Hát... legalább már annyival előbbre jutottunk, hogy megtudhattam, a halál torkában levő bajbajutottunk mi NEM lehet. De ettől nem érzem magam sokkal okosabbnak. Ez a nagy titkolózás frusztráló, de ugyanakkor egyre kíváncsibbá is tesz. Viszont ha ennyire nagy a baj, mégis miért kell harapófogóval kiszednem az információkat a nőből? Talán azt képzeli, hogy valamiféle médium vagyok, és magamtól kitalálom majd, hogy mit kell helyrehozni? A sóhajtására a szemöldökeim csak még feljebb emelkednek a homlokomon. És akkor végre kiböki, hogy miről is van szó. - Egy kislány? Ó! - Az utóbbi hang szinte csalódottan hagyja el a számat. Nem igazán szeretem a gyerekeket. Vagy inkább csak nem értem őket. Valaha persze én is az voltam, de ki emlékszik már arra? Bár most épp egy olyan kölyökről van szó, aki kómában fekszik. Az legalább nem csacsog sokat, és nem nyáladzik rám... vagy ilyesmi. Legalábbis addig, amíg fel nem ébresztem. - Hmm... Nos... nem vagyok egy csodadoktor. De valószínűleg tudok rajta segíteni. Azt lehet tudni, hogy mi okozta a kómát? Persze előbb mindenképpen látnom kellene, hogy mivel is állunk szemben, és gondolom, nem árt, ha sietünk, ha már az orvosok egyébként is lemondtak róla. - Pár pillanatig eltűnődve bámulok magam elé, mutatóujjam az államat dörzsölgeti, szinte hallom, ahogy a borostám serceg alatta. - Rendben – nézek fel végül szinte jókedvűen a vendégemre. - Meglátjuk, mit tehetünk. Viszont az lenne a legjobb, ha idehoznánk a gyermeket. Minden szükséges eszköz itt található, és amúgy sem lenne okos dolog a kórházban varázsolgatni. Meg tudja oldani az átszállítását? Ha segítségre lenne szüksége, szóljon Marcusnak, és intézkedik – legyintek az egyik ajtónálló vámpírom felé, aki némán bólint az utasításra. - Én addig előkészítem a terepet odalenn – állok is fel azonnal a kényelmes fotelemből. Odalenn alatt természetesen a pincét értem, ahol a mágikus kellékeket is tartom, de feleslegesnek érzem, hogy ezt most el is magyarázzam. Mrs. (vagy Miss?) Mankiewicz úgyis hamarosan a saját szemével láthatja majd. - Ó, igen, és ami az árat illeti: majd egyezkedünk róla, ha végre a saját szememmel láttam is a kis beteget – teszem még hozzá, mielőtt sietve távoznék a szobából. Utálok látatlanban ítélni, először tudni szeretném, hogy mi is ez az egész, mennyire komoly, és milyen szintű varázsláshoz lesz szükség ahhoz, hogy meggyógyítsam. Addig felesleges is lenne alkudozni.
Nem véletlenül haboztam, mielőtt elmondtam, miben kérem a segítségét. Azt hiszem, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem helyes, hogy idejöttem. Ráadásul a fickó nem néz ki egy jótét léleknek, aki bármelyik percben képes lenne megmenteni egy életet. Ellenkezőnek. Eléggé... ördöginek néz ki. Ettől függetlenül még egy cseppet reménykedem benne, hogy valóban kész segíteni, ha az ember képes megfizetni az árát. Nevetését hallva egy kicsit szerte foszlik bennem az a halovány reménycsóva, amibe eddig kapaszkodtam. Még talán sarkon fordulhatnék. De akkor eszembe jut Daisy, amint ott fekszik az ágyon tehetetlenül, öntudatán kívül, élet és halál között hánykolódva. A földet nézem, miközben a férfi diagnózisról meg átkokról beszél. Mintha csak beleégett volna a retinámba a kép a kislányomról a rozoga kórházi ágyon. Olyan tisztán van előttem a képe, hogy úgy érzem, ha kinyújtanám a karom, akár meg is érinthetném őt. De valószínűleg elég nevetésgesen néznék ki a levegőt simogatva. Utolsó kérdését hallva gyorsan elhessegetem a képet. Hogy mégis mennyit ér nekem ez az élet? Mindent. - Nem üldözik. Nem él önpusztító életet, nem átkozták meg, nem a szeretőm és nem a férjem... – sóhajtok. Mikor ismét szóra nyitnám a számat, nem jön ki belőle hang. Egy darabig csak próbálkozom kinyögni bármit is. – A lányom az – árulom végül el. Nyelek egy nagyot. – Kómában van és... le akarják kapcsolni a gépekről – magyarázom és közben érzem, hogy elönt belülről az idegességtől keletkező forróság. Hirtelen nagyon melegem lesz és a szívem is gyorsabb tempóra kapcsol. Kényelmetlenül helyezkedni kezdek a kanapén idegességemben. Lényegében a lányom élete múlik azon, mit mond a férfi. És valamilyen szinten az enyém is. Ha Daisy meghalna, egy kis darab belőlem is elveszne, felfordulna az életem, nem tudnám, mit kezdjek magammal. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy anyának elveszíteni a gyermekét, de nem is szeretném megtudni. Az árat tekintve, biztos vagyok benne, hogy nagy lesz. Hiszen ez egy „nagy szívesség”, ahogy ő mondaná. De igazából ez annyira most nem érdekel. Csak mentse meg.
