Sokszor töprengtem rajta az utóbbi időben, mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha nem Hayley lenne a gyermekem anyja. Az őrületbe tud kergetni a makacsságával és a meggondolatlan döntéseivel, amiket ráadásul meg sem vitat velem, pedig úgy gondolom, lenne némi beleszólásom jó néhány cselekedetébe. Főként ha Hope érintett is ebben a témában. Szerintem annyira nem kellene meglepődnie a reakcióimon, hiszen ő sem értékelné túlzottan, ha fognám Hope-ot, és minden szó nélkül eltűnnék vele, ezzel a frászt hozva mindenkire. A lányunk nem csak nekem és neki fontos. Ő már a család része, és sokan mások is aggódnak érte. Leginkább azonban nem Hayley lépése zavart, hanem az, hogy megint Jackson keze van a dologban. Minden egyes ehhez hasonló fondorlatos terve után elgondolkozom rajta, miért is hagytam annyiszor életben? Már rég végeznem kellett volna vele, és rengeteg fejfájástól sikerült volna megszabadítanom magam. - A legkevésbé sem érdekel ez a nyomorult falka – figyeltem lenézően, ahogy vonakodva, de végül mindegyikük elmegy, ezzel magamra hagyva Hayley-vel. - Valóban? Nekem ugyanis úgy tűnik, hogy ez a célod. Nem gondoltad, hogy esetleg ezt meg kellene beszélned velem is? Pontosan tudom, mire van szüksége a lányomnak, és ez nem az a hely. Ezt te is tudod – pillantottam körbe a mocsáron kissé fintorogva. – Ne is álmodj róla, hogy itt fogom őt hagyni. Nem titok, mi a véleményem erről a helyről, ahogy az sem, mit gondolok róla, hogy Jackson az alfa. Ezen az átkozott helyen senki sincs biztonságban egy ilyen vezető mellett. Hayley képességeiben még úgy, ahogy bízom, de róla sem mondható el, hogy túlságosan tudna vigyázni Hope-ra. Ha jobban belegondolok, abban igaza van, hogy jelen pillanatban nem én vagyok az, aki mellett a legnagyobb biztonságban van a lányunk, viszont mellettem olyan személyek állnak, akik jóval többre mennek, mint a farkasok. - Nem – válaszoltam a kérdésére -, viszont amit akarok, azt elveszem. – Fejeztem be a mondatot komoly hangnemben, rezzenéstelen arccal. Ismert már annyira, hogy tudja, nem tarthat vissza. Főleg akkor nem, ha a lányomról van szó. A kis beszédének a második felét már nem is voltam hajlandó meghallgatni – legalábbis szemtől szemben nem. Helyette inkább elindultam a faház felé, és csak fél füllel hallgattam, amit mondd. – Én pedig nem fogom őt itt hagyni, bárhogy is próbálkozol elérni, hogy meggondoljam magam – szóltam neki vissza egy öntelt mosoly kíséretében, ami valószínűleg a hangomon is hallatszott. Amint beértem a házba, Hope felé vettem az irányt, aki egy pokrócon ülve játszott. Leguggoltam mellé, és először csak megkönnyebbülve néztem rá, mikor láttam, hogy valóban jól van. Gyengéden végigsimítottam az arcán mutató ujjammal, majd a kezembe véve felemeltem a földről, s felálltam vele. - Ne félj, nem fogom hagyni, hogy itt kelljen töltened még egy napot – beszéltem neki halkan, miközben rámosolyogtam. Valamiféle melegséget éreztem szétáradni a bensőmben, hogy újra a karjaimban foghattam Hope-ot. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyit fog nekem jelenteni, főleg, ha visszagondolok, hogy álltam ehhez az egészhez még a legelején. Az sem érdekelt volna, ha a boszorkányok végeznek Hayley-vel a gyerekkel együtt, azonban Elijah-nak igaza volt. Túlságosan a szívemhez nőtt, és úgy ragaszkodom hozzá, ahogy egy apának kell. Ezért sem fogom hagyni, hogy Hayley-ék itt tartsák. Jelenleg elég problémám van már azon kívül is, hogy még miatta is aggódnom kelljen.
Tükör nélkül is pontosan tisztában vagyok azzal, hogy értetlenség vette át a düh helyét az arcomon. Jackson jobb apja lenne? Hát persze...hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Klausnál kényszerképzetesebb személyt nem ismerek. Hányszor volt már, hogy egy árva szóval sem mondtam azt, amire célozgat. Rengetegszer, ami azt illeti. Úgy tűnik, ez is egy ilyen alkalom. Oké, a Mikaelson házban sem érzem, hogy biztonságban lenne Hope, de abban igazat kell adnom Klausnak, hogy itt pláne nem jó neki. Mondjuk arra várhat, hogy ezt hangosan kimondjam. Már csak dacból sem, hiszen most tépte ki az egyik társam szívét. A körülöttünk álló farkasoknak némán intek, hogy nyugodjanak meg és hagyjanak minket magunkra. Kicsit tétováznak - bár ki hibáztatná őket ezért? -, végül mindenki halk morgások közepette a saját dolgára megy. Nem akarom, hogy más is megsérüljön, na meg Klaus amúgy sem bántana engem. Legalábbis erősen hiszek ebben. - Csak hogy tudd, nem kell őket megzabolázni. Ám azt gondolom, tekintve a körülményeket, vagyis hogy alig két perce végeztél az egyik társunkkal, érthető, hogy kicsit idegesek. Csak egy egész kicsit. - Némi gúnyt csempészek a hangomba. Az okát nem tudom, de minden bizonnyal ahhoz a tényhez vezethető vissza, hogy Klaus évek óta az agyamra megy. Vele nem nagyon lehet másképp beszélni. - Egyébként Hope-ot az égvilágon senki nem akarja elvenni tőled. Én biztos nem. Az más, hogy nem értek egyet veled...nos, kb. semmiben. De a lányodhoz jogod van, ezt pedig nem felejtettem el. Mindössze Jack