Semmi jót nem ígért, hogy mindketten sérültek voltunk, egy harmadik, ájult félről nem is beszélve. A túlélési esélyeink jelentősen csökkentek, hála a kiütött testvérnek, de ahogy Adam számára, úgy számomra is a család volt az első, így tökéletesen megértettem feszültségét, aggodalmát. – Mondanám, hogy tűnj el innen vele a francba, de nem bírnád elvezetni a motort és még őt is tartani, jól gondolom? – kérdeztem tőle a leglogikusabb kérdést, mert ha tehetné, nem kérné, hogy vezessem őket és nem vetném meg ha itt hagyna, azért, hogy mentse a húgát. Sokban hasonlítottunk és ő is tudta, hogy nem venném a szívemre, ha magamra hagyna. A család mindenek előtt. – Volt már rosszabb is… csak adj egy percet.- kértem és még ő húgát és sérüléseit vizsgálta, addig én talpra vergődtem és arrébb lépve egy, talán két méter, fordítottam hátat nekik. Az igazság az, hogy pokolian éreztem magam. Ahogy karomra néztem, a nyílttörés látványa, csak még fájdalmasabbá tette a dolgot. – Fantasztikus… - morogtam mert ma már ez lesz a második alkalom, hogy helyre kell igazítanom a csontjaim és egyszer is rohadt fájdalmas. Kicsit meg is szédültem, mikor a csonthoz nyúltam és nem takarékoskodtam a sikolyokkal, amíg végig nem vittem a folyamatot. Reszkető testtel dőltem neki a sikátor bűzös falának. Vértől mocskos kezemmel töröltem le ajkamat és fordultam vissza. – Nem tudok motort vezetni. Autót viszont igen. Lopni is. – biccentettem a motor felé, mely pár méterre állt csupán a parkolótól. Odabent tombolt a buli, nem tűnt úgy, hogy bárki ki akarna jönni. – Rakd be a húgodat és szállj fel a motorra. Te mutatod az utat. – Indultam meg minden várakozás nélkül egy régebbi típusú ford felé és ahelyett, hogy betörtem volna az ablakot vagy hajcsattal babráltam volna, egyszerűen erősebben feltoltam az ajtót, minek következtében a zár, azonnal oldott és a riasztó sem szólalt meg. Beülve már nyitottam is a másik a hátsó ajtót, hogy Adam befektesse a húgát. Tudtam, hogy nem őrült neki de jelenleg nem volt jobb ötletem, arról nem is beszélve, hogy az idő sem engedte meg, hogy vitatkozzunk. – Utána lerakjuk az autót, a város másik oldalán, hogy még véletlenül se jussanak el hozzátok. Aztán pedig biztosítasz nekem egy helyet, ahol végre letusolhatok és meghúzhatom magam pár napig. – bár nem ezért segítettem, de ha nem aludhattam végre egyet, akkor nem élem túl a másnapot. A karom piszkosul fájt, így amíg a testvérét elfektette a hátsó üléseken, addig letéptem pulóverem ujját és felkötöttem vele béna karomat, ami fáradtságom miatt, csigalassúsággal gyógyult. – Ó, és egy hamburgert. – kacsintottam Adamre teljes természetességgel, pedig már szédültem a fájdalomtól mi karomban lüktetett. Amit meg kell tenni, azt viszont nem lehet halasztani, különben nagyobb bajban leszünk, mint valaha, én pedig ma már nem bírnám újfent megóvni magamat. Lehajoltam és a megfelelő helyeken való kutakodás után, plusz egy kés segítségével, hamar megtaláltam a drótokat, amikre szükségem volt és végül, pár perc után, egy kézzel és némi késlekedéssel de sikerült elindítanom a kocsit. Végre valami jó is történik ezen a napon! Ha Adam megindult, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kövessem őt, hiszen ő ismerte az utat. Nekem őrá kellett figyelnem és arra koncentrálnom, hogy ne zuhanjak össze mert akkor az autó irányíthatatlanná válik és legjobb esetben is az árakban kötünk ki.
