Gyerekkor:
Egy igazán tünemény kis termtmény voltam. A szüleim büszkék lehettek volna rám. Mindig aranyos voltam, a legjobb jegyeket szereztem be az iskolában, igazi kis zseni leheték most, ha ebben nem állítanak meg anyáék. De erre még később visszatérek... Egyenlőre még maradjunk a kezdetek kezdeténél. Én az a fajta diák voltam aki imádott tanulni, az összes létező könyvet elolvasta, amit csak a keze ügyében talált, kívűlről fújta az összes ország-fővárost. Sokkal inkább érdekelt az, hogy mi folyik a nagyvilágban, a hírek és egyéb általában felnőtteket foglalkoztató dolgok, mint a bulizás, vagy barátokkal való szórakozás. Soha nem lógtam ki egy éjszakai partira, de még csak részegen sem tértem haza. Gyerekként az volt az álmom, hogy majd egyszer nagymenő ügyvéd leszek. Persze akkor még a szüleim bíztattak, nem akarták lerombolni a nagy álmom azzal, amibe később mégis belegyömöszöltek az akaratom figyelmen hagyásával. Igazából soha nem volt gondunk a pénzzel, főleg mivel apám mindenből üzletet csinált, amiből csak tudott. És ha valamiben jó pénzt látott, akkor azt el nem engedte. Éppen ez történt velem is.

Iskolai évek után:
Nos, igen. A gimnázium után szerettem volna megvalósítani a nagy álmot, miszerint jogásznak tanulok az egyetemen, aztán pedig boldogan élek míg meg nem halok, esetlegesen egy szerető férjjel az oldalamon, meg egy-két poronttyal. A csattanó csak ott következett be mikor nem vettek fel az egyetemre. Igazán nem értettem, hogy miért, hiszen osztályeslső voltam, sőt évfolyamelső is. Soha nem kaptam egyetlen rossz jegyet sem, teljesen elkötelezett voltam és az összes tanár a legesélyesebbnek tartott arra, hogy bekerüljek ösztöndíjjal. Csak néhány hónapra rá tudtam meg, hogy mi történt, miért nem kerültem be. Egy szó: Apám! Azzal nyugtatgattak, hogy a helyem mindig ott lesz a cégnél. Soha nem leszek munkanélküli, majd ezzel el is foglaltam egy titkárnői állást. Természetesen nem ez volt apám célja azzal, hogy lefizetett mindenkit akit csak tudott, így nem tudtam egyetemre menni. A fő célja egészen más volt... Valami egészen undorító, amit soha nem gondoltam volna, hogy meg tud tenni. Az ember aki felnevelt, és szerető apa nevét tölti be, kiderül, hogy nem is volt szerető apa. Sokkal inkább önző és undorító rohadt dög. Más szavakkal nem igazán tudom őt illetni.

Sebastian Morgenstern.
Igen, pontosan ez a neve a fickónak, akinek apám eladott. Ő természetesen nem eladásnak nevezi, inkább csak egy jó üzletnek, amivel megfizethetek neki mindenért, amit rám költött, amíg felnőttem. Ráadásul NEKEM kell hálásnak lennem azért is, hogy kaptam egy állást a cégénél, amiből majd megélhetünk az új férjemmel. Egyébként a legrosszabb az egészben, hogy úgy íratta alá velem a házasságkötési papírokat, hogy még csak nem is láttam a férjemet. Valószínűleg attól fél, hogy akkor meggondolnám magam mert egy nyolcvan éves öregember az illető. Esküszöm hánynom kell hacsak erre gondolok. Nagyon remélem, hogy azért ennyire nem fog kiszúrni velem. Mindenesetre a hétvégén beköltöztetnek a közös lakásba is, amiért szintén hálásnak kell lennem. És mindezt miért? Azért hogy apám egyeztethesse a nagy cégeit a másik férfi szüleivel... vagy a férfiével.. Vagy legalábbis valami ilyesmi. Nem avatott be a részletekbe. Nem akarja hogy mindenről tudjak. Elég ha arról tudok, hogy tönkretették az életem, az álmaimat, mindent. Lassan úgy érzem, hogy semmi értelme sincs az életemnek.