Egy kicsi kiruccanásra szántam magamat, hátha találkozok valami érdekes emberrel, aki elárulja nekem, hogy hol az anyám, vagy Mikael. Erős gyanút fogott bennem, hogy eltűnt a tőröm, amit már vagy másfél éve őrizgetek. A testvéreimmel már nem tartom a kapcsolatot, ezért jobbnak látom, ha én magam veszem kézbe a dolgokat. Ámbár Rebekaht kénytelen leszek felkeresni, hiszen már Hoperól sem hallottam már egy ideje, és kissé nyugtalanít a tudat, hogy a lányomról nem tudok semmit sem. Részben nem bánom, mivel a világnak halottnak kell tudnia. Faith, a lányom lesz az, akit nem fogok elvitetni. Katherine beleőrülne, ha elválasztanám a lányunktól, én pedig nem akarom tönkre tenni ezzel az életét. Hayley másabb, őt nem érdekelte soha sem ennyire a gyerekünk érdeke. Mi is vezérelte? Az, hogy összeszűrje Elijahval a levet, és egy ágról szakadt kutyával? Komolyan, ennek adatott meg, hogy gyereke szülessék? Nem érdemli meg, hogy anya legyen! Tönkre fogom tenni az életét. Elveszem tőle Hopeot nemsokára, azt garantálhatom neki. Nem fogom hagyni, hogy Hope végignézze mindennap azt, hogy a szajha anyja hány férfit visz az ágyába. Egyszerűen hányni tudnék tőle. Míg ezen agyaltam intettem a pultosnak, hogy adjon valamit. Úgy érzem, kell egy kis alkohol, úgy jobban tudok gondolkozni. Szerencsére Camille sincs itt, hogy idegesítsen, sokan sincsenek itt, úgyhogy nem zavar be senki. Aki pedig igen, annak annyi az idő. Nincs senkihez sem türelmem, egyszerűen ölni tudnék a dühtől. Amikor az asztalon van a kis pohár, megemelve azt, a tartalmát lenyelem, majd lerakom az asztalra. Kolt egy ideje nem láttam. Szinte csak felszívódott, mint ahogyan mindig is teszi. Gyáván elbújik előlem, de nem kell aggódnia, nem kell sokáig bujkálnia, elvégre régen is ezt tette, és mi lett a vége? Egy becses kis tőr szúrta át a szánalmas szívét. Most is ez lesz a sorsa, és ha rajtam múlik, ki nem húzom belőle a tőrt! Sok tervet szőttem az elmúlt időben. Bár ahhoz, hogy mindazokat valóra váltsam, szükségem van az anyámra, akiről tudom, hogy itt van. Kol másképpen nem jött volna vissza, s különben is említette az öcsém, hogy Mikael is már a közelben van. Nos, várom azt a pillanatot, hogy előkerüljenek. Életem csúcspontja lesz.
Amióta visszatértem csak az jár az elmémben, hogy bosszút álljak a családomon, csak ez az egyetlen gondolat az, amely testet öltött bennem, s ez eddig élésre késztetett, sőt idáig juttatott, ahol most vagyok, hisz ha feladtam volna, akkor nem lennék életben. S őszintén mondva hülye lettem volna anyám javaslatát visszautasítani, hisz éppenséggel, hogy kedvezően hatott számomra ama tényeset, hogy élve újra kezdhessem az egész romokba dőlt bosszúmat, s a terveim zálogsorát, amelyek a halálommal megszakadtak. El sem mernék képzelni, hogy mennyi idegesség, és gyűlölet lakozik bennem mélyen, el sem hinnék, hogy mennyire várom ama percet, amikor szenvedve omolnak a térdeim elé, s könyörögnek majdan, hogy hagyjam abba.. hogy ne játsszam velük tovább, hanem adjam meg a végkielégítést a számukra, de én addig nem nyugszom, míg mindent el nem vesztettek; kezdve a jó életüktől, a jóságig folytatva, s a reményt fogom utoljára porrá morzsolni a kezeim által. Kitépem a szívüket, elveszem az életük értelmét, megmutatom nekik, hogy velem nem lehet csak úgy játszani.. akik ártottak nekem a múltban; azok mostan megfizetnek minden tettükért, hisz én nem hagyom a múltat veszendőbe. Elvették az életem, elvették a létezésemet, elvettek tőlem mindent, ami a reményt adhatta volna, s igen.. innentől kezdve nincsen családom. Akkor haltam meg végleg belülről, amikor anyám megölt, hogy vámpírrá tegyen minket, s mostan ki vagyok? Egy érzéstelen, s üres tekintetű gyilkos, egy gonosz, s kegyetlen bosszút szövögető személy, aki a titokzatosság álarcát veszi, azaz ölti fel, csak hogy ne buktassa le a kilétét. Mély levegőt veszek, és a húgomat figyelem, aki teljességgel elbűvölve érezheti magát, persze tegyük hozzá, hogy a színjátékom tökéletes, bár lehet ismerősnek hathatnak egyes tényezők, de ki gondolná azt, hogy Kol Mikaelson él? Még ő maga sem merne erre következtetni, hisz huszonnégy óra elteltével elfeledett, amint meghaltam.. bunkó lennék? Én csak figyelemre vágytam, egy családra, de sose kaptam meg! -Nem vagy az, csupán értékeled az udvarias gesztust, ami sose gond.-Jegyzem meg egy félmosollyal az arcomon, ahogy a lehető legártatlanabb, s legcsábítóbb nézésemet vettem be. Őrült vagyok, hogy pont a húgomat akarom felszedni, de mindez csupán egy játék, hisz komolyabb dolgok nem történhetnének tekintve, hogy én nem mennék bele.. azért annyira hülye nem vagyok, hogy a saját húgommal.. ezek gusztustalan dolgok, de komolyan! Megrázom a fejemet, de csupán enyhén, hogy ne legyen annyira feltűnő számára ez az egész, aztán újabb szavait hallgatom, amire elmosolyodom először, majd felnevettek, mint aki tényleg tudatlan kis ember, s nem több, pedig jól tudom, hogy ezer éves.-Tudod minden ember így érzi a saját szülővárosában.-Jegyzem meg még mindig nevetve, és poénként fogom fel a dolgot, hogy lássa kicsit sem gyanakszom az elhangzottakra, bár ki gyanakodna? Nekem egyértelmű a kora, s erről ennyi elég is! -Igen, meghaltak, s erre csak most döbbentem rá igazán.-Ismerem be a lehető legőszintébben, hisz anyámra, és apámra gondolva is undor fog el.. legszívesebben, ha tehetném azt mondanám nem tartózom hozzájuk, sem pedig a Mikaelson családhoz! De hát ez ellen nem tehettek.. mélyen felsóhajtok, mint akinek mindez fáj, bár részben igazság szerint fáj is, hogy sose voltak igazi szüleim, s rendes családom, hisz amiket kaptam merő pokol volt. Csoda még, hogy gyűlöletet érzek? Nos nem hinném egy kicsit sem..-Részvétem szintén.-Jegyzem meg, és a komoly hangulat most tényleg komor.. ami valljuk be az én szempontomból meglepő, de hát a színjáték, azaz ez nem az, hisz részben igazság is lapul a szavak mögött, ami szánalmas a részemről. -Én is örülök neki, hogy találkozhatunk, Bex.-Nyomom meg az utolsó szócskát immár figyelemfelkeltés céljából, hisz valljuk be lehet még lesz esze, s rájön ki vagyok. Az már haladás lenne a tetőfokon, de várjuk csak ki a végét, hisz érzem már most is, hogy izgalmas lesz.-Ugyanakkor időd van bőven, előtted az örökké valóság.-Mosolyodom el sejtelmesen, és immár nem leplezem le magamat többé, ha rá akar jönni, akkor tudni fogja, hogy ki vagyok, ha nem, akkor sajnálatos módon tényleg megfeledkezett rólam, ami részben... azaz kissé fájna. Leteszem a poharat a pultra, s intek a csaposnak, vagy kinek, hogy újabbat kérek, mire ő máris csinálja a dolgát, én pedig eközben Rebekahra tekintek kérdően. Vajon mit fog mindebből leszűrni?
note: To: My Sister <3 ४ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ४ words: Nem számolom [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha van valami előnye annak, hogy még ezer év után is állandóan egyedülálló vagyok, akkor az az, hogy ha némi flörtről van szó, nem veszi át a testem felett az uralkodást az én reménykedő, gyermekes énem. Nem kezdem el piszkálni a hajtincseimet, akár egy tinédzser lány, ahogy nem is leszek ideges az ilyen helyzetektől. Teljesen magamnál vagyok, elég időm volt kitanulni ezt az elbűvölő kisugárzást, csodálom is, hogy nem akadt még, aki tanácsot kért volna tőlem. Félszemmel a csuklómon lévő arany órámra pillantottam, amelyet apró gyémántkövek díszítettek, s amiért persze egy fillért sem fizettem. Némán megállapítottam, hogy fiatal még az este, ahogy a másik fél szememmel azt is, hogy a nemrégiben meg ismert fiatalember hasonló szimpátiával tekint rám. Legalábbis minden erre utal. - Akkor biztosan régimódi vagyok, amiért el lehet bűvölni ezzel. – Igazából mindig is nagyra értékeltem azokat a férfiakat, akik meghívtak egy italra, Nik lehetne rá a tanúm. Finoman oldalra csúszok a széken, minden figyelmemet a beszélőnek szentelve. Nem tudom, hogy hogyan jött fel bennem az a megállapítás, hogy ismerem ezt az embert. Valahogyan volt egy ismerős pillanat, mintha nem először találkoznánk. De ezt már a gondolatmenet elejétől elvetettem, hiszen még sohasem találkoztunk, rettentően jó a memóriám, egyedül csakis az lehetne, hogy kitörölték az emlékezetemből, de mivel az is teljeséggel lehetetlen, az égvilágon semmi esély arra, hogy valaha is ismertem volna őt. Elzárok minden apró kis efféle megérzést, amik minél tovább hallgatom a férfi beszédét, annál inkább elhalványulnak, és immáron eltűnnek. - Ami azt illeti, tényleg régen. Szinte már évszázadok óta. – Felelek megállapítására, miszerint régóta élek itt. El sem tudná képzelni, mennyire igaz az, amit az imént mondtam, és hogy egyáltalán nem tréfáltam. - Tényleg meghaltak a szüleid? – Csillan fel a szemem, amit azonnal próbálok leplezni, hiszen az tapintatlanság volna. - Illetve, részvétem. Csak az én szüleim is meghaltak és… - inkább nem folytatom a mondatom. Eddig bele sem gondoltam, egy átlagos, egyszerű embernek mennyire elviselhetetlenül fájhat, ha a szülei elhagyják őt. Valamikor én magam is gyászoltam édesanyámat, de később sok mindenre rájöttem. Arról nem is beszélve, hogy néhány évszázad múlva visszajött, hogy megöljön minket. Engem és a testvéreimet örökre el akart pusztítani a földről. Micsoda szeretet… Azóta valahogy nem érzek bűntudatot, amiért nem gyászolok. Nem érdemelné meg. Már először sem érdemelte meg. Jobb neki ott, ahol van. Ő az anyák szégyene. Akarom mondani, csak egy egyszerű szégyen, hiszen egy ilyen nő nem mondható anyának. Én már egyáltalán nem tekintek rá úgy, mint az anyámra. Édesapámról pedig ne is beszéljünk. Az ő halálának örültem, hiszen egy évezreden át üldözött, nem hagyta, hogy letelepedjünk bárhol is, akár csak az anyánk, ő is meg akart ölni minket. Micsoda család… De neki, valószínűleg nem így van, sőt, egészen biztosan nem így van és megviselhették a történtek. Ez gondolom rossz érzés lehet. - Örülök a találkozásnak, Kaleb. – szólítom a nevén, ha már tudom. Az ezt követő szavaira elkapom a fejem, lehúzom az italom, majd elmosolyodom. Hogy neki mennyire igaza van… mintha csak bele látna a fejembe. Ha tudná, hogy mennyire teljességgel vágyom minderre. Annyira, de annyira próbálkozom… csak hát, a sorsom nem engedi, hogy boldog legyek. - Nem hiszem, hogy készen állnék az elkötelezettségre... – Hazudok minden egyes szavammal. Nem vallhatom be, hogy reménytelenül és elveszetten kutatom a társamat. Az túl gyors lenne. - Még van időm. – mosolygok, mintha tényleg így gondolnám. Remélem, nem látszik a hazugság halovány fénye a szememben.
words: secret | note: To Kol<3 | music: [You must be registered and logged in to see this link.]