úgy...vagyis Jack és én úgy ítéltük meg, most jobb kicsit távol maradni a Mikaelson családi drámától. - "Jó lenne, ha ez az egész prófécia ügy nem Hope-on csattanna, ezt pedig Klaus is megérthetné." Jackson így fogalmazott, mielőtt fogtuk volna a holminkat és a kislányomat, hogy idejöjjünk. Megtettem, de vannak bennem kételyek. Mármint Hope is a családhoz tartozik, hiába próbálom ezt figyelmen kívül hagyni. Ő Klaus vére is. Ha pedig a család elbukik, úgy sejtem, ő sem ússza meg. Vihetem bármennyire távol az eredeti vámpírcsaládtól, a sorsa előbb-utóbb megtalálná. Így nem, nem értek egyet ebben a férjemmel. Szerintem jobb lenne szembenézni ezzel az egésszel, és együttes erővel megváltoztatni a jóslat végkimenetelét. Ehelyett belementem az egészbe, és itt bujkálok. Klaus fenyegető, egyben cinikus hangja, a temérdek sok kérdése visszahangzik a fejemben. Nem tehetek róla, automatikusan emelt hangon vágom a fejéhez a gondolataimat. - Állj már le! Azt hiszed, csak mert úgy viselkedsz, mintha te lennél a világ közepe, mindent azonnal megkapsz? Jól tudom, hogy te vagy Hope apja, ahogy azt is, hogy szereted őt és meg akarod védeni. Én is épp ezt próbálom csinálni, és hidd el, hatalmas szívás, hogy ennyire megnehezíted a dolgom. Nem akarom, hogy itt legyen a lányom ezen a helyen, de ha azt gondolod, visszaviszem a napi támadásokat elszenvedő házadba, akkor tévedsz! Vele lehetsz, amikor akarsz, de oda nem megyünk vissza. Világosan beszéltem? Klaus... - A faház felé indul. Miért is nem lepődöm meg, hogy a szavaim süket fülekre találtak? Ahogy az lenni szokott. Nem baj, legalább kiadtam magamból. Nem tarthatom vissza attól, hogy lássa Hope-ot, de ha most megpróbálja elvinni, tökön rúgom. Nem tréfálok.
A fejem felett olyan felhők kezdtek gyülekezni az utóbbi időben, hogy féltem, melyik pillanatban jön a végső szakasz, ami arra ösztönöz, hogy teljesen kiforduljak önmagamból. Amolyan vihar előtti csend uralkodott már jó pár napja. Legalábbis én ezt éreztem, amitől fesztült és nyugtalan voltam a nap huszonnégy órájában. Éreztem, hogy valami történni fog, és az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam ellene tenni semmit. A rossz érzéseim nem akartak múlni, és meg is kaptam az első lökést a szakadék felé azzal, hogy arra ébredtem, Hope eltűnt. Az első gondolatom az volt, hogy valaki elrabolta, hogy felhasználhassa ellenem, vagy hogy bántották. Aztán ezek a gondolatok csak rosszabbodtak és a szörnyű érzéseim átcsaptak aggodalomba. Ez azonban nem tartott olyan sokáig, mikor tudomást szereztem róla, hogy Hayley és Jackson is eltűntek az összes ruhájukkal, és mindennel együtt. A félelmeim helyét a harag vette át, és úgy éreztem, jobb, ha senki sem kerül a szemem elé. Szinte biztos voltam benne, hogy nem ez az utolsó, ami miatt aggódnom kellene, de akkor ez volt az első, amire koncentrálnom kellett. Hope az első. Tehát amint letudtam ezt a dolgot, és hazavittem a lányomat, rátérhetek minden másra – legalábbis ezt gondoltam, de arról az apró tényről megfeledkeztem, hogy Hayley túl makacs ahhoz, hogy megijedjen a fenyegetéseimtől, ezáltal pedig úgy cselekedjen, ahogy én megkövetelem. - Hayley – ejtettem ki nevét örömteli hangon, miközben elmosolyodtam, mikor láttam végre elindulni. Kicsit széttártam karjaimat, mintha egy rég nem látott barátomat akarnám üdvözölni. – Örülök, hogy megtisztelsz a jelenléteddel – mondtam kissé szarkasztikusan, majd visszaengedtem a karjaimat magam mellé. Azonban, mikor mindenféle köszönés nélkül nekem támadt, hátrébb léptem egyet kissé megemelt fejjel, a mosolyom pedig eltűnt arcomról. - Ezzel mégis mit akarsz mondani? – Kérdeztem vissza, mintha meg sem hallottam volna az előző kijelentését. – Azt akarod mondani, hogy Jackson jobb apja lenne? Esetleg ő meg tudja védeni az én – hangsúlyoztam ki - lányomat, mikor ezeket sem tudja féken tartani? – mutattam körbe egy hanyag kézmozdulattal, arcomról pedig valósággal sugárzott a gúny, amiből egyértelműen látszott, hogy lenézem az alfájukat. – Én vagyok Hope apja, és nincs jogod elvenni tőlem! – Emeltem fel a hangomat. Szavai hallatán félrepillantottam ingerülten, de egy ideig nem válaszoltam neki. Nem tudtam pontosan, mégis mit akart elérni ezzel a kis szónoklatával, hiszen nem tettem semmit, ami miatt megérdemeltem, hogy elszakítson Hope-tól. Hagytam Hayley-nek, hogy beköltözzenek Jackson-nel a Mikaelson házba. Segítettem neki az esküvőben is, bár pontosan jól tudtam, hogy Elijah hogy érez a dolgok iránt. Bevallom, voltak hátsószándékaim a farkasok miatt, mert egy falkát akartam, akiket irányíthatok. Ettől függetlenül viszont teljes mértékben az ő oldalukon álltam, és ott segítettem, ahol csak tudtam, hogy együtt lehessünk a lányunkkal. Hope biztonsága a legfontosabb, és nem éreztem, hogy a mocsárban biztonságban lenne. Lassan emeltem vissza tekintetemet Hayley-re és kicsit közelebb hajoltam hozzá, miközben összefogtam kezeimet magam előtt. - Nos, nekem is van egy tanácsom, Hayley – ejtem ki lassan és halkan a szavakat. – Most azonnal hozd ide a lányomat, mielőtt