Már csak azért is érdekesen alakul ez a találkozás, mert az előttem álló nő éppen az, akit korábban kinéztem magamnak a tömegből az ide nem illősége miatt. Egyértelműen kilóg a sorból most is, ahogy idegesen billen egyik lábáról a másikra. Nagy bajban lehet, vagy valami igazán fontosat szeretne kérni, amire nemigazán remél igenlő választ. Nos, hamarosan kiderül, hogy tudok-e segíteni, vagy sem. Bár még nemigen találkoztam olyan helyzettel, amire ne tudtam volna legalább átmeneti megoldással szolgálni. Hát, majd meglátjuk. Beinvitálom a kisasszonyt a bár felett található, privát vendégeknek fenntartott kisebb társalgóba. Itt mégis csak csendesebb és kellemesebb. Aztán hamar rá is térek a lényegre. Illetve megadom neki a lehetőséget, hogy ő térjen rá, hisz mostanra már igazán kíváncsivá tett, hogy miért is jött. - Megmenteni egy életet? - kérdezek vissza magasra szökő szemöldökökkel, aztán elnevetem magam. - És ez minden, amit mondhat? Kedvesem, ez nem ilyen egyszerű. Hmm... Gondoljon rám úgy, mint egy orvosra. Először tudnom kell, hogy mivel állok szemben, diagnózis nélkül nemigen tudok segíteni. Mitől kell megmenteni az illetőt? Üldözik? Önpusztító életet él? Vagy átkot szórtak rá? - Na igen, ez tűnik a legvalószínűbbnek, ha már engem keresett fel az ügy miatt. De ez így még akkor is kevés. - Az átkoknak is rengeteg formája létezik. Ahhoz, hogy megmentsem ezt a valakit, valószínűleg látnom is kell őt, és pontosabban tudnom arról, hogyan került az adott szituációba. Kiről van szó? Talán a férje? A szeretője? - billentem oldalra kicsit a fejem, és őszinte, már-már tolakodó érdeklődéssel méregetem a vendégemet. - Ami pedig az árat illeti... ez leginkább attól függ, mit tud felajánlani. Illetve... szívességnek általában szívesség az ára. Kis szívességért kis szívesség, nagyért pedig nagy. Mennyit ér magának ez az élet? - arcomra ezúttal ravasz, mondhatni gonoszkás mosoly kerül. Mindketten tudjuk, hogy eléggé fontos személyről lehet szó, ha már idáig eljött. És bevallom, imádom az ilyen helyzeteket, amikor valaki ilyen módon a jóindulatomra bízza magát, és a markomba kerül.
320 || [You must be registered and logged in to see this link.] || Ez most kicsit gyengébb lett :/
Idegesen álldogálok a lépcső alján. Ide-oda forgok, figyelem a tömeget. Van, aki önfeledten, van, aki öntadatán kívül, mámoros állapotban táncol. Páran csak iszogatnak, a pultnál ücsörögnek, ahogyan én is tettem az előbb. A legtöbben még vagy borítják magukba a különböző, bódult állapotot okozó alkoholos italokat, de ahogy látom, akad olyan is, aki már elégszer nézett a mostani estén a pohár fenekére. A szemem megakad egy csoport táncoló lányon, akik igen gátlástalanul, épphogycsak viselnek valamiféle ruhát. Alul elég hiányos az öltözetük. Nem értem, miért csak egy felsőt vettek fel, amit próbálnak percenként minél lejjebb húzni, hogy még takarjon valamit a nemesebbik felükből. Egy magukat férfiaknak nevező egyedekből álló kvartett már valószínűleg korábban szemet vethetett rájuk. Ennél feltűnőbben nem is mutogathatnának rájuk, persze a kis csitriknek fel sem tűnik, vagy ha mégis feltűnik, még tetszik is nekik. Nem értem, ez a korosztály hogy lehet ilyen erkölcsileg gátlástalan. De az is lehet, hogy bennem van a hiba. Megforgatom szemeimet. Inkább nem is figyelek rájuk. Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem át, miközben várakozok. Aztán a másikra. Aztán vissza az előzőre. Idegesen tördelem a kezeimet, aztán leengedem a karjaimat, összekulcsolom az ujjaimat. Sóhajtok. Csípőre teszem a kezeimet. Jól tettem, hogy eljöttem? Tényleg ez a helyes? Nem, egyértelműen nem. Még foghatnám magam és kisétálhatnék az ajtón. Már, ha a tömegtől átjutnék egyáltalán még ma... Mindenesetre nem, nem helyes, amire most készülök. Alkut kötni egy olyan valakivel, akiről semmit nem tudok, valószínűleg borsos árat fogok érte fizetni, ráadásul csak reménykedni tudok benne, hogy tud segíteni Daisy-n. Az már egy külön kérdés, hogy megéri-e, amire most készülök. Helytelen lehet, de ha valóban képes megmenteni a lányom életét, akkor igen, megéri. Talán megbánom, talán nem. Nem tudom. Kezdek kicsit türelmetlen lenni, pedig nem is állok itt olyan régóta. A lépcső teteje felé pillantok, pont arra, amerre kis idővel ezelőtt eltűnt a férfi. Pont, mikor arra fordulok, megjelenik előttem egy másik idegen férfi. - Shayna. Mankiewicz. – nyújtom kezemet kézfogásra, ahogyan ő is teszi. Engedelmesen indulok meg abba az irányba, amerre terelget. Ismét tördelni kezdem a kezeimet. A két őrként funkcionáló egyedről inkább nem is veszek tudomást. Nyilván okkal vannak odaállítva, ha másért nem, akkor jó pénzért.. A merőben nyugodtabb helyiségbe érve egy pillanatra megtorpanok, körbenézek. Nagyot nyelek, veszek egy mély levegőt. Ideges vagyok és azt hiszem, ezt leplezni se tudnám. Helyet foglalok a kanapé egy kényelmesnek tűnő szegletén. Hiába tűnik kényelmesnek, én kényelmetlenül érzem magam, de ettől függetlenül is szükségem van ennek a férfinak a segítségére, ha törik, ha szakad. A fajomra tett megjegyzésére nem mondok semmit. Nem bájcsevegésre jöttem. Másrészt meg ki az az idióta, aki szerint kihaltak az alakváltók? Badarság. Nagyon is élek... élünk. Még, hogy kihaltak... Jó vicc. Megköszörülöm a torkom, mielőtt beszélni kezdek. - Úgy hallottam, szokása... segíteni... másokon – kezdek bele végül. nNyilvánvalóan meg fogja kérni az árát, de bármi legyen is az, muszáj lesz megfizetnem. – Egy életről van szó – folytatom, aztán habozok egy kicsit. – Meg kéne... menteni – nyögöm ki végül, hogy miért is jöttem el ide. Elég furán hangzik kimondva. Sőt, mi több, teljesen abszurdul. – Mi lenne az ára? – teszem fel végül a számomra igen fontos kérdést. Tudni akarom, mivel kéne fizetnem érte. Pénz? Nem tudom... A klubot, a ruháit meg úgy az egész jelenségét elnézve, abból van neki bőven. Bármit képes lennék megtenni a lányom életéért, de azért jobb szeretnék tisztában lenni, milyen üzletbe készülök belevágni.
