A nő üres tekintetét figyelem, ahogy megtelik élettel. Látom, hogy gyilkosa kimászik az ablakon, ahonnan órákkal ezelőtt érkezett. Bemászom. Lydia Adler számít rám. Tudta, hogy el fogok jönni. Hozzá lépek, megragadom a torkát majd vágást ejtek jobb mellén. Megalázom a nőiességében. Bal mellén újabb vágást ejtek. Nem sír, nem könyörög az életéért. Megbüntetem. Ez az én stílusom. Jack kint vár rám. Azonnal hozzám lép mikor ajtót nyitok. - Mond el, mi történt Mark. – utasít én pedig mélyet sóhajtok de mielőtt belevághatnék mit tett a gyilkos Miss. Adlerrel, Jacket elhívják, én meg megyek utána addig, még nekem nem jön a szőke hölgyemény. Nem kell bemutatkoznia, anélkül is tudom ki ő és egy cseppet sem örülök a jelenlétének. Jól tudom, hogy léteznek igazi médiumok, mégis nehezen tudom nem megvetni azt amit csinálnak. Többnyire azért mert a legtöbben nem tudnak segíteni; reményt keltenek a családban, reményt keltenek azokban kik elvesztettek valamit de a nyomozások rendszerint megbuknak miattuk. – Miss. Sokolov had mutassam be Mark Wargast, a fbi egyik nyomozóját. – Megcsóválom a fejem. – Tanácsadó, Jack. – A nőhöz fordulok. – Miss. Sokolov. – biccentek kimérten és ellépek a nőtől. Jack felé fordulok. – Mit keres itt? – kérdem mire ő széttárja karjait. – Minden segítség jól jön Mark. – megcsóválom a fejem. Megint. – Nem tetszik, hogy itt van. Egy újabb pénzhajhász. – Jack nem tágít. – Márpedig itt van. Elvárom, hogy együtt működj vele. – magamra hagy én pedig legyőzve a kísértést, hogy magam mögött hagyjam mindezt, lépek a nőhöz. Nem nézek a szemébe; általában kerülöm a szemkontaktust és a kezemet sem nyújtom felé. - Miért van itt? – kérdem azonnal s bár nem vagyok ellenséges, kimondottan barátságos sem.
Amikor tegnap megcsörrent a telefonom, s mint hamar kiderült valami hivatalos fejes volt a vonal másik végén, pillanatok alatt fagyott le az izgatottság az arcomról, s egy elutasító halvány kifejezés vette át a helyét. Talán nem kellett volna múlthéten azzal a rendőrrel flörtölnöm a hipermarketben. Na, mindegy, ebből is tanul az ember. Szóval van ez a bűnügyi helyszín, ahova el kell látogatnom. Mert persze elvállaltam a feladatot. Hogy miért, ha még sosem csináltam ilyet? Épp azért. Életemben nem láttam még tetthelyet, azt sem tudom mire kellene számítanom. Rendben, filmeket néztem már, fehér, emberalakú vonalak, bizonyítékokat jelölő számozott kártyák, meg mit tudom én. De amilyen bizonytalan és könnyelmű vagyok az egésszel kapcsolatban, épp olyan szakértői magabiztossággal nyilatkoztam tegnap annak a rendőrtisztnek. Ennek eredményeként már csak percek választanak el, hogy megtapasztaljak valami teljesen új, talán fergeteges élményt. Ki tudja, még jó képű, erős férfiak is lehetnek ott. Ha nem így fog történni, bizonyára csalódott leszek. A bérházhoz érkezve kiszállok a taxiból, fizetek – kissé sóher vagyok, így persze számlát is kérek, a rendőrség számára – majd az épületbe beérve a lift helyett inkább a lépcsőt választom. Frászt kapok a szűkös helyektől. Mikor felérek a másodikra, kellemes bódultság fut át rajtam, egy röpke másodpercig tart csupán, érzem, hogy a sok komorarcú egyenruhás között milyen üdítő látványt nyújthatok a selymes szőke hajammal, térd fölé érő szűk ceruzaszoknyát és egy belehúzott, vékony anyagú blúzt viselve a csinos zakóm alatt, na meg az elengedhetetlen fekete magas sarkú. Nem csoda hát, hogy messziről hallani: jövök. Egy viszonylag zöldfülűnek tűnő rendőr kísér el a bizonyos lakásig, ahol a gyilkosság történt, én hülye meg olyan lendülettel lépek be a nyitott ajtón, mint aki haza megy, de két lépés után épp olyan lendülettel, szinte öklendezve, fordulok is vissza. Ez a rengeteg dolog, ami hirtelen rám tört… ilyenkor tudom megvetni, a hatalmas arcomat. Tehát ahogy visszamennék a folyosóra, az ajtóban beleütközöm egy borostás, sötét hajú férfiba. Nem tudom, hogy utánam akart-e jönni a lakásba, vagy direkt szórakozik, hogy az utamba állt, de örülnék, ha arrébb menne.
//Ha gond, hogy új témát nyitottam, tegyétek be valahova, ahova jónak látjátok.//