Ki sem lehetne fejezni, hogy mennyire nincs kedvem a családhoz a mai nap. Erre tessék összesodor az élet a drága húgommal. Valahol még élvezetes is a dolog, hisz kissé átverhettem, bár majd megnézem a fejét, amikor elárulom neki, hogy Kol vagyok. Az a Kol, akit huszonnégy óráig siratott, aztán pedig tovább lépett olyan könnyedséggel, mintha sohasem léteztem volna. De tudják mit? Mindez a múlté, viszont a bosszúm megfogja mutatni nekik, hogy kár volt ellenem fellépniük. Részben az ő hibájuk is, hogy elcseszett életet élhettem meg. Veszek egy mély levegőt, és mint, aki flörtölni akar Rebekahval úgy adom elő a dolgot, szinte tökéletes hitelességgel, amit még ő maga sem cáfolhat meg. Ezer év ide, vagy oda nála.. én is ugyanennyit éltem meg, csak én jobb dolgokra használtam, mint arra, hogy folyton szerelmes legyek, aztán csalódjak, és rinyáljak az életen.. ah, mily szánalmas, de nem gond, majd a húgom is megtanulja, ha egyszer végre képes lenne elszakadni a totálisan őrült bátyánktól; Klaustól, de persze ha neki az kell, hogy az élete romokban heverjen, akkor csak tessék.. menjen, rohanjon Klaushoz, sírja ki neki a bánatát, válassza mindig őt, és eközben gyűlölje mélyen, majd ismét csalódjon benne, aztán újra legyen reménye, amit újból a porba tipor majd az ősi hibrid neki. De mindez nem foglalkoztatja őt, sőt kifejezetten tűri mindig, és mindig, aztán újra, meg újra.. mit lát Klausban? Mi vonzza ennyire őt hozzá? Nem is akarom megérteni, hisz az én családom halott, én már mélyen eltemettem őket magamban, amikor mindegyikük megfeledkezett rólam, aztán csak simán tovább léptek. Én is ezt teszem, és így keserítem majd meg az életüket, mint valami méreg, mely lassan, de hatásosan terjed szét. Élvezni fogom, és szórakozni foguk a fájdalmukon.. - Jó elég. Nem rá vagy ideges, Kol, se nem a többiekre, hanem arra a ribancra.. azaz az anyádra. - Emlékeztettem magamat fejben a tényre. -Köszönöm, hogy elfogadod az ital felajánlást.. legtöbb hölgy nem értékeli.-Jegyzem meg a tényt, ahogy beleiszom lassan az italba, majd Rebekaht kezdem egy édes, de annál hatásosabb mosollyal figyelni, mintha épp ezzel akarnám meghódítani, hogy az elbűvölésem beváljon. Mi lenne, ha megtörténne egy csók, esetleg annál több? Oh, de kis gonosz lennék.. ebben a testben nem a húgom, ez a test, csak egy színjátékhoz kell, szóval.. na jó elég a hülyeségeimből. Nem tesz jót nekem ez az italozgatás. Sokkal hamarabb a fejembe száll, mint vámpírként, ami valljuk be nem előnyös, főleg ha eljárna a szám. -Minden bizonnyal régen laksz itt, ha ennyire feltűnt, hogy új vagyok.-Pillantok rá ártatlansággal, aztán kedvesen elmosolyodom.-Eddig New Yorkban éltem, s most, hogy halottak a szüleim.. itt kötöttem ki. Persze azért, hogy élvezzem kissé az életet, de az emlékek nem múlnak. Na jó ez nem is idetartózik, és szerintem nem is érdekel téged, szóval.. sajnálom. Amúgy sem így kellene egy ilyen szép nőt, mint téged felszednem. Hát igen, még ez se megy nekem.-Tekintettem az asztalra vándorol. Szinte tökéletesen a valóságot adom vissza, holott mindez hazugság, de annyira élvezem. Egyszerűen lenyűgöző eme játszma így. -Az én nevem Kaleb.-Viszonozom a mosolyt, és végül egy hirtelen mozdulattal megiszom az italt, mintha gyerekjáték lenne nekem az ivászat.-Ne sértődj meg, de csodálkozom, hogy egyedül vagy. Egy ilyen elragadó nőnek, mint neked kellene lennie férjének, vőlegényének, barátjának, erre pedig csak magányosan ülsz itt.. most már persze a társaságomban, aminek kifejezetten örülök.-Nézek rá, ahogy egyértelművé teszem, hogy épp udvarlók. Ah, megéri ez nekem? A szórakozásért bármit.
Magányosan ücsörögni egy bárban nem túl kellemes. Igaz, javít a hangulatomon, hogy mások is ülnek egyedül, na meg a zene is. Mindig is imádtam. A jó ritmus, egy kis dallam, valami, ami illik a hangulathoz… Sajnos, mivel sorozatosan több évtizedeket kimaradtam az életből, így nem mindig vagyok képben e téren. Szerencsére hamar meg tudom szokni az újdonságot, ezt a más világot. Meg kell mondjam, a huszonegyedik század tele van csupa meglepetéssel. Na, meg elektronikával. Már minden azzal működik. Hamarosan minden elektronikus lesz… Megint megiszom a poharam utolsó kortyát, lehúzom a maró italt, majd készen állok felállni, hogy haza induljak. Azaz elindultam volna, ha egy magas, komisz arcú, egész helyes fiatalember nem állt volna meg a pultnál, pont mellettem. Nos, azt hiszem, lehet, hogy egy kicsit még maradhatok… Mélyen a szemébe nézek, hogy belelássak a fejébe, megtudjam, mennyire gondolja komolyan ezt a fizetős dolgot. Hát egyszer élünk… igaz, egyszer, de örökké. - Nos, akkor ugyanazt kérem. – mondom, ezzel megadva magam. Visszahelyezkedem a magasított székre, majd egy kicsit kifordulok, hogy jobban szemügyre vegyem. Még elindulhatnék, kisétálhatnék azon az ajtón, véget érhetne ennyivel az este, nem esnék újabb „hibába”, ahogy Nik mondaná. Igen, mehetnék. De nem teszem. Lehet, hogy jobban tenném, de nem megyek. Igen, tudom, hogy mennyi bajt és fájdalmat okoztam már azzal, hogy szerelembe estem, de tehetek én róla, hogy boldog akarok lenni? Az én hibám, hogy szeretnék végre valakit, aki viszont szeret? Én csak szeretetre vágyom, igazi életre. Miért kellett attól a perctől fogva, hogy vámpírrá változtam lemondanom erről? Ha akkor tudtam volna, hogy ezer év szenvedés, csalódás és boldogság utáni kutatás vár rám, biztosan nem ittam volna meg azt a vért, amit apám kényszerített. Mikor megtaláltam is, amit, illetve akit kerestem, Nik mindig elüldözte. Akarom mondani, megölte. Nem értem, miért nem hagyta, hogy azt tegyem, amit akarok. Bár, ha jobban átgondolom, talán mégis csak volt benne valami. Volt, hogy szerelmes voltam, de mindig csalódnom kellett, amiből aztán sosem tanulok. Legalábbis úgy tűnik, mert még mindig nem indultam el. És már nem is fogok… - Honnan jöttél? Még sosem láttalak erre felé. – Ha láttam volna már, arra emlékeznék, az biztos. Meglehetősen sok embert ismerek a városban, erre felé, a francia negyed közelében meg pláne. Pedig van benne valami. Valami ismerős, mintha már láttam volna… De mégis, annyira idegen. Kétlem, hogy találkoztunk volna már, valószínűleg csak tévedek, egyáltalán nem ismertem. Eddig. - Egyébként Rebekah vagyok. – mutatkozom be név szerint, majd egy afféle csábos mosolyt öltök arcomra, miközben megkapom én is azt az ingyen italt. Nem is tudom mikor fizettek nekem utoljára egy bárban. Valamikor a 90-es években lehetett. Hihetetlen, azóta mennyire kihaltak az úriemberek. Szerencse, hogy most itt van egy.
words: secret | note: To Kol<3 | music: [You must be registered and logged in to see this link.]
A dolgok eddig szépen haladnak, s a remény létét sem vonom kétségbe arra tekintve, hogy a célom sikeresnek tűnik. Eredményt még nem mondhatók nyilván, mivel ez eddig nem valósítottam meg semmi jelentőset, de tekintve a színjátszmám eddig nagyszerűen alakít. Anyámon, és Finnen kívül senki sem tudja, hogy élek, s létezem, ezt viszont jelentősen kihasználhatom a saját magam javára fordítva. A bosszú kezdetleges lépése a megnyerés. Minél többeket állítok a magam oldalára, annál többen vesznek részt a harcban. Anyámat minden tekintetben ki kell iktatni a Föld színéről.. csak rontja a hangulatot, az összképet, és nem utolsó sorban elegem lett abból, hogy folyton csicskáztat. Hozzam neki azt, csináljam neki ezt.. unalmas. Aki kulcs fontosságú lesz számomra az Davina, hisz erős boszorkány, nem mellesleg pedig naiv, de ugyanakkor ennek ellenére kedvelhető lánynak tűnik, viszont számomra csak épp annyit jelent, hogy sikeresen véghez vigyem a tervemet. Persze az idő még változtathat sok mindenen. Lassú, mégis kimért léptekkel haladok az utcákon át egy bizonyos bár felé, amely a közelben helyezkedhet el. Nem rohanok, hisz ráérek teljességgel. Veszek egy mély levegőt, és az embereket figyelem, akik rohannak, telefonálnak, szerelmeskednek, vagy épp csak magányukba burkolóznak. Színes az emberi természet közeg, de a véleményemen nem változtat az, hogy ember vagyok. Vámpírként, és így is szánalmasnak tartom a fajtájukat - esendőek, halandók, táplálékok. Viszont csodálatra méltó, hogy ilyen tájékban, azaz időben van merszük az utcákon sétálni, amelyet csupán a lámpák fényei töltenek be világossággal. Tekintettem végig fut a ruházatukon, az arckifejezésükön, mintha csak tanulmányoznám őket, de erre nincs is szükség, hisz alapból látható, hogy ki milyen természetű, és ki melyik részbe sorolható be. Tekintve, hogy nem nagyon érdekelnek, máris új elfoglaltságot találok magamnak azon nyomban. Az épületeket kezdem szemlélni. Marcel uralta a várost, azaz Klaus fia, ha így jobb a megszólítása. A nagy családi városnak tartják ezt, pedig koránt sem az. Esetleg hármuknak az, míg a többi családtagot kihagyták, mint mindig mindenből, de hát nem csoda Klaus a koporsóban imádott tárolni engem. Én nekem pedig élveznem kellett volna, nem? De őszinte leszek, és bevallom számomra ez egy kicsit sem volt nosztalgia, se nem boldogság, inkább volt kegyetlenség, és bosszú hajtó okozat. Nem sokára zenét hallok meg a közelben, és az irányba haladva kikötök a bárnál, ahová épp tartottam. Remek szórakozási eshetőség az estére. Van pia, vannak nők, és szórakozhattok kedvem szerint, ha csak épp meg nem zavarja ezt az idillt valaki, ami remélem nem következik be. Belépek az épületbe végül, és a kisebb tömegen átjutva kikötök a bárpult részlegénél, s ekkor valami egészen érdekesre leszek figyelmes; a húgomra. Oh, de jó.. rég tartottunk már családi napot, de van egy gond.. azt hiszi meghaltam, így át is verhetném, nem? Pontosan mellé sétálva foglalok helyet, és a pincérre, azaz a pultosra pillantok. -Kérnék egy pohár whiskyt, illetve a hölgynek azt, amit kér. Én állom a számlát.-Pillantok Rebekah felé félszegen, mint aki épp becserkészni próbálná, avagy kedveskedne neki. Megengedek magamnak egy félmosolyt is, és megkapva az italt belekortyolva élvezem ki, ahogy maróan hat a torkom felületére. Jól esik, és kellemes, de tudnom kell, hogy hol a határ, hisz emberként hamarabb berúgok. De utálom ezt a vacakságot, ezt a szánalmas létet, persze csak azért tűröm meg, mert boszorkány vagyok. A boszorkányságot pedig szeretem, élvezem, sőt tagadhatatlan, hogy mindig is erre vágytam, viszont bevallom hiányzik ősi vámpírnak lenni.. de legjobban az én kis szexi, és szerény testem hiányzik.
