Moira lassan elkészül a csokorral, közben beszélget a vevővel, végighallgatja, amit mond. A mély koncentrálásban, ahogy körbeköti a rózsákat és fűszálakat, reagálni is elfelejt. Majdnem kiejti a kezéből az egész kompozíciót. - Ó én nem hiszem... - az éppen lehulló szalag után kap ügyetlenül. - Nem hinném, hogy ez jó ötlet, nem erre képeztem ki magam, én tényleg nem értek hozzá. Meg hát nem hagyhatom itt a boltot, ez az örökségem és... - megremeg a hangja, fel sem mer nézni a férfira. Akármilyen borzalmasan is érzi magát emiatt, mégis a pénz ragadta meg a gondolatait. Borzalmas egyedül elszenvedni ebben a boltban, tényleg nevetségesen keveset keres és az édesanyjának a biztosítási kerete is kezd kimerülni. Moira alakján is látszik, hogy milyen keveset eszik, az persze már mellékes, hogy nincs mit ennie vagy egyszerűen csak nem tud enni. A kezei lelassulnak miközben gondolkozik, a szemei elrévednek, az ujjai mégis automatikusan kötik a szalagot. Nagy dilemmába került és úgy érzi nehezen fog tudni zöld ágra vergődni vele. Hiába érzi magát alkalmatlannak a munkára, már kapva kapna az ajánlaton, de néhány dolog mégis meggátolja. A férfi hangja rántja vissza a valóságba, gyorsan felpillant rá, majd elkapja a tekintetét és lenéz a csokorra, hogy mit művelt vele, amíg "nem volt magánál". Szinte tökéletesen kötötte össze a szálakat, úgyhogy előveszi a papírt és elkezdi becsomagolni. - Gyorsan bele lehet fáradni... - mondja, ahogy a reménykedésre és a hitre gondol. Mikor az anyja megbetegedett, nagyon sokáig elkeseredett volt, de egy idő után reménykedni és hinni kezdett. De ahogy mondta, mostanra eléggé elfáradt benne és az egész életét kilátástalannak látja, egyhangúnak, olyannak, amiből nem tud kiszakadni, úgy szórakozni, hogy magát és a jövőjét tartsa szem előtt. Egészen begyöpösödött fiatalsága ellenére. Mintha a férfi csak tudná mi jár a fejében, úgy folytatja a mondandóját. A lány egészen megretten ettől a párbeszédtől, olyan érzése támad, mintha az ismeretlen a veséjébe látna. Kicsit összébb húzza magán a kötött pulóverét, akárcsak akit meglegyint egy hűvös szellő. Az áramszünet is elég gyorsan jön. Moira szerencsétlenkedik egy sort a pénztárgéppel, közben igyekszik elfojtani a feltörő riadalmát. De az idegen sokkal talpraesettebb mint ős, és a pontos ár tudta nélkül nyomja az asztalra a pénzt és távozik. - De izé... - a lány még megpróbál utána szólni, attól függetlenül, hogy nem látja rendesen a pénz értékét, szinte biztos benne, hogy az ár nem pontos. Vagy több vagy kevesebb... De bizonyára inkább több. Kétségbeesetten jut eszébe, hogy nem is tudja a vevő nevét és lehet, hogy ezzel a távozással úszott a lehetősége is egy új, jobb munkára.
A sötét időre való tekintettel Moira bezárja az üzlet ajtaját (nem kulcsra), hogy ne essen be az eső és ne fújjon be a hideg, durva szél. A sötétbe nem tud mit csinálni és a teája is jócskán kihűlt már. Ezért apróra húzza össze magát a székén és a történteken gondolkozik. A teáját babrálja, és hogy egy kicsit kiélheti a képességét rögtön megnyugtatja. Apró gömböket emel ki az italból, majd csíkot húz ki belőle és hasonló formákat alakít ki. Az ajtó váratlanul kattan, a cseppek gyorsan hullnak vissza a bögrébe. A lány pár pillanatig ki sem tudja venni az alak arcvonásait a sötétben, rettentően meg is rémül. A szó bennakad a lányban, némán veszi át a csokrot és csak pislog míg a férfi beszél. Úgy éli meg azt az egy-két percet, mint valami álmot. Kicsit bután érzi magét, hogy a saját csokrát tartja a kezében, de miután jobban belegondol a helyzetbe, és visszaemlékezik az egész szituáció, minden szó új értelmet kap. Görcsösen szorulnak az ujjai a fekete papírra és a jövőjétől rettegve kuporog tovább a székén.
