Azért annak örülök, hogy Oliver nem harapott meg, hogy elég távol voltam, még akkor, amikor ő még farkasként mászkált az erdőben. Nem szívesen próbálnám ki milyen egy vérfarkas harapás, kifejezetten szeretném mellőzni, különösen, hogy nem ismerek rá gyógyírt. Élni akarok még, és nem kiszenvedni. Végig nézek a srácon, és elgondolkozom, hogy vérfarkassal már találkoztam, de hibriddel még nem, ő az első ha jobban belegondolok ebbe az egészbe. Érdekes hallgatni, hogy mik az előnyei és a hátrányai az ő létformájának. Én elvagyok a magaméval, van egy karperecem ami segít abban, hogy a nappal is járhassak. A többit meg megoldom magam valahogyan. - Szóval, az ő vére a gyógyír, és ő az első hibrid, ezt rebesgetik róla. – Ennyit én is hallottam, Klaussal kapcsolatosan, de arról nem tudtam, hogy az ő vére a gyógyír a farkas harapásra. – Vagyis a gyógyszer nagyjából olyan, mintha nem is lenne, mivel nem úgy hallottam, mintha olyan jótét lélek lenne, mondjuk, az ő helyében én sem adnám ingyen és bárkinek a véremből. – Jegyzem meg a dolgot és ebben egyetértek Klaussal, minek szórjam el? Aki életképes az életben marad, aki nem az meghal. Ráadásul ki az aki ingyen adná csak úgy a vérét, ha ilyen hatalma van mások felett? - Ezzel azt akarod mondani, hogy ha egy ősi meghal, akkor vele pusztul az egész vérvonala is? De ők elvileg ölhetetlenek, nem? – Ez azért már érdekel elég erőteljesen, mert minden vámpír az egyik ősihez vezethető vissza, és ami azt illeti nekem lövésem nincs, melyikük vérvonalába tartozom, és nem sok kedvem van meghalni, mert valaki megtalálja a módját annak, hogy véglegesen elpusztítson egy ősi vámpírt. Ez így kifejezetten rosszul hangzik. - Ez duplán szívás, ha Klaus meghal, nem csak a hozzá köthető vámpírok mennek vele, de a hibridek is. – Aztán hallgatom tovább, amit mesél nekem, a kötődés megtöréséről, nem irigylem őt, én nem viselném el, ha ilyen helyzetben lennék, hogy vakon követnem kell valaki parancsát, egy ideig ebben éltem, és azóta ezt gyűlölöm is. - Aha. Szóval, több hibrid nem lesz, mert a hasonmás, vámpír lett, nincs élő leszármazottja. Foglalom össze az eddig hallottakat. Szép kis történet. Aztán megcsóválom a fejemet. Utána kell nézzek pár dolognak, és most már egyre jobban foglalkoztat ez a hasonmás dolog is. Ki lehet ő, és miért van ez az egész, hogy ennyire fontos volt még vámpír nem lett belőle? Aztán Zokni kerül szóba és a kis dögre emelem a tekintetemet, majd megvonom a vállam. - Nem, nem állatból táplálkozom, hobbinak se nagyon mondanám, hozzám csapódott, azóta megvan, álcának is jó. – Újabb vállvonás jön részemről, mert a kutya csak úgy van, megsajnáltam, nem akartam, hogy a kocsi elgázolja, és az óta velem van, nem zavartam el, ő meg nem marad el tőlem messzire, mintha félne attól, hogy ott hagyom én is valahol, ahogyan valaki más megtehette vele.
