupán emberi volt, és megérintett egy olyan oldalamat, amit el akarok feledni. - Szükségem van rád mellettem - suttogom, miközben ismét megpróbálom, és a sebe lassan beforr. Nem gyorsan, idegtépő lassúsággal, de mégsem tér magához. Talán elkéstem. Kezem megremeg az ige közben, és talán ilyen őszinte még sosem voltam. - Jobbá teszel, nem hagyhatsz itt - a seb beforrt, én pedig leengedem a kezem. Csak őt nézem, a lehunyt szemeit. A békés vonásait, é az élettelen fehér arcát. Minden sebét beforrasztottam, és az erőm elhagyott. Ő mégsem tér magához, és talán nem is fog? Elvesztettem őt? Véletlen baleset volt az egész. Sosem akartam megölni, amióta többet láttam belőle, amióta megcsókolt. Azóta tudom, hogy nem akarom azt, hogy eltűnjön az életemből.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 731 ••
- Hogy rohadnál meg! - mordultam fel halkan, mikor homlokomat a nyirkos falnak döntöttem. A vér még mindig ömlött a nyakamból, szinte éreztem, ahogy az erőm távozik a nyílt sebből. Össze akartam esni, de a mögöttem felcsendülő hangja megállított ebben. A fájdalom hirtelen csapott át dühbe, ami egyenesen a tanárom felé irányult. Gyűlöltem őt, amiért ezt tette velem. Tisztában voltam vele, hogy tanulnom kell, de nem tudott volna finomabb módszerekhez folyamodni? Majdnem az életembe került az előbbi csetepaté. Orromat egy kelletlen szag csapta meg, s mire kinyitottam a szememet egy teljesen más környezet vett minket körül. Sötét volt, egyedül a kis téglalap alakú ablakból beszűrődő fény világította meg a helyiséget. Hol voltunk? Dr. Silverston mellettem állt, és hol közte hol pedig a szoba berendezése közt cikázott a tekintetem. Elegem volt már az őrült játékaiból. Nem hittem volna, hogy ilyen tortúrákon kell végigesnem ahhoz, hogy tanítson engem. Elfáradtam, a nyakam is sajgott, de valami csoda folytán már nem folyt belőle a vér, így kezdtem visszanyerni az állapotomat. Igaz, nem tudom százszázalékosan oda tenni magamat, de bíztam abban, hogy túl estem a nagyján és most már fellélegezhetek. Halk morgás ütötte meg a fülemet, és nem sokkal később egy sárga szempárral találtam szembe magam. Termete nagyobb volt egy kutyáénál, így a sötétben farkasra tippeltem, de szívem mélyén reménykedtem abban, ha kijön a sötétségből egy aranyos, bolyhos kiscicát fogok megpillantani. Igaz, allergiás voltam rájuk, de semmi erőm nem volt megküzdeni egy vérengzős vadállattal. - Ugye most szívatsz engem? - suttogtam magam elé, amint hallottam a láncok csörömpölését a földön, és a farkas útnak indult. Egyenesen felém. Lassan közeledett, minden egyes lépése megfontolt volt. Nem akarta elsiettetni, jól tudta, hogy képtelen vagyok a menekülésre. Én voltam az áldozat, és játszadozott velem. Gyenge és fáradt voltam, ráadásul nem volt szívem bántani egy ártatlan lényt, ami egyáltalán nem tűnt ártatlannak, de mégis egy élő lényről beszéltünk! - Ezt te élvezed? - remegett a hangom, miközben a kérdésemet tanáromnak szegeztem, és igyekeztem minél messzebb jutni a farkastól. Próbáltam nem hangosan beszélni, nem is cselekedtem hirtelen, mert még nyugodt volt az állat. Szeretném, ha ez így is maradna. De alighogy megfordult ez a fejemben, úgy változott át szelíd állatból egy korccsá. Hatalmas fogait rám villantotta, csorgott belőle a nyál, és még mélyebb morgás töltötte be a szobát. Próbáltam valami kiút után kutatni a tekintetemmel, de nem volt annyi idő, hogy részletesebben is felmérjem a szobát, mert rám támadott. Elfutottam. Ami a kezem ügyébe akadt, azt a földre hajítottam, hátha a nagy rohanás közben felsérti a mancsait. Utáltam Dr. Silverstont, teljes szívemből gyűlöltem őt, amiért ilyen feladatot adott ki nekem. Belülről rettegtem, féltem a haláltól, még nem álltam készen rá, de nem tudok egyedül elbánni egy ekkora állattal! Próbálkoztam a tűzgolyókkal, de azokat ügyesen kivédte, ahogyan a fejfájással is, de mintha nem is érzékelte volna. Aztán a levegőbe nyúlva megszorongattam a nyakát, és másik kezemmel elképzeltem, ahogy bal hátsó lábában a csontok ripityára törnek. Nem is egyszer képzeltem el, hanem többször és a következő pillanatban már a nyüszítés hallatszott a morgás helyett. Még mindig nem adta fel, sokkal ingerültebbé vált, de szerencsére már bicegett. Nem akartam bántani őt, de ez volt az egyedüli lehetőségem. Nem sajnálhattam meg őt.. El kellett vetnem az összes érzelmemet. Így hát egy fém tárgyat a levegőbe emeltem az elmémmel, egy ideig ott lebegett, míg teljes erővel a hátába nem csapódott az állatnak. Kegyetlen volt hallani azt a hangot, amit kiadott, de nem érzékenyültem el. Vagy ő, vagy én. Egyedül ezt tartottam szem előtt. Már azt hittem sikerült leterítenem őt, mikor teljesen felbőszülve és gyorsan nekem ugrott. Egy kicsit hagytam elkalandozni a gondolataimat, és csak akkor eszméltem fel rá, mikor egy ugrásnyira volt tőlem. A levegőbe emelkedett, kezeimet védekezően magam elé emeltem, ahogyan letérdeltem a földre és egy hatalmas erőhullám csapott végig a testemen. Az állatot hátralökte, de ez az újdonsült erő engem is hátrataszított. Egyenesen a falnak. A levegő hirtelen belém szorult, és hörögtem, mikor nem tudtam semmit se kinyögni. Magam elé lepillantva egy hosszú tárgyat véltem felfedezni, ami egyenesen a mellkasomból állt ki. A fájdalmat szinte nem is éreztem, üvölteni se tudtam. Szám megtelt vérrel, majd lassan a széléből el is kezdett kicsordulni. Dr. Silverston nevét akartam kiáltani, a segítségét akartam, de a hörgésen és a véren kívül más nem hagyta el az ajkaimat. Kezeim remegtek, a testem megtelt a félelemmel, ahogy szembesültem a halállal.