A heves ellenkezés hallatán Zhydrun arcára egyre nagyobb mosoly kúszik, míg ki nem böki felbukkanó ötletét. - S ha felajánlanám, hogy dolgozzon nálam, mint kertgondozó? Szállást, ételt, s tisztességes fizetést is kínálnék. Sokkal többet, mint itt. Természetesen megértem, hogy ez egy családi vállalkozás, de így, hogy az édesanyja beteg, talán minden fillérre szükség lehet. Gondolkozzon el rajta. - ezzel le is zárja a témát. Nem részletezi, merre lakik, s hasonlók, egyelőre csak el akarta ültetni a bogarat a hölgy fülében. Zhydrun már akkor is örülne, ha csak egy pillanatra elgondolkodna rajta a szirén, s nem utasítaná vissza azonnal, hiszen amit mondott, úgy is gondolta. E mögött az ajánlat mögött nincs - akkora - hátsó szándék... - Orvosok szerint... - vág szavába. - Ezt nem ők fogják megmondani, hanem a Sors. Önnek csak annyi a feladata, hogy higgyen. Higgyen abban, hogy minden okkal történik, s még a rosszak is valami magasztosabb célt szolgálnak. Ezzel az elvvel talán kicsit könnyebb... - biccenti oldalra a fejét, nem engedvén eluralkodni a szomorúságot s bánatot, még a megjegyzése ellenére sem. - Igen, akár azt, hogy valaki gyászol. Például egykori énjét, mely mindig is árnyéka volt önmagának, s gátolta a kiteljesedésben. - jegyzi meg a férfi is a levegőbe, majd megragadja a virágot, s maga mellett a föld felé lógatja. Igazán pompás darab, s csak remélni meri, hogy a gazdája majd örülni fog neki... A kis áramszünet okoz egy parányi galibát, hiszen a pénztárgép mintha nem akarna engedelmeskedni. Zhydrun nagyjából egy percig vár, ám mivel még ezután sem gyúlnak fel a fények, így előhúz tárcájából egy szép zöldhasút, s az asztalra csúsztatja. - Ez remélem elég lesz. A visszajárót tartsa meg. - jelenti ki határozottan. A papíros, melyet adott, sokkal többet ér, mint a virág árának akár a duplája is. - Nagyon köszönöm a munkáját, s örültem a kis beszélgetésünknek is. Legyen szép napja! - azzal ellenkezést nem tűrve hátat fordít a hölgynek, s megindul az ajtó felé. Annak enyhe nyikorgása jelzi, hogy a férfi távozott. Odakint egyre nagyobb a sötétség, s így, hogy a Nap is lemenőben, csak még inkább kísérteties az idő. A hölgyemény pedig magára marad, ám szerencsére nagyjából azután, hogy kilépett a férfi, az áram is visszajön az üzletben. Nagyjából tíz perc telhet el, mikor a kis bolt ajtaja újra kattan. Egy ismerős arc lép be, kezében virágcsokorral, s a pult felé igyekszik, majd odaérvén először szó nélkül a hölgy felé nyújtja a csokrot, s ha elvette, akkor szólal meg. - Remélem tudok vinni egy apró fénysugarat egy olyan hölgy napjaiba, ki sok titkot rejt magában, s teljesen bezárkózik a világ elől. Ideje lenne talán annak a gyásznak... - mosolyodik el, s reméli, hogy gesztusa célt ért. Az elejétől kezdve ez volt a célja, hiszen már messziről érezte e hölgy jelenlétét. Valamiért Zhydrun érzékeny a szirénekre, persze nem csupán a vérük bolondítja meg, hanem maga a lényük. Mint egy isteni, természetfeletti ajándék, mely alig adatik meg pár embernek... - Gondolkozzon el az ajánlaton. Talán ideje belevágni valami újba... Nálam jó helye lenne. Nekem elhiheti. - azzal megfordul, s újra az ajtó felé kezd lépkedni, ám mielőtt ráfogna a kilincsre, még visszafordul. - Hamarosan találkozunk... - arcán sejtelmes mosoly kavarog, majd végül kilép a viharba, immáron örökre elnyeli a félhomály, hiszen a mai napon már nem tér vissza. Talán csak egy halovány, furcsa reménysugár lehetett, vagy egyszerűen a bolondját járatta a hölggyel, s nem tér többet vissza? Ezt nem lehet tudni, bár szavai remélhetőleg hagytak nyomot valahol mélyen odabent, e szépség szomorú szívének szorításában...
