chloe & claudio

“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”

Egy pillanatig sem látok az arcán mosolyt, de erre számítottam. Nem reméltem sem azt, hogy majd repesni fog az örömtől, igazából semmit. Nem teketóriáztam azon, hogy miképp fog reagálni. Egy, nála nehéz lenne megmondani, mert szeszélyes a szentem. Kettő, haragszik rám még mindig, ezt a hangjából is hallottam. Három, az első két állítás különben is csak addig van érvényben, amíg rosszul kezelem a helyzetet és mondok olyat, amit nem kellene. Lehet csak én vagyok ennyire optimista, de nem látom a helyzetet esélytelennek.
A puszit nem viszonozza... Hát... ő dolga, én mindenesetre már csak udvariasságból is így köszöntöttem, ha ellenkezne, ha nem. Elvégre két idegen is így köszönti egymást. Jobb esetben...
De nézzük a jó oldalát, legalább nem vágja a képembe a csokrot azzal a kijelentéssel, hogy én ezt mégis hogy képzelem. Apróság, egy kis gesztus... nem volt szándékom ezzel lekenyerezni, vagy ennyivel elintézni, hogy megenyhüljön. Pusztán csak figyelmes vagyok. Bár azt kár lenne tagadni, hogy vele szemben ez már amolyan megszokás. Hajlamos voltam mindig is valami aprósággal beállítani hozzá.
Vetek még egy pillantást a pincér felé, de ahogy meghallom Chloe szavait, haloványan elmosolyodok, miközben olyan képet vágok, mint akit csínyen kaptak. Lebuktam, ez tény és való. Tényleg utánanéztem annak a cégnek, akkor jöttem rá, hogy ő valószínűleg akkor itt lakik. Pedig nem állt szándékomban a nyakára jönni. Mármint persze, valamikor szerettem volna meglátogatni, hogy megbeszéljem vele a történteket. Azt reméltem, hogy majd az idő kicsit megoldja. De ha már így alakult, lecsaptam a lehetőségre.
- Tőled akartam hallani. - még mindig változatlanul mosolygok. A pincér közben idetalál, kicsit talán megszakítva a beszélgetést. Kényszeredetten pillantok fel rá, és kérek egy pohár kólát. Tökéletes lesz az a beszélgetés mellé, főleg ha alkalomadtán kiszáradna a szám. Márpedig szokott, főleg ha stresszesen kezdek viselkedni. De amint felvési az italt, meg a másikat is mellé, eloldalog. A legnagyobb megkönnyebbülésemre nem tartott sokáig fel minket. És  Chloe is akadálytalanul benne van a velem való beszélgetésben. Látom rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát és szörnyen tartózkodó. Vele ellentétben én viszonylag lazán ücsörgök.
- Dolgozom. Mystic Fallsból el akartam valahová jönni és csak itt akadtak ügyfelek, akik szívesen vonnák be az üzletüket az én hatáskörömbe. - míg megválaszolom a kérdését, akaratlanul is magára vonja a figyelmét az a nagyon tartózkodó tartása. Nem tetszik nekem, nem látok sok esélyt arra hogy partner legyen akár egy pillanatra is.
- Működik még a tévéd? - kérdezem jobb ötlet híján, de máris határozottabbá válik a tartásom. Nem, ez nem jó, nem ilyenekről kellene bájcsevegni. Mert mi másról tudnánk  jelen esetben elbeszélgetni? Az asztalra támaszkodok és előre dőlök.
- Nem, ne válaszolj... térjünk inkább arra, ami miatt most itt vagyunk. Mennyire hiszed azt, hogy tényleg átvágtalak? Kinéznéd belőlem?

