Daryl & Ariana

☣ A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
Sose éreztem magam boldogabbnak mint akkor mikor megmenthettem az életét. Egy törékeny lány volt, de az enyémnek éreztem. Gyermekkorában magára hagytam és ez még most is bánt. De boldog vagyok, hogy túlélte a viszontagságokat és itt van velem. Sose reménykedtem abban, hogy teremtő és teremtmény kapcsolatán kívül bármi más is lesz köztünk, de máshogy alakult. Mindenkit elvesztettem aki egy kicsit is fontos volt számomra és Őt már nem akarom. Nem szeretnék egy újabb sírhalom fölé borulni és újabb halottat elkönyvelni. A jelenléte is erővel ruház fel, de közben le is gyengít szenvedésének látványa. Megértem, hogy segíteni próbál, de az nem segítség ha velem szenved. Azzal csak jobban gyötör. Erősködik továbbra is és képtelen vagyok haragos szemmel nézni rá.
-Szép szavak Ariana. Szeretném azt hinni, hogy igazak is. De én aki annyi szenvedést okoztam már másoknak miért érdemelném meg a boldogságot? A vámpírság nem választható dolog, általában csak azzá lesz az ember, mert azzá teszik, de a tulajdonságai, a könyörülete mind választható dolog. Ha valaki kegyetlen akar lenni az lesz. Valahol mélyen olyannyira megvoltam sértve, hogy kegyetlenné akartam válni és sikerrel jártam. Ártatlanok vérét ontottam, nem vámpírokét, halandók vérét. Ha az úristen egy kicsit is figyel földi népére akkor nem hagyja, hogy boldogan éljek, mert nem ezt érdemlem. Ariana szerelme azóta lángol, hogy újra egymásba botlottunk. Az fáj az egészben, hogy tudom életét is képes lenne feláldozni értem. Az elején nagyon örültem annak, hogy valaki mellettem áll és, hogy többé nem leszek egyedül, de én erre vagyok hivatott. A magányra. Hamar bebizonyosodik, hogy már semmi emberi nincs bennem. Vámpír ösztöneim vérívásra kényszerítenek és én hagyom. Végül csak időben leállok vele, de hiába is szerettem volna Ariana nem haragszik rám. Nem tudom képes-e egyáltalán úgy isten igazából haragudni rám. Ezt érdemlem, de mégsem ezt kapom. Újra csókjaimmal halmozom el és ahogy látom boldogságát úgy én is boldogabb vagyok.
-Rendben van, nem lódítok többé, valami más kívánság? - Apró csókot váltunk, de már érezheti rajtam, hogy sokkal többre vágyom. Ennyivel képtelen vagyok beérni. Akárhányszor a közelemben van folyton rám tör az éhség, de nem a vére utána hanem a teste, a lelke után. Magamhoz akarom ölelni és sose elengedni. Felsőjét darabokra szaggatom és bebarangolom testének minden egyes porcikáját ezzel is a gyönyör felé hajszolva őt. Azt akarom, hogy ez a pillanat az övé legyen. Nem akarom semmire sem kényszeríteni amit magától meg nem adna. A mai szenvedés után kijár neki egy kis boldogság, kényeztetés, szeretet.
-Bizony. Készülj fel, mert ez más lesz mint szokott. - Elnevetem magam ahogy kacagni kezd. Kiismertem testének minden egyes érzékeny pontját és tudom hol tudok örömet szerezni neki. Mind a ketten megszabadulunk ruháinktól ami ilyenkor a szokottnál is gyorsabban történik. De nem lépek a tettek mezejére, egyelőre nem pedig sóhajai egyre csak erre sarkalnak. Vad csókunkat félbeszakítom egy röpke pillanatra. Átadom neki az irányítást.
-Pontosan. Mondtam, hogy ez az alkalom kicsit más lesz mint a többi. - Elmosolyodom majd egy pillanat múlva már én vagyok alul és teljes mértékben Ő irányít. Csókjaival beteríti testem. Szememet lehunyva élvezem minden egyes érintését. Már annyira kívánom, hogy szinte szétrobbanok, de ígéretemhez híven nem fogom vadul magamévá tenni. Majd Ő eldönti mikor akarja és milyen tempóban. Vele minden olyan más, nem csak szexről van szó hanem valami megfoghatatlan dologról is egyben. Szavakkal ki se tudnám fejezni, hogy pontosan miről. Szememet kinyitom ismét és vad éhező tekintetébe nézek majd olyan elemi erővel söpör el a gyönyör, hogy az leírhatatlan. Legérzékenyebb pontomon időzik el amitől még inkább fokozódik bennem a vágy. Ha így folytatja nem bírom már sokáig. Tudom, hogy direkt csinálja, szánt szándékkal ingerel, de egy éhező farkast nem a  legjobb dolog kiugrasztani a búvóhelyéről.

Azt hiszem nem csak arról van szó, hogy belelátok a fejébe, egyszerűen néha csak az ember ha eléggé hinni akar valamiben, akkor a végén már teljesen úgy veszi, hogy az úgy van és kész. Én is valahogy így vagyok ezzel. Nem tudom elképzelni róla, hogy hazudni tudjon nekem, legalábbis fontos dolgokban nem, úgy hogy a szemembe nézzen közben. Lehet, hogy képes lenne rá, de én akkor sem hinném el, hogy nem szeret, vagy hogy nem vagyok neki fontos. Bizonyított már, hogy mit érez, és egy-egy botlás miatt nem fogom ezt máshogy gondolni, hiszen most is csak azért tette, mert szeret, mert nem akarja, hogy szenvedjek attól, hogy szenvedni látom, de engem ez nem érdekel. Vele akarok lenni, erőt adni neki, ha nem tudok a véremmel, akkor a szavaimmal, vagy a jelenlétemmel, nem számít. Bánthat és megpróbálhat elzavarni, igazán ez csak akkor sikerülhet neki, ha tényleg nagyon erősen rúg belém, arra pedig nem lenne képes igaz?
- De a szerelem mindent legyőz, én ebben akarok hinni Daryl. Szeretlek és úgy érzem, hogy ez erőt ad nekem bármihez, és nem tudnál változtatni rajta, ha akarnál sem. - nem érdekel, hogy mit tett a múltban és az sem amit még tennie kell a jövőben, mert én így szeretem, nekem ő így a fontos. Remélem, hogy meg tudja érteni ezt egyszer, és hogy majd mesélni fog nekem arról, milyen is volt előttem. Az az egyedüli fontos most, hogy akkor éjjel, évekkel ezelőtt nem ment el mellettem, hogy valamit megmozdítottam benne, ami azóta sem tűnt el, és most, hogy újra találkoztunk csak még erősebb lett. Úgy érzem szeretném minden időmet vele tölteni, ha lehetséges. Ha nem... akkor is. Csak az a fő, hogy tudja, hogy neki adnám mindenem, nem csak a véremet... az életemet is, akkor is, ha ő nem akarja. Nem akarok és nem is tudnék már nélküle élni. Túlságosan fájdalmas és magányos feladat lenne.
Ezért nem érdekel, amikor végül a fogait érzem a nyakamnál. Kell neki a vér, sérült és csak akkor lesz igazán jól, ha enged a késztetésnek, hogy segítsen magán. Így én is nyugodtabb leszek és bízom benne annyira, hogy tudjam, nem fog végezni velem.
- Lódítás? Hát akkor máskor ne lódíts, nem szeretem. - apró csókot lopok tőle, bár még nem megy könnyen, de a cseppnyi vér, amit ezzel együtt ad elég most nekem. Nem veszítettem olyan sokat és én nem vagyok sérült, mint ahogy ő volt. De már nem számít, ez már elmúlt, már csak mi ketten vagyunk és én tudom, hogy mire vágyom. Rá, a szerelmére, a testére, az érintésére, a csókjaira. Már attól is lázba jövök, ahogy az ajkai egyre lejjebb haladnak a testemen. Kit érdekel most a ruha? Hidegen hagy egy szétszaggatott felső, bármikor lehet újat venni helyette, de egy pillanatot pótolni nem lehetséges.
- A java? Alig várom! - nevetem el magam, főleg amikor olyan részekhez ér, amik egy kicsit még csiklandósak is. Tudja már, ennyi idő alatt is, hogy mi kell nekem és azt is, hogy mire hogyan reagálok, de néha csak direkt is oda kalandozik el, amitől nem tudom megállni a nevetést. De ez nem baj, ez jó, mert így is látszik mennyire boldog vagyok vele. A ruháink olyan hamar tűnnek el, ahogy az lenni szokott, de hát nincs ebben semmi meglepő, amúgy is tudjuk jól mindketten, hogy kár lenne sokáig húzni az időt. A halk sóhajokat, amik a torkomból törnek fel a szavai vágják ketté.
- Oh, csak úgy magadtól alám rendeled magad? - mosolyodom el, egy pillanatra megtörve a vad csókot, és csak finoman végigsimítva az arcán, de aztán nem húzom az időt. Egy mozdulattal fordítom át őt, hogy én kerüljek felülre. Lágy csókokkal borítom be az arcát, a nyakát, a testét, időnként a nyelvemet is akcióba lendítve. Rettenetesen kívánom, de nem fogom ezt most elsietni, ha egyszer ilyen lehetőséget adott nekem. Azt akarom, hogy tényleg soha meg se forduljon a fejében, hogy elküldjön, vagy hogy akár mást akarjon helyettem. Hogy annyira a rabommá váljon, hogy mindig bármilyen áron arra törekedjen, hogy hazajöjjön hozzám, akármi is lesz. Hogy érhetem el máshogy ezt, mintha úgy az eszébe vésem magam, ahogy még előtte senki? Nem állok meg, amikor átlépek a csípő határvonalán. Az esetek nagy részében gyorsan a közepébe vágunk, de most belefér egy kis hergelés, egy kis játék mielőtt oda jutunk. Az pedig mindig jó érzéssel tölt el, hogy már csak pár csóktól is úgy beindult, amennyire csak lehet. Felpillantok még egyszer, finoman megnyalom a szám szélét, és csak utána veszem kezelésbe a legféltettebb testrészét. Óvatosan, de kellő erővel ahhoz, hogy minden pillanatát kiélvezhesse ennek az estének.