Moira halványan lesüti a szemét és mintha a fehér arcára egy kis pír is kerülne, de persze nem olyan erős vörösség, mint amilyenek a rózsák. - Ez csak természetes - hárítja el a bókot. Majd felmerül a férfi kertjének gondolata és a lány erősen gondolkozni kezd. Mivel virágboltba dolgozik a legtöbbhez ért, de itt inkább csak vágott és cserepes virágok fordulnak meg. Moira csak nagyon minimálisan ért az elültetésükhöz és a kinti gondozásukhoz. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne! A kinti növényeknek is vannak igényeik, metszeni kell őket, nem mindegy hova ültetjük és mennyiszer locsoljuk őket. A föld tápanyagértéke is fontos... - a lány az ujjain számolgatja a fontos tényezőket, míg a plafont szemléli egészen elmerengve. A férfi kacsintását észre sem veszi, hiszen amint befejezte a felsorolást és gondolkozást, visszatér a csokorhoz és a csomagolópapírral kezd el foglalkozni. - Ez jól hangzik - mondja, hiszen az ő lakása is tele van virágokkal, ami nem csoda. Pedig az ember hihetné, hogy aki a munkahelyén egész nap növények között van, nem akarja még otthon is azokat látni. De a lánynak ez az élete, inkább azt találná borzalmasnak, ha a lakhelye kihalt lenne. - Egész nap itt vagyok, de a ház is tele van virágokkal - mondja, majd lazán a hüvelykujjával a maga mögötti ajtóra mutat. A nyílászáró szinte teljesen beleolvad a falba. Ha valaki kinyitja egy aprócska kert van mögötte, abban helyezkedik el a Sillphor család apró háza. Nem túl nagy, eléggé el is van szigetelve, de legalább nem kell messzire menni a munka miatt. A következő téma már nem olyan szívderítő, Moira arcán is látszik, ahogy sötétség borul rá és elkomorodik. - Az orvosok szerint nem fog felépülni, úgyhogy csak egyedül "ragyogom be a helyet" - a hangja furán megváltozik, amikor a vevő szavait idézi, mintha enyhe gúny ütne ki belőlük. Egyértelműen érzékenyen érinti édesanyja állapota, és annyi beteges év után sem tudja eldönteni, hogyan hat rá érzelmileg a szituáció. Persze egy részt megszokta már, hogy egyedül van és vasárnaponként látogatja az anyját, de valahol az a nő mégiscsak az anyja, aki egy egész életen át nevelte és tanította, ellátta. - Vagy azt, hogy valaki gyászol... - fűzi hozzá Moira halkan, ahogy a többi papírt elteszi és a feketét hagyja elől. Néhány szalaggal összeköti a csokrot, hogy egyben maradjon, majd elkezdi becsomagolni. Mikor befejezi, lefelé fordítva nyújtja a férfinak és a pénztárgéphez fordul. - Egy pillanat - mondja. De mielőtt még elkezdené pötyögni a számokat, megpróbálja felkapcsolni a lámpát, hogy lásson is valamit. A lámpák fénye először megremeg majd kialszik. Alik borult rájuk a sötétség, máris egy fénycsík hasítja át a sötét eget, hangos robaj követi. Moira összerezzen és letagadni sem tudja, hogy mennyire megijedt. A vizet szereti, az esőt is, de a sötétséggel nincs kibékülve. Ebben a megvilágításban a vevője is sokkal ijesztőbbnek tűnik, a lány halványan már tőle is rettegni kezd. - Izé... - motyogja remegő hangon. A kezét sem tudja teljesen kontrollálni, ujjait a pénztárgép fölött tartja, de nem látja a gombokat és nem is biztos benne, hogy el tudná találni őket. - Izé... - ismétli meg, hátha ezzel tudja húzni az időt. Nem akar a totális idiótaként feltűnni, aki még egy pénztárgépet sem tud kezelni. Persze ért hozzá, csak a sötétben remegő kézzel nem igazán megy neki a manőverezés és blokk nyomtatás.
