Újra egy cellában kikötni, számomra olyan, volt, mint végleg hazatérni. Megnyugtató, békés és biztonságérzetet biztosító. Ezen felül itt ismerős arcokkal voltam körülvéve. A rendőrfőnök és pár embere már fejből fújta a nevemet, azonosítaniuk sem kellett ahhoz, hogy a rossz pontjaimat bevigyék a gépbe. Már csak azon csodálkoztam, hogy eddig még nem állítottak bíróság elé… Ja de. Volt az, az eset pár hónapja, mikor elkötöttem egy rendőr autót és szirénázva hajtottam végig New York utcáin. Nehezen, de sikerült elkapniuk a kis mocskoknak. Utána mehettem a bíróságra, ahol lepacsiztam Anderson bíróval, aki végül egy figyelmeztetés és egy kis pénzbüntetéssel elengedett. A pénztárcám bánta, a lelkiismeretem viszont egy csöppet sem. Kevés olyan dolog van, amit Summer Simpson megbánt volna valaha. Így belegondolva egy se jut eszembe hirtelen, pedig nagyon akartam példát mondani rá. Talán ki kellene próbálnom milyen az itteni bíróság… lehet a bíró itt is szívesen iszogatna velem egyet munka után egy jó biliárd meccs közepette. - Simpson! – szólított meg egy jókedvű hang. Felpillantva kényelmes fekvő helyzetemből egy jól ismert rendőr arcot pillantok meg. Arcán vidám mosoly játszott, amit én is hasonló, talán még vidámabb vigyorral tükröztem. Jó volt őt látni. Pedig régen esküszöm, még ő volt az, aki arra ösztönzött, hogy kukákat gyújtogassak és engedjem ki az állatkert állatait. - Greg! – Kezeimmel egy szalutálásféle mozdulatot produkáltam felé egy cinkos kacsintással egyetemben. Nem is emlékszem már rá, hogy hol találkoztam vele először. De annyi szent, hogy akkor az életére esküdözött, hogy sosem akar zsarunak állni. Úgy látszik, most meg kellene őt ölnöm. Más szemszögből nézve viszont hasznomra vált, hogy újabban az olyan rendbontók lettek a szakterülete részei, amilyen én is voltam. Így már értem miért nem toloncoltak még ki az államokból… - A testvéred? – érdeklődött, közben pedig közelebb lépett a rácsokhoz, kabátja alól pedig, úgy, hogy senki más ne vegye észre, egy zacskó finom süteményt húzott elő. Úgy odamentem volna megölelni, de az istenért sem akaróztam feltápászkodni a priccsről, ha már az enyém lett a teljes hely. - Mindjárt jön ő is. – vigyorogtam, ő pedig lágyan felnevetett. Meglóbálta a kezében tartott zacskót és felém dobta. Épp abban a pillanatban kaptam el, amikor odakintről kiabálás hallatszott. Nem bírtam ki és felnevettem. – Úgy hallom megérkezett. – Greg elment, én pedig beletúrtam a sütis zacskóba. Nincs is finomabb az isteni péksüteményeknél, amiket itt nem messze az őrstől árusítottak. Sokszor láttam már, miközben behurcoltak ide, de eddig még nem jártam ott. Viszont, ennek a kis zsaru havernak hála, majdnem minden héten kaptam egy keveset az íncsiklandozó sütikből. A hasamra tettem a zacskót, bal kezem még mindig a fejem alatt tartottam, másik kezem segítségével pedig vígan eszegettem a zacsi tartalmából. A rikácsolás erősödött, mintha dulakodást is hallottam volna. Aztán Winnie nagyon szép és válogatott szókincséből is felcsendült néhány gyöngyszem. Húha… azt hiszem valaki nagyon felidegesíthette, ha ilyen hevesen reagált. Én már nem is lepődöm meg ezen. Mi Simpson lányok tudjuk, hogyan használjuk azt a fene nagy szánkat, még jobban azt, hogyan kell ütni ahhoz, hogy magát King Kong-ot is rendre rakjuk. Ez valami családi vonás. Megint fémes, éles nyikorgás, ahogy kinyílt a cella ajtaja, kicsit grimaszoltam a hangra, de nem tettem rá megjegyzést. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a szemem és megszemléljem kit hoztak be mellém. Ugyan is, majdhogynem száz százalékig biztosa vettem, hogy az én egypetéjű ikertestvéremet dugták be mellém. Szegény, most aztán annyi a makulátlan aktájának. Csodáltam, hogy könyörgés és újabb kiabálás nélkül viselte, hogy bezárták. Elismerésem. - Nyugalom… Egyszer kerülsz börtönbe és máris agresszívoskodsz? – nevetgéltem, ahogy vágyaim ellenében, kénytelen voltam felülni és helyet biztosítani neki, nehogy kiszorítsa belőlem a szuszt, az elfogyasztott alkoholmennyiséget és a sütit. A sütit nem hagyhattam! - Kérsz? – ráztam meg felé a zacskót, ahogy végül helyet foglalt mellettem. Ha vett, én is belenyúltam a zacskóba és egy újabb túrós sütit dobtam a számba. – Azt hiszem, erre mondják azt, hogy mennyei. – dünnyögtem két falat között. Pár pillanatig még csendben eszegettem, aztán nem tudtam tovább türtőztetni magamat… - Mi volt ez a balhé? – kérdeztem és úgy vigyorogtam, mint aki épp most kapta meg élete első Yacht-ját. Tekintetemben pajkosság és kíváncsiság játszott. Tudni akartam a részleteket, na meg azt, hogy megütött-e valakit. Ha ez utóbbit is megtette… át kell gondoljam, hogy vajon melyikünk a neveletlenebb testvér.
