1713. A fájdalom, és a halál kéz a kézben jár
A rácsok mögött olyan hideg van, szinte csontig hatoló hideg, főleg, hogy ruha nem takarja vékonyka testemet. Nem szeretek itt lenni, már ezerszer megbántam, hogy elszöktem hazulról, hogy kalandokat keresek, és végre élhessek egy kicsit. Anyám mindig óva intett az idegenektől, akik túl bájosan mosolyognak, de apám ellenkezett vele, hogy a bájos mosolyú idegenek a legjobbak, anya volt akkor is a legjobb. Nagy szerelem, boldog család, jó körülmények... Ezt mind otthagytam és elszöktem, hátha az élet naposabb oldala megtalál engem, csak sajnos az éjszakai fele lelt rám. Carmen talált rám, az a nő aki mindent felforgatott, aki tönkretett, megtört, kihasznált, és nem mellesleg felhasznált. Mindenre, amire kellettem, szüksége volt rám én pedig azt hittem jó lesz nekem mellette. Haja barna, hullámos tincsekben omlik a vállára, ajkai vörösek és hívogatóak, de tekintete mindent elárul, az a ridegség ami benne úszik, kék szemeiben minden sugall, csak jót nem. Én ezt nem vettem észre azon az éjszakán, mikor vele szembe kerültem, nem tudtam, hogy baj lesz belőle, de itt vagyok, egy börtönben kiláncolva, Carmennel velem szemben. A rácsok másik oldalán áll, arcán egy kísérteties vigyorral, ami csak nekem szól, és annak, hogy éhes. Pont annyi erő van még bennem, hogy ihasson belőlem, de van egy tervem, amit be kell játszanom.
- Úrnőm, kérlek, nincs elég erőm. - hangom könyörgő, és fájdalom cseng benne, azt akarom, hogy adjon a véréből, hogy aztán ihat belőlem amennyit akar. Sosem adott, soha nem is fog, de próbálkozom, minden alkalommal újrapróbálom, hátha egyszer megszán engem, hogy a fájdalom eltűnjön. Látom rajta, hogy hezitál, veszélyes, tudom, de akarom. - Kérlek, könyörgöm, nagyon fáj, gyenge vagyok, meg fogsz ölni. - hangom gyenge, szinte egyenlő a suttogással, és még félek attól, hogy nemet mond, hogy nem adja meg amit kérek, pedig én örülnék neki, nem fájna annyira. Ő lép egyet, kinyitja a rácsot, és bejön hozzám, lassan közeledik, én pedig megijedek, hátrálok lassan, félek mit akar tenni, de nem látok fenyegetést a szemeibe. Arca eltorzul, a repedések megjelennek arcán, szeme fehérje vörösbe fordul, foglyai pedig megnyúlnák, és olyan gyorsan harap a csuklójába, hogy nem is látom. Amint hozzám ér ajkaimhoz emeli, én pedig mélyen szívom a sebet, érzem a fémes ízt a számban, ami segít eltüntetni a fájdalmat, és egy másik terv fogalmazódik meg bennem.

2015. Szépsége megbabonáz és elvarázsol
Figyeltem őt, hosszú ideje figyelem, talán hetek teltek el azóta, hogy először láttam őt, kint az utcán egyedül, és magányosan. Mögötte sétáltam aznap este is, mint ma, várva a pillanatra, hogy észrevegyen, de akkor nem tette. Sanda pillantást sem vetett felém, én viszont le sem veszem róla barna tekintetem. Nem tudom miért követem, miért keresem, de tudom, hogy egy valamit akarok tőle, az pedig a kéj, hogy elveszhessek benne, és kielégítsem minden vágyamat. Persze ez nem jelenti azt, hogy tényleg ki tudná elégíteni a vágyaimat, hiszen én nekem nem csak szex kell, kell a fájdalom és a kín egyvelege, ami még nagyobb kielégüléshez vezethet.
Ma nem ezért vagyok itt, vagyis de, de nem csak egy éjszakára kell, ezt eldöntöttem, az apja képtelen rendes életet biztosítani számára, nem adja meg neki azt, amit megérdemelne, csak eladja, mint valami mocskos kurvát. Én nem ezt látom benne, ott van a szépsége mögött, látom a sötétséget, ami kísértetiessé és kívánatossá teszi. Az a gonosz lényt, ami megbújok benne, odabent a legbensőbb részeiben, és ez emlékeztet Rá. A nőre, aki egyébként elrabolta a szívemet, aztán összetörte, de a halála felemelő volt, hogy az utolsó halálsikolyát én okoztam, amint elért a vérszomj. Eszméletlenül jó érzés volt, tagadni sem tudom, és ezt látom benne is, meg a bosszúmat. Ott van a fény az alagút végén, hogy végre igazán megfizethet azért amit tett velem, akkor is, ha nem ugyanazok.