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Nem aggaszt, hogy nem fogja bírni, hiszen bírnia kell. Ha ott van benne az erő, amit éreztem régebben, amit látok benne, akkor meg fogja oldani, és végre magába fogadja azt, amitől más, mint egy halandó. Ezt kell tennie, hiszen a végtelenségig én sem várhatok arra, hogy megtegye. Így egy kicsit ösztönzöm. - Olyan, ami rendkívüli módon próbára tesz majd - jegyzem meg halkan, és innentől már nem szólok, csak kiengedem a vad és kiéhezett vámpírokat, akik vérre szomjaznak. Előtte természetesen már rendesen kivéreztettem mindegyiket, mégis hagytam bennük elég erőt, hogy támadhassanak. Nem tudnak kimenni, ahogy mi sem. Nem tudnak mást tenni, mint támadni. Élvezettel figyelem, ahogy nekiesnek, ahogy próbálják megízlelni a vért, melyben verbéna áramlik. Gunyoros tekintettel és mosollyal figyelem, de ezt Dorothy nem láthatja, hiszen eltűntem a szeme elől. Mintha magára hagytam volna, holott sosem teszem meg a tanítványaimmal, hiszen van olyan, amikor közbe kell lépni. Lukas-nál például meg kellett tennem többször is, hiszen ügyetlen volt, és makacs. Olykor kifejezetten engem idézett. Nekik szerencséjük van velem, hiszen anyám nem volt ilyen. Teljesen magamra hagyott, és egyedül kellett megküzdenem minden egyes akadályával. A végére már azt hittem, életemet vesztem a sok kín alatt, de végül megtettem. A kiképzése arra volt jó, hogy végül fölé kerekedhessek. Tudom, hogy meg kellett volna ölnöm, amikor tehettem. De a halál túl jó lett volna hozzá. Már akkor is tudtam, hogy hagyom a tudattal élni, hogy az ő rabszolgának nézett fia, a szolgája, aki csak egy senki volt, a vére alázta meg, és győzte le, hogy ezzel megszabaduljon a hat évtizednyi szenvedéstől, amit okozott. Gyűlöltem őt, és el akartam tűnni. Elloptam megannyi könyvét, megannyi tárgyát, hogy védve legyek, elfedtem magam, és bujdokoltam, mert évekig rettegtem, hogy megtalál. Hogy majd elveszi, amit adott; az életemet. Gondolataim messzire visznek, már csak arra eszmélek fel, hogy Dorothy megöli a másik vámpírt is. A nyakából ömlik a vér, a felsőjén pedig a halott vámpír felöklendezett vére. A bejárat felé szalad, de az ottani fal megállítja, nem engedi megszökni, nem engedi menekülni, és önelégült mosolyom ismét kiül arcomra. - Még nincs vége a mai órának - csendül fel a hangom látszólag a semmiből, majd elmormolok egy igét, mely mindkettőnket a pincébe visz. Sötét dohos hely, tele a halál bűzös és rothadó szagával, és nem vagyunk egyedül. Az alkony gyér fénye valamennyire megvilágítja a helyiséget, ahol csontok hevernek, és morgás hallatszik az egyik sarokból, mely lehet, hogy valódi farkas, lehet a képzelet, esetleg egy elkóborolt hibrid, mely talán rosszabb a vámpíroknál is. Ide hozom Dorothy-t, ez a hely a lehető legtávolabb van a bejárattól. Időközben eláll a vérzése, melyet én állítok el, hogy ne vérezzen el. Erősebbnek érezheti magát, hiszen már nem távozik belőle az őt éltető vörös nedű. Megeshet, hogy mára ez az utolsó tesztem. Az eddigiek alapján egész jól teljesít, mintha tényleg komolyan venné azt, ami, talán tényleg van esélye naggyá válni, talán kiérdemelheti a további órákat... De nem bízom el magam, nem tehetem, ahogy fel sem fedem magam előtte. Még nem. A farkas morgása mellettem hallatszik, érzem, hogy gyűlöli, hogy nem ember. Én tettem ezt vele azért, hogy végül meghaljon, hogy végül ne mérgezze a föld felszínét. Ezért egy intéssel engedem lehullani róla a láncokat, hogy Dorothy-t vegye célba lassú lépteivel, miközben készen állok arra, hogy bármikor közbe avatkozhassak.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 541 ••
Szerencsére sikerült kivédenem a felém irányuló tűzgolyókat. Igaz, csak egyet sikerült mágiával valahogyan elpusztítanom, még nem tudom hogyan, de a többi elől csak elfutottam, vagy a földre guggoltam. Régebben atlétikáztam, olyan.. tizennyolc éve, tehát csupán kisgyerek voltam még akkor. Számos sportágat kipróbáltam, de igazából semmi sem fogott meg, mindegyikben béna és ügyetlen voltam. Hála most sikerült nem orra esnem, és a bemelegítés végén, a csípőmre tett kézzel kapkodtam a levegőért. Kiestem a formámból.. ráadásul nem is kicsit. Szívem szerint kértem volna tőle némi időt, mire sikerül összekapnom magam, de jól tudom, hogy csak arcon nevetne az efféle próbálkozásokért. Sőt, ha ez élesben menne, ott se tudnék időt kérni az ellenfelemtől. Muszáj mindenre felkészülnöm.. Lehet, hogy kemény tanár, és nagyon nehéz, de hatásos. Szidom őt, elhordtam már mindenfélének az agyamban, amiért így hajt engem, mint valami állatot, de meghozza majd mindez a gyümölcsét. Egyszer még hálálkodni fogok. Fogalmam sincs, hogy az mikor fog eljönni, de már nagyon várom. Erő? Ész? Éberség? - Mégis milyen lesz ez a feladat? - mondtam ki hangosan a gondolatomat, és érdeklődve figyeltem őt. Kicsit tartottam tőle, de belülről nyugtattam magam, hogy igen is sikerülni fog. Csupán koncentrálni és hinni kellett magamban. Ez az odavezető út a siker kapujához.. Ismét lépéseket hallottam, de immár közelebbről, majd hátat fordítottam tanáromnak. Két alak kezdett el közeledni felém, és véreres arcukról egyből tudatosult bennem a fajuk. Ők bizony vámpírok. Dr. Silverston tegnap mondta is, hogy segít megtanítani, hogyan kell őket legyőzni, de még nem adott nekem semmilyen utasítást ezzel kapcsolatban. Gyorsan visszanéztem rá, tehetetlenül, de tanárom nem volt sehol. Mi van?!?! Mi az, hogy itt hagyott engem két vérengzős vámpírral? Ismét a vámpírokra emeltem pillantásomat, akik egyre közeledtek felém. - Ööhh.. sziasztok - húztam egy bájos, összezavarodott mosolyra az ajkaimat, majd elkezdtem hátrálni. El akartam menekülni, de mindenekelőtt gyomorszájon kívántam vágni a tanáromat, amiért itt hagyott engem két fenevaddal. Gyorsan elkaptak, érdes kezük fogságban tartottak. Próbáltam vergődni, de hiába.. Az apró termetemmel, aligha tudom felvenni a küzdelmet két, erős vámpír ellen. - Figyu, valamiben meg tudunk egyezni.. Mondjátok el mit ígért nektek - hangom remegett, de a mondatom végén próbáltam elnevetni magam, hátha enyhíteni tudok a helyzeten. "Ez csak egy játék" ~ ismételtem magamban. Egy teszt, amin át kellett mennem. Gondolatom egy erős fájdalom szakította félbe, és egész testemmel beleremegtem az érzésbe. Alig egy másodpercre rá, az egyik vámpír eltaszított magától és a földön kötöttem ki. Beütöttem a fejemet, és a nyakamhoz kaptam, ahol még mindig nem szűnt meg a fájdalom. Álláról csorgott lefelé a vér, az én vérem. Ez nem játék volt, hanem a kegyetlen valóság. Hogy átkozódna meg a hülye tanárom! - Úgy látszik, nem értetek a szép szóból - mérgelődtem, és az egyik vámpírt, aki sikeresen legyengült a szervezetemben lévő verbénától, eltaszítottam az erőmmel. A másiknak erős fejgörcsöt okoztam, és összerogyott. Gyorsan kellett cselekednem, mert ott volt még a véres lurkó, akinek sokkal kegyetlenebb halált szenteltem. Nem hagyhattam őket életben, nem ez volt a feladatom. Vagy ők halnak meg, vagy én. Még erősebben koncentráltam, olyannyira, hogy a fejem bele is fájdult, és éreztem, ahogy megindult az orrom vére. A másiknak sikerült összekapnia magát, és merő gyűlölettel a szemében elkezdett felém sétálni. Még erősebb fájdalmat mértem a vámpírra, aki aztán holtan esett össze. Ezzel sikerült elcsalnom a másik tekintetét csupán egy pillanatra, míg fel nem vettem a kezembe egy fadarabot. - Azt hiszed le tudsz engem győzni? - üvöltötte a vámpír, s beleborzongtam a hangjába. Megijesztett, de nem hagyhattam, hogy