Talán sokszor gondoltam arra, hogy Summer és én olyanok vagyunk, mint tél és a nyár. Ég és föld. Tűz és víz. Ez talán így is van, de egyetlen egy dolog közös bennünk, mégpedig az, hogy hogyha sittre kerül a másik, akkor harcolunk érte mindenképp. Mindketten szeszélyesek vagyunk, könnyű minket felbosszantani, de a legközösebb az, hogy egyikünk sem fél a hülye rendőröktől. Hehe, megesküdtem volna, hogy én nem leszek az, aki sittre kerül ma este, és igazam volt.. Nem is én voltam, inkább az ijesztően rám hasonlító ikrem, szóval remélem a Summer Simpson nevű aktába írják azt, hogy kiütött egy pasit, és behúzott egy biztonsági őrnek. Summer drágámból kinézem, hogy ellopta a személyimet, és azzal igazoltatja magát, és így az én aktámba kerül, ami szinte üres. Nem nagyon voltam bajkeverő, de hát a húgommal végre elmentünk szórakozni, ő pedig túlságosan jól érezte magát. Elvitték a rendőrök, bár ennek a felfogása kicsit tovább tartott. Lehettem vagy negyedórája a szórakozóhelyen nélküle, és kicsit becsípett állapotban nevetgéltem azon, hogy a rendőrök vitték el. Nem is kéne annyira aggódnom, úgy ismerik őt, mint a tenyerüket, szinte hazavitték. Egy pasival is beszélgettem, aki épp megemlítette, hogy az előbb engem vittek el a rendőrök. Nem tudtam miről beszél, de a ráismerés, hogy az ikertesóm elhurcolták, hirtelen ért. Be kell mennem érte! Így is tettem, és a legdurvább, hogy futottam, amennyire a magassarkúm engedte. A rendőrőrs előtt viszont levettem, mert emlékszem, hogy jól lehet vele ütni. - Helló! - léptem be, mint egy grófkisasszony, aki igazán szívélyes, és imádja a rendőröket. Egy ügyeletes fogadott, aki szerintem valami portásféle lehetett, de igazából nem is érdekelt. A kis pulthoz mentem, és egy gyors mozdulattal az ingénél megragadva áthúztam azon. - Hol van? - kiabáltam, hogy megijedjen tőlem, és megmondja melyik cellába rakták az én édes kicsi húgomat. - Nem tudom, én csak itt kávézok! - mentegetőzött a pasi, és tényleg csak itt ült, és itta a kis kávéját. Lehet nem is egy olyan személy aki kell nekem? Még a kávéját is kiöntöttem, de nem baj, vesz újat. Egy nagyot mordultam, aztán elengedtem a szerencsétlent, akiben annyi férfiasság nem volt, hogy megpróbáljon kiszabadulni. De nem értem.. Mi a jó büdös életnek kell olyan pult, ahol csak úgy kávézgatnak? Kávés pult? Lecsekkol, hogy minden rendben van-e velem? Áh, hogy lehetek ennyire naiv! Persze, hogy tudja, hogy behoztak ide valakit, hiszen ő az első aki látja. Emlékszem voltam rendőrségen. - Hazug! - ordítottam rá megint, és tudtam, hogy a magassarkú még jól jön! Egy jókorát ütöttem vele, egyenest az arcára, és akkora lendülete volt, hogy a feje is elfordult tőle. A sarka egy jó karcolást hagyott, ami vérzett, és ekkorra már több rendőr is megérkezett. - Hé! Hagyjál! - kapálóztam, amikor hátulról lefogtak, és párszor sikerült is kiszabadulnom. - Anyádat! Ha nem engeded ki a tesóm, akkor pöcsön rúglak! - kezdtem fenyegetőzni egy rendőrrel, és hirtelen nem is eszméltem rá mekkora idióta vagyok emiatt. - Faszfej! - rúgtam sípcsonton az egyiket, amikor az is próbált lefogni, de rájöttem, hogy hiába káromkodok, hiába verekszem, túlerőben vannak. Pár perc múlva már nyitották ki a cellaajtót, ami igazán idegesített, mert hülye hangja volt, és irritálta a fülem. Summer-t láttam elterülve a padon, és amint beértünk, levették a bilincset, és gyorsan be is zártak minket. Engem először, Summer-t szerintem milliomodjára. - Azt hiszed sokkal szabadabb vagy attól, hogy ugyanezt a falat a rács túloldaláról őrzöd? - röhögtem ki, és szóltam oda a rendőrnek, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna. Egész otthonos ez a cella, bár hiányzik az a fémbögre, hogy tudjak vele játszani a cellacsöveken. A pad felé vettem az irányt, és Summer nem úgy tűnt, mint aki fel akarna kelni, így adtam neki pár másodpercet, hogy felkeljen, de ha nem teszi, akkor ráülök a gyomrára, és garantáltan felöklendezi azt a kis piát amit ma fogyasztottunk. - Három másodperced van felülni, vagy rád ülök és szétnyomlak. - kuncogtam szórakozottan, és hoztam a magam formáját. Ahhoz képest, hogy először vagyok börtönbe zárva, vagy hol vagyok, egész nyugodt vagyok. Summer gyakorlott már ebben, biztos megtanít abban, hogy hogyan szabaduljunk innen. Én nem tettem semmit, csak megvertem pár rendőrt, de ez van. Simpson testvérek átka, hogy verekszünk.
summer & winter
remélem rendben van xd <3 ণ miss jackson ণ idk
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Rendőrőrs Szer. Ápr. 01, 2015 1:53 pm
Winter & Summer
Oh, Dude... Prison? Really? Again?!
Hát ezt egy életre megjegyeztem! Ha valaha megint eszembe jutna, valaki szóljon, rúgjon belém, csípjen popsin, vagy akármi, de ne - ismétlem, NE! – hagyja, hogy megint a testvéremmel menjek el szórakozni. Rossz előérzetem volt már akkor is, amikor betettük a lábunkat a szórakozóhelyre, már bánom, hogy nem hallgattam a megérzéseimre. Aláírom, részint végül is a saját hibám, hogy túlzottan agresszívan léptem fel, de könyörgöm! Velem csak ne kötekedjen senki, ne akarja megmondani, mit kéne tennem és… pláne NE próbáljon meg lefogni, ha nekem segget szétrúgni van kedvem! Ez utóbbinak megpróbálása ugyanis súlyos testi sérüléseket hozhat maga után! S gondolom, nem kell külön ki emelnem, hogy nem én vagyok az, aki ilyenkor többnyire megsérül. Így járt például az a szerencsétlen biztonsági őr is, akinek valószínűleg eltörtem az orrát, miközben megpróbált kicibálni a szórakozóhelyről. Legalábbis az, az irdatlan reccsenés és az öklömet borító vér erre engedett következtetni. Azt hiszem, kapok még két rossz pontot az aktámba, amiért megtámadtam egy biztonsági őrt, valamit belevertem egy ürge fejét a pultba, mert… idegesített. Most mit mondjak? Szeszélyes vagyok. Nem tűröm meg magam körül sokáig az idegesítő tényezőket. Az meg már más kérdés, hogy ők sem tűrik meg maguk mellett az én heves, erőszakos problémamegoldó képességeimet. Lehetséges, hogy ezért hívták ki hozzám a rendőröket, akik közveszélyesnek nyilvánítva tuszkoltak be a járművük hátsó ülésére, miközben az én számból előbukkantak a jobbnál jobb, színesebbnél színesebb és főleg rendkívül vulgáris sértések. De hagytam magam. Azt már megtanultam, hogy a hatóságokkal ellenkezni nem éppen a legjobb módszer. És, bár előtte most is megpróbáltam, de jó pofozni sem tanácsos velük annyira, miközben az öklödön valami idegen pasinak a vére szárad, és egy másik ájultan fekszik a pult alatt, ahová pár perccel korábban juttattad. Tanultam a hibámból, legközelebb megmosom a kezem és az ájultakat a pult túloldalára dobom, hogy ne legyenek szem előtt. Becsukódott mögöttem a cella ajtaja. Fémes csikorgása sértette a fülemet, ahogy a helyére zárult. Kulcscsörrenés… s már hallom is, ahogy kattan a zárnyelv. Ennyi, hivatalosan is bezártak, megint. De legalább most az egyszer, egyedül az enyém a cella. Máskor mindig van itt valaki, akivel osztozkodnom kellene a bent elhelyezett padon, így viszont kényelmesen elfetrenghetek rajta, miközben jókedvűen fütyülöm az Hakuna-Matata-t, ami azt jeleni: semmi gond. Itt sem volt probléma. Szinte egész biztos voltam benne, hogy a testvérem nem hagyja, hogy itt rohadjak meg a cellában, amikor egyértelmű, hogy nem az én hibám volt a rendbontás. Az, az ájult pasi kezdte azzal, hogy felidegesített. Ha nem tette volna… nem feküdne most minden bizonnyal valami hordágyon, agyrázkódással diagnosztizálva, a kórház felé menet, egy mentőben. Odakint hangzavar támadt. Hallottam, hogy a kapitány és a többi kis „katonája” heves szóváltásba keverednek valakivel. Az a női hang, ami pedig kihallatszott és engem követelt… minden kétséget kizáróan csak is a testvéremtől, Winnie-től származhatott. Tudtam, hogy számíthatok rá! Lusta mosoly terült el az arcomon, ahogy bal kezem a fejem alá helyeztem, a jobbat pedig a szemeimre fektettem. Bal lábam, felhúzva a padon, a jobbomat pedig lelógattam róla. Békésen pihengettem arra várva, hogy a testvérem kiharcoljon engem innen. Bár, ahogy elhallgattam azt a szóváltást, még azt is kinézem ezekből az egyenruhás majmokból, hogy berakják őt is ide mellém. Háhá, ha ez utóbbi megtörténik én itt kapok nevetőgörcsöt helyben.