Hangosan kopog a csizmám sarka a betonon, halovány fény borítja be a várost, a lámpák gyengén világítanak, s kicsit ködös az idő. Fejem felemelve megyek az út szélén, igazából cél nélkül. Egy bár felé közeledem, s ahogy egyre hangosabban hallom a kellemes hangulatú zenét, annál inkább bemennék. Miközben belépek a bárba, egy kósza hajtincset igazítok meg. Azonnal megcélzom a bárpultot, ahol van még néhány hely, s leülvén már le is adom a rendelésemet az egyik itt dolgozónak. Szeretek néha kikapcsolódni. Egyszerűen csak egyedül lenni vagy legalábbis egy olyan helyen, ahol nem New Orleans elfoglalását illetve már a város problémáit kell hallgatnom, mert legtöbb esetben nem is szólhatok bele. Néha úgy érzem, a bátyáim kihagynak, a fontos dolgokból vagy csak későn értesülök mindenről. Úgy érzem magam, mint kislány koromban, mikor apánk megtiltotta, hogy bármi féle fegyvert vegyek a kezembe, holott én is meg akartam próbálni használna, mint a testvéreim. Egyenlő akarok lenni velük és azt szeretném, ha az én véleményemet is figyelembe vennék, mert igen sok hibát látok a gondolatmenetükben. Keresztbe teszem lábaimat, így ülve tovább a magasított bőrülésen a bárpultnál. Körülöttem szinte minden asztalánál ülnek, egyedül itt mellettem van még néhány üres szék. Estefelé jár már, az embernek ilyenkor van hangulata beugrani egy ilyen kellemes kis bárba. Vannak itt olyanok, akikről első ránézésre tudod, hogy milyen gyakran járnak ide. A törzsvendégek azok az alkoholisták, akik reggeltől estig itt vannak és nevükön szólítják a csapos lányt, mert ismerik már. Vannak azok, akik nem mindig, de ha kikapcsolódásra vágynak ide jönnek, mint például én. Végül pedig, de nem utolsó sorban, vannak olyanok, akik először járnak itt, mint az ajtóban álló fiatal lányok, akik így ránézésre először járhatnak szórakozóhelyen. Csizmám talpát a zene ütemére mozgatom, közben ajkaimhoz emelem a poharat és legurítom az utolsó kortyot. A következő zenét azonnal felismerem, s kicsit még dúdolgatom is magamban. - Hé, te! - szólítom meg most a csapos fiút. Az esetlen, látszólag kezdő srác azonnal ide siet, hogy újratöltse a poharamat. - Köszönöm. És továbbra is legyél a közelben.- mosolygok rá, majd belekortyolok az italomba. Az egész jóképű fiatalember visszamosolyog, s ezt a kölcsönös szimpátiát kihasználva közelebb hívom magamhoz, egészen közel, annyira, hogy mindenki mástól takarásban legyünk. Körülnézek, s látván, hogy senki nem figyel, kihasználom az alkalmat. - Ne adj ki semmilyen hangot, drágám. - egy apró sebet ejtek csuklójára, majd a poharam felé helyezve a kezét összekeverem a friss, csörgedező vért a poharam tartalmával. Mikor végeztem, előveszek egy zsebkendőt, s odaadom neki. - Leköteleztél. - Elmélyedek sötétkék szemében, s közben rákacsintok. - Most pedig felejtsd el, és indulj dolgozni! - Majd, mint aki jól végezte dolgát, hátrébb dőlök, s élvezem a finom nedűt.
words: secret | note: To Kol<3 | music: [You must be registered and logged in to see this link.]
Lana és én egy ideje már ismerjük egymást, volt néhány igazán véres együtt töltött éjszakánk, azóta sosem pazaroltam el annyi vért, mint akkor vele. Viszont, el kell ismernem, hogy igen csak túlfűtött éjjelek voltak. Nem mindegy, hogy emberrel vagy vagy egy másik vámpírral, aki hasonlóan vérszomjas mint te, és nem kell visszafognod magadat, ha valamire gusztusod támad. Megvannak vele kapcsolatban a magam emlékei, vér, vad éjjelek és őrjöngéssel vegyített őrület. Nem mondom, hogy el akarom ezeket zárni örökre, megvan a maguk kellemes zöngéje mindezeknek, de már nem vagyok ilyen. Legalább is, nem ontom a vért csak úgy, mert megtehetem. Van egy mondás, „attól, hogy megteheted, még nem biztos, hogy meg is kell tenned”. Ez az elv sokat formált rajtam az elmúlt években, egy boszorkány mondta nekem, aki miattam halt meg, azóta is körülöttem somfordál. De ez most nem is fontos, érdekesebb lenne, ha látható és hallható szellem lenne, de nem az. Csak közvetítővel tudunk beszélni egymással. Viszont, Lana társaságában ez most nem is fontos. Inkább csak a kellemes emlékek, tudom, mit szeret, mi a véleménye a fojtogatásokról és néhány más dologról. - Manapság is kevesen mernek így hívni. – Nézek bele a szemeibe, mivel nem szeretem ha becéznek, és volt akit a falba építettem be, egy Domci miatt vagy egyéb becézéseknek hála. A Dom elfogadható, a családom hívott így még emberi időmben, vagyis életemben, azóta más nem igazán, Lana próbálkozott ezzel, és végsőú soron nem bántottam érte. Most sem fogom, sőt ami azt illeti, már nem húzom fel magam az ilyeneken, ennél már azért nyugodtabb a vérmérsékletem. Bár egy Domcika miatt lehet az illető fejét belecsapnám a pultba még manapság is. - Egy ideje már egy helyben vagyok. De nem hittem, hogy pont itt futunk majd össze, úgy tippeltem volna, hogy egy ennél személytelenebb helyen lehetsz, ahol még szabadon lehet tombolni. Marcellről nem azt hallani, hogy engedi az ilyen magán bulikat. – Jegyzem meg neki, ahogy leteszem magamat a pulthoz. A lányt szemügyre veszem, aki kiszolgál, egészen kis kellemes, amolyan formás darab és nem utasítanám vissza, ha felajánlkozna nekem. Lana reakciójára csak egy vigyor a válaszom, egy sokatmondó, szemvillantós, pasis vigyor, amiben benne van, minden, amit a múltban mi ketten együtt éltünk meg. - A végén azt fogom feltételezni, hogy fel akarsz eleveníteni valamit, a régmúlt időkből…. – Figyelem, ahogy rúzsozni kezdi a száját, ez a mozdulatsor ismerős volt vele kapcsolatosan, nem volt semmi látvány akkor sem, amikor egy kiadós őrjöngés után ezt megtette. Akkor veszítettem el újra a fejemet és támadtam le őt, most is felébreszt bennem gondolatokat és vágyakat, vannak emlékek, amiket nem lehet elfelejteni. - Nem így fogalmaznék, inkább csak megcsömörlöttem… - megvonom a vállamat és belekortyolok a poharamba, nem azért fogtam magamat vissza, mert jófiú lennék, hanem mert elegem lett, besokkoltam, attól, amekkora szörnyeteg lett belőlem. Egyszerűen megcsömörlöttem az addigi életemmel és kellett valami más, ami kirángat ebből.
words: 469 tags: To Lana; lesz jobb is music: [You must be registered and logged in to see this link.]
Ajkaim köré ravasz mosoly húzódott. Hogy miért? Dominic még mindig olyan túlfűtött és szenvedélyes emlékeket keltett bennem, amelyeket szavakkal kifejezni egyszerűen lehetetlen. Szívem szerint nem beszéltem volna, hanem rögtön elcsábítom egy újabb vadászatra, egy amolyan "tartsunk vérengzést a külvárosban" típusú kiruccanásra, de végül mégsem így kezdtem. Az arcára volt írva, hogy ő már nem ebben a csapatban játszik. Ami igazán kár... tekintvén, hogy milyen jól szórakoztunk együtt annak idején. De nem is lehet rászedni, hogy ilyesmit tegyen? Egyszerűen nem vagyok képes megérteni azokat, akik egyszer ezen a térfélen játszanak, majd egy rövid idő eltelte után már a másikon. Bár azt hiszem, erre azt mondanák, hogy a játék szempontjából lényegtelen, hiszen így is és úgy is játék... - Ez igazán hízelgő, Dominic... Dom - tettem aztán hozzá a becenevét. Nem tudtam, miként reagálna rá, de az biztos, hogy nem fog érte megfojtani. Már csak azért sem, mert nem dukálna a legújabb stílusához. Nem mintha némi fojtogatással ki tudna végezni. Néha még szeretem is, ha csak úgy néhány ujj a nyakam köré csavarodik, és egyszerűen... szorít... élvezetfokozó. S nekem nagyobb a fájdalomtűrő küszöböm... tehát miről is beszélünk? Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érzek némi sajnálatot azok iránt, akiket szex közben fojtottak meg. Tele van vele a híradó. És az újság... igaz, csakis akkor vetemedem tévénézésre vagy újságolvasásra, ha már végképp nincs mit csinálnom, és Alexander sincs a közelben. A divatlap már egészen más tészta. Szeretem mindenből a legújabbat hordani. És az én számlám ezen a téren nem okozhat gondot... a vámpírélet hatalmas előnye: olyan összegekre tehetsz szert, amelyről emberként csak álmodozni mertél, és mi kell hozzá? Egy harapás. És máris a tiéd minden. Némi igézés, és új házad van, több millió csücsül a bankszámládon... a világ nem is lehetne ennél édesebb. - Bár meglep, hogy itt látlak. Szenttül hittem, hogy ezúttal valahol máshol jársz a világ körüli utadon - kacsintottam rá szemtelenül, majd ahogy megkapta az italát, és helyet foglalt mellettem - eltúrva onnan egy részeg disznót, aki nyilvánvalóan másra sem vágyott, csak hancúrozni egyet egy ilyen szépséggel, mint én -, rögtön feltűnt, hogy a pultos lánynak is megakadt a figyelme Dominic-on. - A szemed legyen a poharakon! - szóltam rá figyelmeztetően, ő pedig már ismert, tudta, hogy jobb, ha velem nem szórakozik. El is fordult, én pedig rögtön a táskámba nyúltam, és elővettem a körmömhöz hasonlóan vörös rúzsomat, és a kis tükrömet, hogy végighúzzam ajkaimon a kencét. - Még mindig játszod a jófiút? Tudod, van ám fülem... - sóhajtottam fel, miközben a szívószálat ajkaim közé vettem, és beleszürcsöltem a koktélba, amit nemrégiben rendeltem. Elég a tequilából, a részeg nők gusztustalanok. S engem sosem érdekelt más véleménye, de ebből nem engedek! Ez Alexander bárja... nem fogom rossz hírét kelteni, hogy egy részeges nőt tűr meg a villájában.
52 éve annak, hogy elhagytam Nataljat és a magam utamat kezdtem el járni, épp ennyi ideje nem vagyok vérengző fenevad, de voltak kilengésem, ezekben az időkben is, különösen az elején. Nem mindig sikerült megállnom a mészárlást, de fokozatosan sikerült ezt visszaszorítanom, ahányszor elborzadtam magamtól. Azóta nem jártam ezeken a területeken, New orleans, régen volt már, hogy erre vigyen az utam, de most egy kis üzlet miatt itt vagyok. Három évvel korábban, mint, hogy megpróbáltam felhagyni a vérengzéssel, akkor összehozott a sors egy nővel, fiatal vámpír volt, legalább olyan vérszomjjal, mint amilyen az enyém is volt. Addigra már egyre többször elszakadtam napokra, vagy hetekre a csapattól akikkel együtt utaztam és a lány a fiatalságával és a vérvágyával kitűnő partner volt ebben az egészben. Ketten szinte nagyobb mocskot rendeztünk, mint hatan együtt. Épp a Natalja gyűlölő időszakomban voltam, mikor rendre hullottak a kezeim állttal a szőke nők. Lana pedig kitűnően szórakozott velem együtt, de amikor a kislány meghalt a karjaim között és azt kérte tőlem, hogy ne mentsem meg elpattant bennem valami, ez volt 52 éve, azóta igyekeztem nem ölni és pusztítani, de ahogy korábban említette, nem mindig ment az elején. Manapság is vannak gondjaim, labilis vagyok, de az állati vér nekem nem játszik. Csak az emberi, és a zacskóshoz se kifejezetten füllik a fogam. A bárban körbenézve, ismerős tekintet fogad és a hang is, nocsak, Lana is itt van, olyan mint volt, még mindig egy dög ez a nő a jobbik értelemben, sok a kellemes emlékem vele, még akkor is az, ha manapság már nem a gyilkolásnak élek. van amit nem tagadhatok le, és ő a múltamnak egy ilyen pontja. felé veszem az irányt, az emberek és asztalok között sétálva. Feket farmer, bokacsizma fehér póló és fekete bőrdzseki amit viselek. - Borubon. – Szólok a csaposnak, hogy mi az amit töltsön nekem, mielőtt helyet foglalok, csak kipaterolok egy pasit Lana mellől, aki már nagyon szerette volna felhívni a figyelmet magára, csak túl részeg volt ehhez. - Üdvözletem, Szépségem. – Végig mérem, és egy félmosoly villan meg a képemen, régen nem láttam már őt. – Nem sokat változtál, mióta nem láttalak, ha csak nem lettél még lélegzetelállítóbb. – Bókolok neki, miközben a széken felé fordulok, és csak félig könyökölök a pultra a jobbommal. Igazán vonzó jelenség, még mindig. Ahogy a csapos elém rakja a poharat elveszem azt és a számhoz emelem, hogy igyak belőle néhány kortyot. Lanat elnézve ő még a régi önmaga lehet, sugárzik belőle, hogy ragadozó, és ő a helyi tápláléklánc csúcsán áll.
words: 409 tags: To Lana; lesz jobb is music: [You must be registered and logged in to see this link.]