- Én úgy látom, hogy biztos a dolgában... - kacsint a hölgy felé, miközben figyeli, ahogy a gyöngyöket felfűzi. - Egy hatalmas kert épp olyan, mint egy virágcsokor. Csak messzebb kell látni az orrunknál. S aki ilyen szép csokrot készít, biztos vagyok benne, hogy egy magányos kis kertbe is képes életet lehelni. - kíváncsi rá, hogy milyen, mikor egy szirén kiereszti művészi hajlamait. Hosszú évtizedekkel ezelőtt már tapasztalta abban a kis kolóniában, hogy milyen csodás és mesebeli helyet képesek létrehozni az erdőség ajándékaiból. - Szenvedély s romantika? Igen, ez talán jobb szó. - mondja sejtelmesen. - Igen, én magam gondoznám. Egyedül élek, s időmből kitelik. No meg az sem utolsó szempont, hogy a természetben érzem leginkább otthon magam. S ebbe a növények gondozása is beletartozik. Szeretem bevinni a természetet az otthonomba. - mondja ábrándosan, miközben végigsimít egy kékes szirmú virágon. Szereti e borús időt, hiszen ilyenkor az elme akaratlanul is magába zárkózik. Azonban már várja, hogy a lemenő Nap fényében fürdőzhessen, s hogy odakint önthesse vászonra elméjének szüleményeit. - No és Önnek ez csak egy munka, vagy tán odahaza is szeret virágokkal foglalkozni? - általában egy hölgy szereti, ha a foglalkozása iránt érdeklődnek, hogy az illető viszont mesélhessen, így csak remélni meri Zhydrun, hogy nem veszi tolakodásnak a másik a kérdezősködését. - Nahát... - mosódik le mosolya arcáról, mikor fény derül az igazságra. - Akkor ez a szomorúság kering a levegőben. Nagyon sajnálom az édesanyját, remélem minél hamarabb felépül, s hogy újra együtt ragyoghatják be ezt a helyet. - szavai őszinték, szívből jönnek, ám mégis mintha üresek lennének, s ez az üresség pontosan Zhydrun hiányából fakad. Az átváltozása előtti idők nagyon homályosak, arra ugyanakkor emlékszik, hogy egy nevelőházban végezte még nagyon fiatalon, már pedig nem azért, mert olyan csodás élete lett volna... Az ő életéből hiányzott az anya, hiányzott apa, s lényegében minden olyan rokoni kapcsolat, mely segített volna számára szocializálódni. Ennek ellenére mégis kedvesen beszél, ám komor aurája jól tükrözi, hogy itt biz' sötétebb dolgok lapulnak ott mélyen... - A fekete legyen. - jelenti ki gondolkodás nélkül. - Számomra ez azt jelképezi, hogy a hölgy, kinek szánom, sok titkot hordoz magában, s e lepel mögé rejti valódi, csodás énjét. - hangja sejtelmes, s teljes átéléssel mondja. - Mennyivel tartozom? - azzal előhalássza pénztárcáját, mikor váratlanul egy hatalmas fény szeli ketté az eget, melyet szinte abban a pillanatban egy hatalmas dörrenés követ! A férfi kis híján elejti tárcáját, s az összes üveg megremeg, ami bent van. - Ez igen csak közel volt! Nincs valami magasabb fa hátul a folyónál? Nehogy véletlenül ráboruljon az üzletre. - pillant ki az ablakon túlra, bár innen egyelőre nem lát semmit. Az biztos, hogy nem az épületbe csapott bele, de nagyon közel volt. Talán a környező gyorsbüfé szenvedhette kárát, vagy éppen az autója? Na, annak minden bizonnyal nagyon nem örülne... Ahogy jelenleg annak sem, hogy a nemrég kigyúlt utcai lámpák egy pillanat alatt alszanak el, hiszen a környék áram nélkül maradt. Talán csak pillanatnyi állapot, de az is lehet, hogy sötét éjnek nézünk elébe...
Moira nem egy életvidám szirén, ennek ellenére képes udvariasan viselkedni a vevőkkel, még akkor is, ha olyan mélyen fáradtnak érzi magát. Szereti a virágait, szereti csokorba kötni, öntözni és táplálni őket. Kicsit sajnálja, hogy el kell vágni néhány szárát, hogy csokorként funkcionálhassanak, de ha már így alakult, ne menjenek kárba. A szimplán cserepes növényekkel kalkuláló virágos boltnak nem lenne előnye. Már pedig Moirának kell a pénz, valamiből meg kell élnie. A férfi egy csokor rózsát kér, Moira pedig beveti a tudását, hogy tudjon neki segíteni. Elmosolyodik, hiszen a vevőnek tetszik az ötlete. - Elegánsabb és kissé talán vidámabb is, igen - mosolyog kedvesen. Leveszi a polcról az egyik nagy vázát, ami tele van rózsákkal, míg a férfi nézelődik, majd beszélni kezd. - Nem telik túl sok időbe, nyugodtan megvárhatja. Ülőhellyel sajnos nem tudok szolgálni - mondja, a pultra teszi közben a vázát, majd egy másikat is levesz, amiben több féle virág van, köztük a fűszálak is. A szakadt székre néz a pult mögött, amit ő szokott használni, mikor nincsenek vevők és pihen. - Hát... - először kicsit elgondolkozik a kérdésen. - Ismerem a növényeket, de nem vagyok benne