Képek villannak fel, de most nem az ijesztő pasit látom, hanem magamat, viszont egy teljesen más szemszögből. Mintha hirtelen kívülről nézhetném végig az életemet; ahogy az aprócska kislány teljesen elmerül a szoba közepén az építőkockák tanulmányozásába, mögötte pedig a nagynénje nyomkodja idegesen a telefont. Ahogy hátrafordulok, le tudom olvasni Abby ajkáról a szavakat; "Álszent vagy! Ez a kislány nem tehet semmiről! És mégis mit mondjak neki, ha egyszer rá kérdez...?" Sikítani akarok egyet, kiszaladni a világból, elmenekülni az elmebaj elől. Beletúrok a hajamba, és hátrahajtom a fejemet, némán könyörögve a fentieknek, hogy adjanak levegőt, ne kínozzanak tovább. Gyereksírás üti meg a fülemet. Ez képtelenség. Biztos, hogy csak a fejem szórakozik velem. Hiszen jelen esetben azt se tudnám megmondani, hol vagyok. Csak a hideget érzem ahogy teljesen körülöleli a testemet, és a kínt, hogy akármelyik pillanatban elfogyhat az oxigén. A következő pillanatban, viszont egy másfajta zokogás üti meg a fülemet; ez fájdalmasabb, és szívbemarkolóbb mint az előző, és szinte érezni lehet minden egyes levegőkapkodásnál a nő összetört lelkét. Zavart suttogásokat is hallok, viszont képtelen vagyok értelmezni az elhangzott szavakat. Minden olyan zavaros. Mintha egyszerre állnák a valóság és a képzelet világában is, és képtelen vagyok megmondani, hogy melyik az igazi. Hirtelen megérzem valaki jelenlétét, a hideget a homlokomon, a karokat amikbe megkapaszkodhatok, viszont még mindig nehezen megy a koncertállás. Túl lassan tudom értelmezni a nő szavait. Miss Berkowitz. A nyomozó. Ő van itt velem, az ő hangját hallom. Ahogy ez tudatosul, a zihálásom is enyhül egy kicsit, és mintha a falak is távolodni kezdenének tőlem. Behunyom a szemem, és kényszerítem magam, hogy válaszoljak. Úgy markolom szegény nő karját, mintha legalábbis az életem függne tőle. Jelen esetben talán nem is tévedek olyan nagyot. - A-a-a ne-nevem Chantal. - suttogom erőtlenül, és kissé bizonytalanul is. - Chantal Frost. Kihallgatásra jöttem. - egyre erősebben érzékelem a környezetemet, és a látásom is kezd kitisztulni. - Fogalmam sincs mennyi az idő. - rázom a fejem erőtlenül valami furcsa hangot kiadva, ami valahol a nevetés és a zokogás közt van. A végén viszont az utóbbi győz, és érzem ahogy a forró könnyek végigfolynak az arcomon, a mellkasom pedig összeszorul. Az arcomat szegény nő vállába temetem, hogy elbújjak a világ elől. nem akarok újra szembenézni az emlékeimmel. Nem akarom újra hallani az ismeretlen asszony keserves zokogását. Csak aludni akarok egyet, elmenekülve a múlt és a jelen ridegétől. Az alsó ajkamba harapok, hogy lenyugtassam magam, és letörlöm a könnyeimet az arcomról. Szégyellem magam, hogy ennyire összetörtem. Arról nem is beszélve, hogy teljesen eláztattam Miss Berkowitz blúzát. - Ahova mennék... Ott nyugodtan aludhatok egyet? - pillantok fel rá csendesen. Normális esetben sehova nem mennék el olyan emberrel akit alig két órája ismerek, de ez az eset szerintem minden egyes szabály alól kivételt képez. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva bízok benne. Végtére is, egy nyomozóról beszélünk.
Az első perc nyugodt várakozással, megfoghatatlan papírmunkával telt. Elmémben gyűjtöttem az információk halmazát és ott szelektáltam a részletes pontossággal jellemzett szemeteszsák színe és az elfeledett telefonhívás fontossága között heverő dolgokat. Kiszűrtem, a jellegtelen és lényegtelen információkat, hogy helyükre a felszínességtől mentes, értékes részletek kerüljenek. Aztán tekintetem megtalálta az egyetlen pontot a falon melynek különös fénye, emlékeket ébresztett bennem. Nem tudtam bennük elmerülni. A csend mely a mosdóban támadt, hirtelen rágta bele férges szívét fejembe. Túl hirtelen ahhoz, hogy időben odaérjek. Chantal már a földön volt, mikor beléptem. Rettegő tekintete, reszkető teste és verejtékező homloka, egyértelművé tette számomra, hogy pánikrohama van de azt nem, mitől rémült meg ennyire. Mit tett vele a vámpír, ami ilyen károkat okoz most, hogy egy pillanatra felelevenedett a bestia, emlékeiben? Épphogy benyitottam, egy másik pillanatban már vizes zsebkendőt szorítottam homlokára és hátra hajtva nyakát, húztam magamhoz. – Chantal, tudom, hogy nehéz de most meg kell nyugodnia. – mondtam csöndes ám határozott hangon. – A rendőrőrsön vagyunk. Egy rendőr van ön mellett. Senki nem bánthatja. Itt, biztonságban van. – S lám, egy évvel ezelőtt, nem voltam ott lányom számára. Nem ölelték ölelő karok és senki nem suttogta a füleibe, hogy minden rendben lesz… hogy ez csupán egy rossz álom, senki nem fogja bántani mert nem engedem. Ehelyett, most, egy zavart tinédzser hevert karjaimban, egy fiatal nő, akinek elméje békéjét megerőszakolta egy vámpír. Egy gyermek, nem több, aki a pokoli valóság határait feszegette mikor elmerült az emlékeiben. Számára voltam itt, gyermekem helyett is. Chantalt óvták a karjaim, még ha nem is volt igazi a veszély. – Mondja el nekem a nevét, hogy hol van és mennyi az idő. Gyerünk. – buzdítottam egy olyan módszerre mely a valóságot tárja majd elé. Ha tudja kicsoda, hol van és mennyi az idő, a valóság visszatér, a talaj ami kicsúszott a lába alól, ismét szilárd lesz. Ha Chantal végre megszólal, ha valóban megnyugszik kissé és reszketése is alábbhagy, újabb zsebkendőt vizezek be és terítem homlokára. Hosszú, legalább negyed órás várakozás után, köszörülöm csak meg a torkomat. – Mit szólna hozzá, ha nem haza vinném? Ha most, maga és én, beülnénk az autóba és elhagynánk egy kicsit a várost. – Kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, hiszen ismertem egy olyan helyet a hegyekben, mely kellő nyugalmat tölt az ember lelkébe.