Szerencsére nem valami őrült vadász jött erre, bár nem sok vadász hallott a hibridekről, még nem annyira elterjedt fogalom. Bár a mészárlás óta nem is vagyunk olyan sokan. Tylerről tudok, de hogy vagyunk-e még, vagy nem... Na hát arról fogalmam sincsen. Mindenesetre örülök annak, hogy nem kell teliholdkor átváltozni, bár rettegek, hogy Klaus megtalál. - A legrosszabb rémálmod. Klaus vére a gyógyír, és nem egy adományozós típus... Tudod inkább elvesz, mint ad... - Magyarázok, miközben azon gondolkodom, hogyan is mondjam el Domnak, amit Klaus nem szégyellt megosztani velem. - Neeem... Egyet megtanultam, mert muszáj volt. Ha Klaus-t megölik, akkor minden vámpír és hibrid akit ő teremtett, meghal... Más a megoldás. Addig kell átváltoznom, amíg fájdalommentes lesz, amíg nem kell éreznem a hálát azért, mert megmentett... - Mondom el a kötődés megtörését, miközben arcomra kiül a tény, hogy ez mennyire elviselhetetlen folyamat. Fáj, és nem tehetek ellene semmit. Nincs aki segítsen, így egyedül kell szenvednem, de még mindig jobb, minthogy lemészároltak volna a többi hibriddel, akik megtörték az átkot. - Akkor elmondom, amit én tudok. Volt egy átok... Ami Klaus-é volt... A hasonmás vére kellett, hogy megtörje... Többek között... De a hasonmás vére kellett, hogy hibrideket tudjon teremteni... És a hasonmás vámpír lett, így a vére használhatatlan... Ugyanúgy alakulunk át, mint ti vámpírok, de a végén a hasonmás véréből kell innunk, hogy élhessünk... - Mondja el a sztorit, ami de vonatkozik. Szép kis átok. A szertartás során a hasonmásnak meg kellett volna halnia, mégsem halt meg valamiért, ezért vagyok az, ami, és nem bánom, csak ezt a kötődést bánom. Ha lett volna figyelmeztetés, biztos nem akartam volna, biztos nem mentem volna bele. Kizárt dolog. - És a kutyád? Új hobbi? Vagy... Más ok? - Utalok itt arra, hogy vannak vámpírok, akik állatokból esznek. Mert így furcsa, egy vámpír mellett egy kutya, hiszen egy vámpír ragadozó... Lehet, hogy csak álca, ki tudja... De mindenesetre nekem eszembe sem jutna kutyát tartani...
Nem hittem, hogy újra összehoz vele a sors és megint találkozunk valahol. Pár éve pont jókor harapta meg a másik vámpírt ha nem teszi meg az idősebb agyaras lehet kinyuvasztott volna, de én sem maradtam adósa, még ugyan abban a harcban megmentettem az irháját attól, hogy a felbőszült vérszívó kitépje a szívét. Bár igaz ami igaz tartottam akkor tőle, hogy a másik vámpír után engem támad meg, de nem így tett, és ezért hálás voltam neki. Akkor is és most is örülök annak, hogy nincs ellenszenvvel irántam és nincs meg benne az a nagy vámpír gyűlölet. Nekem sincsen bajom az ő fajtájával, legalább is még békén vagyok hagyva. Nem hiszek az ilyen nagy gyűlölködésekben, pláne, hogy engem még nem ért atrocitás a részükről. Ráadásul, ha már ellentétem van az inkább személyes, mintsem fajok közötti. - Hmm.. az összes előny és gyengeség is egy testben. Ráadásul nem kell a Hold, hogy átváltozz. Azt mondod, van rá ellenszer? – Meglepetten nézek a szemeibe, mivel erről még nem hallottam, semmi biztosat csak rebesgetnek ezt-azt, de senki nem tud teljesen biztosat. – Mi lenne az az ellenszer? – Kérdezek rá, mivel nagyon is érdekel a dolog, ahogy hallom egyre több bundás bukkan fel a környéken és nem mindegyik áll úgy a dolgokhoz, ahogyan Oliver tette pár évvel ezelőtt. A többire csak egy aprót biccentek, hogy mi minden nem kell neki, a gyűrűre csak egy kis félmosoly a válaszom, nem mindenkinek van gyűrűje, én a követ egy karperecben hordom, de láttam már medálként nyakban. Oli elgondolkozik, az én tekintetem és a kezem is a bal csuklómra vándorol ellenőrizve a karperecemet, hogy biztosan a helyén van-e még és nem lazult-e meg. Nem csak azért ragaszkodom hozzá, mert általa sétálhatok a Napon, hanem mert hiányzott ez nekem, éveken át voltam az éjjel fogja, és egyszeri lehetőségem adódott megszerezni ezt a kis ékszert. Ami nem igazán férfias darab, de a célnak megfelel. - Feltételezem, Klaus halála, vagy valami más is lehetséges lenne? – kérdezem meg tőle és közelebb ballagok. Régen nem láttam már és azért örülök, hogy összefutottam vele. – Viszont nem hangzik valami kellemesen, hogy ha akar akkor madzagon rángathat benneteket. – Gyűlöletes érzés lenne ez nekem, hát még akkor neki milyen lehet, hogy a teremtője magához hívhatja, és parancsokat osztogathat neki, amit akkor is teljesítene kell, ha inkább meghalna, mintsem megtegye. Vagy csak szimplán, homlok egyenest megy az elveivel. Egyik sem kellemesebb. Zokni már kezd kutya formát ölteni, és látszik, hogy nem kis öleb lesz belőle, ha megnő, hanem valami sokkal testesebb kutya, a morgása is kezd mélyebb lenni, de még messze nem az igazi. Kezdem egyre jobban megkedvelni és egyre jobban kezdek ragaszkodni hozzá, már nem adnám oda senkinek sem. - Alakul. – Pillantok le az emlegetett kis dögömre, bár ami azt illeti már nem bolhás, a dokinéni gondoskodott arról, hogy élősködő mentes legyen kívül és belül is. - Kellemes egy nyaralás lehetett…- jegyzem meg, és zsebre rakom a kezeimet, majd körbepillantok. –] Haza húzott valami, most pedig keresem a helyemet. – Válaszolom meg, miután újra rá emelem a tekintetemet, ő is őszinte volt velem, szóval én miért is ne lennék az vele? Elvégre ő megosztott velem olyan dolgokat, amiket akár fel is használhatnék ellene, de nem vagyok olyan aljas, hogy eláruljam. - Egy pillanat, szóval, a hasonmásból vámpír lett és nincs leszármazottja, tehát véget ér a vérvonala. De ez, hogyan kapcsolódik az előbbiekhez, bocs, de nekem ez valahogy nem egészen tiszta. – Persze, hogy mellé sorolok és vele együtt indulok el tovább, Zokni pedig a nyomunkban baktat az ágat cipelve, amit eddig rágcsált.
