Elvesztem. Azt se tudtam, hogy ki vagyok, hisz most derült fény az igazi családomra. Lebegtem a nagy, sötét világban, egymagam, és egy csomó kérdés merült fel bennem, amelyekre bárcsak tudnám a választ. De jelenleg csak egy valamin kattogott az agyam a millió kérdések mellett. Ki lettem volna én, ha velük nőttem volna fel? Az árvaházban neveztek el engem Hazel-nek, visszamentem, miután kitudódott a nagy családi titok, miszerint örökbe fogadtak. Akkor már a hetvenes éveiben lévő asszony csak annyit felelt, hogy már születésem óta dús, sötétbarna hajjal voltam megáldva. Mondjuk még azt is említette, hogy mogyorót majszolt megérkezésem előtt. Mikor a Peterson családhoz kerültem úgy három-négy évesen - már fogalmam sincs, hogy mikor volt -, megkereszteltek, és a Claire nevet adták nekem. Néha még úgy is szólítottak, majd nagy nehezen ráálltak a Hazel-re, mikor látták, hogy egyáltalán nem nyeri el tetszésemet. Hazel Claire Peterson voltam, egészen tizennyolc éves koromig. Már előtte kerültem javítóintézetbe, s miután kikerültem, és természetesen átléptem a felnőttkorba, megváltoztattam vezetéknevemet. Nem akartam még jobban kötődni azokhoz az emberekhez, akiket teljes szívemből gyűlöltem. Kivéve Henry-t, ő sosem volt velem aljas mindig megvédett engem, gyermekkoromtól kezdve ő volt a nagybátyó, akire mindig is felnézhettem, és aki kiállt mellettem történjék bármi is..
1998. május A játszótér egyik házikójában bujkáltam, és az új babámmal játszadoztam. Lissa-nak neveztem el, anyukám után. Anyu a világ legcsodásabb nője, gyönyörű, vicces, ámbár néha leszid engem, olyanokért, amikről nem is tehettem. Honnan tudjam, hogy nem szabad a szobám falára firkálni? Nem tetszett, hogy kék a színe, túlságosan Henry-re hasonlított. Rózsaszínt akartam, így az összegyűjtött apróimból vettem egy csomag zsírkrétát, és csillagokat, hercegnőket, pacikat rajzoltam fel. Szerintem életemben akkor kaptam először egy pofont Anyutól. Bevallom fájt, utána órákig sírtam, lefekvéskor is szipogtam, és aznap nagyon rosszat álmodtam. Pont egy héttel volt a hatodik születésnapom előtt. Szülinapomra ezt a szép, hosszú barna hajú babát kaptam. A sárga hajúakat nem szerettem, mindig levágtam apróra azokat. Csodás barna volt, csak úgy, mint Anyu haja. Volt egy tortám is, finom volt, habár csak egy szeletett ehettem belőle, Anyu azt mondta, lyukas lesz a fogam, és ezreket fizethet a megjavításért. Hallgattam rá, próbálom megfelelni neki, de nagyon nehéz. Henry-t jobban szereti, többször is a fejemhez vágta, hogy miért nem lehetek olyan tökéletes, mint ő. Fáj, hisz a Mami volt számomra minden, akkor én miért nem? - Mi van pisis? - jelent meg egy fiúbanda előttem, és zavartan körbenéztem. A mami a játszótér szélén telefonált, háttal nekem, Henry pedig.. eltűnt. Meg kellett volna találnia engem! Csöndbe maradtam, és tovább játszottam a babámmal. Anyu szerint nem szabad szóba állni az idegenekkel. - Hozzád beszélünk, te retardált. - retardált.. mit jelent az a szó? Még mindig nem fordítottam rájuk tekintetemet, egyedül akkor, mikor az egyik kikapta kezemből féltett játékomat, majd visszadobta nekem. A teste alig esett tőlem messze, viszont a feje egyenesen az ölembe. - Nee! - kezdtem el visítani, és a könnyek ellepték szemeimet. Haragtól vezérelve felpattantam a helyemről, és a kövér fiút, ki tönkretette a babámat megrúgtam középen. Apu szerint tokön, nem tudom, valami hasonlót mondott, hogy ott kell a fiúkat bántani, ha baj van. A husi gyerek majdnem eldőlt a fájdalomtól, és egy apró mosolyra görbültek az ajkaim. - Nesze! - rá akartam egyet csapni a fejére, ehelyett az egyik haverja ellökött. Hátraestem, beverve a popsimat, és még hangosabb sírásba törtem ki. Fájt.. Henry perceken belül megjelent, én csak szipogva mutattam a gyerekek után. Nem tudom, hogy mi történt, de a következő pillanatban Mami üvöltötte a nevem. - Claire! Claire! - utáltam mikor így hívott engem, nem ez volt a nevem! Megfogtam a babám maradványait, és lecsúsztam a csúszdáról. A pulcsim aljába megtöröltem nedves arcomat. Melissa kézen fogva állt Henry-vel, akinek tiszta piros volt a szája széle. - Mi történt? - kérdeztem kíváncsian, miközben feléjük sétáltam. Még mindig fájt a popsim az eséstől. A Mami nagyon csúnyán nézett rám, ennél a nézésnél szoktam mindig befutni a szobámba. - Te átkozott gyermek! - förmedt rám, és erősen megszorította a karomat, amibe a baba volt. Hangosan felsírtam, és immár a kezemet fogta meg. Véletlenül elejtettem a játékomat, és elkezdett a parkoló felé ráncigálni. - De anyu, a játékom! - üvöltöttem, de nem hallgatott rám. Másik kezemmel húzogattam felsőjének az alját, mire lehajolt, egyenesen a szemembe meredve. - Fogd már be a szád. - fenyegető volt a hangja, és ajkamra haraptam. Remegtem, nem akartam elhinni, hogy Anyu ezt mondta nekem. - Még jó, hogy nem az én lányom vagy. - motyogott valamit, de csak ennyit sikerült elcsennem belőle. Mit értett ezalatt? Túl gyorsan haladtunk előre, neki jóval nagyobb lépései voltak, mint nekem. Akartam szólni, hogy lassítsunk, de jobbnak láttam, ha csöndbe maradok. Utoljára hátrapillantottam, ahol valószínűleg a babám maradéka hevert, és örökre eltemettem magamban Lissa-t.