Szerettem az efféle helyeket. Csupán azért is, mert emlékeztetett arra, honnan indultam, és hogyan. Alexander úgy bukkant fel az életemben annak idején, mint valami járvány, mely felüti fejét, és úgy ragadott magával. A mai napig nem emlékszem vámpírrá válásom körülményeire. Próbáltam őt faggatni, de mindig hárított. Talán ő maga sem tudja, hogy hogyan tett azzá, amivé a keze által váltam? Annyi bizonyos, hogy nem teszi össze a két kezét azért, amiért létrehozott engem, hiszen bármelyik irányból is próbálom megközelíteni mai önmagamat... számára talán több kihívást rejtett az ártatlan, esedező kislány, aki félt férfiak szemébe nézni, megvetette az út szélén álló kurvákat, és elpirult, ha egy férfi csak hozzászólt, legyen az akár annyi, hogy melegítsem meg a kávéját. Toronto már a múltté. Jó ideje elhagytam Kanadát, és letelepedtem itt. Hogy miért? Hát Alexander miatt! Azt hitte, hogy vámpírrá tehet, és én csak úgy egyedül ott maradok az isten háta mögött, kontrolálhatatlan éhséggel? Ha igen, ostobább, mint gondoltam. Hiszen ha Alexandert egy bizonyos tulajdonsággal nem lehet egy lapon említeni, az az ostobaság. Rafinált ördög. Remekül tud titkot tartani. És remekül tud ellenállni is! A pokolba, mennyi időm ment el arra, hogy megpróbéáljam elcsábítani őt, de még mennyi! És nem egyszer akartam az elutasítás miatt verbénát keverni a whiskyjébe, hiszen nem voltam az a típus, aki könnyen viseli, ha csak úgy... ellökik. Főleg úgy, hogy ő maga gondoskodott az öröklétemről. A kis huncut. - Küldj ide még egy italt, Yva - szóltam oda a kiszolgálólánynak, aki akkor dolgozott itt, mikor Alexander valahol máshol múlatta az idejét. Nem is akarok rágondolni, mert azt fogja elérni, hogy összemorzsoljam a poharamat ujjaim között. És az én vérem fog rajtuk száradni, nem pedig az ő nyaka, bármennyire is van most bennem némi harag és düh vele kapcsolatban. Igaz, nyilván az alkohol miatt, hiszen ez már a negyedik pohár vodka lesz. Nem épp a nők itala, de számomra most pont aktuális. Nagy vadászatot terveztem ma estére. És engem senki nem állíthat meg benne. Senki! Amire figyelmes lettem, az egy fekete, göndör hajtömeg. Az illat, mely megcsapta orromat, rögtön visszavarázsolt engem pár évtizeddel korábbra, amikor már javában tomboltak bennem az éheség okozta tünetek, és nem féltem kihasználni az emberek esedező tekintetét saját szórakozásomra. Sosem élték meg a következő percet. Az életük a kezemben volt. És Dominicéban. Nem számítottam arra, hogy látom őt még egyszer. Pedig igencsak kellemes partner volt. A vér, mely súrolta talpunkat... mely áztatta ujjainkat... igazi vérfürdő volt! Talán ezt érezte a szüzek vérében fürdő erdélyi uralkodónő is, mikor úgy döntött, hogy elterjeszti saját rémhírét. Elégedettséget. Fiatalságot. Örökké tartó fiatalságot. - Nézzenek csak oda, Mr. Leighton New Orleans-ba látogatott? - vigyorodtam el szélesen, de ajkam jobb szegletére szélesebben ült ki a gesztus. Tekintetem csillogással telt meg, annak ellenére, hogy benne ezúttal egyáltalán nem láttam a tomboló fenevadat. Talán elcsituló szakaszban van? Vagy... óh, nem! Ő nem lehet ártatlan nebántsvirág! Mit veszítene a világ vele...! - Az úr a vendégem ma estére. Adj neki is egy italt - szóltam ismét a csapos irányába, aki rögtön szót fogadott. Hát igen, Yva már ismerte azt az énemet, melynek jobb nem nemet mondani.
a hozzászólás mr. leighton-nak készült, 512 szót tartalmaz, és írás közben a [You must be registered and logged in to see this link.] című számot hallgattam. remélem, elégedett vagy. ^^
Miközben Annával szóba elegyedünk, tekintetem körbefuttatom a bárban, ahol gyakorlatilag mindenféle ember megtalálható. Először pillantásom egy egyedül üldögélő halandóra siklik. Az őszintét megvallva, szánalmasan fest, bár… valamilyen szinten önmagamra is emlékeztet. Én is ilyen voltam, magamnak való, társaságkerülő, ugyanakkor a magam módján előkelő és tiszteletreméltó, mielőtt Katherine vámpírrá változtatott. Nem tudom, mit látott bennem, vagy hogyan tudta, milyen lehetőségek rejlenek bennem, de igazi hölgyet faragott belőlem, akiért mindenki odavolt. Azóta, mióta őt megismertem, nem kerülöm már mások társaságát, sőt mi több, szívesen elcseverészek rengeteg emberrel – azt nem mondom, hogy mindenkivel, hiszen ellenszenves emberek mindig is voltak és lesznek. Épp, mikor kezdem elfelejteni, hogy miért is kellene hálával tartoznom Katherinenek ahelyett, hogy megpróbálok tönkretenni, akkor ugranak be a kellemes emlékek, mert bizony voltak azok is. Ezeket még a kihasználás és a sok rossz emlék sem árnyékolta be, ugyanolyan szívesen gondolok vissza rá, mint ahogyan régen, még mielőtt rájöttem, hogy a mi barátságunk igen egyoldalú és érdekbarátság volt, amíg tartott. Félek, hogy megbánnám, amit tenni készülök Katherine-el, vagy hogy elgyengülnék, mikor a tettlegességig fajulna a dolog. Mert az ugyan igaz, hogy kihasznált, de… ennek ellenére rengeteg dolgot ő tanított meg nekem, gyakorlatilag az ő segítségével vagyok még ma is életben. Ha annak idején nem tanított volna meg vadászni, valamint embert ölni, talán most már sehol sem lennék. Emiatt lesz a kettőnk kapcsolata igazán bonyolult, mert a hála, amit azért érzek, mert lehetőséget adott nekem egy új életre, valamint a gyűlölet, amit pedig azért érzek, mert kihasznált és mert olyanná formált, mint ő, csatát vívnak bennem és még én sem tudom, melyik fog győzni. - Ugyan, drágám, nem… nem tartok tőled. – ejtek meg egy önelégült vigyort. Katherine alaposan kiképzett, így véleményem szerint gond nélkül elbánok egy vámpírral egyedül is. – Csupán emlékeztetsz valakire, akit szeretnék magam mögött hagyni, egyelőre. – az alkohol végigégeti a nyelőcsövem, ami miatt grimaszolok, de aztán már nem az alkohol, hanem az éhség égeti a torkomat. Kuncogással felelek nevetésére, ahogyan ő az ajtóhoz sétál, a ragadozók pedig gyülekezni kezdenek körülöttünk, én is felveszem a támadóállást. Egy vámpírral ugyan elbánok, de egy tucattal már nem olyan biztos. Az izgatottság és a félelem keveréke miatt az adrenalin szintem az egekbe szökött, szemfogaim pedig kiélesedtek. Először értetlenül pillantok Annára, kezdek komolya kételkedni benne, hogy a nő ép eszénél van-e, aztán csak megértem, mit csinál. Elbizonytalanodok, hogy jó ötlet-e ez. Elvégre… New Orleans – sőt, meg merem kockáztatni, hogy a világ – legerősebb boszorkányának kiadni magam, ebből még nagy bajom lehet. De… amilyen szedett-vetettnek tűnik ez a kis csőcselék, még hinni fognak nekem… a vámpírfogaim ellenére is. Holtan pedig már úgysem fog egyikőjük sem beszélni. – Egy így van! – húzom ki magam büszkén, ameddig Anna megfosztja egyiküket a fejétől, folytatom a hazudozást, amibe belerángatott. – Mint látjátok, a boszorkányság mellett nekem a vámpírlét is kijutott. A helyetekben kétszer meggondolnám minden mozdulatom, sóhajom. Ahogy a társam sem, - bökök a fejemmel Anna felé – én sem hezitálok, ha gyilkolásról van szó. – gonosz mosollyal fejezem be a monológom, majd leintem Annát. – Most én jövök, drágám! – a félelem legapróbb jelét is próbálom eltűntetni az arcomról, hogy ne kezdjenek gyanakodni, tényleg én vagyok-e a híred Davina. Az egyik vámpír rám veti magát és a földre lök, azonban egyáltalán nem lep meg cselekedete, fordítok a helyzetünkön, most már ő van a földön, én pedig csípőjén ülök. – Hmm… - veszem szemügyre a fiatalembert – milyen kár érted… De figyelmeztettünk! – letépem róla az inget, hogy hozzáférjek a nyakához, majd szemfogaim húsába mélyesztem. Nem sokszor nyílt alkalmam vámpírvért kóstolni, de az íze… mindig is fura volt. Nem az én stílusom. - Ki szeretné megkóstolni a másik vérét? – nézek közbe érdeklődve, tekintetem megakad egy reszkető kislányon, majd Annára nézek. – Mit szólsz… megkóstoltassuk vele a vámpírvért? – bökök a lányra. – Ennek itt már úgyis mindegy, ahogy nézem. – ismét a jóképű vámpírra nézek, akiből az imént táplálkoztam, majd vissza Annára. Már megérte ellátogatnom ebbe a városba.
szavak száma: 646 zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: loveya.♥ kredit: [You must be registered and logged in to see this link.]
Anna Petrova
welcome to my world
► Residence :
♔ The Garden.
► Age :
716
► Total posts :
692
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Bárpult Hétf. Feb. 17, 2014 2:37 am
let the gamebegin
••I see a bad moon rising...
A terembe lépve nem mindennapi érzés fogott el: egyszerre csapott meg a [You must be registered and logged in to see this link.] mámorító illatának és a hátsó boxok vércseppek festette díványaiból áradó esszenciának egyvelege, valamint tört belém a felismerés, hogy
annyi keserves év után, végre-valahára megkaphatom azt, amiről eddig még álmodni se mertem… A szabadságot. A szabadságért azonban áldozatot kell hoznom, amely testestül-lelkestül le fog gyengíteni. De nem félek se Marcel, se Niklaus eszközeitől - kínoztak már eleget, egyikük se tud meglepni. Az éhségtől azonban rettegek… attól tartok, tébolyulttá fog tenni. Immáron hét évszázada élek halandók vérén; állatvérre egyszer se kényszerültem, s gyűlölök koplalni, tehát… tettem, amit tennem kellett: alantas módon lecsaptam a nyomorultakra, s kiszívva belőlük az életet, meghosszabbítottam a magamét. De mi lesz most…? A táskámból ismét előhúzom a papírt, amit az elmúlt három órában többször is szemügyre vettem, s tekintetemet a rajta szereplő ábrára szögezem. Hmmm! Marcel Gerard ezt sem bízta a véletlenre… megalkotta a tökéletes börtönt, ami meg kell hagyni, egyhamar elkápráztatott; a mai nap folyamán többször is elképzeltem, hogy befalaznak, aztán hagynak kiszáradni és megrohadni azon a nyirkas, sötét helyen; és bár bazsalyogva nézné végig, ahogy fatársait kínozzák, és tűrné a kínt, a bennem lakozó szado-mazo fúr iát kirázza a hideg, ha arra gondolok, hogy a szankció alatt egy fiolányi vérrel fogák kiszúrni a szemem - ennek okán döntöttem úgy, hogy megtömöm a bendőmet! Végtére is… nekem is jár az Utolsó Vacsora joga! — Vic…torie - mondogatom magamban a nevét, egy percig rámeredek, aztán felocsúdok és megrázom a fejem. — Nem! De mit számít, hogy - próbálom feleveníteni a nő szavait; az éhség lassan az emlékezőképességem kárára megy — találkoztunk-e már? Vagy 'tán tartassz tőlem? - De mielőtt kibukna belőlem a kérdés, a nő felemeli a poharát, hogy koccinthassunk. Időközben a felszolgáló kihozta a kért italokat… De ez fel se tűnt, kicsit elkalandoztam. Családi átok, hogy az emberek vagy kieesnek a látoteremből, és még ha akarnék, se tudok figyelni ostoba lényükre, vagy felbosszantanak, és ösztönszerűen rájuk hozom a frászt. — A számból vetted ki a szót - mondom nevetve, s miután kiiszom a poharam tartalmát, sebtében felállok az asztaltól és a bejárati ajtóhoz sietek, ahol aztán megfordítom a táblát. A magamfajta nem szereti, ha megzavarják… evés közben! — Van egy rossz hírem… - húzom el a számat, miközben a teremben ülő vérszívók egytől-egyig felveszik a támadó állást; micsoda szánalmas banda! A helyükben gyorsan elkezdenék szedelőzködni — bent ragadtatok! A társamat biztosan ismeritek - biccentek Victorie felé. — Vagy már hallottatok róla. A neve Davina. A birtokában lévő erővel egy pillanat alatt képes végezni veletek… és ha megpróbáljátok hatástalanítani, nos… maga Marcel fogja letépni a csinos kis fejeteket - az orrom tíz méternyit nőtt, akkorát füllentettem most! Cápaként körözök körülöttük, s meg-megállva a mutatósabb daraboknál, lágyan végigsimítok az arcukon, belemarkolok az izmos karjukba, aztán egy nem várt pillanatban… az egyikük nyakára tapadok, és semmi perc alatt megszabadítom a karcsú testrészét a csinos kis fejétől. — A következőt! - Jelentem ki nemes egyszerűséggel. Vöröslő ajkaim mosolyra görbülnek, ragyogó íriszeim pedig a nőre vándorolnak. Vajon mit fog lépni? Jajveszékelve elszalad, nehogy őt is lecsapoljam, vagy beszáll a mókába és megízleli a vámpírvért?