Tárgy: Re: Elhagyott vadászkunyhó Kedd Jan. 21, 2014 7:51 am
Dominic & Oliver
ξ I have to brake this course
Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt fogok összefutni Dominic-kal. Megmentettem, de csak azért kellett a segítségem, mert volt a vadász mellett egy vámpír. Pedig elnéztem volna, ahogy harcol, és őszintén nem is kellett volna segítenem egy vámpírnak vérfarkas lévén, de megtettem. Megmartam azt a vámpírt, és az is csak azért sikerült, mert lesből támadtam, mert biztos eléggé öreg lehetett már. Mégsem figyelt. Ezt használtam ki. Ahogy Klaus is kihasználta a figyelmetlenségemet, és azt, hogy gyűlölöm az átváltozást. - Igen... A Hibrid rendelkezik a vámpírok és a vérfarkasok erősségeivel és gyengeségeivel is. A harapásom ugyanúgy mérgező lenne rád, de van ellenszere, gondoltad volna? Viszont nem tudsz kinyírni egy szívbe döfött karóval, és nem kell napfénygyűrű, hogy járhassak a napon... - Majd egy pillanatra elgondolkodom. Igen, bele is halnék - képletesen értve -, ha nem tudnék kimenni a napra. Szeretem a nap melegét, és bár lebarnulni már végképp nem fogok tudni, mégis ki lennék készülve, ha csak éjjel mászkálhatnék. - Ja persze van egy kellemetlen mellékhatás... A hibridek kötődnek a teremtőjükhöz, ergo meg kell tennünk, amit Klaus kér, még akkor is, ha ellenkezik az érveinkkel... Ez egyfajta kényszer, akár az igézet, de mégsem... És csak egy módja lenne, hogy megtörjem ezt a kényszert... De én még erre is képtelen vagyok... - Húzom el a számat, miközben kortyolok a termoszból. Jobb mint a semmi, és ráadásul még gyakorolnom kell, hogy ne öljek meg mindenkit, de azt hiszem az a része legalább menni fog. Jól megnézem magamnak a kutyát, majd egy enyhe félmosoly szökik arcomra. - Szép kis bolhás - Szólalok meg, majd egy pillanatra elfordulok, hogy összeszedjem a cuccomat, hátamra vegyem a táskám, és elinduljak kifelé a kunyhóból. - Nyaraltam, ide keveredtem, Klaus lecsapott rám, én pedig itt ragadtam. Klaus elment, és jobb itt maradni, mert itt tuti nem keresne... És te? - Magyarázok és kérdezek vissza azzal a lendülettel. Sosem volt bennem ez a vámpír utálat, vagy ilyenek, sosem értettem ezt. Halványan hallottam valamit erről a sztoriról, hogy Klaus féltestvér, és az apja kegyetlenséggel mészárolta le a farkasokat, vagy Klaus volt... Nem tudom. Már nem emlékszem pontosan, de mintha láttam volna képeket, barlangfalakon. - Igen az, de ne aggódj, a hasonmás vámpír, így több hibridet képtelen teremteni, főleg, hogy a vérvonala is vele ér véget állítólag... - Mosolyodom el, majd elindulok, s remélem, hogy Dom is követ. Nincs kedvem egyedül sétálni ebben az időben... Ha már társaságom akadt...