Mély levegő beszív, majd kifúj. Aztán újra. Menni fog ez. A tüdőm nem léphet le csak úgy büntetlenül egy ilyen kínos helyzetben. Bár az tény, hogy a felszökött vérnyomásomat nem tudom ilyen egyszerűen helyre rakni, de muszáj lenyugodnom legalább annyira, hogy valahogy hazajussak. Zaklatott lennék? Még szép, hogy az vagyok! Végül is csak az előbb szembesültem vele, hogy valaki – egy igen kiakasztó fazon, akinek még a gondolatára is feláll a szőr a hátamon – ott van aznap este. Pedig én eddig nem emlékeztem semmiféle ilyesmire. Mintha az agyam egy teljesen új verziót gyártana az akkor történtekről, én pedig teljesen össze vagyok zavarodva az egésztől. Vajon így érzik magukat a skizofrének? Állandóan a két oldal között ingadoznak, és képtelenek eldönteni melyik a valóság? Hogy lehet ezt épp ésszel bírni?! A szoba. A falak. Fojtogatnak. Mikor lett idebent hirtelen ilyen meleg? - Ne… ne jöjjön közelebb. – rázom meg erőtlenül a fejem, és próbálok lélegezni. Muszáj tiszta fejjel gondolkodnom. Nem őrülhetek meg. De szinte biztos vagyok benne, ha Miss Berkowitz közelebb jön hozzám a megnyugtatónak szánt szavaival, ne fog érdekelni, hogy nem látom, hogy ki vagy mi van a tükörnek szánt ablak túl oldalán, én biztos átugrok rajta. Vagy valami olyasmi. Közelebbi menekülő útvonalat ugyanis nem látok. Nyugalom Chantal, csak koncentrálj. Mély levegőt veszek, és ökölbe szorítom a kezemet, hogy visszafogjam a feltörekvő feszültséget, ami bennem tombolt. Nem a nyomozóra vagyok mérges, egyszerűen csak ez az egész helyzet idegesít. Eddig mindent kibírtam, és hálás voltam a sorsnak hogy megajándékozott a világ legnagyobb ajándékával, és teljessé tette az életemet, de ha kiderül, hogy valami más is történt aznap én, én… Istenem. Istenem, istenem, istenem. Felpillantottam Miss Berkowitzra, aki még mindig olyan tekintettel nézett rám, mint ahogy azok az agyturkászok bámultak rám több hónapon keresztül. A különbség a kettő között az volt, hogy hirtelen el is hittem, hogy szeretne segíteni, és tudja, hogy min megyek keresztül. Egy pillanatra meggyőzött, és ez is több volt a semminél. - Rendben. – felem halkan, folyamatosan figyelve magamra, hogy egyenletesen lélegezzek. – Csak kérem, ne hívja fel a nagynénémet. Könyörgöm. – ha Abby csupán megsejtené, hogy valami perverz fickó is van a sztoriban átváltana anyatigris üzemmódra, és akkor minden egyes huszonéves fiatalt kivallatna a saját módszereivel. Már most is eléggé érdekes hírnevem van, nincs kedvem hozzá, hogy a végén még ezért is kinézzenek maguk közül. Majd azt mondom, hogy minden simám ment a kihallgatáson. Igen, ez lesz a legjobb. Ahogy hirtelen kinyílik az ajtó, és megérzem a folyosóról beáramló friss levegőt, megkönnyebbülök. Gyors léptekkel sietek ki abból a nyomasztó szobából, és abba az irányba indulok el ahol elvileg a női mosdót is megtalálom. Ahogy végre belépek a hideg csempékkel kidíszített szobába, a mosdókagylóhoz lépek és hideg vizet fröcskölök az arcomra. Sokkal jobb. Nem a legjobb, de végre kezdem úgy érezni magam, mint egy depressziós, és nem, mint egy komoly mentális beteg. Talán estére már csak a gyomorgörcsöm marad. Bár lenne akkora mázlim. A táskámból kitúrom az ezeréves szempillaspirálomat – nem vagyok egy nagy smink bolond, de ez a cucc már tényleg lassan öt éve meg van, és annyira tetszik rajta a virágos mintázat – és lassú mozdulattal próbálom egyenletesen felvinni a festéket. Talán még valami emberi külsőm is lesz, ha egy kis korrektort kenek a szemem alá. Legfeljebb nyúzottnak mondanának, de hát melyik végzős gimnazista tudja kipihenni magát rendesen az utolsó évben? Megremeg a kezem. Először fel se tűnik, de hirtelen már nem látom a képemet a tükörben olyan élesem, mint az előbb. A lábam megremeg, mintha össze akarnék esni, és az – levegőt, könyörgöm levegőt! Miért nem látok? A hangok. Olyan zavarosak. Nem bírom. Valaki állítsa le, mielőtt felrobban a fejem. Olyan mintha hirtelen egyszerűen megszűnne a külvilág, szédülök, és a szívem is úgy dobog, mintha legalábbis maratonra készülne. Mi ez? Mi történik? Miért nem tudom irányítani? Fel akarok kelni, könyörgöm, legyen vége, én ezt nem bírom. A falhoz kapok, és lassan érzem ahogy a hideg kő mentén csúszok le egyesen a földre. Levegőt. Levegőt…
A hozzászólást Chantal Frost összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 22, 2014 8:17 pm-kor.
Simon Devaouire
welcome to my world
► Residence :
✡ New Orleans
► Age :
34
► Total posts :
132
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Rendőrőrs Hétf. Jan. 06, 2014 6:10 pm
Chantal & Moira
Eszem ágában sincs megtörni a lányt. Látva feldúltságát, hallgatok. Szörnyű gyanú ver szöget fejemben, és fogalmam sincs, mit kellene kezdenem a helyzettel. A túl mélyre eltemetett és most felszakított emlék, olyan fájó és olyan rémisztő, hogy a lány szinte könyörög, hagyjam békén. Megemelkedek, felemelem karjaim és lassan, Chantal felé indulok. – Chantal… figyeljen a hangomra. Ez a hang vezette eddig is. Úgy érzi, bántani akarom? – kérdem és nem lépem át a három lépés távolságot. – Nagyszerűen csinálta. Semmi baj. Biztonságban van. Nem bánthatja senki, ígérem. Nem engedem senkinek. Üljön le, ha úgy érzi, kész van rá. – mondom végtelen türelemmel. Másfél éves gyermekem szétzúzott csontjai jutnak eszembe. A kislányom vérben fürdő felszabdalt, arca. Férjem üres, halott tekintete, karja miben gyermekünket tartja… egy részét. Elfordulok a fiatal lánytól és helyet foglalok. Rosszul vagyok de ezt ő nem veheti észre. Nem azért, mert érdekel, mit gondol, hanem mert ha én nem tudok neki biztonságot nyújtani, akkor kárt tehet önmagában is. Egyetlen percbe telik, mire összeszedem magam és ismét a fiatal nő felé fordulok. – Önt egy súlyos trauma érte és ennek az emléke tört most felszínre. De nincs egyedül. S nem is kell folytatnunk. Úgy hiszem egy másik nap, megfelelő lesz. Tudom, hogy ez nagyon fárasztó és megerőltető volt de bízzon bennem. Legközelebb könnyebb lesz. Ha gondolja, és menni szeretne, felhívom, a nagynénjét vagy hazakísérem, mert most nem engedhetem el egyedül. – mondom teljesen józanul, hiszen egy ennyire felzaklatott lélek sok butaságot csinálhat, főleg ha a sajtó a nyomában van. – Ne aggódjon, nem rendőrségi autóval mennénk. – teszem hozzá a biztonság kedvéért, majd megemelkedem és kinyitom az ajtót. – Jöjjön, megmutatom, merre találja a mosdót. – el is indulok majd a folyosó végén balra kanyarodva, mutatok rá az ajtóra mely mögött, egy kihallgatónál kétszer nagyobb helyiség fogadja a lányt, patinás berendezéssel. Még Chantal kicsit összeszedi magát, addig én a hozzám lépő társamhoz fordulok. – Mit tudtál meg? – kérdi csendesen - Vámpírok… - suttogom halkan mire a férfi megcsóválja a fejét. - Azok a rohadék mocskok. Elfeledtették vele, mi? – Bólintva jelzek. – El. Komolyan Gabriel, régen láttam valakit ennyire megrémülni a saját emlékeitől. – mondom csendesen, lemondóan sóhajtva. – Hazaviszem. – döntöm el hangosan, mire társam vállon vereget és eltűnik az adminisztrációk halmában.
↠ words: 355 | music: Darkness | note: Nagyon jó lett
Chantal Frost
welcome to my world
► Residence :
✘ New Orleans
► Age :
27
► Total posts :
34
HUMAN BLOODBAG ☮
Tárgy: Re: Rendőrőrs Pént. Jan. 03, 2014 9:26 pm
Chantal & Moira
i'm in trouble or what?