szörnyűségek történnének. Ne akarj még jobban felbosszantani – húzódott egy gonosz félmosoly az arcomon. – Remélem, nem vetted fenyegetésnek – hajoltam hátrébb az előző pozíciómba, miközben felvontam a szemöldököm. - Nem fogom hagyni, hogy a lányom Jackson mellett nőjön fel. Mégis mit akarsz elérni ezzel? Azt hiszed, hogy itt biztonságban van? Mellettem van biztonságban – mutattam magamra. – Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja őt óvni. Én vagyok az apja, nem Jackson! – A hangerő, mellyel szavaimat mondtam egyre csak emelkedett, ahogy kezdett elönteni a düh. Valóban nem tudtam, mi bosszant leginkább. Az, hogy Hayley minden szó nélkül fogta Hope-ot és kiköltözött, vagy inkább az, hogy Jackson van az apa szerepben, amelyik pozíciót nekem kellene betölteni. Az aggodalmam és a haragom kezdett átváltozni féltékenységgé, amit nem bírtam, és nem is akartam elviselni. - Dönts, mi a fontosabb; a farkasaid, vagy az, hogy behódolj Jackson kéréseinek? Mert ez az ő ötlete volt, igaz? - A válasza viszont cseppet sem számított, hiszen ha kell, egy mészárlás keretében is képes vagyok fogni Hope-ot és hazavinni. Olyan opció nem volt, hogy otthagyom a lányomat. Végül pár másodperces várakozás után inkább csak kikerültem Hayley-t és elindultam a faház felé, ahonnan nem rég kijött, hisz biztosra vettem, hogy ott van a lányom.
Egész nap nyugtalan vagyok. Jack minden erejével azon volt egész délelőtt, hogy a paranoiámat a minimálisra csökkentse, de gondolom, feladta. Már vagy félórája lelépett néhány farkassal. Jobb is így, úgysem lenne képes az ösztöneimet csitítgatni, hiszen még sosem hagytak cserben a megérzéseim, szóval igenis hallgatok rájuk, és minden érzékszervemmel odafigyelek. Tudom, hogy Klaus nem fogja annyiban hagyni, hogy fogtam Hope-ot és leléptem. Persze, joga van hozzá. Joga van apaként viselkedni. De mennyire örülnék, ha civilizált módon lenne képes a tudtomra adni, hogy élni akar apai jogaival, illetve sokkal egyszerűbb lenne, ha nem óhajtaná folyton letépni Jackson fejét, ha egy légtérben tartózkodnak. Hope sír. Valószínűleg átragadt rá az aggodalmam, szóval ideje tényleg picit visszavennem. Nem szeretném, hogy Hope ne érezze biztonságban magát mellettem. Persze az is lehet, hogy mindössze nem tetszik neki itt a mocsárban. Nos, egy ideje már nekem sem. Pedig valaha ezt tartottam az "otthonomnak". Azonban mintha Hope megszületésével minden elkezdett volna feszélyezni. Mármint a fenébe is, nem való ez a hely egy kisbabának. De ha egyszer jelen pillanatban ide tudtam eljönni a kicsivel, mit lehet tenni? Oké, Jackson erősködött, én meg mondhatni behódoltam. Mégis miért? Régen nem voltam ilyen, sőt kiálltam azért, amiben hittem. Márpedig ebben a percben úgy gondolom, nem ez a megfelelő hely egy gyereknek. Sőt nekünk sem. Nem vagyunk biztonságban. Még a gondolatmenetem végére sem értem, mikor meghallottam az ismerős hangot. Önkéntelenül is közelebb húztam magamhoz Hope-ot. Nem reagálok. Mintha csak azt várnám, magától elmegy. Szép álom. Hope-ot kezdem puszilgatni mintegy megnyugvásképpen. Igen, ettől még szerintem én is jobban érzem magam. Ám mikor Klaus egy farkasom szívét pislantás nélkül tépi ki annak mellkasából, gyorsan a kiságyába helyezem a kis drágámat, és dühtől átitatott szívvel lépek ki a faházból, egyenesen Klaus felé haladva, majd pedig a sebességemet bevetve, alig két lépésnyire állok meg tőle. - Ezt azonnal fejezd be! Nincs jogod bántani ezeket a farkasokat. Hope pedig jól van, ne aggódj. Igazság szerint sokkal jobb neki úgy, hogy nincs a környezetedben. - Mondom egyenesen a szemébe. Bár mindezt úgy közlöm vele, hogy jól tudom, füllentek egy aprócskát. Mármint butaság, hogy jobb az apja nélkül. Tudom, Klaus mennyire szereti őt, de miért nem képes észrevenni, hogy a viselkedésével űz el minket abból a házból állandóan? Na meg nem mintha a Mikaelson rezidencia bababiztos hely lenne. A rohadt életbe is, térjen már észhez, aztán lehet, nem lennénk megállás nélkül haragban. Mindenkinek jót tenne a béke, vagy legalább annak a látszata. Ez az örökös ellenségeskedés kikészít mindenkit, és Hope-on csattan az egész. Most eszmélek, hogy még mindig tartom a szemkontaktust, már másodpercek óta. Visszalépek három lépést, és a mellettünk fekvő élettelen testre meredek, majd pedig ismét Klausra, de ezúttal kicsit lágyabb tekintettel. - Tudod, örülnék, ha megtanulnád végre, minden tettednek van következménye. Hiába vagy te a nagy és legyőzhetetlen hibrid, a tetteid kihatással vannak másokra, de ne feledd...rád is. És nem Klaus, ez nem fenyegetés, csupán jó tanács. - Szavaimmal tényleg nem akartam sugallni semmit, igazából én lennék a legboldogabb, ha ez eljutna az agyáig, feldolgozná, aztán elkezdene normálisabban viselkedni. Emlékszem, régebben tudtunk épeszű felnőttekhez méltó beszélgetéseket folytatni, vajon miért nem megy ez már nekünk? Pedig Hope szüleiként mindkettőnknek illő lenne próbálkozni. Én viszont kezdem feladni, hiszen nem tudok Klausszal egyről a kettőre jutni. Ez pedig piszkosul fárasztó.