Figyelem őt ahogyan az alakváltási folyamat a végére ér, bámulatos az egész, hogyan is képesek erre. Átalakul a testük, egy teljesen más formát vesz fel. Egyszerűen lenyűgöző ez az egész folyamat amin keresztül mennek, baromi fájdalmas lehet ahogy elnézem őt, de ettől még maga az átalakulás, és ennek lehetősége elképesztő. Valahol csodálom a vérfarkasokat, mivel nem kis mennyiségű fájdalmat képesek elviselni, vagyis kénytelenek rá, de nem hallottam még olyanról, hogy valaki öngyilkos lett volna emiatt. Bár ki tudja, lehet vannak ilyenek, de mivel nem tartozom közéjük így nem is tudok róluk. Mondjuk, ha figyelembe veszem, hogy Oliver az első vérfarkas, akit ismerek is, és biztosan tudom, hogy az ami, így tényleg elenyésző a tudásom velük kapcsolatosan, persze olvasgattam a neten róluk is, de ki tudja, abból mi lehet az igaz? Az én fajtámról is rengeteg baromságot írnak, kereszt, szenteltvíz, templom?! Ugyan már! Az, hogy pucér nem zavar, nem legeltetem rajta a szemeimet, de nem is hoz zavarba, elvégre száz évet húztam le, egy tök erkölcstelen nő mellett, kétszínűség lenne, most ezen vacakolnom, hogy jaj villog a farkas segge, inkább csak elnézek mellette, majd még felöltözik, addig a kutyámra tekintek, és lábbal megint visszább tolom a kis szőrpamacsot. - Érdekes fejlemények, szóval, már nem csak bundás vagy, de a hibrid mit is jelent pontosan? – Na paff, tudatlan vagyok ebben a tekintetben maximálisan. Nem foglalkoztam ilyenekkel, hiszen megvan a magam baja is, és érdekel, a fenét mi van a másik fajjal kapcsolatban. De azt értem, hogy Klausnak köze van ehhez, de a hasonmás már egy kicsit más tészta, de nem akarok teljesen tudatlannak tűnni. Viszont egy biztos, beszélnem kell Damonnal, azt hiszem, durván le vagyok maradva a világunkkal kapcsolatban. Aztán egy biccentéssel üdvözlöm őt, kijár neki, hiszen ha nincs akkor nagyobb szarban lettem volna, mint amiben voltam eredetileg is. Vadászokkal korábban sosem találkoztam még csapatosan, de akkor megtapasztalhattam, milyen szervezettek is tudnak lenni, néhol. Ráadásul egy nálam idősebb vámpír is beállt hozzájuk, vadásznak állt, én pedig nem sokkal korábban ettem, és ezt szúrták ki. - Kutyát sétáltatok. – Ami egy részben igaz is, mert hát velem van ez a kis görcs, de amúgy nem miatta járok erre igazából, de ez már egy másik lapra tartozik. Ellököm magam a ház oldalától és elindulok Oliver felé. Négány órára szövetségessé váltunk pár évvel ezelőtt és nem felejtettem el a dolgot, bár akkor és ott ezt elrendeztük, hisze a bajból kölcsönösen húztuk ki egymást. - Na, és te? Elég messze kerültél. – Mondjuk az is igaz, hogy a város egy mágnes a természetfeletti közösség számára, én is érzem, hogy van itt valami, amitől más, mint a legtöbb hely a világ számos más pontján. Ezzel pedig nem vagyok, egyedül ebben biztos vagyok. Közben lassú és nyugodt léptekkel elé érek, ha csak nem mozdult el, a sarkamban ott a kölyök eb, ami a lépést tartja velem, a levelek között bukdácsolva. Amikor megállok, ő Olivert kezdi el szaglászni, és közben próbál nagyon félelmetesnek tűnni, ami inkább komikus, mint ijesztő, de mind egy, majd belenő. - Szóval, mióta nem láttalak hibrid lett belőled. – Foglalom össze az eddig hallottakat és a kezem nyújtom neki, hogy akkor egy kézfogással üdvözölhessem, és ebből legalább majd kiderül, hogyan is állunk jelenleg. Barát vagy ellenség?