biztos, hogy szépen egymás mellé is tudnám rendezni őket egy kertben - feleli a kérdésre kissé szomorúan. De próbálja a mosolygós arcát mutatni, így kedves pillantást vet a vevőre, míg kihúzza a legfelső fiókot és kivesz belőle egy tálkányi fehér gyöngyöt. Fantasztikus gyorsasággal és precizitással áll neki a gyöngyök felfűzéséhez. Nem akarja, hogy a férfinek sokat kelljen várnia. - Szerintem a futórózsa inkább romantikus mint misztikus. Ha már futónövény, ajánlanám a borostyánt, ha szépen benövi a ház oldalát, olyan lesz tőle az épület, mint egy legendabeli kastély. Ott van még a folyondár, de azt rettentő nehéz kiirtani. Maga szeretné gondozni? Mert egy sziklakert sokkal egyszerűbb lenne, nem olyan igényes, mint egy rózsabokor - míg beszél, végig a csokrot nézi, amin dolgozik, majd a szövegelés végén felnéz a vevőre, hogy lássa a reakcióját. Pár perc alatt lassan kész is fűvel és a gyöngyökkel. Ráadásul úgy érzi itt az ideje, hogy felkapcsolja a villanyt, ha látni is szeretne valamit. Az ég egyre jobban beborul és az idő már nem csak szürke, hanem egyenesen fekete. Az eső hatalmas robajjal csapódik a tetőnek, félő, hogy betörik az üveg. De Moira tudja, akármennyire is így hangzik, semmi baja nem lesz a tetőnek. A villany felcsapása után, a bolt oldalára erősített virágformájú olvasólámpák adnak sejtelmes, meleg fényt a helynek. - Én szeretek itt dolgozni, kellemes hely. Nem mellesleg muszáj, ha szeretnék megélni valamiből - itt kicsit elnémul, azon gondolkozik érdemes-e megemlítenie további információkat. Végül arra jut, hogy az állandó vásárlók úgyis ismerik a családja történetét, így ha az idegen többet kezd el ide járni és tartós lesz a hölggyel a kapcsolata, akinek a csokrot kéri, előbb-utóbb úgyis megtudja, a többi okot, amiért Moira a virágok között dolgozik. - A bolt a családomé, illetve édesanyámé. De ő kórházban van, ezért én viszem a helyet. Szeretek itt dolgozni - a lány ismétli magát, mintha csak szeretné meggyőzni önmagát erről a tényről. Beszéd közben komorság ül ki az arcára, de a csokor lassan kész. Díszpapírt vesz elő, többet is, amiket kiterít a vevő elé, hogy tudjon választani. - Melyiket? - kérdezi, miközben a pöttyösöket és csíkosakat rögtön elteszi, mivel színes vidámságuk miatt nem illenek a rózsákhoz. De marad ott néhány igazán elegáns és szép darab, fehér és fekete. A vörös szín már túl sok lenne, ha még a papír is piros színű lenne.
Hogy randevú? Tessék, a hölgyemény csak úgy adja a szavakat Zhydrun szájába! A férfi helyeslően bólint, miközben beszippantja az egyik kékes virág illatát, mely mellette pihen egy kis vázában. Ez a hely tényleg olyan, mint valami fura mesevilág, szinte látja maga előtt, ahogy az apró tündérek ide-oda szökellnek a szirmok tengerén, miközben mindenre csillámport szórnak. E kép láttán kicsit megdörzsöli szemeit, nagyon kezd elrugaszkodni a valóságtól, kicsit olyan érzése támad, mint több száz éve azon az erdei tisztáson, tizenhárom szirén társaságában... Általában a vámpírok félelmetes vágyat éreznek e csodás lények vére iránt, s annyira elvakulnak ilyenkor, hogy az éltető nedűt hordozó szépséget észre sem veszik. Csak a vér, csak a vér... Zhydrun már régóta nem engedelmeskedik ezen ösztönnek, ennek persze igen nagy ára volt. Hosszú napok vér nélkül, állati vér "böjt", s még sorolhatnánk azokat a dolgokat, melyek megtanították arra, hogy tartsa kordában ösztöneit. Ezért sem csupán a vér illata vonzotta ide, hanem maga az egész összkép, melyet ez a szirén áraszt magából... - A fehér gyöngy remek ötlet! Adna hozzá egy kis bájat, hiszen a vörös eléggé "komoly" szín. Ez csak megfűszerezné. - jelenti ki a remek ötlet hallatán, bár jelen helyzetben a férfi mindenre igent mondana, hiszen pontosan a hölgy ízlésére kíváncsi. Ugyanakkor észreveszi, mikor végigsimít a másik az egyik rózsa szirmain, s ekkor borulnak komor fellegek a kis tündérvilág fölé. Mintha halovány szomorúságot vélt volna felfedezni a vérivó e mozdulatban, s ez még inkább csak arra ösztönzi, hogy tervét megvalósítsa. Ha csak egy kicsit is befűszerezheti egy ilyen hölgy mindennapjait, már teljesen megérte... - Szerintem így tökéletes. Ha nem gond, akkor megvárnám, amíg elkészíti. - sokan visszahívnák pár óra múlva, vagy ha többet rendel, akkor nap múlva... Ám Zhydrun esélyt sem akar adni arra, hogy esetleg más eladóhoz jöjjön vissza a virágért, hiszen tervének ez esetben semmi értelme nem lenne. - Mondja