Daryl & Ariana

☣ A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
   Néha úgy érzem mintha belelátna a fejembe. Poénnak tűnhet hisz ki is lenne képes erre, de mégis ott motoszkál ez bennem. Tényleg nem tudok jól hazudni. Életem során rengetegszer mondták már, hogy rossz hazudozó vagyok. Kezdem elhinni. Bár ha úgy adódna biztosan kitudnám magam húzni egy nagy csávából. Igaz ami igaz, Ari-nak nem tudnék hazudni még ha az életem múlna rajta akkor sem. Az, hogy vannak előtte titkaim az más. Olyan borzalmas tettek és halálok állnak mögöttem amiről ha tudomást szerezne elveszíteném. Mondhatjuk úgy is, hogy az emberi lelkem, már ha nekem még van olyan, egyetlen mozgató rugója. Próbálom elhidegíteni magamtól, megbántani, de túl kitartó és makacs ahhoz, hogy elhiggyen egy ekkora hazugságot...hogy nem szeretem. Szavai hallatán megáll bennem az ütő...khm...képletesen értem. Hogy ismerhettem így félre? Okosnak tartottam, de mellette egy védtelen teremtésnek akinek egy védelmezőre van szüksége, nem így van ez, nagyon nem. Most látom csak, hogy erősebb nálam.- Sose lennék képes azt mondani neked, hogy nem szeretlek. Ennél nagyobb hazugság nem létezik a Földön. Mikor megláttalak a piacnál egyszerűen valami ép lett bennem ami régóta törött volt. De a szerelem nem képes mindent legyőzni, elhiheted nekem. - Hinni szeretnék benne, hogy mégis így van, de ha minden titkomra fény derülne ezer százalék, hogy elmenne és vissza se nézne többet. Hiába bizonyítja, hogy  értem képes bármire és, hogy a legnagyobb bajban is mellettem állna, ha tudná csak a töredékét annak amit elkövettem biztosan nem ezt mondaná. Végül csak megenyhülök ami tudom nagy hiba, de úgy se értem volna el semmit sem a hazugságokkal
Hagyom, hogy maga válasszon és döntsön úgy ahogy szeretne. Ahogy ismerem nem hiszem, hogy pont erre várt volna, de ami igazán kell neki azt nem tudom megadni. Szeretem, ez kétségtelen, de vajon elég lesz ennyi, hogy összetartsunk? A múlt úgy hálóz be akár egy mérges pók, belém vájja csápjait, hogy mérgével elkábítson és elvegyen minden jót az életemből és előhozza a rosszat. Erőfeszítésem, hogy tartsam magam a vérétől nem tart sokáig. Hagyom, hogy az akadály ami eddig távol tartott most leomoljon és hagyja, hogy elvegyem amire szükségem van, ami az enyém. Majdnem halála ébreszt rá, hogy túlzásba vittem, de biztos vagyok benne, hogy sose leszek képes megbocsátani ezt magamnak. Arcán ülő mosolya érthetetlen számomra. Gyenge és mégis erős, hogy van ez? Elnevetem magam szavain.
-Az nem túlzás volt, csak egy icuri picuri lódítás. Rosszul hazudok drágám. - Csókolom meg. Kezének érintése borzasztóan jól esik. Még ha csak egy kis vért is vett tőlem látszik, hogy sokkal jobban van. A továbbiakban még úgy is fog vért inni, nem hagyom, hogy gyenge és sebezhető legyen. Megtudom védeni egy bizonyos fokig, de szüksége van az erejére ha valami nem sikerülne vagy ha meghalnék...a csudába is, miért vagyok mindig ilyen vészmadár? Csókja egyszerűen különleges. Az egész lány egy kész csoda. Kívánom őt jobban mint bármikor máskor. Rengeteg nő volt már olyan szerencsés, hogy az ágyamba bújhatott, de vele inkább én vagyok szerencsés. Hogy szeressem úgy mintha az utolsó napunk volna? Ilyenekre szoktam azt mondani vigyázz mit kívánsz. Túlságosan is el kap a hév és csak úgy letépem róla a ruhákat. Magam mondok egy kisebb bocsánatot, majd elviszem vásárolni vagy adok neki pénzt ami bármire költhet amire csak szeretné.
-Ez még semmi Bébi, csak most a java. - Mosolyodom el szélesen. Még ha vitázunk se vagyunk képesek végleg összetörni egymás szívét. Minden porcikáját apróbb csókokkal borítok, tudom, hogy ezt szereti, és mindent megakarok adni neki amire vágyik. Lehámozza rólam a felsőmet és így, hogy a testünk összeér, nem tudom meddig leszek képes szelíd maradni. A farkas kiakar bújni a barlangjából és felfalni egészben a védtelen báránykát. A nadrágtól már magam szabadulok meg, olyan gyorsan ahogyan csak lehetséges az. Közelebb húzódom hozzá és ismét ajkait keresem. De még mielőtt ismét elmerülnénk a csókban vigyorral az arcomon súgom ajkaiba.
-Ma te vagy a főnök. - Ezzel újra megcsókolom. Kíváncsi vagyok milyen ha Ő irányít. Eddig én vettem el amit akartam, itt az ideje, hogy megkapja Ő is ami neki kell.