Érdekes a hibrid lét. Vérfarkasként nem emlékezem arra az időre, amit farkas alakban teszek. Legalábbis csak halványan, afféle álom foszlányaként. De hibridként éreztem a szellőt, ami a bundám közé ért, szabadnak éreztem magam. Mintha nem lennék más, csak egy farkas... A kívülállóknak nem is vagyok más. Hiszen ebben az alakban ki tudja hányan váltak az áldozataimmá, akik megszenvedték, amikor a lánc nem tartott elég erősen. Szükséges rossz volt, ha emberek közelében ért a telihold. De most pont ugyanolyan kényszer alatt állok, hiszen ha Klaus-nak eszébe jut, hogy még élek, fel fog hívni, ha kell valaki, aki elvégzi helyette a piszkos munkát. Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta, hogy átváltoztam, de vissza kell térnem a kunyhóhoz, minden cuccom ott van. Nekem pedig vissza kellene mennem a campusra, mert valami buli lesz, amire lehet, hogy beugrom. Ha másért nem, akkor egy kicsit kiereszteni a fáradt gőzt. Szerencsére az átalakulás nem olyan borzalmas, mint mikor farkasalakba történik, és szerencse, hogy erre senki nem jár. Vagyis mégis. Egy hang szólal meg a hátam mögött, majd megpördülök meglepettségemben. Kínos vagy sem, az átalakulás közben a ruhák mindig szétszakadnak, így egy fél pillanatig meztelenül állok meg a vámpír előtt, de hála gyorsaságomnak hamar magamra kapom a váltás farmert, amit magammal hoztam. Így csak a felsőtestemet nem fedi semmi, de hamar elrejtem egy hosszú ujjú fekete póló alá. - Amikor mi utoljára találkoztunk, akkor még Klaus csak egy szimpla Ősvámpír volt, azóta felszabadította a hibridet, és többek között engem is azzá tett... Amíg a hasonmás vámpírrá nem változott... - Üdvözlöm, majd magamra kapom a bőrdzsekimet is. Hűvös van, s bár igazából már nem fázom, az érzékeim néha még becsapnak. Emlékszem Dominic-re, éppen arra jártam, mikor hallottam a dulakodást. Többen mentek rá, ha jól emlékszem meg is haraptam egy vámpírt, aki vadásznak állt. Azóta már rég halott. Önelégült mosollyal jelzem, hogy emlékszem rá. Bár nem volt túl hosszú az ismeretségünk. - És te mi járatban erre? - Érdeklődöm, majd előkapom a termoszt, melyben nem tea és kávé van. Éhes lettem a barangolásban, és legalább már nem kell innom a farkasölőt, hogy legyengítsen. A mai átváltozásom megvolt, és kezdem feladni, hogy valaha megtöröm a kényszert, ami miatt mindent megteszek Klaus-nak...
Tárgy: Re: Elhagyott vadászkunyhó Szer. Jan. 08, 2014 10:56 am
Oliver & Dominic
Nice to meet you... again..
Furcsa hangok ütik meg a fülemet a kunyhó irányába, mintha csont törne izom pattanna el, ami elég érdekes hang, különösen most ebben az időszakban. Vér szagát nem hozza a szél, tehát nem lehet arról szó, hogy valami éppen táplálkozik. Egészen más fordul meg a fejemben, de az képtelenség, mivel nincs még telihold. Egy másik lehetőség is megfordul a fejemben, néhány hónapja, talán bő egy éve találkoztam egy hybriddel, ő képes volt telihold nélkül is váltani, ami lenyűgöző folyamat. De mennyi esély van arra, hogy ez most is így legyen, hogy a közelemben egy ilyen lény található? Tudtommal igen kevesen vannak a világon, és alap esetben elmennék innen, de ez most érdekelni kezdett, hogy vajon jól tippelek-e vagy sem. A hangok mástól is származhatnak, nem feltétlen kell mindig arra asszociálnom, ami a legvalószerűtlenebb, de eddigi életem tapasztalatai szerint, nagyobb esély van erre mint a logikus, emberi magyarázatra. Győz a kíváncsiságom, és elindulok a ház irányába, kihasználom a gyorsaságom és az oldalfalig azzal haladok a kutyát magam mögött hagyva, aki így megszeppenve iramodik utána, amikor észreveszi hova is tűntem el. Óvatosan lesek ki a ház oldala mellől, mivel semmi sem biztos, és akár csapdába is belefuthatok, amihez nem lenne sok hangulatom. Viszont amit látok, az nem éppen erre utal, valaki épp egy alakváltási folyamat közepén tart, ahogy figyelem, rájövök, hogy most alakul vissza. Nem hittem, hogy pont itt, ebben a városban nézhetek végig még egy ilyen váltást. Egy szinten lenyűgöző, hogy nekik ilyenkor is megy, de másrészről nem igazán ugrálok a dolog miatt. Közben a lábammal tolom vissza a kutyámat, aki bunda borzolva akar félelmetesnek tűnni, de csak addig még a lábam mellett lehet. Amúgy már az inába szállt volna a bátorsága, mint az előbb is. Végig nézem a folyamatot, aminek a végére ismerős alakot pillantok meg, ami meg is lep, így mire végez és mire megszólalok, már lazán dőlök neki a ház oldalának. - Mennyi ideje is, három éve? – Kérdezek rá. – Mikor utoljára láttalak, akkor csak egy bolhás dög voltál… - Szólalok meg a kérdésem után, hiszen ismerem a srácot, pár évvel ezelőtt kölcsönösen megmentettük egymás életét. Azt hiszem az a három év neki is mozgalmasan telhetett el, ha ez neki most már telihold nélkül is megy.