A délutáni napsütés csak néha-néha bántotta a szemem, ahogy a fák levelei közt átszűrődött a fény. Talpam alatt néhol ágak apró reccsenését hallottam, ahogy letérve az ösvényről gyors léptekkel haladtam a Félhold farkasok mocsara felé. Dühtől forrva szeltem át az erdőt, és már számtalan módszer megfordult a fejemben, miképp büntethetném meg Hayley-t és az ostoba farkasát, amiért elvitték a lányomat. Ökölbe szorított kezekkel közeledtem úti célom felé, és reménykedtem benne, hogy ott fogom őket találni. Legszívesebben letéptem volna a karját annak a jelentéktelen vérfarkasnak is, aki alfának meri nevezni magát, hiszen biztos voltam benne, hogy ő mondogatta Hayley-nek, hogy vigyék el tőlem Hope-ot. Többször is hallottam, hogy szerinte veszélyt jelentek a saját lányomra, és hogy képtelen lennék felnevelni, vagy akár megvédeni őt. Számtalan alkalommal végezhettem volna vele, már csak az ehhez hasonló kijelentései miatt is, de Hayley miatt nem tettem, ez viszont az utolsó csepp volt a pohárban. Eljátszotta a maradék esélyeit is, többé nincs kegyelem. Nem volt joguk elvinni tőlem Hope-ot. Ahogy a mocsárhoz értem, néhány falkabelivel találtam szembe magam, így megálltam és csak lassan körbenéztem, összevont szemöldökkel. Szinte biztos voltam benne, hogy idehozták Hope-ot, hiszen a napokban költöztek Jackson-nel. Tekintetemmel őket kerestem, de hiába. Akkor még tudtam kontrollálni a dühömet, de éreztem, hogy a türelmem a végét járja. - Hayley! – kiáltottam a nevét, és vártam, hogy előjöjjön. – Remélem, nem akarsz várakoztatni! –tettem hozzá kissé gúnyos hangon, miközben a már jól megszokott, sejtelmes mosoly megjelent az arcomon, ami messziről sugallta mindenki felé, hogy baj lesz. – Hol van a lányom? – kérdeztem kissé nyugodtabb hanglejtéssel, bár nem sok kellett hozzá, hogy elveszítsem a fejem. Ez azonban már csak a gyermekem anyján múlott. Már az miatt is aggódnom kellett eleinte, hogy a bátyám és Hayley között kialakult vonzalom miatt talán Hope, majd Elijah-t fogja apjának tekinteni, hogy majd hozzá fog jobban ragaszkodni. A helyzet azonban nem javult azzal, hogy Hayley és Jackson összeházasodtak, hiszen az az átkozott farkas folyamatosan csak bajt csinál. Ostobaságokkal tömi Hayley fejét, ő pedig még hallgat is rá. De ha megtudom, hogy a lányom eltűnéséhez is köze van, minden gondolkozás nélkül fogom letépni a fejét a saját falkája előtt. Már egy ideje csak álldogáltam a tábor közepén, de még mindig nem jött elő senki. A farkasoknak nem igazán tetszett a jelenlétem – legalábbis a tekintetük alapján ezt vettem észre, de ez egyáltalán nem zavart. Azonban a helyzetemet megkönnyítették azzal, hogy előbújtak és készen álltak megvédeni a királynőjüket. - Te akartad – szólaltam meg végül, majd egyszerűen odasétáltam az egyik falkataghoz, és mielőtt még bármit csinálhatott volna, átszakítva a mellkasát megragadtam a szívét, viszont megállítottam a kezem. – Még egyszer megkérdezem; hol van a lányom?! – a hangom indulatosabbá változott, majd nemes egyszerűséggel szakítottam ki az életet biztosító szervet a férfi mellkasából. Tudtam, hogy Hayley figyel valahonnan, ahogy azt is, hogy nem fogja hagyni, hogy bántsam a falkáját. Eléggé okos, hogy tudja, ennyinél nem állok meg, ha Hope-ról van szó. Ahogy végignéztem a vérfarkasokon, biztosra vettem, hogy legszívesebben rám támadtak volna, valami viszont mégis gátolta őket ebben. Talán valamiféle parancsot követnek ismét, melyet a friss házaspár szabott. A kis akcióm meg is hozta gyümölcsét –ahogy vártam-, mert megpillantottam Hayley-t kilépni az egyik faházból. Egy szélesebb elégedett mosoly húzódott arcomon, habár Hope nem volt nála. Azt hiszem, a szemeivel már rég megölt volna, ha ez lehetséges lett volna, de ezt a nézést már megszoktam tőle. Általában mindenkiből hasonló érzéseket váltok ki, mint amit akkor ő is érezhetett. Bár nem tudom, hogy gondolhatta, hogy hagyni fogom ezt az egészet. Senki sem veheti el tőlem a lányomat. Még ő sem.
