world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Museum of Art

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Pént. Dec. 02, 2016 1:32 pm




Emma & Zhydrun


Azok az ősi, vad ösztönök... Könnyű őket visszafogni, ha egy teljesen átlagos emberről van szó, ám mikor egy ily' különleges teremtménnyel kerül kapcsolatba az ember, mint Emma... Mintha a belső hangok ordítanának odabent, mintha csak önálló életre kelvén utasítanák Zhydrunt, hogy cselekedjen, hiszen megtalálta a morajló vértenger legédesebb cseppjét, mely nem hullhat ki kezei közül. Ezek az ősi ösztönök tudják, ki a különleges, s ki tartozik az alja csordanép soraiba. Így minden egyes pillanat, mit ezzel a hölgyeménnyel tölt a vámpír, felérhet egy igazi csodával. Egy csodával, melynek esélyét már rég eltemette magában.
Zhydrun hisz az emberi naivitásban, így már csak abban bíz, hogy Emma tényleg úgy könyveli el íriszeinek változását magában, mintha csak képzelődött volna. Bár a férfi belül szintén küzd zavarával, kifelé csupán egy halovány mosolyt ereszt meg, mikor a hölgyemény elkapja tekintetét. Ha tudná ez a kedves, bájos, tiszta hölgy, hogy valójában egy fenevad karmai közt pihen...
- Ó, igen, a víznek különleges ereje van. Néha mintha teljesen megbabonázná az embert... Én is érzem, mikor a birtok végében levő kis tavacska közepén pihenő kilátóból élvezem, ahogy a szél halkan játszadozik a felszínén. A mélyre nyúló magány sokszor világokat renget meg... - s hogy ezzel bármire is akart volna célozni? Vagy el akarta volna húzni a másik orra előtt a mézesmadzagot? Hogy megindítsa fantáziájának egy rejtett oldalát? Dehogy! Bár de. Talán mégis...
- S Ön mit gondol? Rálelt már a saját stílusára? - mondja sejtelmesen. Egy újabb önvizsgálat, egy újabb kérdés. Az udvarlást lám' más oldalról is meg lehet közelíteni, mint a szokásos közhelyek, akárcsak a "hol laksz", "mi a hobbid", s hasonló ostoba kérdések. Zhydrunt Emma lelke - is... - érdekli, elméjének apró zugai, melyeket fel akar tárni, ám nem csak önmaga számára. Magányosnak tűnik e hölgy, s egy magányos emberben bizony rengeteg minden lapul. Érzi a férfi, hogy lappang ott valami sötét... Valami teljesen más, mint a valós önmaga, s ezt a sötétséget meg kell ragadnia, hozzá kell szólnia. Hiszen épp ez az, mi egy ilyen visszahúzódó tiszta lánykát egy fenevad karmai közé lök...
- Tényleg?! Mármint úgy értem... - akad el egy pillanatra hangja, mire széles mosoly kúszik arcára. Ezt nem gondolta volna! Titkon bízott benne, persze, azonban már millió terv fogalmazódott meg a fejében, hogy találkozzon vele legközelebb, ha elutasítja ajánlatát.
- Ennek nagyon örülök! Akkor szombat este... Nyolc óra megfelel Önnek? Ismerek a francia negyedben egy kellemes hangulatú éttermet. Ha járt arra, talán látta már: a bejárat mellett két szobor pihen, s az üvegajtón túl már az utcáról meg lehet csodálni a hatalmas kristálycsillárt, ami odabent lóg. - más esetben egyértelmű lenne, hogy Zhydrun megy érte, azonban jelen helyzetben óvatosan próbálja megközelíteni, hiszen egy rossz mozzanat is megszakíthat mindent. Így megvárja, hogy reagál egyáltalán Emma. Talán magától mondja, hogy ott lesz nyolc órára, vagy esetleg célozgat, hogy menjen érte a férfi, de lehet, hogy nem akarja még a tudtára adni, merre lakik... Ez hamarosan kiderül, s abban is reménykedik a vámpír, hogy a helyet sem ellenzi a másik, hiszen ha ismeri, akkor tudhatja, hogy messze az egyik legdrágább s legcsodásabb hely a városban, ahova nem mindenki engedheti meg magának, hogy belépjen. Egy csodás gyémánthoz elegáns étterem illik...
Ha megbeszélték a részleteket, Zhydrun száján szívesen kiszökne az ajánlat, hogy maradjanak még, vagy esetleg igyanak meg valamit a közeli bárban, azonban az ajánlat elmarad, már csak azért is, mert nem szabad egyszerre sokáig mennie. Talán ez elriasztaná a másikat, talán túl gyorsnak találná a tempót... Kell hagynia a férfinek egy kis időt, amíg Emmában leülepednek a dolgok, s elkezd mozogni a fantáziája. Vajon tényleg csak a tehetsége miatt hívta meg vacsorázni? Vagy többet is szeretne? Erre Zhydrun túlságosan konkrétan nem utalt, így hiheti a hölgyemény, hogy csupán egy kedves fiatalemberről van szó, ki fellendíthetné a karrierjét. Vagy mégse? Ó, pedig ha tudná, mi lapul a háttérben...
- Igazán örvendtem, kedves Emma. - szokásához híven újra megragadja a másik kezét - csak ha engedi természetesen -, s egy búcsúcsókot lehel rá. Ezt igyekszik nem húzni sokáig, így mielőtt újra elváltozna szemének világa, elhúzza ajkait. Azonban belül érzi, hogy egy furcsa melegség fut át rajta, mintha minden porcikájában bizseregne, s mintha belülről valami ki akarna törni... Ennek ellenére a kedves és tisztelettudó úriember képe mutatkozik meg, teljesen elrejtve a benne tomboló őrültet.
- Akkor szombat este... - azzal hátat fordít, majd szép lassan megindul a kijárat felé, ahol azonban még egy pillanatra visszafordul, s egy utolsó, sejtelmes mosoly kíséretében eltűnik az ajtóban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
25
► Total posts :
18

WATER MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szer. Nov. 23, 2016 11:07 pm