A hozzászólást Anna Petrova összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 29, 2014 6:25 pm-kor.
Szükségem van egy kis kikapcsolódásra azok után, hogy ennyi időt töltöttem Mystic Falls közelében. Bár már nagyon rég óta kerestem Katherinet, és rendkívül boldoggá tesz a tény, hogy végre rátaláltam „barátnémra”, de újra hozzá kell szoknom, ahhoz, hogy minden körülötte forog. Számára semmi más nem létezik, csak saját maga, ami valljuk be, eléggé fárasztó tud lenni. Nem jött össze a tervem Elenával. Azt hittem, könnyebb dolgom lesz a hasonmással, mert ő is épp ugyanannyira tönkre akarja tenni Katherinet, mint én, de tévedtem. Talán túlságosan hamar megítéltem a külseje miatt, illetve a vér miatt, ami az ereiben csörgedezik. Végül is, csak Petrova vér folyik a testében, ebből pedig arra következtettem, hogy a jelleme is hasonlóan tüzes, mint idősebb kiadásáé. Tévednem kellett. A Gilbert lány bizonyos szempontból megfontoltabb és makacsabb, mint Katerina ha bosszúállásról van szó. Szerinte a bosszú nem ér annyit, hogy eldobja magától, vagy barátaitól azt a lehetőséget, hogy valamelyikük emberré változzon. Ó, pedig hogyha tudná, hogy milyen dolgokra képes a bosszú… a túlélésben nagyobb segítség, mint a szerelem. Ha szeretsz valakit, nem lehetsz biztos benne, hogy örökké ott lesz veled, ergo, hogy van kiért küzdened. A bosszú viszont… az mindig ott lesz, nem számít ki áll melletted és ki ellened. Az évek során megtanultam, hogy senkiben nem szabad megbíznod, csupán a gyenge halandókban, akiket megigézhetsz, így biztosítod, hogy soha nem árulnának el téged. Őket leszámítva csakis magadban bízhatsz. Sosem tudhatod, hogy a barátaid – illetve azok, akiket a barátaidnak nevezel - meddig lennének hajlandóak kitartani melletted. Az utcákat járom, a gondolataimat pedig szabadjára engedem, nem figyelem, merre megyek. Jól esik a szabad levegőn sétálni egymagamban. Senki nem zavar meg, csupán a gondolataim kavarognak a fejemben. Szükségem volt már egy kis időre egyedül, távol Mystic Fallstól. Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb döntés New Orleans városa volt a kikapcsolódásra, ugyanis rengeteget hallottam róla Mystic Fallsban, de egy próbát megér. Legalább meglátom, miért kering annyi pletyka erről a városról. Hogy őszinte legyek, eddig odavagyok a várostól, senki nem zavarta meg csendes magányomat. Habár nem ismerek senkit, de már magával a ténnyel, hogy vámpír vagyok rengeteg előnyre tettem szert itt. A vámpírok ugyanis előnyt éveznek a városban, mert a város „ura” is egy közülünk. Elképesztő, amit Marcel elért itt, hogy nem engedi a boszorkányokat varázsolni, és a vérfarkasok sem érvényesülhetnek. Minden tiszteletem az övé, New Orelanst olyan várossá alakította, ahol a vámpírlét előnyt jelent, nem pedig hátrányt. Itt nem néznek ki a városból, sokkal inkább befogadnak. Megtorpanok egy bár előtt, nézegetem pár másodpercig, végül pedig úgy döntök, megvizsgálom belülről is. Egy eldugott asztalánál foglalok helyet, de mielőtt leülök, azért megbizonyosodok róla, hogy a pincérek látják-e az asztalomat. Gyűlölöm, mikor egy vendéglőben megváratnak a kiszolgálással. Körülnézek a bárban, nevetgélő pároktól, akik csak beugrottak elfogyasztani egy kávét az alkoholtól spicces tinédzserekig mindféle ember megtalálható itt. Épp azon gondolkozom, kivel kezdjek el megismerkedni, mikor meghallom egy fiatal(nak tűnő) nő hangját, amint két whiskey-t rendel. Felkapom a fejem, mikor kihúzza a velem szemben lévő széket és leül rá. – Victorie. – húzom én is pimasz mosolyra a számat, és most már minden figyelmemet rá irányítom. Kifinomult stílusából és viselkedéséből arra következtetek, hogy ő is vámpír, akárcsak én, talán még idősebb is lehet nálam. Egyből szimpatikus lesz számomra Anna, valamiért nagyon emlékeztet arra a Katherine-re, akit anno megismertem. – Victorie Raven. – immár kezet nyújtok a hölgynek az asztal felett, és nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, találkoztunk-e már valahol. – Anna… - ízlelgetem a nevét egy percig – találkoztunk mi már valahol? Olyan… ismerősen festesz. – közben megérkezik a pincér a két whiskey-vel, az egyiket leteszi Anna elé, a másikat pedig elém. Biccentéssel köszönöm meg az italt, majd koccintásra emelem poharunkat. – Egészségünkre. – lehúzom a pohár tartalmát, jóleső érzéssel tölt el, ahogy az alkohol végig égeti a nyelőcsövemet, majd leér a gyomromba. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de… én mást is szívesen innék, nem csupán alkoholt. – húzom ismételtem ravasz mosolyra az ajkaim, kivillantva tű éles szemfogaimat. Nem foglalkozom vele, hogy ki láthat meg minket és mit gondolhat. New Orleans a vámpírok városa, akkor ne rejtsük el a valódi énünket!
szavak: 668 zene: [You must be registered and logged in to see this link.] megjegyzés: loveya.♥
Anna Petrova
welcome to my world
► Residence :
♔ The Garden.
► Age :
716
► Total posts :
692
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Bárpult Szer. Feb. 05, 2014 8:03 pm
let the gamebegin
••See, I've come to burn his kingdom down.
Az univerzum megannyi mirákuluma közül leginkább a magamfajtát csodálom. A milliónyi képesség, melyhez zabolátlan erő társul, hétszáz év után is képes lenyűgözni… holott, láttam
már egyet s mást tartalmas életem során! Volt, hogy remeteként elvonulva, időm nagy részét arra szántam, hogy felfedezzem a természet kincseit a legapróbb rovaroktól egészen a leghatalmasabb húsevő növényekig. Igyekeztem értékelni mindazt, amit halandóként bálványoztam, beleértve a törékeny… emberi testet is. De nem sikerült. Időnként boszorkányokkal háltam, azt remélve, hogy hatalmába kerít majd valamiféle leírhatatlan érzés. A házaikban éltem. Az ételüket ettem és alkalomadtán ellestem a mozdulataikat, a szavaikat, miközben odaadóan szolgálták a természetet. Amina zöldfülűnek számított az őt körülvevő, tapasztalt banyák között, mégis képes volt életet lehelni az általam oly' mohón elfogyasztott őzgidába. A puszta érintésével új esélyt adott a nyomorultnak, míg belőlem kiszívták az életet, hogy aztán azzá váljak, amivé. De ezt se találtam annyira lenyűgözőnek, mint a vérszívókat. Az éhség negatív fogalomként itta be magát a vámpírok elméjébe, holott… nincs kellemesebb érzés az éhségünk csillapításánál! Az érzés, amikor kiszáradt torkunkon legördül a vörös nedű, leírhatatlan. Ez a város adott otthont annak a boszorkánynak, aki mindezt megmutatta nekem. Wade az elmémbe férkőzve megmutatta, hogy olykor-olykor át lehet lépni azokat a bizonyos határokat, hogy nem feltétlenül bűn az, amit a gyengébbek annak titulálnak… Wade a kezemet fogva vezetett el a kapcsolóig. Ily módon szabadultam meg a fejemben tomboló hangoktól, melyek szüntelen azt súgták, helytelenül cselekszem. Idestova két évszázada ennek… azóta én is és a város is átestünk egy-két változáson; érzelmeim ismét átvették a hatalmat az elmém felett, ezúttal a kettő mégis békésen megér egymás mellett, hisz az ostoba szívem végre-valahára képes volt kompromisszumot kötni. A város meg… mintha egy mozivásznat néznék! A hangulat, ami a halandók és a vámpírok kapcsolatát illeti, roppant… idilli, talán túlságosan is az - ellenben a boszorkányok és a vérfarkasok számkivetettként tengetik szánalmas mindennapjaikat. A legutóbbi találkozásunkkor volt valami mocskosan vonzó ebben a városban. De mára már bőrdzsekis kölykök vették át a valódi rocksztárok helyét! Gregor… Gregor is egyike volt azon vámpíroknak, akik tudták, miként kell lenyűgözni egy hölgyet, míg ezek a modortalan idióták még a saját cipőfűzőjüket se tudják apuci nélkül bekötni, aki kétség kívül rátermett a feladatra. Marcel Gerard… na, ha valaki, akkor Ő tudja, mi a dörgés! Ugyan elűzött mindent, ami valaha szórakoztatott ebben a városban, a stratégia terén kimagasló eredményeket ért el. — Unalmas - pusmogom magamban, miután belépek a bárba. Az egész város… unalmas! De ha valamiben, akkor a rendfenntartásban verhetetlen - épp ezért döntöttem úgy, hogy ezen a helyen keresek menedéket. A minap hálistennek kényelmesen berendezkedtem a szolid rezidenciámba, aminek kulcsait repesve nyújtotta át az ínycsiklandó ingatlanos. Így hát nem maradt más hátra… felfedező túrára indultam. A helyiek látványa végtelenül letaglóz. A halandóké még hagyján! De a boszorkányok… szégyent hoznak a hőn szeretett Föld Anyára; egy boszorkány, aki nem gyakorolhat mágiát, semmit sem ér. A kedvenc kis régens királyunk nem semmi tekintéllyel bír, mivelhogy képes megparancsolni nekik, hogy hol és mikor varázsolhatnak (pillanatnyilag sehol, semmilyen körülmények között), egészen a városhatárt súrló mocsárig száműzte a farkasokat, nem beszélve arról, hogy - ocsmány mód - meglovasította a házakat, a porcelánokat, a szobrokat és a portákat, melyek három évszázada mind-mind a Mikaelson családhoz tartoztak. Az ágyukban alszik. A medencében úszkál. S azt a szőlőt eszi, aminek egykor rabszolgaként ő maga taposta ki az ágyásait. A módszerei csöppet se zavarnak, sőt! Csillogó potenciált látok bennük. A szabályokat szigorúan tilos megszegni, aki mégis megteszi, nem ússza meg száraz bőrrel! De teszek én a kínokra, ha általuk megszabadulhatok a bosszantó Zachary Rhys-tól! — Valaki hozna két pohár skót whisky-t nekem és... - éles hangomat már csak az azt kísérő arrogáns mozdulat képes felülmúlni. — A hölgynek - húzom pimasz mosolyra a számat, aztán helyet foglalok a csinos vámpírhölgy mellett. — Anna... - bökök magamra gyermeteg módon — A te neved pedig…?
A hozzászólást Anna Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 29, 2014 6:24 pm-kor.
