Volt szerencséd valaha hullához? Nem sokban különböznek azoktól a lényektől, akiket a filmekben látsz. Talán kevésbé véresek, kevésbé oszlanak és kevésbé bűzlenek. A fertőtlenítő átható szaga elnyomja a holttest áporodott bűzét és tűrhetőbb, illatnak korántsem mondható aromát varázsol neki. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ezeknek nem hullanak szét a tagjaik, mint a hivatásos élőhalottaknak, akik a filmvásznon szerepelnek és akik igazából nem léteznek. Legalábbis nem természetes, vegyszerekkel előállítható módon, mint abban a remekműben... Kaptár, ugye? A filmek megszállottjaként nagyjából mindegyik hasonló műalkotás történetével tisztában vagyok és ez alól a World War Z sem kivétel. Vicces, mennyit nevetnek az emberek ezen filmek és könyvek valóságalapján, miközben a természetfeletti közelebb van hozzájuk, mint hinnék. Egy vagyok azok közül, akik kellő idő és energia felhasználásával életet tudnék lehelni egy ilyen merev, mozdulatlan testbe. A mágia sok mindenre képes, főleg ha évek óta gyakorlod és nem épp a legnemesebb célokra. A lelkem már a "gonoszé", na és? A Jó szolgálatában lenni nem sok kiváltsággal és sikerrel jár. A világ jó boszorkányai ma már elgyengültek és legyőzöttek. Nincs ok, amiért változtatnom kéne életstílusomon.
Nem rezzenek össze, mikor a semmiből terem mellettem egy nevenincs nő. Az arcát keresem, a sötétség viszont nincs segítségemre. Idegszálaimmal a világosság gondolatára koncentrálva próbálok fényt csalni a feketeségbe... majd hirtelen felkapcsolódik egy asztali olvasólámpa. Némán nézem, mit csinál, miközben visszatolok egy fiókot a helyére. Keserédes mosollyal rázom a fejemet. Nem állt szándékomban befejezni a keresést csak azért, mert ő megjelent, bár kifejezetten érdekelne, mit keres itt. Nem sok hozzám hasonló elme kíván éjnek évadján a hullaházba jönni.
- Egy helyi rendőr a gyilkos kezére játszott - teszem hozzá, mikor megállapítását hallgatva önkéntelenül is szavak jönnek számra - Jó észrevétel, kizárt az öngyilkosság - Jennifer Wise nem az első esetem volt New Orleans-ban, bár tény, hogy az első furcsaságnak nyíltan bejelenthetem. Persze az én véleményem nem igazán kell senkinek. Én csak a piszkos munkát végzem, a boncmester tartsa meg magának az észrevételeit. Pedig, ha tudnák, hogy sokkal többet tudok ezekről a dolgokról, mint ők összesen egybevéve...
Nem érzem azt, hogy magyarázkodnom kellene, főleg nem valakinek, aki könnyedén lehet olyan veszélyes, mint amilyen én magam vagyok. Észben tartom, hogy halandónak esélye sincs ellenem. Boszorkány vagyok, méghozzá nagy erejű. A kor nem számít, a tapasztalat viszont annál inkább. Gyerekkorom óta temérdek időt fordítok képességeim fejlesztésére és a saját határaimat is feszegetem. Egy ember nem jelent veszélyt számomra, még a legádázabb sorozatgyilkos sem.
- Keresek valamit. Illetve, valakit - nekitámasztom vállamat az egyik négyzet alakú acélszekrénynek és erőteljesen mustrálom a velem szemben ténykedő nőt - Neked mi a mentséged a garázdálkodásra? - vonom fel szemöldökömet és közben kinyitom egy hozzám közel eső szekrényt.
A címkén a keresett név díszeleg: Rene Carson. Mosolyba rándul szám sarka, végül kihúzom az egész szekrényt, hogy a test teljes alakját láthassam. Lerántom a lepedőt, Rene meztelen teste pedig feltárul előttem. Hosszanti vágás húzódik a hasán, szemgödreiben lyuk tátong, amint eltávolítottam a szemgolyókat, csodaszép szőke haja pedig már hiányos - nem tudom, mikor és ki borotválhatta le, ezt kivételesen nem én tettem.
- Megvagy - súgom magam elé, majd kezeire téved tekintetem, keresem a gyűrűt, amit hanyag módon az ujján hagytam. Nincs ott, hát persze. Miért is lenne? Minden testékszert eltávolítunk róla, mikor tüzetesebben átvizsgáljuk.
Magamban szitkozódok és nem sok tart vissza attól, hogy felborítsam az egész asztalt, amin Rene teste fekszik.

Eső, hideg, szél.