Zhydrun && Emma

Nem tudnám megmondani, mi olyan különleges ebben a férfiban, tényleg nem. Ránézésre semmi. A modora nem megszokott, nem mindennapi, de ez nem indok arra, hogy úgy megnyílok neki, mint talán soha senkinek. Egyszerre ijeszt ez meg és tesz kíváncsivá is. Ki ez az ember? Miért van rám ilyen hatással? Valami belül azt súgja, nem lenne szabad vele töltenem az időmet, menekülnöm kellene a közeléből, amilyen hamar csak lehet, a másik részem viszont vele maradna, amíg csak tehetem és még inkább megismerném. Nem értem. Össze vagyok zavarodva. Az sem segít rajta, hogy olyan talányosan, kétértelműen fogalmaz. Mintha átlátna rajtam és tudná azt is, amit nem mondok ki. Amit senki sem tud... De nem, az nem lehet. Biztos, csak én magyarázom be magamnak a dolgot. Talán nem is rólam, hanem saját magáról beszél most is. Vagy csakúgy általánosságban. Nem szabad túlgondolnom.
A bemutatkozáskor mintegy automatikusan nyújtom felé a kezem kézfogásra. Meglep azzal, hogy megfogja és ahelyett, hogy megrázná kicsit, odahajol és kezet csókol nekem. Őszintén zavarba hoz, talán mindig sápadt bőröm is egy egészen halovány pírt is kap az arcomon. Nem rántom el a kezem, ahhoz nincs merszem, de egy pillanatra zavartan elfordulok, aztán azonban megemberelem magam. Végtére is felnőtt vagyok, muszáj összeszedetten viselkednem. Nehezemre esik, de a szemébe próbálok nézni. Ekkor azonban, mintha egy pillanatra... más színűvé vált volna a szeme? Fürkészőn nézem, de már nem látok semmit, ahogy elengedi a kezem és felegyenesedik. Biztosan csak képzelődtem. Talán tényleg kezdek megőrülni. A víz hőmérsékletének változtatása eddig, most meg ez... Egy ideig merőn nézem, aztán azonban zavartan lesütöm a szememet. Remélem, nem volt túl feltűnő, ahogy a szemét vizslattam. Az roppant kínos lenne. Bár már így is az. Örülök, hogy visszatereli a szót a képemre, ez biztonságosabb, otthonosabb terepnek tűnik számomra és megnyugtat valamennyire.
- Amennyire emlékszem, igen. Már kiskoromban is nagyon szerettem. Valahogy megnyugtatott, ha a közelében lehettem. Bár nem sokszor volt rá lehetőségem gyerekkoromban, hogy vízparton időzzek. Talán ezért is töltök most annyi időt ott, amennyit csak tudok - még engem is meglep a bőbeszédűségem. Biztos az idegességem okozza. Bár akkor éppen hogy hallgatni szoktam. Mit hoz ki ez a férfi belőlem? Miért mondom én mindezt el neki?
- Igazán kedves, hogy ezt mondja, de én úgy gondolom, a tehetség önmagában kevés. Sok időbe telik, míg egy művész megtalálja a saját stílusát. És ebben a tanulás sokat segíthet. Újabb technikák, meglátások elsajátításával - merőben szokatlan tőlem, hogy ellentmondjak egy idegennek. Nem azért, mert ne lenne véleményem, hanem mert egyszerűen nem szeretem a konfliktusokat, meg egyébként is, mit tudhatok én?
- Mármint bocsásson meg, ha ostobaságokat beszélek, vagy esetleg túl élesen fogalmaztam volna, vagy ilyesmi... - teszem még hozzá gyorsan, hátha ezzel elveszem az élét az ellenkezésemnek. Hiszen én tényleg nem vitatkozni akarok vagy megkérdőjelezni a gondolatait! Van egy véleményem, persze, de ő idősebb és tapasztaltabb lehet nálam. Én meg, kis csitriként ugrálok itt...
A megnyitó közben lassan a végéhez közeledik. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő. Az emberek lassan hazaszállingóznak. Úgy hiszem, ismertségem ezzel a rejtélyes idegennel a végéhez közeledik. Én nem merek azonban búcsút inteni neki, míg ő meg nem teszi. Amit azonban ekkor mond, talán még jobban meglep.
Találkozóra hív? Nem az első eset persze, hogy ilyet kér tőlem egy férfi, még csak efféle eseményeken sem. Nem egy üzletember vagy művész kérdezett már hasonlót. Én azonban mindig udvariasan hárítottam, mert úgy éreztem, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. Különben is csak a képeim miatt van, nem igaz? És ha valakivel, ezzel az egyszerre riasztó és valahol vonzó férfival nem szabadna kivételt tennem. Belül egy józan hang a fejemben azt mondja, nem lesz ennek jó vége. Udvariasan meg kell köszönnöm a meghívást, de elmondani, hogy az egyetem miatt sajnos túl elfoglalt vagyok, nem tudok eleget tenni a kérésének. Igen, ezt fogom tenni. Mint minden más alkalommal eddig.
- Nos... szombat este végül is ráérek, ha Önnek is megfelel... - mintha nem is a saját hangomat hallanám. Ezt nem hiszem el. Miért? Miért mentem bele? Hiszen nem akartam. Vagy mégis? Már magam sem tudom. Mi történik velem? Miért van rám éppen ő, Zhydrun ilyen hatással?

Radioactive | Bocsi a késésért! | Clothes




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szomb. Nov. 05, 2016 12:57 pm




Emma & Zhydrun



Zhydrun mindig is őszinte lény volt, s biz' eme tulajdonság sokszor nem szolgált a javára, hiszen valójában az emberek nem szeretik az őszinteséget, mert ezzel könnyen rávilágíthatnak a hibáikra. A férfinek sokszor ki sem kell mondani gondolatait, ugyanis azok hamar kiülnek arcának minden vonására, épp úgy, ahogy most is. Ahogy figyeli ezt az ellentmondásos festményt, arcán a csodálat apró jelei mutatkoznak, mintha csak mélyen elmerülne a festmény világában, s próbálná átadni magát a hangulatnak. Valójában egy "egyszerű" életkép, mégis annyi érzelmet s gondolatot rejt magában, mint ebben a galériában semelyik alkotás. Érződik róla, hogy nem kényszerből készült, s hogy e hölgy lelki világából egy apró darabka lapul a vásznon. A vámpír pedig úgy érzi, mintha bele akarna ugrani a képbe, s mindent tudni akarna e szépségről... Mindent...
- Talán nem is sejtjük, hogy eme emberek lakta világban mennyi különc éldegél csendben, elszigetelve. Magányosan... - utolsó szavánál a hölgy felé pillant, s látván annak zavartságát egy halovány, sejtelmes félmosoly kúszik ajkainak szegletébe, végül elfordítja tekintetét. Nos igen, egy vámpír társaságában sokszor őszintébbek az emberek, mint akarnának... Bár ezt most Zhydrun nem valódi kilétének tudja be, hiszen a szimpátia, s az apró szikrák a levegőben sokszor mindenféle különbséget ledönthetnek.
- Emma... - ismétli. - Bájos név. - jegyzi meg, s mikor a másik felé nyújtja kezét, Zhydrun váratlanul megragadja azt, s egy lágy csókot hint kézfejére. Ez már ösztönösen történik, így most az is elkerüli figyelmét, hogy ettől csak még inkább zavarba jöhet a szépség. S ha már a zavartságról beszélünk... Zhydrun olyan vámpír, ki bármilyen helyzetben képes türtőztetni magát, ez pedig a hosszú éveket átölelő gyakorlásnak is köszönhető. Hiába, ha ebben a világban akar még maradni sokáig, meg kell tanulnia elvegyülni, ez pedig nem történhet meg, ha minden egyes szép hölgy esetén az ösztönök kiülnek vonásaira. Most viszont... Ha a hölgyemény nem húzza el a kezét, s a férfi ajkai lágy bőréhez tapadhatnak, valami furcsa bizsergést kezd érezni szervezetében, minek következtében szívverése felgyorsul, s hirtelen feltör benne az az ősi ösztön, mely ellen oly' sokat küzdött. Méregzöld íriszei egy pillanatra sárgás, pirosas árnyalatot öltenek, s enyhén megszorítja a másik kezét. Szerencsére hamar tudatosul benne mindez, így gyorsan elengedi Emma kezét, s kissé zavartan, köhintve hajol el tőle. A szemszín változáson kívül nem történt semmi, s azt is akkor vehette észre halványan a másik, ha erősen figyelte a férfi mozdulatait. Ez pedig nincs kizárva... Mindenesetre igazán furcsa volt mindez, hiszen már hosszú évtizedek óta nem volt erre példa a vámpírnál. S valójában ez igen veszélyes tud lenni, ha azok a bizonyos ösztönök elszabadulnak... Sajnos alá kell írni, hogy hiába vannak azok mélyen elásva lelkének legsötétebb bugyraiba, ettől még ott vannak. S ha a felgyülemlett sötétséget megvilágítja egy ilyen szépség, akkor az minden eddigi elfojtott vágyat felszabadíthat... Hála a sok éves gyakorlásnak, ez most nem történik meg. Ugyanakkor nem lehet tudni, mit hoz a jövő...
- Érdekes. Mindig is ennyire vonzotta a víz? - teszi fel kérdését, mintha teljesen tudatlan lenne, s csak egyszerű kíváncsiságról lenne szó. Ugyanakkor ennél több van, hiszen jól tudja a férfi, hogy léteznek azok a bizonyos "megjelöltek". Volt már dolga velük, nem is eggyel, azonban ki a vizet uralja... Csak egyszer. Nagyon rég... Már az elején érezte, hogy ez a hölgy egyáltalán nem átlagos, s ahogy beszélgetnek, ennek a másik is hangot ad, még ha apró, elejtett félmondatokból is. Talán nem kellene a vámpírnak mélyebbre nyúlnia. Talán mindenkinek jobb lenne, ha most hátat fordítana, megköszönné e csodás napot, és soha többé nem látnák egymást. Azonban képtelen erre, még ha józan esze ezt is diktálja. A sötétségben lapuló dolgokat érte már a fény, s azok biz' mozgolódni kezdtek...
- Hogy őszinte legyek, én egyáltalán nem látom értelmét a csiszolgatásnak. Egy igazi művész már a tehetségével látta meg a napvilágot, csupán eszköz kell ahhoz, hogy ezt kibontsa. Mindenkinél más... Ön, úgy vélem tökéletesen megragadta az eszközt, s messze felülmúl itt mindenkit, beleértve önmagamat is. - ismeri el őszintén. - Az én képeim... Zaklatottak. A szépen túlmutatván az alantas, sötét bugyrokból táplálkoznak. Ehelyett az Ön alkotásai... Olyan letisztultak, és csodálatosak. - enyhe sóhaj hagyja el száját mondatának végén, ahogy megejti a levegőbe utolsó szavait, melyeket bár a festményekhez társított, mégsem csupán rájuk értette.
Ekkor feltűnik számára, hogy a nép lassan kezd szállingózni hazafelé, így bár józan esze is azt diktálja, hogy távozzon, örökre... Azonban szavai mégsem engedelmesnek.
- Hölgyem, igazán örülök, hogy megismerhettem lelkének egy apró részletét. Ön egy drágakő ebben a posvány világban, és soká' ostoroznám magam, ha hagynám elveszni. - stílusa és szavai néha nehezen emészthetőek, de igyekszik a lényegre törni.
- Nem is kertelek tovább... Lenne kedve velem vacsorázni egyik este? - szólal fel határozottan, s mosolyodik el, miközben teljes testével a másik felé fordul. Tudja jól, hogy nagy esély van nemleges válaszra, már amit a másik stílusából leszűrt. Talán még ha kedve is lenne, józan esze eltántorítaná Emmát... Ezzel már csak az a "gond", hogy Zhydrun felettébb kitartó tud lenni...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
25
► Total posts :
18

