Bánt. Már halandó korában is képes volt szavaival úgy sebet ejteni rajtam, mint senki más ezen a világon. Hirtelen túl mély lesz a seb. Tekintetem égni kezd a visszafojtott könnyektől. - Emlékszel azokra az éjszakákra, amikor egy szót sem szóltam és te addig simogattad a hajam, még álomba nem merültem? - kérdem hirtelen s tudom, hogy hangom megremeg. Nem érdekel. - Azokon az éjjeleken rettegtem a gondolattól, hogy megtudod az igazat... hogy mikor távol voltál, apánk más férfiak karjába dobott. - kitárom karjaimat. Várom elégedett vigyorát, kegyetlen nevetését. - Minden alkalommal fogadkozott, hogy ha nem teszem boldoggá azokat a férfiakat anélkül, hogy a magjaikat elvetnék bennem... - idézem apámat – akkor meg fog ölni téged. - Érzem, hogy kibuggyan az első könnycsepp a tekintetemből. Kislány voltam és rettegtem, hogy végezni fog az egyetlen emberrel akit tiszta szívből szerettem, aki ha most tagadja is de szeretett, valamikor régen, elfeledett időkben de szeretett. - S azokon az éjjeleken féltem, ha egyetlen szót is szólok, elvesztelek. Így hát hallgattam. S mikor szerelembe estem, újra és újra elzártál a világ elől, bebörtönöztél. S a rácsaid miatt menekültem el tőled. Mi volt a vétkem? Mást mertem szeretni. Szóval gyűlölj csak, kívánd a poklot poklát nekem, mert aki enged a szívnek ezt érdemli. - nem vagyok drámai. Nem emelem fel a hangom, nem zokogok. Pár könnycsepp végigfolyik arcomon s a vérbe hullik tova de nem születnek újabbak. Dacosan emelem meg fejemet. Soha nem akartam ezt elmondani neki. Meg akartam őrizni és sírba vinni. De ahogy kimondta azt, amitől kislányként mindig rettegtem, képtelen voltam elrejteni a sebet mit ejtett rajtam. Forrón ég az arcom. - Még mindig értesz ahhoz, hogyan sebezz meg valakit a szavaiddal, hogy szánts mélyen a húsba penge nélkül. - mondom és hátrébb lépek tőle. Nem emelem el pillantásom, annál nagyobb örömöt nem akarok neki már nyújtani, mint amennyit most kap. - Egyetlen pillanatra sem hagyott el a bűntudat. Azonnal vissza akartam menni de már nem volt rá lehetőségem. De én legalább soha nem voltam olyan gyáva, hogy kikapcsoljam az érzelmeim, hogy elfeledjem ki vagyok. S most... - előtte termek. Gyöngéden érintem. Ajkaihoz emelkedem és csókot hintek rájuk. Finom, gyöngéd, szeretettel teli csókot. - Elégedett lehetsz. Megkapod amit akarsz, bátyám. Feladlak. Ezúttal azonban nem gyűlölhetsz érte. Nem üldözhetsz egy olyan bűnért többé, amit nem követtem el. - hátrébb lépek, elfordulok tőle. Kiegyenesedem. Izmaim megfeszülnek. Bántani akarom, amiért bánt, amiért gyűlöl... amiért visszatértem hozzá és ő kitépi a szívemet azért, mert az egyszer, régen, naiv kislányként szeretni mert. - Sajnálom, hogy ez lett belőled. - mondom még mielőtt kilépek az ajtón. Szívem összeszorul a fájdalomtól. Intek a boszorkánynak, hogy induljunk, nincs maradásunk. Az éjszaka hamar elnyel; gyors vagyok és cseppet sem vágyom társaságra; nem. Ölni vágyom. S a két fiatal, kik a Cromwell bárból lépnek ki zárás után, épp nekem való falat. Arról sejtésem sincs, hogy mindkét nő a bárban dolgozik. Ez csupán véletlen. S én feltépve torkukat enyhítek a sebeken mit két szó nyitott testemen s lelkemen. S ezen az éjszakán, újra és újra enyhítek a fájdalmamon mi vérontásba kerget.
Meg sem lepődtem azon, hogy tisztában volt az áldozatom nevével. Ő már csak ilyen volt. Mindenkit alaposan megfigyelt, úgy, hogy az illető ne tudjon róla. És az a bosszantó az egészben, hogy nem egyedül voltam, hanem voltak embereim, kapcsolataim. Ahogyan neki is. Mégse sikerült megtalálnom őt, s ő pedig mindvégig figyelt engem anélkül, hogy feltűnt volna. Vagy nekem, vagy másoknak. Elismerhetném furfangosságát, de nem fogom megadni neki ezt a tiszteletet. Azt nálam ki kell érdemelni. Kemény munkával. Apropó munka, majd egy új... Arcom oldalra fordult, és égett egy ponton, ahol Anastasia megcsapott. - Azt meg kell hagyni húgom, hogy erősebb lettél. - fordítottam ismét rá immár sötét pillantásomat. - Ne tagadd. Mindketten tudjuk, hogy élvezted. - villantottam egy ezer wattos mosolyt. Nem éppen illett bele a helyzetbe, de az egyik rossz szokásaimhoz tartozott, hogy nem mindig tartom be a megkívánt illemet. Főleg nem a báromban, ahol én vagyok a király. Itt az én szabályaim éltek, amelyeket nyugodtan megszeghettem. Természetesen, ha egy vendég vagy egy alkalmazott tenné ugyanezt, szigorú következményeket vonna maga után. Nem arról vagyok híres, hogy könnyen feledek és megbocsátom mások bűneit. Épp ellenkezőleg.. A falnak csapódtam, és a mellettem lévő polcról leesett valami jelentéktelen tárgy. Nők. Mind olyan kiszámíthatóak.. Amikor feldühödnek, csak törni, zúzni tudnak. Nekünk, férfiaknak pedig el kell őket tűrnünk, hisz hogy néz ki, ha felvesszük ellenük a harcot? Mondjuk pont nem nekem kéne erről papolnom. Én, aki már több száz nőt kínoztam, szégyenítettem meg. - Édesem. - nevettem fel a szeretni szónál. Ellöktem magamat a faltól, és már-már szégyenemben csóváltam meg a fejem. - Szeretni? - kérdeztem vissza, hogy meggyőződjek róla jól hallottam-e. - Sosem szerettelek, sosem foglak. - vontam meg egyszerűen a vállamat. Ki kellett verni az ilyen hiú ábrándokat a fejéből, még hogy én szeretni őt azok után amit tett? Ugyan már.. Jó.. az lehetséges, hogy ifjú koromban nem úgy pillantottam rá, mint a húgomra, de az a láng már rég kigyulladt. Ráadásul az a fiú is meghalt. - Érdekes kérdés, Anastasia. - nyomtam meg ugyanolyan hanglejtéssel a nevét, ahogyan ő előbb a bátyám szót. Így akar játszani? Folyamatosan mardossuk egymást, ez teszi őt boldoggá? Hajrá! - Szóval.. - nyaltam meg az alsó ajkamat. -, ha itt most haldokolnál nem tudnék sajnálatot kifejezni. Nem tudok se szeretni, se örülni. Érted? A gyilkolást se tudom élvezni! - tártam szét karjaimat, miközben az irodámban sétáltam. Már nem is kínzom a kis szőke csitriket. Minek? A vérük látványától csak éhes leszek, semmi más. A szörnyeteg, mely alig várta, hogy újabb és újabb lányt csonkítsak meg, eltűnt. - De. - emeltem fel a mutatóujjamat a látvány kedvéért. - Amikor meglátlak nem tudom kiverni a fejemből ezt a mérhetetlen haragot. - torpantam meg, mintha hirtelen egy láthatatlan falat húztak volna fel előttem, és felé fordultam. - Undorodok tőled. - közöltem vele a színtiszta igazságot. Máshogy már tényleg nem tudtam kifejezni magam. És még ha ezek után is azt merészeli gondolni, hogy én valaha is szeretni fogom őt..