csak, kertészetben is otthon van? Pontosabban, milyen érzéke van tájépítészethez? Szeretném kicsit átrendezni a kertet, csak hát tudja, férfiből vagyok... Önnek biztosan sokkal jobb a szépérzéke! - mosolyodik el sejtelmesen, halovány bókot küldve. A sötét külleme s beszédének kettőse inkább amolyan "pszichopata" személyiséget ad számára jelenleg, hiszen aki ilyen sötét aurával rendelkezik, igen csak ritka, ha hátsó szándék nélkül kedves. - Milyen növényeket, virágokat ajánlana egy hatalmas kerthez? Valami futóra is gondoltam, bár egy hatalmas rózsabokor a ház egyik falát igen szépen benőtte, az mondjuk ad a helynek egy kis misztikus élt. Ön mit gondol? - kérdi véleményét, belekezdve a csevegésbe, miközben az akvárium elé sétál. A víz halk zúgása alig hallatszik a fent kopogó esőcseppek, s a közelgő vihar moraja mellett. Mintha az ég is egyre sötétebb lenne, úgy borul a kis üzlet is egyre nagyobb homályba. - Szeret itt dolgozni? Sokaknak unalmas lenne egész nap virágok közt ücsörögni. - nyugodt szakma, az tény. Zhydrun számára a festészet is hasonló, a legtöbb ember amellett, hogy egy parányi művész hajlam sem szorult belé, el sem tudná képzelni, hogy napokig ücsörögjön egy kép előtt, miközben alig pár színt vitt fel a festményre. Ez is egy művészet, ahogy a virágok is... Persze az sem mindegy, mivel dolgozik az ember, hiszen teljesen más vászonra önteni egy tájat, mint például egy hölgyet...
Nem kellett neki sok, hogy az eső apró szemekben szitálni kezdjen, majd egyre nagyobb cseppekben hulljon alá az égből. A kis házikónak, ami virágboltként szolgált, a teteje hagyományos módon meg volt döntve két irányból, elején és hátulján egy háromszöget bezárva. A tető egyik fele üvegből volt, így természetes napfényt tudott beengedni és a hasonló időkben felerősítette a vízcseppek kopogását. Az ember már anélkül is tudta milyen az idő odakint, ha nem nézett ki egy ablakon sem (ami nehéz művelet, tekintve, hogy az utcafronti oldal és a fele tető is szinte csak üvegből van). Moira ilyen időben végképp nem számított vevőkre, kivéve persze, ha esernyőt szeretnének venni. A bejárat mellett ugyanis állt egy kis ernyőtartó benne különböző színű, mintájú esernyőkkel. Ezek után nem csoda, ha kissé meglepődik, mikor valaki besétál a boltjába és nem kapkod rögtön az esernyők után, hanem kicsit nézelődik. - Magának is! - köszön vissza automatikusan a lány. Ám a könyvét rögtön becsukja és kissé felemelkedik a székéről, hogy a férfi lássa rajta, tettre kész nem pedig egy olyan bunkó eladó, mint amilyenekkel a nagyobb áruházakban találkozni. Moira ki nem állhatja azt a típust. S még ha az ő arcán nem is látszódik a boldogság vagy legalább egy csipetnyi vidámság, mégsem mogorva tekintettel üldözi el a vevőket. A tekintete inkább tűnik zavarosnak és talán kicsit fáradtnak, szemei alatt enyhe karikák húzódnak, de ettől talán csak még bájosabb. Mikor a férfi megszólítja újra enyhe borzongás fut végig a gerincén, pedig a derékmelegítőnek, a hosszú ujjú pólónak és a kötött pulcsinak elégnek kéne lennie, hogy megvédje a hidegtől. - Nagyon remélem - mosolyodik el halványan, majd végighallgatja a férfi kérdéseit, kívánságait. - Hát ez az alkalomtól is függ. De mivel bájosnak nevezte a hölgyet, gondolom randevúra kellene a csokor, nem temetésre - mondja Moira, majd kisétál a pult mögül, hogy a növényei közé lépjen. A bal oldal felé fordul, ahol vázákban különböző vágott virágok sorakoznak, de egy-két kész csokron kívül nincsenek összerendezve. - A vörös rózsa klasszikus. A legkifejezőbb talán az, ha nem "hígítjuk" fel más növényekkel. De néhány fehér gyöngy tagadhatatlanul feldobná... - kissé ábrándozva áll meg egy vázányi vörös rózsa előtt, finoman végigsimít az egyik szirmán, mintha csak azt szeretné megnézni, mennyire friss. - Megcsinálhatnám, hogy néhány fűszálra gyöngyöt fűzök és megtűzdelem vele a csokrot. Mit szól hozzá? - kérdezi, ahogy újra a férfi felé fordul és félelem nélkül néz a szemeibe, annak ellenére, hogy valahol mélyen tart tőle. Még az is megfordul a fejében, hogy lehet akár vámpír is az illető, akiktől félnie kell, de inkább elhessegeti a gondolatot. Hiszen sokféle ember él manapság, sokféle stílust követnek és olyanok is vámpírnak akarnak tűnni, hogy tudnák, tényleg léteznek olyanok. Anélkül, hogy tisztában lennének vele, milyen borzalmas dolog is az. Így Moira abban reménykedik, hogy az új vendég is csak valami fanatikus.