Ez vett körül aznap, mikor egy viharvert dzsekiben, iskolatáskámmal a vállamon hazaértem a vitára, ami tudatosította bennem, hogy nevelőszülőkkel élek már tizenkét éve. Az érzés nem fogható semmihez, viszont volt min levezetni a dühömet, így sosem panaszkodtam miatta.
Eső, hideg, szél.
Most is ők nyúzzák a kabátomat, miközben a lelkemben törökülésben pihenő Fájdalom igyekszik sátrat verni bennem hosszabb távra. Nem engedhetem, elvégre huszonnegyedik éve már, hogy igyekszem mindent és mindenkit kizárni magamból. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a boldogság vagy épp csalódottság, mint határozottságom és egykedvűségem gyilkosai, felocsúdjanak bennem és elpusztítsák azt, amin évek óta fáradozom.
Nehéz lenne elmagyarázni, miért öltem meg Rene-t. Rene rendes lány volt és nem tett semmi rosszat az emberiséggel. Ha jól tudom még buzgó híve is volt Istennek, aki mint tudjuk, sosem létezett - nem az én világomban. Az a lány tudott és megértett valamit, amit mi egyszerű emberek sosem fogunk és birtokában volt az a dolog, ami legtöbbünkben nincs meg - a szeretetnek. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló habitusnak. Vannak orvosok, akik azért kísérleteznek emberekkel, hogy egy jobb világot teremtsenek és felfedezésük hasznára váljon a következő generációnak. Próbálnak jól cselekedni, de nagyon ritka az, amelyik maradandót alkot, a legtöbbjük ugyanis csak növeli a halottak számát országunkban. De mi van velünk? Velünk, kíváncsi kutatókkal, akiket nem érdekel például a rák ellenszere, de veszettül szeretnénk kifejleszteni az emberi test hibernálását vagy épp klónozását. Ez utóbbiba tartozom én is és szükségem volt Rene-re, hogy befejezhessem projektemet. És ha Rene-nek ehhez meg kellett halnia, hát megöltem.
"Miért pont én?" Emlékszem a hangjára, az arcára, sőt még az illatára is. Könnyek borították az arcát, némelyik már az állán csepegett le, én meg letöröltem onnan egy száraz ruhával, amit a szekrényben találtam. Meg akartam nyugtatni és elmondani neki, hogy jó célt szolgál mindezzel, de fölöslegesek voltak a szavak. Nem hitt volna nekem. "Egy beteg állat vagy!" Sokszor a valóság egészen más, mint ahogy a filmekben látod vagy elképzeled. Rene úgy beszélt velem, amit én a helyében nem engedtem volna meg magamnak... de hát ez én vagyok, az pedig ő. Illetve, ő VOLT.
Reggel csak egy sajtos szendvicset ettem, így kezdek most már megéhezni. A hasam többször is megkordult, de azzal nyugtatom magam, hogy ha ezzel hamar végzek, utána beülhetek a Cromwell Bárba és megehetek egy hamburgert vagy valami hasonlót. Esetleg egy kávé is megtenné, ami azt illeti.
A hullaház messze van Holly lakásától. Túl messze, így kénytelen voltam taxit fogni és táskát venni a vállamra, mert nincs időm arra, hogy hazaszaladgáljak a létfontosságú dolgaimért. Tegnap este megfordult a fejemben, hogy elhozom innen Rene testét, mert annak ellenére, mennyi becstelenségem tettem vele, tiszteltem. Tiszteltem ezt a testet, ami valami nyomorult, semmitmondó lelket tartalmazott és ez a test, ami rengeteget segített nekem, megérdemli, hogy tiszteletteljes helyre kerüljön - a temetőbe. Ma reggel viszont úgy döntöttem, elhozom, amire szükségem van és távozok, mintha nem is jártam volna ott.
Beléptem az épületbe, kisebb, mint amire számítottam. Chicago-ban kétszer ekkora volt, ami talán erős túlzás, de az én szememben mindenképp tágasabb volt, mint ez. Persze össze kell húznom magamon dzsekimet, mert többször is megborzongok, míg leérek arra a részlegre, amelyet keresek. Megnyalom számat, majd grimaszba rándulnak vonásaim, mikor megérzem azt a jellegzetes bűzt, amit a hullaszag áraszt magából és amit a fertőtlenítő némileg elnyom. A táskámat lehajítom egy székre, körbekémlelek, majd látván, hogy tiszta a terep, odalépek az első fémajtóhoz és kinyitom. Látni akarom, ki van benne és reménykedem, hogy Rene az. A lábujján fityegő címke tudatja velem, hogy bizonyos Arthur Rybak holttestével van dolgom. Visszatolom a pasast és bezárom az ajtót, majd egy másikhoz lépek.
Egy pillanatra elfog a félelem: mi van, ha itt találnak? Azzal nyugtatom magam, hogy nincs okom aggodalomra. Hajnali egykor nem fog idetévedni senki az ég egy adta világon.