Nem vonom el a pillantásomat. Légzésem nyugodt marad, ajkaimon mosoly játszik. - A bátyámat akarom. - ez az igazság. Nekem az kell, aki mellé hosszú évszázadokkal ezelőtt menekülhettem ha rémálmok gyötörtek, ha az eget kettéhasították a villámok, ha apánk részegen tért haza és ragadta meg az övet, hogy elnáspángoljon mert úgy tartotta kedve. - Őt azonban elvesztettem, amikor megadta magát. - rántom meg vállamat látszólag könnyedén de izmaim megfeszülnek, ahogy közelebb lép. Csábít a gondolat, az oly sok mindent ígérő szempár de túl jól ismerem már ezt a pillantást; ha tükörbe nézek, épp ez néz vissza rám. Lábaimat keresztbe fonva hallgatom a történetet és koccintásra emelem poharam, mikor ahhoz a részhez ér, hogy elrabolta Emmát. A nő sosem volt titok számomra. A vadász azonban igen. - Az édes kicsi Emma. Igazán édesen próbált ellenállni, ezt aláírom. - emlékeztetem rá újra, hogy a távolból én figyeltem őt... hogy tudtam, mit tesz, merre jár, mégsem kerestem fel. Akkor megölt volna. Ma már más a helyzet és ezt mindketten jól tudjuk. - A tapasztalataim alapján, a boszorkányok nem túl hosszú életűek ebben a városban. El nem tudom képzelni, hogy miért nem szálltál velük szembe. - rántom meg vállam újra, észre sem véve, hogy mellkasomon megfeszül kissé a blúz, hogy szoknyám feljebb csúszik. Nem akarom ingerelni, így nem. Tudom, hogy vonzza a testem de ezt már régóta tudom. Nekem nem ez kell. Azt akarom, hogy úgy akarjon ahogy ezt a nyomorult halandót... hogy úgy vágyjon rám, mint egykor, hogy végre viszonozhassam szerelmét... hogy végre megadjam neki azt, amire vágyik, amit megérdemel. Szeretni akarom őt, szeretem őt. - A múlt maradjon meg annak ami. Titok. - nem akarom, hogy tudja... nem engedhetem, hogy tudja. Félek attól, hogy kiderüljön mire kényszerített apám. El akarok veszni benne, általa. Jogot akarok adni a kezébe végre, hogy megtegye azt, amire gyerekkorunkban vágyott, hogy ne legyek többé tiltott gyümölcs a számára. Megragad és engem váratlanul ér heves, nyers érintése amire az én engedélyem nélkül, azonnal reagál a testem. Mellkasom szapora emelkedésbe kezd, ajkaim elnyílnak kissé. Tudom, hogy ezt akarja látni de nem tudok parancsolni magamnak. Ujjai ismét elvesznek tincseim között, épp úgy, mint régen. Oldalra feszíti fejemet és azonnal rám veti magát. Agyarait belém mélyeszti és belőlem kibukik egy elrejteni kívánt sóhajt, egy titkosnak hitt vágy. Elereszt. Vérem forrón folyik kebleim közé és tapasztja az anyagot össze megfeszülő testemmel. Miután elhajol, hatalmas pofon csattan arcán. Nem veheti a jogot a testem felett, nem kezelhet egy egyszerű bábként. Én nem egy szánalmas halandó vagyok, aki képtelen ellenállni sármának. Én a húga vagyok s nem érdekel mi történt a múltban, így is fog érinteni. Nem pedig mint egy mezei cafkát. Tekintetem ravaszul csillan meg még könnyű mozdulattal ugrom le az asztalról, hogy aztán a falnak taszítsam a férfit. - Soha többé ne merd ezt megtenni. - a taszításhoz képest, hangom nyugodt, szinte már békés, ami több fenyegetést hordoz egymagában, mint szavaim. Soha nem emelem fel a hangom. Különösen akkor nem, amikor dühös vagyok. Ez az én testem. Ha nem engedem, hogy érintse valaki, akkor az nem is teheti meg és ez alól, bátyám sem kivétel még ha szeretném is elhinni amit mond. Szeretnék belekapaszkodni a gondolatba, hogy ha kikapcsolom érzelmeim, az enyém lesz s én az övé... hogy a sebek valóban feledésbe merülnek, hogy az évszázadok óta mardosó bűntudat végre eltűnik és a helyébe nem lép más mint vágyakozás, élvezet, sóvárgás. Mégsem hittem neki. Megcsóválva fejemet léptem egy lépést hátrébb. Szoknyámat szinte már szégyellősen igazítottam meg. - Felfedezzük? Öt perce sincs, hogy azt mondtad, soha nem tudnál újra szeretni. - léptem egy újabbat hátrébb és elfordulva tőle léptem ismét az asztal mellé de ezúttal nem ültem fel rá, csak nekidőltem. Tekintetemmel őt kerestem. Miféle játékba kezd? Hatalma harcot akar? Egyet, melyben rávesz, kapcsoljam ki az érzéseimet, csak, hogy bebizonyítsa, még mindig hatással van rám? Elvégre, egész gyerekkoromban őt követtem. Ösztönösen tértem le az ösvényről ha azt mondta, soha, egy pillanatra nem ébredt bennem kétely, még akkor sem mikor a víz alá rántott és hosszú percekig ott tartott, ajkát az enyémre tapasztva, mikor már nem kaptam levegőt. - Nem. - rázom meg fejemet és tincseim arcomba hullanak, úgy, ahogy vannak; ziláltan, Alex érintése után vágyódva. - Szóval itt van ez a kis szőke, akit nem bánnád ha megölnék de most sem tudsz másra gondolni, mint, hogy biztonságban van-e. Jó kapcsolót találtál magadban bátyám? - kérdem megnyomva az utolsó szót erőteljesen és táskámat magamhoz vonva kutatok benne egy zsebkendő után, hogy letöröljem a kebleim között pihenő csíkot. Benyálazom a zsebkendőt majd lassú mozdulattal oldom egy gombomat, hogy könnyebben hozzáférjek saját véremhez.