Az ajkamat idegesen rágcsáltam, és lopva pillantottam Hermione-ra. Minden vágyam egy lánytestvér volt, akivel befonhatjuk egymás haját, akinek hordhatom a ruháit, akivel kibeszélhetjük a fiúkat.. De már túl késő. Sosem ápolnék vele egy olyan igazi testvéri kapcsolatot, a mi időnk már lejárt. Huszonegy évet elég nehéz lenne bepótolni. - Hát, ha a te anyukád, az enyém, akkor igen. - bólogattam magam elé meredve. Buta nagyvárosi liba, aki ráadásul a testvérem. Egy magányos tincset a fülem mögé söpörtem, és az ablakpárkányra leraktam a táskámat. Így is nagy teher volt rajtam, nem akartam még ennél többet is cipelni. Gondolom, akkor most lőttek az interjúmnak. Mi a szöszt fogok beadni a főnökömnek? Előkerült a vérszerinti testvérem, és teljesen megzavart? Te jó ég.. A testvérem.. itt.. Mystic Falls-ban. Mi lenne a helyes döntés? Hagyjam az egészet? Tegyek úgy, mintha mindez meg se történt volna, és haljak meg egyedül, örökös kíváncsiságban élve, hogy mi lett volna, ha megismerem a családomat? Nem.. beleőrülnék a kérdésekbe előbb, vagy utóbb. És ott a másik út, miszerint megismerkedem velük. Utána még mindig hátat fordíthatok nekik, ha nem szimpatikusak. De miért akarnának többet megtudni rólam? Hisz ők hanyagoltak el engem.. Remélem erre az egész örökbefogadásra van egy nyomós okuk, hisz nem éppenséggel volt szép a gyermekkorom. Ők tették tönkre.. Ő is a falnak dőlt, akárcsak én. Hmm.. egy közös tulajdonság, nem nagyon bírjuk a stresszt. Eme gondolat közben egy halvány mosoly jelent meg arcom szélén, melyet gyorsan lemostam magamról. Figyelmesen, közbevágás nélkül - ami elég szép tőlem - meghallgattam őt. Most komolyan az árvaház kellős közepén akarja felsorolni az egész családfát? Elég furcsa lenne. Némi habozás után, szóra nyitottam a számat, de csak egy pár másodperc múlva szólaltam meg. - Rendben. - egyeztem bele, és eltekintettem. Olyan idegen, hisz nem tudtam róla semmit, de ugyanakkor éreztem, a reményt, hogy megkapom mindazokra a választ, amelyeket eddig kerestem. - Csak ne itt, kérlek. - nyeltem egy nagyot, és visszanéztem az ajtóra, ahonnan kiviharoztam az előbb. Ha nem megyek be, tényleg nem lesz munkám.. A táskámhoz léptem, és előkotortam egy névjegyet. Röhejes, de a főnököm azt mondta, hogy minden egyes interjú után adjak egy ilyet, terjesztve a hírlapot. Mondtam neki, hogy így nem fogják többen megvenni az újságot, de mintha a falnak beszéltem volna. "Hazel Claire Hollis, Mystic Falls hírlap riportere", rajta állt még a munkahely címe, annak a telefon-, és faxszáma, na meg az én mobilszámom. - Ööö.. a főnököm tukmálta rám ezt. - nyomtam a kezébe, elvörösödve. Bár minek magyaráztam ezt meg egy idegen lánynak? - Akkor.. majd.. - halkultam el, és nem tudtam mi mát mondani. Sosem voltam még ilyen ideges, talán egyszer, mikor azt hittem, hogy terhes voltam. Az volt életem egyik legrosszabb percei, mikor várakoztam a terhességi teszt felett. És csak annyira maradt meg abból a napból, utána akkorát buliztam, hogy még a mai napig se emlékszem az estére, és hogy hogyan jutottam haza. - Nekem mennem kéne, fontos ügy. - helyeztem át a testsúlyt egyik lábamról a másikra. A táskámat felkaptam magamra, és hátranéztem, ismét az ajtót szuggerálva a pillantásommal. Csak jönne ki az Igazgató, sokkal jobban megkönnyítené a dolgomat. Ezek a búcsúzások nagyon nehezek voltam számomra, azt se tudom, hogy ilyenkor miként szokott viselkedni az ember. Henry is szó nélkül lépett le New York-ba anno, ja bocs, hagyott egy cetlit a hűtőn, hogy ne várjam meg őt, mert a Nagy Almába ment. Aznap egy elég szép emailt írtam neki, kicsit becsiccsentett állapotban, hogy milyen felelőtlen, és így maga mögött hagyta a húgát, és még sok más hasonló szép dolgokat írtam. - Bizonyára még látjuk egymást. - hangom eléggé bizonytalan volt, és talán intettem neki. Nem tudom, minden olyan gyors történt. Sarkon fordultam, és sietve beléptem az irodába, elkezdve azt az interjút, amire lassan már egy órája várakozik a szegény bácsi. - Elnézést kérek, ígérem többé nem fordul elő ilyen. - zártam be magam mögött az ajtón, és igyekeztem vele együtt kizárni a újonnan szerzett információt. Most koncentrálnom kell, és 100%-osan oda kell magam tennem, ha nem akarom az utcán végezni a hónap végére.
2012. május Lángnyelvek melegítik be az egész lakást, odakint pedig szakadó eső veri az ablakokat. Hallom, ahogy az utcán két taxisofőr hangos szócsatába elegyedik, páran pedig elhaladva mellettük rájuk ráfeküdnek a dudára. Türelmetlen emberek mindenhol. Hiszen ez New York. Lehet, hogy csak Brooklyn de még ide is elérnek a gyönyörű forgalmi állapotok. Az egész környezetem próbálja azt sugallni, hogy ez a nap se más, mint a többi. Ugyanúgy történnek balesetek az utakon, ugyanúgy sétálgatnak tizenegy óra után részeg fiatalok a félreesőbb utcákban, és mivel szombat van, a pizza futár is legalább tizenhatszor megfordul a loft környékén. Viszont Paullal már ismerjük egymást egy ideje – hiszen állandó látogatónk minden szerdai alkalommal, mikor Oliverrel hagyomány szerint együtt vacsorázunk a TV előtt, és addig kapcsolgatunk az adók között, míg valami kritikán aluli műsort nem találunk, amit szétalázhatunk. Így azt is tudja, hogy az évnek ezen szakaszába a szokásosnál is rosszabb hangulatban vagyok, ezért mikor ma hazaértem a alattunk lakó egyetemista srácok rögtön felcsöngettek, hogy hagytak nekem egy pizzát náluk. Lehet, hogy még fel is vidultam volna a gesztuson, ha nem lett volna jéghideg a kedvenc sonkás-szalámis összeállításom. De ettől függetlenül persze értékelem az igyekezetét. Az ismerőseim többsége ilyenkor inkább jó messzire elkerül, nemhogy ajándékkal próbál meglepni. Már majdnem éjfél. Az ósdi óra, amit annak idején még egy queensi bolhapiacon szedtünk össze az öcsémmel mintha csak a gondolataimat próbálná elterelni. Milyen kár, hogy nem megy neki. Mit nem adnék érte, ha csak egy órányira megszabadulnék a folyamatos fejfájástól, és a lelkemet nyomó gyásztól. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna; pedig akkoriban még alig tudtam járni, de az agyam olyan szinten megőrizte az emlékeket, mintha már akkor mazochista állapotra lett volna állítva. Még arra is szín tisztán emlékszem, hogy mennyire gyönyörű napsütésre keltem aznap, és a hőmérő majdnem elérte a 30 fokot is. Istenem, még azt a fejembe vettem, hogy a húgom születése a nyár első napját is előrébb hozza. Aztán hirtelen lelassult az idő, és az órák olyan lassan teltek a kórház folyosóit járva, hogy már mindenkit őrületbe kergettem a folyamatos kérdéseimmel; Mikor láthatom már anyát? Miért nem tud a húgi gyorsabban megszületni? Ugye haza fogunk érni vacsorára? Miért tart ez ilyen sokáig? A mama ma is ad jó éjt puszit ugye? Azt sose hagyja ki. Az élet ocsmány humora viszont elintézte, hogy ezeknek a kérdéseknek a nagyjára sose kapjak kielégítő választ. Mintha csak megbosszulta volna a türelmetlenségemet, és így tanított meg rá, hogy tanuljak önkontrollt. Azóta csak akkor kérdezek, ha feltétlen szükséges. Semmi mellébeszélés. Semmi türelmetlenség. Túl sokat vesztettem már mindkettő miatt. Az okozat pedig ha lehetséges még többet vett el tőlem. A gyerekkorom többségében magányban telt el, könyvek mögött, vagy fegyvereket tanulmányozva. Nem