Tudom, pontosan tudom, hogy mit akar elérni ezzel az egésszel, de nem fog neki sikerülni. Én vagyok a kitartóbb, vagy legalábbis jelen esetben így lesz. Nem fogja elérni, hogy ilyen állapotban itt hagyjam. Ha kell akkor kiabálok vele, ha kell akkor sírok, de akkor sem vagyok hajlandó felállni és elmenni, hogy ő magában szenvedjen és én még csak azt se tudjam, hogy pontosan mi is van vele. Ki fogok tartani, pedig nagyon igyekszik megbántani, hogy aztán a fejéhez vágjak pár csúnya szitkot és eltűnjek egy időre. De maximum annyit érhetne el, hogy átmegyek a másik szobába, azt nem, hogy ki is menjek azon az ajtón. Nem akarok és nem tudom elhinni, hogy a szavainak van igazságtartalma... nem akarom elhinni! Tudom, hogy fontos vagyok neki, ha nem így lenne, akkor minden eddigi hazugság lett volna, ennek pedig semmi esélyét nem látom.
- Én nem fogom feladni, azt nem, hogy veled maradjak a bajban. Ahhoz több kell, ahhoz a szemembe kell nézned és azt mondanod, hogy nem szeretsz, hogy csak játszottál velem, hogy elmenjek innen. És talán nem ismerlek még eléggé, de... nem érdekel! - csattanok fel kissé a végén. Nem tetszik, amit csinál és abban biztos vagyok, hogy úgyis képtelen lenne nekem azt mondani, hogy nem szeret. Vagy talán mégis? De vajon akkor hinnék neki? Szerintem egyébként nem. Ha nyíltan a szemembe mondaná, akkor is kételkednék a szavaimban, de úgy érzem, remélem, hogy nem tudna ilyesmit tenni, nem akarna olyan mélyen megbántani, mert még ha nem is lennének igazak a szavai, akkor is ugyanúgy fájna, hogy képes ilyen hazugságot a szemembe mondani, hiszen akkor bármikor megtehetne még ennél durvábbat is.
Az az igazság, hogy ebben egyszerűen nem ő dönt, ha hiszi, ha nem. Ez az én döntésem, hogy maradok vagy sem, nem tud befolyásolni, vagy hatni rám. Én döntöm el, hogy mit akarok, én döntöm el, hogy maradok-e és nem tudom elképzelni, hogy történhetne olyasmi, ami miatt változna a véleményem.
- Ez igazán kedves tőled... - rázom meg a fejem egy sóhajjal. Igen, elértem, amit akartam, de igazából akkor se szólhatott volna bele, mert az én életem, az én döntésem, és ő nem mondhatja meg, hogy mit tegyek vele. A saját cselekedeteit befolyásolhatja csak. Megteheti, hogy nem iszik a véremből, erre nem kényszeríthetem, tudom, de az, hogy saját magamról hogyan döntök, már az én dolgom. Bár most az egyszer szerencsére győz benne a túlélési ösztön, aminek igenis örülök. Cseppet sem zavar, hogy mennyire gyengülök el, hogy már a karomat is alig tudom megemelni a végére, mert... én győztem! Ő pedig jobban lesz és ez a fontos. Ő az, aki meg tud védeni akár mindkettőnket is, nem én, tehát az a logikus, ha ő az, aki jól van é nem én.
- Sose túlzol? Az előbb még el akartál küldeni, akkor se túloztál? - mosolyodom el újra, és már szinte a mosolyomba csókol bele. A kezem önálló útra kél, amikor már úgy érzem, hogy meg tudom emelni, amikor már elég erős vagyok, amikor a pár csepp vér a számba kerül az általa felsértett ajkáról. Nem kell most több, nem vagyok vészesen rosszul, én nem sérültem meg, ahogy ő. De abban biztos vagyok, hogy ennyi nem elég. Egy csók, néhány simítás. Nem tudom, hogy valaha is csökkenni fog-e a vágy, amit iránta érzek, most valahogy nehéz ezt elképzelni. Egy biztos, csak őt akarom és már többé senki mást. Szerencsére nem kell nagyon kérlelnem, hogy azt tegye, amit én akarok, sőt ha jól sejtem ő is ezt szeretné. Már csak az érintéseitől is halkan felnyögök, annyira mámorító az érzés, aztán szélesen mosolyodom el, amikor konkrétan letépi rólam a ruhát.
- Úgy látom tökéletesen visszatért az erőd. - bár már az is kész csoda, hogy ezeket a szavakat ki tudom mondani, hiszen olyan elemi erővel feszül nekem, amit azt hiszem egy nő sem lenne képes csak úgy csendben tűrni. Biztos vagyok benne, hogy pillanatok múlva már a nyögéseim és nem sokára a sikolyom tölti be a szobát. Nem hezitálok sokat, bár én nem szaggatok, de a felsőjét lehámozom róla és már az a véres kötés se kell oda. Furcsa belegondolni, hogy percekkel ezelőtt még meg akart bántani, el akart küldeni, most pedig... Na ugye, hogy nem gondolta komolyan!

Daryl & Ariana

☣ A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
Még magam is belátom, hogy előadott monológom a legkisebb mértékben sem nevezhető őszintének. Amik kijöttek számon csupán olyan voltak mint  a nyári zivatar, gyorsan jön és még gyorsabban tova is halad. Amiket hozzávágtam csak hirtelen gondolatok voltak. Sajnos nem tudok hiteles lenni mert pont, hogy az ellenkezője történik annak amit mondok.  Nagyon is megértem Őt és semmire sem vágyom jobban mint, hogy mellettem legyen. Nem tudom örüljek-e annak, hogy ilyen makacs vagy kezdjek el aggódni. Tartok attól, hogy inkább meghalna mintsem hallgasson rám bármiben is.
-Makacs vagy! És a kitartásod se semmi, de vajon meddig bírod még? Még a legerősebbek is feladják egyszer. Igazad van, ismerlek, még magamnál is jobban. De te ismersz engem? - Veszélyes vizekre evezek ahogy korbácsolom a  kedélyeket. Nem tudom meddig bírom még fent tartani ezt a rideg arcot és hangsúlyt. Nem is tudja mennyire szeretem. Nekem sokkal jobban fájnak szavaim súlya mint neki. Már akkor is volt benne valami megfoghatatlan ragyogás mikor felfedeztem. Még csak egy apró apró gyermek volt, de tudtam ha szemmel tartom akkor válhat belőle valami csoda. Így lett, lett belőle egy kitartó és gyönyörű nő, bár ezt nem nekem köszönheti. Kislánykorában az az apró kis szikra vonzott hozzá közel, most az a piciny szikra lángoszloppá magasodott utat mutatva számomra. Ragyog. Ezt más szóval nem lehetne kifejezni.  Akárhányszor a szemeibe nézek csak bizalmat és mélységes szerelmet találok. Lehetséges ez? Ennyi rossz dolog után képes még szeretni? Végül megtörik a jég és nem bírom tovább fent tartani ezt az álarcot. Nem tudok így bánni vele. Bocsánatáért "esedezem" és közben majd megöl a kétség. Magam mellett tartsam vagy engedjem el? melyik lenne a jó? Szavai engem is enyhe mosolyra fakasztanak.
-Igen, gyenge vagyok. Ha jól látom ezt te ki is használod. Ezennel hagyom, hogy úgy dönts ahogy neked tetszik. - Hogy ez meggondolatlanság volt-e? Mindenképp, de hagynom kell élni. Nem mondhatom, hogy nem aggaszt a tény miszerint a halálba is követni szándékozik, de bármit is mondanék vagy tennék hiába valónak bizonyulna. Vágyaimnak engedve hagyom, hogy vérszomjam irányítson. Vére kellemesebb  a tavaszi szellőnél vagy a melengető napsugárnál. Gyenge pulzusa ragad vissza az életbe. Majdnem a halálát okoztam. Meglepetésemre nem félelmet  vagy elutasítást látok rajta hanem megkönnyebbülést. Ő a legcsodálatosabb teremtés az egész világon.
-Én sose túlzok ezt tudhatnád. Nagyon fontos vagy a számomra. - Csókomba ültetem minden iránta táplált érzésem. Elégedett vagyok magammal, érintésem nyomán lángol a bőre. Nyögései zene füleimnek. Gyorsabb tempóra váltok. Egy pillanatra légzésem is elakad ahogy keze a hátamon simít végig. Mégis ismer méghozzá elég jól. Kibuggyanó vérem nem vész kárba. Az adás öröménél nincs is jobb. Legnagyobb bánatomra csak keveset vesz el. Megígértem neki, hogy szabadon dönthet így nem erőltetek rá újabb korty vért. Ajkamon ejtett seb egy pillanat alatta semmivé foszlik. Csókunk egy pár másodpercre alábbhagy és figyelmesen csüngök szavain.
-Ahogy kívánod... - vadul csókolom meg újra és kezeim a ruhája gombjai után kutat majd feladom és csak egy egyszerű  tépéssel oldom meg a dolgot. Végig csókolom nyaka kecse ívét majd vállait is. Puha bőrének érintése mámorító.