Egy gyors mosoly villant át az arcomon, mikor szemmel láthatóan a vádam megérintette őt. Ugyanolyan hatást tudtam benne kelteni, mint anno. Legalább ez az egy dolog, amely nem változott meg köztünk. Végignéztem felszerelésén. Minden passzolt egymáshoz, haja tökéletesen állt, mintha most lépett volna ki a szalonból, keze ápolt és finom, nem egy munkáskeze, amilyen édesanyánké volt. Az ékszerek csillogtak, ahogy a kis résen beszűrődő napfény rájuk esett. Tagadhatatlanul egy modernkori nő volt, ki figyelt az öltözékére. Hidegen hagyott engem. Számomra az a kislány kellett, akinek hajszálai kuszán álltak, aki egy rongyban is bámulatosan festett. Akkor nem a ruháival hódított. Hanem önmagával. Sosem értettem minek ez a sok pucc. A természetes szépség nagyobb erővel bír, mint holmi méregdrága dizájner készítmény. - És akarod? - egy újabb kérdést szegeztem felé anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust. Kíváncsi voltam rá, milyen hatást keltek benne. Természetesen akkoriban egy ujjal se mertem hozzá nyúlni, de képzeletben a legmocskosabb dolgok is lejátszódtak bennem, mikor éjszakánként ugyanabban az ágyban aludtunk. Néha megvártam, míg elnyomja őt az álom, hogy gyönyörködhessek arcában, elsimítsam a tincseket, végighúzzam ujjamat bársonyos bőrén. De sosem nyúltam hozzá. Pedig mennyire akartam.. Nagy önkontroll kellett hozzá, hisz egy vágyakozó kamasz voltam. Más nőkkel úgy bántam, mint az állatokkal, nem voltam se finom, se gyengéd. Az évek során megtanultam őket kihasználni, hisz csak a pénzük kellett. De Anastasia nem részesült ebben. Ő egészen más volt. És mivel ennyire önfejű voltam, és akaratos, nem hagyhattam, hogy más megkapja az én kis virágszálamat. Magamnak akartam őt. Mindig lecsippentettem pár ezüstpennyt, hogy összegyűljön annyi, amivel egy új életet tudnánk kezdeni Ana-val. Ez sosem következett be, mivel megszökött. Hátrahagyott engem. Az asztalon lévő dolgok nagy része a földön kötöttek ki, és helyet foglalt rajta. - Érezd magad otthon. - tártam szét karjaimat, majd hanyagul a zsebembe dugtam a kezem. Megállt bennem a levegő, amikor combjára tévedt a tekintetem. A szoknya feljebb csúszott, de nem mutatott sokat, viszont nekem már ennyi is elég volt. Összeszorított fogak közül lassan kipréseltem magamból a levegőt, mikor azt a nőt hozta fel, akit a legeslegjobban szeretnék kiverni a fejemből. - Scarlett. - mondtam el a nevét, hogy többé ne a kis szőke jelzőt használja. - Több, mint tíz éve ismerem. Elraboltam a húgát, aki kísértetiesen hasonlított valakire. - úgy vigyorogtam, mint egy gyerek és egy röpke pillanatra rá emeltem a pillantásomat, hogy vegye az adást. Hát ki másra hasonlíthatott volna? A drága húgomra. - Aztán elcsábítottam, először egy játéknak indult, majd.. - lenéztem a földre, és nem folytattam tovább. Szánalmas voltam. Beleszeretni egy halandóba?! Ráadásul egy vadászba, ez a legjobb az egészben. - Most pedig az átkozott boszorkányok egy tervet szövögetnek ellenem, és elküldtem annak érdekében, hogy megvédjem őt. - zártam le rövidre. - De most ne beszéljünk róla. - lassan raktam egymás elé a lábaimat, és kihúztam kezeimet a zsebeimből. - Mit is mondtál az előbb a múlttal kapcsolatban? - álltam elé, és kicsit sem finoman széttártam a lábait, hogy minél közelebb férkőzzek. Megragadtam a formás fenekét, és egy egyszerű mozdulattal elém csúsztattam, hogy érezhesse keményedő férfiasságomat. Időközben a szoknyája is feljebb csúszott, mondjuk tettem róla, hogy úgy is történjen. - Édes Ana.. - túrtam bele hajába, majd oldalra rántottam, felfedve a nyakát. Gyorsan belemélyesztettem fogaimat a bőrébe, felsértve a bőrt, de nem is azért, mert szomjas voltam. Josslyn már csökkentette az étvágyamat. Abbahagytam, és áhítattal figyeltem, ahogy csurog le a vére, a fehér blúza alá, mely gyorsan magába szívta. - Nem tudod miből maradsz ki. - a kézfejemmel letöröltem az arcomról a maradék vért, és próbáltam visszanyerni a normális kinézetű énemet. Eléggé nehéz volt, mivel a szoba már teljesen átvette a vér jellegzetes illatát. - Kapcsold ki. Ez egy teljesen új világ, ami csak arra vár, hogy felfedezzük. - direkt használtam többes számot. Ahogy az érzések megszűnnek, úgy szűnnek meg a régi sebek is. Egy új kezdet, tele lehetőségekkel..
”- Apám, kérlek, ne tedd! - tekintetem égett a visszafojtott könnyektől, ujjaim elfehéredtek az erőtől amivel a takarót szorítottam, hogy testemen tartsam azt. Persze, ő nem könyörült. Alexander az estélyen adta oda testét az ékszerektől ragyogó, finom selyembe burkolt gazdag asszonyoknak, még én végre nyugalomban kerülhettem olyan urak szeme elé, akik az én tisztaságomra tehettek ajánlatot. - Hallgass. Még mindig görnyedt vagy. Húzd ki magad! - kezeivel hátrafeszítette a vállaim. - Had lássák, hogy már asszonyi formád van! - ujjai könnyedén végigsiklottak bimbózó melleimen és rátapadtak az egyik mellbimbómra. - Nem hagyhatsz cserben ma este. Ha mégis megteszed, keservesen megbánod. Nem akarod, hogy baja essen a bátyádnak, ugye? - ujjaival belém döfött és nekem kegyetlenül fájt amit tesz velem. - Ugye, nem? - kérdezte ismét. - Nem. - feleltem alázatosan mire ő letörölte kibuggyanni készülő könnyeimet, hogy aztán lerántsa rólam a takarót és beinvitálja az urakat, kik kényük, kedvük szerint használhattak még nem lopták el ártatlanságomat és még nem ejtettek rajtam egyetlen sebet s foltot sem. Apám szigorú ember volt. Az ajkamat használhatták a férfiak, apró kezeimmel, melleimmel elszórakozhattak de nem hagyhatták rajtam nyomukat és nem márthatták meg bennem férfiasságukat. Én pedig nem mertem beszélni mert rettegtem, ha megteszem, a bátyám többé nem jön haza és akkor már semmi akadálya nem lesz annak, hogy apám kurvává tegyen.” - Sosem állítottam, hogy nem hibáztam. - hirtelen ér a vád és mély sebet ejt lelkemen. Tekintetem megkeményedik egy pillanatra. Hibáztam, amikor bolond, szerelmes fiatal nőként elhagytam a bátyámat. Buta voltam, naiv és azt gondoltam, hogy Jean egy új világot mutat majd nekem, ahol nem kell többé éheznem, ahol a bátyám, nem üldözi el a kérőket, ahol nekem is jár a gyöngédség, az érintés varázsa, a vágyak bitorló tüskéi... Jean valóban új világba vezetett... ám ez a világ sötét volt, romlott, kegyetlen. Éhes egy fiatal testre, egy ártatlan, tiszta lélekre... Vágyakozva emelt tenyerére és ajkai mohón tapadtak testem köré, hogy felzabáljon, hogy a romlásba taszítson. Szerelmes voltam a romantika eszméjébe s ezért cserébe az árnyak elragadtak. S most hirtelen úgy érzem, hibáztam, mikor idejöttem... mikor feladtam a menekvést előle és fullasztó szerelme elől. - Jobb ha valami a múltban marad. - feleltem egyszerűen de nem voltam képes tagadni a hangomból hirtelen felszakadó fájdalmat. Emberként szerettük egymást. Ő életben tartott engem, én életben tartottam őt. Éjszakánként ágyába bújva feledkeztem meg a világról, még tincseimet simogatta, hogy el tudjak aludni. Most azonban marja tincseim, hogy szavaival fájdalmat okozzon. „Csak egy kiégett kis szuka vagy, akit bármelyik pillanatban megkaphatnék.„- Talán megkaphatnál. - ismerem el szavait – de nem vagyok sem kiégett, sem kis szuka. Ha meg is kapnál, azért lenne mert én azt akarom. - rántom meg vállamat és ahogy végre eleresztem tincseit, újra szúr. Érzem, hogy mérgezzük egymást, hogy olyan mélyen forgatjuk meg a másikban a tőrt, amennyire csak képesek vagyunk rá de mégsem bírok elszakadni. Túl sokáig menekültem előle. Váratlanul mosolyodom el és két könnyű lépéssel követem, hogy aztán lesöpörve asztaláról a kevésbé fontos, csupán halandók számára fontos anyagokat üljek fel az asztalra. Lábaim könnyedén lóbálva harapok bele ajkaimba. - Nem. S ami a piát illeti. A tied a bár, nem? - kérdem egyszerűen és széles mosolyra húzom ajkaimat. - Alexander, engem nem érdekel mibe fog kerülni. - jegyzem meg egyszerűen és nem nehéz kitalálni mire gondolok; nem tágítok, még nem kapcsolja vissza érzéseit. - Mesélj nekem a kis szőkéről. Mi olyan különleges egy egyszerű emberben, hogy Alexander Cromwell, a kegyetlen hasfelmetsző, a híres mészáros, kikapcsolta az érzéseit érte?