Ez az este kezd sajnos igen egyhangúan, sőt, unalmasan alakulni. Általában ilyen esetekben előállok valami érdekességgel a magam, és a privát vendégeim szórakoztatására, valami játékkal, versennyel... vagy csak elcsábítom az egyik hölgyeményt, aki aztán elvonhatja a figyelmemet. De ma... valójában ahhoz sincs kedvem, hogy megerőltessem magam, felkeljek a fotelemből, és kezdjek magammal valamit. Csak iszogatom az italomat, ami valójában még csupán a második pohárka ezen az estén, és a kiváló beállításnak hála tökéletes rálátásom van a lenti eseményekre, és az idefent zajlókra is. Aztán az egyik nőszemély, akivel nem is olyan rég dolgom volt, talán csak egy-két napja, veszi a bátorságot, és megközelít, arcán üdvözült mosoly, kezében valami színes koktél löttyen jobbra-balra. Egy határozott és elutasító mozdulattal emelem fel a kezem, majd valamivel szelídebb hangsúllyal meg is szólítom. - Ne most, kedvesem! Ma nem vagyok olyan hangulatban – ingatom a fejem is. - Menj, és keress magadnak más játszótársat – kacsintok rá, mire eloldalog, ugyanolyan bizonytalan ingadozással, ahogy jött is, én pedig ismét a tömeg felé fordítom a fejemet. Tudom, tudom, ennél általában sokkal társaságibb vagyok, de ötszáz évnyi szórakozgatással a hátam mögött néha megengedhetem magamnak, hogy kicsit unottabb és kedvetlenebb legyek, nemde? Ahogy a lenti eseményeket figyelem, egyszer csak megakad a pillantásom valakin, aki kevésbé tűnik ideillőnek, mint a többiek. Nem is tudom, talán túl komoly? Túl józan? Túl céltudatos? Határozott léptekkel szeli át a tömeget, az öltözködése sem éppen egy éjszakai bárhoz illő. Kíváncsian billentem oldalra a fejemet, és úgy figyelem őt tovább. Végül elér a végállomásához, és helyet foglal a bárpultnál. Hmm... talán mégsem olyan érdekes. Hisz nincs abban semmi szokatlan, ha valaki egy kemény nap végén sietve átverekszi magát a pultig, majd leissza magát. Érdeklődésemet veszítve sóhajtok, majd új alanyt keresek magamnak a sokaságban. Csupán néhány perce figyelhetem a párocskát, akik minden szemérmesség nélkül egymásra, vagy inkább egymásba másznak az egyik sarokban, amikor az egyik alkalmazottabb érkezése kirángat ebből az egyhangúságból. - Uram, egy nő önt keresi. Szívességet szeretne kérni – súgja nekem a fiatalember egészen közel hajolva. A legtöbben, akik elég régen dolgoznak már nekem, és elég fogalmuk van már a természetfeletti világról, már tudják, mit jelent ez. Üzletember vagyok, és nem csak a halandók között. Ez csak a felszín, de vannak sokkal értékesebb és érdekesebb dolgok a pénznél, amit a bárom működtetésével keresek. Dolgok, melyek izgalmasabbá, szórakoztatóbbá teszik a halhatatlan életem. Ez a legfőbb oka annak, hogy híresen jó vagyok bizonyos szívességek megtételében. - Valóban? Nos, akkor ne várassuk meg! - állok fel szinte követhetetlen sebességgel a fotelemből, és a férfit követve indulok meg a leendő kliensem felé. Végre történik is ma valami. Egész este ezt vártam. - Szép estét, hölgyem – lépek a nőhöz szélesen elmosolyodva. Nem is említették, hogy ilyen bájos vendéggel lesz dolgom. - Úgy hallottam, kérni szeretne tőlem valamit. Gabriel Royceston vagyok, de szólítson csak Gabrielnek – nyújtom felé a jobbomat egy kézfogásra, majd hamar a hátát érintve egy privátabb helyiség felé terelem, ahol nyugodtabban tudunk beszélni. A szoba csendes, szinte meghitt a vörös, barna és fekete árnyalataival dekorálva, a bőr és fabútorokkal, a kellemes megvilágítással, és a városra nyíló, vonzó kilátással. Az összhangot csak a két vámpírom rontja meg, akik az ajtóban szobroznak kétoldalt, de szegények, nem tehetnek róla, hisz ez a dolguk. - Itt sokkal kellemesebb lesz – mutatok a kényelmes kanapé és fotelek felé, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Én is azt teszem, majd az ölemben összekulcsolt ujjakkal lenyűgözve nézek nőre. - Egy alakváltó. Elragadó. Egyesek azt rebesgetik, hogy már mind kihaltak, de én sejtettem, hogy lesz még szerencsém a faj képviselőihez. - Bizony, elég volt egy érintés, hogy ráérezzek, mivel is van dolgom. A boszorkányok az ilyesmit mindig megérzik, főleg ha már van tapasztalatuk. De tény, hogy nagyon régen nem találkoztam egyel sem közülük, már csak ezért is igazán izgalmasnak ígérkezik ez a megbeszélés. - Halljuk hát, miben lehetek a szolgálatára? - kérdezem meg immár igazán kíváncsian.