Sokkolt a tény, hogy ezek ketten képesek voltak ilyen szinten átverni minket. Kiadták magukat valakiknek, miközben hátsó szándékkal közeledtek. Az ő fajtájuktól nem meglepő az ilyen fajta lealacsonyodás, de az, hogy ilyen könnyedén kijátszottak minket, nem dobott fel túlságosan. Tanulság, hogy lehet akármilyen jó vadász az ember… emberből van. Sosem lehetünk elég óvatosak, át lehet verni bennünket elég egyszerűen: mindössze egy gyenge pontunkra kell tapintani, aminek következtében mindent el tudunk hinni vagy mindent el akarunk hinni. Ha elég könyörtelenek vagyunk, akkor persze képesek vagyunk az érzelmeinket félretenni és „szakszemmel” átértékelni a dolgokat, de ez nem mindig sikerül. Olykor megesik, hogy hibázunk. Mi sem vagyunk tökéletesek, hibázni pedig emberi dolog. Mi pedig nem vagyunk mások, mintsem egyszerű, kis halandó lelkű emberek, annyi különbséggel az átlagtól, hogy tudunk a természetfeletti létezéséről, megvetjük azokat és próbáljuk megvédeni a tudatlanokat. Igyekszünk normális világuktól távol tartani a legkevésbé sem normális lényeket, akik esetenként az életükre törhetnek ösztönből, szórakozásból, vágyaik kielégítése miatt vagy csak mert éppen rossz hangulatban vannak. Ezek ketten nyilvánvalóan szándékosan keresték fel Moirát. Pechükre ők húzták a rövidebbet, még akkor is, ha eleinte úgy tűnt, győzhetnek. Attól, hogy vámpírok, nem mindenhatók. Nekik is megvannak a gyengeségeik, amiket a vadászok nem röstellnek kihasználni. Persze mi is sebezhetőek vagyunk. Többféle módon lehet nekünk ártani, a két orosz jövevény úgy tűnik, a mérget választotta. A méreg jellemzően a nők fegyvere, akik nem kívánják bemocskolni a kezüket, de úgy tűnik, most két, a feltűnést kerülni igyekvő vámpír választotta ezt a módszert. Kezemmel gyorsan a zsebemhez kaptam, hogy ellenőrizzem, helyén van-e a telefonom. Gyors és apró bólintással jeleztem, hogy megvan. A hullákat egyszerűen odadobtuk a krokodiloknak, akikre nem jellemző a „finom” falatok visszautasítása, így nyugodt szívvel bíztunk meg bennük ezúttal is. Besegítettem Moirát a kocsiba és bepattantam a vezetőülés felőli oldalra, majd gyújtást adtam, kiengedtem a kéziféket és padlógázt nyomtam. Én szerencsére nem éreztem rosszul magam, legalábbis egyelőre nem. Nem tudtam, hogy csak lassabban hat a méreg, vagy belőlem nem váltott ki olyan hatást, mint társamból… Mindenesetre a gondolkodás helyett inkább az útra figyeltem. Nem lassítottam még a piros lámpáknál sem, az esetleges kocsikat pedig kikerültem. – Ez hány büntetőpont lesz? – próbáltam oldani a hangulatot egy hozzá szegezett kérdéssel. Reméltem, hogy a rendőrasszony most az egyszer elnézi a gyorshajtást, ha már alapjában véve törvénytisztelő állampolgár vagyok… nagyjából. A kulcsot átvettem, segítettem barátnőmet betámogatni a lakásba és leültettem a kanapéra egy jó nagy lavór társaságában. Megfordult a fejemben, hogy orvost kéne hívni, de azonnal le is lettem beszélve az ötletről. Egy névjegyet halásztam elő Moira táskájából és az azon található számot tárcsáztam. A vonal végéről egy férfihang szólalt meg, akinek nagyvonalakban felvázoltam az esetet. Azzal az üzenettel nyomta ki a telefont, hogy hamarosan érkezik. A zsebembe mélyesztettem a mobilomat és leültem Moira mellé. – Nemsokára itt lesz.
Tincseimbe futnak ujjaim, reménytelenül rázom meg fejemet. - Azok ketten... - nem bírom folytatni. Elfordulok a nőtől és kiokádom magamból azt a keveset is ami bennem maradt a bár után. Szédelgek, érzem, hogy testem hője növekedni kezd. - Scarlett... - nyögöm hirtelen, ahogy egy fának támaszkodom. - Megmérgeztek. - ujjaimmal nadrágomban kezdek kutatni de eredménytelenül. A telefonomnak nyoma sincs. - Jó eséllyel téged is... - pillantok rá és nyugalmat erőltetek vonásaimra. - Mond, hogy a te telefonod megvan. - zihálok halkan ugyan de zihálok. Persze, ha kell elvezetem az autót, nem vagyok még olyan rossz bőrben. - Ez a kettő... Moszkva egyik legsötétebb vezérének az emberei. Úgy tűnik, rájöttek, hol vagyok. - mondom csendesen de nem tisztázom a pontos körülményeket. - Lehet, hogy segítségért jöttek de nem kétlem, hogy ők tettek valamit az italba... de mikor?! - kérdem miközben a kocsi felé indulok, hogy kivegyem a táskámat. Nem, sajnos nincs benne ellenszer de tudom, ami bennem kering, nem halálos. - Oké, új terv. - pillantok a nőre majd a két hullára – A krokodiloknak dobjuk őket majd egyenesen a lakásomra megyünk. Ideje megmutatnom valamit. - mondom és hangom bár csendes, érezni lehet, hogy nem tűrök ellenállást. Most nem. Túl sok minden van amit Scarlett nem tud, az oroszok alvilágáról és arról, hogy, mint rendőr, mivel kellett szembenéznem ott... hogy saját társam árult el és adott a maffiafőnök kezére aki majdnem megerőszakolt... arról azonban én sem tudtam, hogy ezek a mocskok vámpírok. Miután kitesszük a hullákat, megkérem a nőt, hogy vezessen mert én már túl kábult vagyok hozzá, beszállnom is csak úgy sikerül, hogy ő segít nekem. A kocsiban csap le rám igazán a hatás. Nem tudom, Scarlettet is eléri-e vagy csak engem, csak azt tudom, hogy nem akarok kórházba menni. Ha Scarlett felveti az ötletet, elmondom neki, hogy a táskámban talál egy névjegykártyatartót és abban ott annak a dokinak is a kártyája aki közülünk való; mást ne hívjon. Fogalmam sincs mikor érünk haza. Szédelegve kászálódok ki a kocsiból. Reszket az egész testem és úgy érzem, hogy hirtelen túlságosan is érzékeny vagyok a hangokra, szagokra. Akármi is ez, ha halálos lenne már nem élnék, ebben biztos vagyok. Megérzés de nevezheted ahogy akarod. Az ajtófélfának támaszkodom. Nem bírom kinyitni az ajtót, túlságosan remeg a kezem ahhoz, hogy beletaláljak a zárba. Érzem, hogy a hideg kezd verni a gondolattól, hogy nem vagyok ura a testemnek. Fogalmam sincs róla, hogy mit csinálnék Scarlett nélkül...
