Henry & Hazel

Testem minden egyes porcikája szabályszerűen remegett és legszívesebben órák hosszán át üvöltenék és sírnék. El akartam felejteni azt a szörnyű érzést, mikor belém hatolt és azt a pár végtelennek tűnő percet, míg Henry be nem rontott az ajtón. Azt hittem soha.. soha nem fog ilyen velem történni. Otthon szabadon mászkálok egyedül buliból jövet egy falatnyi kis ruhában a kivilágítatlan utcákon. Ezek után nem is hinném, hogy valaha kimozdulnék a biztonságot nyújtó falak mögül. Sőt.. mi lesz velem? Nem akarok állandó rettegésben élni, félni az emberi érintkezésektől. Vissza akarom kapni az életemet, nem akarok állandóan szorongni.
Szemeim még jobban kitágultak, mikor meghallottam, hogy vadász. Ráadásul tudott rólam. Hogyan?! Sosem lepleztem le magam, mindig az erdőben változtam át. De ez lényegtelen volt, hisz az a férfi csak bosszúból tette ezt. Csak egy bábu voltam egy visszavágóban. Remegő kezeimmel átöleltem térdeimet és arra hajtva a fejemet halk sírásba kezdtem.
- A fenébe Henry. - szipogtam és összemaszatoltam az amúgy is szétkent sminkemet a kézfejemmel. - Azt hittem legalább egy valakim van, aki normális. - szólaltam meg keserűen, de hangomat némileg elnyomta a takaró, mellyel bebugyoláltam magamat. Az ő élete ugyanolyan elcseszett, mint az enyém, ha nem jobban.. Vadász. Te jó ég, teliholdanként rettegek nehogy összefussak eggyel, erre a saját bátyám közéjük való? Hogy nem sejthettem? Ő tudott rólam, de fordítva ezt már nem lehetett elmondani.
- Mit sajnálod? Megtörtént, nem lehet visszafordítani. - néztem fel rá, és egy időben ő is megemelkedett. A levegő ettől a mozdulatától bennem rekedt, s testem minden erejével a falnak préselődtem. Szerencsére hátrébb ment, így kissé sikerült lenyugodnom. Eddig teljes biztonságban éltem, nem néztem volna ki ezt senkiből se. S most már a bátyámtól is rettegtem..
- Biztonságban? - kérdeztem vissza, felemelve a hangomat. - Hogyan bízzak egy vadidegenben? - utaltam a férfira, akit az előbb láttam kimenni. - Sőt.. hogyan bízzak ezek után benned? A te kis hülye baklövésed miatt tett tönkre engem az a rohadék. Biztos több ellenséged van, ha már egy vadász vagy. - még mindig alig bírtam elképzelni őt egy késsel, vagy egy fegyverrel.. Várjunk.. megölte?! Na jó.. Ez nekem már sok volt.
Felkeltem az ágyról, de nem közelítettem felé. Nem bírtam. - El akarok innen menni. Nem fogok menekülni, muszáj elfogadnom ezt. Nem tehetek mást. - szemeimben ismét összegyűltek a könnyek és az összes maradék erőmmel küzdöttem ellene. Magam mögött fogom hagyni ezt a helyet és valahogyan megpróbálom újra felépíteni az életemet. Nem fogok elszigetelten élni, mindennap attól tartani, hogy mi lesz ha eljön az egyik haverja annak a beteges férfinak. Megtanulok együtt élni a helyzetemmel, hisz csak ez az egy lehetőség maradt számomra.