A háromlábú kis fehér, támla nélküli széken ülök a tárdeimre támaszkodva. Már este van. Szinte mozdulatlanul figyelem az előttem lévő ágyon fekvő apró kis testet arra várva, hogy valamelyik pillanatban megmozduljon. Hetek óta így telnek a napjaim javarészt, de lassan reménytelenül. Az orvosok nem látnak sok esélyt javulásra. Túl nagy a kár, azt mondják. Felesleges itt ücsörögnöm, ezt is mondják. De egy anya mit tehetne, amikor a hat éves gyereke kómában fekszik, magatehetelenül, gépekre kötve? Hagyja magára? Ne is törődjön vele? Ne higgyen benne, hogy netán valami csoda folytán mégis rendbe jöhet? Muszáj hinnem benne. Ha pedig a csoda nem jön magától, akkor más eszközökhöz kell folyamodni. Nézem az ágyon heverő kislányom szinte élettelen testét. Közelebb húzódom a székkel az ágyhoz, apró, törékeny kezét kezeim közé fogom. Annyira hideg. Figyelem a kis ujjait, hátha megmozdulnak a következő pillanatban. Vagy a következőben. De nem. Semmi jelét nem adja a javulásnak. Hirtelen a kórházi szoba ajtaja kinyílik és egy kedves női hang szólal meg a hátam mögül. - Lassan vége a látogatási időnek – suttogja lágy hangon, mintha attól félne, hogy felébreszti a kis beteget. Lassan hátrafordulok és egy halvány, erőtlen mosollyal a tudtára adom, hogy vettem az adást. Ismét Daisy felé fordulok, hallom, amint az ajtó lassan becsukódik. Egy darabig még figyelem, hátha mégis jönne magától az a bizonyos csoda. Pár perc telhetett el. Felállok, de nem engedem el a kezét egy pillanatig sem. Lábammal arrébb tolom a széket, vissza a helyére, majd az ágy mellé lépek. Lehajolok és kisimítom sötétbarna haját arcából. - Minden rendben lesz, ígérem - puha, forró csókot lehelek homlokára. Szemeimet erősen összeszorítom. Szörnyű érzés így látni. - Minden rendben lesz - ismétlem, miközben elhúzódom tőle és felegyenesedek. Veszek egy mély levegőt. Finoman végigsimítok az arcán. Elindulok kifelé, de az ajtóból még visszanézek. A kórházból kilépve megcsap a friss levegő illata. Egy pillanatra megállok. Előveszek egy cetlit a nadrágzsebemből. Sóhajtok. Ha a csoda nem jön magától, akkor más eszközökhöz kell folyamodni. A cetlire felírt cím felé hajtok. Nem túl nehéz megtalálni a helyet, már messziről jól látszódtak a kinti izzók fényei, amik akarva, akaratlanul is arra kényszerítették az embert, hogy legalább egyszer odanézzen. Egy kis mellékutcában parkolok le. Kiszállva a kocsiból dzsekimet kicsit összébb húzom magamon. Már hűvös van és a szél is fúj. Megnyomom a kocsikulcson lévő egyik gombot és hangos pittyenéssel jelez az autó, hogy bezáródott. Határozott léptekkel indulok meg a klub felé, ahol remélhetőleg segítségre számíthatok. Még soha nem volt rá példa az életem során, hogy a „sötét oldalhoz” fordultam volna segítségért, de a lányomért bármire képes vagyok. A bejutással meggyűlik a bajom. Rengeteg ember próbál bejutni a szórakozóhelyre, aminek kint csak tolongás és heringparti az eredménye. Végre nagynehezen bejutok. Hangos, a benti hangulathoz illő zene üti meg a fülemet. Ami még egyből szemet szúr, az a tömeg. Ilyenkor este ezen nem kéne csodálkoznom, de így mégis hogy fogom megtalálni az illetékes személyt? Beljebb araszolok egészen a bárpultig, ahol leülök egy szabad székre. Rövid időn belül végre rám figyel az egyik ott dolgozó férfi. Fiatalnak tűnik, persze ez nem jelenti azt, hogy valóban fiatal. Akár száz fölött is lehet, ki tudja... Mikor megkérezi, mit adhat, csak legyintek. - Mr. Royceston-t keresném - mondom közelebb hajolva, kicsit hangosabban, hogy biztosan hallja. - Mégis milyen ügyben? – kapom a kérdést. A férfi tekintete érdeklődő, kíváncsi, mintha már igazából a zsigereiben reménykedne egy bizonyos válaszban. - Szívességet kérnék tőle... - válaszolom kicsit bátortalanul, mire a férfi arcán ravasz mosoly jelenik meg, majd egy pillanat alatt rögtön el is komolyodik. Odasúg valamit a kollégájának, kilép a pult mögül és elindul a lépcső felé minden szó nélkül. Felpattanok a székről és amilyen gyorsan enged a tömeg haladni, igyekszem követni a férfit. Egy pillanatra elveszítem, de ismét megpillantom a lépcsőnél. Hagyom, hadd menjen, már nem követem. Lassan odaoldalazok a lépcsőhöz. Itt várok rá. Egyszer még biztos visszajön. Ha pedig mégse, akkor tuti találok valaki mást, akit megkérhetek, hogy ugyan mondja már el, merre találom az itteni atyaúristent.