Egyszerűen nem értem, hogy miért mond nekem ilyet, hogy képzeli, hogy azért, mert nincs jól egyszerűen elmennék. Nem fogok megfutamodni. Tudom, hogy neki is rossz, hogy szenvedek miatta, de az sokkal rémesebb lenne, ha egyedül kéne lennem tőle távol és azon rágni magam, hogy nem segíthetek neki. Ő pedig képes lenne engem elküldeni. Igen, tényleg mérges vagyok rá, határozottan dühös, hogy erre kér, és eszem ágában sincs megtenni. Ha kell, akkor dühösen maradok itt vele, de akkor is maradok minden áron. Összeszorítom a szám, hogy ne mondjak ki semmit, ami igazán a fejemben motoszkál, pedig azt hiszem tudnék most mit a fejéhez vágni. Végképp csak megrökönyödve meredek rá, amikor újra megszólal. Hideg a hangja, de mégis tudom, hogy azért teszi, hogy magamtól döntsek úgy, hogy itt hagyom. Nem fog beválni, nem fogja elérni a célját akkor sem, ennél én sokkal kitartóbb vagyok!
- Ismersz és abból tudhatod is, hogy ez nálam nem lesz hatásos. Nem foglak megutálni azért, mert ilyeneket mondasz... csak azért sem! - húzom ki magam és igenis láthatja, hogy nem fog tudni ezzel hatni rám. Túlságosan makacs vagyok és dacos, ez jól tudja, sőt szerintem ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy képtelen lesz bármit is elérni nálam ilyen hozzáállással. Én kitartok, itt maradok, akkor is, ha rémesen van és ha nem adhatom neki a vérem, ha nem segíthetek, hogy jobban legyen. Meg fogom várni, amíg lábra tud állni, vagy szerzek neki vért valahonnan, ha rosszabbra fordulna a dolog. Ennyi... túlságosan fontos nekem, hogy egyszerűen csak hagyjam, hogy elriasszon a hidegségével. Én tudom, hogy ez csak álca és nekem ez bőven elég.
- Az az igazság, hogy úgysincs beleszólásod. Amíg nem te magad teszel ki innen, addig nem megyek el és ahhoz túl gyenge vagy, hogy ezt megtehesd. - rántom meg a vállam egy halvány mosollyal. Maradok ez nem kérdés, és ezt ő is belátta, ez a legfontosabb. Szeretem, és fontos nekem, hiába mond bármit is, úgysem tud hatni rám, mint ahogy abban sem, hogy éljek, ha ő már nem él. Nem akarok egyedül lenni, amikor már megtapasztaltam, hogy milyen ha van valakim, aki az életemnél is fontos. Ezek után eszem ágában sincs újra egyedül maradni, és nem is fogok. Nem tud úgyse meggyőzni, hogy ha neki baja esne, akkor én itt maradjak. Utánamennék, mondhatjuk úgy is, hogy akárhova követni fogom, ez legyen a túlvilág, vagy csak egy másik város. Már csak elmosolyodom a szavaira, és végre dönt, végre segíthetek neki és ez nekem mindennél többet ér. Ezért nem moccanok akkor sem, amikor már kezd sötétedni a szemem előtt minden. Nem tud megölni, nem fog megölni. Igenis bízom benne, hogy vissza tudja fogni magát, és erről nem tud lebeszélni. És igen, végül elszakad a nyakamtól, hiába vagyok gyenge, mégis mosoly játszik az arcomon, akkor is, ha ez neki furcsa. Örülök, hogy segíthettem, örülök, hogy megbízott bennem és egyben ezzel együtt magában is. Nem történt baj és ez a legfontosabb, talán egyszer elfogadja, hogy nem csak neki lehet igaza. Nem most, de majd egyszer.
- Túlzol, de nem számít. Én is szeretlek, mindennél jobban! - finoman simítok végig az arcán, mielőtt még ajkaink egybeforrnak. Csodálatos az egész, vad és közben mégis gyengéd. Soha nem gondoltam volna, hogy a szerelem tényleg ennyivel jobban és erősebbé tehet valamit. Hiába voltam már más férfiakkal, az ami vele van mindenen túltesz, egyszerűen csodálatos és ezt tagadni se tudnám, hiszen már csak attól is felnyögök, hogy az oldalamon simít végig a keze és a hajamhoz túr. Ösztönösen nyalom le a saját vérét az ajkairól, de hiába vagyok gyenge visszafogom magam, csak egy egész kicsit szívom meg. Nem kell most több, nagyjából jól vagyok, csak egy kicsit gyengébb, de rajtam nincs sérülés, ahogyan rajta volt előzőleg.
Hogy lehet, hogy még ennyi idő után is olyan nagyon kívánom? Pedig már ismerem minden egyes porcikáját, de mégis nehéz betelni vele. A kezem finoman csúszik vissza a hátán, tudom, hogy ezt szereti, aztán túrok bele a hajába. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy elváljon tőlem. Ezek után nem. - Szeress Daryl... szeress úgy, mintha ez lenne az utolsó napunk. - suttogom egészen halkan az ajkaiba, de csak erre a pár szóra szakadok el tőle, többre nem akarok.

Daryl & Ariana

☣A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
Jó, talán kicsit nyers voltam és mindenképp egy bunkó, de nem akarom, hogy csak azért maradjon itt mert látszólag félholt vagyok. Ott a hangsúly a félholton, egyszóval rendbe fogok jönni csak idő kérdése és időből rengeteg áll a rendelkezésemre. Ariana-nál a szép szavakkal nem érek el semmit. Pont olyan makacs mint én és lehet, hogy ebbe a tulajdonságába szerettem bele. A nyers modorom ahogy elakarom küldeni remélem megteszik hatásukat, még ha egy időre meg is utál érte vagy örökre, nem számít, nem akarom így látni, nem boldog és ez engem is teljesen lelomboz. Tudom, azt kértem tőle, hogy maradjon mellettem és várjon Ő is, de nagyon úgy tűnik Ő erre képtelen. Folyton úgy tűnhet, hogy az akaratomat akarom ráerőszakolni, de ez nem igaz. Próbálom inkább a döntéseit változtatni úgy, hogy az semmiképp ne sodorja bajba és, hogy az mindenképp jó legyen mindkettőnk számára. Oké, rendben. Tényleg ráerőltetem az akaratom. Legalábbis mostani gondolatmenetem erre ad választ. Pedig tényleg nem így akartam. Hosszú életem során annyi mindent elszúrtam már és úgy tűnik nem tanulok a hibáimból. Szavai tőrként szúrnak a szívembe, de ezt a hatást akartam elérni, ha haragszik rám valószínűleg itt hagy. lehet elveszítem örökre, de az is tarthatatlan állapot, hogy miattam szenvedjen minden egyes alkalommal. A lelke olyan mint a tiszta tó, idővel nem hogy hozzászokna ezekhez a dolgokhoz hanem azt a víztükröt hatalmas hullámokká korbácsolná a szél és beleőrülne.
-Pedig igenis komolyan gondoltam, hogy hagyj itt. Az, hogy én ebben a helyzetben mit tennék teljesen lényegtelen, nem kell semmit se tennem mert hála a jó égnek nem történt semmi bajod. Tudod az a baj, hogy én sem értelek téged. Azt hittem ismerlek, hogy volt időm megismerni téged, de tévedtem, semmit sem tudok rólad Ariana. - Szavaimat olyan ridegen mondom amennyire képes vagyok úgy, hogy mellettem van és a szemeibe kell néznem. Legszívesebben magamhoz húznám és megcsókolnám, de azzal minden tervem dugába dőlne. Minél többet nézek arcára annál inkább elhatalmasodik rajtam az az érzés amit nem akartam, hogy jöjjön. A megbánás. Hirtelen megbánok minden egyes szót és csak magamhoz ölelem.
-Rendben van, maradj, sajnálom amiket mondtam, csak egyszerűen nem tudom mi lenne a jó, ha mit tennék, ha elküldenélek vagy hagynám, hogy maradj. Nincs harmadik opció. - Lenne harmadik választás, de arra gondolni se akarok. Kiszipolyozni és a halál felé sodorni nekem nem megoldás vagy választási lehetőség. Ez kicsit Edward-Bella szitu, életem legrosszabb filmélményére hasonlít az életem, pazar. A fiú mindent megtenne a lányért és viszont is, de végül az lesz a megoldás aminek be se kellett volna teljesülnie. Hoyg ez rossz-e? Hát kimondottan az. Végül mindenki úgy él ahogy a tündérmesékben és innen vált az életem más kerékvágásba. Mert az én harmadik opcióm után aminek nem kellene megtörténnie, valamelyikünk szenvedése lenne az eredmény, tehát ebből is látszik ez nem egy megrendezett film hanem a valóság, a kegyetlen élet. Miért van az, hogy akármit mond mindig meghallom szavai mögül a valóságot? Úgy tesz mintha amit mondtam hagyná, hogy úgy történjen. Hiába is kérném biztos, hogy követne át a túlvilágra.
-Kérni is foglak amíg csak élek, még ha ezzel tudom is, hogy nem érek el semmit. - Nem fogom feladni. lehet, hogy makacs, de én pedig még soha nem adtam fel amit igazán akartam. Gátaimat lerombolva nyakába harapok és addig iszom vérét míg az ájulás szélére nem sodrom. Aztán elrántom magam tőle és hiába is ömlenek belőlem a szavak, tettemet nem tudom megmásítani. Majdnem megöltem őt és ezen nem tudok változtatni. Az a mosoly az arcán teljesen összezavar. Haragudnia kellene rám vagy megutálnia, nem pedig örülnie annak, hogy rendbe jöttem. Kezeit ahogy végig futtatja oldalamon remegés fog el. Érintése annyira jól esik, hogy szavakkal ezt le se lehetne írni. Még most is bízik bennem, ezek után is. Lejjebb hajolok hozzá most már az ágyra támaszkodva, szinte teljesen felgyógyultan és a szemeibe nézek.
-Nálad csodálatosabb lány nem létezik ezen a Földön. Szeretlek! - Ajkaira tapasztom a sajátjaim és csókolom olyan szenvedéllyel mint még eddig soha. Közben fogaimmal saját ajkamba harapok egy kisebb szünet közben. Vérem kibuggyan és véres ajkakkal csókolom meg ismét. Kezeimmel hol haját simogatom, hol pedig az oldalát. Csodálatos teremtés és az enyém!

