Unottan firkálgatom össze a jegyzetfüzetem szélét mindenféle idétlen mintátokkal, míg megtelik a terem. A hajamat kissé az arcomba húzom, és próbálok minnél jobban meglapulni a sarokban, ahogy pár bézspulcsis, szemüveges - avagy idétlen külsejű - hallgató megbámul befelé jövet. Hál' istennek egyik se tesz megjegyzést, így mikor elkezdődik az előadás, nyugodtan dőlhetek hátra. Legközelebb megspórolok magamnak egy kisebb stresszt, ha beakarok ülni médiakultúrára ahhoz az iszonyú helyes professzorhoz, aki minden valami idétlen szóviccel kezdi el a tanítást. Persze akármilyen béna is a humora mindenki nevet rajta, mivel a pasi simán elmenne Douglas Booth dublőrjének. Mondjuk inkább ne tegye, mert a végén még történne valami a mesterien kifaragott arcával, és azt a csapást képtelen lennék elviselni. Az életem már így elég sivár, a fenti haverom nem veheti el az egyetlen élvezetemet a kampuszon; a helyes arcok, izmos felsőtestek, és feszes hátsófelek bámulását.
Moira Berkowitz beszélni kezd, én pedig ezentúl minden idegszálammal próbálok rá koncentrálni. Általában ez nehezen megy, mivel képes vagyok minden egyes apróságon elbambulni, ha egy monoton szövegelést kell követnem, de szerencsémre, a nyomozónő egész érdekesen kezdi el a prezentációt. Sőt, még engem is lenyűgöz mennyire kiegyensúlyozott és tárgyilagos. Nem szarakszik a bevezetővel, és rögtön a tárgyra tér. A rideg valóságra, a mi hőn szeretett 21. századunkra ahol a biztonság elég relatív fogalom. Nem hiába érdekel ennyire a munka amit folytat, hiszen ha nem a rendőrség, akkor ki fog minket megvédeni az elvetemült pszichopatáktól?
A leírásból, akaratlanul is eszembe jutnak a környék vámpírjai. Halloween óta nem futottam össze Marcel pereputtyával, ami meglepő. Azt hittem most, hogy a híres Klaus Mikaelson feltűnt a negyedben, kezdődik az erőfitogtatás közte és a hőn támogatott nevelt fia között, és havonta kell majd frissítenem az arcmemóriámat az új szomszédaim miatt. Úgy tűnik az Ősiek mégse olyan hatalmasak mint azt annyian szónokolták, ha nem tudták visszafoglalni a városukat. Jah, Svájc lévén mellesleg elég jól informált vagyok.
Látom ahogy az előttem ülő lány a szeme elé kapja a kezét, ahogy felvillannak a képek, én viszont inkább félrebillentem a fejem, hogy jobb rálátásból is megvizsgálhassam a vágásokat. Azta. A pasi aztán tényleg jó sok erőszakos horrort nézett, ha nem érte be pusztán egy fejlövéssel. Beteges ha egyszerre borzaszt és nyűgöz le az elborult elméje? Legszívesebben magam szorítanám ki az összes levegőt a tüdejéből, ki nem leheli magából az életet, de minden elvetemült őrültnek van egy stílusa, ami akarva akaratlanul művészetnek kell neveznünk. A korszakunk legmocskosabb fajtájának.
A pasi a képen akár a rémálmom főszereplője is lehetne, és nehéz elképzelni, hogy egykor ez az ember is egy ártatlan kölyök volt nehéz gyerekorral, vagy valami traumával amit sose tudott kiheverni. De Berkowitz nyomozó előadása lenyűgöz, és hirtelen azt veszem észre, hogy önmagamat meghazudtoló gyorsasággal írom le a fontosabb gondolatokat a füzetembe. Már megbántam, hogy otthon hagytam a notebookomat, így holnapra biztos ínyhüvelygyulladást fogok kapni.
Annyira belemerülök a témába, és a folyamatos jegyzetelésbe, hogy csak akkor tudatosul, hogy vége van az előadásnak mikor elkezdenek kivonulni a többiek a teremből. Gyorsan bedobom a cuccaimat a táskámba, és már rohanok is az előadói iroda felé, de mikor meglátom a sort már lassítok is. Felesleges sietnem, vagy tízen állnak előttem, és pár stréber még össze is írja a kérdéseit, hogy egyet se felejtsen el feltenni. Ami mondjuk annyira nem is lenne rossz, ha már nem a harmadik teleírt oldalnál tartana. Egy fáradt sóhajt hallatva állok be a srác mögé, aki valami rém uncsi beszélgetést folytat le a haverjával, és a telefonomat nyomkodva próbálom kivárni a sorom. Én még mindig az Angry Birdsre esküszöm ilyen helyzetben.
Végül, majdnem negyvenhat perc várakozás után végre a mélyen tisztelt Miss Kérdésözön is befejezi a faggatást, és sorra kerülök. Az irodába belépve magamra öltöm a legszimpatikusabb mosolyomat, és gondolatban gyorsan összegzem a dolgokat; először csak felvezetés, utána egy kis lágyító beszéd az élet nehézségeiről, majd pedig a könyörgés jön. Istenem, remélem a harmadik részig nem kell eljutnom, a büszkeségemről már rég lemondtam, egyedül az egyetemi körökben megszerzett tekintélyem maradt, és ahhoz ragaszkodom.