Marcel tudja, hogyan kell egy igazi bulit csinálni. Mindenki kivétel nélkül jól érzi magát, még a takarítók is, akik egy ingyen körhöz jutottak a királyunk által. Micsoda nagylelkűség. Ez akkor jön nála elő, ha nagyon jól érzi magát, de hát éljen soká Marcellus. Poharamat is emelem rá jó magasra, az egekig. Csodálom azt amit egyedül, ennyi idő alatt elért. Klaus alábecsüli, nagyon is, ami hiba. Marcel nem az a kis kölyök már, akit megismert. De nem fogom ennél is jobban magasztalni, mert szegény elkezd majd csuklani, félre nyel, és ebbe hal bele. A nagy emlegetésbe. - Köszönöm, Marcel. - mondom, még mielőtt táncolni kezdenék a kis szőkével, akit ide hozatott a szórakoztatásunkra. Tudni fogja, hogy mit köszöntem, nem kell különösebb magyarázat. Már fél szavakból is megért, és ez fordítva is igaz. Érzem a nő parfümjét. Valami francia, egész biztos. Már korábban is éreztem ilyet másokon, felkapott márka lehet. Talán Dior? Talán... annyira azért nem vagyok otthon a Francia parfümök háza táján. Férfi vagyok, nem divatmániás nő. Lassan táncolunk, egyre közelebb húzom magamhoz, és teljesen hozzásimulok. A puha bőre menedéket nyújt, és oltalmaz. Nem tudom mikor voltam utoljára ilyen nyugodt. Most minden jó. De ha minden jó... 5,4,3,2,1,. Igen. Valami mindig elrontja a jó kedvet. Diego az, láthatóan nagyon feldúlt. Miért hozzám jött? Nem látja, hogy ott van Marc... vagy nincs is. Nocsak, nocsak. A király máris élvezi a királyságát? Nem hibáztatható érte, formás volt a kis vörös. Diego elmondta, hogy farkast láttak, nem messze a bártól. Az emberek félnek, az éjjeljárók pedig nem tudják mit csináljanak. Marcel azt mondta, azt csinálhatok a farkassal amit akarok, ha megtalálom. Most itt van, szalasszam el a lehetőséget? Ha elkapnám mindenki felnézne rám, és csodálna, és végre bizonyíthatnám nem csak a többieknek, de magamnak is, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy itt legyek. Csókot nyomok a nő arcára, és megsimítom azt - Majd legközelebb, édes. - Diego-nak megmondom, hogy egy szót se Marcel-nek, csak maradjon a háttérben. Tudom mennyire szeret beleavatkozni mások dolgába, ebbe nem kéne. Én pedig egy szempillantás alatt tűnök el a VIP helyről, egészen ki a sötét éjszakába, ahol vár az ismeretlen veszély, és annak a forrása.
◌ 355◌ köszöntem Marci : ) ◌[You must be registered and logged in to see this link.]
Annak idején, mikor Maks még halandó volt, erre a nyers brutalitásra figyeltem fel. Ezt nem a vámpír léte hozta felszínre belőle, ez mindig is ott volt benne. A vámpírság ezt csupán fejlesztette. Elégedett vigyorral hallgattam ahogy a dühét átformálva kezdtek megszületni a fejében a gondolatok. Cseppet sem érdekelt a vérfarkasok sorsa, amíg a srácaim a város határain kívül tartották őket és amíg Maks levezethette a felgyülemlett feszültségét. Az a fajta vámpír volt akit halandó korában nem értékeltek eléggé… az a fajta, akiben nagy tehetség pihen de az emberek túl gyöngének tartják ahhoz, hogy vigye is valamire. A szememben Maks kicsit hasonlított Van Goghra. A művész folyton bizonyítani akart a világnak s ezért újra és újra tökéletesítette műveit… ám hiába, hiszen addig senki nem figyelt fel rá, még örökre el nem aludt. Halála után azonban műveit elkezdték kedvelni az emberek s ma már a legnagyobb aukciók zajlottak festményeiért. Maks tehetségét is csak halandó testének halála után ismerhették meg. Különösen barbár elmével áldotta meg a sors és én többek között ezért is tettem vámpírrá. – Tégy úgy, ahogy jónak látod. Élvezd ki! – kacsintottam és megemeltem poharam mintha csak tósztot mondtam volna. Elfordulva tőle vigyorodtam el amikor meghallottam a kis monológot, amit már nem először lőtt el de még mindig jól szórakoztam rajta. Elidőzött tekintetem a nőn akit elbitorolt. Megnyalva ajkamat igazoltam, hogy valóban szép kis darab s kár lenne érte. – Csak tessék. – intettem könnyedén, hisz a szórakozás alatt, nem azt értettem, hogy mindenben én vagyok az első, éppen ellenkezőleg. – Ne olyan mohón kölyök! – léptem a pároshoz s a nő nyakára hajoltam – egész esti partnert keresünk. – suttogtam a szőke bőrére majd nyakába mélyesztve agyaraim kezdtem el szívni vérét és rendíthetetlenül tettem így még szíve dobogása gyengülni nem kezdett. Akkor elléptem tőle, ahogy Maks is. – Ó, kedvesem… nem hagyhatjuk, hogy máris így elsápadj… - csóváltam meg a fejem és csuklómba harapva nyomtam a szájára karomat, hogy jobban legyen. Pár pillanat elég is volt hozzá, hogy ismét jobb színben pompázzon. – Szerezz még hozzá pár barátnőt – intettem az egyik éjjeljárónak, aki pár perc múlva egy vörös és még egy szőke oldalán tért vissza. – Táncoljunk kedveseim! – jelentettem ki mire a zene végre itt fent is dörömbölni kezdett. Karon ragadtam a vöröset és megpörgetve kezdtem vele táncba de mielőtt belemerültünk volna még felkiáltottam – Mindenki igyon egyet, én állom!