Claudio & Chloe

Elgondolkodok, vajon mit is remélhet Claudio ettől a beszélgetéstől és, hogy én mit keresek itt egyáltalán. Hiszen attól, hogy megengedem neki, hogy elmagyarázza mit miért csinált és hogyan, attól még nem fognak megváltozni az érzéseim. A harag, a bizalmatlanság és a vonakodás attól, hogy újra a közelében legyek. Ezek után nem tudhatnám, miért akar velem lenni. Hiszen a vámpír még él. Lehet, hogy csak azért próbálkozik megbeszélni a dolgokat, hátha visszafogadom és akkor folytatódik minden. Ugyanakkor annyira rossz mindent elhinni róla, mert nem ilyennek ismertem meg, de ugyebár, ez nem jelent semmit. Sok jó színész rohangál a világban, akik simán elhitetik veled, hogy ők jók és segítenek, aztán bamm. Hátba döfnek egy szempillantás alatt.
Mikor besétál az ajtón, rám pillant és elmosolyodik, nagyon erősnek kell lennem ahhoz, hogy ne vigyorogjak vissza rá. Annak ellenére, hogy jelenleg őrülten haragszok rá, jó látni az ismerős pofát. De mindezek ellenére nem mosolygok vissza, csak kortyolok egyet az üdítőmből. Megsértett, megalázott és jelenleg az önbecsülésem is a béka s*gge alatt van miatta, hiszen mennyire vagyok én óvatos, ha mindenféle marhában képes vagyok megbízni?
Mikor oda hajol hozzám két puszira meglepődök ugyan, de nem állok le ordítani vele ezért. Szóval, csak csendben hagyom, hogy a képemre nyomjon két puszit, aztán rálesek ahogy leül velem szemben. A virág láttán kissé zavarba jövök, de a világért se mosolyodnék el. Nem. Komolynak kell maradnom, különben azt hiszi, hogy elég egy mosoly meg egy kis bonbon és én már el is felejtek mindent. Fenét!
-Szia.- válaszolok csak röviden ennyit, aztán, hogy rendesen lássam Claudiot beszélgetés közben, a virágot az asztal másik felére teszem óvatosan -mert bár haragszok, de őrülten tetszik-, végül várakozón rálesek. Nem kertel, annyi biztos. Seperc alatt rákérdez arra, amit tudni akar én pedig csak sóhajtok egyet kelletlenül. Minek hazudnék már, ha úgyis tudja? Gyanítom, hogy utána járt.
-Tudod, hogy igen. Akkor minek kérdezed meg?- kérdezem halkan, miközben a pincér megjelenik és megkérdezi Claudiot, mit kér. Én közben, ahogy rám pillant megemelem a poharam és mosolyogva jelzem, hogy egy ugyanilyet kérnék, végül Claudiora lesek.
-Na és te mit keresel pont ebben a városban? Annyi másik hely van a világon, neked pedig érdekes módon pont itt akadt dolgod, igaz?- dőlök hátra bőrülésen, majd karjaimat összefonom mellkasom előtt. Ez afféle tartózkodó testtartás, amiből levonhatja azt is, hogy bizalmatlan vagyok vele kapcsolatban. Nagyon az vagyok.

chloe & claudio

“Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”

Még mindig nehéz elhinni, hogy tényleg nem vágta le azonnal a telefont, ahogy ráismert a hangomra. Amiért egyfelől hálás vagyok. Mást sem szerettem volna jobban, mint hogy megbeszéljem Chloeval ezt az átvágós ügyet. Ha mást nem... de legalább tiszta lesz a lelkiismeretem, és nem fog annyira utálni. Ismerem őt, és őszintén szólva tudom, hogy nem várhatok tőle sokat. Már az is nagy megkönyörülés, hogy ebbe belement. Komolyan, mint ha most én lennék a pincsi, aki pitizik egy egyszerű kis találkozóért. De úgy érzem, nekem van annyira fontos, hogy most csak úgy félredobjam a büszkeségemet. Igaz, nem fogok annyira kétségbeesett lenni, mint a telefonban. Kizárt. Az talán egyfajta rögtönzött reakció volt arra, hogy végre beszélhetek vele. Kinek lenne szüksége mégis egy olyan pacák társaságára, aki reményvesztetten várja, hogy a feje fölött ítélkezzenek.
Egész hamar elkészülök. Az időpont több szempontból is jó. Danny például még oviban van, igaz nagy nehezen szakadt el tőlem. De nem csodálom, teljesen új most neki minden. Pusztán pár napja van csak a városban. De tény, örülök hogy nem kellett hirtelen egy harmadik személyhez is fordulni, hogy vigyázzon rá. Magammal pedig pláne nem hoztam volna. Most különösen nem. Úgy gondolom komoly beszélgetésekhez ő nem való, ráadásul nem csak hogy Chloet nem ismeri, de unatkozna is.
Az utolsó simításokat végzem még ahogy kilépek a virágboltból. Még tegnap rendeltem meg egy egyedi csokrot, virágszálaknak kinéző bonboncsokrot. Ha mát nem, ezt nem kell kidobnia ha annyira nem kell tőlem semmi. Elhervadni sem fog és még finom is. Azért egy kártyát még beletűzök. És már indulok is a helyszínre.
A bárba belépve egyből Chloet kezdem tekintetemmel keresni. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy el sem jött. Vagy már el is ment. De megkönnyebbülten mosolyodok el, ahogy megpillantom. Igyekvő léptekkel indulok el az asztalok között és mielőtt még leülnék, oda hajolok hozzá két puszira, ha ugyancsak engedi.
Majd helyet foglalok és odanyújtom neki a kis tömött csokrot. Jó választás a hely, ami azt illeti. Ilyenkor itt alig lézengenek. És ez jó.
- Szia, jó látni. - mosolyodok el egészen optimistán, majd ahogy megpillantom a poharát az asztalon, intek a pincér felé. Akkor már én is kérek valamit. De nem várom meg amíg ideér, féloldalasan Chloe felé fordulok.
- Itt laksz igaz?