Képtelen vagyok felfogni, amit mond. Tényleg komolyan gondolja, hogy csak út itt hagynám? Hogy képes lennék rá, hogy elmenjek, hogy jobb legyen nekem, hogy ne kelljen látnom, hogy szenved? Ezt egyszerűen nem is értem! Hát ilyennek tart? Látszik, hogy finoman szólva is megrökönyödve nézek rá, miután ezt az ezért tényleg nyíltan kimondta. Lehetetlent akar, folyamatosan lehetetlent kér! Nézzem végig, ahogy szenved, aztán hogy ne nézzem, hanem hagyjam itt és várjam meg, amíg magától jól nem lesz. Egyik sem tetszik, de ez a második lehetőség semmiképpen sem menne. Nem akarom itt hagyni, akkor inkább kibírom azt, hogy mennyire rossz neki, de eszem ágában sincs csak úgy lelépni és valamiféle könnyebb utat választani.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagynálak! - kicsit meg is emelem a hangom. Nem szándékos, de akkor is rémesen bántó, hogy egyáltalán feltételezi, hogy megtenném. - Nem értem, hogy gondolhatod, hogy ilyet tennék, te se tennéd nem? Nem hagynál itt a bajban. Néha... annyira nem értelek. - kissé lebiggyed az alsó ajkam is. Rémesen van és még most is képes rá, hogy megbántson. Nem értem, hogy képes erre, nem tudnám itt hagyni, nem is akarom itt hagyni, hiszen a véremet akartam adni neki. Ha kell akkor szó nélkül ápolom, ha kell csendben maradok és teszem a dolgom, de eszem ágában sincs kimenni azon az ajtón, amíg ő maga nem küld el és azt hiszem még akkor is túl makacs lennék engedni neki.
- Jól van, azt teszem, amit mondasz, de... nem akarok elmenni. Ne küldj el... - szinte már kérlelő a hangom, hiszen miért ne tehetné meg egyszer. Ha úgy dönt, hogy sok vagyok neki, hogy nem hallgatok rá, vagy kétségbe vonom a szavait és ez nem tetszik neki, akkor majd egyszerűen csak kiadja az utamat, vagy csak nem jön vissza. Miért félek tőle, hogy erre is van esély, hiszen sokszor mondta már, hogy szeret, de az ilyen szavak és tettek, mint amiket ma is mondott egy kicsit megkérdőjelezik bennem, hogy tényleg úgy gondolja-e. Ha igazán fontos vagy valakinek, akkor nem feltételezi, hogy a bajban tovább állnál. Nem számít, nem akarok most ezen gondolkodni, csak azt akarom, hogy jobban legyen. Ha kell, akkor tényleg csak fekszem mellette, amíg kell, lemosom a sebét, segítek neki bármiben, de az életembe akkor sem szólhat bele. Én döntöm el, hogy mit akarok, hogy ha ő távozik, ha neki el kell mennie, akkor igenis én nem akarok már itt maradni egyedül. Más volt előtte, de már tudom, hogy milyen nem magányosnak lenni, ezért eszem ágában sincs visszasüllyedni megint oda. Ha ő nincs nekem, akkor én sem leszek, és ezen nem változtathat.
- Igen, kérhetsz rá. - bólintok egy aprót, de nem mondok egyértelmű választ, nem akarok. Hazudnom kéne neki, mert úgysem vállalnám, amit kér, és akkor már úgyis mindegy lenne. Mondhatom azt is, hogy igen, legyen, ahogy akarja, de vajon tényleg elhinné ezt nekem? Ezek után elhinné? De legalább végül megmoccan, apró csókokkal teríti be a nyakam és megérzem a fogait is. Nem szisszenek fel, mert reméltem, hogy beadja a derekát, hogy jobban legyen végre és megtörténik. Még el is mosolyodom az elején, csak akkor tűnik el ez az arckifejezés, amikor kezdek gyengülni. Rohamosan, de meg sem fordul a fejemben, hogy eltoljam magam. Butaság lehet, de nem is kívánhatnék magamnak ennél szebb halált, még ha ő nem is tudna ezek után megbarátkozni saját magával. Végül nem ájulok el, csak egészen közel kerülök hozzá, de meg vagyok, maximum elég gyengén, de ez egyáltalán nem érdekel. Halványan elmosolyodom, és csak bólintok egy aprót, amikor meghallom a szavait.
- Semmi baj, semmi nem történt... mondtam, hogy... bízom benned. - a majdnem az nem számít, a majdnem az igazából nem, és engem nem érdekel kicsit sem, hogy mi történt. Nem tudja eltüntetni a mosolyt az arcomról. Erőtlenül emelem fel a kezem, hogy végigsimítsak az arcán. - Az a lényeg, hogy jobban vagy. - csúszik a másik kezem óvatosan az oldalához, ami már érezhetően nem véres annyira, minden bizonnyal a sérülése összeforrt, vagy legalábbis így már rohamos gyorsasággal fog gyógyulni.

Daryl & Ariana

☣A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
Még gyerekkoromban is szerettem ha nekem van igazam, szinte általában így is volt. Apám soha iskola közelébe nem ment holott nemesi családnak számítottunk. Nekem egy ideig, pontosan az árvaházba kerülésig kötelező volt. Szerettem is ha bármiben kitudtam javítani tudatlan apám. természetesen pofon volt érte a jutalom,d e akkora, hogy a másik falnak repültem tőle. Ezek a "fülcsengős maflások" se tudták elvenni a kedvem attól, hogy visszafeleseljek. Most viszont egyáltalán nem azon van a hangsúly, hogy azt akarom nekem legyen igazam. Csupán az egyetlen olyan embernek akarom a biztonságát aki fontos nekem. Végül örülök, hogy nem folytatja a mondatát. Bármennyire is szeretem tudom, hogy a vérnek nem tudok ellenállni és nincs kizárva annak a lehetősége, hogy megölöm. Habár nem ember mégis erősebb vagyok nála, ígyelelnkezése is hiába való lenne. Ha elvakít a vér illata és íze onnantól nem számít se isten se ember. Emlékszem mikor majdnem elvesztettem az önuralmam a sikátorban. Egy cérnaszál tartott csupán a valóságban és ennek köszönheti az életét. Remélem nem hiszi egy percig sem, hogy azaz eset úgy alakult ahogy én terveztem, mert nem így volt. Végződhetett volna csúnyán is.
-Igen, minden bizonyára tudnám mit kell tenni ha te feküdnél így itt, de szerencsékre nem ez történt. A jövőben igyekszem is, hogy még véletlenül se történjen ez meg soha. Tudom, hogy nem nyújtok valami szép látványt, de nem kérem, hogy maradj velem. Míg rendbe jövök addig nyugodtan bérelj ki egy hotelszobát vagy mit tudom én. Ahogy jónak látod. - Egy cseppet sem szeretném ha kellemetlenül érezné magát.
Tudtam mibe rángatom bele, mégse mondtam neki nemet. Akartam, hogy az életem részese legyen. Megakartam osztani vele mindenem. Egyedül ez nem hiányzott a közös életünkből. De aminek jönnie kell az jön is. Ez az egész emlékeztet engem arra mikor az árvaházban egy kisebb balhét rendeztem és természetesen az ottani egyik legjobb haveromat is rántottam magammal. Tudtam mi lehet a következménye mégis akartam, hogy ott legyen velem és, hogy együtt csináljuk végig. És ha sikerül együtt arathassuk le az érett gyümölcsét munkáknak. Természetesen hatalmas verés lett a jutalmunk amiben együtt osztoztunk. Ez most ugyanaz. Tudtam mire számíthatunk és mégis magammal rántottam Ari-t, mert éreztem, hogyha sikerrel járunk akkor boldog életet élhetünk. Talán ez majd egyszer sikerül is.
-Mondtam már, a legtöbbet az segít ha mellettem vagy. Most nem lenne a legtanácsosabb kint járkálnod, ha engem figyelnek akkor téged is. Nem akarom, hogy bajod essen. Csak maradj velem vagy menj el egy időre, mindegy, csak ne járkálj ki be túl sokat mert akkor egyből tudni fogják, hogy nem csak egy látogató vagy. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. - Természetes, hogy aggódom érte. Jersey nem az a fajta fickó aki csak úgy egy veréssel elintézi és lezárja a dolgot. Van úgy, hogy még párszor felkeresi az illetőt vagy a rokonait és folytatja ahol abbahagyta. Szerencsémre nem tudják hol lakom, egyelőre, de ha Ariana-t sokszor látják erre végül összekapcsolják velem, nem tudom, hogy, de képesek lesznek rá és akkor Ő sínyli meg a dolgot.Makacssága már-már idegesítő. Ügyesen  forgatja a szavakat. Igaza van abban, hogyha meghalok akkor már nem tudok beleszólni az életébe, de nem szeretném ha én lennék az oka a halálának. Ne miattam döntsön úgy, hogy megakar halni. Nem érek annyit, hogy a halálom miatt kövessen Ő is. Amúgy is, halálunk után nem leszünk együtt amiatt a fal miatt. Ha viszont életben marad akkor figyelemmel tudom kísérni a mindennapjait. Hogy ez a fal létezik-e még nem tudom, rengeteg pletyka keringett már itt, hogy megszűnt.
-Igazad van, nem szólhatok bele az életedbe, de kérhetlek rá, hogy másképp dönts. - Na ha már a döntéseknél tartunk, a legrosszabbat ebben a pillanatban hoztam meg. Nyaka csókolgatása után fogaim belemarnak torkába és egyre nagyobb kortyokban nyelem az éltető folyadékot. Érzem ahogy gyengül tartásomban kecses kis teste. DE nem állok le, még nem. Egy belső hang már szinte ordít, hogy elég ennyi mert még megölöd, de nem hallgatok rá. Az a hang értetlenkedik amiatt, hogy Ariana egy szót sem szól, holott közel áll az ájuláshoz. Végül észhez térek. Hát ennyire szeretne, hogy képes lenne meghalni csupán azért, hogy meggyógyuljak? Megrökönyödésemmel a félelem párosul és azonnal eltávolodom tőle.
-Ariana, ne haragudj, nem akartam én...nem tudom mi ütött belém. Istenem, jól vagy? - Teljesen összezavarodtam. Majdnem megöltem, majdnem megöltem az életem. Mit tettem?