WATER MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Hétf. Jún. 06, 2016 10:16 pm


Zhydrun && Emma

Figyelmesen hallgatom a férfi szavait, de nem tudom biztosan eldönteni, hogy általánosságban beszél-e vagy sokkal inkább magáról. Engem nem hiszem, hogy ennyire kiismert volna ilyen rövid idő alatt mégis olyan nyugtalanító érzést vált ki belőlem. Mintha a puszta tekintetével kifürkészhetné a titkaimat. Ugyanakkor kíváncsivá is tesz ez az érzés. Ki lehet ez a férfi és miért ébreszt bennem ilyen ellentmondásos érzelmeket? Ezért sem bírom otthagyni. Csak udvariasan mosolyogva biccentek a szavaira és inkább nem fűzök hozzá semmit. Hirtelen nem is tudom, hogyan reagáljak rá. De ez nem jelenti azt, hogy untatna, sőt. Egyszerűen nem szeretek sokat beszélni. Sosem szerettem. Talán ezért sem fogadtak örökbe soha az árvaházból, ahol felnőttem. Sokan mondták, hogy különösen szép kislány vagyok (ami vagy igaz volt, vagy nem, én teljesen átlagosnak látom magam), de a félénkségem, zárkózottságom miatt végül senkinek sem kellettem sosem. Talán ezt a férfit is elűzi a szótlanságom, amit valami miatt helyesnek érzek, de mégsem szeretném. Tényleg nem értem ezt.
Egyelőre azonban szó sincs arról, hogy itt akarna hagyni, sőt, arra kér, vezessem a képeimhez, aminek én kissé szégyenlősen, de eleget teszek. Semmi kedvem pedig a képeim előtt csoportosuló embertömeghez közeledni. Ezért is szorítom annyira a karját újdonsült kísérőmnek, ahogy közeledünk és még dicsérő szavait sem tudom annyira értékelni. Ösztönösen meg is állok tőlük egy kicsit távolabb. A lábaim valahogy nem akarnak közelebb vinni. Még akkor sem, mikor arra kér, mutassam be a műveimet. Szerencsére az egyik kedvencem éppen látható onnan is, mivel szélen van és kicsit éppen ritkult ott a bámészkodó tömeg. A kép felé mutatok és magyarázni kezdek.
- Azt a képet ott nemrég festettem. Mikor legutóbb a parkban sétáltam, megláttam ott egy lányt a kis tavacska partján. Olyan szomorú volt és mégis valahogy ragyogott. Valahogy úgy éreztem, mintha nem ebbe a világba tartozna. Annyira kifejezte azt, amit én is érzek - ahogy ezt kimondom, elcsuklik a hangom. Soha senkinek nem szoktam ilyen őszintén beszélni az alkotás közben előtörő legbensőbb érzéseimről, most pedig csakúgy, teljesen természetesen kicsúszik a számon róla minden. Egy teljesen ismeretlen férfi előtt. Mikor ennek tudatára ébredek, zavartan elhallgatok és nem is merek ránézni, pedig ott áll mellettem és érzem, hogy figyel.
Kifejezetten jól esik, mikor kicsit arrébb megy és kezében pezsgős poharakkal tér vissza. Hálásan veszem el tőle és néhány nagy korttyal hűtöm le idegességemet. Legalább valamelyest. Örülök neki, hogy tapintatosan témát is vált, így kevésbé érzem kínosan magam az előbbi után.
- Ugyan, én kérek elnézést. Emma Miller vagyok - esetlenül kezet is nyújtok felé, bár ennyi idő után nem tudom, ez mennyire illendő. Egyébként tetszik, hogy ilyen anakronisztikusan fogalmaz. Kevesen beszélnek ma már így, de pont ettől egyedi, különleges. Milyen nevet szánt nekem a sors... tényleg a sors volt. Nem is tudom, mi alapján neveztek el így. Azt sem tudom, ki volt. Annyi biztos, hogy egy kóbor kutya talált meg, akire kihívták a sintért. Mikor a helyszínre kiszálló gyepmester felfedezett, értesítette az árvaházat, ahová bevittek és anyakönyveztek, születési dátumnak a megtalálásom napját adva. Senki sem tudja, kik lehettek a szüleim és így esély sincs rá, hogy valaha megtaláljam őket. Sajnos a kutyust sem, akinek az életemet köszönhetem. Csak remélni tudom, hogy altatták el és boldog élete volt utána, egy szerető családban, ami nekem sosem adatott meg. Nagyon csöndes baba voltam, állítólag alig nyöszörögtem. Ha nincs az a kutya, valószínűleg nem élek sokat. A születésemről ennyit tudok, de a származásomról, nevemről semmit. Valószínűleg valamelyik akkor szolgálatban lévő nevelő nevezett el. Hogy pontosan ki és miért pont így, arra már senki sem emlékszik. Nem volt senkinek sem fontos megjegyezni. Tényleg a sors adta ezt a nevet. Biztosan okkal.
- Néha otthon is festek, de inkább a természetben szeretek alkotni. A vázlataim legalábbis mindig ott készülnek. Elsősorban víz közelében. Az ihlet meg a leginkább - Tényleg nem értem, mi van ennek a férfinak a kisugárzásában, ami miatt ennyire kimerítő és teljesen őszinte válaszokat adok. Ha így haladunk még a végén a legnagyobb titkomat is felfedem előtte... De azt nem szabad. Akkor legjobb esetben is faképnél hagy. Rosszabb esetben elmegyógyintézetbe zárat. És még csak nem is hibáztathatnám érte.
- Csak nemrégen kezdtem a pályafutásomat. Igazság szerint még egyetemre járok. Sokat kell még tanulnom, csiszolgatnom a tudásom - szinte szabadkozom a kérdésére adott válaszommal. Tulajdonképpen így is van. Hiszen hol vannak az én képeim az övéihez képest? Fele annyira sem felkavaróak vagy mélyek. Csak remélni tudom, hogy egy nap leszek azért annyira jó festő, mint ő. Egy igazi művész. De tisztában vagyok vele, hogy hosszú még addig az út előttem. Nagyon-nagyon hosszú. Már ha egyáltalán képes vagyok rá...