Nézem a gyönyörű szempárt melyet megtört az a rohadék. Az én húgom. Akármennyire is magam alatt akarom tudni, soha nem engedtem, hogy baja essen. Soha nem érhettek hozzá. Még az a srácot is kihajítottam a szobájából. Erre megerőszakolják. Gyönyörű. Szép munka Peterson, rohadt büszke lehetsz magadra!
Megérinteném de persze meg sem emelem a kezemet. Tudom, hogy a lehető legrosszabb lenne most, ha ráerőltetném az érintésemet. Nem, ennél okosabb vagyok. A tekintetét figyelem. Lehunyja. Megcsókolnám a homlokát, a karjaimba emelném és örökké ott ringatnám. Ő az én kicsikém. Senki nem árthat neki, soha, soha többé. Itt az ideje, hogy felszínre ússzon az igazság.
- Azért, ami vagyok Hazel. Azért mert vadász vagyok te pedig az egyetlen sebezhető pontom és ráadásként egy vérfarkas is. Azért mert ő is. Azért mert kinyírtam a nőt, akit szeretett. – rövid tincseimbe nyúlok. – A rohadt életbe Hazel, azért mert elbasztam és te fizettél meg érte. – soha, soha nem látott még senki így. A legtöbb alkalommal ha elbasztam valamit, begyűjtöttem egy újabb sebet, eltörtem egy újabb csontot, letéptem egy újabb bőrdarabot… de mindig magam fizettem meg az árát, mindig kínosan ügyeltem rá, hogy soha ne más fizessen meg érte. Erre most… - Sajnálom Hazel. – felpillantok rá. Megemelkedem de nem közeledek felé. Minden lépésem átgondolt, minden mozdulat óvatos, minden pillantás megfontolt. Megköszörülöm a torkomat. Kitekintek az ablakon. Itt most béke van, csend és halál. Jackson a közelben van. Nem látom de tudom. Megértem a haragját. Megértem, hogy pofán vágott. Egy rohadt szavam sem lehet. Ő nem lett volna ekkora barom, mint én, nem vitte volna oda. Tudom.
Hazel felé fordulok. – Itt biztonságban vagy. Az aki ezt tette veled, már halott. Itt nem lesz bajod. – nehezen állom meg, hogy ne zúzzam szét a békés falak ereket szétterpesztő csendjét. Nem vagyok egy drámaian üvöltős alkat de a hajszálvékony erek melyek a tölgyfal oldalában futnak mérhetetlen módon felkúrnak most, hogy már a vértől nem mocskos sebeket vizslatom az öklömön. Nem kérdés, hogy szétzúztam pár újabb csontot ahogy az sem, hogy mindezt magasról leszarom. A fájdalom semmi ahhoz képest mikor a nőre pillantok akinek a védelmére akkor felesküdtem amikor az apánk és az anyja cserbenhagyta. Amikor hozzám költözött. Visszautasítva az ingyen élés lehetőségét, épp olyan rohadt büszkén ahogy én tettem volna. S most… - Mond mit tegyek.

Henry & Hazel

-> előzmények

Kisírt szemekkel bámultam a plafont. Nem érzékeltem a közelemben lévő üvöltözéseket, semmire sem tudtam figyelni. Lábaim pontosan ugyanabban a helyzetben voltak, ahogy magamra hagyott a férfi. Üres voltam. Nem érzékeltem azt a fájdalmat, amin keresztül mentem az elmúlt pár percben. Igaz, rövid volt, de számomra minden egyes másodperc kész kínzás volt. A végén már magamban számoltam, várva, hogy mikor fog véget venni már az egésznek. Sikítottam, próbáltam karmolni, de erős karjaival a földre nyomott és még erősebbeket lökött. Szinte még mindig hallom erős lihegését a fülemben. Sírni volt kedvem, de már nem jött könny a szemeimből. Csak feküdtem ott, mint egy félholt. Lehet, hogy még élek, de lelkileg már nem. Lelkileg tönkre tett.
Egy roncs voltam.
Nem tudom, hogy mi történt, mennyi idő telt el és azt se, hogy min veszekedtek. Lehunytam a szememet, kizárva a körülöttem lévő felforgást és lassan minden elsötétült körülöttem.

-Tönkreteszlek te mocskos kis kurva. El fogom érni, hogy a végén élvezd és visszakuncsorogj hozzám. - végighúzta ujjait a combom belső felén, mire én hangosan felkiáltottam félelmemben. - Legközelebb már a nevem hagyja el formás ajkaidat. - temetkezett belém és gyorsan elkezdett mozogni. Üvöltöttem, segítségért kiáltottam, hátha valaki meghall engem. Lefogta a számat és a fülembe undorító szavakat suttogott. Bőgtem. Testem egésze remegett terhe alatt. Nem bírtam semmit se tenni. Csak ki akartam zárni ezt az érzést.. nem akartam érezni.