felülkerekedjen rajtam ez az érzés. Hátráltam, és készen létben álltam. Bármelyik percben rám támadhat, nem szabad haboznom, hanem cselekednem kell majd. - Nem csak hiszem, tudom is - kacsintottam rá, s hirtelen rám támadt. Kiverte kezemből a fát, és a földre terített. A nyakamat szorongatta, és párszor beverte a fejemet a padlóba. Küszködtem a levegőért, és próbáltam lerúgni őt magamról, de olyan volt, mintha egy több tonnás sziklát akartam volna elmozdítani. Kezemmel tapogatóztam, és megéreztem a fát. Nagy nehezen kinyújtottam ujjaimat, és sikerült megragadnom, majd egy gyors mozdulattal a szívébe céloztam. A száján keresztül ömlött ki a vére, egyenesen a pulcsimra, rohadt undorító volt. Fúj, fúj, fúj. Halott testét gyorsan lelöktem magamról, és próbáltam nem kiakadni. Szédelegtem, a fejem majd' kettészakadt a fájdalomtól, hányingerem volt. Nem akartam pánikrohamot. Ráadásul nem kevés vért vesztettem el, hisz a nyakam még mindig fel volt tépve. Elegem volt Dr. Silverstonból és az őrült játékaiból. Kezemmel elszorítottam a sebemet, és rohantam. El fogok innen tűnni, menekülnöm kellett. Az életem forgott az előbb a kockán, s igaz, hogy le tudtam őket győzni, de csak a szerencsén múlott. Magamra hagyott.. Hogy menne a fenébe! Felrántottam az ajtót a szabad kezemmel, de ahogy megpróbáltam kitenni a lábamat egy láthatatlan falba ütköztem. - Mi a franc? - ráncoltam össze a homlokomat, és újból megpróbáltam, eredménytelenül. Bent ragadtam.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Azt akarom, hogy meg tudja védeni magát, mert nem lehetek örökké mellette, nem figyelhetem minden lépését, és nem is teszem. Ha a tanára vagyok, akkor úgy is kell viselkednem, és el kell felejtenem az érzelgősséget. Az, ami köztünk történt, elmúlt. Soha el se kezdődött. Elengedtem, és őt is el fogom. Idővel. Talán rövidebb ideig lesz mellettem, mint Lukas. sőt ebben biztos vagyok, hiszen Lukas-ban megbízom, Dorothy viszont... Benne a múltkori eset miatt nem bízom úgy, habár ő erre nem emlékszik. Megtámadott, és ha egy ostoba bájital miatt képes volt ilyenre, akkor megteszi máskor is. Ez az én hibám. Nem bízom az emberekben, és néha még önnön magamban sem. De ezt nem vetheti senki a szememre, vagyis nem vethetné, ha ismernék a történetem. De senki nem ismer, legalábbis úgy, mint Lukas. Holott a tizedét nem tudja rólam. Mély levegőt veszek, majd lassan fújom ki azt. Szem előtt kell tartanom, hogy kezdő, de sajnos a szokásaimon nem tudok változtatni. Lukas is ugyanilyen keményen lett kitanítva, és nem kivételezhetek Dorothy-val azért, mert nem férfi, hanem nő. Ugyanúgy kezelem, mint bármelyik tanítványomat, erősen, és határozottan. - Soha nem mondtam, hogy egyszerű lesz. Látod, már megint a kifogás - mosolyodom el gúnyosan, miközben felemelem a falat. A láthatatlan határvonalat, mely nem engedi ki. Természetesen nem mondom, hogy egyedül lesz, hiszen nem hagyom el a helyet, csak látszólag érezheti majd ezt. De ezt sem tudja még. Oly sok mindent nem tud a mai nappal kapcsolatban. - Hogyne hallanám. Ez a nehezítés egyik fele - szavaimra a hangok nem állnak le, mintha körülöttünk lennének, mintha a lépések bármikor emberi alakot is hozhatnának magukkal. Egyelőre nem, nincs így, egyelőre csupán a figyelmének elterelésére szolgálnak. Ez után viszont olyan dolgot tesz, amit eddig még nem láttam tőle, amiről azt hittem, nincs meg benne. Koncentráció, az, ahogy próbál egyesülni a természettel, ahogy próbálja kitágítani a határait. Egy pillanatra elkalandozik a figyelmem, melyet a széllökés rángat vissza. Érzem, és el is sodorhatott volna. A kezében tűz lobban, én pedig egy mosollyal nyugtázom a vöröslő lángnyelveket, miközben az elsőt elirányítom, némelyik elől kitérek, de végül felé irányítok párat, hogy ne csak a támadásra, hanem a védekezésre is ügyeljen. - Semmilyen akadályon nem mentél át még, habár a bemelegítésre elég ennyi idő - nem végeztem vele. Tudnia kell. Nálam sem az órákon, sem itt nem olyan egyszerű átmenni semmiféle vizsgán. A neheze még hátra van. Figyelmeztetnem kellene. Igen, ez lenne a helyes, de ki mondta, hogy én így játszom? Senki. Ajkamon gúnyos mosoly ül, ahogy ismét elmormolok egy igét, de látszólag semmi eredménye. Viszont a következő pillanatban éles sikolyt hall, majd kétségbeesett segítségkérést. - Az erődre is szükség lesz. Mindazonáltal az eszedre, és az éberségedre, mert ezek nélkül akár... - szólalok meg ismét, majd a háta mögül lépéseket hallhat. De ezek a lépések már nem csak illúziók, hanem igaziak. Két alak közeledik felé, vámpírok. Mindkettő. És éheznek. Dorothy pedig élő, ereiben friss vér csörgedezik. Pontosan ezért itattam vele verbénát. - És ez csak a kezdet - csendül fel hangom távolabbról, mintha magára hagynám. Ő nem láthat engem, én viszont látom őt. Csupán elfedem magam előle, egyedül kell megbirkóznia velük. A két vámpír időközben odaér, és elkapják őt, két oldalról, erősen fogják, így minden bizonnyal szüksége lesz az erejére.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 535 ••
Talán a kelleténél is tovább hagytam időzni a szórakozottságomat az arcomon, mikor a kezemet nyújtottam neki. Sikerült végre váratlanul lecsapnom rá, noha nem mágiával, de nem kötötte ki, hogy azzal kell rátámadnom. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteget kell tanulnom, ahhoz, hogy látványosabban elkezdjek fejlődni és ehhez le kell vernem az emberi gondolkodásomat. Úgy kell gondolkoznom, mint egy boszorkány, s nem úgy, mint egy halandó. Nem a testi erőmet kellett volna most bevetnem ellene, hanem mágiát kellett volna alkalmaznom. Lehet, hogy most, még eleinte ez jut először eszembe, de ha mostantól minden egyes alkalomkor figyelni fogok rá, akkor bízom abban, hogy idővel már a mágiát fogom ellene használni. Mint mindenki más, mi is nagyon sok dologban különbözünk. Ő hamarabb fogadta be a mágiát, nekem még szükségem van egy kis időre, mire teljesen megfosztom magamat a béklyóktól, melyek visszatartanak engem. Melyek nem hagyják, hogy teljes mértékben kifejlődjek. A keze a sajátoméba simult, esélyt sem adott nekem, hogy felhúzzam őt, helyette lerántott a koszos padlóra. Hátamat erősen bevertem a földbe, melynek következtében kisebb porfelhő keletkezett mellettem. Ahogy az arcomhoz hajolt, úgy lett úrrá rajtam az előbbi érzés. Nagyot nyeltem, és próbáltam eltussolni ezt. Józanul kellett gondolkodnom, nem hagyhattam, hogy elterelje a figyelmemet. - Tényleg megleptél - toltam fel magamat állóhelyzetbe, majd leporoltam magamról a koszt, de biztos voltam benne, hogy kihagytam helyeket. Most úgysem kis koktélruhában voltam, ami után siránkoznék, csupán egy koptatott farmerben és egy szürke pulcsiban. - Ha egyszerű lenne, már rég elsajátítottam volna a mágiát - feleltem szinte magamnak intézve a mondatokat, majd megigazítottam a copfomat. Kíváncsian hallgattam minden egyes felém intézett szavát, és próbáltam kitalálni, hogy mégis milyen feladatokat fog nekem adni. Egy részem izgatottan várta az akadályokat, melyeket le akart győzni, de a másik meg iszonyatosan félt. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, ahogyan azt sem, hogy a bénázásom után feladja a taníttatásomat. Szükségem volt rá, mert nélküle elvesznék. Kérdésére, bólintottam egyet, majd kinyitottam a számat. - Én készen állok - feleltem magabiztosan, és elterveztem, hogy beleadok apait-anyait, mert ha elszúrom, akkor mindent buktam. Nem sírhatok neki, nem fog meghatódni a nagy, kövér könnycseppjeim láttán. De mégis mit tegyek? Alig kezdtem el ötletelni, mikor halk suttogások csapták meg a fülemet. - Ezt te is hallod? - fordítottam neki hátat, de nem volt mögöttem senki sem. Visszapillantottam rá, egy értetlen arckifejezéssel, s a hangok még mindig nem szűntek meg. Ráadásul a padló is nyikorgott, lépések zavartak a koncentrálásban, de semelyikünk sem mozdult. Próbáltam kizárni a hangokat a fejemből, de minél többet gondoltam rá, annál közelebbről és hangosabban hallottam a suttogásokat, a lépéseket. Ideges lettem a hangok hallatán, s egy erős fuvallat taszított majdnem fel. Lehunytam a szememet, és hagytam, hadd váljak eggyé a természettel. Az összes problémámat, gondolatomat elűztem a fejemből, mert ezek tartottak vissza. A kezemmel immár újabb széllöketeket intéztem tanárom felé, hátha megingatják őt is. De ez csupán a kezdet volt, szimplán elterelés. Magamban elmormoltam az igét, és egy tűzgolyót tartottam a kezemben, melyet felé dobtam. Nem is egyet, nem is kettőt, hanem amennyit csak tudtam. Neki úgysem tudok ártani, mert fényévekkel előttem tartott, az épületet meg egyáltalán nem féltettem, így is pocsék állapotban volt. Egy idő után abbahagytam, mellkasom gyorsan emelkedett fel és le, és kapkodtam a levegő után. Kicsit elfáradtam, ami nem is csoda, hisz egyszerre tudtam fenntartani a széllöketeket és dobálni a tűzgolyókat. - Sikerült? Átmentem az akadályon, vagy ez még mindig a bemelegítés része volt? - tettem fel a kérdést szaggatottan, mert szükségem volt a levegőre. Nagyon reméltem, hogy az előbbit fogja válaszolni, de sajnos legbelül jól tudom, hogy Dr. Silverston nem fog ilyen könnyen elengedni. Addig nem, míg nem győzöm le a saját határaimat.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Az egész tartásom megváltozik, amikor átengedem magam a mágiának, amikor nem csak egy tanár vagyok. A hanglejtésem, a szavaim minden más színt ölt. Ekkor vagyok igazán önmagam, amikor érzem az erőt. Amikor érzem, hogy az a rengeteg mágia bennem áramlik, és ez szinte feltölt. Más emberré tesz. Más lénnyé. Olykor sebezhetetlennek képzelem magam, bár tudom, hogy nem vagyok az, mégis sokkal nehezebb elvenni a legféltettebb kincsem; az életem. Nincs gyenge pontom, olyan, akit féltek, nincs, akivel megfogjanak. Ellenben én könnyedén rájövök arra, hogy kinek mi a gyengéje, ezért nagyon szeretem a gyengeséget, amíg nekem nincs. Miss Brownnak is van gyengéje, ahogy Lukas-nak is, csupán neki én vagyok. Tudom nagyon jól, látom, ahogy próbál atyáskodni felettem. Dorothy tanítását el kell döntenem, nem akarom túlvállalni magam. Nem akarok időt fecsérelni feleslegesen, hiszen folyton csak a kifogásaival él. Ahogy a szabályokat mondom, érzem rajta, hogy zavarja, nem lát sehol. Pontosan ezt akarom elérni, ahogy cselekszem, ahogy felemelem a kezem, és vele együtt az üvegszilánkokat. Látni akarom, mit lép, és egy pillanata hiszem, hogy képes rá, hogy képes láthatatlan pajzsot felhúzni maga köré, ezzel védeni magát, de tévedtem. Csupán egy pillanatnyi volt, ahogy az erő ki akar törni, de megáll a folyamat, és kénytelen vagyok megállítanom. Próbára teszem, nem hagyok lépésnyi időt sem neki, miközben várom, hogy támadjon, hogy éljen az erejével. Érzem, ahogy próbál fejgörccsel leteríteni, apró szúrásokként hatol elmémbe, majd abbamarad, ő pedig a földön köt ki. Egy pillanatnyi csupán, de eltereli a figyelmem, hiszen folyton képes megbotránkoztatni az esetleges nyafogásával, és most sincs másképp. Ő támad, de nem úgy, ahogy én azt gondoltam, hanem máshogy. Fizikailag, én pedig elvesztem az egyensúlyom. Megint túl közel érzem magamhoz, egész teste rám nehezedik, és ujjait érzem a nyakam körül. Egy fél pillanatra ajkait kutatom, majd ismét a szemét. Újra képes a bőröm alá fékezni, de szerencsére ő szakítja meg a közelséget, és száll le rólam, majd kezet nyújt. Felnézek rá, és elfogadom, de ahelyett, hogy felállnék, magammal rántom, erősen hogy a földre terítsem, és most én kulcsoljam a nyaka köré ujjaimat, szorosabban, ahogy ő tette. - Vagy éppen szándékosan hagytam magam - sziszegem arcába közel hajolva, majd eltávolodom, végül felállok. Két kezemet megemelem, miközben halk szavakat mormolok, ezzel lezárva a körülöttünk lévő épületet. Senki nem mehet ki, ameddig én fel nem oldom az átkot. Halk morajként történik, majd elhal, semmi sem jelzi, hogy mit tettem. - Nos, Dorothy... Elkezdjük a vizsgád. Magadnak kell boldogulnod, és nem lesz egyszerű - kezdek bele ismét a beszédbe. - Ki kell jutnod az épületből, de nem akárhogy - nem mondtam, hogy lezártam az épületet egy bűbájjal? Elfelejtettem, nem tarthatok mindent észben, nem igaz? - Akadályokat állítok eléd, ami az eddigi tudásodat teszi próbára - igazából csupán egy akadályt, egyelőre. Aztán jön a többi. Ameddig azt nem mondom, hogy elég. Tőlem akart tanulni, most akkor megkapja ezt. Megadom neki, amire vágyott, és nem fog neki tetszeni. Hangok jutnak el a fülébe, amik eddig sehol nem voltak, mintha hirtelen többen lennénk, de ez csupán az én igém mellékhatása. - Szóval utolsó támadás? - kérdezem, és széttárom a karomat. Kíváncsi vagyok, hogy van-e benne több, hogy mit rejt, ha közben suttogások, és lépések hallatszanak az egész épületből, melyet egyelőre láthatatlan lábak okoznak. Milyen szerencse, hogy ez a hely sok halált látott, nem igaz? Nem lehet félős, nem vonulhat vissza. Innen most nincs menekvés. Meg fogja tenni. Bízom benne. Ha a boltomban akkora pusztítást volt képes végezni, akkor képes lesz megvédeni saját magát is.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 572 ••