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Bárpult Hétf. Dec. 09, 2013 1:36 pm
Hayley & Klaus
Bizony nem kerüli el a figyelmemet az a döbbent pillantás, amivel Hayley válaszol a szavaimra. Mert megyőződésem, hogy nem a két fickó megfenyegetése, vagy a kéztörés váltotta ki belőle ezt a reakciót. Annál ő sokkal erősebb, és valljuk be, romlottabb, minthogy ilyeneken felháborodjon. Hiszen kinek is köszönhetem, hogy lemészárolni kényszerültem nem régen tizenkét drága hibridemet? Na ugye. Amint a két szerencsétlen a székek között végzi, Hayley felé is vetek egy kihívó pillantást, azt sugallva, hogy ha valami nem tetszik neki, még most szóljon. Az én szemszögemből nagyon is úgy tűnik, hogy hozzám tartozik, a családom részévé vált, abban a pillanatban, ahogy az a baba megfogant. És család alatt most nem csak a Mikaelson famíliát értem, hanem annál egy kicsivel belsőbb kört... bármilyen furcsa és hihetetlen ezekbe belegondolni. A gyerekem anyja, az én lányomat várja, ennél fogva igenis hozzám tartozik, és ha lenne bármi ellenvetése... hát tulajdonképpen jobb, ha megtartja magának, mert így megkíméli magát és engem is attól, hogy ezt komolyabban meg kelljen értetnem vele.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy jól kezelted a helyzetet, s magad is meg tudtad volna oldani a problémát, édes - vetek egy futó pillantást a kifelé iramodó fickók felé, aztán kényelmesen elhelyezkedem a székemen, és ismét Hayley tekintetét keresve fejezem be a mondatot. - De milyen férfi lennék, ha nem védeném meg a nőt, aki az én gyerekemet hordja a szíve alatt? - vigyorodom el önelégülten, és tekintetem a lány hasa felé vándorol. Nem feltűnően bár, de már kerekedik, én legalábbis már észreveszem a változást, hisz volt szerencsém korábban alaposan megnézni magamnak ezt a testet, a hibátlan vonalait. Míg a meséjét hallgatom, elém kerül az újabb rendelésem, még egy pohár whiskey. Hogy nekünk, vámpíroknak, mennyit meg kell inni ebből, hogy igazán hasson is! Az első pár pohár csak öblögetésre való, és maximum annyi haszna van, hogy tompítani tudja a vérszomjat, ha úgy adódik. De ha igazán mélyre akarok süllyedni, egy üveggel legalább el kell kortyolgatnom belőle. Mondjuk ott még nem tartok, és most nem is áll szándékomban lerészegedni, így ez a harmadik pohárka is még mindig csak arra való, hogy csillapítsa a korábbi dühömet. Ennek köszönhetem azt is, hogy a következő, szigorú szavaim némileg enyhébben hatnak, mint ahogy fél órája hangzottak volna.
- Nos... először is gyorsan szögezzük le: örülnék, ha nem sodornád magadat veszélybe, akárhányszor hátat fordítok - jelentem ki élesen, teljesen komolysággal, aztán arcom egy kicsit megenyhül. - Akkor talán még hajlandó lennék segíteni is neked kicsit ebben a témában, kedvesem - vetek felé egy sejtelmes pillantást, aztán leküldök pár korty whiskeyt a torkomon, és csak utána folytatom. - Ha hiszed, ha nem, sokkal jobb módszereket is tudok valami felderítésére annál, hogy pultosokat faggatok ki lepukkant kocsmákban - hordozom körül a tekintetem becsmérlően a helyiségen. - Mint már mondtam, egyedül nem vagy biztonságban a francia negyedben, mert Marcel törvényei szerint a farkasok ki vannak tiltva innen. Legtöbbjüket lemészárolták, a szerencsésebbjei elmenekültek. A pletykák szerint a mocsárvidék közepén élnek, ott táboroznak már évek óta - forgatom a poharamat kissé szórakozottan az ujjaim között. Ha jól emlékszem, pontosan tíz éve már, hogy az összes vérfarkast kiűzték a városból. Ami azt jelenti, hogy a fajok közötti csatározás már sokkal hamarabb elkezdődött. Nem tudom, hogy Hayley szülei vajon meghaltak-e közben, vagy a biztonsága érdekében mondtak le róla, de ahogy a dolgok most állnak, arra tippelnék, hogy Hayleynek talán ez volt a szerencséje, ennek köszönheti, hogy még életben van. - De azt most mondom, kisfarkas, mielőtt ismét valami butaságot csinálnál, hogy nem mehetsz oda egyedül - mondom határozottan. Nem bánom, ha akar egyet túrázni odakint, de nem hiszem, hogy ott nagyobb biztonságban lenne, mint itt, ha egyedül csatangol, és lehet, azt képzeli magáról, hogy meg tudja védeni magát, de ne is álmodjon arról, hogy egyedül elengedem. És ami azt illeti, ezt a kellemes délutánt is ideje lesz lassan rövidre zárni. Több tervem is van még mára, Hayleyt pedig szeretném biztonságban tudni, és itt nincs abban. Nem hagyok sok helyet a tiltakozásnak, határozottan kijelentem, hogy hazaviszem, és ezt is teszem.
Kezem már nem a férfi tarkóján volt, miután sikerül vele megértetnem, hogy nem a piros lámpás negyedből származok, de még csak a közeléből se. Vissza is ültem a helyemre, épp akkor, amikor Klaus válaszolt a kérdésemre. Valahogy éreztem, hogy a Mennyországban nem lenne túl sok barátja, vagy ismerőse, és így pedig unalmas ott tartózkodni. Azt hiszem én is arra a helyre kerülök majd, ahol több ismerősöm van, hisz több rosszat tettem, mint jót. Igazából, fogalmam sincs mikor tettem egyáltalán olyat, amikor nem csak a saját érdekeimet vettem szemügyre először. - Akkor majd a pokolban összefutunk - mondom, és ennél komolyabb arcot, azt hiszem nem tudtam volna hozzá vágni. Hirtelen hiányérzetem lesz, aztán leesik, hogy nem is olyan rég volt előttem egy pohár, amit még a tuskók rendeltek nekem. Milyen kis aranyosak, persze nem tudhatták, hogy terhes vagyok, és nem iszok. Pár hónappal ezelőtt kellett volna próbálkozni, akkor ugyan megittam volna, de ugyanígy elhessegettem volna őket. - Szegény Josh... remélem nem rágta le mind a tíz körmét idegességében - húzom el a szám, részvétet színlelve a vámpír srác iránt, akinek arról kellett volna gondoskodnia, hogy ne tűnjek el. Nagyon úgy néz ki, hogy elbaltázta ezt a nagyon egyszerű kis feladatot. Na, jó, velem sosem egyszerű. Már épp nekiesnék a válaszadásnak, amikor valaki megint belepofázik. Ezek ebből űznek sportot, vagy mi? Ki tud több beszélgetésbe beleszólni, úgy, hogy felmenjen az illető agyvize. Nagyszerű kis játék lehet, egyszer biztos, hogy ki fogom próbálni, de nem Klauson, akit már sikeresen feldühítettek. Tekintve, hogy az egyiket megigézte, hogy ölje meg magát nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni a többivel. Érdeklődve odafordulok és pont látom, ahogy eltöri az egyiknek a karját, mintha csak egy bot lenne egy kisfiú kezében. A reccsenés ismerős, biztos vagyok benne, hogy fájdalmas volt, de abban is, hogy egy életre megtanulta: Ne tapizzon terhes vérfarkast, és ne dumáljon bele senkinek a mondandójába! Mindennap tanul valamit az ember...
Ma ők is tanultak valamit, hálásak lehetnek, legalább nem pazarolták el a napjukat semmittevéssel. Nem kicsit döbbenek meg, amikor kijelenti, hogy hozzá tartozok. Mióta is tartozok én bárkihez is? Nagyon sokáig voltam egyedül, a családomat keresve, persze, volt, hogy hozzácsapódtam egy-egy falkához, de nem éreztem, hogy bárkihez is tartoznék. Vagy ha egy kicsit is kötődtem valakihez, azt a kötődést rögtön eltörölte egy friss nyom, amit a biológiai szüleim keresése közben találtam. Csak ennyire volt fontos, hogy megtaláljam őket. Arcom jól tükrözi meglepődésemet, és szerintem az is lerí róla, hogy nem azon döbbentem meg, ahogy Klaus bánik a úriemberekkel. - Egyébként, jól kezeltem a helyzetet, nem kellett volna segíteni - motyogtam, miután lerendezte a pasikat és visszatért hozzám. Mindig is le tudtam rendezni a dolgaimat, bár van mikor nem egyedül, de pár alkoholistát még nekem is sikerült volna lekoptatnom. Katherine már más tészta, akkor tényleg szükségem volt segítségre, de nem vívhatom meg a csatáimat mindig egyedül. - Azért annyira nem lesz hosszú, az a mese - mondom, amikor elküldi a pultost gyümölcsléért. - Nem az egész élettörténetemet fogom elmesélni, de ha gondolod kezdhetem azzal is - vigyorodok el, mert mi mással lehetne még húzni az időt, bár elég unalmas az életem, de lehet, hogy valakit még érdekel is. - Ananászt hozz! - hajolok ki egy kicsit, hogy a pultos meghallja, amit mondok, de így is elég hangosan mondok, biztos meghallotta. Kismama vagyok és ha ananászt akarok inni, akkor ananászt fogok inni, ha nincs akkor is. Megvárom, amíg kihozza az italomat, és csak utána kezdek el beszélni, miután már ittam egy kortyot. Finom, ilyen kell otthonra is... jobban mondva Klaus otthonára. Az ananász már kezdd is hatni. - Árva vagyok, emlékszel? És mióta rájöttem, hogy vérfarkas vagyok a biológiai szüleimet keresem, ezért is jöttem New Orleans-ba. Az eredeti tervem nem az volt, hogy bezárva üljek egy szobában, és a hintaszékben babaruhákat kötögessek - ha pedig már babaruhákról beszélünk, én kezdem kihízni a ruháimat. Még szerencse, hogy a bő ruhákat szeretem, ezért még egy darabig biztos nem fog meglátszani semmi - Elvileg innen származom, ebből a városból, ahonnan ugye a vérfarkasok ki lettek űzve. Na, és kinek szokták elmondani az olyanok a titkaikat, mint az előbbi szerzemények? Persze, hogy a pultosnak - intek az említet személy felé, aki azt hiszem már egy kicsit be van tojva, mert összerezzen és úgy néz rám, mintha valami űrlény lennék. Röviden és tömören ennyi lett volna. Csak, azért mondom el Klausnak, hogy előbb elengedjen. Legalább kirándultam egy kicsit és megtanultam, hogy nem szabad alábecsülne a meleg vámpírokat. - Biztos nem akarod meghallgatni az élettörténetem?
✗ Words: 743 ✗ Music: nemvan ✗ Note: bocsi, ez most nem lett olyan jó <3 ✗ [You must be registered and logged in to see this link.]
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Bárpult Hétf. Nov. 18, 2013 11:08 pm
Hayley & Klaus
Nem tudom, hogy a Hayley előtt heverő italt ő rendelte magának, vagy a kedves – nem, nem azok – úriemberek rendelték neki, de nagyon alkoholnak tűnik. Hát milyen világ ez, hogy terhes nőket itatnak le? Előre hajolok, kezembe veszem a poharat, és beleszagolok. Tequila? Nem épp whisky öblögetésére való, de sebaj. Egyetlen szó, vagy kérdés nélkül hajtom le a pohár tartalmát, majd teszem vissza úgy, mintha mi sem történt volna, és dőlök hátra ismét a székemen. - Hé, cimbi, az nem a tié… - egyetlen pillantásommal fagyasztom belé a szót, nyilván ő volt az a ficsúr, amelyik az italt fizette. Végül csak megvonja a vállát, és inkább Hayley felé fordítja a figyelmét.
- Megbocsájtást? – nevetek fel keserű gúnnyal, közben a pult mögött levő tükörképeinkkel szemezek. – Én ilyesmiben már régen nem reménykedem. Vagy egy évezreddel ezelőtt megvettem az egyirányú jegyemet a pokolba, de nem tervezem a közeljövőben beváltani – rázom a fejemet széles vigyorral, ami hamar az arcomra fagy, amikor a tükörben kiszúrom a szomszédos úriember tolakodó kézmozdulatát. Így sajnos Hayley mondatának végét sem sikerül meghallgatnom, pedig éppen kezdtem kíváncsi lenni, vajon milyen értelmes magyarázatot tudna nekem itt gyorsan-frissen összeeszkábálni. A tenyerem azonnal viszketni kezd, épp csak egy pillanatra tűnődöm el, hogy a pasas kezét törjem el… három helyen, vagy alakítsam át az arcberendezését. Ám mielőtt eldönthetném, a kis farkas már fel is pattan, és feltörli az alakkal a pultot. Hmm… egy terhes amazon. Hát nem elbűvölő? Mivel nekem végül nem marad dolgom a férfival, tulajdonképpen meg sem rezzenek a helyemen, csak a felvont szemöldökeim árulkodnak meglepettségemről pár röpke másodpercig, de arcomra hamar elégedett, apró mosoly kerül. Higgadt, nyugodt mozdulattal veszem kézbe ismét a poharam, kiürítem, majd egy intéssel rendelem is a következőt.