Riadtan kinyitottam szemeimet, de már nem a földön hevertem. Testemre takaró nehezedett, én pedig ijedten felültem és a körülöttem lévő dolgokat kezdtem el figyelni. Henry-t pillantottam meg magam mellett és nem messze tőlünk egy ismeretlen férfit. Magamra húztam a takarót, mintha egy védőburok lenne, és egészen a falig simultam testemmel. Nem akartam ilyen közel lenni hozzá, nem akartam, hogy bárki is egy méter távolságon belül tartózkodjon.
- Hol vagyok? Henry, én.. - ráncoltam össze a homlokomat és eszembe jutott a férfi. És mindaz, amit művelt velem. Nem csak egy rémálom volt, hanem a kegyetlen valóság.
Még mindig az idegent bámultam, teljesen felzaklatott a jelenléte. Valahogy ezt megérezhette, mert egy faajtón keresztül távozott. De volt egy olyan sejtésem, hogy még mindig itt volt valahol.. Tekintetemet ismét visszafordítottam Henry-re, de nem hajoltam közelebb hozzá. Így is vészesen közel volt és féltem tőle. Még tőle is féltem.
- Tudta a nevedet, a te nevedet emlegette. Ki volt ő és miért tette ezt velem? - csuklott el a hangom a mondatom végén. Az életem gyökerestül megváltozott az este után. Bátorságom mintha soha nem lett volna. Féltem, reszkettem, minden apró kis neszre felkaptam a fejemet. Gyenge voltam és tehetetlen. Megerőszakoltak és ezt már nem lehet visszafordítani.

A filmekben van az a pillanat, amikor a főhős arca eltorzul a haragtól, elcsendesül a környezete és mire észbe kap, addigra már a karjaiban tartja a lányt, akit még épp megment a fő gonosztól.
A filmekben a lány jól van. Finom bőre sértetlen, tekintetében az öröm könnyei ülnek, megcsókolja a férfit, a megmentőt és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Mire én észbe kapok két ököllel verem a férfi fejéből megmaradt darabokat. Ja, persze, megvolt a környezet elkussolása, abban a pillanatban, amikor beléptem és egy tárat küldtem bele a szöszibe meg a faszijába. Miles pedig a húgom testét gyalázta majd a rémülettől futni kezdett… illetve akart. Egyetlen ütés elég volt, hogy a földre küldjem. Onnantól pedig nem volt megállás. Még most is az undorító képét verem pedig már nincs belőle semmi. Azt akarom, hogy még ennyi se maradjon de közben Hazel még mindig a földön fekszik meggyalázottan. A rohadt kurva életbe! Ez az én hibám. Valaki megragad én meg állat módjára üvöltök fel, hogy lelökjem magamról. Újra megpróbálja. Újra levágok neki egyet. Visszafordulok a maradvány felé és tovább ütöm-vágom. Aztán elsötétül a világ.
Mire magamhoz térek egy nagyon is ismerős épület falait bámulhatom. Oldalra fordulok. A gerendákról gyógyfüvek egy csokorba fogva lógnak. Máris érzem a fájdalmas lüktetést a fejemben. A viskó falai ismerősek. Elég sok időt töltöttem itt annak idején. – Hol van? – kérdem rekedten mire egy pár lábat pillantok meg magam előtt. – Shh. Alszik. – csendre int. Persze, hogy megteszi. Meg is teheti. Aztán pofán vág. Nem olyan erősen, hogy igazi fájdalmat okozzon de eléggé ahhoz, hogy tudassa, baromi pipa. – Mégis mit képzeltél, minek vitted oda? – nem szólok. Tudom, hogy jobb ha nem felelek neki. Hátrébb lép én meg végre felülök. Ekkor meglátom. Tényleg alszik. Karcsú testét melegen tartják a takarók. Arcán ott ül a fájdalom amit akkor láttam, amikor beléptem. Dühösen vágnék az asztalra de elkapja a karomat. – Mi történt? – kérdem hosszú perce után. – Éreztem, hogy gond van. Mentem. – megrántja a vállát. – Későn értem oda. Addigra már nem volt pofája amit tovább verhettél volna. Senki nem állt az utunkba, mikor kijöttünk. – Jackson megfordul és egy üveg whiskyvel a kezében tér vissza. Ja, hogy most el kéne mondanom ki is ő, igaz? Lófaszt.
Hosszú ideig ülünk kussban. Én iszok. Jackson lehunyt szemmel pihen. Mivan? Jó. Legyen. Legyen elég annyi, hogy Jackson alakváltó. Egy kibaszott nagy medve ereje bújik meg benne annak ellenére, hogy egy egyhetven centi vékony srácról beszélünk. Ja és olyan, mintha az öcsém lenne. Jah. Maradjunk annyiban, hogy nem csak Hazelt kell nevelnem de Jacksont is. És ki tudja hány nőt csináltam fel. Ó istenem, hagyjuk. Aztán megmozdul én pedig felpattanok. Mellé térdelek és halkan hívom ki őt álmából de nem érek hozzá. Nem tudom, hogy elviselné-e.