mintha ezt bárki is normálisnak tartotta volna, hogy ez tízéves lány már úgy kívülről fújja Charles Dickens összes regényét, az íjjal pedig úgy céloz, hogy simán falra tűzi tíz méterről is a célpontot. De senki se háborgatott, hiszen mindenki látta rajta, hogy azaz időszak, ami az ártatlanság jegyébe telt volna el, babák és teáscsészék között már rég elveszett. A gyász kiölt belőlem mindent, amire szükségem lett volna a felnőttkorban, hogy törődni tudjak, ne csak vadászni. Harcos lettem, hogy ne kelljen gondolnom arra, amit elvesztettem, és amin sose lehetett. Ha talán Ő életbe maradt volna, most minden más lenne… - Megjöttem! - Oliver hangja térít vissza a merengésemből, ahogy becsapja maga mögött az ajtót, és levágja a cuccait az előszobában lévő komódra. Pedig én annyiszor próbáltam kinevelni belőle ezt az átkozott trehányságot. - Nem mondod. Észre se vettem – sóhajtottam fáradtan, és visszafordultam a már szinte üres borospoharamhoz, hogy kiigyam belőle az utolsó kortyot is. Ez már talán az ötödik poharam volt aznap, de még mindig nem éreztem az alkohol hatását. Pedig mit nem adtam volna érte, ha csak egy kicsit lerészegedhettem volna. - De rossz kedved van már megint. Azaz újonc volt? Vagy nagyapa megint behívatott magához? Jé, pizza! Mi az alkalom? – felkapta a dobozt, és kitépve belőle egy szeletet levágta magát a mellettem lévő fotelba. Meglepően jókedvűnek látszott. Szóval ezek szerint ő nem nézett vele a naptárba. - Próbálom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy milyen pocsék nővére lettem volna a meg nem született húgunknak. – válaszolom monoton hangon, és a tekintetem a tűzbe mered. Ez a kegyetlen őszinteség nem ritkaság nálam. Ami a szívemen az a számon. Ollie viszont más tészta. Ahogy leesett neki a dolog, hogy miért van előttem az üres borosüveg, és mitől vagyok a szokásosnál is szűkszavúbb inkább eltolta magától a pizzát. Régen próbált velem beszélgetni a dologról, de mikor rájött, hogy ezzel nem ment semmire nem hozta fel többé a dolgot úgy az elmúlt hat évben. Most viszont magamtól hoztam fel a témát. A meglepettséget a legnagyobb erővel se tudta volna elrejteni az arcáról. - Ne hülyéskedj már. Nekem se volt olyan pocsék gyerekkorom, pedig a nagy részét veled töltöttem el. – próbál jobb kedvre deríteni, de egy futó mosolynál nem telik tőlem többre. Másnak még ennyi se jutna. De Oliver az öcsém. Mondhatni az egyetlen ember, aki tudja, hogy nem vagyok egy szívtelen hárpia – és ezt is csak azért, mert ugye velem nőtt fel. - Olyan fura, hogy elvileg ma lenne 20 éves. Még csak magam elé se tudom képzelni. – nevettem fel szenvtelenül. – Emlékszel, hogy még alig jelentették be anyáék, hogy testvérünk lesz és én egy komplett tervet raktam össze arról, hogy majd melyik játékaimmal játszhat és melyiket kell majdnem öt méteres körzetben elkerülnie? – az öcsémre pillantottam, és tudtam, hogy olyan oldalam tört elő belőlem, amit olyan ritkán mutatok meg bárkinek. Azt a Pandorát, akivel mindenki együtt érezhetne, és akit mindenkit megszánna,amint meglátja a szenvedést a szemében. - Persze. – nevetett fel, de az ö halk kacagásában sokkal több élet volt. – Még határvonalakat is csináltál a szobádba, és mikor megtudtad, hogy mennyit kell várnod rá, míg járni és beszélni tud teljesen összetörtél. – erre már én se tudtam visszafogni magam, az arcomon olyan mosoly terült szét, amiben hosszú idő óta semmi erőlködés nem volt. - Életem legnagyobb csalódása volt. – tettem hozzá, majd lassan éreztem, ahogy a jókedv kiveszik a hangulatból. Nem tudtunk több kedves emléket felidézni anélkül, hogy ne szoruljon össze a szívünk. Hiszen mindegyikkel csak azt idéztük volna fel, hogy mit vesztettünk azzal, hogy csak ketten voltunk, hogy végigszenvedjük a testvéri összetartás kialakítását. – Mit nem adnék érte, ha most itt lenne. Ha kiderülni, hogy az egész csak egy nagy vicc volt. Azt már sikerült elfogadnom, hogy anyát elvesztettük, hiszen volt vele 4 hosszú évem együtt, mikor kiélvezhettem a feltétlen szeretetét. De azt, hogy sose ismerhetem meg a húgomat… Egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta.
Ha nem lett volna már így eléggé kínos a helyzet, biztos felnevetek kínomban. Ez lenne az, univerzum? Így próbálod meg rend betenni a károkat? Igazán kedves gesztus, de legközelebb beszéljük már át a körülményeket is, mielőtt megkínzok egy fiatal lányt, akiről végül kiderül, hogy a húgom. Köszi! Nem tudtam mit kéne tennem. Számítottam rá, hogy ki fog akadni, sőt tudtam is, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kezdjek most a helyzettel. Ez annyira kínos. Pár hete még szégyenemre élveztem, ahogy fájdalmat okoztam neki, most pedig én érzem magam teljesen rosszul, ahogy összetörni látom. Utálom ezt. Miért nincs itt Oliver?! Én erre egyedül képtelen vagyok. Mit kezdjek szegény lánnyal, ha egyszerűen nincs jogom, és valószínűleg soha nem is lesz, hogy megvigasztaljam? Én, aki egész életében a őszinteség mellett érvelt, kezdem megkérdőjelezni a döntésemet. Lehet tényleg jobb lett volna elhúzni a francba, és nyugton hagyni őt, minthogy még több bajt zúdítok a nyakába. Elég bűn szárad már a lelkemen azzal, hogy rajta gyakoroltam a lefegyverző technikámat, és most elintéztem, hogy valószínűleg sose leljen nyugtot a lelke a származásával kapcsolatban. Most komolyan. Még én se lennék képes gondolatlan életre, ha lenne, egy olyan nővérem amilyen én vagyok. Az alsó ajkamban haraptam. Mindig ezt csinálom, ha tehetetlen vagyok. – Azt jelenti, hogy te és én… szóval… hogy mi… testvérek vagyunk? – még az én számból is lehetetlennek hangzik a dolog, pedig volt rá majdnem egy hónapom, hogy megszokjam a tényt és el is higgyem. Míg az első úgy, ahogy sikerült, a második már jelentősen nagy gondot okozott. De ha még nem is lehetünk többek, mint akiket a vér fűz össze, tartozok neki annyival, hogy felkínálok egy lehetőséget, amire születése óta megvan a joga. Bár halvány sejtelmem sincs róla, hogy mégis hogy történhetett mindez, és mi miért éltünk ennyi ideig abban a hitben, hogy ő is meghalt, kell lennie valahol logikus magyarázatnak mindenre. Én pedig előbb vagy utóbb úgyis rá fogok találni. Sóhajtottam, és a szemközti falnak dőltem. Úgy éreztem, ha tovább állok, talán a végén a lábam felmondja a szolgálatot a sok idegeskedéstől. – Lehetőséget ajánlok neked. – szólaltam meg, és hirtelen magam is meglepődtem, hogy milyen lágy hangon teszem ez. Még abban se voltam biztos, hogy tudok ilyet. – Hogy egy kicsit megismerd őket. Ha szeretnéd, elmesélek róluk mindent, amit szeretnél tudni. Az egész családról – muszáj volt szünetet tartanom, mert a torkomban hirtelen hatalmas gombóc keletkezett. – és édesanyánkról. – tettem hozzá kissé halkabban, és elfordítottam a tekintetem az üres folyosóra. Ennél többet nem tehetek, és valószínűleg nem is fogadna el többet. Még az is kétséges, hogy lesz hozzá gyomra, hogy egy asztalhoz üljön velem azok után, amit tettem. Talán egyszer bocsánatot is fogok kérni. De mivel ez évtizedenként egyszer, ha előfordul, nem vagyok képes erőltetni a dolgot. A megbánás számomra idegen dolog, hiszen a tetteimet az elmúlt évtizedben mindig racionális gondolkodás szülte, így a tetteimet eddig mindig helyesnek hittem. Egész idáig.