- Apánk halott. És egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő. - feleltem mogorván, és akaratom ellenére feltörtek a rég homályba veszett emlékek. A koszos tükör előtt vizsgáltam magam. Ez az egész öltözék olyan rémesen festett rajtam, én teljesen meg voltam elégedve a szakadt nadrágommal, és a poros felsőmmel. A harisnya túlságosan is tapadt rám, kellemetlen viszketést vonva maga után, a rövid kabátka pedig egyszerűen rémes volt. "Mint valami bohóc." ~ jutott egyből eszembe, amint megláttam magam. Látszott, hogy alig került valamennyibe, hisz a legócskább anyagokkal lett összevarrva, de mégis úgy néztem ki, mint aki rendelkezik némi ranggal. A királyi udvarban egy bál lesz, és hogy hogyan surranok be, azt még magam se tudom, de az apám sosem engedte meg nekem, hogy kihagyjam az ilyen eseményeket. Tudniillik rengeteg olyan nő van mindenféle cicomában, akik alig várják, hogy mások karjába essenek, és pár órára elfeledjék a boldogtalan életüket. Igen.. Önnön nem is vennék részt az ilyen eseményeken, de muszáj a családom miatt. Szükségünk van a pénzre. Ha én nem lennék akkor valószínűleg már rég éhen haltunk volna, én vagyok az, aki ha nem is mindennap, de minden harmadnap kenyeret varázsol az asztalra. A testemből élünk, már évek óta. Egész kisfiúként léptem be a nagybetűs világba. Apám a húgomat még tartogatja egy előkelő férfinak, hisz az erényük nélkül a lányok már csak az utcán boldogulhatnak. Mondjuk, én meg is ölném azt a lurkót, aki egy ujjal is hozzá mer nyúlni az én kis Anastasiamhoz. Ezért tűrök, és nyelek, és nem szólalok fel apám ellen. Ana kedvéért csinálom mindezt, hogy neki ne kelljen átélnie azokat a szörnyűségeket, melyeket nekem.. Csak remélem, idővel meg fogja érteni, hogy miket áldoztam fel... Érte.. - Persze! - csattantam fel, és elkezdtem nevetni a szánalmas helyzetünkön. - Fogj csak mindent rám, húgom. Hisz a világ körülötted forog, és te képtelen vagy hibákat véteni. - csóváltam meg a fejemet, és elengedtem a tincsét. Közelítettem egyet felé, s mellkasunk a másikét súrolta. Régen, hogy áhítoztam egy ilyenért. Most meg olyan semmilyen. Közömbös. - Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek. - egy gúnyos mosoly csücsült az ajkam szélén, és végig néztem azon a nőn, aki miatt teljes mértékben megbolondultam, akiért feláldoztam volna az életem. Mostanra ezek az érzések elmúltak, és szerintem, ha valaha is visszakapcsolnom azokat a fránya érzéseket, nem változna meg a véleményem. - Már nem gyakorolsz rám olyan hatást, mint régen. Csak egy kiégett kis szuka vagy, akit bármelyik pillanatban megkaphatnék. - sóhajtottam fel a mondatom végén. Ez a keserű igazság, amellyel sajnos szembesülnie kellett. Túl sokat képzelt már magáról, és valakinek le kell őt hoznia a rózsaszín - az ő esetében fekete - felhőkről. - Így már nem vagy olyan izgató. - nyögtem fel halkan, amikor hátrarántotta a fejemet. Kölcsönösen alázzuk meg a másikat, ez a legjobb fegyverünk a másik ellen. Mindketten változtunk egy olyan irányban, amelyet a másik képtelen elfogadni, még mindig a régi énünket keressük egymásban. De azok már rég halottak. Az idő múlásával az ember is változik, és azért valljuk be.. ötszáz év nem kevés. - Anastasia.. - fordultam meg, nem válaszolva a kérdésére. - Csak azért jöttél, hogy ingyen piát kaphass, és kioktass engem? Nem gondolod, hogy mára elég volt? - vakartam meg a tarkómat, és Josslyn fejére vándorolt a tekintetem. Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé, a semmibe. Majd valakit elrendelek, hogy temesse el. Ennyit talán megérdemel a munkájáért. Habár a múltkor egy kicsit megcsapolta a kasszát, és a lopást képtelen vagyok eltűrni. Akkor megy az erdőbe, hadd lakjanak jól a varjak, és a férgek. - Gondolom, tisztában vagy vele, hogy merre található az ajtó..
- Apánk is mindig ezt mondta vagy tán már elfelejtetted? - kérdem élesen, hiszen ez volt nála is a kifogás, minden alkalommal, amikor kihúzta a nadrágszíjat, hogy elverjen valamelyikünket... többnyire engem, hiszen Alex teste templom volt, azt csak azok verhették, akik fizettek érte. Az esetek többségében bátyámnak fogalma sem volt róla, hogy mit tesz velem apám. Éjjelente ágyába másztam és szorosan testéhez simulva bújtam hozzá, mert tudtam, hogy ő az egyetlen aki megvédhet a fájdalomtól. - Nem. Megfojtottál. Ha nem lettél volna olyan mohó és önző, akkor soha nem szököm meg. S ne hidd, hogy nem fizettem meg az árát. - hangom halk hiába vagyok dühös. Mozdulataim sem árulnak el de ettől még nem fájnak kevésbé szavai. Josslyn felnyög mikor agyaraim átszakítják ereit. Mohón, erőszakosan veszem vérét minek íze egy félédes bor ízéhez hasonló. Nem a legzamatosabb teremtés de nem is a legrosszabb palack a szüret után. Kisimítok egy tincset arcából és füle mögé hajtom, mielőtt bátyámhoz küldeném. A nő tekintetében félelem csillog és én élvezettel figyelem, ahogy bátyám elé lép. Perverz izgatottság, különös bizsergés fut végig rajtam, ahogy Alex megragadja karcsú alakját, megigézi, majd épp ugyan olyan barbár vadsággal mártja nyakába fogait, mint én. Elégedetten figyelem, ahogy Alex lehunyva tekintetét átengedi magát a szörnyetegnek, ahogy a csontok törni kezdenek, a nő felsikolt és egy pillanat múlva vége. Feje fivérem kezei között pihen, hogy mikor Alexander rádöbben mit tett, ott landoljon teste többi részénél. El tudtam volna még játszani a naiv kis pincérnővel de egy cseppnyi sajnálatot sem ébreszt bennem holt látványa. Épp ellenkezőleg. Vigyorogva figyelem testvéremet, ahogy letisztogatja magát. Scarlett fotóját elnyeli a vér. - Ahogy kívánod. - gonosz fény csillan tekintetemben. Figyelem tekintetét és tudom, hogy blöffölt az imént de nem teszem szóvá. Az ő lelkén szárad a nő halála, nem az enyémen. Nekem nem kell kikapcsolnom az érzelmeimet, hogy képes legyek szörnyű dolgokra. Scarlett egy halandó és mint olyan, számomra semmi. Elveszem őt a bátyámtól, mert megtehetem... elveszem őt, épp úgy, ahogy a bátyám is elvett tőlem minden férfit, akit valaha jobban mertem szeretni nála. Ő miért érdemelné meg a lehetőségét annak, amit tőlem minden alkalommal ellopott? Ragadozó léptekkel közelít felém de nem moccanok, nem kezdek sürgető hátrálásba. Ajkait pimasz vigyorra húzza, tincseim után nyúl. Nem rezzenek meg bár közel járok hozzá. Emlékeztetnem kell magamat rá, hogy egy vér folyik ereinkben, ő épp oly bábmester, mint amilyen én vagyok és vele épp olyan veszélyes játszani, mint velem. Ha szeretünk akkor mindenünkkel és tagadhatatlanul, ha büntetünk, akkor kíméletlenül és kegyetlenül. - A terveimhez bátyám, fájó de semmi közöd. - lépek közelebb, már amennyire az ujján levő tincsemet ereszti és ajkaira simítva ujjaim törlök le pár kósza vércseppet, hogy aztán lenyaljam őket ujjaimról. Nem hagyunk kárba veszni semmit. Testem pulzál a vágytól, miközben arra gondolok, hogy legszívesebben a falnak taszítanám, hogy magáévá tegyen végre, hogy beteljesüljön az évszázadokkal ezelőtt született, mocskos s bűnös vágyunk egymás iránt. Kifordulok előle, ha kell, hagyom, hogy kiszaggassa tincseimet. - Kedvesem, én vagyok az egyetlen nő, akit soha nem fogsz tudni kiheverni. Így viszont számomra te semmi vagy. Haszontalan. Szánalmasabb, mint egy halandó. - a háta mögé kerülök, tincseibe túrom és hátrarántom fejét – Mélységesen csalódtam benned. Csodáltam amit azokkal a nőkkel tettél. A művészeted. A bestiát, aki képes erre. - eresztem el és intek a hullára – Ez csak egy porhüvely. Egy váz. Mit kezdjek egy vázzal? - lépek el mellőle és újabb üveget húzok elő a vitrinből, hogy italt töltsek magamnak. - Törjem össze vagy töltsem fel?