Szikrázó szemekkel tűrtem az utasítását. Belülről szinte felégetett a döntése, de tudom, hogy ő csak a jót akarja nekem. Szálljak vele szembe? Azzal a vámpírral, aki otthont adott? Aki megmentette az életem, és megtanított rengeteg dologra, amire más képtelen lenne? Köszönöm nem. Bár forr bennem az ideg, megpróbálom a dolgok jó oldalát nézni, ahogy azt mindig is tettem. - Ahogy akarod. - hajtom meg enyhén a fejem, beleegyezésképpen. - Ha megtalálom azt a kis farkast aki szórakozik velünk, én... - a tenyeremet ökölbe szorítva törtem apró darabokra azt a kristálypoharat, amiből percekkel ezelőtt még jóízűen kortyoltam. Leráztam a kezem, és az egyre szaporább légzésemet próbáltam lecsillapítani. - El fogok vele játszadozni. Azt kívánja majd, bárcsak őt is elégetnék, mint a boszorkányokat. De nekem máris jobb terveim vannak, sőt mi több. Rettentően tetszik a feladat. - ördögien mosolygok, az erek kidudorodnak a
nyakamból, a szemem pedig kidülled. Tisztára mint valami őrült tudós egy nagy felfedezése elején. Már rám fér egy kis kikapcsolódás, kihívás. Marcel szabálya szerint nem ölhetünk vámpírt, így a harc kimarad az életünkből. Ilyen kis kruccanások alkalmával szerezhetünk tapasztalatot, és itt dől el ki érdemes arra, hogy fényben járó legyen. Én már rég megkaptam a gyűrűmet. Diego-val rengeteg hülyeséget csináltunk, de mi voltunk az elsők. Aztán jött Thierry, akinek szokása volt elrontani a mókázást. A kis trombitájával mindenhova befújta magát, Marci pedig úgy tekint rá, mint rám. Olyan ez, mint egy családi kakasviadal. De jelen pillanatban nem érdekel se Thierry, se a többi probléma. Azok még holnap is itt lesznek, de a lehetőség a szórakozásra nem. Marci nagyon elfoglalt az utóbbi időben, úgyhogy most nem is lesz fontosabb dolgom annál, mint hogy megigyak vele egyet, kettőt. - Tudod, hogy minden hülye buliban benne vagyok. Dr. Maks rendel, kérem a következőt. - az éjjeljáró felé intek, aki épp most készül tönkretenni egy tökéletes példányt a ronda, igénytelen fogaival. - Meghagynám neked az első harapást, de most valamiért olyan kis mohó vagyok. - félre söpröm a lány nyakára hulló haját, közelebb húzom magamhoz, és kitapintom a szívverését. Szegénynek olyan magas a pulzusa, mint egy kolibrinek. Megnyugtathatnám, de felesleges elrontani, ami működik. - Hé papa, nem tudod mit hagysz ki. - nagy mosollyal az arcomon vájom a fogaim a legvonzóbb kis dudorba. Perceken át elidőzök rajta, miközben teljesen hátradobom a maradék hajtincseket a nő válláról, hogy a másik oldalon Marcel is hozzáférjen.
• • • •• words: 391•• music: - •• note: so... •• [You must be registered and logged in to see this link.] ••
- Abban bízzatok, amit mondok! – öblös, mély hangom ingerültté vált de mindig értékeltem, hogy ha valakinek van mersze őszintén beszélni velem. Maks is épp egyike volt azoknak akikben volt kurázsi megtenni ezt. Gondterhesen sóhajtottam fel és emelkedtem meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyi vámpír kételkedik abban, hogy tudom-e kezelni a Mikaelson famíliát bár várható volt. Rebekah vérmérsékletének köszönhetően több vámpír is halott és az egyik legfontosabb törvényem az volt, hogy senki nem ölhet vámpírt. Klaus akciói sem voltak mellékesek. Ismertem őt, vele nőttem fel. Tudom, hogy készül valami… főleg azóta, hogy szemet vetett Davinara. – Pontosan tudod, hogy nem bízok meg bennük Maks. De ha ezt mindenki más is megtudná, szerinted, mi tartaná vissza őket attól, hogy az ősiek ellen háborút indítsanak? És hidd el barátom… mindenki belehalna a próbálkozásba. – Lehúzva maradék italomat dőltem neki az egyik oszlopnak mi a boltíves ajtónak adott otthont. – Ekkora veszteséget pedig nem engedhetek meg. - Csak intettem, hogy folytassa, ne kíméljen. Nem lepődtem meg azon, hogy egyetlen nyugodt éjszakám sem lehet, amikor nem Klauson és a családja feltűnésén kellene agonizálnom. – Miből gondolod, hogy Thierry alkalmatlan rá? – kérdeztem összevont szemöldökkel hiszen Maks is tudta, hogy Thierry nagyon jó barátom. Tudtam a vérfarkasról de azt hittem ezt a problémát már orvosolták a fényben járóim de ezek szerint mégsem. – Nem Maks. – tudtam, hogyan fogja érinteni határozott elutasításom. Ha nem szeretném úgy, mint a fiamat, nem is fűznék hozzá magyarázatot. De úgy szerettem. – Azt akarom, hogy járj utána a vérfarkas mizériának. Olyan ember kell nekem aki tudom, hogy nem hezitál ha a helyzet úgy hozza, az pedig te vagy. Arról nem is beszélve, hogy neked van a legtöbb tudásod a nyavalyás farkasokkal kapcsolatban. – fordultam felé és bólintva folytattam. – A boszorkányokat személyes ügyként kezelem. Ha végeztél a betolakodó vérfarkassal, csatlakozhatsz hozzám. – Alaposan átgondolva, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy bizonyítani akart csak azt nem értettem minek. Nekem már megtette, a többiek szemében, pedig hiába tűnt gyöngének, ha én eléjük soroltam. – Keresd meg a vérfarkast. Az lesz az én ajándékom neked. Azt teszel vele, amit akarsz, amíg nem jelent veszélyt a városra. Elég, ha tudatod velem, hogy a veszély kiiktatva és mehetsz boszorkányt égetni. A szavamat adom Maksim. – felé nyújtottam a kezemet majd mikor megrázta, eleresztettem. – De most szórakozni akarok! Csak úgy mint a régi szép időkben. – vigyorodtam el mert Maks épp olyan mint én. Tudja, hogyan kell szórakozni és én ezt értékelem.