- A francba, a francba... A francba! - Ütöm át a kunyhó egyik falát dühömben szinte majdnem teljesen, de megállítom a kezem. Ez az egyetlen hely, ahol nem találnak rám, nem akarom lerombolni, De ma valahogy nem megy az átváltozás. Túl fájdalmas. Érzem, ahogy a csontjaim összetörnek, melyet ordítással jelzek a nagy semminek, de semmi. Nem megy. Ha tudtam volna a kötődésről Klaus iránt, sosem akartam volna ezt. Hiszen nem tudok kapcsolatba lépni Pandorával és ez fáj. Mert végül is ő az egyetlen, aki elviseli az összes hülyeségemet, és csak remélni tudom, hogy megtalál... Mi több, addigra remélem a kötődést is megtöröm végre. Ahogy ezek a gondolatok tolulnak elő, haragom egyre nagyobb méreteket öltve élesztgeti bennem a vadállatot. Érzem, és hagyom, hogy a felszínre törve homályosítsa el az elmémet. A csontjaim ismét eltörnek, és én ismét felordítok a fájdalomtól. Érzem,ahogy a farkas előtör, s tükör nélkül is tudom, hogy tekintetem borostyánszínűvé válik, ahogy kezemre nézek, látom a karmokat, s végre sikerült. Tudom, hogy a láncok nem tartanak ki már, túl sok átváltozást sínylettek meg tőlem az elmúlt napokban, és félig állatként szakítom ki a falból a tartóvasat. Percekkel később már az erdő fái között suhanok gyors lépteimmel, és szinte élvezem, ahogy egy más szemszögből láthatom a fákat, a lemenő napfény sugarait. Nem tudom, hány óra telt el az átváltozásom óta, de ismét látom magam előtt a kunyhót, és még mindig szokatlan számomra, hogy minden egyes pillanatra emlékszem. Minden egyes lépésre, amit idáig tettem. Messziről léptek zaja üti meg a fülem, és csaholás, de nem törődve velük változom vissza, ami persze szintén egy érdekes folyamat. Nem is értem, hogy lehetséges telihold nélkül alakot váltani, de egy részem örül. Hiszen, ha megtöröm a köteléket, ami Klaus szolgájává tesz, akkor soha többé nem kell átélnem ezt a kínt, ezt a szenvedést, ami a vérfarkas énem kellemetlen velejárója. Most irigylem igazán Tylert, aki már réges-rég megtörte a köteléket. Néha rettegek, hogy eljön az a nap, amikor Klaus rájön, hogy én nem voltam a 12 lemészárolt hibrid között, és eljön, hogy rávegyen valamire, amit cseppet sem akarok neki végrehajtani, mégis meg fogom tenni, mert nem tehetek mást.
Hűvös januári este, tiszta égbolt, jól látható csillagokkal és nyugodt időszak itt a fák között nagyjából a semmi közepén, egy elhagyatott vadászkunyhótól nem messze. vagyis tévedtem, az este nem is olyan csendes, mert Zokni épp a csaholást kezdi el gyakorolni. Valamit érez, ami nem tetszik neki, vagy csak megijesztette valami tudom is én?! Persze én is figyelek arra mi jár a közelben, de az erdő tele van különböző élőlényekkel, amik motoszkálnak körülöttünk, nem érzek olyat ami veszélyt jelenthetne a számunkra, vagy inkább rá nézve lenne veszélyes. Külső szemlélőnek csak egy magányos ember vagyok, kutyasétáltatás közben akire rá esteledett idekint és ennyi, nincs nálam zseblámpa, ennyi fénynél kitűnően boldogulok, de ha kell akkor a telefonomban van lámpa alkalmazás is, szóval, ha kell akkor van amit tudok ehhez használni. De nem nagyon hiszem, hogy szükségem lenne rá. Levegőre volt szükségem, hogy kikerüljek az emberke közül, túl sok az inger most tőlük, hiszen éhes vagyok, de ma még nem szándékozom enni senkiből sem. Ez a negyedik nap, ki kell húzzam még egy napig. Szóval, inkább kijöttem ide, hogy friss levegőt szívjak, és sétáljak egyet a kutyámmal együtt, már amúgy is kezdett a kis nyomorult az idegeimre menni, mivel feszt ki akart jönni, itt most egészen jól elvolt addig még meg nem érzett valamit, ami most zavarja, így én is jobban kezdek el figyelni, és lassan pásztázom át a környéket, majd elindulok arra amerre a kutya kezdett el csaholni. A kis szőrmók, mellettem masírozik, és közben bőszen próbál morogni és félelmetesnek látszódni, amit nehezen érhet el, egy körülbelül lábszárközépig érő kölyök eb, a maga komikus járásmódjában. Nőt, mióta december elején összeszedtem, kezd már kutya formája lenni és nem csak egy pamacsra hasonlít négy tappanccsal. Lassan és óvatosan haladok előre a fák között, figyelve, mi van körülöttem, de készen arra, hogy ha kell lelépjek vagy harcoljak, ma nem vagyok épp a legjobb formámban.
