ღ zene: Ghost Town ღ megjegyzés: ღ

A jéghideg kőfalnak vetem neki a hátamat, ahogy hangosan zihálva mindeközben lezárom a szemeimet. Az elmém e pillanat hevében kikapcsol, s a gondolataim megszűnnek létezni, ámbár az események előtörő emlékként idéződnek fel a szemeim előtt. Újra, és újra elém tárul azon kép, azon cselekmény, amelytől talán már sohasem szabadulhatok. Remegve csúszok végig a fal mentén, hogy aztán nem sokkal később ülőhelyzetbe kerüljek. A hidegség töménytelen érzete sem tart a valóságban, hisz a múlt teljes mértékű rabjává váltam. Mindinkább kapkodva szívom magamba a levegőt, ahogy a szívverésem is igencsak élénkre fogta a saját maga figuráját. Egyszerre fuldoklom, és kapkodom az oxigént. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy a tüdőm szétreped a töménytelen mennyiségtől, míg a másikban olyan, mintha nem is lenne benne levegő. Óvatosan húzom fel a térdeimet a mellkasomig, majdan helyezem rá a karjaim. Szemeim egy pillanat elejére kinyílnak, és ezáltal rohamos gyorsasággal pásztázom végig a környéket. Végül egy újabb remegéshullám keretén belül temetem a fejemet a karjaimba, így még inkább összehúzva magamat, hogy erőteljesen meglapuljak. Nem akarom látni, nem akarom érezni, nem akarom tudni mindazt, ami megtörtént. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek, majd lassan ringatni kezdem önmagam. A gyötrő bűntudat fogságába esem ekkor, míg azon filozofálok, hogy mit is rontottam el, hogy miért is érzem ezt, holott nagyon nem kellene. Nem tettem semmi különöset, csak azt, amit mindig is szoktam. Ám valami megváltozott bennem egy bizonyos esemény óta. Hirtelen ledermedek, ahogy lépteket hallok a sikátor bejárata felől. Eléggé siet az illető, nos azt meg kell hagyni, és pontosan ezért sem késlekedhetem. Azon nyomban megemelem a fejemet, megtámaszkodom kezeimmel a jéghideg burkolaton, majd állóhelyzetbe lököm magam. Fájdalmasan juttatom magamba az oxigént, majd viszonylag megnyugodva elsuhanok a helyszínről. Olyan ez a helyzet, mintha nem is jártam volna a sikátorban, mintha csak egy emlékképemet játszottam volna le az elmémben. Megtámaszkodom hirtelen az egyik üzlet kirakatának az üvegfelületében, ahogy zihálni kezdek ismételten. Legutoljára akkor éreztem ilyen súlyosnak a helyzetet, amikor menekülnöm kellett. Emlékszem, hogy akkor sem voltam jó passzban, ahogy mostan is majd kiver engem a veríték. A kirakatra tekintek, ám nem az eladó portékák ragadják meg a figyelmemet, hanem az üvegben víztükröződő alakom. Emlékszem, hogy mennyiszer is kellett napokra bezárkóznom, nos tükörmentesen, mert képtelen voltam szembe nézni önmagammal. Képtelen voltam elhinni azt a tényt, amit műveltem. Lehajtom a fejemet, és a járdát nézem egy bizonyos ideig, majdan pedig hirtelen eltűnök, mintha ott sem jártam volna a mai napon. Eme időszakban szellemként lézengek. Egy igazi szellemváros a szívem, és akármerre is tekintek, nos minden csak zord, rideg, kihűlt, sőt magányos..
A Mikaelson villa előtt állok meg végezettül, ahogy jelentősen végig tekintek az épületen. A lakóövezet kiemelkedő részén helyezkedik el, mint egy igazi királyi birtok. Tökéletesen illik a teremtőmhöz, és annak teljes családjához. Történelmi szerepe van-e helynek, de minden sztori, nos más-más kategóriába tartózik, és túl hosszú idő lenne elregélni. Lassan indulok meg aztán az épület belsejébe egyetlen egy céllal, és semmiképpen sem zaklatással. Beszélnem kell Klaussal, legalábbis valami fontosat óhajtanék vele közölni, ami bizonyára érdekelné, és jelentős mértékben felkeltené a figyelmét. Meg kell hagynom mindeközben, hogy nem igazán járok e helyre, de ennek ellenére már összefutottam egy párszor a család többi tagjával is. Amennyire tőlem elvárható, nos éppen annyira megadom a számukra is a tiszteletet, de koránt sem érzem kötelességemnek azt, hogy bárminemű óhajukat kiszolgáljam.
Magam sem tudom pontosan, hogy mennyi percembe telik, de egészen más irányt veszek az épületben, mint amit kellene, így pedig a belső kertben kötök ki, ahonnan szinte bömböl a zene. Jó kis régi szám, ámbár modern korinak számítok némileg, ami azt illeti. Meg amúgy én is az újféle zenei stílust tükrözöm a zenéimben. Végül felhúzott szemöldökkel pásztázom végig a terepet, ahogy az egyik közeli széken megpillantok egy törölközőt, míg nem messze mindettől egy meztelen nőt, aki épp egy szekrényben kutat az asztaltól nem messze.
Öhm, oké..
Hirtelen zavartan nyelek egyet, ahogy elfordítom a pillantásomat, majd lassan a szék mellé lépek. Bal kezemmel könnyedén emelem el a textíliát, majd tartom magam elé, ezáltal a nő felé nyújtva, ahogy három-négy lépésnyi távolságra állok meg tőle. A szőke hajzuhatagból rájöttem, hogy Rebekah-val van dolgom. Így voltaképpen, nos ha akarom még a fejemet a nyakamon, akkor nem sokáig bámulom...
-Üdvözlöm, hölgyem!-Szólalok meg kissé rekedtesen, ahogy hamar összeszedem magamat.-Esetleg nem ezt keresi, kérem?-Lengetem meg a törölközőt, ahogy határozott pillantással bámulok bármi mást, mintsem, hogy ráemeljem a tekintettem. Csak mély fohászkodás segíthet rajtam, és talán akkor a legkisebb büntetésem egy pofon..

grr || Heartbreak Hotel ||