Persze az ősi család, bla bla. Tudom, hogy Marcel-t sok minden fűzi az ősiekhez, de szerintem túlzás ennyire megbízni bennük. Klaus építette ezt a várost, ezt minden alkalommal felemlegeti Marcel-nek, amennyiszer csak itt van. Márpedig az utóbbi időben megszaporodtak a látogatásai száma. Egy alapító nem hagyja csak úgy elúszni a kincseit. Rá merném tenni a fejem, hogy itt más is van a háttérben, de ugyan ki hinne szegény, fiatal Maks-nek? Senki. Marcel nem buta, abban bízok, hogy nem itta el a megmaradt eszét is. - Nem érted, barátom. Nem benned nem bízunk, hanem a Mikaelson-okban. Hallottuk a hírüket és tudjuk milyenek. Nem koccintani jöttek vissza, az biztos. Ezt te is beláthatod.- a pultos által elém rakott pohárra bámulok. A pirosló vértől, ami benne áll, a számban összefut a nyál. Annyira ínycsiklandozó, sokkal jobb mint egy dupla whiskey jéggel. Belekortyolok, és érzem ahogy lassan lecsúszik a torkomon. Még meleg, nem rég érkezhetett. Ezt imádom ebben a helyben, mindig a legjobbal kínál. - Ha minden kétkedőt eléd hoznék, félek összedőlne a hely. - megpróbálom egy apró viccel elsimítani a helyzetet. Apámként tisztelem Marcel-t, nem áll szándékomban feldühíteni. Nem akarok sem az ellensége lenni, sem a Kertjében rothadni évekig. Jobb, ha ezt a bizalom témát egy időre békén hagyom, és csak akkor térek vissza rá, ha már nagyon muszáj lesz.
Egy újabb nagy kortyolással kiürítem az előbb rendelt ínyencséget, és nagy levegőt veszek. Beleszagolok a körülöttünk terjengő illatokba. A hús, a vér, és az ital keveréke. Hmm, szép is az élet, de a halál még jobb. - Két dolog miatt jöttem. Csodálkozok is, hogy Diego vagy Thierry nem szólt róla még. Lehet rám vártak?- a két férfit keresem a szememmel, de sehol sem látom őket. Áh, a király egy kis kikapcsolódásra vágyott, már értem. Nagy kár, hogy most ilyen hírrel zavarom meg.- Újabb holtestek. Farkas támadás, Marcel. Az irányítás lassacskán csúszik ki a kezünkből, nem tudjuk ki lehet az elkövető. Küldhetnél ki valakit, hogy megnézze. - tölt egy kevés whiskey-t az én poharamba is, de először hezitálok, hogy megigyam - e. Nem akarok egy részeg estét, de a jó modor megköveteli, hogy fogyasszak, ezért nem is teszek másképp. Lehúzom elsőre az egészet, és a poharat nyugodtsággal takart izgalommal csapom neki a pultnak. - A másik pedig... a boszorkányok. Nagyon elbízták magukat, és szervezkedni kezdtek a hátad mögött. Példát kéne statuálnod. Thierry alkalmatlan a feladatra, Diego pedig már sokszor volt ilyen megtisztelő helyzetben. Én szeretném elintézni a dolgot, ha te is úgy gondolod.- végre meg akarom mutatni a többieknek is akik lenéznek, hogy engem nem szabad alá becsülni. Fel akarom magamra vonni a figyelmet, ennek pedig nincs jobb módja, mint a nyilvános boszi gyilkolás.
• • • •• words: 444 •• music: - •• note: so... •• [You must be registered and logged in to see this link.] ••
Egyedül jöttem. Se Thierry se Diego nem kísérhettek el bár jól tudtam, hogy ennek ellenére valahol a közelben figyelnek árgus szemekkel. Nem hibáztatom őket, elvégre is a dolgukat végzik. Nekem azonban ma senkire nem volt szükségem. Ki akartam pihenni az elmúlt napok eseményeit és jobb társaság szóba sem jöhetett mint az ital és pár ártatlan, kiszámítható és végtelenül egyszerű halandó akik nem kérdeztek semmit sőt… A nők az én örömömre játszottak egymással még a két férfi egymással küzdve próbálta bebizonyítani hűségét. - Maksim. Foglalj helyet. – tártam ki a karomat mikor megláttam a fiatalnak tűnő férfit akit több mint százötven éves vámpírként szúrtam ki magamnak. Hónapokig követtem figyelemmel és mikor megtudtam, hogy haldoklik, léptem. Vámpírrá tettem és azóta is hűséges barátként, fiamként állt mellettem. Ezzel a hűséggel érdemelte ki többek között azt is, hogy nem törtem ketté a gerincét amikor becézgetni kezdett. Maksim épp oly fontos volt számomra mint Lotte de persze mondanom sem kell, hogy két gyermekem rühellte egymást. Maksimot épp úgy neveltem ahogy Klaus tanított engem. Fiamként. Igazi vérszomjas vámpír volt. Emlékszem az első időkre amikor brutális kegyetlenséggel ám mégis irányított tervvel hódította meg áldozatait. Igazán büszke voltam rá. Lotte és ő voltak az én igazán hű gyermekeim, ehhez kétség sem férhet, maximális bizalmamat élvezték. A szőke csuklóját megragadva haraptam a húsba és némi vér magamhoz vétele után engedtem útjára a nőt. – Az a kis szőke kilencszáz évet ver rád. Mutass némi tiszteletet Maksim. – dorgáltam mi mint ahogy a nagyapa dorgálja fiatal és tudatlan unokáját. – Elmondtam, hogy nincs ok nyugtalankodni. Aki mégis ezt teszi, nyugodtan elém tárhatja, hogy nem bízik bennem. – ejtettem ki mély nyugalommal szavaimat mégis éles fenyegetés bujkált bennük. Aki nem bízott abban amit mondok az könnyedén árul el. – Mi több. Holnap hozd elém a kétkedőket. – egyenesedtem ki és az asztalon pihenő whisky után nyúltam. A kristálymetszésű pohár a fiatal vámpírral lehetett egy idős és ennek köszönhetően tökéletes tudással őrizte magában az aranyló italt. – Elég! – dörrentem fel ahogy a két halandó fegyvert rántott. Mindkettő felém fordult majd letéve a kést és az üveget távoztak a klubból. – Minek köszönhetem látogatásod? – vontam fel szemöldököm és az üveg után nyúlva töltöttem számára is az aranyló italból.