A húgom miatti aggodalom és a düh, amit ezek a férgek iránt érzek, az első pillanatban teljesen elvakít, így sajnos elég meggondolatlanul támadok neki az elsőnek. Az elsődleges célom egyébként is csak az volt, hogy magunkra vonjam a figyelmüket, mielőtt komolyabb kárt tennének Clarában. Például, hogy az a vérszopó szárazra szívja. De azzal már nem számoltam, mi lesz, ha belemártom az alakba a csövet, így elhajolnom sem sikerül az ökle elől. Kissé megtántorodok, de hamar összekapom magam, és rántok egy nagyot az oldalából kiálló fémrúdon, amitől azonnal szép seb tátong rajta. Persze ez sem tartóztatja fel sokáig, csak egy-két levegővételnyi szünetet tart, amennyire sajnos még nekem is szükségem van, aztán már lendül is ismét az ökle. Ezúttal azonban sikerül kitérnem az útjából, és helyette előredőlve én bokszolok egy isteneset a gyomorszájába, majd rántom bele a fejét a térdembe. Vámpír vagy sem, ezt még így is épp eléggé megérzi ahhoz, hogy meginogjon. Ez idő alatt én előrántom az övemből a karót, amit többnyire magamnál tartok. Sosem tudhatom, mikor akadok össze egy ilyen marhával, bármikor szükségem lehet rá, és bevallom, vámpírok esetében előbb támadok, és csak aztán kérdezek. Ha fordítva tenném, már nem biztos, hogy élnék, a vámpírok uralta városban akkor van esélyem, ha megpróbálok egy lépéssel előttük járni. Ezúttal azonban nem vagyok elég gyors, hogy akadálytalanul a szívébe márthassam a fadarabot, mert egy ütésével felken a falra. A vállam roppan egyet, miközben nekivágódok a tégláknak, de a fájdalom milyenségéből és mennyiségéből ítélve nem tört el, maximum is csak megrepedt a csontom. A karó azonban kiesik a kezemből, én pedig úgy másfél méterre mellette érek földet. A dög azonnal rám veti magát, de időben felemelem a könyökömet ahhoz, hogy az arcába nyomhassam, majd átlendülve rajta veszem újra kézbe a karót, és mielőtt feleszmélhetne, már a szívébe állítom. Kell egy-két másodperc levegővételnyi idő, hogy összekapjam magam, aztán én is a húgom mellett zuhanok térdre. Kitapintom a pulzusát. Úgy néz ki, teljesen rendben van, ami miatt merem remélni, hogy nem veszített sok vért. Akkor nem is így nézne ki. Aztán megnézem a fejsérülését is. Csak egy horzsolás a homlokán, bár nem tér magához. - Azt hiszem, rendben lesz – fújom ki a levegőt. Csak most jövök rá, mennyire feszült voltam eddig. – Kórházba különben sem vihetném – gondolkodom hangosan, már csak Esther miatt is, közben ujjaim a húgom nyakát érintik. – Ez miatt sem. Ha így beviszem, megtudják, hogy vámpír támadta meg, az pedig hamar visszavezetheti Marceléket hozzánk, miután megtalálták ezeket itt – bökök fejemmel a két hullára, amiket magunk mögött hagyunk. – Jobb, ha mi is hamar eltűnünk, mielőtt bárki kijönne – kapom a karomba Clarát. – Figyelj – fordulok hirtelen Estherhez. – Umm… tudsz motort vezetni? – Szűkösen bár, de elférünk rajta hárman is, de aligha vezethetem én, ha közben a húgomat kell tartanom. Taxit viszont szintén kockázatos lenne hívni. Sajnos még mindig a negyedben vagyunk, és bárkivel is érintkezünk, könnyen visszavezethető hozzánk ez a kis zűr itt a sikátorban. - Te rendben vagy? – csak most mérem fel először Esther állapotát is. A karja elég csúnyán néz ki. – Úgy nézem, nem csak egy hamburgerrel jövök – állapítom meg, és mellékelek egy bocsánatkérő pillantást is. Egyáltalán nem szerepelt a ma délutáni terveim között, hogy vámpírokat gyilkolok, és veszélybe sodrom egy messziről jött fajtársam, de a dolgok itt sajnos így mennek.