- Elnézést szépségem, zavar az Úr? - kérdezem tőle, az idősebb fickóval nem foglalkozva, aki éppenséggel az árát kérdezgette. Nem válaszol, mármint valamit elkezd habogni, de a hapsi az aki inkább reagál rám, miszerint most ez az ő köre, az ő nője, én pedig ránézek, erősen összpontosítok a szemeire. - Nem ő kell neked, hanem az a másik, menj szedd fel őt. - ellenkezésre nem számítok, és nem is kapok azt szerencsére, összeszedi magát, és megy a másik lány felé, így én a zöld szemű démonra tudok figyelni, és csak rá. - Mi lenne ha most mi szórakoznánk egy kicsit? - vigyorodok el, és karomat nyújtom neki, ő az árait kezdi mondogatni, de engem nem érdekel, nem fogok fizetni pénzben, csak abban, hogy gondját viselem, nem kell majd minden hapsival lefeküdnie, csak velem. Sőt ételt is kap, amellett, hogy engem táplál. Kell ennél több?

2016. A bosszú édes, a szerelem fájó
Megkínoztam. Nem akartam. Essence annyira más, mégis annyira hasonló, Carmenre emlékeztet, és ettől nem tudok szabadulni. Elvesztem a fejem minden alkalommal mikor szembetalálom magam vele elönt valami, ami arra késztet, hogy bántsam. Olykor undorodom magamtól, utálom, hogy ezt teszem vele, és valami belülről mardos, egy olyan érzés, amit még sosem éreztem. Bűntudat talán, vagy lelkifurdalás? Igen az első, lelkem nincs, az nem furdalhat, így inkább ezt az okot elvetném és maradok az elsőnél.
A konyhába menve ételt csinálok neki, mindig csinálok neki, hogy jó erőben maradjon, felvehetnék valakit, hogy csinálja meg helyettem, de abban túl nagy a veszély, rájöhet, hogy mi is történik itt, aztán a végén kiszabadítaná őt, amit nem engedhetek meg. Ezért vagyok rákényszerülve arra, hogy csináljak neki ételt, és gondozzam a sebeit mielőtt elfertőződne. Nem mondom, hogy jól bánok vele, mert képtelen vagyok jól bánni vele, nagyon nem is erőltetem meg magam, de nem is fogom, Carmenre emlékeztet, arra, hogy kihasznált engem, és akkor itt van ez a lány, aki nem Carmen, de mégis, én pedig gondolkodás nélkül bántalmazom őt.
A konyhában rutintalanul mozgok, de az ételekkel jól bánok, így nincs probléma az étellel, mindent összeszedek neki, gyümölcssalátát, müzlit, és ilyesmiket rakok a tányérra, mindent amit reggelinek nevezhető, vagy legalábbis szerintem, nagyon rég volt már, hogy ilyesfajta ételeket ettem. Egy boros poharat emelek ki a szekrényből jó évjáratú édes vörösborral töltöm meg, de ez nem minden, egy késsel megvágom az ujjam. Jó pár csepp vérrel bolondítom meg az italt, nem kell tudnia, hogy ez van benne, nem akarom, hogy olyan módon kihasználja, ahogy én tettem egykoron. Amikor megbánom, hogy ártottam neki, mindig csempészek vért az italába, de bekamuzom, hogy csak markáns bor, semmi különleges ő pedig elhiszi. Olyan naiv, olyan más mint Carmen, a jellemük üti egymást, én mégis minden alkalommal megfenyegetem, hogyha sikolt még nagyobb fájdalmat adok neki, máskor pedig a megerőszakolást hozom fel neki, nem tudnám kedvesen érinteni, gyengéden, akár egy szerelmes szerető, képtelen lennék rá.
A tálcával felmegyek a szobájába, nem nagy az épület, nem is azért akartam ezt, mert hatalmas, egyedül nincs szükségem sok térre, Essence-nek sem, hiszen egy időszakot töltött a pincében, majd nemrég kapott egy szobát is, nem volt neki való a pince, nem nézett ott jól ki, itt fent mindent csinálhat, nem csak aludhat, a szobát és a lakást is uralhatja. Nincs bezárva, nincs kiláncolva, nem rab, hanem... Na jó, de az, hiszen nem engedem ki a házból, kihasználom, de nem tehetek róla, engem felizgat a fájdalma, a kín amit az arcán látok, és a magaménak akarom. Ezen gondolatok közepette vetem be magam a szobájába, épp megszólalnék, hogy egyen, mikor feltűnik, hogy elaludt. Hátán sötét foltok éktelenkedni, csigolyáin is, amit én okoztam, de olyan igazi bűntudatot nem érzek, én élveztem amit vele tettem, akkor is, ha nem őt akartam bántani, de aki meghalt azt nem ölhetem meg újra. A tálcát lerakom a kis szekrényre az ágy mellett, nem akarom felkelteni, sokszor nem hagyom aludni, ma nagyon sok mindent kibírt meglepő módon, így jobban betakarom a hátát, ne fázzon meg nekem, nem azért van itt, majd ki is megyek a szobából, de már azon agyalok, hogy legközelebb mivel kínozzam meg, és törjem össze egy kicsit megint.