Nem kerestem kifogásokat, én csupán teljesen más voltam, mint ő. Te jó ég.. Ez is egy kifogás volt. Vajon tényleg igaza van? Nem! Pillanatnyi összezavarodásnak tudható az egész.. Vagyis remélem. Mindegy. Legközelebb erre már oda is fogok figyelni, hogy ne tudjon ilyet a fejemhez vágni. Annyira jól bánt a szavakkal, az ereje mellett ez volt a másik dolog, amit irigyeltem. Szinte belém látott, a szavaim mögé látott, olyanokat vett észre, ami nekem nem is tűnik fel. Élő példa volt az előbbi. Gondolom az évek során ezt is elsajátította.. Gyorsan cselekedtem, túl gyorsan és nem figyeltem a részletekre. A szilánkokra koncentráltam, mikor megcsapott a hideg. Fáztam, és hagytam, hogy gondolataimat elterelje. Ó, hogy menne a.. Játszadozott velem. Direkt hergelt szavaival, cselekedeteivel. Eltűnt. Nem láttam őt, de mégis hallottam. Mögöttem volt. De mégsem. Most már a falak verték vissza hangját. Egyre és egyre idegesebbé váltam, és sikerült teljesen elvonnia a figyelmemet. Koncentrálnom kell, mert anélkül sosem leszek egy jó boszorkány. A harmadik leckénél jöttem rá, hogy ezek figyelmeztetések voltak. Előre elmondta, hogy mit akar velem tenni. A negyedik leckénél rögvest megfordultam, és majdnem felsikoltottam, mikor a szilánkok egyenesen felém röpültek. Védekezésképp magam elé emeltem kezeimet, és valami halovány, bizsergő érzés kapott el csupán egy másodpercre. Ilyet eddig még sosem tapasztaltam.. Szerencsére, Dr. Silverston időben megállította a felém közeledő üvegszilánkokat, és nem messze tőlem a földre hullottak le. Vesztes vagyok. Egy béna, átkozott vesztes, aki soha az égvilágon nem fog megtanulni varázsolni! Nem csak a tanárom, hanem a gondolataim is felhergeltek. Erőssé akartam válni, de ahhoz cselekednem is kellett. De egy valamiben nem volt igaza a tanáromnak. Nem szabad elfelejtenem, hogy egy ember vagyok. A boszorkányság az csupán egy plusz. Mondhatni hab a tortán. Másképpen gondolkozunk, és ezt most be is fogom neki bizonyítani. Fejgörcsöt idéztem elő nála, de pár másodperc után összerogytam, abbahagyva a mágiát. Hangosan felkiáltottam, és a lábamhoz kaptam, melyet az előbb szabadított ki. - Ááá, nem tudom mi van velem - szorítottam erősen, hitelesen előadva a szerepemet. Nem maradhattam így sokáig, mert egy idő után neki is leesik, hogy ez csak egy egyszerű színjáték volt. Addig kellett cselekednem, míg eltereltem a figyelmét. Remélhetőleg ez sikerült is, és ráugrottam. Egyedül egy valamivel nem számoltam. Hogy vele együtt esek le a földre. Erősen beütöttem a térdeimet és az egyik könyökömet is, még szerencse, hogy fiatal voltam, méghozzá egy ügyetlen, így nem nyavalyogtam sokat. Ujjaim a nyakára fonódtak, s elégedetten rá mosolyogtam. - Azt mondtad támadjak rád, de azt nem, hogy hogyan - kacsintottam, majd valami furcsa érzés kerített hatalmába. A túlzott közelségtől szívem hevesebben kezdett el verni, olyan volt, mintha hirtelen füledtté vált volna körülöttünk a levegő. Nem tudtam hová tenni ezt az érzést, így gyorsan leszálltam róla, s próbáltam nem túl zavartnak tűnni. - Úgy látszik a harmadik leckén mindkettőnknek gyakorolnia kell még - nyújtottam neki a kezemet, s ha elfogadja felhúzom. Ha nem, akkor leengedem magam mellé, majd egy pár másodperc múlva leporolom magamról a koszt. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez a mozdulat teljesen felesleges volt.. A nap korántsem kezdődött még el.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Szigorú vagyok, és nem ismerem a humort. Legalábbis a mágia terén. Hiszen ez nem egy olyan téma, amiből viccet lehet űzni, olyan viccet, amit sosem fogok értékelni. Mert a mágia a részünk, olyan, mint másnak a szőke haj, és a kék szem. - A képességeinket be kell fogadnunk, elfogadnunk, hogy ilyenek vagyunk, hogy ezzel többek lehetünk, erősebbek, hosszabb életűek, és nehezebben elpusztíthatók. Lények, akik bár emberi külsővel lettek megáldva, de az erő ott csörgedezik minden egyes porcikánkban - szavaim lassan, és érthetően hagyják el ajkaimat, miután én is hallottam őt, miután kijelentette, hogy bemelegít, és arcáról azt állapítottam meg, hogy komolyan gondolja. - És nem, nem egy csettintés alatt tanultam meg, de igen hamar, mert muszáj volt, mert aki tanított, ezt akarta, én pedig nem akartam csalódást okozni neki. Örülhetsz, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint akitől én tanultam - az anyámat emlegetem. De ő ezt nem tudja, honnan is tudhatná? Nem szoktam beszélni a múltamról, hogy miért vagyok ilyen. Arról sem, hogy honnan az erőm, véletlen jött rá, én pedig elvettem tőle. Mindent, ami akár egy csepp boldogságot adhatott volna. Kívülről megkeseredettnek hatok, de ez engem nem érdekel. Engem soha nem érdekelt más véleménye. Talán egyszer, nagyon régen, mikor még vágytam a mesterem elismerésére. - Én sosem kerestem kifogást, mert azok csak hátráltatnak - jelentem ki, miközben visszagondolok arra, hogy csupán pár mondat alatt két kifogással is élt. - A különbség annyi, hogy én akartam, igazán akartam. Rajtad viszont nem látom ezt. Ahelyett, hogy kifogásokat gyártanál - sóhajtok egyet -, azt az energiát a lényed elfogadására is fordíthatnád - ismét kemény szavak hagyják el az ajkamat. Én emlékszem, ő nem. Én tudom, mit érez, ő viszont azt hiszi, nincsenek érzéseim. Én eldobtam magamtól, ő viszont, ha rajta múlik, még mindig küzdene. Olykor rémképek rajzolódnak ki lelki szemeim előtt, és nem mindig fókuszálok, de pillanatnyi csupán, alig észrevehető. Végül cselekszik, és látom rajta, hogy próbálkozik, de ez nem elég. Nincs inspiráció. Nincs, ami miatt küzdjön, és ez nem lesz így jó. Nagyon nem tetszik. Érzem az erejét, ahogy próbálja azt, amit én tettem a múltkor, amit nm felejtett el, amit szerinte azért kapott, mert felforgatta a boltom. Érzem, ahogy melegem lesz, de egy pillanat alatt védem ki a varázst, és ugyanazzal az igével, amivel a vérem hőfokát hűtöm, azzal az övét is hűtöm, de neki normális a testhőmérséklete. Fázni kezd majd, egészen addig, ameddig visszahűtöm a véremet. Aztán a szilánkok megemelkednek, ő pedig koncentrál. Túlságosan is arra, hogy két igét fenn tartson, melyek közül az egyiket könnyűszerrel semlegesítettem. A szilánkok megindulnak felém, én pedig kezemet magam elé emelem, ezzel egy időben pajzsot emelve magam köré, így a szilánkok egyike sem ér. - Csak ennyit tudsz? Ne hozz rám szégyent! - csendülnek fel szavaim élesen, és határozottan. - Első lecke; sose téveszd szem elől az ellenfeled! - egy pillanat alatt tűnök el, mintha ott sem lennék, pedig csak önmagamat fedem el, miközben felemelem az összes üvegszilánkot