Akármennyire is akarok, nem tudok csak úgy megnyugodni és annyiban hagyni az egészet, pedig szeretném, ha ezzel segítek neki, de attól még ugyanúgy nem könnyű. Féltem és rémes dolog nézni, hogy mennyire szenved és én nem tehetek semmit azért, hogy jobb legyen neki. Elmehetnék mondjuk vért szerezni, de nem akarom addig is magára hagyni, hogy egyedül szenvedjen. Olyan nehéz ezt megérteni? Vagyis talán érti, csak épp sajnos jelen esetben nincs megoldás a problémánkra, nem igazán lehet ezt úgy megoldani, hogy végül mindenkinek igaza legyen. Egyszerűen nincs más, mint hogy próbálom visszafogni magam, inkább csendben maradni és úgy tenni, ahogy kéri, mert fontos nekem annyira, hogy igyekezzek, bár persze az arckifejezésemen nem sokat tudok sajnos változtatni.
- De nem ölnél... - megrázom a fejem. Talán igaza van, tényleg ő tudja jobban, hogy mennyire képes kontrollálni saját magát. De ott a sikátorban, amikor találkoztunk, akkor is falat ütötte, nem bántott, pedig megtehette volna nem igaz? Akkor is éhes volt és én nem félnék tőle, akkor sem, ha végül nem sikerülne, ha nekem támadna. Talán egy kicsit, de elmúlna idővel, és nekem épp elég ha ettől jobban lesz... jobban lenne. De képtelen vagyok egyetérteni vele, és mintha csak nem is fogná fel a szavaimat, ami mérhetetlenül rosszul esik. Igenis fáj, hogy szenvedni látom, lehet hogy nem fizikailag, de néha a lélek fájdalma erősebb is, mint az, amit a test érez, hiszen a test gyógyítható, kezelhető, de a lélek nem, vagy csak sokkal nehezebben.
- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem tudom rezzenéstelen arccal nézni, hogy szenvedsz, nem megy. Ha én feküdnék itt... te tudnád, hogy mit kell tenni. - teszem hozzá halkan még a végén. Ez a legrosszabb, hogy tanácstalan vagyok, nem tudom hogyan enyhíthetném a fájdalmát, hogyan tehetnék azért, hogy jobb legyen neki, ha már a véremet nem fogadja el, hanem egy csókkal végképp a tudtomra adja, hogy a csuklómra nincs szüksége. Ez végképp átlendít azon a kellemetlen ponton, ami után a sírás jön, bár igyekszem visszafogni, de nem nagyon megy, akárhogy is küzdök. A csókja segít, persze, hogy segít, hiszen szeretem, és ezt ő is tudja, bár attól még sokszor akarom ismételni, csak hát ettől még nem változik sok minden nem igaz?
- Jól van, én itt vagyok veled, ha ez bármit is segít, és ha azt kéred, elmegyek... segítek szerezni neked vért. - még soha életemben nem törtem be egy kórházba sem, de ha erre van szükség, akkor megteszem, csak ne kellene hozzá itt hagynom. Nem hal meg tudom, tisztában vagyok vele, de gyenge és így hogyan fog bármit is megtenni, vagy elérni? Nem szerezhet magának táplálékot ebben az állapotban, akkor is nekem kell segítenem valahogy. A szavaira csak megrázom a fejem, kissé felkönyökölve mellé, hogy rendesen lássam az arcát.
- Tudod, ha meghalsz... már nem tudsz beleszólni abba, hogy mit kezdek a saját életemmel. - egy egész apró vállrántás. Ha nem akarja, hát nem mondom ki, de akkor is így van. Nem hiszem, hogy tudnék nélküle mit kezdeni magammal, hiszen előtte is csak csapódtam ide-oda. Túl veszélyes ez az élet ahhoz, hogy egyedül akarjak szembenézni vele. Nem, ha ő nincs, akkor én sem akarok tovább létezni. Akkor úgy veszem, hogy a sorstól kaptam egy rövidke időt a boldogságra és azzal kell beérnem, nem fogok újra azért küzdeni, hogy megint megtaláljak valamit, ami legalább megközelíti.
De most ez sem számít, mert végre talál hallgat rám. Az ajkai legalábbis a nyakamnál járnak és én egy pisszenés nélkül tűröm, ahogy a fogai óvatosan felsértik a bőrt. Lehunyom a szemem és nem teszek semmi mást, egyszerűen csak várok. Nem fáj, nem is akarom, hogy érezzem, szimplán kizárok mindent. Csak azt érzem, ahogy szép lassan az erő is távozik belőlem minden egyes újabb nagy kortyával együtt. Sejtelmem sincs, hogy mikor következik be végül az ájulás, de az jön, mert meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezzek, vagy hogy arra kérjem, hogy álljon le. Nem fogok ellenállni, eszem ágában sincs, amúgy se hiszem, hogy lenne esélyem vele szemben.