Radioactive | Bocsi a késésért! | Clothes




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Pént. Május 27, 2016 9:00 pm




Emma & Zhydrun



- Érdekes, hogy egy festmény nem csak az elme mélyebb bugyrait tudja e világra hozni, hanem képes felébreszteni az ott lappangó sötétséget. Ez persze relatív, nem feltétlenül rossz. Hiszen hogy is lehetne rossz az, mely az embert erősíti? - talányokban beszél a férfi, ugyanakkor a szőkeség könnyen rálelhet a szavakban a saját igazára. Zhydrun tisztában van azzal, hogy milyen képességekkel rendelkeznek a szirének, ennek persze töredékét sem ismeri, főleg azért, mert amellett, hogy kevesen élnek e fajból, még kevesebben sajátítják el a képességüket. Azt ugyan nem tudja, hogy ez a szépség mennyire uralja az erejét, azonban csak remélni tudja, hogy hamarosan megcsodálhatja...
- Nocsak, azt hiszem, hogy nem csalódtam! - pillant mosolyogva a hölgyemény képei körül kialakult tömegre. Tízszer annyian tömörülnek itt, mint Zhydrun alkotásai előtt, ám a férfi nem bánja, sőt... Az egyedüli személyt már megtalálta, akinek fontos lehet a véleménye, s az éppen a karjába kapaszkodik.
- Lenne kedve esetleg bemutatni a műveit? Szívesen hallanám a történetüket, s az élményvilágot, mely körbeöleli őket. - igen, egy festménynek is van története. Ó, de még milyen! Egy szirén elméjéből pedig nagyon érdekes dolgok pattanhatnak ki, s minden apró kis részletre kíváncsi a férfi. Egyelőre igen nagy a tömeg körülöttük, ám ő szívesen át vág rajtuk, ha így kívánja a hölgy, illetve félre is állna, ha éppen egy kis levegőt szeretne a szőkeség az alkotásai körül. Történjék bárhogy, a vámpír elvesz két poharat egy közelgő pincér tálcájáról, s az egyiket a hölgy felé nyújtja. Édes, minőségi pezsgő bugyog a kristálypohár mélyén, melyet a szépség felé tart.
- Igyunk erre a remek napra! - azzal kortyol egy keveset, s egy pillanatra a többi alkotó művei felé pillant, azonban ez csak pár másodpercet ölel át, hiszen azok egyáltalán nem érdeklik. Most csak e hölgyemény körül forog minden, kinek hisz még a nevét sem tudja!
- Elnézést a gorombaságomért, én Zhydrun Malgoth vagyok. S Önnek milyen nevet szánt a Sors - beszéde, s hanglejtése kissé furcsa lehet, amolyan régi korokat idéző. Nem is véletlen, elvégre a múltban sokkal jobb volt élni, ez a modern világ egyáltalán nem tetszik a férfinek. Sokszor töpreng el azon, hogy szívesen visszarepülne, ha tehetné...
- Odahaza szokta vászonra önteni a fejében lappangó képeket, vagy esetleg inkább a természet lágy ölén szeret alkotni? - kérdi kíváncsian egy újabb korty legördülése után. Reméli, hogy nem fog véget érni e nap, s hogy nemsokára majd az éjbe is fog nyúlni...
- Kegyed esetleg feltörekvő művész, vagy már régóta a pályán van? - Zhydrun még nem hallott róla, bár ez nem is lehet annyira véletlen, hiszen sosem szokta érdekelni a többi ember, nagyon ritka, mikor megragadja egy mai ember alkotása, így ilyen közegekben se nagyon mozog. Ez is egy kivételesebb alkalomnak számít, most is csak amolyan hirtelen fellángolás vezérelte, hogy ellátogasson ide. Szerencsére, mindig bejönnek az ilyen lobbanások...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
25
► Total posts :
18

WATER MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Kedd Május 24, 2016 5:38 pm

Zhydrun Emma
That's real art
Nem számítottam rá, hogy bármiben más lesz ez a megnyitó, mint bármelyik másik. A kiállításokat magukat szeretem, szívesen elnézegetem más művészek alkotásait, kielemezgetem, vagy egyszerűen csak gyönyörködöm bennük. Fiatal vagyok még és sokat kell tanulnom. A régi klasszikusoktól, de kortársaktól is. Szerintem ez egyáltalán nem szégyen. A megnyitók viszont és ami ezekkel jár, a felhajtás, a nyüzsgő embertömeg, a bájcsevejek nagyon távol állnak a személyiségemtől. Én a csöndes elvonulást kedvelem, amikor csak én vagyok és a festővászon.
Ezen a kiállításon azonban olyan képekre bukkanok, amik csak ritkán jönnek velem szembe. Nagyon sötétek és mégis lenyűgözőek. Akárcsak az alkotójuk, akivel szintén van szerencsém összefutni és valósággal megbabonáz. Ugyanakkor meg is rémiszt. A menekülési ösztön sokkal erősebben tör rám, mint általában, de ugyanakkor a kíváncsiság és a vágy is, hogy minél jobban megismerjem ezt a furcsa idegent. Nem értem magam, sosem éreztem még ilyesmit korábban. Szavaira hirtelen nem tudok mit mondani, átjár tőlük valami félelem, amitől még levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra. Mentegetőzésére kapok csak észbe. Úgy tűnik ő a hallgatásomat sértettségként vagy dühként azonosítja, ami nagyon messze áll a valóságtól.
- Ugyan, semmi rosszat sem mondott. Azt hiszem, igaza lehet... - válaszolom végül szabadkozva. Hiszen csak teljesen ártatlan, felszínes megjegyzés volt, nem igaz? A titkomat nem tudhatja. Hogy mindig is úgy éreztem, valami nem stimmel velem. Hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Hogy van bennem valami... abnormális. Az elmúlt időszakban hatványozottan így érzem. Amit a víz hőmérsékletével tudok csinálni, az nem valami olyasmi, ami "normális" lenne. És nem, nemcsak beképzelem. De nincs senki, akinek erről beszélhetnék, biztosan elmebetegnek néznének miatta. Tény, hogy szeretem a vizet, mindig is az egyik kedvenc témám volt (az itt kiállított képeimen is egytől egyig megjelenik valamilyen formában), de azt álltani, hogy pusztán a tudatommal, az akaratommal hatást tudok gyakorolni rá, mégiscsak vad kijelentés lenne bárki számára. Meg tudom érteni, én is így érzem. De a tények akkor is tények. Bár elmondhatnám valakinek! A férfi hangja ránt vissza a valóságba. Pár mondatáról talán lemaradtam, de ezt a világért sem vallanám be. Nem akarom megbántani. Annyi bizonyos, hogy a képeimet szeretné látni, méghozzá az én társaságomban.
- Ha elfogadja a társaságomat, Uram, részemről a megtiszteltetés - megeresztek felé egy félénk mosolyt és elfogadom a felém nyújtott kezét, hogy a teremnek abba a részébe vezessem, ahol az én képeim vannak kiállítva. Ha nem kéri, magamtól biztosan nem mennék arra, mivel elég nagy ott a tömeg és szinte biztos, hogy valami pénzember, vagy más kiállító "lecsap rám" és rám tukmálja a társaságát, amire a legkevésbé sem vágyom. Bár még mindig ellentmondásosak az érzéseim ezzel a férfival kapcsolatban, mégis úgy karolok belé, öntudatlanul is kicsit talán erősebben megszorítva a karját, ahogy a képeim körül kialakult csoportosulás felé közeledünk, mintha tőle várnám a védelmet a hamarosan orkánként elérő érdeklődés ellen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Pént. Május 06, 2016 9:35 pm




