Davina and Elijah

Ellijah & Davina

why should I trust you?

Még mindig nem tudom, bízhatok-e Elijahban. Ilyen ügyekben úgy látszik, nem jeleskedem. Átvert a családom, fel akart áldozni, ezért elárultam őket. Most, hogy rátaláltam Marcelre és elfogadtam őt a családomként, újra el kellene árulnom őt? Ellene fordulni? Vagy ha nem is teljes mértékben ellene fordulni, de a háta mögött szövetkezni az Ősi családdal, mikor ő maga mondta, hogy veszélyesek, csak és kizárólag magukkal foglalkoznak és óvakodjak tőlük. Ez lenne a helyes választás? Az igazság az, hogy nem tudom már, hogy mi igaz és mi hazugság. Mióta a családom fel akart áldozni, az egész értékrendem felborult, az egész életem kiszakadt a normális kerékvágásból. Már mindennapivá vált, hogy ilyen helyzetekbe kerülök és csak saját magamra számíthatok.
- A családom ellen fordultam és most én vagyok az, aki miatt nem tudnak mágiát használni a Francia-negyedben. Én tartom sarokba szorítva őket. Ez emberségesnek hangzik neked? – kérdésére kérdéssel felelek, hangomban épp ugyanannyi gúny rejtőzik, mint az övében. Mindkettőnknek van ok arra, amit tettünk, egyikünket sem ez alapján kell megítélni. Különben is, mindenki követ el hibákat. Csak… az egyszerű emberek kisebb, míg mi nagyobb hibákat követünk el. Bár ez is csak viszonyítás kérdése. A mi világunkban ezek a dolgok teljesen normálisnak mondhatóak.
Szinte sugárzik Elijahból az értetlenség, hogy miért állok Marcel oldalára és miért segítem őt, mintha csak egy eszköz lennék. De… ő nem tudja, Marcel mit tett értem. Nem tudja, hogy megmentette az életemet és neki köszönhetően vagyok még most is biztonságban. Ha a boszorkányok rám találnának itt… valószínűleg életem utolsó perceit tölteném. Ha Marcel nem lenne, nem tudnék hol elrejtőzni és mára már én is egy sírban feküdnék a boszorkánytemetőben.
Davina, még a legnagyobb éhségem ellenére sem… táplálkozom egy gyermekből... - hallom Elijah szájából a szavakat, amik szinte azon nyomban értelmüket vesztik, hiszen pillanatokkal később a szájához emeli a tűt, amin vörösen csillog a vérem. – Már is sokkal jobb. – bólintok kimérten, azonban a következő pillanatban léptek dobogását hallom az ajtó felől. Marcel. Mikor tekintetem újra Elijahra vándorol, már csak hűlt helyét látom, én pedig a festőállványom elé állok, a szenet a kezembe véve rajzolni kezdek, mintha semmi érdekes nem történt volna és Elijah még mindig a koporsóban lenne. Marcel közli, hogy még ma este elköltözöm és hogy kezdjek el pakolni, illetve ki akarja nyitni a koporsót, de szerencsére még időben megállítom. Ahogy kilép az ajtón rögtön megfordulok és ismét Elijahval találom szembe magam. Biztosan furcsállja, hogy nem mondtam Marcelnek, már nem fekszik holtan a koporsóba, de… még nem mondhattam. Előbb nekem kell megtudnom, mit is akar pontosan elérni Elijah.

szavak: 415 zene: - megjegyzés: remélem nem baj, hogy ugrottam egy kicsit (:

Davina and Elijah

Ellijah & Davina

why should I trust you?

Gondolatban átkozom magam, amiért ilyen felelőtlen voltam. Gondolhattam volna, hogy ez a tőr valamiért speciális és nem húzgálhatom ki-be Elijah mellkasából naponta számtalanszor. Már mindegy, késő bánat, mivel éppen itt áll előttem. Most sem érzem magam védetlennek, bajba sodortnak, mivel megvan az erőm, hogy megvédjem magam. Annak ellenére, hogy nem tanultam még meg megfelelően uralni, még meg tudom védeni magam, ez mindig is ment… kivéve aznap este, amikor Marcel mentett meg. De akkor még nem tudtam, hogy ennyi hatalommal rendelkezem, és… boszorkányok ellen – akik ráadásul a családom – nem olyan könnyű harcolni, mint vámpírok ellen, akiknek nem áll rendelkezésükre a mágia. Emellett pedig… akkor még nem tudtam volna bántani a családomat. Akkor még nem tudtam felfogni, milyen merényletet akartak elkövetni ellenem. Most azonban már eljutott az agyamig a tudat, hogy csak egyszerűen a halálba akartak küldeni engem, és a másik három családtagjukat a maguk önző érdeke miatt. Sosem tudnék megbocsájtani nekik, még ennyi idő után is képtelennek érzem magam rá, a düh a mai napig elevenen él bennem.
Végighallgatom Elijaht, nem tudom levenni a szemem szürkés arcáról. Nyilvánvaló, hogy az éhség megőrjíti, belülről kínozza. Nem csak sápadt bőrszíne, feszült arckifejezése és kisugárzása is árulkodik erről, a tőle telhető legjobban próbálja visszafogni magát. – És miért kellene bíznom benned? – kérdezem szigorú arckifejezéssel, bár valami azt súgja, bízhatok benne. – Bár… téged hívnak a méltóságos Elijahnak. – mondom ki hangosan is gondolataimat. Eddig mindenhol azt hallottam, hogy az ősiek közül csak és kizárólag Elijahban lehet bízni, azonban Marcel… ő azt mondta, egyikükben sem bízhatok, mert csak magukkal és a családjukkal törődnek az ostoba örökkön-örökké ígéret miatt. Én már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké, legfőképp a család nem. Ők több, mint ezer évesen is annyira naivak, hogy elhiszik ezt a butaságot.
- Elnézést a megjegyzésért, de… borzalmasan festesz. – nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg arca halványságát. Tudom jól, vérre van szüksége, én pedig nem egyszer adtam már vámpírnak a véremből. Az én vérem… különleges, talán az erő miatt, ami a birtokomban van, de már egy cseppjétől is sokkal jobban lesz az adott vámpír. Nem mintha sűrűn osztogatnám, persze… de egy ősi úgy vélem, méltó hozzá. – Miért nem támadtál még rám? – oldalra billentem a fejem, karjaimat összekulcsolom a mellkasom előtt. A válasz valóban érdekel, hisz ha sikerülne neki leterítenie – amit száz százalékig elképzelhetetlennek tartok -, akkor nem tudná meg a világon senki.
A fésülködő asztalomhoz lépek és egy tűt veszek magamhoz. Megállok Elijah előtt, a tűt óvatosan beleszúrom az egyik ujjbegyembe és felemelem Elijah szája elé. Lássuk, képes lesz-e ellenállni a kísértésnek a nemes Elijah, vagy megadja magát a szükségleteinek.