Titkolózásából fakadó mérgem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt. Nyilván nyomós oka volt arra, hogy eltitkolja, hogy akiért több, mint tíz éven keresztül küzdöttem, életben van. A fél életemet arra tettem fel, hogy megtaláljam a húgom. Tisztában volt azzal, hogy keresem az egyetlen indokot, amiért még úgy éreztem, megérte küzdeni, tisztában volt azzal, hogy keresem a húgomat. -Mióta tudod? – kérdeztem halkan, magam elé bámulva üveges szemekkel. Tekintetem ürességet sugárzott magából, ám belül olyan gyorsan pörögtek a képek, hogy alig bírtam követni azokat. Az elmúlt évek pillanatai, amit a húgom keresésével töltöttem, a találkozás, mikor ismét újra megláthattam, mikor tudatosult bennem, hogy ő is egy azok közül, akikre vadászok. Láttam az arcán, hogy nincs elragadtatva az örömtől, hogy láthat, ami addig még nem tapasztalt fájdalmat okozott. Úgy éreztem, minden hiábavaló volt. Amit tudtam, megtettem érte, de ő semmi mást nem látott bennem, mint egy egyszerű idegent, akinek valaha köze volt ahhoz a vámpírhoz, aki manapság már őt babusgatja. Nem emlékezett rám. Nem ismert meg. Azt hittem, könnyebb lesz a viszontlátás. Amire számítottam, az sem volt sétagalopp, de ez még azon is túltett. Nem vártam el, hogy ugorjon a nyakamba ennyi év után. Nem arra számítottam, hogy ujjongva fog felém rohanni, mint azt olykor emberi élete során megtette, amíg még hétköznapi testvérpárt alkottunk én pedig betöltöttem a hétköznapi nővér szerepét. Ezek az idők már rég elmúltak. Amióta megláttam, azóta csak bízni tudok benne, hogy valaha újra rendes lesz köztünk a viszony. Sok esélyt nem látok rá, hiszen a világunk már teljesen különbözik egymástól. Ő is megváltozott, én is megváltoztam. Már nem ugyanazok vagyunk, akik anno. Ahogy elhagytam a kocsit, hangosan csattant az ajtó mögöttem, majd egy percet sem tétovázva léptem a csomagtartóba és húztam ki az egyik testet. Lerántottam az egyik hullát a földre és egy darabig merengve néztem az élettelen testet. A saját családtagjait ítélte halálra nem is olyan régen Moira. Ráadásul a két utolsót. Azzal, hogy ezt a lépést megtette, vállalta, hogy magára marad. Tudatosan fosztotta meg magát az utolsó élő rokonaitól, az utolsó esélytől magát, hogy valamiféle családja legyen. Az összes rokona halott, még ez a két némber is, akik a mai este folyamán felkeresték. Magára maradt. Persze, az nem jelenti azt, hogy másmilyen családja nem lehet, hiszen az ember választott családja a barátai. Hiába érzem elárulva magam és hiába gondolom azt, hogy átvert, én biztos, hogy mindig mellette leszek, amíg ő is úgy akarja. Moira hangjára hirtelen felkaptam a fejem és elengedtem a testet. Odaléptem mellé és a tetoválásra pillantottam, amit nemrég fedezett fel ő is. Visszasasszéztam a másik volt delikvenshez is, feltűrtem a nadrágját, nem nagy meglepetésemre pedig egy pontosan ugyanolyan varrat köszönt vissza, mint a másikon lévő. - Szóval akkor kik is ezek? – hogy nem a családja, az biztos. Talán… talán nem is akkora hátrány, hogy megöltük őket. De ha csak kiadták magukat Moira családjának, akkor mi van az igazi családjával? - Gondolod, hogy…? – inkább nem fejeztem be a kérdést. Gondolod, hogy ez a két féreg megölte az utolsó két családtagodat és most téged akartak? Nagyjából így hangzott volna ez teljes egészében. Pillantásomat végigvezettem társamon és láttam, hogy a rosszullét kerülgeti. Megértem, hiszen most derült ki valami olyan, ami elég érzékenyen érinthette. Kiderült, hogy ez a két alak soha nem is képezte a családja részét.