Daryl & Ariana

☣ A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.
   Miért bonyolít mindent túl? Csak egyszerűen biztonságban akarom tudni. Szó sincs arról, hogy uralkodni akarok rajta, én ilyen vagyok, ami az enyém azért foggal körömmel harcolok. Megakarom védeni minden ráleselkedő veszélytől, és az egyetlen dolog ami jelenleg árthat neki az én vagyok saját magam. Tudom, hogy most mérges mert nem hagyom, hogy segítsen, de nem Ő élt 150 évekig velem hanem én magam és tudom mire tud kényszeríteni a vér. Teljesen kifordulok magamból és nem érdekel ki is adja vérét. Átvedlek egy állattá akinek az életben maradásnál nincs fontosabb. Így öltem meg azt a nőt is aki összekötőkapocs volt a testvéremmel. Nem érdekelt, hogy rátalálok-e valaha csak táplálkozni akartam. Szorításom nem több a kezén puszta érintésnél. Hiába is mondom azt neki, hogy jól vagyok mert maga is érezheti, hogy ez nincs így. Már kezdem én is rosszul érezni magam ebben a gyenge állapotban. Egy nagyot sóhajtok miközben elveszem kezem az övétől.
-Tudom, hogy nincs rendben semmi és, hogy nem teszik neked ez az egész, de ha elveszítenélek beleörülnék, főleg ha saját magam öllek meg...  - Nem tudtam tovább folytatni, Rossz érzés látni, hogy miattam szenved, de még rosszabb lenne látni ha félne tőlem. Csak fejemet csóválom. Igen tisztában vagyok vele, hogy szenved miattam hisz ki tudna boldog lenni mikor a párja félholtan fekszik a lakásukban. De megérdemlem ezt a fájdalmat, mert óvatlanságom az Ő életébe is kerülhetett volna. Legyen ez számomra tanulság. Ariana-nak is hozzá kell szoknia, hogy ez bármikor újra megismétlődhet. Ki tudja mikor térek vissza újra hasonló állapotban.
-Miattam neked nem kell szenvedned. Azzal, hogy szerelmemet kínáltam neked azzal az életemet is átadtam. Minden ami veszélyes az én vagyok. Ha szenvedek azt megérdemlem. Örülök, hogy nem te fekszel itt az ágyon hanem én. Hidd el, minden úgy történt ahogy történnie kellett. - Tudom hiába is mondok bármit a véleménye úgy is ugyanaz marad. Csókom a csuklójára még inkább csalódottá teszi. Lefekszik mellém és könnyei ismét szívembe marnak. Hogy vagyok képes mindig csak fájdalmat okozni neki? Eleget szenvedett már a múltban, de ahelyett, hogy boldoggá tenném még több fájdalmat okozok neki. Odahajolok és megcsókolom. Elsuttogok egy szeretleket amiben belefoglalom azt is mennyire sajnálom, hogy önző vagyok és, hogy csak magamra gondolok. Mikor visszahallom, hogy szeret a szívem egy része újra ép.
-Nem kell engem félteni. Mindent túlélek ha velem vagy. Nekem az ad erőt ha magamhoz ölelhetlek. Nem kell semmi fizikai gyógymód, elég ha a közelségedet érzem és már sokkal jobban vagyok, a többit meg majd az idő begyógyítja. - Tudom, mondatának vége hogyan is fejeződött volna. De örülök, hogy nem mondta ki. Bár én is pont ugyanúgy érzek, de nem szeretném, ha Ő feláldozná magát értem. Eddig soha nem kellett aggódnom senki életéért és volt, hogy direkt kerestem a bajt. Most furcsa mód inkább menekülök a bajok elől. Most már van mit veszítenem és a tudat, hogy el is veszíthetem megrémiszt.
-Ne mondj ilyet szerelmem, ha itt hagylak neked attól még tovább kell élned. Sokat éltem veled szemben. Ha elveszítenélek kétség sem fér hozzá, hogy mennék utánad. Mert nekem nem maradni itt semmi más, de neked itt lenne az egész élet ami még felfedezésre vár. Úgyhogy meg ne halljak még egyszer ilyet, rendben? - Végül elhatározásra jutok. Lehet a legrosszabb döntés amit valaha meghoztam, de egy próbát megér. Ariana bízik bennem és eljött az ideje annak, hogy ne mindig mindent én tudjak jobban. Azt mondják a szerelem a legerősebb dolog a világon, akkor eljött az ideje, hogy ez bebizonyosodjon. Lassan közelebb hajolok hozzá majd apró csókokat lehelek puha nyakára, ahol a vére jobban kezd lüktetni érintésemtől. Majd kihegyesedett fogaim a leggyengédebben ahogy csak lehet belemélyesztem nyakába. A vér lassan csordogálni kezd kezd a torkomba én meg mohóm nyelem azt. Nem ütöttem mély sebet, nem akarom, hogy fájjon neki. Érzem, hogy vére új erővel ruház fel. Csak iszom az éltető nedűt és képtelen vagyok leállni vele. Talán hazugság volna az, hogy a szerelem mindent legyőz?

Nem kéne tudom, de akkor is sértettnek érzem magam azért, mert így áll hozzám, mert igenis kissé lekezel, pedig már nem vagyok az a kis tini, akit megmentett egyszer régen. Felnőttem, még ha ebben a percben ez nem is látszik teljesen, pont a hozzáállásom és a sértődésem miatt. Viselkedhetnék én rendesebben is, tehetném, amit kér, de akkor is rémesen nehéz csak úgy végignézni, ahogy az szenved, aki fontos nekünk. Egyszerűen tényleg azt hiszem, hogy meg tudná állni és hamarabb rendbe jönne. Tudom, hogy nem hal meg csak azért, mert sok vért vesztett, azaz még most is veszít, hiszen... már halott, de szeretném, ha erősebben is meg tudná szorítani a kezem, nem csak ilyen gyengén. Az azért sokkal jobban megnyugtatna.
- Jól van... értem én. - bólintok végül, bár azt hiszem sosem voltam túl jó hazugság terén és most is látszik, hogy nem teljesen őszinték a szavaim, de legalább próbálkozom. Akkor is rosszul esik, hogy mindig csak neki lehet igaza, hiszen eddig arról volt szó, hogy ez nem így lesz, hogy én is beleszólhatok talán egy-egy dologba, mert ahogy mondta hatalmam van felette. De mégis ő akarja eldönteni, hogy neki mi a jó és azt is, hogy nekem mi a jó, vagy kettőnknek összesen, és én csak bólogathatok, hogy minden bizonnyal igaza van és mindent jól mond. Az végképp nem tetszik, amit ez után mond, hogy még meg is érdemli a szenvedést.
- Akkor hát én is megérdemlem? Mert, ha te szenvedsz, akkor én is szenvedek, remélem, hogy ezzel tisztában vagy. - teszem még hozzá egy halk sóhajjal. Még az utolsó pillanatig is reménykedem, hogy meg tudom győzni, de mit hittem a szavai után? Képes csak egyetlen csókot adni a magamnak okozott sérülésre és... ennyi. Inkább csak hátradőlök és végül lefekszem mellé. Tehetek mást? Még azt sem hagyja, hogy akár erőszakkal segítsek, akkor pedig nem sok esélyem van bármit is tenni érte. Hát csendben maradok és csak néhány könnycseppnek engedek utat. Nem is tudom, hogy pontosan mi váltja ki belőlem, de az aggodalom, a csalódottság, a féltés és persze egy cseppnyi düh is keveredik bennem, ami már túl sok ahhoz, hogy csak úgy magamba tudjam fojtani minden jel nélkül. Amúgy se voltam soha az a típus, aki egy könnyen magában tartja az érzelmeit és a legtöbb dolog sírás formájában szokott nálam megnyilvánulni. De nagyon jól sejti, képes lennék az életemet adni érte, akkor is, ha ő ezt semmi pénzért nem hagyná. Az én életem... az én döntésem! És ezzel ő azt hiszem egyáltalán nincs tisztában.
- Én is szeretek és... értsd meg, hogy aggódom érted. Mindig is aggódni fogok és... - elharapom a mondatot és inkább csak a mellkasába fúrom a fejem. Nem hiszem, hogy most ezt akarja hallani, attól úgyse lenne jobban és nem segítene semmit a jelenlegi helyzeten. Ezért nem is mondom ki végül, hogy igenis az életemet adnám az övéért, ha erre kerülne sor, mert nem tudom, hogy mihez kezdenék nélkül. Csak most érzem igazán, hogy eddig minden szórakozás céltalan volt, de ez most változott és most tudom igazán, hogy mi az, amit elveszíthetek. -... nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküled. Azt hiszem úgy én nem is akarnék élni. - nem vagyok olyan bátor, hogy a szemébe nézzek, inkább maradok a karjai között és nézem közben a szemközti falat, de kell, hogy ezt tudja. Hiába áldozná értem az életét, nem érne vele sokat. Igenis legyen azon minden erejével, hogy véletlenül se végezhessen vele senki, mert azt én nem élném túl.