- Elárulnád közben, kedvesem, hogy mégis mi dolgod ezekkel a kedves úriemberekkel itt, és miért is nem maradtál otthon a fenekeden, biztonságban? – teszem fel a – valljuk be, kissé költői – kérdést. Hangom szórakozottnak tűnhet, de aki eléggé ismer, az kiérezheti belőle, hogy a felszín alatt igenis dühös vagyok. – Szegény Josh barátunkat eléggé megijesztetted – biggyesztem le az ajkam, mintha a meleg vámpírfiúnak okozott riadalom lenne a legnagyobb gondunk. A társalgásunkat azonban ismét félbeszakítják. - Ne kapd fel a vizet, szivi, mi csak ismerkedni szeretnék – mentegetőzik a harmadik alak felemelt kézzel, de az arca nem azt sugallja, hogy vissza akarna vonulni. Épp ellenkezőleg. Nyilván van bennük elég alkohol, hogy ilyen pofátlanok és kellemetlenek legyenek. Mint egy koszos légy, amit egy istenért nem tudsz elhessegetni az útból. Felhúzza a cimboráját a pultról, de még mindig nem lépnek le. Talán jobb is, legalább lesz kin levezetnem az indulataimat. Székemet hátra tolva állok fel a pulttól, kényelmes léptekkel Hayley másik oldalára sétálok, majd egy gyors mozdulattal elkapom a kellemetlenkedő férfi karját, és egy finom reccsenéssel el is töröm. Aztán mindkét fickót egyszerre ragadom meg a torkánál, rázok egyet rajtuk, csak hogy biztos rám figyeljenek, és gonosz mosoly kúszik az arcomra. - Most nagyon figyeljetek, mert először és utoljára mondom el: a hölgy hozzám tartozik, és ha még egyszer meglátlak benneteket a közelében, esküszöm, hogy kibelezlek benneteket, és a saját belső szerveitekkel fojtalak meg – figyelmeztetem őket egy torz, fintorszerű mosollyal. Óh, ha tudnák, mennyi önuralmamba kerül ezt ne itt és most megtenni! – Világos voltam? – kérdezem meg, csak a biztonság kedvéért, aztán elengedem őket úgy, hogy szépen beessenek a szabad bárszékek közé. Aztán visszatérek a helyemre az italomhoz. - Hozna valami gyümölcslevet a bájos ifjú hölgynek? – kérdezem a riadtan pislogó pultost, aki végül szapora bólogatások közepette elmegy, hogy kitöltse a kért italt. – Nem akarom, hogy kiszáradj majd, miközben elmeséled végre, hogy mit is keresel itt – az utóbbi szavaim már Hayleynek szólnak, miközben a szemem sarkából látom, hogy a két jómadár végre kiiszkol a bárból. Megjegyeztem ám őket, és nem ígérhetem, hogy nem megyek utánuk később, hogy beváltsam a korábbi fogadkozásomat. De itt már így is épp elég feltűnést keltettem, és válaszokat akarok végre.
Ma Josh vigyázott rám, az aranyos kis vámpír fiú, akivel jókat lehet dumálni, de könnyen el lehet terelni a figyelmét, ha valaki elég ügyes hozzá. Már pedig én elég ügyes vagyok hozzá. Először csak egy szimpla beszélgetést kezdeményeztem vele,hogy oldjuk a feszültséget, szegény srác elég ideges típus. Olyan témákról beszélgettünk, amiket mindenki megejt egy beszélgetés alkalmával. Milyen az idő, mik a kedvenc zenék. Szépen, lassan puhítottam meg a srácot, de nem volt sok időm, nem tudtam, hogy Klaus mikor gondolja úgy, hogy visszatér közénk. Egy-két elejtett mosoly után finoman megemlítettem, hogy nagyon el kell már mennem a mellékhelységbe, kíséret nélkül. Női dolog... Szegény, naiv Josh, kicsit sajnáltam, mert biztos voltam benne, hogy ki fog kapni Klaustól, de jelenleg az én ügyem fontosabb. Naná, hogy nem a mosdóba mentem, hanem a folyosó végén lévő nyitott ablakon másztam ki. Régi, klasszikus stílus, de szeretem, sokszor vettem már hasznát. Miután meggyőződtem róla, hogy Josh nem vett észre semmit a szökésemből el is indultam. Nem vagyok hülye, körültekintően mentem az utcán, kerülve az olyan helyeket, ami zsúfolásig megtelt vámpírokkal, nehogy bárki is szagot fogjon, de valahol csak meg kell állapodnom. Egy bár villogó fényeire lettem figyelmes, és tudtam, hogy azok a fények engem hívogatnak. Hisz kitudna többet egy csaposnál, neki mindig mindent elmondanak, amikor az ember épp leissza magát.
Belépve az ajtón máris a pulthoz sétáltam, és le is ültem egy székre, ami kényelmesnek ugyan nem volt mondható, de kit érdekel az ilyenkor. Mosolyogva fordultam a pultoshoz, aki már készített is volna elő nekem egy poharat. - Csak információra van szükségem - mondtam neki, mielőtt bármit is kitöltött volna. Nem vagyok épp ivós kedvemben és nem akarok túl sokat időzni itt. - Tudsz bármit is... - a mondatot már nem tudtam befejezni, hiába a pultos érdeklődő arca, nem rajta múlott. Hangos kurjantással a mellettem lévő székre helyezte magát valaki és már át is karolt, mintha rögtön az övé lettem volna, amint betettem ide a lábam. Úgy néz ki New Orleans sem mentes a tahó alakoktól. Első számú tahó már itt is van, de a barátai is követik pár pillanaton belül. Határozott mozdulattal rázom le magamról egyes számú tahó kezét és igen csak mérgesen nézek rá. - Ha még egyszer hozzám érsz, közelebb ismeretségbe kerülsz a pulttal - nem tűnik ijedtnek, de gondolom nem minden nap fenyegeti meg egy vérfarkas, aki varázslatos babát hordoz a szíve alatt. Egyedi eset, úgyhogy érezze magát kitüntettetnek. Tahó kettő viszont az egyik pillanatban eltűnik, helyét egy ismerős hang veszi át. Josh, meg foglak ölni. Klaushoz fordulok mosolyogva, hiszen olyan mindennapi ez az esemény. Csak beültünk egy bárba, mint egy normális család, nem igaz? Nem, nem igaz... - Klaus! - köszöntöm ugyanúgy, ahogy ő is engem. - Bemutatnálak, de félek, ezek az úriemberek itt, elfelejtettek bemutatkozni - vonok vállat. Ahogy én is, Klaus is gyorsan szerzett barátokat, mert, akitől elvette a helyét, már rá is szállt. Milyen édes fogadtatás. Nem igazán lepődök meg, amikor Klaus megigézi a hapsit, hogy ölje meg magát. Ha nekem lenne ilyen képességem, valószínű, hogy hasonlóra használnám. Nem pont erre, de hasonlóra, mert már nagyon kezdtek idegesíteni ezek a féleszűek. - Mindenre napra egy jótett, hogy megbocsátást nyerj? - tippelgetek, még mindig társalgási hangnemben, ügyet sem véve a mellettem lévő két névtelenről, de nem is érdekel a nevük. - Képzeld, pont téged vártalak. Azon gondolkoztam... - egy hülye mondatot nem tudok befejezni Mr. Tapizós miatt, akinek a keze megint a vállamra tévedt valamilyen úton. De mivel én mindig betartom az ígéreteimet, nem mos kezdek el mást csinálni. Kissé nagy hévvel állok fel, a szék megcsikordul alattam, lehet, hogy el is zúg, nem figyelem. Elkapom a nyakánál a tapizóst és egy jól begyakorolt mozdulattal arcát a pulthoz vágom. - Ahogy ígértem, bemutatlak a pultnak. Köszönj szépen - nézek rá várakozóan, hogy megszólaljon, bár nehezen teszi, de csak fogom érteni. Valami nyöszörgést hallok felőle, aztán a szája is mozdul. "Cseszd meg." Ezek a mai fiatalok... Így szoktak köszönni egymásnak? - Kösz, inkább kihagyom - egy kicsit megszorongatom még, de a társa úgy néz ki aggódik, hogy komolyabb kárt tettem benne, mert nagyon elindult felém. A mai bulira is megvan már a VIP jegyem.
✗ Words: 685 ✗ Music: ide ✗ Note: remélem tetszik, igyekeztem :$ <3 ✗ [You must be registered and logged in to see this link.]
Samantha Reynolds
welcome to my world
► Residence :
richmond ☄
► Age :
36
► Total posts :
1233
SOUL MANIPULATOR ♆
Tárgy: Re: Bárpult Hétf. Nov. 18, 2013 8:12 pm
Hayley & Klaus
Mielőtt elhagytam volna a házat korábban, hogy meglátogassam a boszorkányokat, Hayleyt Josh gondjaira bíztam, hogy tartsa rajta a szemét, de ne legyen az útjában. Ő az egyetlen jelenleg, akiben megbízhatok, hisz Elijah egyelőre a saját, kényelmesen párnázott koporsójában alszik, Marcel és az ő fiatal kis barátnője felügyelete alatt, Rebekah pedig épp olyan kiszámíthatatlan és makacs, ahogy mostanában mindig. Ahogy én észrevettem, semmiben nem hajlandó a segítségemre lenni, hacsak annak nincs köze Elijah visszaszerzéséhez. Egyébként meg visszatért régi jó szokásához, hogy hűséges kiskutyaként kövesse Marcelt a titkos találkáikra. Azt hiszi, nem vettem észre. Nem tudom, mikor jön már rá a kedves húgom, hogy ennél ravaszabbnak kell lennie, ha engem meg akar vezetni. Feltett szándékom ma nyomós érvekkel kész döntés elé állítani Sophie Deveraux-t, annak reményében, hogy feloldja a varázslatot, amely összeköti őt születendő gyermekem anyjával. Őszintén remélem, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom, de hát…
Két órával később… Épp hogy elhagyom a jó öreg Lafayette temetőt, kissé felpaprikázott hangulatban, amikor megcsörren a telefonom. Csak egy pillanat, amíg fogadom a hívást, és máris meghallom Josh ideges hangját a vonal túloldalán. Elhadar valamit arról, hogy egy időre elvesztette Hayleyt szem elől, végül sikerült rábukkannia egy eldugott kocsmában. Kérdezi, hogy most mit csináljon, hozza ki maga onnan, vagy várjon meg engem. - Csak tartsd szemmel, hogy ne essen baja! Nem sokára ott vagyok – adom ki a parancsot ingerülten, és bontom a vonalat, aztán sebesen indulok az adott szórakozóhely felé. Fogalmam sincs, mi dolga akadt itt Hayleynek, de nem örülök, hogy ilyen helyeket látogat a hátam mögött. Egyébként sem voltam jó kedvemben, és most még ez is… Ahhoz képest egész úriember vagyok, mert belépve a helyiségbe nem ugrok azonnal a lány nyakának, aki körül egyébként két-három férfi is lebzsel a pultnál. Higgadt, kimért léptekkel közelítem meg őket, majd az egyik oldalán ülő pasast egyszerűen felemelem, és félreteszem az útból, hogy leülhessek Hayley mellé.
- Helló, kedves! Egy whiskyt. Jéggel – rendelek hamar egy italt is, az majd talán lehűt egy kicsit, mielőtt tényleg robbannék. - Hé, haver! Ez az én helyem volt – ütögeti meg a vállamat a korábban félretessékelt fickó. - Nagyszerű! De most már az enyém… haver – nyomom meg az utolsó szót egy gúnyos mosollyal mellékelve. Örüljön, hogy nem tekertem ki azonnal a nyakát. Az alak azonban nem ért a szép szóból, és ezúttal egy erélyesebbet koppant a vállamra. Hirtelen fordulok felé elkapva a nyakát. - Kotródj innen, de azonnal! Menj egyenesen haza, keress magadnak valami megfelelően szúrós szerszámot, aztán egy gyors, ám de határozott mozdulattal szúrd a hasadba – igézem meg halkan, hogy tényleg csak az hallhatja, aki a közvetlen közelemben ül, illetve megfelelően éles hallással van megáldva. Aztán elengedem, mintha mi sem történt volna. Igazából nagyon szívesen kitéptem volna magam a szívét itt és most, a bár közepén, de azzal egy csöppet magamra vontam volna a jelenlevők figyelmét, nem igaz? És nem csak ezekét, hanem a vámpírokét is, akik nagy odafigyeléssel igyekeznek betartani és betartatni Marcel nyomorult, szánalmas szabályait. De egy brutális öngyilkosság aligha vezethető hozzám vissza. Figyelmemet immár az éppen elém kerülő italromra fordítom, arcomra pedig kirajzolódik egy kaján vigyor. - Hmm… a mai jótettem is megvolt. Megmentettem a világot egy értetlen tuskótól – vonok vállat elégedetten, ahogy Hayley felé fordítom az arcom. – De te csak ne zavartasd magad, kedvesem! Látom, eddig is nagyon jól szórakoztál, remélem nem zavartam meg semmit – villannak szemeim Hayley másik oldalára, ahol két fickó még mindig édes tudatlanságban udvarolná körül a gyerekem anyját, nem is sejtve, hogy ma estig még ők is örök álomra fogják hajtani fejüket. Feltéve, ha lesz még hozzá fejük. Ezt majd még időközben eldöntöm.