△ WORDS: 1561 △ MUSIC: young and beautiful △ NOTES: ha én Hermione, te Pansy Parkinson, a malacarcú mardekáros lány. :3 △ text codes from ancsa.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Árvaház Csüt. Jan. 02, 2014 9:28 pm
PANDORA & HAZEL
panzel in action
Valami leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nem tudtam, hogy pontosan mi volt az, de egy valamit sejtettem: nem lesz pozitív. Mintha kitárták volna a folyosón az összes ablakot, s a hideg szellő kúszna most végig a felsőm alatt, egyesen a gerincem mentén. Fáztam, az egész kezem libabőrös volt, nem fűtenek ebben az ócska intézményben? Legszívesebben kivenném az összes gyereket, és egy nagy családot alapítanék velük. Mindenki kapna egy esélyt, hogy egy normális családba tartozhasson. Habár kit akarok hülyíteni? Még magamat is alig bírom eltartani, nem vagyok egy konyhatündér, gyakorlatilag mirelit kajákon élek, és gyűlölöm a kicsiket. Állandóan visítanak, sírnak, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzelték, és értelmetlen meséktől derülnek jobb kedvre. Nem lennék egy jó szülő, se most, se öt, vagy tíz év múlva. Én nem anyának születtem, hanem egy..egy..minek? Nem tudom. Egy kívülállónak. Mindig is remekeltem a kitaszított szerepében már több, mint két évtizede. Árva.. olyan csúnya ez a szó, amellyel minősítenek minket. Ezen a helyen kéne otthonra lelniük, ehelyett a legtöbb esetben a felügyelők kegyetlenek, nem engedélyeznek meg semmit se, és tiszta szigor alatt nevelik fel a gyerekeket. Itt van az élő példa, én. Tisztára elfajult lettem, és szerintem ez egy gyerekkori traumához vezethető vissza, az intézményhez. Ha jobb bánásmódban részesültem volna, biztosan egy sikeres életet élnék. Vagy nem. De bizonyára ezt sosem fogjuk megtudni, hisz ahogy fentebb említettem én csak egy nyomorult árva vagyok. Kíváncsian, elhúzott szájjal követtem minden egyes lépését. Most be akar engem keríteni, vagy csak megjelöli a.. tulajdonát? Érdekes egy ember ez a.. Hermione. Na, tessék! Máris találtam neki egy elfogadható nevet, hisz olyan tudálékos feje van, aki biztosan még az alsóneműjét is vasalja, és minden napra van egy külön megjelölt zoknija. Úgyse szerettem a karaktert Harry Potter-ben, Luna érdekesebb személyiség volt. Sokkal hihetőbb, na meg ő rendesen szedte a szemöldökét, nem úgy, mint Hermione - most a filmbéliről beszélek -, aki úgy nézett ki, mintha két hernyó vert volna sátrat a szemei fölött. Ez a Hermione, pedig aki előttem állt.. nos, ő már megismerkedett a csipesz fogalmával. - Na látod? Nem is volt olyan nehéz beismerni. - nem bírtam ezt szó nélkül hagyni. Mondjuk mikor tudok kussba maradni? Szinte sose. Állandóan, még a legkellemetlenebb helyzetekben is képes vagyok kinyitni a kis csiripelőmet, és a légodanemillőbb mondatokat formálom meg. Tíz pont a Griffendélnek Hazelnek! - Igen, ezt már tudtam. - bólogattam szinte magamnak, és az aggódás első jele tűnt fel rajtam. A homlokráncolás. Ha valami nem megy, hülye vagyok hozzá, vagy aggódok, ezt csinálom. Ergo az esetek 99,9%-ban ehhez kell folyamodnom. A maradok 0,1%-ra pedig most nem szeretnék kitérni, majd egy másik alkalomkor. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele. Ha valaki beszél hozzám, legalább szorul belém annyi emberiség, hogy az illető szemeibe nézzek. Mondjuk az nem mindig mondható el rólam, hogy teljesen odaadom magam, és iszom minden egyes szavát. Nem.. néha csak kibámulok a fejemből, és a saját kis varázsvilágomba repítem magam egy rózsaszín csillámpóni által. Inkább félretolom mára a viccelést, eléggé kijöttem a formámból. - Hurrá! - emeltem égnek az ökölbe szorított kezemet, egyfajta éljenzésképpen, mindezt természetesen fapofával. - Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Egy fontos interjút kéne levezetnem. - sürgettem, és egy újabb tulajdonságot árultam el magamról. A türelmetlenséget. Utálom azokat az egyedeket, kik fölöslegesen pazarolják az én drága időmet. Már huszonegy nyamvadt évet éltem, és gyakorlatilag eddig semmi egetrengető nem történt velem. Ennél már nem leszek fiatalabb. Fáradtan megdörzsöltem szemeimet, miközben adtam neki időt a kotorászásra. Ha már így szó nélkül beállított, valami ürüggyel, legalább készen állhatna. Habár még mindig nem tudtam, hogy mi a fenét fog nekem mutatni. Előszedi a múltkori alkalommal belém állított tőröket? Ad egy nyalókát, netalán egy csekket, sok nullával? Na azt szívesen, bármikor elfogadnám. Ehelyett egy kis képet halászott elő táskájából, amin szintén látszott, hogy nem műbőrből készült. Biztos valami olasz lehet. Elvettem tőle a fényképet, anélkül, hogy odanéztem volna. Kettétárom kezeimet, és hirtelen lefagyott az arcom. Szerintem még a a vér is megállt az ereimben. Képtelen voltam bármit is kinyögni, csak bámultam azt a csodálatos nőt a fényképen, akiért a mai napig is sajgott a szívem. Hasonló képet hordoztam magammal minden átkozott nap. Egy kép a múltamból, egy kép a régi életemből, egy kép..arról a nőről, aki életet adott nekem. Anyukám - de fura kimondani, ha csak gondolatban is ezt a szót - mellett egy fiatal barna hajú lány, aki teli szájjal vigyorgott. Alig lehetett több, négy-öt évesnél, hisz fogsorából hiányzott egy-két darab. Első ránézésre azt mondtam volna, hogy én vagyok az a kislány, de tudom, hogy már a kezdetektől fogva el voltam szakítva az igazi családomtól. Avagy ezt mondta nekem Melissa. A tekintetem visszasiklott anyukámra, szívfacsaró volt látni őt egy másik fotón, ami nem az én tulajdonomban állt. Miért volt Hermione-nál ez?? Nyomozgat utánam, és a családom után? Ki ő, Klaus egyik csatlósa, ki alig várja, hogy a pincsikutyává váljon? És ekkor tűnt fel nekem anyukám pocakja. Gömbölyű, pár hónap választhatta el a szüléstől. - Ne.. - remegő kézzel fordítottam meg a fényképet, melyen ott díszelgett íves, szépen formált betűkkel a következő: Március, 1992. És én májusban születtem.. Lehunytam a szememet, és próbáltam nyugodt maradni, de nem sikerült. Ujjaim közül kicsúszott a kép, és a földre esett alig pár lépésnyire tőlem. Odasétáltam, és leguggoltam. - A rohadt életbe. - bambultam el magam elé, és felvettem a képet. Idegesen forgattam