Rémes csak nézni, hogy szenved és hogy nem hagyja, hogy segítsek neki, mert ő jobban tudja... mert ő mindig mindent jobban tud és nekem sose lehet igazam... mert ő idősebb és többet tapasztalt és... Komolyan nehéz eldöntenem, hogy aggódom érte, vagy hogy egy kicsit talán mérges vagyok rá. Azt várja tőlem, hogy itt üljek mellette, miközben vért köhög fel, és a kötés az oldalán teljesen nedvesre ázott már az ő vérétől, mert nem gyógyulnak a sebei. Meg tudja állni, hogy ne harapjon meg, akkor miért ne menne neki az is, hogy leálljon, amikor arra van szükség. És mivel ölne meg? Hiszen azzal nem tud, hogy túl sokat vesz el igaz? Utálom, hogy nem ismerem még eléggé ezt a világot, amibe csöppentem neki köszönhetően. Egyszerűen csak szeretnék neki segíteni, szeretném, ha jobban legyen, mert szörnyű dolog nézni, ahogy az szenved, aki fontos neked és ő ezt várja el tőlem.
- Szóval most már mindig ez lesz? Te vagy az idősebb ezért mindig mindenben igazad van? - igen, azt hiszem érezhető, hogy egy kicsit rosszul esik ez az egész, vagy nem is kicsit, határozottan nagyon rosszul esik. Nem akarok haragudni rá, amikor ilyen állapotban van, de miért nem lehet egyszer nekem igazam? Miért kell mindig neki mindent jobban tudnia? Néha tényleg úgy érzem magam mellette, mint egy buta gyerek, akit próbál lökdösni a rögös úton és néha túl erősen lök, ami már fájdalmat okoz.
- Nem csak azért aggódok érted, hogy megölsz valakit. Azért, mert szeretlek és szörnyű látni, hogy szenvedsz és nem hagyod, hogy segítsek! - miért csinálja ezt velem? Miért hozza ki belőlem, hogy haragudjak rá? Hogy úgy érezzem kiabálnom kéne vele, hogy észhez térjen? Nem akarok eljutni odáig, de a végén még az lesz belőle. És egyáltalán hogy feltételezheti, hogy csak azért akarok segíteni, hogy ne legyen másnak baja? Az is fontos igen, nem akarom, hogy annyira éhezzen, hogy végezzen valakivel, de a fontosabb az, hogy annyira fájdalmas így látni őt. Az pedig még rosszabb, hogy biztosan lesz még ilyen alkalom és már most megtapasztalhatom, hogy mivel kell számolnom, hogy így fog hozzáállni, hogy nem engedi majd, hogy segítsek neki, hogy tegyek érte, mert makacs, mint egy öszvér. Újra megijedek, amikor lecsukja a szemét és egyszerűen próbálom a szájába juttatni a csuklómat, csak azért is. Komolyan azt hiszem, hogy végül sikerül, amikor megfogja a karomat, de nem az történik, amire számítottam, csak egy lágy csók és a sérülésem maradéka is begyógyul. Elhúzom a számat.
- Ezt én is mondhatnám... Ha szeretsz, akkor nem kéne elvárnod tőlem, hogy így lássalak, mert nekem ugyanannyira fáj, mint neked, hiába nem sérültem meg sehol. - összeszorítom a számat és igyekszem visszatartani az esetleges könnyeket, mert rosszul érzem magam és nagyon fáj, amit csinál. Nem tudom, hogy miért nem tud hallgatni rám most az egyszer. Végül hátra dőlök mellette az ágyon, de egyáltalán nem vagyok képes megnyugodni, egyszerűen nem megy. Csak nézem a plafont és pörög az agyam. Tényleg attól félek, hogy soha nem fog egyenrangú félként kezelni, mindig csak az a kislány leszek, akit megmentett egy éjjel a parkban. De már idősebb vagyok és lehet, hogy nem vagyok még elég tapasztalt, de... Újra összeszorítom a számat, de nem tudom visszatartani, hogy ne gördüljön ki a szemem sarkából az első könnycsepp.

Ha ezt tudom, inkább el sem megyek, hiába élveztem annyira a kimozdulást. De ilyesmire hazaérni, hogy az ajtó szinte nyitva, hogy nem tudom, mi történt és hogy rá az ágyon találok... Rémesen néz ki, és én azt sem tudom, hogy mit tegyek. Nincs itthon vér, arra jól emlékszem, de neki arra van szüksége, mert így csak egyre gyengébb lesz. Tudom, hogy mit kell tennem és talán csak egy pillanatig hezitálok. Még azt sem kellene tudom jól, de tudom, hogy mik vagyunk és azt is, hogy ha ennyire ki van, akkor erősebb lehet az, ami és nem az, aki. De az is rémes, hogy ilyen állapotban kell látnom és hiába szólongatom egyszerűen nem tér magához, pedig én nagyon igyekszem. Nincs más mód, csak az, hogy vérhez jusson és most az enyémre lesz szükség. Végül megteszem, éles harapással tépem fel kicsit a csuklómat, hogy hozzá tudjon férni, de mégsem történik először semmi, csak miután végre a torkába csepegtettem egy kicsit, akkor moccan meg. Én már annak is örülök, hogy végre kinyitotta a szemét, de arra végképp nem számítok, hogy aztán elfordítja a fejét. Értem, hogy mitől fél, de nem tud megölni, hiszen már... már meghaltam, akkor pedig nem teljesen mindegy? Érte kibírom a fájdalmat, érte kibírok bármit, de nem tudnám végignézni, ahogy megöl valakit, mert már annyira éhes, hiszen az első ember, akiből inna, azzal végezne is ilyen állapotban.
- Kérlek... ne csináld ezt. Nem félek tőled, nem fogsz bántani én tudom. Bízom benned Daryl, de nem tudom nézni, hogy szenvedsz. - ne mondja nekem, hogy jól van, mert azt képtelen vagyok elhinni. Egyáltalán nincs jól és engem nem érdekel, ha bánt, és tudom, hogy nem fog megölni. Nem tenné, valahol lennie kell belül egy hangnak, ami nem engedné neki akkor sem, ha nem tudna leállni. Nem vagyok ember, nem vagyok már élő, nem számít, ha túl sok vért vesz el, de nem tudom végignézni, ahogy szenved, és azt sem akarom látni, hogy végez valakivel, mert túlságosan éhes.
- Egyáltalán nem vagy jól! Kimondottan pocsékul nézel ki és folyamatosan vérzel. - hiába van kötés az oldalán nem múlik a vérzés, nem gyógyul normális ütemben és ez így nagyon nincs rendjén. Ismerhet már annyira, hogy vagyok elég makacs, hogy ezt csak úgy ne hagyjam annyiban. A saját magamnak okozott sérülés már kezd gyógyulni, de még egész vékonyan szivárog a vér. - Amíg nem eszel nem hagylak békén! - makacsolom meg magam és láthatja a tekintetemet, hogy így is lesz. Én vagyok most az erősebb, én vagyok fölényben és nem hagyom magam. Ha kell akkor a szájába fogom erőltetni a csuklómat, amíg nem hajlandó ráharapni normálisan.

Imádok vásárolni, de már egészen régen voltam. Egyszerűen csak nem volt kedvem túl sokat kimozdulni és nem hiszem, hogy Daryl az a típus, aki szívesen kísérne el ruhákat, meg cipőket válogatni. De miután egy kicsit ő is kimozdult, így hát nekem sem árt, és végül is végre megtehetem, hogy kicsit körülnézek és mondjuk szerzek be pár új dolgot a lakásba, ami már a miénk és ami egy kicsit azt is mutatja, hogy én is itt lakom. Oké az alapok már meg vannak, amik egy pasit őrültbe tudnak kergetni, kenceficék, meg társaik, de azért annyira nem vészesen sok minden, hogy alig lehessen beférni a fürdőszobába. Egyébként is az a nagy helyzet, hogy nem is szeretek e téren nagyon túlzásba esni, nem vagyok az a folyton cicomázkodó nő, bár szeretek adni a külsőmre. Egészen elhúzódott ez a kis vásárolgatás, és persze szépen felpakolva vagy három szatyorral sétálok végig az utcán. Nincs messze a cél, és szerencsére még csak nem is jelentenek nekem érdemi súlyt a dolgok. Ez a jó a vámpír létben, maximum úgy kell tenni, mintha... mert a végén még valaki furcsállná, hogy felpakolva úgy lépkedek, mint aki felhőn jár.
Arra viszont nagyon nem számítok, ami aztán otthon vár. Az ajtó szinte még nyitva, mintha csak nem sikerült volna rendesen bezárni és innentől már biztos, hogy nem vagyok egyedül. Daryl már lehet, hogy hazajött, ennyire egyszerű a megoldás.
- Daryl?! - szólok be félhangerővel, de nem hallok érdemi választ. Az már jóval zavaróbb, hogy nem találom a kabátját a fogason, vagy itt kint a cipőjét. Képdelek befelé, és most már határozottan sietősre véve a figurát. Nem is tudom, hogy aggódnom kéne, vagy helyette inkább félnem. A szatyrokat végül félúton ejtem le a földre és végül meglátom őt. Az ágyon fekve, sérülten és még csak nincs is magánál. Ez az, amit nem akartam megtapasztalni, ez az, amitől úgy féltem és... ez az, ami még biztosan meg fog történni. Először azt sem tudom, hogy mit tegyek. Nem gyógyul rendesen, teljesen ki lehet ütve, és ez határozottan megrémít. Még gyorsabbra váltok, és egy pillant múlva már ott is vagyok mellett az ágyon. Leginkább már most sírnék, de még tartanom kell magam azt hiszem. Azon viszont nem tudok változtatni, hogy zakatol a szívem. Nincs más, amire most szüksége van az tudom, hogy mi, ezért gondolkodás nélkül veszem a fejét az ölembe, és tépem fel a saját csuklómat, hogy a szája elé tegyem a kezem. Eszméletlen, először tehát csak pár csepp, ami a szájába kerül, csak csepegtetés formájában, hogy fel tudjon ébredni, ennek elő kell csalogatni a fenevadat, ha nem is őt azonnal.
- Daryl... térj magadhoz... kérlek... - nem tudom, hogy hall-e, azt sem, hogy mikor fog és azt sem, hogy ha kinyitja a szemét, akkor eljutnak-e hozzá egyből a szavaim, vagy először még nem is ő lesz ott, nem normálisan az igazi tudata. Még arra is van esély, hogy nekem támad, vagy... egyszerűen csak nem engedi el a karom, de ezt is vállalom, mert nem nézhetem csak úgy, hogy itt van ilyen állapotban.