Páran egy érdekes pillantással jutalmaznak meg minket a kitörésemnek köszönhetően. Jó. Az én bárom, ameddig én vagyok itt a tulajdonos, addig az én szabályaim szerint élük. Én annyit üvölthetek, amennyit akarok, de másoktól ugyanezt nem tűröm el. - Ne játszd meg a hülyét. - sziszegem összeszorított fogak mögül. - Alig érezted meg a harapást. - az utolsó szavamnál egy kicsit lejjebb veszem a hangomat, hisz emberek is tartózkodnak a báromban. Jó a többség természetfeletti, vagyis vámpírok, de akkor is. Csak néhány boszorkány teszi be ide a lábát, inkább jó messziről elkerülik ezt a helyet. A pultra helyezem a kezeimet, és mindkettő ökölbe van szorítva. Abba a halvány kék szempárba mélyesztem sajátomét, és próbálok.. próbálok az előző kis mutatványunkra összpontosítani, de valamiért egyszerűen képtelen vagyok rá. Mintha visszatartana egy erő. - Különlegesek? - szalad fel kérdőn a szemöldököm, és nem tudom mire vélni ezt az egészet. Mégis honnan tud a hóbortjaimról? Titokban végzem el. A saját házamban. Egyedül a személyzetem van tisztában vele, meg Emma, és lányom.. Lana. - Tudod mit szűrtem le ebből? - immár a pultra könyökölök, és egészen közel hajolok hozzá. A dús ajkait figyelem, melyek vörösen fénylenek. - Az, hogy te.. - súgom és felpillantok igéző íriszeibe. - Egy szajha vagy. A vámpírok számára. - a mondatom befejezésével egy gúnyos vigyor jelenik meg az arcomon, és kiegyenesedek, mielőtt arcon vágna valamivel. Természetesen nem érezném meg, vagy csak nagyon minimálisan, de nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni magamat a vendégeim előtt. - Élvezd az utolsó italodat, mert itt.. többé nem szolgálunk ki. - vonom meg a vállamat. Azt hittem egy jó numera lesz még az elején, de sajnos tévednem kellett. Ki tudja már hány embernek terpesztette szét a lábait, nem kell nekem valaki más agyonhasznált rongya. A billiárdasztalnál férfiak hangzavara üti meg a fülemet. Már megint? - Hé, hé, hé! - megyek utánuk, és átveszik a helyemet a pult mögül. - Kifelé! - ordítom rájuk, mert nem egy pár perces munkát fektettem bele a báromban. Nem fogom hagyni, hogy holmi iszákos őrült porrá rombolja.
VÉGE! köszönöm szépen a játékot, remélem még összefutunk.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpult Hétf. Júl. 29, 2013 12:30 pm
alexander & yvonne
- Helyes. Ezt a lényeges információt meg is éri észben tartani - biccentettem egyet még felé, majd tovább figyeltem őt. Nem, már nem a szemét. Sajnos eléggé lekötötte a figyelmemet valami más... hát igen, nem hiszem, hogy olyan sok férfi van ebben a városban, aki nem lenne külsőleg olyan igazi... férfi. Bár a vámpírok ebben is élen járnak. Mindig különlegesebbek voltak, mindig... jobbak, mint a többi. Az én szememben mindenképpen. Hiszen mit ér az élet erő, gyorsaság, hatalom nélkül... és nekem ez a legtöbb. Jelenleg. - Oké. Megtisztelve - biccentettem egyet feléje. Még szép, hogy ingyen ital! Előbb-utóbb úgyis rátukmáltam volna. Bár azok után, hogy először nem akart nekem inni adni... hm, rettentően érdekes fordulat, és szemmel láthatóan mindkettőnknek tetszik az, ami alakul. Viszont meg kell hagynom, hogy ő sokkalta gyanakvóbb, mint az elődjei és hát... ez néha buktató. De nem most. Ha nem is lesz olyan "sokáig" tartó kis szórakozás, mint a többi... én beérem azzal is, hogy megpróbál kifogni rajtam. De hát úgysem fog sikerülni neki. A nyelve eltüntette ujjamról azt a csepp vért, amit odatartottam neki, majd egy apró kis ravasz vigyor jeleng meg az arcomon, ahogy belé is harapott az ujjhegyembe. Olyan borzasztó érzéseket keltett bennem ezzel a gesztussal, hogy nem tudtam mit mondani... vagy mire vélni mindent. Egyszerre volt hideg, és meleg... legalábbis bennem azóta váltakoztak ezek az érzelmek, mióta beléptem ide, és megpillantottam azt az ördög fiát.
- Hogy milyen vámpírbarátok? - kérdeztem vissza, majd beleittam a poharamba, és elgondolkodtam. - Igazán ritkafélék. Nagyon... különlegesek számomra. Mindannyiunknak vannak beteges hóbortjai... nem igaz? - vontam fel a szemöldökömet, elmélyülve a most sötétnek tűnő szemeiben. - De tudod az, hogy... te képes vagy olyasmit megtenni nyilvános helyen, amit más vámpírok nem... - utaltam az előbbi harapásra, és ezzel együtt néhány korábbi ismeretségemre. - Nem is tudod elképzelni, milyen hévvel töltött el - mondtam ki az őszintét. Remélem érti... a felhívást keringőre.
Words: 313 Music: [You must be registered and logged in to see this link.] Notes: -
Olivia G. Westfield
welcome to my world
► Residence :
✖ new orleans
► Age :
314
► Total posts :
266
BLOODTHIRSTY HERETIC ☄
Tárgy: Re: Bárpult Csüt. Júl. 25, 2013 10:16 am
Yve && Alex
Van valami különlegesség ebben a lányban. Nem csak a szeme színe, a formás alakja fogott meg, hanem a viselkedése, hogy bármit ki mer mondani a kis száján. Egyszerűen.. nem lehet őt visszafogni. - Hoppá. - nevetem el magamat, és kiegyenesítem a hátamat. Nem könyökölhetek tovább, rossz példát mutatok vendégeimnek, habár jól megy a kiszolgálás, a bájos Emma rendkívülien végzi a dolgát, egy rossz szavuk sem lehet az embereknek, vámpíroknak, meg miegymás. - Szóval nem csak a véred ilyen észveszejtő? Ezt észben tartom. - kacsintok rá
a lányra, és ismét a whisky-s üvegért nyúlok. Teli töltöm poharát, ahogyan a sajátomét is. - Csak hogy tudd. Nem mindenki a ház vendége, különben csődöt mondhatnék. Érezd magad megtisztelve. - gurítom le a poharam nagy részét. Eleinte azért akartam bártulajdonos lenni, mert tudtam, hogy nem kell kiadnom a pénzt az italokért. Gyerekes álmok. Aztán megtudtam, milyen a biznisz, kemény, rengeteget kell szenvedni, de megérte. Mindezért, ami itt engem körülvesz.. igen.. megérte. - Most mondjam el, hogy nézel ki? - biccentem oldalra a fejemet. Kérdéssel kérdésre a felelet. Utálom, ha mások teszik ezt velem, és biztos vagyok benne, hogy ők sem díjazzák, mikor visszavágok. Kacéran ujját az ajkamhoz érinti, és érzem vérének illatát. Még, jó, hogy figyelmeztetett. Tekintetem az övébe vésődik, egy pillanatra sem engedem el, fogva tartom őt. Ujját számba veszem, utoljára megízlelve mámorító vérét, és egy kicsit bele is harapok. - Amúgy.. - fogom meg az ujját, és saját ujjaim elkalandoznak a kézfején. - Milyen vámpír barátaid vannak neked? - szűkülnek össze a szemeim, és remélem, hogy nem egy elmebeteg vadásszal keveredtem össze. Mert, ha igen akkor úgy látszik, hogy mágnesként vonzom őket. – Ez nálad valami beteges hóbort, vagy mi? – emelem fel a hangomat, és érzem, ahogy szívem egyre gyorsabban pumpálja a vért az ereimben. „Nyugodj le!” ~ üvöltöm magamban, de csak a kék szemeire tudok gondolni, melyek olyan kékek, mint Anastasia-é. Ő is átvert, mégis miben különbözik ez a lány tőle?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bárpult Szomb. Jún. 22, 2013 8:32 pm
Alexander + Yvonne
hey, hot man. i wanna drink a little whisky.
Nem tudom, hogy néhány pillanatig mi volt ez az elgondolkodós arc és fej részéről, de mondhatni, hidegen hagyott. A férfiakat nem a gondolataikért szerettem. Bár az őszintét megmondva, szerintem rajtuk ezt nem is lehet szeretni. Ami nem létezik, azt nem lehet szeretni. A férfiak nem az agyukkal gondolkodnak. Ezért is adok hálát annak, hogy ilyen kis csinos külsőm van, ilyen végtelenbe merülő tekintetem, és ilyen piros, duzzadt ajkaim. Ez máris beindítja a férfiak fantáziáját, és íme! Mit sem törődnek azzal, hogy talán egy papír összeköti őt egy másik nővel, ahogy az sem, hogy talán három gyermek viseli a nevét. Nem érdekli semmi, csak az, hogy ezt... EZT megkapja.
Félrebillentettem a fejemet, úgy néztem, hogyan vonogatja a szemöldökét, és ettől eleinte nevethetnékem támadt, de inkább elfojtottam. Majd nevetek később, most nem az efféle móka ideje van itt. Ez a férfi eléggé különlegesnek tűnik. Már ami a modorára vonatkozik. Ilyennel talán még nem találkoztam. De talán az a gyökere mindennek, hogy egy beképzelt hólyag. Na mindegy. Ezen is feleslegesen töröm a fejemet, mert hát... ők sem szoktak... gondolkodni... - Mi másra? - kérdeztem vissza, és vállat vontam. - A legtöbb vámpír nemcsak a véremet szereti - vágtam egy ártatlan fintort. Eléggé hangsúlyos volt a mondat, szinte az idióta is kikövetkeztette belőle, hogy MIRE is gondolok. De hát na... aki ártatlankodni akar, és úgy akar élni, az vonuljon apácának. Aki pedig azokat a prűd nőket szereti, az meg legyen pap, hogy kukkolhassa őket. Hirtelen ragadta meg a tarkómat, minek következtében egyetlen szent pillanatig összerezzentem, de ahogy hallottam a szavait, továbbra is ravasz vigyor uralkodott az arcomon, és úgy tűnt, ez változni sem akar. De hát... isten lássa lelkemet, vagy maga a sátán, imádom, ha így bánnak velem. Még ha erről tényleg úgy vélekednek, hogy max az olcsó nők ilyenek. Talán majd egyszer megjavulok... egyszer... Bólintással jeleztem, hogy megértettem a szavait, majd mikor odahajolt, és lassan, mégis határozottan harapott belém, és foga húsomba vájt, lehunyt szemekkel sóhajtottam fel, és egy apró nyögést hallattam. Nem volt ebben semmi fájdalom. Nem volt más bennem, csak az, amit minden egyes alkalommal képesek okozni ezek az átkozott dögök, ha megharapnak. Mámoros pillanatok, szinte olyanok, mint a jó szexben, és nem mozdultam, nem mozdítottam a fejemet, csak éreztem... de azt viszont nagyon. Majd hirtelen elengedett, keze már nem masszírozta a fejbőrömet, nem érintette a hajamat, éppen ellenkezőleg: odahúzott egy tincset a harapásnyomhoz, és lassan, de felnyitódtak a szemeim, így nézve tekintetét. - Úgy nézek én ki, mint aki elveszett? - reagáltam az egyszerű "Meg vagy?" kérdésére, és majdnem megvontam a vállamat, de ahhoz még túlzottan az előbbi kis szösszenet hatása alatt voltam. Amit éreztem, az... nem volt fogható semmihez. Vagyis de. A tegnaphoz, amikor ugyanezt éreztem, mikor megharapott az akkor még életben lévő "haverom". Félrebillentett fejjel néztem a vigyorát, ami akkor jelent meg, mikor az ujját a számhoz emelte, és halkan felnevettem. - Nap, mint nap érzem a saját vérem ízét. Bár... - sóhajtottam egy aprót. - azt nem a vámpír barátaim ujjáról szoktam lenyaldosni... - telt meg szemem furcsa és leírhatatlan ravaszsággal, miközben ujjamat az ajkaihoz érintettem, és a szája szélénél megérintettem egy apró vérfoltot amit ő talán nem érzett, és amit nem is lehetett olyan könnyen látni... de attól én még észrevettem. -, hanem valahonnan innen... - húztam végig ujjamat az ajkán.
|| Words: passz || Music: [You must be registered and logged in to see this link.] || Notes: - ||
Kezdőlap
Tárgy: Re: Bárpult 