a kezembe, és Hermione-ra néztem. - Te most csak szívatsz engem, ugye? - könnyek gyülekeztek a szemembe, és felemeltem a fényképet. Biztos csak átszerkesztett rajta egy-két dolgot. A Photoshop világában már bármi lehetséges. - Mit akar ez jelenteni? - lóbáltam meg, és képtelen voltam egy újabb pillantást vetni a képre. A szájából akartam hallani azt, amit már elkezdtem kapiskálni. Olyan hihetetlen, de mégis ésszerű. Kiakadt, meglepődött mikor az anyukámról meglátta azt a fotót az erdőben. Te jó Isten.. Mióta tudja ezt? Mikor talált rám? Annyi kérdésem lenne, de egyszerűen képtelen vagyok őket feltenni. Ha más körülmények közt találkoztunk volna, lehet, hogy már rég a nyakába ugrottam volna. De nem. Megkínzott, az életemet kockáztatta. Egy elkényeztetett kis okoskodó, aki a..családom. Bármennyire is keserű ezt bevallani, de az, és ezen soha az égvilágon nem fogok tudni változtatni. A vért nem lehet letagadni. Fogalmam sincs, hogy jól jártam-e. Ha velük nőttem volna fel, én is egy hasonló növendékké cseperedtem volna? Nem tudtam elképzelni magamat diktátorként, aki azt hiszi, hogy ő csücsül a világ tetején. Nagy nehezen próbáltam megemészteni az újonnan szerzett hírt. Röhejes.. jelenleg azt se bírom eldönteni, hogy megérte-e. Lehet, hogy jobb lett volna örökös kíváncsisággal töltenem a hátralévő életemet, mintsem megtudni, hogy egy kőgazdag család sarja vagyok. Amúgy, ha ennyi pénzük van, akkor mi a fenének hagytak magamra? Miért dobtak el? Miért nem kellettem nekik..? Egy apró pillantást vetettem a képen lévő lányra, majd Hermione-ra. Le sem tudja magát tagadni. - Mond, hogy ez csak egy rossz álom. - emeltem égnek a tekintetemet. Nevetni támadt kedvem, de még ahhoz se volt erőm. Kész parádé ez az egész. - Minek jöttél? - nyomtam a kezébe a képet, nem akartam soha többé ránézni. A falnak dőltem, hisz bármelyik pillanatban akár össze is eshetek. Mily szarkasztikus, hogy pont az Árvaházban szerzek tudomást a valódi családomról.. Tudtam, hogy le kellett volna kopognom az előbbi gondolatomat. Voilá! Megtörtént az első egetrengető esemény az életemben, kemény huszonegy év után. Tényleg egy filmet lehetne már ebből az egészből készíteni, sorra kapnám az Oscar díjakat..
- Hát ha így nézzük akkor már tényleg kevésbé tűnik véletlen egybeesésnek a dolog... - sóhajtottam, majd elhúztam a szám és már szinte úgy tűnt mintha tényleg érdekelne a paranoiája. Valamiért próbáltam addig húzni a dolgot amíg csak lehet, de tisztába voltam vele, hogy tovább nem terelhetem a témát. Egyrészt mert ezzel együtt az én drága időmet is pazarolnám, másrészt pedig a csaj már így is eléggé idegesnek tűnik a jelenlétem miatt. Ó, drágaságom ha tudnád amit én tudok, még örülnél is neki, hogy most csak egy őrült zaklatónak vélt lánytól fáj a fejed. Nemsokára egy őrült nővért, egy eltűnt bátyót, egy iszákos apát és egy egész klánnyi hozományt kapsz a nyakadba. Be kell vallanom egy kicsit féltékeny vagyok a tudatlanságára. Valószínűleg egész életében arra vágyott, hogy az igazi családja megkeresse őt - mármint, ez a nagy vágya minden árvának nem? - de az gondolom eszébe se jutott, hogy ezzel mibe csöppenhet. Mit nem adnék azért, ha legalább egy napra megszabadulhatnék a vállamat nyomó állandósult felelősségtől amit a családom és a falkám iránt érzek. Persze szeretem őket a magam módján, és örülök is hogy mindig van hely ahová mehetek, de istenem hacsak egy rövid időre felhagyhatnék ezzel a folyamatos aggódással és éberséggel... Egy ideje már inkább fárasztónak érzem a posztomat, amit egykor akkora büszkeséggel fogadtam meg. Minek kellett nekem egyszerre kiképzőnek, felderítőnek és vadásznak lennem? Jah persze, hiszen ezeket a tisztségeket csak családtagok tölthetik be. - Miért tettetném? Hiszen én úgyis egy elkényeztetett, - elindultam felé, majd lassú léptekkel kerültem meg, minden egyes szavamnak külön nyomatékot adva. - beképzelt és bunkó újgazdag vagyok, akinek muszáj néha valami példamutató tennie a pénzével, ha nem akarják megkérdőjelezni annak eredetét. - az aprócska ablakhoz léptem, amin keresztül tökéletes kilátásom nyílt a hátsó kertre, ahol most egy kisebb csapat gyerek játszott felhőtlenül. Akaratlanul is halvány mosoly tűnt fel az arcomon, de amint észrevettem magam rendeztem az arcvonásaimat. Egyre gyakrabban fordulnak elő ilyen balesetek, pedig az én munkámhoz megkérdőjelezhetetlen kontrollra van szükségem. Nincs helye az életemben felesleges érzelgősségnek. - De meguntam a kertelést. Természetesen nyomós oka van annak, hogy itt vagyok. - fordultam el az ablaktól, várva hátha ő is szembe néz majd velem. Vagy ha nem, hát, nincs időm olyan apróságokkal foglalkozni, hogy megsértődjek mert a hátának kell beszélnem. - Szeretnék neked mutatni valamit. - kotorásztam egy sort a táskámban, mire előkerült az a kép, ami már több mint tizenöt éve nehezíti a pénztárcámat. Kevés értékem legértékesebb darabja, egy megörökített pillanat ami több mint huszonkét éve készült, pár hónappal azelőtt a végzetes nap előtt, lent a hamptonsi tengerparton. Az utolsó közös fényképünk anyával, és az utolsó olyan gyerekkori emlékem amit szívesen idézek fel. Pár másodpercig újra kétségem támad ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Biztos, hogy önző vagyok, de akkor se szívesen osztom meg vele - Hazellel, a húgommal - a múltamat. Mert a kislány a képen olyan ártatlan, olyan tisztalelkű, és az a Pandora aki itt áll most azt még a legnagyobb jóindulattal se lehet kedvesnek nevezni. De végül erőt vettem magamon. Felé nyújtottam a képet. - Ő az édesanyám. - feleltem tömören, és vártam, hogy kinyújtsa érte a kezét. Valahogy úgy éreztem, hogy ezzel sokkal többet mondtam, mintha most belekezdtem volna a mesébe, hogy mégis mi történt több két évtizeddel ezelőtt, és hogy jöttem rá az egész kapocsra köztünk. Ettől függetlenül nem éreztem könnyebbnek a lelkem, hogy végre megszabadultam a titoktartás terhétől. Inkább ideges vagyok. Tőlem szokatlanul annyiszor elképzeltem már ezt a jelenetet, hogy mégis mit fog szólni, de ebben a percben valahogy egyik variáció sem tűnt túl valóságosnak. Ahogy az a tény sem, hogy mi ketten tényleg testvérek vagyunk.