- Ki volt az? – kissé kábán fordulok vissza Uriah felé, aki úgy mered rám, mint ahogy a srácok szoktak, ha kijön a kedvenc videó játékuk folytatása. Szinte kedvem lett volna a mutatóujjammal becsukni a tátva maradt száját, ami tökéletesen illett a bamba képébe. A poharam után nyúltam – vagy legalábbis amit az enyémnek hittem – és lehúztam az utolsó korty whisky kólát, amitől a még gyomrom is felfordult. Mintha Abby időzítette volna a hívását, hogy felébressze a lelkiismeretem és egyre többet pislogjak a kijárat felé. Tényleg mennem kéne. De annyira kényelmes ez a bárszék. - Hé Chan figyelsz te rám? – még mindig próbálkozott a gyerek, de az én figyelmemet valahogy sokkal jobban lekötötte a vonagló tömeg, és a sarokban meghúzódó csapatunk maradék tagja. Jól elvoltak. Sőt mit több, kitűnően. Annyira, hogy valószínűleg azt se vennék észre, ha lelépnék. De hülye voltam, mégis mi a fenének mentem bele ebbe az egészbe? Olyan régen megfogadtam, hogy nem hagyom magam kihasználni, a meg nem érdemelt hírnevem miatt. És most tessék! Itt vagyok, becsípve a város egyik legjobb klubjában, ahova pont azért jutottunk be, mert a kidobós srác megsajnált engem. Szegény lány, tizennyolc lesz, és alig egy éve ismerkedett csak meg a zene ritmusával. - Bocs, mennem kell. – kaptam fel a táskámat, és hirtelen felindulásból rögtön a táncolók közé vetettem magam, hogy megtaláljam a legközelebbi kijáratot. El kell tűnnöm innen. Nem kapok levegőt. Miért vannak ilyen közel a falak?! Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim, és a látásom hirtelen homályos lett. A lábam remegett, és mire feleszméltem már az utcán voltam. Csak akkor tűnt fel hogy fázok, amikor észrevettem a vékony kabátot magamon, ami az őszi időjáráshoz képest nem igazán volt hasznos. Várjunk csak. Rajtam nem ezek a ruhák voltak, és szinte biztos vagyok benne, hogy a hajam ki volt engedve egész este. Akkor mégis mikor fogtam össze? Miért nézek ki pont úgy, mint azon az estén mikor… mikor… Sikítottam, de nem hallottam meg hangomat és futni se bírtam. Az agyam folyamatosan próbált ellenkezni; ez nem igazi, ez nem igazi, ez nem lehet igaz csak képzelődök! De nem tudtam mit tenni. A testem önálló életet élt, és ahogy átsiettem a sötét, kihalt utcán szinte éreztem, ahogy a szívem kiugrik a helyéről. Mindjárt odaérek ahhoz a kereszteződéshez, amitől az elmúlt egy évben minden alkalommal kirázott a hideg ahányszor csak a közelébe mentem, de sose tudtam megmondani miért, és arra se emlékeztem tisztán, hogy aznap este tényleg erre mentem volna haza. Leszegezett fejjel igyekeztem át a zebrán, mikor hirtelen nekiütköztem egy alaknak. Micsoda. Nekem ilyen nem rémlik. - Hello, hello szépségem… hova ilyen sietősen? – ebben a gyér fényben alig tudtam leolvasni a szavakat a szájáról, de a félelem, ami hirtelen hatalmába kerített minden artikulációnál erősebb volt. A szemembe nézett, mintha hipnotizálni akarna, de csak félig bírtam felfogni a szavait; „Ha csöndbe maradj, nem fog fájni…” - Elég! – sikítottam, és felpattantam a helyemről. Kellett hozzá pár másodperc, hogy felfogjam, hol vagyok. A sötét falak. Az üres ablak. Az aprócska, barna hajú nő aggódó arca. Egy kihallgatáson vagyok. Ellenőriznem kellett, hogy tényleg kapok e levegőt, és az előbbi csak képzelgés volt. Mi történt? Mi volt ez az emlék? Nekem sose rémlett semmilyen férfi, akivel találkoztam volna akkor. Történt még más is, amire nem emlékezhetek? - Nem akarom. Kérem, ne kényszerítsen. – ráztam meg a fejem, és igyekeztem visszatartani a feltörekvő könnyeimet. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson megtörni. Egyáltalán mit akar ezzel elérni? Mindenki tudja, hogy Juliet vagy pár utcai randalírozó, vagy pedig a barátja Tommy szúrta le.
Határozott szavak, melyek biztonságot ígértek. Nyugalmat. Menedéket, egy olyan világ elől ahol paparazzók követték minden mozdulatát. Magabiztos aprólékossággal jegyzeteltem le minden szavát de nem eresztettem el a kezét. Nem hagytam magára a sötét emlékek között, épp ellenkezőleg. Gyöngéden vezettem lépéseit, mintha csak egy őrangyal lennék, aki az álmait őrzi. „ - Mintha valami csörögne… - folytatta Nadia, miközben lábával türelmetlen dobolásba kezdett – Azt gondoltam, a macska vert le valamit a pultról. Hátranéztem de semmit sem láttam, így visszatértem a palacsintákhoz.” Én pedig Chantal szavaihoz tértem vissza. Jegyzetek egész sorát egészítette ki története, de ez még mindig kevés volt, még mindig nem tudtam, hogyan jutott haza a lány. Kezdésnek azonban tökéletes volt. Ha egyszer képes volt ledönteni a falakat melyek tökéletes védelmi mezőként funkcionáltak a fiatal nő számára, akkor újra meg fogja tudni tenni. – Jól csinálta. – mosolyodom el és a jegyzeteimet elé csúsztatva, mutatom meg, mik is maradtak még mindig rejtve. – Muszáj, megtalálnunk, azt az emléket, ami blokkolja a többit. De ne aggódjon, sikerülni fog. – mondom bíztatóan bár nem hiszem, hogy örülne neki, hogy ismét el kell merülnie az emlékeiben. Senki nem akar emlékezni. Feledés… az már más kérdés. Arra mindenki vágyik. Elfelejteni a múltban ejtett hibákat. Elfeledni a fájdalmat, a hegeket… a pokoli rémeket, amik a sötétben rejtőznek, majd a nyakadba lihegve zavarják meg elméd és várnak… várnak a pillanatra amikor gyilkos karmaikat a lelkedbe vájva lopják el mindezt amire emlékeznél. A boldog perceket, egy gyermek ártatlan, őszinte kacaját, egy férj szerető ölelését. Tudtam, hogy mennyire kívánhat feledni valaki, mert én is minden nap ezért sóvárogtam. Elfeledni a látványt, ami akkor fogadott. De ha elfelejtem őket, a bosszú is a semmibe vész és ezt nem fogom megengedni. Ezt senki nem veheti el tőlem. Hirtelen ismét Nadia mellett találtam magam. „- A lépcső… a lépcsőn a szőnyeg… - kezdte el zavarodottan a nő de hagytam neki időt, nem sürgettem – a szálak… mintha valaki megégette volna őket. – Szorgosan jegyzeteltem miközben egy percre sem eresztettem el a nőt, ki úgy szorította kezemet, mintha én lennék az egyedüli aki ehhez a világhoz köti.” – Menjen tovább. – suttogtam csöndesen és csak ebben a percben döbbentem rá, hogy kiszakadtam az emlék falai közül és ismét a valóság szövetén táncolva mondtam szavaimat a fiatal lánynak.
↠ words: 367 | music: Darkness | note: Pocsék és még várnod is kellett. Bocsi :S
Chantal Frost
welcome to my world
► Residence :
✘ New Orleans
► Age :
27
► Total posts :
34
HUMAN BLOODBAG ☮
Tárgy: Re: Rendőrőrs Csüt. Dec. 26, 2013 11:17 pm
Chantal & Moira
i'm in trouble or what?