Emma & Zhydrun



Bár a galéria csodás lett, szép díszekkel illették, s az egész olyan letisztultra sikeredett, de mondhatni, hogy az összképet már-már a sok oda nem illő festmény rontja csak el, ám szinte minden elveszik a felbukkanó szirén aurája mellett. Mikor rápillant Zhydrun, s mikor a másik kiereszti bársonyos hangját, az olyan számára, mintha valami tündérmesét átölelő álomvilágba csöppenne, szinte aranylik körülötte a levegő, belassul a kép, s dallamokat formál az ajkain kiszökő hang.
- Az elmém volt a festő. - válaszol végül, enyhén halántékára mutatva. Őszinteséget hall a hölgy hangjában, s ez csak még inkább jobb kedvre deríti a vérivót.
- Köszönöm az elismerést, ám megmondom őszintén, Kegyedről pont nem gondoltam volna, hogy az ily' sötét művészet megragadhatja. Elnézést a kijelentésért, de aki ebben látja a fantáziát, s elnyerheti tetszését, abban talán szintén lappang valami sötét, melyről talán még önmaga sem tud. - ezt természetesen nem bántásnak szánta, csupán arra utalt, hogy az elme rejtett zugaiban sokszor titokzatos dolgokra lelhet az ember, ha kicsit mélyebbre ás.
- Ha hatalmasat tévedtem, akkor utólag is elnézést. - hajol meg, remélve, hogy tán' egy parányi elgondolkodásra késztette a hölgyeményt, ki nem csak szirén kiléte miatt szimpatikus ennyire a vámpírnak, hanem ízlése miatt is.
- Ha egy elme csodás és érdekes dolgokat rejt, akkor mondhatjuk, hogy nem létezik olyan, hogy "kezdő". Nem könnyű lefesteni, ami odabent lakozik. - ekkor hátrafordul, s látván, hogy egyáltalán nincs tömeg a festményei körül, hamar visszafordul a szőkeség felé.
- Nem volt alkalmam még túlságosan körbejárni, úgyhogy szívesen megtekinteném Kegyed alkotásait is. - hirtelen nem tudna stílust társítani a szirénhez, ám nem is szeretne, sokkal hatásosabb az első, hirtelen jött benyomás. Abban ugyanakkor teljesen biztos, hogy nem fogja csalódás érni!
- Nahát, most meglepett! Egy ilyen hölgynek ne akadna kísérője... Ezt gyorsan orvosolni kell! - azzal enyhén meghajol, majd kezét előrenyújtja a hölgy felé.
- Lenne kedve a mai estét az oldalamon tölteni? - az ajánlat igen csak konkrét, bár tudja jól Zhydrun, hogy ebből nem feltétlenül sül ki jó... Ugyanakkor úgy érzi, hogy képtelen lenne elengedni csak úgy szó nélkül a szőkeséget, hiszen mindent megmozgatott benne már az első pillantáskor. Sajnos ösztönei is enyhén ébredeznek, persze ez még nem jelenti azt, hogy azonnal ráveti magát az első sötét sikátor mélyén... Zhydrun nem mai vámpír már, s tisztában van azzal, hogy mikor kell odébb állni annak érdekében, hogy megelőzze a bajt. Szirénekkel már nagyon rég volt dolga, s ez a faj egyáltalán nem hasonlítható az emberekhez. Bennük van valami más... Nem csupán éhséget érez a vámpír a társaságukban, hanem mintha valami sokkal mélyebb dolgot mozgatnának meg benne, melyet a vágy, a szenvedély, s a vérszomj elegyével lehetne jól körülírni...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
25
► Total posts :
18

WATER MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szomb. Ápr. 02, 2016 4:24 pm

Zhydrun Emma
That's real art
Teljesen magukkal ragadnak a képek. Olyan sötétek, ijesztőek és mégis mélyek. A legbelsőbb valómig hatolnak és érzelmek egész garmadáját váltják ki belőlem. A külvilág valósággal megszűnik létezni számomra hatásukra. Megigézve nézem őket, ki tudja meddig. Az idő is jelentőségét veszti számomra.
Egy hang ránt vissza a valóságba, amitől ösztönösen összerezzenek. Bár már elég sokat javult az emberekkel való kommunikációm, már nem húzódom némán a sarokba, próbálva észrevehetetlenné válni, hirtelen előtör belőlem a régi zavart kislány. Úgy érzem magam, mintha valaki meztelenül látott volna meg. A képek miatt lehet, amik annyira magukkal ragadnak. De most nem futhatok el, mint kisgyerekként tettem, meg kell hát emberelnem magam és kissé zavart mosolyt erőltetve magamra felnézek a férfira. Van benne valami különleges. Valami, ami mássá teszi, mint azok az emberek, akikkel az ilyen helyeken találkoztam. Olyan kisugárzása van, ami egyszerre megrémiszt, de ugyanakkor lenyűgöz és ellenállhatatlanul vonz is. Pont, mint a képeknek.
Ezeket Ön festette? Csodálatosak – ejtem ki a számon szavak képében is a gondolataimat. Talán nem épp a legudvariasabb, hiszen még a köszönését sem fogadtam, de a képek rám gyakorolt hatása és az ő kisugárzása még mindig elbódít kissé. De igyekszem erőt venni magamon, amennyire tőlem telik.
Nekem is van néhány képem. De egyáltalán nem nagy dolog, még csak kezdő vagyok, össze sem lehet hasonlítani őket az Ön képeivel... – szabadkozom ösztönösen, amint válaszolok a kérdésére az igazságnak megfelelően. Tényleg így is érzem. Bár azt mondják, ígéretes vagyok és egyre több helyen állítják ki a képeimet, végül is még egyetemre járok és sokat kell fejlődnöm. Még keresem a stílusomat és van bőven tanulnivalóm is a festés terén.
A férfi mintha nyitná már a száját, hogy mondjon valamit, ekkor azonban hangos szóváltás tölti be a galériát. Abba az irányba fordulok és zavartan szemlélem a kibontakozó jelenetet. Az egyikük a vitázó felek közül, egy elegáns férfi az előbb még engem kísérgetett és áradozott a művészetéről. Ami engem illet, megnéztem a képeit és meg is dicsértem, mert úgy sejtettem, ezt várta tőlem, meg tényleg szép is volt, de semmi különösebben érdekeset nem találtam benne. De hát ízlések és pofonok. Nem vagyunk egyformák. Attól, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő, még nem feltétlenül rossz képek azok egyáltalán. Ezért sem értem ezt a kirobbant vitát sem, amiben egyértelműen egymás alkotásait pocskondiázzák, mintegy próbálva túllicitálni a másikat. A férfi ismét megszólal, én pedig visszafordulok felé.
Nem... egyedül jöttem... – válaszolok zavartan, különösebb gondolkodás nélkül, az igazságnak megfelelően. Valamiért zavarba jövök éppúgy, mint hosszú évekkel ezelőtt. Mintha semmi sem változott volna. Nem tudom, mit mondjak ennek a különös, csodálatos embernek. Nem azért, mert viszolyognék tőle, vagy zavarna a társasága, épp ellenkezőleg. De úgy érzem, a kisugárzása valósággal megbénít és leránt rólam az évek során magamra vett minden pózt, maszkot, amit a saját védelmemre alakítottam ki. Mintha mögé látna mindennek egy pillantással. Nem értem. Ez az érzés megijeszt, de le is nyűgöz. Menekülnék és mégis a közelében akarok maradni ennek az emberek. Merő ambivalencia az egész.



A hozzászólást Emma Miller összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 24, 2016 5:39 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szomb. Márc. 12, 2016 3:36 pm