Éreztem ki nem mondott haragját. Éreztem a rajtam végigfutó pillantást, melyre minden épeszű ember rávágná, hogy jogos. Mindenki bólintana és mindenki egyetértően és undorodva húzná el ajkait, amiért nem mondtam el, hogy az egyetlen ember akit reménytelenül keres, nem csak életben van de elérhető távolságban is. Persze ez a morajló, elveik alatt meghajló tömeg elfelejtene belegondolni abba, amiért valójában titokban tartottam. – Gyűlölhetsz ha jól esik. De ha akkor tudod meg, hogy Emma él, amikor én, megölöd. Tagadhatod, de akkor még a harag és a gyűlölet fűtött. Nyugodtan vess meg amiért én képes voltam erre. De pár éve, te is megtetted volna. – Nem vetem meg érte, és nem bánt, amiért ő megteszi. Nem fáj a vádalma. Nem kell értenie engem, ezt soha nem is kértem tőle. A barátságunk abból a dühből született amit a vámpírok ellen éreztünk és ebből növekedett, fejlődött az évek során. Nem volt mit szégyellnem. Emma él. Ha vámpír is de él és Scarlettnek megadatott az, ami nekem nem. Erről azonban nem vagyok hajlandó beszélni. A múlt árnyai öleljék át az én testemet de akkor csakis az enyémet és ne másét. Ne kússzanak fertőző férgekként Scarlett bőre alá és ne hálózza be ereit a kísértő, gyilkos vad fájdalom ami addig pulzál az emberben még végül maga alá nem taszítja, szolgájává nem teszi s aztán addig ostorozza még a lélek elhal és nem marad más mint a vegytiszta ölni akarás. Láttam már amint ez a fájdalom kettéhasította emberek józanságát, megtörte tisztaságukat és edzett fenevadat faragott belőlük. Az vessen rám követ aki nem kívánta még, hogy megóvja barátját ettől az érzéstől. Az kocsi ajtaja dühösen csattant mikor a nő alakja is elhagyta az autót. Sziluettjét a sötétben, egyedül a lámpák fénye alkotta, némi zümmögő szentjánosbogár társaságában. Tudtam, hogy ez az egy alkalom összetörte a bizalmát bennem… tudtam, hogy ezentúl nem leszek fedhetetlen társ, hanem egy szörny, aki elől a szörnyek is menekülnek. Eltűrve tincseim sóhajtottam keserűen majd bólintva értettem egyet. – Jah. Minél előbb, annál jobb. – nyúlok az egyik hulla felé és megragadva lábainál rántom ki dühösen a kocsiból. Ahogy az anyag felgyűrődik lábainál, egy ismerős tetoválás körvonalai vonják el figyelmem a másik testről. Leguggolva, kapkodva tűröm fel a finom szövetet és vetek egy alaposabb pillantást a mintára majd szinte riadtan hőkölök hátra. – Mi a pokol? – fordulok el és a hirtelen rosszullét már le is csap; még épp időben lépek pár lépést hátra, hogy ne a közvetlen közelben hányjam el magam. Ennek a kettőnek soha nem volt köze a családomhoz. Ez a kettő, egy olyan nyakláncot lopott el, mely soha nem tartozott hozzájuk.
Miután akaratlanul is kiböktek belőlem szavak, melyekkel talán felfedtem húgom valódi kilétét egy vadász előtt, kinek munkája a testvéremhez hasonlatos lények sorozatos kivégzése, társam számomra meglepő módon fordított a kormányon és úgy irányította a járművet, hogy az út szélére terelődjünk. A kocsi megállt, a kézifék jellegzetes hanggal jelezte, hogy innen bizony nem gurulunk sehova, amíg ki nem oldjuk azt. Moira száraz hangvétele meglepetésszerűen ért. Pláne az, amit mondott. Tudom - visszhangzott szüntelenül, szinte őrjítő módon a fejemben, mint valami kísértet, ami azzal fenyegetőzik, hogy ha nem nyugszom meg azonnal, akkor a halálba fog kergetni. Roppant ideges lettem a szavak hallatán. Tudta, hogy a húgom vámpír. Tisztában volt vele mindvégig, hogy mivé lett a húgom, tudta, hogy minden erőmmel a keresésén voltam már hosszú ideje, tudta, hogy csak reménykedni mertem abban, hogy egyáltalán testvéremet életben találom valahol, de nem szólt egy szót sem. Nem segített, még ha csak annyit is tudott, hogy mivé lett a húgom, azt sem árulta el. Tisztában volt azzal, hogy mennyit jelent nekem Emma. Mégis magában tartotta az információt. Soha nem gondoltam volna, hogy titkolóznánk egymás előtt. Moira volt az egyetlen ember, akivel őszinte voltam. Még magamhoz sem voltam néha teljesen őszinte. Olykor saját magamnak is fájt belátni egy-egy dologgal kapcsolatban az igazságot, de neki akkor is elmondtam. Ő viszont nem árulta el, amit tudott Emmáról. Szíven ütött, amit mondott. Talán tőle számítottam erre a legkevésbé. Arcom a keserűségtől eltorzult. Egyenesen kifelé bámultam a szélvédőn, csak ingerült megnyilvánulása után fordultam felé lassan. Végighallgattam, amit azokról a férfiakról meg a családjáról beszélt, de őszintén szólva sokat nem fogtam fel belőle. Továbbra is azon kattogott az agyam, miért nem árulta el vajon, amit tudott? Ha fordított helyzetben találtuk volna magunkat, én segíteni szerettem volna neki. Nem pedig csak még jobban hátráltatni információk eltitkolásával. Hogy is szokták mondani a rendőrök? Akadályozza a nyomozást! -Akármit is tettek, a családod voltak – válaszoltam hosszú kijelentésére röviden. Hangom hideg volt, tekintetemmel arcát fürkésztem, de semmi olyat nem véltem felfedezni rajta, ami számomra használható lett volna. Csak meredt maga elé. Nem fejtegette tovább a témát, én pedig ezt valamilyen szinten megértettem, hiszen a család számomra is egy kényes téma. Talán nem annyira, mint Moirának, de ha beszélgetésre kerül a sor, én sem a családomat hozom fel elsőnek. Nyilván volt rá oka, hogy elvegye életüket, de ezzel a saját családját irtotta ki lényegében. Én erre sosem lennék képes. Soha nem bírnék ártani Emmának. Velem van a baj? Én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy végezzek egy