Próbálom eldönteni, hogy miképp tekint rám ez a nő. Mint gyanúsítottra? Bűnrészesre? Szemtanúra? Áldozatra? Biztos olvas újságot, tehát biztos hallotta már a nevem nem egy cikkben felmerülve. Orvosi nyilatkozatok, tanárok beszámolója a szellemi és tanulmányi fejlődésemről. Az első héten két oldalt kaptam, majd többnyire egy oldalt és végül már csak kisebb cikkeket. Nem mintha nem lennék boldog, hogy végre kikerültem a médiából, és újabban azokat a felkapott reality sztárokat zaklatják helyettem. Viszont ott a másik tényező is; az akcentusa. A legtöbb embernek aligha tűnik fel, de az olyanoknak, akik nemrég nyerték vissza a hallásukat és pár hónapja még egy reccsenés is a frászt hozta rájuk, egyszerűen túl feltűnő a dolog. Azt nem tudnám megmondani honnan származik, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem ezen a kontinensen nőt fel. Ha tippelnem kéne azt mondanám, nincs itt féléve. Egyszerűen látni rajta, hogy még nem szokott hozzá a francia negyedben történő megmagyarázhatatlan furcsaságokhoz, amit mindenki csak a részeg turistákhoz köt végül, mivel sosincs rájuk logikus magyarázat. Ha már részegség... Uriah komolyan köpött a zsaruknak rólam? Nem mintha hibáztatnám, vagy valami - ó de még mennyire, hogy visszakapja még ezt - de ő is nagyon jól tudja, hogy a újságírók csak okot keresnek rá, hogy mikor tehetnek vissza újra a címoldalra. Hiszen én vagyok a város két lábon járó reklámja, hahó! - Oké, legyen. - sóhajtottam lemondóan, és bár próbáltam meggyőzni magam, hogy ettől függetlenül ne bízzak meg egy rendőrben, Miss Berkowitzal szemben nem tudtam ellenállást mutatni. Ahogy hozzám beszélt, és ahogy ez az egész helyzetet kezelte... Egyszerűen nem voltam rá képes, hogy ellenségként tekintsek rá. Így hát, ahogy kérte, lehunytam a szemem. - Hé, kérsz még egyet gyönyörűm? - a pultos megpróbált bevágódni, amint felismert, de igazán nem voltam olyan hangulatban, hogy engedjek egy ilyen szoknyapecérnek. Amúgy is duplán láttam azután a tequila után, amit Amy nyomott a kezembe mikor lerángattak a táncparkettről. - Mintha valami csörögne. - jelentem ki kissé kábán, fel se fogva hogy a hang voltaképpen épp a tárcámból jön. Az üres pohárt fixírozni hirtelen sokkal izgalmasabbnak tűnt. Milyen furcsa, ahogy az üveg eltorzítja az embereket, és a mögötte lévő hátteret. Vagyis inkább vicces. Tiszta Csodaország. Vajon Alice is annyit kuncogott azon a helyen, mint én itt most? - Nem veszed fel? - állt meg mellettem Uriah vigyorogva, és miután talán több mint két percig meredtem rá, hogy felfogjam pontosan mire is érti a kérdését, leesett a dolog. - A francba! - mivel olyan hirtelen jutott el az agyamig, hogy voltaképpen az én mobilom csörög már percek óta rendíthetetlenül, majdnem le is estem volna a bárszékről, ha Uriah nem ragad meg oldalról. Mintha kissé lecsúszott volna a keze, ahogy a fülemhez raktam a készüléket, de nem volt nagyon időm reagálni a srácra. - Chantal?! Chantal, te vagy az? Ó, hála az égnek gyerekem, tudod te hányszor hívtalak már? Nem azért vettem azt a méregdrága telefont neked, hogy aztán ignoráld a hívásaimat, amikor halálra aggódom magam miattad! - Aha, aggódni te. - kissé idétlenül nevettem fel, de valószínűleg kívülről nevetségesebb látványt nyújthattam. - Jó vicc. - Az istenit te lány, csak gyere haza! Értetted Chantal? Most azonnal indulj el, bárhol is vagy! - De méééééért? - nyavalyogtam mint egy ötéves gyerek, és a hatás kedvéért még el is biggyesztettem a számat. Az nem igazán esett le akkor, - de valószínűleg nem is igazán érdekelt - hogy Abby lényegében nem lát, csak a hangomat hallja. - Mert azt mondtam! És ne kelljen kétszer mondanom! - sose hallottam még a nagynénémet ilyen szigorúnak, így kissé meg is lepett a hirtelen kirohanása. Az viszont csak kissé később esett le, hogy ezután kinyomta a hívást, és azért várok feleslegesen a folytatásra. Úgy érzem magam, mintha valamiféle meditálásból ébredtem volna fel. Ahogy kissé idegenkedve körbepillantok a szobán, a tekintetem megállapodik a nyomozónőn. Hogy csinálta ezt?
Neveket jegyzeteltem, helyszíneket. Miközben beszélt, nem bólogattam mint az őrült, sőt, nem is jeleztem semmiféle mozdulattal, hogy helyeslek-e vagy épp ítéletet mondok. Az említett gyerekek nevei mint abban az aktában nyugodtak, akiket már javarészt kihallgattam. Mindegyik más történetet adott elő, ahogy maga Chantal is. Ebben az volt a jó, hogy tökéletes meséket hallottam, amelyekben kiemelkedő szerepe volt a részleteknek. Még Chantal a féltékenység szőtte haragról beszélt nekem, addig Uriah gyermeki rajongással beszélt az előttem ülő fiatal lányról. Mily fiatal és máris mennyi minden állt a boldogsága útjába. Hol voltak ennek a lánynak a szülei aznap éjjel? Miért engedték el akár egyiküket is?! Miért nem óvták őket, még megtehetik? Én elvesztettem a lányomat és ennek a fájdalma minden egyes átkos napon emlékeztetett arra, hogy nem tudtam megóvni őt és most már esélyem sem lesz rá. Ismét Naida mellett ültem a kanapén melynek sivár, szürke színe, most öltöztette a nőt. „- Hunyja le a tekintetét. – mondtam csendesen – Gondoljon a tegnap reggelre. Felébredt… - hangom nyugodt volt, csöndes és bizalomgerjesztő. Megnyugvást hozó, köteléket teremtő. – Felébredtem. Elmentem a mosdóba. Utána lejöttem az emeletről, hogy lefőzzem a kávét. Bárcsak benéztem volna a szobájába! – sírni kezdett. Hangnemem mit sem változott mikor folytattam. – Nadia, a kávéfőzésnél jártunk… nyugodjon meg. Felrakta a kávét, hogy mire a férje felébred, már kész legyen. Utána mi történt? – A nő megnyugodott. Sírása szipogássá halkult. – Elkezdtem reggelit készíteni. Katerina kedvence a palacsinta volt, gondoltam meglepem vele. Kihúztam a fiókot de… - elhallgatott. Rögtön kértem, hogy folytassa. – Eltűnt az egyik kedvenc késem. A filézős… - ismét csöndbe maradt. Nekem nem, neki kellett pár perc mire megemésztette, hogy miért tűnt el a kés.” Chantal feltűnően kerülte a hazatérésének körülményeit. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert van, amit nem mond el vagy pedig nem emlékszik. Akkor viszont ismét az első állításból indulunk ki. Valamit nem mondott el a lány, valamit, ami akár fényt deríthet az egészre még ha, ő nem is gondolja így. – Chantal. Szeretném, ha elmondaná, hogy jutott haza. Uriah Mentis állítása szerint, ön is ivott pár pohárral. Ha nem emlékszik, akkor, pedig had segítsek. – mondtam szelíden, anélkül, hogy erőszakossá váltam volna. Chantal gyermek volt az én szememben és egyetlen gyermeket sem voltam hajlandó bántani a cél érdekében. Ha egy erőszaktevő, negyvenes éveiben járó férfi ült volna itt, már rég a falhoz vágtam volna, ha ártatlan, ha nem. Chantal viszont nem csak gyerek volt a szememben, de ártatlan is. – Hunyja le a tekintetét. Idézze fel a telefonhívást a nénikéjétől. Mit mondott… ismételje el a szavait és mondja el merre indult… - hangom egyre halkult, még azt nem éreztem, hogy Chantal bízni nem kezd abban, hogy itt, biztonságban van és nem érheti baj.