Emma & Zhydrun


Miközben Zhydrun a saját elméjének szüleményeit nézegeti, mintha felfedezne új képeket az ecsetvonások közepette. Néha érdekes tud lenni, mikor úgy tekint ezekre az alkotásokra, mintha más ember keze alól kerültek volna ki. Nem véletlen, hiszen a tudatalatti egy teljesen más, sötét, nyirkos, és komor világ... Teljes más, mint a tudatos én, s ha az ember képes elérni, hogy onnan törjenek elő a képek, akkor igazán mesterit alkothat. Persze, nem a nagyközönség számára, hiszen az nem érett egy vérivó elméjének rejtett zugaira. Egyre inkább az összevisszaság kell a népnek, az ostoba alakzatokkal, vagy az értelmetlen vászonra locsolt festékekkel. Ezért is pillantanak a férfi festményeire inkább elborzadt csodálattal, melybe az értelmetlenség vegyül, s ezért áll egy tömeg egy olyan "festmény" előtt, amire az alkotója egyszerűen ráhányta a festéket. Emberek... Gusztustalan népség.
Azonban minden fertőben van egy halovány reménysugár, mely értelmet ad mindennek. Ez a reménysugár egy illat formájában szökik Zhydrun felé, mire egy pillanatra lehunyja szemeit, s szinte erőt merít a feltörő érzésből. Rögtön tudja, hogy egy szirén van a közelben, s mintha csak tudná, hogy nem messze áll tőle, abba az irányba fordítja a fejét pontosan, egyenesen a szőkeség felé. Pár pillanatig mereven figyeli őt méregzöld íriszeivel, ám a varázst megtöri az egyik felszolgáló, aki éppen egy pohár pezsgővel kínálja a férfit. El is vesz egyet belőle, majd miután belekortyol, megindul akaratlanul is a hölgyemény felé. Szirén léte annyira vonzza a vérivót, hogy ilyenkor hiába ócsárolja magát, hiába próbálja lebeszélni magát, mindez semmit sem ér. Odaérvén megemeli felé poharát, úgy köszönti őt.
- Üdvözlöm! Tudja, Ön az első, aki egy percnél tovább nézte a festményeim. - mosolyodik el, ábrázatában viszont semmi keserűség nem fedezhető fel. Nem szereti amúgy sem olyanokra pazarolni az idejét, akik csak illendőségből, vagy felszínes kíváncsiságból érdeklődnek.
- Csak látogató Kegyed, vagy tán az Ön műveit is meg lehet tekinteni valahol? - már-már kezdett azon gondolkodni, hogy összepakol, s hazamegy, ám ez a hölgyemény minden eddigi tervét lerombolta. Furcsa... Nagyon furcsa ez az aura, mely körbelengi őt, s miközben ezen elmélkedik, szemeit egy pillanatra sem veszi le róla.
Épp kezdene bele egy újabb kérdésbe, mikor kicsit hangosabb szóváltás kerekedik a terem másik végében. Arra kapja tekintetét, s a szánalomtól s undortól megdörzsöli szemeit. Az egyik tag egy magas, vékony úriember, szájfénnyel, enyhén kihúzott szemekkel, halvány lila sállal, s feszes, csillogó öltözékkel. A másik egy szakállas "művész", napszemüvegben, francia sapkában, s kissé igénytelenséget sugalló ruhában. Az előbbi előtt értelmetlen festékpöttyökből álló kép lóg a falon, az utóbbinál pedig a kubizmus jeleit lehet felfedezni. Egyre hangosabbak, s már tisztán lehet hallani, ahogy egymás alkotásait kritizálják, miközben sajátjukat istenítik. Mert természetesen arról szól ez a kiállítás, hogy bebizonyítsuk mindenkinek, hogy a mi festményünk a legtökéletesebb... Szánalmas.
- Kérem, nyugtasson meg, hogy egyik sem a kísérője... - szól oldalra a hölgyemény felé gúnyos mosollyal, miközben figyeli az egyre feszültebb helyzetet. Minél több bolond bukkan fel, annál inkább emelkednek ők ketten ki a tömegből, szinte tökéletes párt alkotva. Függetlenül attól, hogy még nem is ismerik egymást... Ám ami késik, nem múlik...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
25
► Total posts :
18

WATER MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szomb. Márc. 05, 2016 5:49 pm

Zhydrun Emma
That's real art.
Még mindig feszengek az ilyen kiállítás megnyitókon. Már egészen jól tudom palástolni, de még mindig igencsak feszélyez ez az embertömeg. Néha elfog a késztetés, hogy elbújjak a sarokba, mint valami kis állat és ott is maradnék, míg el nem vonul innen mindenki.De nem tehetem meg. Ezek az emberek rám is kíváncsiak. Jól öltözött üzletemberek, és egyéb öltönyösök fognak közre állandóan. Kellemetlenül érzem magam, de mosolyt erőltetek az arcomra és próbálok kedélyesen csevegni, ám sokszor erőltetettnek érzem az egészet.
Pedig alapvetően szeretem a galériákat. De nem akkor, mikor ekkora  a tömeg. Inkább csak csöndben szemlélődni, elmélyedni a képekben. A festészetben is pont ezt szeretem. Az elmélyülést. De ez sajnos vele jár. Valamiből meg kell élnem nekem is, lévén nincsenek gazdag szüleim, rokonaim, hogy csakúgy elvonultan festegethessek magamnak. Tulajdonképpen semmilyen rokonaim sincsenek. Így marad ez. Legalább azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Szerencsésnek érezhetem magam. Csak ezt a néhány órát kell kibírnom gyomorgörccsel, gombóccal a torkomban.
Idegennek érzem magam, ahogy a fekete, testhez simuló estélyimben lépdelek, a kezemben görcsösen szorongatva a pezsgős poharat. Nem szeretem ezt az italt, csak kényszerből iszom belőle egy-egy kortyot. Ez annyira nem én vagyok!
Alkalmi kísérőm, egy középkorú, jól öltözött, láthatóan vagyonos alak épp összefut egy ismerősével, aki üdvözli, én pedig kihasználva, hogy épp nem figyel, gyorsan elsuhanok mellőle. Magányra volna szükségem, de itt azt hiába is keresem. Hogy valamelyest elvonjam a figyelmemet a körülöttem lévő emberekről, a kiállított műveket kezdem nézegetni. Szépek, de egyik sem fog meg különösebben. Egészen, míg el nem érek a következő kanyarig. Amit itt látok, attól földbe gyökerezik a lábam.
Amit látok, az egyszerre horrorisztikus és lenyűgöző. Szinte lüktet, szinte érzem a képeket. Valósággal kiráz tőlük a hideg, de a legjobb értelemben. Nem is értem, mások hogyan tudnak csakúgy elsétálni mellettük. De nem is számít. A külvilág szinte megszűnik számomra létezni. Nem érdekel, ki van körülöttem, egyáltalán hol vagyok. Teljesen magukkal ragadnak a képek. Mintha már nem is ebben a világban lennék. Ez a művészet. Nem számít semmi, teljesen alámerülök az érzelmek tengerébe, amit ezek a földöntúli alkotások korbácsolnak fel bennem és csak állok ott, megigézve, kezemben szorongatva tovább azt a teli pezsgős poharat, amit szinte észre sem veszek. Minden jelentéktelen. Nincs most más, csak én és a képek.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
New Orleans
► Age :
348
► Total posts :
42

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Vas. Jan. 31, 2016 10:43 pm




Emma & Zhydrun


Elérkezett ez a nap is. Zhydrun lelke mélyén kettősséget érez a mai kiállítással kapcsolatban. Egyrészt várja, hiszen végre újra rászánta magát a nyilvánosságra, hogy a hasonló beállítottságúak otthonra leljenek festményeiben. Másrészt egy csepp keserűség fertőzi be az izgalmat, hiszen tudja jól, hogy e világ rossz úton halad, s már kevés az olyan ember, ki nyitott lenne az ő elméjének apró mozzanataira. A sok technikai kütyü átvette az uralmat, s már igen kevesen hódolnak a művészetnek. Sajnos... Nehezen szánta rá magát, hogy pár képét kiállítsák, ám végül beadta derekát.
Nehezen jött álom szemeire, s most kora reggel sem érzi magát kipihentnek egyáltalán. Egyre csak az a kérdés forog fejében, hogy vajon készen áll-e a világ a műveire, s hogy vajon jó ötlet volt-e belemenni ebbe az egészbe. Visszaút nincs, hiszen festményeit minden bizonnyal most aggatják fel a galéria falaira, melyek csak arra várnak, hogy gazdájuk is megérkezzen majd a késő délutáni órákban. Kedvét talán az villanyozza fel némiképp, hogy esetleg akadnak igazi művészek, kikben a tehetség mellett ott lappang az a plusz, mely Zhydrun számára kell. Ám ezt is elrontja a tény, hogy egyre kevesebb ilyen akad, s miért pont ezen a ködös napon történne meg a csoda?
Kissé nehezen mászik elő a bársony paplan alól, s a reggelt egy nagy pohár gőzölgő teával kezdi, no meg egy vaskos szivarral. Az indulásig nem történik semmi jelentősebb mozzanat, leginkább arra koncentrál, hogy elméjét lenyugtassa, s hogy megpróbáljon kedvet erőltetni magára. Kisebb-nagyobb sikerrel... Mikor elérkezik az idő, felölt magára egy elegánsabb viselet: fekete vászonnadrág, s hasonló színű ing, no meg egy afölött viselt öltöny. Ad a megjelenésére, ha már képviselnie kell a műveit... A tükörbe nézvén egy nem túl bizalomgerjesztő figura pillant vissza rá. Arca sápadt és komor, méregzöld íriszei pedig gyűlölködve villannak fel. Tökéletes összkép.
Még egy utolsó simítás, s kész is van. Bepattan a fekete Cadillac belsejébe, s már robog is egyenesen a kiállítás felé. Nagyjából fél óra vezetés után érkezik meg, pontosan fél órával a nyitás előtt. Még van visszaút... Még visszafordulhat, hogy ne mutatkozzon a nyilvánosság előtt, s hogy festményei ne nyerjenek arcot. Azonban egy nagy sóhajtás kíséretében végül megindul.
Az első percekben elintézik a papírmunkát, végül a szervező elvezeti Zhydrunt az egyik sarokba, ahova kiállították festményeit. Feltűzi alájuk a címeket, mint például Utolsó napok, Egymagam, Őnkívület, Romlás, Styx, Felemelkedés, és hasonlók. Soha nem szerette szavakkal illetni őket, így most sem viszi túlzásba. Ahogy sétál a többi alkotás közt, ugyan nem nézi meg őket alaposabban, de már előre kitűnnek a saját szerzeményei, hiszen a sötét hangulatú, groteszk, abszurd, s őrületet sugalmazó alkotásai messze más érzéseket árasztanak. A jelenlegiek messze nem tükrözik a fejében kavargó dolgokat, hiszen azt nem tekintheti meg akárki. Ide mondhatni az "átlagosak" kerültek ki. Ám itt mindenhol a szivárvány színei pompáznak, vagy éppen ostoba alakzatok, melyre rábökték a művész jelzőt, s onnantól felértékelődtek. A férfi sosem tudta megérteni, hogy a mai világban hogy nevezhetik tehetségnek az olyat, ki pár geometria alakzatot hány papírra, vagy éppen pár értelmetlen festékpöttyöt szór rá. Manapság azt hiszik az emberek, hogy az értelmetlen dolgokat könnyedén hívhatjuk művészetnek, amik épp annyit érnek, mint egy egyénnek a lelke mélyéről szóló, az ott rejtőző bú, szomorúság, fájdalom, s öröm elegye. De nem... A férfi lenézi az ilyen senkiháziakat, kik azt hiszik, hogy épp annyit érnek, mint azok, kik lélekből festenek. Gusztustalan, modern világ... Lassan minden pusztulásra lesz ítélve.
Ám mielőtt még a gyűlölet teljesen elborítaná elméjét, inkább megáll saját képei előtt, s azokat kezdi fürkészni, mintha csak valami néző lenne. Mindig meglát bennük valami új mozzanatot, mintha a lelke mélyén egy teljesen más vámpír élne, önálló gondolatokkal, melyek ezen a vásznon pihennek. Számos mű jött már úgy létre, hogy a férfi nem volt teljesen önmaga. Néha még maga is meglepődik, hogy egy-egy hallucinogén szer mily érdekes dolgokat tud előhozni a tudatalattijából. Mikor egy lázas éjjel után reggel arra ébred a szoba közepén, hogy alkotása ott pihen a vásznon... Felemelő tud lenni! Kár, hogy manapság e tapasztalatait alig tudja megosztani másokkal, hiszen a befogadó fülek egyre csak ritkulnak.
Hol egyik, hol másik kép előtt áll meg, ám néha maga mögé pillant, várván arra a halovány reménysugárra, mely értelmet adhat döntésének, s rájöhet, hogy valóban helyesen cselekedett. Ha már csak egy befogadó egyénre akad, teljesen megérte...