vérszívóval? Talán nem vagyok elég jó vadász. Talán nem is vagyok vadásznak való… Nem egy vámpírhoz kötődöm érzelmileg, ami ha kitudódna, biztosan nem vetne rám jó fényt. Egyesek még esetleg ki is használnák a gyengeségemet, de szerencsére erről nem tudnak sokan. Sőt… konkrétan senki, aki hozzám hasonló. És ez így van rendjén… Nem szólaltam meg többet, míg utaztunk. Az ablaknak támasztottam könyökömet, fejemet öklömre döntöttem és bámultam az egyre gyorsabban suhanó fákat az út mellett, miközben szavait emésztgettem. Mindent tudott rólam nagyjából. Anélkül is, hogy elmondtam volna. Rendőr volt. Ráadásul nem is rossz. Nem volt nehéz kitalálni, mik történtek nem is olyan régen velem. Ha tud Emmáról, akkor… vajon tud Alexről is?! Hirtelen idegesség fogott el és pulzusom az egekbe szökött, de továbbra is csak mereven néztem az út szélét. Nem akartam jelét mutatni annak, hogy van valami olyan is a dologban, amit még egy gyengébb pillanatomban sem szabad elmondanom, mint ahogy az előbb történt. Lehet, hogy Emmát nem bántaná… De vajon Alexszel mit kezdene? Róla nem tudhat. Semmiféleképpen sem. Ha előtte derülne fény erre az egészre, őt nem tudom, hogy kímélné-e… Jobb lesz, ha ki sem derül a dolog. Amint a mocsárhoz értünk, a kocsi lelassult, a motor elcsöndesedett, a fények is lekapcsolódtak. Némán másztam ki az anyósülésről és a csomagtartóhoz baktattam. -Gyorsan intézzük el és tűnjünk el innen. Tudtam, mennyire veszélyes ebben a városban vámpírt ölni. Ha kevesebben mászkálnak az utcán, egy idő után egészen biztos, feltűnik. Ha nyomok is maradnak, akkor nekünk annyi. Minden hozzánk vezető bizonyítékot javasolt eltűntetni. Sosem gondoltam volna, hogy én valaha szeretni fogom a krokodilokat, de ilyen célra tökéletesen megfelelnek. Csak tolják elő a zöld seggüket és vacsorázzanak szépen, mint a kisgyerekek, akik egy falatot sem hagynak a tányérjukon. Végignéztem a két halott vámpíron. Egykor ők is emberek voltak. Egykor ugyanolyanok voltak, mint mi. Semmiben sem különböztek tőlünk. Lehet, hogy ha anno másképp alakulnak a dolgok, akkor ma is az emberek sorát gyarapítanák. Társamra siklattam tekintetem az áldozatainkról. Sajnáltam, amiért idáig fajultak a dolgok, hogy az utolsó életben maradt családtagjait a saját kezével kellett megfosztania életükről. Én ehhez… gyáva lettem volna.
Elfordítom a kormányt, félrehúzódom az útról és lefékezek. A kéziféket behúzom és sóhajtva döntöm hátra fejemet. - Tudom. - felelem szárazon és kimerülten. - Tudom, hogy Emma vámpír. - végre felpillantok. Oldalra fordítom a fejem, hogy a nőre pillantsak. - A francba is Scarlett, rendőr vagyok! - ingerülten kelek ki magamból. Tudom, hogy vallomását az hívta felszínre amit tettem. Tudom, hogy szörnyetegnek gondol. - Ezzel a két férfivel soha nem találkoztam. Amerikába költöztek, mielőtt én megismerhettem volna őket. Az eltűnésük mélységesen lesújtotta a férjem. Isaäk egyre inkább a fájdalom rabja lett. Nem találta a testvéreit. Ez tíz évvel ezelőtt volt. Tíz év telt el úgy, hogy ők ketten a világot járták még Isaäk gyászolta őket. Ezért nem érdemlik meg, hogy éljenek. - tekintetem a távolba mered. Szinte soha nem beszélek a múltamról mert a fájdalom túl nagy terhet jelent. Nem tudom miért magyarázkodom. Azt akarom, hogy Scarlett tudja... nem vagyok lelketlen szörnyeteg. Nem azért küldtem vágóhídra ezt a két férfit, mert nem érdekel mi köt hozzájuk. Azért érdemeltek halált mert képtelen voltam megbocsátani azt a fájdalmat amit Isaäk élt meg az elvesztésük miatt. Nem tudtam nekik feloldozást nyújtani, mint ahogy annak a vámpírnak sem fogok tudni soha, aki kiirtotta a családomat. - Azóta tudom, hogy egymásra találtatok. - nem, nem követtem a nőt viszont amióta ismertem, tudtam, hogy keresi a testvérét. Nem kellett elmondani, hogy tudjak róla. Ezért voltam rendőr. Ezért voltam kiváló profilozó. - Mit gondoltál, meg fogom ölni az egyetlen embert aki megmaradt a családodból? - kérdem élesen s csalódottan egyszerre, mert fájt, hogy ennyire nem bízott bennem... fájt, hogy csak azért mondta el, mert látta mire vagyok képes és félt, hogy ha egyszer véletlen összefutok a húgával, megölöm őt is. - Majdnem az egyetlen barátom vagy Scarlett. Mit gondoltál, képes vagyok ekkora fájdalmat okozni neked? - indítom újra a motort és még csak rá sem nézek a nőre. Nem tudom mi fáj jobban... hogy ennyire nem bízik bennem vagy, hogy ekkora szörnynek gondol engem. Mindig elfojtott érzéseim a felszínre evickélnek. A fájdalom és a harag kombinációja arra ösztökél, hogy erőteljesebben tapossak a gázra. Dühös vagyok de még így is figyelek arra, hogy ne vezessek a fák közé. Ha egyedül lennék nem érdekelne karambol, nem érdekelne a halál sem. Nem vagyok egyedül. Nem tehetem kockára Scarlett életét, azért mert haragszom rá. Lassítok. Feszültségem megrázza a testem, ahogy rákanyarodok az erdei útra amin még öt percig tudok hajtani, azután meg kell állnom mert az utat elnyelik a fák. Szerencsére nem először járunk itt, így pontosan tudjuk, hogy ahol a mocsárba dobhatjuk a két mocskot, nincs túlságosan messze innen. Muszáj óvatosnak lennünk; Marcel szabályai szigorúak. Simán kitépnék a szívünket ha tudnák, hogy ismét két vámpírral kevesebb jár a városban, nekünk köszönhetően. Ha a krokodiloknak dobjuk a hullákat, nincs ami visszavezessen hozzánk. Még azelőtt felzabálják a testüket, hogy észrevennék az eltűnésüket.
note: bocsi a késésért | music: captivity | word: 470
Kezdőlap
Tárgy: Re: Mocsár 