Nem vagyok ideges. Nincs miért idegesnek lennem, hiszen mint Miss Berkovitz is mondta, ez csupán egy ártatlan folyamat, ami alapján ártatlan polgárokat hallgatnak ki, akik segítségével megpróbálják elkapni a nem annyira ártatlan elkövetőt. Szinte már rutinból nyomják a gyilkosságiak - elég csak fegyelembe venni a környéken előkerülő hullák magas létszámát. Nem csoda, hogy egy gyereket se lát az ember egyedül játszani a parkban. Kissé feszülten túrtam bele a hajamba, majd fészkelődtem egy sort ahogy szoktam, ha éppen zavarba vagyok. Nem éppen tartozott a kedvenc emlékeim közé azaz este, hiába telt már több mint egy hónap. Julie képe még most is ott van a suli aulájába, és még mindig több mint egy tucat gyertya ég mellette nap mint nap. Sóhajtottam egyet, és előredőltem. - Az egész azzal kezdődött, hogy Julie és pár haverja megkeresett ebédszünetben, hogy nincs e kedvem elmenni velük pénteken a Raztbe. Mondanom se kell, hogy nem a társaságom miatt, hogy a hirtelen jött hírnevem kihasználása miatt hívtak el... Az ottani fejesek imádják, mikor valami címlapsztárral vághatnak fel a konkurensek előtt. Nem ismertem az összes tagot, de Julieval és Uriahval együtt volt matekom, Patrick pedig Josh bandájába játszott, szóval végül is igent mondtam. Olyan fél hatkor találkoztunk a Jackson Squareen, onnan pedig egyesen pubba mentünk. Nyolc körül már az egész banda ki volt, én pedig negyed kilenc felé leléptem mikor a nagynéném felhívott. - és az igazat megvallva, ha tovább erőlködtem volna, akkor se tudok több mindent felidézni. Nem nagyon akartam híresztelni, hogy néhány appletini nekem is lecsúszott, amitől a este második felére csak homályosan emlékszem. Az, hogy hogyan jutottam haza még mai napig rejtély, de miután Abby látta milyen állapotban léptem be az ajtón... Mondjuk úgy, hogy kipróbálta mit értenek egyesek szigor, és leszidás alatt. Kissé meglepett a következő kérdése. Mintha nem is a feszültség érdekelte volna, ami köztünk van Tarával, hanem... őt próbálja elemezni? Istenem, nekem ez túl zavaros a reggeli kávém nélkül. Miután az ajtó becsukódott a nyomozó mögött, újra éreztem ahogy a falak körbezárnak és egyre jobban idegesített, hogy nem szereltek be egy rohadt ablakot. Nem elég, hogy az elmúlt egy évben fenekestül felfordult az életem és lassan úgy érzem mintha teljesen megőrülnék, nem, még az egyik iskolatársamat is meg kell gyilkolniuk, mintha nem lenne én is elég bajom. És ha már úgyis szükségük volt egy fiatal, tizenéves lányra, miért nem Tara Ninmanet választották? Az ő halála legalább kevesebb gyertyába került volna. - Féltékeny volt. - szólalok meg mikor visszaér, meg se várva, hogy helyet foglaljon. Mintha a szavak maguktól törnének ki belőlem, egyszerűen képtelen vagyok őket visszatartani. Beszélni kezdek. - Amióta csak Mr. Hawkins szétültette őket, és én megkaptam Juliet partnernek úgy bámult, mintha legalábbis a kamu gyémánt fülbevalóját nyúltam volna le. Pedig alig beszélgettünk az órán, utána is csak olyan sablonos dolgokról esett szó mint például könyvek, és a zene... Még csak azt se tudtam, hogy miért váltak el a szülei. Szóval úgy két héttel még a buli előtt megzsarolt, hogyha nem szállok le a "BFF"-jéről, elintézi, hogy újra jeleléssel kommunikáljak. Így a rend kedvéért, ezután inkább meghúztam magam a háttérben. Nem volt kedvem a balhéhoz.
Miután végighallgattam, egyszerűen, komoran bólintottam csupán. – Nyugodjon meg Mss. Frost. Jelenleg, mint tanút hallgatom ki, nem, mint gyanúsítottat. – Kávémba kortyoltam. Arra gondoltam, mennyivel kevesebb teher nyomot a vállam, még egyszerű rendőr voltam… amint nyomozó lettem, olyan ügyekbe keveredtem, melyeket egy emberi élet is kevés meggyászolni. Ha nem válik nyomozó, talán soha nem vesztem el a családomat. Üres tekintettel meredtem a látszólagos tükörre, amely mögött a jelenlegi társam helyett, senki sem állt. Egyedül hallgattam ki a nőt. – Szeretném, ha elmesélne mindent arról az éjszakáról. Mikor indultak el és hányan. Hova mentek, ha ettek valamit, mit ettek, mit ittak. Kikkel voltak és kikkel beszéltek. Volt-e bármi különleges, amire felkapta a fejét? Egy illat, egy kép… - egy hang… folytattam volna, ahogy szoktam de azon az éjszakán Chantal még nem hallhatott semmit. – Akármilyen apróság is fontos lehet. Ha gondolja, segíthetek visszaemlékezni. – Még az egyetem évei alatt sajátítottam el a viselkedés elemzés alapjait. Gyakorlatomat a viselkedéselemzőknél töltöttem. Emlékszem, volt egy eset melyben több gyermek lelte halálát. Akkor még csak el sem tudtam képzelni egy édesanya mit érezhet ha közlik vele, hogy megtalálták a gyermeke holttestét. Ma már nagyon jól tudom. „- Jó napot. A nevem Moira Berkowitz. Én fogok segíteni a nyomozásban. – mutatkoztam be csöndesen, még mindig zavarban. A nő tekintete tiszta volt ám élettelen. Igazi oroszként, egy könnycseppet sem hullatott de az üres, lángok nélküli szempár, többet árult el mint a világ összes könnye. Pár óra múlva, a kanapéján ülve tartottam reszkető kezét. – Had segítsek emlékezni. – suttogtam csöndesen mire Nadia bólintott és lehunyta tekintetét.” - Mss. Niman kapcsolatát önnel, meglehetősen keresetlennek jellemezte. Milyen volt a maga kapcsolata az áldozattal és Miss. Niman, hogyan élte meg ezt a kapcsolatot? – visszatértem a valóságba. Az emlék elhalványult és én ismét a gőzölgő fekete felé hajoltam. Mélyen szívtam magamba illatát és újabbat kortyolva élveztem ki zamatát. – Ameddig gondolkodik, hozok önnek egy pohár vizet. – magabiztos léptekkel hagytam magára az irodában, jól tudva, hogy a csend és az egyedüllét gyakran többet szakít fel az emberekben, mint a kierőszakolt válaszok. Pár percre hagytam magára és az üveg mögül figyeltem mozdulatait, tekintetét ami választ keresett és ahogy néztem, elgondolkodtam azon, hogy vajon ez a szempár mire is keresheti igazán a válaszát… mert a gyilkosságra biztosan nem. Miután elég időt adtam neki, ismét beléptem, az ölös pohárral a kezemben. Most azonban nem foglaltam helyet vele szemben. Melléhúzva székemet törtem meg a csöndet. – Ha nem megy, semmi gond.
↠ words: 395 | music: Darkness | note: Bocsi, rövid lett.
Chantal Frost
welcome to my world
► Residence :
✘ New Orleans
► Age :
27
► Total posts :
34
HUMAN BLOODBAG ☮
Tárgy: Re: Rendőrőrs Szer. Dec. 11, 2013 9:14 pm
Chantal & Moira
i'm in trouble or what?