Az este közeledtével a külváros utcáira kényelmetlen sötétség telepedett, amely belepte a környező gyalogutat is, amelyek pókhálószerűen keresztezték, illetve szelték át egymást, mégis az járda mentén elhelyezett zizegő hang kíséretében, alig pislákoló lámpák fénye tort alakokat festett az egyre inkább ritkuló épületeknek a falaira, amelyek ahogyan egyre kijjebb haladtam ritkulni kezdtem, míg nem az erdő sötétségébe veszve, az ég felé nyújtózó fái között vesztem el a sötétségben, körülvett az állatok neszezésének rejtélyes hangja, bármerre is fordultam, s a bokrok között olykor furcsa árnyak tűntek fel, mindössze alig néhány másodpercre, amelyekkel nem is különösebben törődtem, s inkább zavartalanul folytattam utamat a magasra nőtt növények között, miközben próbáltam felidézni azt az utolsó emlékképemet, amikor utoljára hódoltam ezen kedves szenvedélyemnek, amely akkoriban csupán csak aprócska örömforrásként szolgált, így hamar a múlt homályába veszett az évek alatt felhalmozódott emlékképek között, szinte fel sem tudtam idézni azt a pillanatot, amikor egy ilyen területen sétálgattam, egészen egyszerűen nem tudtam előhívni ezeket az emlékképeket, mert elmém olyan mélyre ásta el őket, hogy más számtalan talán fontosabb kép betemette, amelyeket a napok előrehaladtával felejtünk vagy pusztán elkezdünk rá teljesen másként emlékezni, míg nem egy idő elteltével teljesen átformálódnak vagy pedig bizonyos dolgokat hol hozzá toldunk, míg másokat elveszünk belőlük. Lépteim egész út alatt nyugodtak, s zavartalanok voltam, nem hagytam, hogy egy esetleges gyanús zaj kizökkentsen ebből a kellemes állapotból,s mikor már éppen kezdtem volna elgondolkozni, hogy lassan ideje lenne visszafordulni, révén, hogy az utóbbi órákban a szél igencsak felerősödött és a légnyomás is némiképpen lehűlt, úgy sejtettem, hogy hamarosan egy jó kis hideg vizes zuhanyt fogok a nyakamba kapni, amelyet jelen pillanatban nem különösebben kívántam, de még mielőtt hátraarcot vághattam volna, tekintetemmel ráleltem egy a tőlem nem is olyan messze lévő faházra, s rögvest átfutott az elmémen a gondolat, hogy talán meghúzhatnám magam ott, ahelyett, hogy hazasietnék, így lépteimet a ház felé irányítottam, céltudatosan haladtam előre, elvégre gyorsan eldöntöttem, hogy amíg az esőfelhők el nem tűnnek a fejem fülül inkább itt húzom meg magam, mielőtt azonban kellő távolságba értem volna az öregnek tűnő faházhoz, amely talán inkább csak elhagyott volt, egy női hang állított meg, aki éppen egy fa mögül lépett elő, kezében egy nagyobb bottal, amit minden bizonnyal önvédelemként akarna felhasználni, felé fordulva emeltem fel a kezeimet, így jelezve, hogy nem vagyok veszélyes rá nézve, elvégre használható fegyver nincs nálam, legalább is a szó, szó szerinti értelmében, nincsen, az erőszakot pedig nem különösebben kedveltem, így hát... inkább mondanám magam védtelennek. – Dean – válaszoltam a kérdésére nyugodt hangon – benned kit tisztelhetek? – Érdeklődtem hasonlóképpen, elvégre egy bizonyos szempontból a tisztesség ezt diktálta, ha én elárultam a kilétemet, úgy volna illő, ha ő is eképpen tenne, azonban, ha úgy alakult volna, hogy nem árulja el, természetesen elfogadom, nem igazán tehetnék mást, erőszakos pedig nem akartam lenni vele szemben, tekintve, hogy mégis csak egy fadarabbal a kezében áll velem szemben, amit ugyan meglehet, hogy pusztán csak azért ragadott meg, mert úgy gondolta, hogy egy nagyobb testű vadállat közeleg, azonban ez esetben már le kellett volna engednie, holott még mindig feszesen tartja. – Elnézésedet kérem, ha megijesztettelek, nem állt szándékomban – jegyeztem meg, szemeimet a botra szegeztem, mintha csak azt mondtam volna ezzel, hogy most már