Fülem mellett elengedtem sértegető szavait. A régi Alex ezt nem tette volna meg, már rég előhúzta volna gondos kis tasakjából a szépen letisztogatott kínzóeszközt, mellyel addig gyötörném, ameddig csak kedvem tartja. Húsába vájnék, megvárnám, míg összeforr a sebe, és aztán megismételném. És ez menne egészen addig, míg testéből ki nem áramol az összes vér.. Évek óta gyakoroltam hasonló kinézetű hölgyeményeken, mindegyikkel úgy bántam, mintha a saját tulajdon húgom lenne. Mindenkiben csak Őt tudtam látni.. Anastasia-t. - Azt tettem, amit tennem kellett. - vontam meg a vállamat, és mélyen beszívtam a levegőt, hátha egy kicsit kitisztul az agyam. Lehet, hogy nekünk több alkohol kell, mint az emberi szervezetnek, de nem is múlik el gyorsabban. Sőt.. mi is szoktunk másnaposak lenni, és pocsék egy érzés. - Megvédtelek, Anastasia. - ragadtam meg az asztal szélét erősen, és tekintetébe fúrtam a sajátomat. - Az olyan szemétládáktól, mint akivel elrohantál. - érzések ide vagy oda, sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megtudtam, hogy az egyik suhanccal lelépett. Napokig tomboltam, törtem, zúztam, embereket küldtem utána. Volt egy idő, mikor abbahagytam a keresést, de már nem tudom minek a hatására akartam ismét látni őt. Talán az első Anastasia kinézetű lány megcsonkítása után.. Igen.. akkor egy olyan mértékű düh futott át rajtam, amelyről jól tudtam, hogy csak az ő vesztesége tudja lecsillapítani. A halála lesz az én elégtételem. Mikor Scarlett szóba került, lefagytam. Még soha senkinek se beszéltem róla. Egyrészt, mert védtem őt, másrészt azért, mert ami. Egy vadász. És mi vámpírok, igyekszünk elpusztítani a ránk jelentő veszélyeket. Marcel és társai számára pedig egyértelműen az. Itt a hűség, és a barátság szóba se jöhet. Ugyanúgy megölné őt. Én pedig azt nem hagyhatom... nem hagytam. Hirtelen előttem termett, és eltulajdonította tőle a képemet. Na igen, az alkohol teljesen lelassította az érzékszerveimet, ha teljesen tiszta lennék, simán ki tudtam volna védeni őt. Szóra nyitottam a számat, de mielőtt bármi is kijött volna rajta az egyik alkalmazottam lépett be az ajtón. - Josslyn, ez most nem a megfelelő idő. - szóltam rá egy unott arcot vágva, de húgom beelőzött. Az irodám hamar megtelt a friss vér illatával. Nagyot nyeltem, csitítva a bennem uralkodó ösztönöket, azért mégiscsak a pincérnőm. "Majd szerzel másikat.." ~ súgta az a bizonyos sötét hang, mely nem szokott nyugton hagyni, és teljesítettem akaratát, nem löktem el magamtól a lányt. Hagytam, hadd söpörje haját arrébb, és fejét oldalra biccentve ott volt a friss seb, melyet Ana ejtett rajta alig pár másodperccel ezelőtt. A tépőfogaim megnagyobbodtak, az éhség mart belülről, és vérerek hálózták be az arcomat. - Azt akarom, hogy érezz mindent. - igéztem meg, és azzal a lendülettel egy új sebet ejtettem rajta. Beleremegett vékony kis teste, ott vergődött karjaimban, melynek hatására erősebben szorítottam. Kezeim nyakára tévedtek, fojtogattam, és szívtam a vérét. Nagy kortyokban ittam, mohón, nem ügyelve a tisztaságra. Teljesen elkapott a hév, nem tudtam uralkodni önmagamon, mintha kicseréltek volna. Egy halk puffanás zökkentett vissza a jelenbe. És kinyitottam a szemeimet. Az élettelen test ott hevert lábaim előtt, a végtagjai össze vissza álltak, a feje pedig.. a kezemben. Elengedtem, és az arrébb gurult. - Öld meg. - vettem elő a zsebemből egy fehér, selyemből készült zsebkendőt, és megtöröltem kezeimet, arcomat. Hamar átvette a színét, és a holttestre dobtam azt. Majd megigézek valakit, hogy tegye rendbe az irodát. - Mint mondtad.. nem érdekel. - léptem át a lányt, és Ana felé vettem az irányt. - És utána mi a terved? - vontam fel szemöldökömet, és a szokásos kacér mosolyom jelent meg az arcomon. Az a mosoly, meg sok nőt fosztott már meg az alsóneműjétől. - Szerinted képes lennék ismét szeretni téged? Azok után, amin keresztül tettél? - tekertem egy hajtincset az ujjaim köré, és finoman meghúztam, miközben válaszára vártam.