△ WORDS: 596 △ MUSIC: battlefield △ NOTES: sistaaahh♥ △ text codes from ancsa.
A hozzászólást Pandora S. Collins összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 02, 2014 11:18 pm-kor.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Árvaház Vas. Dec. 29, 2013 12:38 pm
Pandora & Hazel
Kizárt, hogy itt egy véletlen egybeesésről lenne szó. Ez meg volt rendezve, de miért? Miért pont engem szúrt ki ez a nagy orrú, irányításmániás cafka? Ártottam valaha neki, csúfoltam kinézete miatt a gimiben? Halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy ki ő. Jó egyszer találkoztam vele az erdőben, ahol elég szép módon megkínzott ez a vadállat, de ennyi. Soha többet. És most megint össze hozott vele az a bizonyos nagybetűs Sors. Vajon így akar keresztbe tenni nekem, és jól pofán nevetni? Mindenesetre sikerült neki.. Nem értem miért van itt, és hogy mit akar tőlem. Tudatlanság. A gyermekkorom nagyrészt evvel az érzéssel telt el. Sosem tudtam, hogy Melissa miért oktatott ki, vagy dorgált meg, annak ellenére, hogy nem csináltam semmit. Hülye, naiv gyermek voltam, kit elvakított a remény, hogy lesz ennél jobb is. De nem volt. Csak álmodoztam, elképzeltem egy tökéletes családot, ahol boldog voltam. Akikkel öröm egy asztalhoz ülni, nevetgélni, társaságozni, akik elvisznek abba a hírhedt Disneylandbe. De nekem ez a boldog gyermekkor sosem adódott meg, hanem mindig mindenért én voltam a hibás, és sosem tudtam "anyám" kedvében járni. Egy elcseszett senki voltam a nagy világban, egy elveszett dög. - Hogy miért? - kérdeztem vissza, és hangosan felhorkantottam. Nem szokásom röfögni, vagy turházáshoz hasonló hangokat kiadni, de most valamiért mégis ez jött ki belőlem. Kész röhej ez a csaj, képes itt beadni nekem az ártatlant? Az eszem megáll tőle! - Hadd világosítsalak fel, te.. - haraptam el a mondatomat. Fogalmam sincs, hogyan hívják, semmit se tudok róla. Annyit tudok, hogy egy átkozott vadász, hisz ép eszű ember nem hordoz magával íjakat a puszta erdőben, aztán kínoz meg bűnteleneket. - Itt nőttem fel, az égvilágon soha nem láttalak, aztán egyszer belibbensz a méregdrága kosztümödben, és azt hiszed megkínozhatsz bárkit? És hoppá. - csaptam össze a két tenyeremet, a hatás kedvéért. - Megjelensz megint ugyanott, ahol én vagyok. Pont azon a helyszínen, abban az időben. Na? Egy kicsit sem furcsa számodra? - a hangom már
remegett, a falra másztam tőle. Teljesen kész voltam idegileg. Felzaklatott, ráadásul ezt a negatív érzést még az is fokozta, hogy egyre közelebb került hozzám. Nem hátráltam, nem vagyok egy félős kis nyuszi, de ha nem méltat meg egy normális válasszal, akkor nem fog érdekelni, hogy egy árvaházban vagyunk, de én fel fogom őt képelni. Vajon mivel kezdenék? Leszakítanám róla a neves felsőjét, vagy tépjek ki egy tincset a szögegyenes hajából? Nagy a választék.. - Szóval kérlek világosíts már fel.. Mi a fenéért vagy itt? - vontam fel szemöldökömet, és fenyegetésképp én is tettem egy lépést felé. - Ne tettesd, hogy karácsony alkalmával megsajnáltad a kis árvákat. - biggyesztettem le az ajkamat egy másodpercre, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is el, és felváltotta egy kedves mosoly. De ha tekintetembe néz, akkor látja az igazságot.. hogy egyáltalán nem vagyok lágyszívű.
Igazából nem tudom mit gondoltam, mikor pár napja felhívtam Ericet, a falka egyik kockáját Brooklynba, - aki mondjuk akár díjnyertes hacker lehetne, ha nem illegális hobbit végezne - hogy nézzen már egy kicsit utána Hazel Hollis adatainak, és jelenlegi helyzetének. Nem mintha ez lett volna az első alkalom, hogy pofátlanul semmibe veszem a személyi jogokat, és olyan ügyekbe ütöm az orrom amikhez semmi közöm. Például ott volt azaz ügy Queensben múlt évben, mikor azt hittük, hogy az újonnan átváltozott vérfarkas egy sorozatgyilkos, aki arra használja az erejét, hogy a saját bosszúját csillapítsa. Utólag kiderült, hogy az egész félreértés volt, amire volt logikus magyarázat, de mikor az aktái között feltűnt egy rendőrségi körözés, hát mondjuk úgy, hogy egy rövid időre elfelejtettem az ellőbb gondolkozz, és aztán cselekedj mottóm lényegét. A mi köreinkben van egyfajta kód, hogy nem ítélkezünk a tagok múltját tekintve, és sose kérdezhetünk rá az áldozatukra, abban az esetben ha az a szerencsétlen volt az első és az utolsó is egyben. Persze ez csak az ártatlan halandók vonatkozik. Vámpírszíveket befogadás hálájának jeléül is lehet szerezni. Ami pedig a más falkákba való, vagy önmagukban kóborló vérfarkasokat illeti, mindenki máshogy vélekedik róluk. Greta nagynéném szerint mindenkinek fel kéne ajánlanunk a csatlakozási lehetőséget, nem csak azoknak akik a környező településeken bukkannak fel. Nagyapa szerint nem a mi dolgunk, hogy minden hajléktalan gyereket a szárnyaink alá vegyünk. Oliver mindig azt mondta, hogy szövetségeket kell szereznünk, és menedéket kéne nyújtanunk az átutazó fajtársaink számára, annak ellenére, hogy nem egy családhoz tartozunk. Én azt mondom, hogy a végén hálátlanok lennének. Megszoknák, hogy mindig van egy hely ahol ellehetnek, és úgy járnának fel és alá mintha az övék lenne az egész hely. A saját embereimben bízok. Az idegenre csak úgy tudok tekinteni mint egy fenyegetésre. De ez akkor se kifogás arra, amit azzal a lánnyal műveltem. A saját büszkeségemet helyeztem előtérbe, így nem voltam képes uralni a helyzetet ami végül tettlegességhez vezetett. Mintha egy dominó indult volna meg a szópárbajunk elfajulásával, és mintha én is együtt dőltem volna az eseményekkel. Hogy sajnálom e? Kéne. Ettől függetlenül hetek óta eszembe jut, hogy mi lenne ha nem volnék tisztába azzal a ténnyel, hogy kicsoda ő. Ha csak egy neveletlen vérfarkast leckéztettem volna meg az erdőben, akihez egyáltalán nincs semmi közöm. Valamiért van egy olyan halvány sejtelmem, hogy akkor nem gyötörne ekkora bűntudat és elég figyelemeltéréssel még az a legyőzött arckifejezése is kimenne a fejemből. Jó, azt mondjuk nem mondhatom, hogy tudtam, hogy ma itt lesz. De talán kaptam egy fülest, hogy mit dolgozik, és hogy min. És véletlenül pont ugyanabba az árvaházba jöttem a nagy nehezen kikönyörgött adománnyal. Ki gondolta volna, hogy nagyapát nem hatja meg az ünnepi hangulat? - Aláírom a papírokat? - nem vagyok egy szívbajos típus, így egy hisztis