Ahogy a motor leállt, már pattantam is le róla, hogy kövessem a férfit. - Határozottan a vendéged leszek egy hamburgerre. – nyögtem fel ahogy a sikátorba pillantottam. Egyértelmű volt a helyzet; a húga belezúgott valami irritáló vámpírba, aki élt a lehetőséggel és rávetette magát. Adamre kúszik pillantásom de a férfi már nincs is mellettem, azonnal arra a vámpírra veti magát, amelyik haverját fedezte és amelyik a sorára várt. Szerencsére még el is találja, hogy aztán ő maga szédüljön meg a rámért ütéstől. Heves, forrófejű lépés épp ezért közel sem taktikus, átgondolt. – No-no, fiúkák… - szólaltam meg pimasz vigyorral az arcomon - miért nem próbálkoztok inkább valakivel, a ti súlycsoportokból? Ígérem, sokkal jobban fogtok szórakozni. – persze, ahogy sejtettem, a mohóság és az ingerlés, miszerint csak ketten bírnak majd el velem, meghozza a hatását. Annak, akire Adam támadt csak a figyelmét vontam el ugyan de ez már elég volt ahhoz, hogy Adam elkapja. A másik pedig felém indult de elszámolta magát. Engem egy vámpír képzett harcossá, pontosan tudtam, hogy harcolnak. Maksim sem tudott legyőzni és nem véletlenül. Ahogy nekem iramodott, leguggoltam és még a vámpírsebessége ellenére is kifogtam lábait. Azonnal rájuk szorítottam és a vámpír erejét felhasználva lendítettem meg, hogy visszarepüljön a sikátor végére. Felpillantva, tekintetembe borostyánszín harag költözött és időt sem hagyva arra, hogy összeszedje magát, támadásba lendültem. Kezem a torkára fonódik és úgy csapom ismét neki a falnak. Gyorsabbnak lehet, hogy gyorsabb, mint én de így, hogy vészesen közeledik a telihold, semmiképp sem erősebb. Azonban ahogy a falnak taszítom testét, úgy fonja ujjait a karomra és megragadva húz magával engem is. Levegő után kapva pillantok rá, ahogy elém lépve készül átharapni torkomat. – Maksim baromira elégedetlen lesz a pocsék munkátokkal. Arról nem is beszélve, hogy ő akar engem. – mondom, hogy eltereljem figyelmét és bejön a dolog. A vámpír összezavarodik. Honnan a francból ismerhetném Maksimot, Marcel egyik legfőbb bizalmasát. Ez a zavar ugyan csak pár másodpercig tart de ez elég hozzá, hogy kimozduljak támadó ökle elől, mi bordáim helyett, a falat találja el. Szabad kezének ujjai azonban tincsembe marva rántanak magához. Leszorítva karjaim hajol zihálva fülemhez. – Ez valóban szórakoztató lesz. – suttogta kaján örömmel majd torkomba marva kezdte el szívni véremet. Mindössze pár másodperc elég volt, hogy rájöjjön, óriási hibát vétett. – Ti vámpírok, sosem tanultok. – fordultam ki előle – verbéna. – adtam tudtára. Igen. Ahogy átléptem a határt, első dolgom volt, hogy verbénát keressek és megegyem. Ismerem ezeket a mocskokat. Mindegy, kinek a vére csak vér legyen. De nem vagyok elég gyors. Hiába vájom tenyerem a bordái közé, megragad és hiába szorítom szívét, miközben szilánkosra töri csontjaimat. Felkiáltok ahogy az ismerős fájdalom eléri idegeim de nem csuklok össze, nem tántorodok meg. – Dögölj meg. – suttogom és ép kezemet is bordái közé vágva téptem ki szívét. – Basszus. – kezem reszket a kíntól de nem állhatok meg. Bízom benne, hogy Adam elbánik a másik vámpírral és ha ez még nem sikerült, azonnal húgához lépve kezdem el gyöngéden pofozgatni de Clara nem tér magához. Ép karommal hóna alá nyúlok de nincs elég erőm megemelni. Az utóbbi napok túl sokat vettek el tőlem és energiatartalékaimat a végkimerültségig pörgettem. Karomban égető fájdalom lüktet, annyira, hogy könnyedén elnyomja a fájdalmat mit a falhoz vágás idézett elő. Még a vércseppeket sem érzem mik fejemről folynak tarkómra. Végtelenül kimerülten térdepelek a nő mellé, újra és újra megpróbálva megemelni testét, sikertelenül. Tudtam, hogy nem hagyhatom cserben Adamet de azt is tudtam, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai után, nem volt elég időm felgyógyulni.