szavak: 424 zene: - megjegyzés: bocsánat, amiért megvárattalak :$

Davina and Elijah

Elijah & Davina

Gondterhelt arccal nézek magam elé, dühösen csapom le a nyitott koporsó fedelét. Muszáj egy kis szünetet tartanom, szükségem van a pihenőre. Már majdnem fél napja dolgozok folyamatosan azon, hogy végleg megöljem Elijaht. Fél nap pedig igen hosszú idő, valamint fárasztó is, ha mágiáról van szó, de megígértem Marcelnek, hogy rájövök, hogyan kell elpusztítani egy Ősit és be is tartom.
Marcel az egyetlen biztos pont az életemben, akire bármikor támaszkodhatok. Úgy kezel engem, mintha a lánya lennék mióta csak megmentett. Nekem pedig jól esik, hogy valaki a családtagjaként kezel, így boldogan viszonzom ezt. Nem hallgatok azokra, akik azt mondják, Marcel csak azért óv engem mindentől, mert szüksége van rám, hogy kordában tarthassa a boszorkányokat.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, megmasszírozom a halántékom, majd veszek egy mély levegőt és kifújom. Kinyitom a szemem, felnyitom a koporsó fedelét, majd megmarkolom az Elijah mellkasából kiálló tőrt, és elkezdek egy varázsigét mormolni. Makacsul összepontosítok, egyre erősebben szorítom a kezeim között lévő tőrt, majd egy hirtelen mozdulattal kirántom Elijah mellkasából. Az eredmény sokadszorra is ugyanaz: semmi. Unom már, hogy ekkora erő van a birtokomban, mégsem vagyok képes uralni. Ezek a vámpírok, az Ősiek nagyon veszélyesek lehetnek, muszáj, hogy találjak egy módot a hatástalanításukra.
Dühösen lehuppanok az ágyamra, majd fáradtan a hátamra fekszek, a plafont bámulom. a kezemben forgatom a tőrt, ami nemrég még Elijah mellkasában díszelgett. Nem sokáig lehet nálam, mert Elijah bármelyik pillanatban magához térhet onnantól, hogy kihúztam belőle. Újra a koporsó felé veszem az irányt, gyengéd mozdulattal – már amennyire most gyengéd lehetek – ismét beleszúrom a tőrt, majd lehajtom a koporsó fedelét.
Ezúttal tényleg szükségem van pihenésre. Közbenézek a picurka padláson, ahol mindennapjaimat töltöm és jobb elfoglaltság híján a vászonhoz indulok, ami a padlás egyik oldalán van elhelyezve. Megragadom a szénből készült krétát, nem gondolok semmire, csak rajzolni kezdek. Ez vezeti le a legjobban a feszültségemet, mióta csak az eszemet tudom. Már kislány korom óta imádok rajzolni, anyám rengeteg időt töltött azzal, hogy segített fejleszteni a képességeimet.
Anyám. A szó gondolatára is undor és gyűlölet önti el a szívemet. Nem mintha nem szerettem volna őt, de azzal, hogy hagyta, hogy feláldozzanak a lehető legmélyebbre ásta magát nálam. Hisz milyen anya az, aki hagyja, hogy gyermeke torkát valamilyen bizarr rituálé keretében elvágják? Pocsék. Ha nekem gyermekem lenne biztosan nem küldeném önkényes érdekből mészárszékre. Egyszerűen… nem lennék rá képes.
Hirtelen abbahagyom a rajzolást, talán kevesebb, mint egy másodperc alatt fordulok meg 180 fokot, a koporsó felé indulok. Nem! Biztosan csak képzelődtem, Elijahnak abban dobozban kell lennie! Szívem úgy dübörög, mint még soha, holott nincs mitől tartanom. Könnyűszerrel elintézem őt is, ahogyan a testvérével is, Rebekahval tettem.
Ismét megpördülök magam körül, ahogy meghallom Elijah hangját mögöttem. – Elijah… Mégis hogyan…? – lényegtelen elmondanom a kérdést, mindketten pontosan tudjuk, mit akarok kérdezni. De van egy olyan sejtésem, hogy nem az most a legfontosabb, hogy Elijah hogyan jutott ki a koporsóból. – Miről akarsz beszélni? – teszem fel a kérdést kendőzetlen őszinteséggel.

szavak: 478 zene:- megjegyzés: bocsi a késésért <3

Davina and Elijah