- Nem... Nem tehetnénk át ezt holnapra inkább? Kezdem nagyon unni, s úgy érzem, hogy eléggé előre mentünk. Felesleges egy évre lebeszélni a festményt, addig még rengeteg minden történhet. Egyelőre koncentráljunk az elkövetkezendő fél évre. S ennyi megrendelés elég is lesz, azt hiszem. Én sem vagyok gépből... - legyint gúnyosan, majd azzal a mozdulattal fel is áll a székből, s kirobog a galériából. Már nagyon bánja, hogy belement ebbe az egészbe, függetlenül attól, hogy az ő általa képviselt művészetre akart találni olyan embereket, kiket megragadhat. Kiknek kicsit kitárhatja elméjét festményein keresztül... Csak ez már vett egy kis fordulatot, mikor csupán a szépségért kezdték venni alkotásait, s a mögöttes tartalmat észre sem vették. Ezért is akarja csökkenteni, s ezért is akarja szűkíteni azt a kört, kiknek fest. Hat megrendelés fél évre, az annyi, mint havonta egy. Hamarabb is kész van egy olyan alkotás, mely egyszerű képként kerül csak ki a falakra... Mikor belül a fekete Cadillac belsejébe, kicsit megdörzsöli szemeit a teljes kiábrándultság eredményeként, s azon kezd ábrándozni, hogy milyen csodás lenne végre egy olyat festeni, mely saját örömét szolgálja, nem pedig másokét. Például egy portré... Egy egész alakos, tökéletes portré... Nagyot sóhajt, s tüdeje megtelik a meleg, autóillatú levegővel. Az idő még gyermek, bár az egész légkört még inkább szürkévé s kiábrándulttá varázsolja ez az esős, borús idő. A cseppek halkan kopognak az üvegen, melyeket határozottan rombolnak le az ablaktisztítók. Útja most egyenesen haza vezet, mára túl sok volt a munka, s eléggé elfáradt... Egy pohár hűs whiskey a kandalló melegénél... Csak ülni és bambulni a lángnyelveket... Ez kell ide! E terv lázában égve indul meg hazafelé, át a belváros forgatagán, rátérve az egyik mellékutcára, hogy aztán a folyó mentén autózzon haza szép lassan. Most tesz egy apró kerülőt, hiszen hallott valami új üzletről, mely a napokban nyílt, amolyan "ezoterikusról", ahol fekete gyertyákat is lehet kapni. Ezt még elintézi gyorsan, aztán már robog is tovább! Nagyjából öt perc alatt lerendezi, majd elhajt egy gyorsétterem mellett, egy olcsó ruha üzlet előtt, majd egy virágüzlet előtt. Ezen az úton nem nagyon járt még, így nem is látta eddig az utóbbit. Könnyedén hajt el előtte, azonban visszapillantó tükrében egyre csak az épületet fürkészi, s egy váratlan gondolattól vezérelve hatalmasat tapos a gázba... Kis híján a mögötte jövő autó is belé megy, ám az még az utolsó pillanatban ki tudja kerülni hangos szentségelések közepette. Mit sem törődve az iméntivel, Zhydrun fordít egyet a kormányon, majd megindul visszafelé, s leparkolja a járművet az üzlet előtt. Ám még nem száll ki. Furcsa ábrázattal fürkészi a helyet, s nem igazán tudja hova tenni az érzést, ami hirtelen elfogta. Leginkább úgy tudná körülírni az érzést, mintha egy komor, sötét, kísértet s szörnyjárta rengeteg közepén ott pihenne egy liget, ahova egyedül beszökik a Nap lágy sugara, s ahol több színben tündöklő fák, csodás zöldellő fűtenger van, ahol illatos szirmok szállnak a széllel, melynek közepén ott pihen egy csodálatos unikornis... Mint egy tündérmese... Szinte látja maga előtt, ahogy a helyet körbelengi valami szokatlan aura, amit már oly' régen érzett, hogy szinte teljesen elfeledte. Egyelőre nem tudja hova tenni, ám azonnal félrerakja otthoni terveit, s kiszáll a járműből, majd az ajtó elé lép. Egyelőre csak kémlel befelé, végül kinyitja az ajtót, s belép rajta. Hát, pont Zhydrun az a személy, akit egy virágárus nem igazán tudna