Claudio & Chloe

Just give me a reason
Just a little bit's enough
Just a second we're not broken just bent
And we can learn to love again.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is belemegyek ebbe a találkozóba. Igazából azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán beszélni fogok még Claudioval azok után, hogy leléptem és vele együtt a hátam mögött hagytam mindent. Valahogy az sem jutott eszembe, hogy ő esetleg ugyanoda költözik el végül, ahol én vagyok, mert gyanús, hogy szintén New Orleans-t nézte ki magának. Azok a furcsa véletlenek, mi? Az élet valahogy mindig talál alkalmat arra, hogy jól megtréfáljon és megmutassa "Akkor is én irányítok, hiába akadékoskodsz".
Minden esetre saját magamnak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó hallani a hangját, ahogy felhívtam a tv szerelő cég helyett. Azóta se értem azt, hogy sikerült kiviteleznem, de igazából nem bánom. Hiányzik belőle minden, csak azt nem tudom, hogy igazi volt-e az a sok pillanat, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Ahogy csendben cirógatott esténként, mielőtt elaludtam volna, ahogy a fülembe sutyorgott olykor és minden. Minden, ami Ő volt. Kezdtem úgy érezni, hogy találtam valaki olyat, akiben tényleg megbízhatok és, akire tényleg számíthatok, de aztán ez az egész egy pillanat alatt tönkre ment. Ha tudtam volna, hogy csupán azért érdeklem, mert a vámpírra fájt a foga, akkor az elejétől kezdve céltáblával vártam volna azt a rohadékot, hogy Claudio elkaphassa, aztán viszlát. Nem kellett volna szórakoznia velem, ha elmondja, mit akar igazából.
Most pedig ott tartok, hogy újra begubóztam. Ugyanúgy idegen Ő számomra, mint amikor megismertem és elkezdte csapni nekem a szelet. Ugyanúgy nehéz lenne bármit is elhinnem neki, mint akkor. Egyébként sem vagyok egy könnyen megnyíló ember, aki azonnal bízik feltétlenül mindenkiben. Ki kell érdemelni az ilyesmit nem kevés munka árán és ő ezt el is érte, de fel is rúgta seperc alatt. És most azt kérte, hogy hagyjam legalább azt, hogy megmagyarázza. Mit? Mit kell ezen megmagyarázni? Átvágott, kihasznált, csali voltam a szemében és ennyi. Miért kell még most is eljátszania a hős szerelmest? Nem értem.
Legalább tíz perccel a megbeszélt idő előtt érkezek a találkozó helyszínére, ami végül a Rousseau's bár lett. Így legalább lesz még időm lelépni gyorsan, ha esetleg meggondolnám magam, bár biztosra veszem, hogy nem fogom. Akármennyire is haragszom rá, látni akarom. Szívem szerint vissza is fogadnám azonnal, de ismerem magam jól és tudom, hogy folyamatosan azon agyalnék, vajon most is átver-e. Akkor pedig semmi értelme nem lenne az egésznek, hiszen a bizalom mindennek az alapja. Viszont rájöttem, hogy azt talán hagyhatnám neki, hogy megpróbálja elmagyarázni az egészet és esetleg újra a bizalmamba férkőzni, bár magamat ismerve ez nem lesz egyszerű. Egyáltalán nem lesz az.
Amíg várok, leülök egy szabad asztalhoz és csupán egy üdítőt rendelek magamnak. Nem vagyok az alkohol híve, így nem is iszok, csak talán egy évben kétszer vagy, ha esetleg elcsábulnék, akkor is csak módjával töltögetek.
Körbe pillantok a helyen, majd az ajtó felé lesek, végül az órámra. 8 perc. Még mindig van 8 percem, hogy lelépjek innen és hagyjam az egészet a fenébe...

MUSIC: Civil Wars - Poison and Wine