◌ 356 ◌ Ez szar lett. A következő nem lesz. ◌[You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: VIP szektor Szomb. Nov. 09, 2013 10:59 am
Kettesével veszem a felfelé vezető lépcsőket, a kezemet pedig végighúzom a fényes korláton, ami végighúzódik lentről egészen a másodikig. A VIP részlegbe tartok, tudom, hogy Marcel-t ott lehet megtalálni az esetek legtöbbjében. Marcel... mikor is kezdődött a "rajongásom" érte? Az évszámot egészen pontosan meg tudom mondani. 1919. Az egész világon dúlt a Spanyol nátha, minden második, vagy harmadik ember ebben a betegségben hallt meg. A szüleimet hamar elvitte a láz, jóval azelőtt, hogy én megbetegedtem volna. Nem volt senki, aki a gondomat viselje, mert a rengeteg cseléd, vagy szobalány napi egyszer-kétszer ha rám nézett, már sokat mondtam. Azt várták, mikor fogok már eltávozni az élők sorából. Balszerencsémre nem sokat kellett erre várjanak, mert ami gyógyíthatatlan, azon egy gazdag kis ficsúr sem tud változtatni, akinek annyi az élet tapasztalata, mint egy terhes csigának. Igen, semennyi. Odavesztem volna, és minden bukott volna velem, ha nincs Marcel. Miért mentett meg? A mai napig titok, és valami mély hang azt súgja, az is fog maradni. Egy nap csak úgy betévedt a házamba, szállást keresve, és igaz, hogy én megtiltottam a szolgálóknak, hogy beengedjék, de ők már csak azért is bosszantani akartak. Nem tudtam felkelni, mi mást tehettem volna, mint hogy elfogadom a helyzetet?! Egyszer meglátogatott, feljött a szobámba, ahol én már az utolsókat rúgtam. Össze vissza beszéltem, teljesen magamon kívül voltam. Csak a vér finom ízére emlékszem, és az azt követő csendre. Na de elég is erről álmodozni. Ami elmúlt, elmúlt. Már megtanultam, hogy ne törődjek sokat a múlttal, mert előbb vagy utóbb kísérteni fog. Két éjjeljáró állta el az utam, amint felértem, akik egy fiatal lány, mézédes vérére voltak rá állva. Úgy ittak belőle, mint akik 100 éve a "Kert-ben" rothadnak. Megfordult a fejemben, hogy megállok, és elzavarom őket, és magam fogyasztom el a maradékot, de jobb dolgom is van ennél, és nem vagyok ízléstelen disznó, hogy mások félben hagyott vacsoráját tüntessem el. Elegancia kis barátom, elegancia és tartás. Rájuk néztem, megköszörültem a torkom, ők pedig lassan, de biztosan félre álltak az utamból. Mindenki tudja, hogy a belső körhöz tartozok, és hogy amilyen kis aranyos, kisfiú vagyok, annyira tudok kegyetlen, gátlástalan férfi is lenni. Az évek megtanítottak arra, hogy ne mutasd ki se a gyengeséged, se az erősséged, mert az ellenségeid könnyen tanulhatnak belőle. Úgy lapozhatnak fel, mint egy könyvet. Had higgye az aki nem ismer, hogy cuki muki aranypofa vagyok. Csak bátran... Marcel-t az egyik kényelmes bár széken találom, ahol éppen valami szőke nővel beszélget. A pulton rengeteg üres pohár van, de nem hiszem, hogy mind a királyunké. Belé több tartás szorult, mintsem hogy leigya magát ilyenkor, mikor a háború küszöbén állunk. A mellette lévő üres székre huppanok le, és a kiszolgáló már tudja is, hogy egy pohárral kérek, a legfrissebb vérből, amit a mai nap behoztak. - MARCI, NEM MOST KÉNE ŰZNI AZ IPART. HA ÉRTED MIRE GONDOLOK. - bökök egyet a fejemmel a lány irányába. Tudom, hogy mennyire utálja, ha valaki Marci-nak szólítja, de én néha rettentően tudok szemtelen lenni. - MEDDIG ÓHAJT MÉG A NAGY BARÁTOD KLAUS A VÁROSBAN MARADNI? A TÖBBIEK EGYRE NYUGTALANABBAK, MOST, HOGY ITT VAN MÁR A HÚGA IS, AZ A KIS SZŐKE. REBEKAH UGYE?
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: remélem megfelel : )
Kezdőlap
Tárgy: Re: VIP szektor 