a levegőbe melyek egy helyre gyülekezve lebegnek. - Második lecke; ne habozz! - hangom mögötte hallatszik, mert közben körülötte sétálok láthatatlanul, és az üvegszilánkok is egy helyben lebegnek. - Harmadik lecke; soha ne engedd elterelni a figyelmed! - szavaim bezengik az üres teret, visszaverődve a falakról, ahogy kiadom a fontosabb utasításokat. Megállok a háta mögött, egész közel hozzá. annyira, hogy megérezzem az illatát, de ne érezze, hogy ott vagyok. - Negyedik lecke; mindig nézz a hátad mögé! - hangom önelégült, talán kissé túlságosan is tudom, hogy ez egy eleve elvesztett harc lenne számára, ha az ellenségem lenne. Nem az, és ez a szerencséje. Mert a szilánkok egyszerre, túl gyorsan indulnak meg felé, látni akarom, hogy mit cselekszik. Minden apró kis szilánkot mintha fegyverből lőttek volna ki, mintha apró kis golyók lennének. Túl gyorsan, és kevés az idő cselekedni, és elugrani is előlük. Ha nem képes rá, ha túl gyors számára, akkor pontosan fél centire állítom meg az apró kis üvegdarabokat az arca előtt, és tűnök fel ismét pontosan mellette. Egész közel, karjaink még talán érintik is egymást, de nem figyelek erre, hanem rá, a reakciójára, hogy lássam, megértette-e. - Tégy próbára megint - szólalok meg, mikor az összes szilánk a földre hull, és vele szemben helyezkedek el. - Nem arról szól, hogy legyőzz, hanem arról, hogy tovább léphetünk-e - mondom, mert jobb, ha tudja. Tudnia kell, hogy sosem győzhet le, de a tetteiből tudom, hogy készen áll-e még egy lépcsőt lépni. Lehet, hogy gyors a menet, de ez egy vizsga, hiszen előbbi szavaim igazak, ebből állapíthatom meg, hogy érdemes-e arra, ami. Hogy megérdemli-e a második esélyt.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 751 ••
Hűha, valaki bal lábbal kelt fel ma reggel! Dr. Silverston a szokottabbnál is mogorvább volt, rég nem láttam őt ilyennek. Magamat egy életvidám lánynak tartottam, aki szinte majdnem mindig mosolygott. Állandóan poénkodtam, még ha elég béna is voltam benne. Azt hittem, hogy viccként fogja fel az egészet, mert annak szántam, de fordítva sült el az egész. Egy idő után viszont rájöttem, hogy nem velem és a furcsa humorommal volt a gond, hanem vele. Valami ma nem volt rendjén.. S habár a belsőm azt súgta, hogy kérdezzek rá, mégsem tettem így. Nem akartam, hogy még ennél is jobban leüvöltse a fejemet, ráadásul az órát sem szerettem volna elhúzni felesleges trécselésekkel. Ha valami bántja a lelkét, és meg szeretné osztani velem, akkor úgyis megteszi. Na várjunk.. ez csak egy vicc lehetett. Hisz mégis mikor szokott az érzelmeiről beszélni? Soha. Ezért nem is törődtem azzal a hanggal, ami belülről noszogatott, hanem elkezdtem készülődni a feladatra. Nyújtóztam, magamhoz húztam a térdemet, de lehajolásnál félúton megtorpantam, mikor egy kérdést szegezett felém. - Hát.. bemelegítek - egyenesedtem ki, és egy érdekes pillantást vetettem rá. Mégis minek látszott az, amit csináltam? Egyszer ez nem jó neki, máskor meg amaz. Kezdtem kicsit kiakadni rá, de nem hagytam, hogy felszínre kerüljenek az érzelmeim. Kordában akartam őket tartani, de nem ment egyszerűen. Azok után nem, hogy elkezdett kioktatni. Reflexből hátráltam egyet, és összefontam a karjaimat a mellkasom alatt. Direkt kerültem a szemkontaktust, nagyon fájtak a szavai, és nem akartam, hogy mindezt le tudja rólam olvasni. Nagyrészt a harag dominált bennem. Mégis kinek képzelte magát? Nem az apukám, hogy így letorkolljon engem, ezt a hangnemet nem szabadott volna megütnie! Ajkaimat idegességemben összepréseltem, és hirtelen olyan érzésem támadt, mint gyerekként, amikor valami nagyon rosszat tettem. Egy az egyben úgy viselkedtem, mert nem mertem felvállalni. Nem voltam elég erős, hogy szembenézzek a hibáimmal. Végül is, felnéztem rá és hagytam, hadd égjenek belém szavai. Ideje volt már felnőnöm, nem szabadna mindenből viccet űznöm.. De olyan sem akarok lenni, mint ő, aki valószínűleg már évtizedek óta nem nevetett egy jót. Ha neki ez kell.. akkor mostantól rideg, kegyetlen és érzelemmentes leszek. Az állam majd' leesett a földre meglepettségemben, mikor közölte kétségeit a taníttatásommal kapcsolatban. Jó, öt perc múlva is lehetek érzelemmentes Dorothy, de ez most tényleg sokként ért engem. - Elnézést, hogy nem sikerült mindent elsajátítanom ebben a két hónapban, de tudod, én nem ebben a közegben nőttem fel - léptem egyet közelebb hozzá, miközben magyaráztam. Fogalmam sincs, hogy az ő családjában volt-e boszorkány, csak feltételeztem, hogy nála másként volt. - Kezdő vagyok, most kezdem még csak megismerni az erőmet. Gondolom te sem egy csettintés alatt magoltad be az összes létező igét, te sem hetek alatt tettél szert ekkora erőre - mutattam felé, és éreztem, ahogy idegességemben kezdett egyre vörösödni az arcom. Ajkaimat egy egyenes vonalba préseltem, majd elléptem tőle. Az ablakok kitárultak, s kezeimmel a fejemet védtem az üvegszilánkoktól. Ezt most én csináltam, vagy ő?! Szembe fordultam vele, úgy egy három méteres távolság volt immár köztünk. Miután közölte velem a bemelegítő feladatot - aminek köze se volt a testneveléshez -, egy gúnyos vigyorra görbült a szám. - Hidd el, cseppet sem fogom vissza magam - bólintottam egyet elégedetten, és pár másodpercig csak figyeltem őt. Bántani akartam, fájdalmat akartam neki okozni. Nem tudok visszavágni szavakkal, de talán tettekkel igen.. Halkan elkezdtem mormolni a varázsigét, melytől melegebbnek fogja magát érezni. Múltkor ő felperzselte a vért az ereimben, de azt még nem sikerült elsajátítanom.. Elég nehéz úgy megtanulni ezeket a varázsigéket, hogy nincs alany, akin gyakorolhatnék. Nem, mintha előszeretettel kínoznék meg másokat, de igaza volt Dr. Silverstonnak. Ha esetleg rám támadna valaki, igen is meg kell tanulnom visszaverni, túl kell élnem. És ez nem mehet, hogy ha egy gyáva kis nyuszi vagyok. Gondoltam, kipróbálok valami újat. Otthon felvágtam a párnát és a tollakkal gyakoroltam, de hátha működött az üvegszilánkokkal is. Elkezdtem koncentrálni, és felemeltem a kezemet, de közben ügyeltem arra, hogy a tanárom egyre forróbbnak érezze magát. Mintha csak egy tikkasztó nyári nap lenne a sivatagon.. Szóval az üvegszilánkokat felemeltem a levegőben, és egy kézlegyintéssel az irányába csaptam. Nem közvetlenül rá, hisz mégsem akartam megsérteni őt, de az is lehet, hogy pár neki esett, ami megkarcolja őt. Az már csak a véletlen műve lenne.. Igaz, nem egy nagy szám volt, de mutatni akartam neki valami újat. Amit nem tőle, hanem önszántamból tanultam meg. - Folytassam még, vagy kell egy kis szünet?