huszonéves nem igazán tud kihozni a sodromból. Amúgy is számítottam ilyen reakcióra. Vagyis, igazából rosszabbra. -Gondolom, akkor jöjjek vissza holnap. - sóhajtottam miután kiviharzott az irodából, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében - azta, de belejöttem ebbe - felkaptam a táskámat követtem a lányt a folyosóra. Oké, most már tényleg hozzá kéne szoknom, hogy a nevén emlegessem magamban. Hazel, Hazel, Hazel... Hagytam neki időt, hogy végigmondja az egójából előszedett kis beszédét, mielőtt nekikezdtem volna a sajátomnak. Igazából szükségem volt arra a fél percre, hogy egyáltalán eszembe jusson mivel is akarom kezdeni. Még a végén a Star Wars harmadik részében találjuk magunkat, és mivel jelen esetben én vagyok a legközelebb Darth Vader helyzetéhez, nincs kedvem úgy végezni mint ahogy az a csóka is tette. Mellesleg az előzményfilmek megnézése után furcsán szimpatikus lett az egész sorozat fő gonosza... De ez, jelen esetben lényegtelen. - Miért gondolod, hogy ez az egész rólad szól? - billentem kissé oldalra a fejem, a kérdés után a kezeimet pedig a kabátom zsebébe dugom. - Lehet, hogy egyszerűen csak átutazóba vagyok. Lehet, hogy szeretem az eldugott, unalmas kisvárosokat a semmi közepén. Lehet, hogy nincs jobb dolgom karácsony előtt, minthogy egy öregember munkarendjéhez igazodjak. - vonom meg a vállam, miközben lassú léptekkel átszelem a köztünk lévő távolságot. Fenyegető hatást akarnék tenni? Nem szándékosan. Egyszerűen csak próbálom megjósolni ennek a dolognak a végkimenetelét. Mégis hogyan közöljek vele egy információt ami az egész életét megfogja változtatni, beleértve az enyémet is? Onnantól fogva minden visszavonhatatlan lesz, és nem lesz többé lehetőségem úgy elhúzni erről a helyről, hogy hazaérve azt mondjam, nem történt semmi érdekes. Kit hitegetek. Még én se lennék képes azzal a bűntudattal élni egy egész életen keresztül, hogy megfosztottam egy lányt - Hazelt - attól, hogy végre tisztába legyen a származásával.
△ WORDS: 740 △ MUSIC: battlefield △ NOTES: még húzom a dolgot. △ text codes from ancsa.
Hazel C. Hollis
welcome to my world
► Residence :
Δ mystic falls
► Age :
32
► Total posts :
564
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Árvaház Pént. Dec. 27, 2013 8:56 pm
Pandora & Hazel
A konyhaasztalon szanaszét hevertek a papírok, amelyek a kutatásaim szorgalmas munkáját jelképezték, illetve a diktafonom, mellyel felveszem az Igazgató Úr minden egyes szavát. Hajam az égnek állt, nagy nehezen magamra erőltettem a fekete szoknyát, behúzva a hasamat, pedig sikerült felhúznom a cipzárt. Tudtam, hogy le kéne állnom a sok kaja rendeléssel! De nem én tehettem arról, hogy egyszerűen olyan a pizzájuk, hogy fűszeres paradicsomszósza a magasba repít, szó szerint elolvad a számban, és.. Megráztam a fejemet, és gyors összesöpörtem egy nagy kupacba a papírhalmot. Így nem fogok semmivel se haladni, ha egy ételről fantáziálok. A gyomrom görcsökben állt, és különböző szitokszavak hagyták el az ajkamat. Kellett nekem ezt az egész ügyet elvállalnom, hagytam volna munkatársamra. Habár neki garantált a sikerélmény, ráadásul közeleg a tél.. jól jönne egy kis fizuemelés, vagy akár plusz pénz. Sőt, ha már itt tartunk, jöhet mind a kettő! Kivételesen taxi fuvarozott el engem a megbeszélt helyszínre, az árvaházba.. A hideg is kirázott a gondolattól, csak remélni tudtam, hogy nem fogok ártatlan, reménnyel szikrázó tekintetű kiskölykökkel találkozni. Akaratlanul is felszakadnának a keserves emlékek, és ha nem tudok kellőképpen a munkámra koncentrálni, akkor veszett ügy az egész, és kezdhetem a ranglétra legaljáról, ahonnan nagy nehezen, de felküzdtem magam egészen a mostani pozíciómig. Riporter. Már egész kiskoromban elhatároztam, hogy én abban a TV-nek nevezett dobozban fogok szerepelni. Gyermekkori vágyak, és sikerült is. Szép ruhában, szűk szoknyában, és olyan bugyiban, ami rohadtul bevág. Ezek nem is számítanak fehérneműnek, basszus ez cseszettül kényelmetlen. A legrosszabb benne, hogy nem kezdhetek el hátul ficánkolni, különben ez az ötvenes éveiben járó pasasnak egy eszméletlenül jó napot fogok okozni. Majd valahogyan megoldom.. Ujjaimmal kifésültem a csomókat a hajamból, és mikor megállt a kocsi az előbb megnevezett helyszínnél, rögvest kipattantam az autóból. Kifizettem, egy kicsiny borravalót hagytam csak nála. Egy nyúlfarknyi volt a táv, amit ha nem aludtam volna el, gyalog is megtettem volna. Nem nyújtott extra kényelmet ülései, nem osztogatott cukorkát, és nem kínált meg pezsgővel, még egy szál cigit se adott a vénség! Mondjuk.. ezt egy józan paraszti gondolkodású ember nem várja el, de én bizonyára a kivételt képeztem. Gyors léptekkel, már amennyire ez a förmedvény - gondolok itt a magassarkúra - engedi, siettem fel a lépcsőfokokon. Szerencsére már voltam itt, körülnéztem, információkat gyűjtöttem, akárcsak egy vérbeli profi. "Ki nem késik el!!" ~ üvöltött a tudatalattim, de csak megráztam a fejemet. - Hazel Claire Hollis, riporter. - mutattam fel a menő Mystic Falls hírlapos személyre szabott kártyámat. Mellkasom a kétszeresére megnőtt, gondolom a büszkeség töltötte el törékeny kis testemet. - Mr. Woodstock-kal van egy megbeszélésem. - közöltem a velem szemben ülő nővel, ki gyakorlatilag nem részesedett elég magas oktatásban. Kockásat vegyíteni a csíkossal, hát normális az ilyen ember? Mondja ezt egy olyan egyed, ki fittyet hány a divatra, de azért mégsem hordok zoknit szandállal.. A vén nőcske poros szemüvegét feljebb tolva vett engem alapos szemügyre. Felszaladt a szemöldököm,