A hozzászólást Zhydrun Malgoth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 12, 2016 3:39 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
•• new orleans
► Age :
28
► Total posts :
313

FIRE MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szomb. Okt. 11, 2014 1:07 am


Jake & Sadie
it can't be real
Nyelek egyet, amikor megérzem ujjai óvatos araszolását lefelé a hátamon. Még így is az illem határain belül marad, de ez a mozdulat már elég volt ahhoz, hogy testem válaszoljon rá, az érintésére, a közelségére. Ennyi idő után sem felejtette el, hogy milyen jó érzés. Nem, a vonzalom cseppet sem hagyott alább. Ellenkezőleg. Azt hiszem, mindez csak erősödött a közöttünk húzódó ellentétektől, a feszültségtől, ami az évek alatt felgyülemlett bennünk. Nála attól tartok, a harag táplálta, esetemben pedig az izgatottság és félelem, hogy egyszer rám talál, hogy egyszer már nem lesz hová menekülnöm tovább, és szembe kell néznem mindazzal, amit magam mögött hagytam. Szembe kell néznem vele. És ez most be is következik.
- Közös barátunk? – értetlenül nézek rá. Hát nyilván volt egykor egy csomó közös barátunk, de az már régen volt, és egyikkel sem tartom azóta a kapcsolatot. Most viszont… hát nem mondhatnám, hogy sok barátom van. Igazából kapásból egyet sem tudnék megnevezni. Az egyetlen állandó dolog az életemben a munkám már hosszú ideje. És a kislányunk, illetve Robertsék, akik vigyáznak rá. Csak nem… az nem lehet, róluk nem tudhat. Kezdek egy kicsit pánikba esni a gondolattól, hogy Jake tudomást szerzett róluk. Tulajdonképpen nem is az lenne a nagyobb baj, mert joga lenne tudni, és egyszer, ha felkészültem rá, el is akartam neki mondani. A nagyobb gond az lesz, ha nem tőlem tudja meg. Valójában így is, úgy is kemény lesz. Egy pillanatra lesütöm a szemeimet, amikor elismeri, hogy igenis dühös rám. Ennyit az évek alatt felépített magabiztosságomról és határozottságomról. Megjelenik Jake, és két perc alatt képes mindent meginogtatni bennem. Na nem, nem fogom elveszíteni önmagam csupán azért, mert a tekintete villámokat szór rám.
- Mégis mit akarsz, mit mondjak, Jake? Mit vártál ettől a találkozástól? – nézek vele végül farkas szemet dacosan. Azonban ez is csak addig tart, amíg az újabb mondandójával teljesen le nem sokkol. – Hogy micsoda? Az FBI? Ők adtak ki neked? De hát… te katona vagy – Nem is tudom, melyik része lep meg leginkább. Hogy ő is nekik dolgozik, vagy hogy a főnökeim infókat szolgáltattak neki rólam, miközben pontosan tudják, hogy mióta menekülök és miért. Vajon mennyit mondtak neki? És ő vajon pontosan mit is dolgozik? Tudhat a természetfelettiekről is? Vagy a szervezeten belül egy másik csoporthoz tartozik? Atyaég, annyi kérdés, és azt sem tudom, mennyit tehetnék fel anélkül, hogy magamat lebuktatnám. Már ha lenne még bármi, amit tovább titkolhatnék. Kezdek összezavarodni. De nagyon úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki tele van kérdésekkel.
- Megvolt az okom rá, Jake – válaszolom látszólag határozottan, bár attól tartok, a gondosan felöltött maszkom már repedésnek indult. Nem fogom ennyivel megúszni már, tisztában vagyok vele. Válaszokat akar, és minden joga megvan hozzájuk, ahogy ahhoz is, hogy dühös legyen rám. De ez nem a megfelelő hely az ilyesféle beszélgetésekhez. És főleg nem a megfelelő alkalom így, szorosan egymáshoz préselve, hogy a mellkasomon érzem a szíve dobogását, hogy arcomon érzem a leheletét, hogy az izmos teste teljesen az enyémnek feszül, ahogy magához szorít. Nehéz mindez mellett tisztán gondolkodni. – Nagyon jól tudod, hogy mi történt akkor este. Hogy mit tettem. Nem maradhattam ott. És van, amiről még te sem tudsz… - Azokat a dolgokat, nem is vagyok benne biztos, hogy készen állok-e neki elmondani. – Ezt nem itt kellene. Nem most. Nem azért jöttem ide ma este, hogy feltűnést keltsek. – Teszek egy újabb próbát a menekülésre, de úgy néz ki, addig nem fogok tudni elhúzódni tőle, amíg nem ő nem akarja. Hacsak nem ütöm ki valahogy, az viszont szintén a feltűnő kategóriába tartozna.