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Magamban már eldöntöttem valamit. Valamit, amit senki sem tud, se Lukas, se Dorothy. Eldöntöttem, mert egy helyben toporgunk, és ez az egyik, amit a legjobban gyűlölök az életben. Azt, ha nem haladunk előre, vagy ha mégis, kettőt hátrálunk. Ez történik most, és csak én tudom, mi ez a döntés. És most nem az emlékeim azok, amik vezérelnek, mindent elrejtettem magamban, és igyekszem kizárni a csókjának édes emlékét. Mert nincs bennem szerethető. A szeretet gyengeség, és én nem vagyok gyenge. Az én tanítási módszereim nem olyanok, amik megszokottak, nem lazsálok, hanem kihajtom a tanoncaimat, meg kell dolgozniuk az elismerésért, és ezt az elmúlt időben elfelejtettem, mintha kiment volna a fejemből. Nem történhet meg még egyszer ilyen bagatell hiba. - A mély vízbe, igen. Rossz a hallásod? - kérdezem egy kissé ridegen, mikor visszakérdez. Gyűlölöm, ha visszakérdeznek, ha a szavaimat ismétlik, mintha nem lennék érthető, pedig rendesen artikulálok, és a skót akcentusom sem lehet kifogás. Bár nem teljesen vagyok humor kedvelő, talán annak szánta, de mégsem veszem a lapot. Sajátos világom van, sajátos elvekkel. - Az pedig, hogy nem tetszik, mindig szabad a választás, elmehetsz, amikor akarsz, nem kötelező tőlem tanulni - mondom ugyanolyan mogorván, mintha bal lábbal keltem volna fel. Talán így van, de talán csak megint előjött a szokásos „kedves” énem, akit sokan gyűlölnek. Akinél nem tudni, mikor robban a bomba. Mert ez vagyok én. Ennek kell lennem, ha naggyá akarok lenni, és jó úton haladok efelé. - Mindenhol, ahol én akarom - jelentem ki, de folytatnám is, ha nem kezdene el tornázni? Megrázom a fejem, mint aki rosszul látja, mit tesz a másik, de nem. - Mit csinálsz? - kérdezem összevont szemöldökkel, már a látványtól is nevethetnékem van. Nem jó értelemben gondolom. Hanem inkább rossz. Megcsóválom a fejem, hogy kifejezzem rosszallásomat, majd mély levegőt veszek. - Fejezd be! - szólok rá hirtelen, majd lepillantok a kettőnk közt lévő padló részletér, hogy utána nézzek vissza rá. Hogyan is mondjam el neki, hogy ne sírja el magát? Mit is érdekel ez engem? Úgy fogja hallani, ahogy kimondom, ahogy gondolom. Mert tudnia kell, kertelés nélkül. - Ide figyelj! Ezt be kell fejezned! Ezt az egészet, amit itt csinálsz, amit mindig csinálsz - kezdek neki ridegen, érzelemmentes arccal. Végig a tekintetét kutatom, hogy lássam, felfogja-e, amit hall. - Ez így nem fog menni. Ha úgy viselkedsz, mint egy ember. Nem ember vagy, sosem voltál, mindig ott volt benned a boszorkányság, a mágia. Ettől vagy egész, ez tesz téged azzá, aki vagy, és le kell vetkőznöd ezeket az emberi szokásokat - kezdek bele egy hosszabb monológba, néha a két karomat széttárva, mintha ezzel nyomatékosítanám szavaimat. - Sosem leszel erős, ha ezt nem teszed meg. Ebben nem segíthetek. De közel két hónapja tanítalak, és nem fejlődtél szinte semmit, és ha van valami, amit gyűlölök, az az egy helyben toporgás - célzom meg őt kemény szavaimmal. Fájón őszintén, mintha már sejteni lehetne, mit akarok ebből az egészből kihozni. Tudnia kell a döntésemet, tudnia kell, hogy nem fogok évekig arra várni, hogy teljesen befogadja a mágiáját. - Okkal hoztalak ide, hogy megtudjam, érdemes-e tovább folytatni a tanításodat, avagy sem. Hogy a mai nap meghozza-e azt, amit láttam benned a legelején, avagy sem - egy pillanatnyi hatásszünetet tartok, hogy a szemébe nézhessek ismét -, hogy továbbra is a mestered leszek, vagy ezzel a nappal befejezem a tanításodat - kimondtam. Végre mindent kiadtam magamból, amit az elmúlt héten nem tudtam, mert folyton ő járt a fejemben, és a csókja. Végre tiszta vizet önthettem a pohárba, és ezzel megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Szóval a bemelegítés alatt nem testnevelés órára gondoltam, hanem igazi bemelegítésre - hunyom le a szemeimet, melyre a folyosó végén a hátam mögött kitárul az összes ablak, és az üvegek megadva magukat az erőmnek robbannak be apró darabokban. - Támadj rám. Tudni akarom, mit tudsz! Ne félts, kibírom! - adom ki a következő feladatot, széttárva a kezemet, miközben kinyitom a szemeimet, és rá nézek. Az íriszeit kutatom, és remélem megértette előbbi szavaim. Ez egy fontos vizsga lesz, ez a mai nap fontos a továbbiakban. Ma dől el, hogy tanulhat tőlem, hogy méltó rá, vagy egyszerűen befejezem a kiképzését.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 680 ••
Csak én lehettem ennyire ügyetlen, hogy már az első öt percben egy kisebb balesetet szenvedtem. A lábam fájt, de szerencsére éreztem, tehát nem történhetett komolyabb baj. Semmiért nem hagytam volna ki a mai napot, szóval örültem, hogy ennyivel megúsztam. Feltéve, ha sikerül innen kiszabadulnom.. Minél tovább erőlködtem, annál jobban horzsolta a törött fa a lábamat, így egy idő után feladtam, de továbbra is segítségért kiáltoztam. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom a megmentő seregre, Dr. Silverston percre pontosan megérkezett, aki szemmel láthatóan jót is mulatott a siralmas helyzetemen. Na jó.. bevallom. Ha nem én lennék beragadva, akkor én is viccesnek találtam volna ezt a nem mindennapos szituációt. De mivel én voltam az, aki szenvedett, így érthetően nem mosolyogtam. Sőt, csak egy szúrós pillantást vetettem rá. - Úgy látszik, vonzom a drámai belépőket - végül is megenyhültem, és próbáltam viccet faragni a helyzetből. Legalább már jól indult a napunk. Egyből felidéztem az első alkalmat, amikor az üzletébe siettem. Akkor például négykézlábra estem, mert nem vettem figyelembe a küszöböt. Én már csak ilyen voltam. Ügyetlen és béna. Felemelte kezét, és meg is éreztem az erejét, mellyel kifelé húzott. Miért is gondoltam azt, hogy majd idejön és odaadja a kezét, mint minden normális ember.. Ha már mágiával rendelkezik, akkor ésszerű is azt használni, nem? Hamar kiszabadultam, és nem is tűnt volna fel a sérülésem, ha nem vonja rá a figyelmemet. A farmerom kiszakadt, valószínűleg ahogyan beleestem abba a mélyedésbe. Felhorzsolta a lábamat, kicsit vérzett is, de nem volt vészes. - Ez? Ez csak egy kis karcolás, volt már rosszabb is - vontam meg a vállamat, és egy kettőt bicegtem, de mire odaértem hozzá, már rendesen jártam. Kicsit sajgott, de nem kellett miatta beutaznom a kórházba. Kibírom. - A mély vízbe? - néztem rá hunyorogva. - Miért van egy olyan érzésem, hogy ez egyáltalán nem fog nekem tetszeni? - kérdeztem, mialatt a zsebemből előhalásztam egy hajgumit, majd egy lófarokba fogtam össze dús barna hajamat. Az a szerencse, hogy nem volt tele a hely tükrökkel. Szörnyet halnék a saját látványomtól.. - Amúgy felőlem kezdhetjük. Hol leszünk, bent vagy kint? - kinyújtóztam, majd a hátam mögé nyúltam, és úgy próbáltam elérni a lapockámat először a bal kezemmel, majd a jobbal. Gondoltam, hamarabb elkezdek bemelegíteni, hogy ne kelljen sokáig húzni az időt, s egyből rátérhetünk a lényegre.