leteheted. – Nem áll szándékomban bántani, úgyhogy leteheted. – Őszinte voltam, s ezt hallani is lehetett, ebben az időben valóban nem állt szándékomban konfliktus helyzetbe keveredni, mint ahogyan máskor sem, azonban most hogy kiszemeltem magamnak a faházat, tágítani sem akartam, kíváncsi voltam arra, hogy vajon rejteget-e valamit belül a koszon és a pókhálón kívül. Az időjárás éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy zuhogni kezdjen, az esőcseppek nagy szemekben kezdtek a földre hullani, szinte hallottam, ahogy minden egyes átlátszó apró átlátszó kis gömböcske földet ér. – Ha gondolod, gyere be a faházba, de maradhatsz idekint megfázni, miközben távozol. – Ezzel a mondatommal minden bizonnyal nem tűntem éppen olyan úriembernek, mint ahogyan a legtöbb alkalommal mutatni akarom magam, elvégre szüleimnek hosszú évekig tartott némiképpen belém nevelni, de lássuk be, hogy alkalomadtán úgy látszott, hogy hiába való volt az erőlködésük, elvégre ha valódi lovag lettem volna, ahelyett, hogy választás elé állítom a nőt, felajánlom neki a házat, úgy hogy én távozom... De lássuk be, hogy felmenőim kissé régimódiak voltak...
Újra egy olyan helyen vagyok, amit szeretek, vagy legalábbis szerettem régen, mert jelenleg az a helyzet, hogy mindent kiöltek belőlem, amit csak lehetett. Nem tudom hogyan, de vissza kell térnem ahhoz a nőhöz, aki voltam egykoron, mert ez így nagyon-nagyon rossz. Igaz, teljesen a régi Maria nem leszek már, mert ennyi bűntényt elkövetve, rengeteg személyt kellett megölnöm, ha kellett, ha nem, mert másképp még én sem éltem volna túl. A holttestem valahol ott heverne egy folyó mélyén, vagy az óceán legmélyén, esetleg hamuként elszórva valahol. Két hét alatt nem volt szerencsém és erőm sem ahhoz, hogy egyáltalán az udvarra menjek ki, nemhogy az utcákra, vagy bárhová, csak felejteni szeretnék, ami nem megy könnyen. Egyáltalán nem vagyok lelkes, mint régen voltam, sőt maga vagyok az ördög ügyvédje, aki mindent elvégez, csak az életét ne vegyék el. Marcusba vetett hitem sosem szállt el, ezután sem fog, csak nehezen kérek meg bárkit is arra, hogy segítsen nekem. Túl makacs vagyok ehhez, és sosem szerettem, ha mások segítenek rajtam. Tán itt lenne az ideje, hogy segítségért kiabáljak? Míg mások azonnal rohannak ezzel másokhoz, addig én nem, pedig igazán el kéne ez az egész. Kimerészkedtem menni a friss levegőre újból, miközben alig hittem el én is, hogy megtudtam tenni ezt, hiszen sok éven át erről még csak álmodni sem tudtam, hogy anélkül léphetek ki valahová, hogy nem kell követnem senkit, vagy épp meggyilkolnom senkit sem. Sétáltam, de mg mindig nagyon sokszor körülnéztem, és figyeltem minden apró neszt, ami felkeltette az érdeklődésemet, és mert még mindig bennem van az az ösztön, ami tíz éven át mindennap jelen volt az életemben. Néztem az eget, a területet, a fákat, és mindent, hogy mennyire hiányzott ez a pihenésre szolgáló kis időtartam, amit itt el lehet tölteni. Régen nem voltam itt már, és még mindig ugyanilyen gyönyörű. Egy kunyhóhoz érve gondoltam kicsit megpihenek, vagy legalábbis itt leszek kicsit, ahol kicsit tökéletes minden. Csend és nyugalom. Nagyon eljátszottam a gondolataimmal, és szinte már-már megelevenedett néhány, nagyon régi emlék, mikor még fiatalok voltunk Marcus-szal, és mg minden a régi volt. Azonban felfigyeltem arra, hogy valaki jön arrafelé, és megszokásból azonnal kerestem valamit, ami fegyvernek is megfelel, és azonnal támadok, ha kell. - Hé, ki vagy? - kérdeztem tőle olyan savanyú modorral, majd inkább előléptem a fa mögül, ami mögé osontam, de végül inkább nem maradtam ott.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Elhagyott vadászkunyhó 
| words:461 