Felvonom szemöldököm. - Épp olyan vagy, mint az apánk. - vetem oda neki szavaimat – Épp olyan gyáva. Ki vagyok? A nő, akitől elvetted a boldogságot, mert olyan féltékeny voltál! Volt egyetlen kérőm, kit ne félemlítettél volna meg? Akadt csak egy, akiért ne büntettél volna meg? - kérdem élesen de nagy levegőt véve nyomom el magamban haragomat. Nem hagyhatom, hogy eltérítsen szándékomtól. Tudom, hogy ezt akarja. Aztán tovább beszél és én hallgatom. Végül csak elvigyorodom. - Ó, ez igazán édes! - csapom össze két tenyerem, miután szemrebbenés nélkül és mozdulatlanul hallgatom szavait, miután az üveg darabjaiban végzi a falon. Nem rémít meg, így nem. Apánk jut róla eszembe és ez inkább elszomorít, mintsem megrémít. - A bátyám szerelmes. - megcsóválom a fejem. Annyi időbe telt de végre megtörtént. Talált valakit, akit anélkül tudott szeretni, hogy meg akarta volna kínozni, rabjává tenni. S most még az emberségét is kikapcsolta. - Mi történt, elmenekült? - Addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg. Nem fogok innen elmenni addig, még el nem érem amit akarok. Vissza fogja kapcsolni az érzéseit. Előttem terem de nem moccanok. Mellkasom szaporábban kezdett emelkedni és süllyedni közeledtére. Tagadhatatlan, elsöprő vágy vesz rajtam erőt. Hirtelen fájó vágy ébred bennem. Ajkai enyém fele közelítenek de tudom, hogy csak játszik velem, tudom, hogy ingerelni akar, azért, hogy magára hagyjam, hogy feladjam kis játékunkat... de én soha nem vesztek. Nincs a véremben a lehetősége sem. Én nyerni fogok. - Két dolog miatt fogom őt megölni – termek ezúttal én előtte és lopom ki a zsebéből kilógó képet – Az első a gyávaságod. A második... nos kedvesem, én sosem vagyok csak második. - pontosan tudom mit miért mondok. Ajkaimon ravasz mosoly húzódik. - De hiszen úgysem érdekel, nem de? Nincsenek benned érzelmek többé. Miért mentenél hát meg egy egyszerű halandót? - bizonytalan kopogtatás szakít meg, mielőtt folytathatnám. Egy félénk leányzó lép be és pillant végig rajtunk. A tegnapi pincérnő, épp időben. Elmosolyodom, a nő mögött termek és fogaim a nyakába vájva nyelek pár kortyot édes véréből. Magam felé fordítom. - Nem hagyhatod el ezt az irodát, még azt nem mondom. Most pedig menj és kínáld fel a véred a bátyámnak. Úgy hiszem éhes. - bezárom az ajtót mögötte és a nő azt teszi amit mondok; hiába, nincs más választása. Nem több nekem mint egy báb, nem is lesz több soha. Egy szánalomra méltó halandó. Amíg ő lép, én a képre emelem a tekintetem. - Nem változtál semmit. Még mindig nem tudsz meglepni. - dobom felé a képet. - Egy újabb szőke. - elégedett vigyorra húzom ajkaimat. Elgondolkodom, hogy lehet, valóban megölöm. Ha más nem, ez bizonyosan visszahozza az érzéseit, még ha az nem is lesz más, mint gyűlölet, irányomban.
- Kinek képzeled magad? - csaptam rá szabad kezemmel a fotel karfájára. Mintha egy reccsenést hallottam volna.. Egyből feltápászkodtam helyemről, heves cselekedeteimhez némileg hozzájárult az alkohol is. - Azt hiszed csak úgy belibbensz ide évszázadok után, és még van merszed gyávának hívni? - üvöltöztem vele, és hirtelen dühömben a falnak dobtam a kezemben lévő üveget. Az apró szilánkok szanaszét estek, és egy röpke pillanatra megcsodáltam, ahogy lecsurog a folyadék a tapétáról. Mindegy! Az én bárom azt csinálok, amit akarok, akárkivel, akármikor. - Engem? - hangsúlyoztam ki, és visszahuppantam helyemre. Látásom némileg rosszabbodott a nem tudom hányadik üvegem folytán. Letérdelt elém, amelynek teljesen örültem volna, ha nem ebben a helyzetben lennénk. Mit is mondhatnék? Férfi vagyok, és ilyenkor imádom a legjobban a nőket. Nem emeltem rá a pillantásomat, érintése hidegen hagyott, teljesen elvesztette a régi báját. Már rég megőrültem volna, de most.. mintha egy átlagos ember simítana végig az arcomon. - Sok dolog történt, míg távol voltál. - feleltem összeszorított fogak mögül, és minden finomkodás nélkül megmarkoltam aprócska kezét. A tekintetébe vájtam a sajátomat, és végre szabaddá engedtem gondolataimat, melyek már évszázadok óta nyugtalankodtak bennem. - Számomra egy senki vagy. - súgtam alig pár centire az arcától. - Megtaláltál, de mégsem. Már nem ugyanaz az ember vagyok. Ahogy te sem. - engedtem el őt, és pillantásommal követtem őt. Olyan szabadon mozgott a szobában, tudta mi hol található. Vajon most van itt először? Vagy elég ideje volt kiismernie a helyet? - Szőke nők? - kérdeztem vissza kicsit értetlenkedve. Tényleg tudott mindenről. Átvettem a poharat, és koccintottunk. Egy húzásra kiittam a benne lévő tartalmat, majd a földre helyeztem. Nem is tudom, mikor kínoztam meg igazán egy nőt. Az utóbbi időben teljes mértékben lefoglalta a figyelmemet Ő. Scarlett... Pedig élveztem akkoriban. Különféle helyzeteket játszottam el a kis alagsoromban, ahol én diktáltam, ahol nem volt semmilyen szabály, ahol ÉN uralkodtam... - Igazad van. - húztam végig ujjamat alsó ajkamon, és lenyaltam a maradék italt. Ismét felálltam helyemről, s egy szemvillanás alatt előtte teremtem, kissé ingadozva. - Viszont van egy valaki.. akihez te nem érsz fel. - meredtem az ajkaira, s végigsimítottam arcán. Oldalra biccentettem a fejemet, és csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Szaporábban kezdtem el venni a levegőt, régebben ölni tudtam volna egy ilyen pillanatért. Most már.. Nem érdekel. Mert megkaphatom őt, bármikor amikor csak akarom. Szinte tálcán kínálta fel magát. De hol abban a mulatság? Emberként még csak egy gyönge, érintetlen rózsa volt. Igen.. mint a kert közepén lévő legcsodálatosabb vörös rózsa. Megőrülsz a közelében, le akarod szakítani, magadénak akarod, de nem lehet, mert mindent tönkretennél azzal. Így csak bámulod, s távolból vágyódsz utána. De valakinek sikerült leszakítania. Számomra elhervadt Anastasia. Közelítettem arcához, miközben ajkaim szétnyíltak. Lehunytam a szememet, és mielőtt megízlelhettem volna őt, megálltam. - Milyen érzés másodiknak lenni? - egy gunyoros mosolyt villantottam rá, és hátráltam, míg magam mögött nem éreztem az asztalomat. Ott összefontam a karomat, és vártam. Vártam, hogy mikor fogja föladni ezt az egész "mentőakciót", s remélhetőleg utána visszatérhetek az Anastasia mentes életemhez.
Elveszett. Bármi is történt, nem voltam mellette és ez egyszer valóban későn érkeztem. A bátyám megadta magát, elveszett a sötétségben, a félelemben. Kikapcsolta az érzéseit, elmenekült előlük. Annyi évszázad áll mögötte amiben fájdalom, kín és düh formálta és most úgy döntött, arra az útra lép, ahol ezek az árnyak már nem alakíthatják tovább. Mélységesen csalódtam a döntésében és végtelenül fájt látnom, hogy szerinte ez az ő útja. Szerencséjére túl makacs vagyok ahhoz, hogy ezt csak úgy elnézzem neki, hogy ezt elfogadjam. Szavaira gőgösen horkantok fel. - Megtaláltad magadat? - kérem őt számon, mert a történtek ellenére a húga vagyok és mert megtehetem – Ugyan, ne nevettess. A gyávaságod találtad meg. Legföljebb. - Nem riaszt meg állapota. Lehúzom maradék italomat és hozzá lépek. Nem hívom táncra; becserkészem őt. Szeretem. Azt aki és ez nem ő. - Annyi évszázad után miért most? Mi történt ami miatt megfosztottad magad attól, ami azzá tesz, aki? - kérdem újra most már kevésbé gőgösen, még elé térdelek és ujjaim ismét arcára futnak. Látni akarom tekintetét, látnom kell a szempárt mely annyiszor kísérte lépteimet... az íriszeket melyekben nyoma sem volt bátyámnak... a lélektükröket mik beszédesebbek voltak minden kimondott szónál és most üresség üvöltött belőlük. Kikényszerítem pillantását. - Téged kereslek...hozzád jöttem. Befejeztem a menekülést. - suttogom, miközben szabad kezem tenyerébe csúsztatom. Ujjaim hegye köröz a bőrön mely több évszázaddal ezelőtt simított végig arcomon. Előre hajolok s tincseim arcomba hullanak, úgy pillantok fel a férfire. Ujjaim ajkaira siklanak. Megemelkedek. Csókot ejtek homlokára, előveszek egy másik poharat és az irodában pihenő vitrinhez lépve húzok elő egy üveg bourbont. A kristálymetszésű poharakat teletöltöm és az egyiket bátyámnak nyújtom és újra koccintok. - Nem tetszett a tósztod. - jelentem ki egyszerűen és ahogy a két pohár játékosan összecseng, tekintetem ismét testvéremre emelem. - Igyunk a szőke nők sorsára. - szándékosan nem fejtem ki szavaim. Azt akarom, hogy elgondolkozzon mit tenne velem, ha érzései diktálnának. Azt akarom, hogy felidézze a nőket, akik helyére engem képzelt. Azt akarom, hogy tudja, nem kell többé menekülnie érzései elől mert most már itt vagyok, hogy még ha csak kifacsart formában is de gondozzam, őrizzem őket. - Tudom mit tettél a nőkkel, akik hasonlítanak rám Alexander... - megcsóválom a fejemet - mondanom sem kell, hogy nem sokan értek fel hozzám. - Eltáncolok előle ha érinteni akarna. Haragot akarok lobbantani benne, mert ha az sikerül, abba belekapaszkodhat... annak segítségével visszatérhet mellém, nekem, hozzám.