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Az ébredés nehezen ment kora reggel, próbáltam felkelni az ágyból, de képtelen voltam rá. Túlságosan is kimerült voltam a korai keléshez, így még egy ideig a bordóra festett plafont figyelve próbáltam erőre kapni. A gondolataim kuszák, és szétszórtak voltak, és most először jutott először eszembe, hogy talán ideje lenne beismernem, ez a módszer veszélyes. Bele is halhatok, meg is ölhet az erő, amit magamba kívánok szívni. Lassan itt az idő. Lassan eljön a telihold, én pedig nehezen tudom kivárni az alkalmat. Aggódom, hogy kifutok az időből, hogy az erő annyira meginog, hogy a link elszakad, és magával ránt. Gondolataim elragadtak, és ismét magával ragadott egy álom, először álomtalan, sötét üresség, pihentető, majd tévképzetek, árulások, támadások. Átkok és hazugságok. Olyan dolgok, amik elpusztíthatnak, akár örökre. Hirtelen riadok fel rémes álmomból, és egyszerre vagyok elgyötört, és kipihent. A fejem sajog, így felülök az ágyon. Magamra veszem a fekete köntösömet, hogy lefőzzek egy kávét. Ekkor tűnik fel a kanapén alvó Lukas. Meglepve tapasztalom, hogy még mindig itt van, nem értem, mire aggódik ennyire, hiszen pontosan a túlélésemről vagyok híres, nem arról, hogy pont az öljön meg, amit akarok. Nem fog megölni az erő, és ezt tudnia kellene, hiszen már legalább nyolc évtizede ismer. Elhaladok mellette, és ő pedig felriad, majd fejére húzza a díszpárnát. Inkább a fürdőbe megyek, hogy elkészüljek, majd utána kávézom. Nem szeretek mások előtt nem illő öltözetben megjelenni, és ez alól Lukas sem kivétel. A külsőmre való odafigyelést is a „drága” anyám verte belém olykor szó szerint. „Mindig mutasd a legjobb arcodat.” Szavai a fülemben csengnek, mindannyiszor végignézek magamon a tükörben. Tudom, hogy nem kellene eszembe jutnia, de ez olyan, amit az ember nem tud egykönnyen elfelejteni, még akkor sem, ha már több mint egy évszázada elhagytam őt. Azóta nem láttam, de néha minden utcasarkon őt figyelem, holott tudom, hogy esélytelen. Régen is túl hiú volt ahhoz, hogy megöregedjen, és minden bizonnyal, ha még él, akkor új testben van. - Lukas, szeretném, ha ma kinyitnád a boltot, ma jön pár igen fontos vásárló, nem emberek - adom ki az utasítást, mikor már a kávémat szürcsölöm. - Hova mész? - kérdezi érdeklődve, én pedig egy pillanatra felkapom a fejem, szúrós pillantást vetve rá. - Kiképzem Dorothy-t. Megtanítom, hogyan védje meg magát - jegyzem meg félvállról, miközben kiiszom a maradék kávémat. - Miért bízol benne? Még az erejét sem fogadja el - háborodik fel, ismét utat engedve a féltékenységének. - Hidd el, ma el fogja fogadni, kénytelen lesz rá - jelenik meg tekintetemben egy villanás, ami arra utal, hogy készülök valamire. Én mindig ezt teszem. Lukas tudja a legjobban, mennyire szélsőségesek a tanítási szokásaim, hiszen párszor majdnem odaveszett már. - Kettőre jönnek - állok fel a bárszékről, majd elindulok a tegnap megbeszélt helyszín felé. Hamar odaérek, és leállítom a járó motort, majd lezárom a kocsit, mielőtt még elindulnék az épület felé. Lehunyom a szemem, majd hagyom, hogy a hűvösebb szellő felfrissítse fáradt elmémet. Ma több erő van bennem a pihenésnek hála, mint tegnap volt, így biztos vagyok benne, hogy készen állok a mai napra, és végig is tudom vinni. Szerencsére ez egy elhagyott hely, senki nem jár erre, így számos váratlan meglepetés van odabenn. Így egy pillanatot sem késlekedve indulok el, hogy halk léptekkel sétáljak végig a folyosón. Érzem Dorothy erejét, így csupán követnem kell, merre lehet. Az erőmmel nyitom ki az utamba kerülő ajtót, mely egy hűs fuvallatot eredményez, a huzat végre átjárja ezt a részt is. Ekkor hallom meg a hangját, és nem messze tőlem meglátom a hang gazdáját. Egy pillanatra elmosolyodom. Számomra ez az egész így nevetségesen hat. - Miss Brown... Nem a csapdába esést gyakoroljuk ma, azt hiszem azt nem szokás tanítani - jegyzem meg hűvösen, majd végül felemelem a kezem, és ezáltal Dorothy egy húzó erőt érezhet, majd lassan kiemelkedik a beszakadt lépcsőből, majd ha már két lábbal áll a földön, akkor leengedem a kezem. - Megsérültél - pillantok le a lábára, ahol felszakadt a farmer. Természetesen ez még jól is jöhet, bár így kicsit nehezebb lesz a feladat. - Képes leszel így is folytatni? Mert nincs pihenőnap. Először bemelegítünk, aztán bedoblak a mély vízbe - nem kérdezem, kijelentem, és ahogy témát váltok, úgy lesz hűvös a hangszínem. Nem viccelek, és nem lesz könnyű menet.
Ms. Brown&&Silver
•• forever •• [You must be registered and logged in to see this link.] •• 698 ••
Még aznap este, ahogy hazaértem a kollégiumba nekiláttam a feladatomnak. Akár az is lehetett, hogy reggel óhajtott velem találkozni, s ezért kellett még ma elvégeznem a varázsigét, nehogy elkéssek. Igaz, fáradt voltam és kimerült, de egy erős kávé és egy meleg zuhany után újra a régi voltam. Először is a fleur-de-lis francia szóval kezdtem, de az internet ugyanazt adta ki, amire először gondoltam. A Bourbon liliom. Ahogy böngésztem az oldalakat, úgy bukkantam rá városom - igen már amerikaiként tekintem magamra - nevére. New Orleans mentén helyezkedett el egy elhagyatott, már nem üzemben lévő szanatórium, ami a Fleur-de-Lis nevet viselte. Egy régi épületben akart gyakorolni? Perceket töltöttem el a képernyő előtt, és végül is rájöttem, hogy csak erre a helyre gondolhatott. Mi másért mondta volna nekem, hogy öltözzek fel normálisan? Hisz egy ilyen helyen tényleg nevetségesen mutatnék egy rövid ruhában és egy tíz centiméteres magassarkúban.. Még szerencse, hogy időben figyelmeztetett, és nem ott a szanatóriumba esek pofára. Képes lettem volna megint hasonló öltözéket ölteni magamra. Mivel a helyszín meg volt már, így átugorhattam a sokkal nehezebb feladatra. Megfejteni ezt a papírfecnit. Elővettem a könyvet, és a végére lapoztam. Kellett egy kis idő, mire megtaláltam az adott varázsigét. A lámpát lekapcsoltam, és helyette gyertyákat gyújtottam meg. A földön hevert előttem a könyv, egy fehér lap és tinta. Elég egyszerűnek tűnt a varázsige. Halkan ismételtem el a szavakat, ami a grimoireban állt, és egy kis tálkába apró darabokra téptem a tanáromtól kapott papírfecnit. Felgyújtottam, és lassan útnak eredt a tinta a lapon és nagy betűkkel kirajzolódott előttem az idő. Délután kettő órakor lesz a találkozó, a szanatóriumnál. Elpakoltam, és kikészítettem egy farmert, egy fekete felsőt és egy szürke New Orleans University egyen pulóvert a székemre. Így biztosan nem tettem még ki a lábamat a szobámból. Miután mindezzel meg voltam, fáradtan bedőltem az ágyba.
- Itt is volnánk! - szólalt meg a taxis, a szanatórium előtt és gyors előkotortam a pénztárcámat a táskámból. Miután kifizettem, kiszálltam és először kívülről vizsgáltam meg a helyet. Szörnyen festett, ijesztő volt, de mégis volt benne valami csodálatos.. Az, hogy annak ellenére, hogy évek óta nem járt ember erre, képes volt megőrizni egykori szépségét. Egyszer biztosan ápolt volt, de mostanra már a kosz leülepedett a falakon, növények nőtték be, néhol be voltak törve az ablakok, de fa gerendákat rögzítettek rájuk. Ijesztően gyönyörű volt a hely. Mindig is rajongtam az ilyenekért. Nem tudtam, hogy a szanatóriumon belül hol fogunk találkozni Dr. Silverstonnal, lehet, hogy kint kellett volna várakoznom, de hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, hogyan is néz ki belülről. Így hát bementem. Az ajtó hangosan nyikorgott, a dohos levegő egyből megcsapta az orromat. Recsegett a lábam alatt a padló, több helyen is hatalmas pókhálókat láttam. A tapéta néhol lejött, a fal is penészes volt. Egyből libabőrössé váltam, de tovább sétáltam, mert egyszerűen.. lenyűgözött a hely. Időközben betévedtem egy-egy szobába. A tárgyak szanaszét hevertek a földön. Az ágy fel volt döntve, sőt az egyik szobában még gyógyszereket is találtam. Vajon mióta nem járt itt ember? Nem voltam egy nagy fotós, de sajnáltam, hogy nem hoztam el magammal a fényképezőgépemet, ezeket igazán megörökítettem volna. De nem azért jöttem el, hogy szórakozzak, hanem, hogy tanuljak. Viszont Dr. Silverston még mindig nem volt itt, addig simán körbenézhettem.. Egy lépcső előtt megtorpantam. Elég rozogának tűnt, és bizonytalanná váltam, de végül is rá mertem lépni. Bár hallgattam volna az ösztöneimre! Úgy a harmadik lépcsőfoknál beszakadt alattam, és a jobb lábam beszorult. - A fenébe! - próbáltam kihúzni, de nem sikerült. Hirtelen egy fuvallat csapott meg, s a szívem hevesebben kezdett el verni. - Dr. Silverston, itt van? - kérdeztem, és még riadtabbá vált a tekintetem, ahogy saját visszhangomat hallottam. - Valaki, segítsen! - kiabáltam, hátha valaki meghall engem. A várakozás közben folyamatosan erőlködtem, de hiába.. Ez egyedül nem fog menni.
xxx || [You must be registered and logged in to see this link.] || Silverbrown. <3
Kezdőlap
Tárgy: Re: Folyosók 