Ki vagyok én? Valami definiálatlan csodabogár, aki vonzza a megmagyarázhatatlan dolgokat? Mintha egy mágnes lennék, aki akármennyire is próbálja elkerülni a bajt, az egyszerűen akkor is telibe találja. Vagy olyan sokat kérek azzal, hogy nyugodtan eltölthessem az utolsó gimis évemet, mielőtt elhagyom ezt szeméttelepet, és elhúzok valami olyan helyre ahol nem ismerik a nevem? Oké, nem mintha annyira utálnám New Orleanst, hiszen megvan a maga varázsa és hangulata, de mikor az ember egy életnyi rivaldafényt kap egy év alatt, egyszerűen nem látja már a szépségét a városnak, csak a folyamatos kérdésözönök és kamerák jutnak eszébe ahogy kilép az utcára. Pedig régen mennyire imádtam csak úgy sétálgatni a francia negyedben és hallgatni a bárokból kiszűrődő jazz zenét... Szóval, hol is tartottam? Jah, igen, az elmúlt időszakban bemeséltem magamnak, hogy velem valami tényleg nincs jól - az normális ha állandó emlékezetkieséseim vannak? - és mikor ma megjelent két rendőr az ajtó előtt, tagadhatatlan felírtam a nevem az év szerencsétleneinek listájára. Nem elég, hogy bukásra állok matekból, és a hétvégén megölték egy ismerősömet most még egy kihallgató szobát is megismerhetek közelebbről. Mondjuk mire is számítottam. Abby persze rögtön be akart kísérni, és megpróbálta eljátszani az aggódó gyám szerepét, de láttam az arcán, hogy igazából jól szórakozik a helyzeten. Nem, nem egy szadista vény boszorkány a nagynéném, csupán mivel tudja, hogy a rovarokon kívül képtelen vagyok bármilyen más élőlénynek eltenni láb alól, nem igen aggódik amiatt, hogy gyilkosságért ülök majd le pár évet a hűvösön. Előbb fognak behozni túlzott pizzafogyasztásért mint Julie Simon megölésének vádjával. Mondjuk akkor biztos hamarabb túlesnénk az egészen. Már több mint két órája ülök ebbe a zárt helyiségben, ami egyszerre ijesztő és rendkívül unalmas az egyszínű szürke falaival és a hatalmas ablaktükörrel az oldalán. Rám jellemző módon vágtam pár pofát a hosszú várakozás során, hátha valami azzal tölti el a szabad perceit az őrsön, hogy végre zavartalanul bámulhassa a város egyik szenzációját. Perverz stukkeresek. Végre kinyílik az ajtó, én pedig kissé kábán felkapom a fejem. Elszunyókáltam volna? Szent igaz, hogy nem alszom jól az eset óta. - Az lennék. - bólintok, mondjuk kissé nevetséges a helyzet, hiszen ki ne tudná, hogy én vagyok Chantal Frost, a lány aki egyik napról a másikra visszakapta a hallását... Nem mintha nem értékelném a tapintatosságát, egyszerűen csak túl ritkán van ilyesmiben részem. - Így történt. De még mielőtt tovább mennénk szeretném leszögezni, hogy míg Julie és én teljesen normális viszont ápoltunk mint laborpadtársak, Tara ki nem állhatott engem. Tehát nem meglepő, hogy rögtön az én nevem jutott eszébe, mikor kikérdezték a kollégái. - válaszolom kissé unottan, hiszen ha annak a ribancnak a neve felmerül valahol velem kapcsolatban, ott semmi jóra nem számíthatok. Nem mintha veszélyben éreztem volna magam vagy valami. Talán kissé alul öltözöttnek, hiszen míg Berkowitz tiszta elegáns öltözetbe kezdett bele a beszélgetésünkbe az én szakadt farmerem és kissé kivágott felsőm nem igazán volt mérhető a helyzet komolyságához.
"- Mi történt? – kértem azonnali tájékoztatást, ahogy a helyszínhez értem. – Magának nem szabadnapja van Berkowitz? – felvont szemöldökkel fordultam a hátam mögül érkező hang tulajdonosához. Persze, hogy a főnököm volt. Amióta megérkeztem, minden helyszínen ott volt ahol én is. Az órámra mutattam és megköszörültem a torkom. – Hajnali kettő van. Két órája múlt éjfél. – kecsesen megrántottam a vállamat. – Tehát ez egy új nap. – a férfi arcán átfutott egy kósza mosoly és megcsóválva fejét, sóhajtva lépett el mellőlem, az irányt, egyenesen a holtest felé véve. Könnyedén zárkóztam fel mellé. – Az áldozat neve Julie Simon. – Ahogy a fiatal lány teste mellé értem, végigfutott előttem rövid életének utolsó éjszakája." Határozott léptekkel haladtam és csak egy pár perc erejéig tértem le megszokott útvonalamról, hogy belépjem az apró de annál hangulatosabb sütödébe, ahol a friss pékáruk mennyei illata fogadott. Mint mindig, a termék most is friss és ropogós volt, a kiszolgáló kedves mosollyal fogadott és már lépett is tovább, hogy a szokásos rendelésem után nyúljon. A forró feketével és két duplasajtos pereccel léptem ki ismét a hűvös levegőre. Ezután már egyenes út vezetett a rendőrkapitányságra, ahol már megvolt az irodám ugyan csak azt nem értettem minek. Mikor ide jöttem dolgozni, határozottan közöltem, hogy nincs szükségem irodára, mert többnyire mindent hazaviszek. Azon tipikus ügynökök egyike voltam, akik elalszanak a laptop felett, miközben három akta hever a dohányzóasztalon. Sosem dohányoztam. Nem tudnám igazán megmondani miért… apám mindig is dohányzott és emlékszem milyen gyermeki lelkesedéssel gyújtott rá különleges szivarjaira. Anyám mindig elhagyta a szobát és engem is kiterelt, mert félt, hogy a füst a tüdőnkre megy. Talán ezért vetettem meg én magam is ezt az átkos szokást. Féltem, hogy tönkreteszi a gyermekem tüdejét. Drága Leena… megrezzentem. Nem figyeltem lépteimre és nekimentem egy idős asszonynak. Elnézését kérve haladtam tovább de már kizökkentem gondolataimból. Most már a kihallhatás körül forogtak a kerekek. Eddig négy embert hallgattam ki a gyilkossággal kapcsolatban, de nem haladtam az üggyel. Ezen a napon ez a kislány lesz az ötödik. A lány, aki egyik napról a másikra visszanyerte hallását. Az egész város róla beszél. Épp ezért eszem ágában sem volt nagy dobra verni, hogy beszélni fogok vele. Van elég baja neki, nem kell, hogy a sajtó még jobban rámásszon. - Chantal Frost? – léptem be a kihallgató terembe miután lepakoltam az irodámban Ceruzaszoknya helyett rajtam szövetnadrág volt, fehér blúz, mellény és blézer. Enyhe orosz akcentusom és megkeményedett arcélem valószínűleg már önmagában fenyegető lett volna, egy olyan ember számára akinek nem volt idegen a hang, a kiejtés a dialektus. Valaki számára azonban ki sosem hallott még életében és csak ma kezdte el, nem jelenthetett túl nagy különbséget. - A nevem Moira Berkowitz. Mint azt már tudja, Julie Simon halálának ügyében folytatunk nyomozást. Önt Tara Niman vallomása alapján idéztük be. Mss. Niman elmondása alapján, ön egyike volt azokak akik a hölggyel töltötték az éjszaka első pár óráját. Pontosabban este tíz órától volt vele, körülbelül éjfélig. Megerősíti ezt? – kérdeztem tőle, miközben helyet foglaltam vele szemben.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Rendőrőrs 
▼ 683 ▼ 