Mélyen magamba szívtam hajának jellegzetes illatát, és alaposan végig pásztáztam tekintetemmel tetőtől talpig. Haja a vállát súrolta, enyhén be volt göndörítve. Anno apánk sosem engedte, hogy kiengedve hordja a haját, úgy vélte, hogy az útszéli cafkák hagyják csak kócosan hajukat. Egy igazi hölgynek fel kellett tűznie, a benne lévő különböző csecsebecsékkel is jelezte származását, rangját. Mondjuk én sosem értettem apámmal egyet, ebben is megoszlott a véleményünk. Nem tudtam tovább nézni őt, megfordult, és egyenesen rám meredt az a nő, akit évszázadokon keresztül próbáltam felkutatni. És az a vicc benne, hogy embereim is voltak, szerte a világon, és képtelenek voltak a nyomára bukkanni, erre megjelenik hirtelen a saját báromban, mintha nem is lenne számára ez az egész hely ismeretlen. Hogy a fenébe sikerült ezt megoldania? Átkozott nők! Bizonyára túlságosan lekötötte a figyelmemet egy bizonyos hölgy, aki vélhetően már egy másik kontinensen látott neki az új életének. Jared rendben elszállította őt egy közeli városba, ahonnan a legkorábbi repülővel elutazott innen jó messzire. Direkt nem akartam megtudni, hogy hol van, mert képes lennék utána menni. Így legalább nem hajt a kísértés, és az érzelmeim már nem tudnak meggondolatlan döntésekre kényszeríteni. - Igyunk.. - emeltem enyhe ittas állapot alatt fel az üvegemet a levegőbe. -, a kellemetlen meglepetésekre. - villantottam meg a fogam, és alaposan meghúztam a tömény szeszt. Talán nem erre a fogadtatásra várt? Örüljön, hogy egy "jobb" pillanatomban talált, s hogy a teste nem a falamat ékesíti. Pedig mennyi tervem volt vele, de a bosszú már nem érdekel. Semmi sem érdekel, ahogyan ő se. Állkapcsom megfeszült érintésére, s lehunytam szememet. Érintése selymes volt, olyan volt, mintha egy villám csapott volna belém, és az utórengései haladnának végig a testemen. Felébresztette bennem a vágyat, hisz mégis férfiből vagyok, vannak szükségleteim, ami nem tűnik el egyik percről a másikra. Az lenne a furcsa, ha nem vonzódnék hozzá. Reméljük, hogy erre nem kerül sor. Habár a húgom volt, sokáig képtelen voltam úgy ránézni. Ő testesítette meg számomra a Nőt, mindenkiben őt kerestem, egy virág volt számomra, melyet sosem téphettem le. Ugyanakkor pokollá tettem a kérői életét, úgy voltam vele, ha már én nem kaphatom meg, akkor más sem. - Amit tennem kellett. - suttogtam választ adva kérdésére, és jeges tekintetemet az övébe mélyesztettem. - Végre.. - kezdtem bele nagy nehezen. -, megtaláltam önmagamat. - fújtam ki a levegőt, és bizonytalanul az asztalomhoz támolyogtam, lerakva az üveget. Nagyobb erővel sikerült, és felborult eláztatva az asztalon lévő tárgyakat. A képet gyors felemeltem, és a farzsebembe csúsztattam. Talán fel kéne gyújtanom, hisz mi értelme van egy olyan nőnek a képét őrizgetni, akiről tudom, hogy már sosem lesz az enyém? Badarság.. - Nem kell a sajnálatod, Anastasia. - emeltem fel a hangom, és lehuppantam a fotelra. A kezemre támasztottam a fejemet, s többször végignéztem rajta. Basszus.. hogy tud valaki ekkora hatást gyakorolni rám? - Mindkettőnk dolgát megkönnyítenéd, ha egyszerűen kinyögnéd, hogy mi a fenét keresel itt. - nem voltam vele gyengéd, tisztában voltam vele, hogy valaki, akit az ember már hosszú ideje nem látott csak akkor bukkan fel, ha valami hátsószándék vezérli. De Anastasia esetében mi lehetett az?
Mire beérek az irodába, már eltűnik a seb is melyből vérem csordogált. Nem marad nyoma; ellopja tőlem az erő, mi életben tart. Belépünk és tekintete azonnal végigmér de nem látom benne a szikrát, amit szeretek; nem látok benne mást mint megadást, ürességet. A pincér magunkra hagy. Megütközve figyelem. Ajkaim elnyílnak de végül nem szakadnak fel belőle szavak. A levelet említi és én végre elmosolyodom; hát bizonyosan maradt valamennyi bátyámból. Minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Várom, hogy támadjon, torkomnak essen de látszólag nem érdekli megjelenésem. - Alexander... - sóhajtok fel s megemelem karomat, hogy elnémítsam és felvonva szemöldököm hallgatok el újra. Nehéz megtalálnom a szavaimat. Szeretem őt. Tagadhatatlanul és visszavonhatatlanul. Mögém lép, tincseibe túr ujjaival. Testem azonnal reagál. Libabőrös leszek sóhajától és megfeszülve várom, hogy megragadjon, megbüntessen de helyette csak italt nyom a kezembe. Fülembe suttog én pedig újra felsóhajtok. - Halott is vagyok Alexander. - szembefordulok vele. Poharam a kezében tartott üvegnek koccan. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak. Lerovom az apró de annál ingerlőbb távolságot kettőnk között. - Drága bátyám... - emelem ujjaim arcélére és ha nem húzódik el, végigsimítok arcán – Mit tettél? - Fáj így látnom őt. Akármi is történt vele az évek során, újra és újra megmentettem önmagától, így vagy úgy. Volt, hogy én löktem egy-egy szőke fruskát a karjaiba csak azért, hogy kiélje beteges vágyait, fertőtől bűzlő vonzalmát, mielőtt azok felemésztenék őt, mielőtt teljes őrület telepedne elméjére. Kegyetlen játékot űztem vele; megadtam neki amire vágyik... jobban mondva megadtam neki azt, amire szüksége van de soha nem mutatkoztam... azon bizalmasai akik megtudták rólam az igazat vagy az áldozataimmá váltak vagy a boszorkányomnak hála, elfeledték ki vagyok. Azonban mindig mellette voltam, ha még csak nem is tudta soha. Én éppúgy megéltem kínjait, vágyait. Épp úgy emelkedtem fel és buktam el, mint ő, még ha nem is voltam mellette. S most? Elvonom tőle érintésem és aprót kortyolok az aranyló italból. - Nem jöhettem előbb... - csóválom meg a fejemet, tincseim mik vállamra omlanak, könnyedén szállnak fel a levegőbe és hullanak vissza. - Sajnálom, hogy elkéstem - nem keresek mentségeket, amit tudnia kellett, azt leírtam. Amit azonban én tudok, hogy vissza kell kapcsolnia érzéseit. Kell nekem. S én mindig megszerzem amit akarok.