elképzelni az üzletében. Acélozott talpú bakancsba betűrt fekete nadrágjára rálóg hasonló színű, térdig érő szövetkabátja, melyre hosszabb, fekete haja omlik rá. Arcra sápadtas, komor, s jelleme semmiképp sem tükröz jót. Hűvös aura lengi körül, s egy ilyen embert szívesebben látnának inkább kint, mint bent... - Szép napot! - mély hangja bejárja a helyiséget, s mikor észreveszi a pult mögött ülő alakot, rögtön rájön ittlétének okára. Egy szirén... Az ilyet már messziről megérzi, hiszen a vámpírban oly' csodálat ég e faj iránt, hogy ezt maga is alig tudná rejtegetni. Ugyanakkor veszélyes... Nagyon-nagyon veszélyes... Egy ilyen "lény" teljesen megbabonázza, s gondolkodása egy parányi fordulatot tesz. Tudja jól, hogy nem célszerű a szirének közelébe mennie, s e mély sebet a múlt is ott hordozza magában... Nyugalmát azonban megőrzi, s mit sem törődve a magában felvillanó piros lámpával, közelebb lép a vágott virágokhoz, majd közelebbről szemügyre veszi őket. Tehetetlensége jól látszik, így pár perc elteltével odasétál a pulthoz, s méregzöld íriszeit az ott ücsörgő hölgyébe fúrja. - Elnézést a zavarásért, tudna nekem segíteni? - mutat a virágok felé. - Mit tudna nekem ajánlani egy bájos hölgy számára? Ön például milyen virágokat kedvel? Miket rakna egy csokorba? Én magam férfiként vörös rózsákra gondoltam, ám a mi ízlésünk nem olyan kifinomult, mint a hölgyeké. Ha kaphatna egy csodás csokrot, mit szőne bele? - kérdi nagy érdeklődéssel, remélve, hogy nem küldik el a francba esetleg időhiány miatt. Terve már körvonalazódik fejében, már csak meg kell valósítani...
Odakint szürke fellegek lepték el az eget, a levegő fülledt volt az eső ígéretétől. Csak idő kérdése volt, hogy az első cseppek mikor esnek le. Kissé komor hangulat uralkodott a környéken, de a fellegek ellenére mégis elég világos volt, ahogy annak nap közben lennie kell. Szemiramisz kis boltjának ajtaja nyitva állt, ahogy nyitvatartási időben nyitva lenni szokott várva a vevőket. De délután kettő-három körül elég kicsi a forgalom. A legtöbben a munkaidő lejárta után jönnek ide, netalán a munkaidő kezdete előtt és esetleg ebédszünetben. A bolt külső része ízlésesen fehérre van mázolva, az ajtó és az utca felé néző fal legnagyobb részét üveg borítja, így már kintről is lehet látni a bent pompázó virágokat. Bal oldalt cserepes növények sorakoznak, jobb oldalt pedig ízlésesen összeállított csokrok, vázába állított virágok várnak vevőre (egy daliás férfira, vagy egy kedves nagymamára esetleg). A cserepek és vázák vintage szekrényeken állnak, lépcsősen eltolt polcokon. A fiókok állandóan kihúzva állnak, azokban sorakoznak a rendszerezett magok. A legfelső polcokon és az eladói pulton díszek vannak mutatóba, a plafonról szép girlandok lógnak, persze nem tömkelegével. A pult mögötti részen a falban egy nagy akvárium van beépítve, benne színes halakkal. A kintről beszűrődő szél süvítésén kívül az akvárium ketyeréje bugyborékol csak. De egyébként minden békés, Moira a pult mögött áll, készen arra, hogy leüljön és pihenjen kicsit, amíg nem akadnak újabb vásárlók. Ugyan ilyenkor is akadhat egy-kettő, de nem jellemző. A pulton előtte a kötelező kacatok mellett, mint például tolltartó henger tollakkal és ceruzákkal, na meg a kassza, jegyzettömb, olyanok is vannak, amik jelenlegi unalmát célzottak elűzni. Egy bögre gőzölgő tea és a Vihar Shakespeare-től. Már ki is nyitotta a könyvet és csak azután ült le a székére, jobb lábát felhúzva és térdét magához ölelve.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Szemiramisz kis boltja 