- Én vagyok az utolsó. - msolyodok el óvatosan, hogy biztosítsam utánam már nem kell szenvedni az ismétlődő kérdésekkel. - Jaime Wilkers. Antropológia szak. - nyújtom felé a kezem, és bár valószínűleg a legmeredekebb ötlet, hogy pont ilyenkor valljam be, hogy igazából nem a saját órámon voltam. De remélem, hogy ez azért felkelti a figyelmét annyira, hogy ne a begyakorolt válaszokkal próbáljon lerendezni, hogy visszatérhessen a munkájához. - Lenyűgöző előadás volt. Azt hittem az egész kicsit elhomályosított propaganda lesz, de ehelyett tényleg megmutatta milyen kemény munka ebben a korban, ha valaki az emberek védelmére esküszik fel. - micsoda képmutatás tőlem, hogy boszorkány létemre - akiknek mellesleg az lenne a dolguk, hogy a halandók tudatlanságát őrizzék - ilyenekről papolok, miközben a saját erőmet is csak arra használom, hogy megkönnyítsem az életemet.

Ha valaki azt mondja nekem az érettségi után, hogy én bizony röpke négy év múlva le fogom tenni a diplomát, képen röhögöm. Már azon is meglepődtem, mikor annak idején a sok elutasító levél között felbukkant egy, ami jó hírt közölt. Nem arról van szó, hogy hülye lennék, egyszerűen a szorgalommal vannak bajaim. Sose voltam az a fajta, aki már a határidő előtt egy héttel készen van a feladattal, inkább olyas valaki aki még haladékért esedezik, azt mondván, hogy már csak az utolsó simítások vannak hátra, miközben még neki sem kezdett a munkának. Igaz, az elmúlt két évben már muszáj volt ráfeküdnöm a tanulásra, hiszen itt a vizsgákat nem viccnek szánják. Még olyan alkalom is volt, mikor egyhuzamban több mint három napot töltöttem a könyvtárban, hogy befejezzem a dolgozatomat Dr. Knightnak, a 18. századi kínai kultúráról. Az a pasi témaadás terén igazi szadista tud lenni ha akar.
Most viszont nem hozzá, vagy a kedvenc antropológia professzoromhoz sietek ennyire, hanem egy vendég előadásra, amit a nemzeti köztudományra szakosodott diákoknak tartanak. Tehát nem nekem. De ez nem az jelenti, hogy nem fogok belógni, mikor az elvállalt plusz feladatom pont a bűnüldözésre fókuszál. Igazából ha nem keltette volna fel az érdeklődésemet a téma, maradnék a szokásos "bejárom-New-Orleans-összes-könyvtárát" módszeremnél. De így... Nos, mondjuk úgy, hogy vagyok olyan vakmerő, hogy a bemutató után megkeressem azt a bizonyos nyomozót, aki bevállalta az előadást, és kérjek tőle egy apró szívességet.
- Hé. Jaime, ugye? - kissé meglepődve fordulok a fiú felé, aki leszólít, és próbálom hasznosítani az arcmemóriámat. Semmi. Bár kitudja. Valószínűleg a gimis osztályfőnökömet se ismerném fel ha szembe jönne velem az utcán. - Ismerjük egymást? - vonom fel a szemöldökömet zavartan, miközben kihalászom a Twix csokimat az automatából, és belesüllyesztem a táskámba. Nem mintha annyira feszélyezve érezném magam egy másik tanszéken, de a csoki mindig segít ellazulni kínos helyzetekben.
- Volt egy buli a kampuszon pár hónapja. Nem baj, ha nem emlékszel rám, úgyis csak egy rövidet dumáltunk mielőtt lerókáztam volna a cipődet. - ahogy ezt kimondja, az arca rögtön átvált vörös árnyalatba, nekem pedig fogalmam sincs mit kéne reagálnom a dologra. A legcikibb az egészbe, hogy nekem semmi sem rémlik az egészből. Mondjuk ezt nem meglepő, hiszen én az ilyen bulikon legtöbbször rögtön az első húsz percben teljesen kiütöm magam. Nem vagyok büszke rá, de hé, carpe diem.
- Aha. Hát. Örültem. - gyors léptekkel kikerülöm a srácot, és rögtön az előadóterem felé veszem az urányt, mielőtt leesne neki, hogy...
- Hé, te nem antropológia szakon vagy?! - azta zsenikém, bingó! Viszont a világért sem fordultam volna vissza magyarázkodni, hogy nekem itt kell lennem ezen az előadáson, vagy pedig elúszik a lehetőségem egy igazán jó esszé megírásához. Így inkább ijedt nyuszi lévén belépek a terembe és a habozás nélkül elfoglalok egy helyet a hátsó sorban, ahol nem tűnök ki a tömegből. Nincs szükségem még több uncsi ügyvédcsemetére, meg jövendőbeli politikusra, akik megkérdőjelezhetik az ittlétem. Már így is eléggé kényelmetlen ez a a blézer, amit a beolvadás miatt vettem fel. Bele se merek gondolni, hogy képes valaki ilyesmit mindennap viselni.
Türelmetlenül dobolok a lábammal, és szinte szuggerálom az órámat. Miss Berkowitz. Természetesen rágugliztam, de semmi nem adott ki róla a kereső. Talán pont ez az oka, hogy ennyire felkeltette az érdeklődésemet a munkája?