Kikapcsoltam. Az asztalon heverő levélre meredtem, miközben a jobb kezemmel a jó öreg bourbon nyakáért nyúltam, s jól meghúztam azt. Nem tudom már hányadik üvegem volt, de nem is nagyon érdekelt. Mondjuk még dél sem volt volt, de mi az értelme egy bárt vezetni, ha nem nyúlhatok a piához? Húgom él. Anastasia. Vagy pedig valaki egy beteges játékkal próbál átjárni az eszemen. Több, mint négyszáz éve nem hallottam róla egy nyikkanást se, azt hittem már rég alulról szagolja az ibolyát, de ezek szerint mégsem. Az embereim akkor, hogyhogy nem találtak róla egyetlenegy információt sem? A zsebemből előkaptam egy hajtogatástól megviselt képet. Gondosan magam elé tárultattam a képet, mely egy világos szőke hajú nőt ábrázolt. Nem a kamerába figyelt, távolba merengett valamin. Scarlett akkor szokta ezt az arckifejezését használni, amikor valamin nagyon erősen gondolkodni szokott. Még anno csináltam róla ezt a képet, amikor nem vett észre, és azóta sem tudja, hogy enélkül sehová sem indulok el. Képtelen voltam érzelmet produkálni a kép láttán. Régebben a belsőmet kellemes bizsergő érzés fogta el, amint megpillantottam, de most egyszerűen.. semmi. Kikapcsoltam az érzelmeimet. Túlságosan gyáva voltam, és a legszánalmasabb döntéshez folyamodtam. Képtelen voltam nélküle élni, a fájdalom, amit a vesztesége okozott lassan kezdett felemészteni, és egy képzeletbeli kapcsolóval megszűnt minden. Szó szerint. Anastasia neve hallatán általában egy őrült elmebeteggé változtam, de most ez sem érdekelt. Ha akarja játsszunk így, úgyis sok mindent kellett megbeszélnünk. A képet a levél mellé helyeztem, és gyorsan előkaptam az öngyűjtőt. - Rohadj meg. - dörmögtem alig hallhatóan, és lángra lobbant a papír. Lassan elégett, a maradékot pedig a kandallóba dobtam. Leporoltam a koszt a kezeimről, nem voltam a tisztaság híve, de a külsőmre mindig is odafigyeltem. Lépteket hallottam nem messze az ajtómtól, és az asztalomnak dőlve, körbefont kézzel vártam az illetőt. Pontosítok, illetőket. Az egyik alkalmazottam nyitott be, bocsánatért esedezve, és motyogott még valamit, de a szavai csak úgy elsiklottak fülem mellett. A mögötte lévő szőkeség teljesen lekötötte a figyelmemet. A levegő belém szorult, és intettem a pincérnek. - Innentől már átveszem. - mondtam távolságtartóan, és miután becsukta az ajtót húgom pillantásába mélyesztettem a sajátomat. - Anastasia.. - hörögtem, és felvontam a szemöldökömet. - Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? - mondtam némileg gúnyosan, de csak nem várta el tőlem, hogy ugorjak a karjaiba. Négyszáz éve várok erre a pillanatra.. Miért csak most? - A leveled igazán.. megható volt. Remekül helyettesíti a tűzifát. - ragadtam meg a whiskyt, és előhalásztam egy tiszta poharat. Öntöttem, és lassan kezdtem közelíteni felé. Minden egyes mozzanatára ügyelnem kellett, hisz nem tudom mi célból látogatott el ide. A báromba. Mögé sétáltam, és az egyik oldalára söpörtem a haját. Tincsei csiklandozták ujjam belsejét, emlékezetemben talán nem volt ennyire selymes. - Azt hittem halott vagy. - súgtam a fülébe, és átadtam, vagyis inkább a kezébe nyomtam a poharat. Alig várom már miféle ócska magyarázattal fog elém állni ez az aljas bestia, ki ezrek életeit nyomorította meg. Mondjuk.. én sem vagyok különb.
Régóta vágyom már ezt a pillanatot. Az üzenetet a pincérnő kezei közé csúsztatom és megigézem; a bátyám kezébe kell adnia, senki másnak nem nyújthatja át a levelemet... nem eresztheti, még Alexander meg nem érkezik s mivel övé a bár, tudom, nem hagyná magára egy napra sem a helyet. A pincérnő bólint én pedig megiszom az utolsó korty pezsgőt is. Holnap elérkezik a nap, amire évszázadok óta várok. Holnap szemtől szembe állok majd az én drága bátyámmal. Tudom, hogy vár rám. Izgatott vagyok. Mellkasom hevesen emelkedik és süllyed alá. Nem vagyok ostoba. Itt nem fog rám támadni, akkor nem, mikor ennyi tanú ül a pultnál, az asztaloknál. Persze abban nem vagyok bizonyos, hogy én nem fogok nekiesni. Vágyódva harapok bele ajkamba, vért fakasztok belőle. Majd ötszáz éve élek ezen a földön, mégis ideges vagyok... hiszen több mint négy évszázada nem találkoztam vele... a férfivel ki elűzte a kérőket, ki majd' halálra verte azokat, akik megérintettek... aki féltékenységében uralni akart s aki mióta elhagytam, olyan nőket gyilkol, akiben csak egy porszemnyi hasonlóságot fedez fel, ami rám emlékezteti. A bátyám ki nem bír elengedni, ki, ki akar tölteni, el akarja rabolni a szívemet, megrontani testemet. Ki meg akar büntetni amiért elhagytam, birtokolni akar... s akit én szeretek. Lépteim könnyűek, kecsesek. Fehér blúzt viselek, hozzá egy mélykék A-vonalú szoknyát választottam. Nyakamban finom, nőies nyaklánc pihen. Apró medalion pihen rajta, fényesen ragyogó ékkő, hozzá tartozó gyűrűvel az ujjamon. Korán érkezem és nem találom sehol, mikor belépek. A magassarkú halkan koppan a márványpadlón és a szék finoman csikordul meg, ahogy kihúzom, hogy helyet foglaljak. Rendelek de csak azért, hogy lefoglaljam magam. Gyomrom görcsbe rándul. Előttem a kép bátyám legutóbbi művéről... le is festettem, annyira megkapott a pillanat, ahogy magához ölelte az életet kilehelő testet. Az ital megérkezik. Türelmetlenül sóhajtok fel, ujjaim az asztallapon kezdenek el dobolni. Intek a boszorkányomnak, hogy rendeljen. Nem érkeztem egyedül, bolond lettem volna. A nő már húsz éve szolgál hűségesen és én kedvelem is őt. Már amennyire a vámpír kedvelheti a szolgáját. Charlotte nem több nekem, mint szolga. Az más kérdés, hogy a ranglétrán ő áll legfelül a többihez képest. Végre meglátom. Nagyon nyelek. A pult mögött áll és a kezemben összetörik a pohár, olyan erősen kezdem szorítani. A szilánkok a földre hullanak, vérem pedig kiserken. Ennyit arról, hogy nem kerülök vele kettesben. Az egyik pincér máris mellém lép és az iroda felé kezd terelni, hogy ellássa sérülésemet.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Iroda 