mire az óráját kezdte el tanulmányozni. Megőszülök, és szakállt növesztek mire itt végzek! - Ön késett! - úú basszus. A förtelmes ódivatú ruházat mellé egy olyan hang párosult, mintha egy kiherélt macskát hallanék vonyítani. Villámgyorsan az ajkamra haraptam, visszafojtva egy nevetést. - Na nem mondja? - pofáztam vissza, és megforgatva a szemeimet elkezdtem sietni az Igazgató Úr irodájához. A maga kis elcseszett hangjával olyan szavakat vágott hozzám, hogy ha nem lenne ez az átkozott interjú, egyből visszamennék, és felképelném. Leszarom, hogy idős, meg egy másik generáció szülöttje, azért tudja már, hogy hol a határ. Kifújtam a levegőt, megigazítottam a hajamat, és a szoknyámat. Mindezt gondolatban. Nem volt nekem időm, így is alaposan elkéstem. Egy képzeletbeli vállveregetéssel jutalmaztam meg magam, és már előre láttam a mai estémet. Egy bárban üldögélek halál részegen, amiért kirúgtak egy fontos meló miatt, és különböző ismeretlen srácokkal smárolok. Szép az élet így huszonegy évesen, nemde? Két kopogás után, benyitottam. Nem vártam a válaszra, felőlem ott kufircolhatta volna az egyik alkalmazottját, az se érdekelt volna. Az oxigén hirtelen belém szorult és jelen pillanatban inkább elfogadtam volna két matuzsálem életűt teljesen pucéran a maga szottyadt testükkel, mintsem a következő embert. - Te mégis mi a francot keresel itt?! - dühös pillantásomat az előttem ülő lányéba mélyesztettem. Ellopja a helyemet? Azt hiszi, hogy megjelenik itt a menő sánel, vagy gúcsí hacukájába, és máris ő dirigál mindenki felett? Nagy önkontroll kellett ahhoz, hogy ne a hajánál fogva ráncigáljam ki. - Elnézést Mr. Woodstock, itt egy óriási félreértés történhetett. - fojtottam belé a szót, és mielőtt válaszolt volna, közbevágtam. - Még egy pár percet kérek az Ön drága idejéből, ígérem, utána elkezdhetjük az interjút. - tömör alázatosság jellemzett engem ebben a pár percben, miután sikerült egy kicsit lehiggasztanom magam. Mindjárt itt a telihold, és még a bolhából is elefántot csinálok. Bár.. mikor nem? - Kint megvárlak. - szegeztem mondatomat egyenesen az ismeretlen lánynak. Azzal a lendülettel távoztam a levegő nélküli helyiségből, s arra a pár másodpercre míg egyedül maradtam megigazítottam a rakoncátlan alsóneműmet. Istenem, mekkora felüdülés! - Nem szokásom megismételni önmagam, de ha a gigantikus gyémánt fülbevalóidtól netalán nem hallottad, akkor ismét megkérdezem. Miért nem húztad már el a csíkot a városból, és miért vagy ott mindig, ahol én? Figyelj, ha egy beteges követő vagy, megértem. - vontam meg a vállamat nemes egyszerűséggel. - Ellenállhatatlan, ez itt. - mutattam a habtestemre, és pár pillanat erejéig hagytam azt az önelégült vigyort díszelegni az arcomon. - De visszatérve a témánkra.. mit keresel itt?
Szerettem volna elhinni, hogy ez csak egy vicc. Hogy végre bebizonyíthatom, hogy az univerzumnak tagadhatatlanul szadista egy humora van, én pedig tökéletes alakítást nyújtva biztosítottam neki egy remek kacagási lehetőséget. Végtére is melyik őrült hiszi el egy percre is, hogy a halott húga igazából életben van, és alig egy nappal korábban elég brutális módon megkínozta a lányt? Mármint, ennyire még nekem se lehet rossz a karmám. Igaz, hogy nem vagyok példaértékű az emberiség számára, nem hoztam létre semmit ami megválthatná a világot, és szegény hontalan gyerekeket se támogattam még soha - de ha ott van kint az a több tucat terrorista és bűnöző, miért pont engem kellett kinéznie annak a fenti, hatalmas, öreg és valószínűleg ráncos képű mikulásszerűségnek? Oké. Voltak bűneim. Több mint valószínű, hogy lesznek is, de még az én sötét lelkiismeretem se bírja ki a tényt, hogy a saját véremet ontottam. Szóval, az ünnepek hatására úgy döntöttem, végül is összeköthetném a jót a hasznossal. Vagyis a jót az elkerülhetetlennel. Mivel több mint három hét telt el észrevétlenül, hogy azon őrlődtem mégis mit kezdjek azzal az információval, hogy a Viviennenek keresztelt húgom nem halt meg születés közben, nem kerülhettem el tovább a dolgot. Az otthoniak hívogattak, én pedig tisztába voltam vele, hogyha nem kapok valami nyomot Ollie hollétéről, vagy valami nyomós okot amiért maradhatnék haza kell mennem. A többiek már így is gyanítanak valamit, hiszen már az is furcsa, hogy ennyi ideig kibírtam vidéken a bagel nélkül. - Mr. Woodstock? - állok fel, ahogy meglátom a kissé idősödő urat, egyenesre vasalt zakóban, fáradt arckifejezéssel. Le se tagadhatná, hogy a munkájához legalább egy tucat gyerek kapcsolódik. - Beszéltem az asszisztensével telefonon tegnap. Pandora Collins vagyok, Brooklynból. A nagyapám, Richard Collins egy jelentős összeget küldött, hogy támogassuk az alapítványát. Esetleg lenne rám egy öt perce, hogy megbeszéljük a részleteket? Szeretnénk ha karácsony előtt tudnák hasznosítani ezt az összeget, hogy minél kellemesebbé tegyék a gyerekeknek az ünnepeket. - hazudnék, ha azt mondanám tegnap este nem gyakoroltam el egyszer-kétszer - vagy akár hatszor - ezt a szöveget a tükör előtt. Vagy hogy nem írtam le magamnak egy papírra, hogy még egy párszor átolvashassam a kocsiba. Nem tehetek róla, a kedvesség nálam nem jön magától, és ha spontán próbálkozok, nos mondjuk úgy, hogy így tapasztaltam meg, hogy igazi katasztrófák bizony léteznek. Az öreg kissé bizalmatlanul mér végig, de ahogy valami csoda folytán sikerül egy mosolyt is kierőltetnem magamból, az órájára néz majd bólint egyet. - Ahogy elnézem a riporter úgyis késik, tehát miért is ne. Kérem fáradjon beljebb, Miss Collins. - ártatlan arcot vágok, ahogy kinyitja nekem az ajtót majd előreenged. Hm. Udvariasság. Micsoda furcsa, kihaltságban lévő szokás. - Nagyon szép iroda. - jegyzem meg ahogy helyet foglalok, bár ez a kijelentés engem is meglep. Mióta vagyok ilyen figyelmes? Egyáltalán mióta hatnak meg a falra akasztott családi képek, és a polcokon sorakozó kissé abszurd gyermekek által készített kézművesmunkák? Jézusom, a kisvárosi levegő tényleg hatással van az ember személyiségére. - Akkor kezdjük az elején. - egy vastag mappát emel le a nagy papírhalom tetejéről. - Az asszisztensem tegnap feljegyezte a nagyapja adatait, és elkészítette a szerződést. Ami viszont meglepett, hogy Amanda elmondása alapján ragaszkodott hozzá, hogy személyesen hozza el az adományt, hogy beszélhessen velem, annak ellenére, hogy nem tudott időpontot adni magának a mai napra. Van ennek valami különleges oka? - ahogy befejezi a lapok rendezgetését, felpillant rám, és hirtelen újra gyereknek érzem magam akit valami csínyen értek. A tekintete mintha a vesémbe látna. Kiráz a hideg. Megköszörülöm a torkom, s kinyitom a szám, hogy diplomatikusan feleljek, de még mielőtt erre sort keríthetnék kopogás hallatszik a hátam mögül. A szívem erősebben ver, a kezem pedig remeg. Tudtam, hogy itt lesz - vagy legalábbis sejtettem - de a francba is. Most már nem menekülhetek.
△ WORDS: 618 △ MUSIC: cannonball △ NOTES: végreeee. △ text codes from ancsa.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Árvaház 