Tulajdonképpen megnyugtat, hogy reálisabban gondolkodik, mint az elsőre tűnt. Ketten valóban kevesek vagyunk ebben a játékban, akármit is szeretnénk lépni, mivel az ellenfelek szépen fogalmazva is nagyhalak. De nem is terveztem elnézni a francia negyedbe, és csak úgy bekopogni Klaus Mikaelsonhoz. Egyébként sem lenne sok értelme. Amit viszont az adósairól mondott, be kell vallanom, elgondolkodtat. Nem tudom, kikre is gondol, és milyen behajtatlan dolgokra, de így már kicsit más a helyzet. Azt hiszem, csak a bizalmatlanságom tart vissza attól, hogy elfogadjam a szövetségét, a segítségét, hiszen ennek ellenére sem ismerem eléggé. Azért jött ide, hogy Marcellel összefogva Klaust félretegyék az útból, biztosítva, hogy nem teremt több hibridet. És most negyed óra alatt teljes párfordulással akar biztosítani arról, hogy a minden közeli kapcsolatát felhasználná arra, hogy segítsen nekem Marcel ellen? Igen, talán lehetnék egy kicsit kevésbé bizalmatlan is, de nem olyan világban élünk, amiben ezt megengedhetném magamnak. A szükség mégis arra kényszerít, hogy elfogadjam a segítségét, legalábbis ebben a váratlan és égető ügyben, de a húgom az, akiért tényleg bármit megtennék, bárkivel szövetkeznék. Nem hiába állítottam korábban, hogy akár Klaus közreműködéséért sem haboznék könyörögni, ha azon múlna Clara élete. Szerencsére Esthert azonban nem kell győzködnöm. Megindulnék én egyedül is a negyedbe, csak tekintve, hogy ott hemzsegnek a vámpírok, öngyilkos küldetés lenne, és holtan a húgomnak sem tudnék segíteni. Bólintok Esther kérdésére. - Clara mostanában folyton a francia negyedben lóg, minden tiltásom ellenére is – adom át az egyik bukósisakot, miután már a motoromon ülünk. – Nem volt nehéz kitalálnom, hogy valami pasas miatt jár oda – akinek legszívesebben már rég kitekertem volna a nyakát, ha lett volna szerencsém hozzá. De ezt csak magamban teszem hozzá. – A húgom még nem váltotta ki az átkot, így közvetlenül nincs veszélyben, de attól még nem szeretem, hogy oda jár, csak bajba sodorja magát. – Ebben mondjuk olyan, mint a bátyja. Az ő korában én is csak a zűrt kerestem, és a vér ugyebár nem válik vízzé. – Sajnos akad ott pár ellenségem, vámpírok, akikkel a szóváltásoknál messzebbre még nem jutottunk, de… - nem fejezem be a gondolatmenetet. Bele sem akarok gondolni, hogy valaki a húgomat akarja használni ellenem. Indítom a motort, és kigurulva a bár mögül hamar gázt adok, aztán már száguldunk is a Masquerade irányába. A túloldalon állítom le a járgányomat, se túl messze, se túl közel, de nem akarok azonnal nagy feltűnést. - Ha Clara odabent van, nehezebb lesz megtalálni – jegyzem meg, aztán Estherrel az oldalamon megindulok az épület melletti sikátor felé, ahol ilyenkor már szintén félhomály van, nem szűrődik be sok fény, ezért előfordulhatnak ott is vérszívók. Arra tippelnék, hogy bármit is terveznek a húgommal azok a vámpírok, nem szeretnének hozzá közönséget, ezért talán itt lesznek. A megérzéseim pedig helyesnek bizonyulnak. Ahogy benézünk a szűk utcába, meg is pillantom a testvéremet, erőtlenül kapaszkodik valaki vállába, aki a nyakára hajol. Csak egy fél pillanatom akad jobban szemügyre venni a támadókat, mindkettő ismerős, mindkettőhöz volt már szerencsém, de csak éjjeljárók, így nem fog nagy feltűnést kelteni, ha végzünk velük. Mert feltett szándékom mindkettőnek kitépni a szívét, vagy legalább karót állítani bele. - Hé, nyomorékok! – kiáltok be dühösen, és megindulok feléjük, útközben felkapva az első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül. Egy közepes méretű fémcső. A férfi elengedi a húgomat, sőt, szinte földre löki, feje koppan a falban, és azonnal elveszíti az eszméletét. Legszívesebben odarohannék megnézni, hogy milyen állapotban van, de természetesen feltartanak. Mérhetetlen dühvel rontok neki a közelebbi vámpírnak, és a vasrúddal az oldalába találok, de ez nem tartóztatja fel túlságosan. Az ökle így is az arcomba talál.