Ticking Bomb • 580 • - • ©





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Vas. Okt. 05, 2014 9:23 pm


Jake & Sadie
it can't be real
Együtt nőttünk fel, évekig a legjobb barátom volt, majd pedig megtörtént köztünk aminek elméletben nem lett volna szabad, s még is túl élvezetes volt ahhoz, hogy bűn legyen. Hát persze, hogy rohadtul dühös vagyok rá. Igazán megérdemeltem volna annyit tőle, hogy elköszön. A családja megérdemelt volna annyit, hogy hallanak róla valamit és nem pedig felszívódik mintha sosem lett volna. Becserkésztem, ahogyan azt egy áldozattal szokás. Hagytam ellazulni, hagytam abban hitben, hogy itt sem vagyok, habár abban sem vagyok biztos, hogy észrevett már. De ha még is, mivel feladata van nem fog elfutni. És lám igazam lett, tehát hagytam neki pár percet, majd céltudatosan felé meg a táncpartnere felé vettem az irányt. Úgy álltam meg mögötte, mint egy jéghegy. S hamarosan tenyerembe siklott az övé, másik kezem ujjai a derekára szorultak. Éreztem, hogy távolodnak, de csak még közelebb húztam. Nem. Nem fog ilyen könnyen lerázni, nem hagyom, hogy a saját játékát játssza, aztán pedig megint felszívódjon. Nem. Ez most az én játékom is, ha tetszik neki, ha nem. Éppen ezért nem eresztem, holott felpezsdíti a véremet, ahogyan domborulatai nekem simulnak, illata az orromba fészkeli magát. Széttárom az ujjaimat, így néhány ujjbegyem lejjebb siklik a feneke vonalára, de csak diszkréten, annyira, hogy az ne legyen ízléstelen.
- Van egy közös barátunk...- Válaszolom nyers kérdésre ridegen.Meg sem rezdül az arcom, ahogyan folytatja, csupán ujjaim szorulnak meg az övéi körül.
- Dühös is vagyok... Ennyi? Ennyi év után csak ennyit tudsz mondani?- Kérdem tőle felvonva a szemöldökömet. Makacsul vizslatom az arcát, magamba regisztrálva minden változást. A hajának vörös árnyalatát, szeplők, ráncok, anyajegyek után kutatva nézem. Valamint érzelmeket, titkokat próbálok kilesni egyetlen ajakrándulásból.Mintha ez lehetséges lenne... s még is akarom. Mert szeretem... szerettem ezt a nőt, és mert féltettem éveken keresztül, magamban már nem egyszer el is temettem, s most itt van. Teste az enyémnek feszül és legszívesebben csak az ölembe kapnám és kivinném innen, hogy kitöltsem gyönyörű testén az évek alatt felgyülemlett összes frusztrációmat.
- Évek óta ugyan annál a szervezetnél dolgozunk.- Válaszolom neki kurtán, én sem tudom, hogy mit mondhatnék. Hiszen annyi mindent szeretnék a fejére olvasni. Annyi mindent akarok neki mondani. Legszívesebben csak csókolnám, belé fojtva a szavakat. Magam sem tudom, hogy mit akarok, hiszen tombolnak bennem az érzések, melyek jeges maszkom mögé rejtek.
- Miért Sadi? Miért léptél le annak idején egy átkozott szó nélkül?- Szűröm a szavakat a fogaim között, szinte már sziszegve. Minden figyelmemet ő élvezi, s ha így folytatjuk akkor valakinek biztosan szemet fogunk szúrni. Egy boldog, édes pár soha-senkinek sem feltűnő. Viszont akik között feszültség dúl azokat mindig kiszúrják az emberek. Mert más az energiájuk, mint mindenki másé. Mindegy, hogy milyen feszültségről van szó, lehet az az harag vagy szexuális vagy bármi... de ha megvan akkor az sosem marad észrevétlen.


Ticking Bomb • 697 • Nagyon jó a zene amit betettél azonnal meghozta az ihletet Cool©


Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
•• new orleans
► Age :
28
► Total posts :
313

FIRE MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Kedd Szept. 30, 2014 12:05 am


Jake & Sadie
it can't be real
Nem szeretnék nagyon udvariatlannak tűnni, úgyhogy némi bámészkodás után feladom a keresgélést, és a figyelmemet végre a táncpartneremnek szentelem, ahogy illik. Jake talán már el is ment. Bár még mindig nem tudom, mit keresett itt. Hacsak nem… Bár annak elég kicsi a valószínűsége, hogy tudta, hol leszek ma este. Erről csak odabent tudnak, a központban, és amennyire én tudom, a tengerészgyalogság még mindig messze nem az FBI. Talán csak véletlen, egy nagyon furcsa, hátborzongató véletlen. De nem kellene rögtön a legrosszabbat feltételeznem. Lassan sikerül elültetnem a saját gyanúmat, és naiv, hiú ábrándokba ringatnom magam, hogy megnyugodjak, de szinte abban a pillanatban, hogy ez sikerül, egy ismerős hang szólal meg közvetlenül mögöttem. Nem fordulok felé, nem látom még az arcát, de ez a hang, amit olyan régen hallhattam utoljára, elég ahhoz, hogy megfagyjon az ereimben a vér néhány másodpercre. Csak pislogok, miközben a partnereim cserélődnek, és a kezem új kézbe kerül.
- Ja-Jake – szinte suttogom a nevét, és érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Teljesen belesápadok a látványba, ahogy itt áll előttem közvetlenül az egyetlen férfi, akivel valaha igazán törődtem, az egyetlen, akivel nem lett volna szabad. A férfi, akit elől évekkel ezelőtt elmenekültem, és ezt tettem egészen mostanáig. De már nincs hová menekülnöm, szorosan tart a karjaiban. Megpróbálom egy kicsit távolabb tolni magam, hogy legalább ezt a fullasztó közelséget csökkentsem, de nem sikerül. Meglep az ereje. Mindig ilyen erős volt? Hiszen egy farkas vagyok, nem kellene, hogy számítson, de úgy tűnik, a sokk legyengít. Megköszörülöm a torkomat, bár ezt a zavart hangot a zene elnyomja. Aztán lassan felnézek, egyenesen a szemeibe. Jobb lett volna, ha nem teszem. Annyira dühös, tisztán látható, szinte villámokat szór. Mit csinál itt? Mit akar most? Az álcámat nem szúrta el, ellenkezőleg. A férjemnek adja ki magát. Ez nevetséges. Vajon mit akarhat? Egyszerűbb lenne megkérdezni, mint magamban tépelődni, de kell néhány pillanat, amíg megtalálom a hangomat.
- Hogy kerülsz ide? – teszem fel a kérdést, ami elég nyersnek hangozhat. Tekintve a szemeiben lángoló harag mértékét, úgy döntök, jobb lenne visszavenni. – Úgy értem… Jó rég volt, igaz? Hmm… Dühösnek tűnsz – jegyzem meg végül tanácstalanul. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Teljesen váratlanul ért a felbukkanása. Nem mintha nem játszódott volna már le ezer meg ezer forgatókönyv a fejemben arról, mi lesz, ha egyszer új találkozom majd vele. De egyikben sem tartott ilyen szorosan, és nem nézett rám ilyen lángoló tekintettel. A haragjának nem kellett volna elmúlnia az évekkel? Valószínűleg épp ellenkezőleg történt.
- Sejtettem, hogy egyszer eljön ez a nap, azt hiszem, mégsem készültem fel rá eléggé. Hogy találtál meg? – Vajon évekig keresett engem, és csak most bukkant a nyomomra? Vagy csak nem rég határozta el, hogy utánam jön? Bárcsak tudnám legalább azt, hogy mi miatt ennyire feszült. Az a baja, hogy eljöttem, vagy hogy nem búcsúztam el? Oh, de mégis mit várt a történtek után?!


Ticking Bomb • 468 • - • ©





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Szer. Szept. 24, 2014 10:56 pm


Jake & Sadie
it can't be real
Én elvégeztem a feladatomat és bőven el is fogom még végezni az információért cserébe, amit most megkaptam. Halkan koppan, elegáns cipőm talpa a New Orleansi talajon. Pontosan tudom, hogy hol lesz ma, hogy mi a feladat és hát megkaptam az utasítást is. Ha már úgy is őt keresem, ha már úgy is össze fogunk találkozni, hát segítsek is neki. Minden kellő információt megkaptam, és nekem még meghívóm is van az eseményre. Ez mindössze egy szmokingos alak leütésébe került, ide felé jövet. Mivel nem aggódok, hogy egy hamar felébred és ha meg is történik ez beragasztott szájjal és kikötözött karral nem sokra megy, egy sikátor szemetese mögött. Higgadtan igazítom meg a zakómat, és egy udvarias mosollyal az arcomon mutatom be a meghívómat, majd biccentek és borravalót csúsztatok az ajtóőr zsebébe. Higgadt vagyok, legalábbis a felszínen, mintha nem most készülnék egy rég nem látott ismerősnek újra bemutatkozni. Mintha nem őrjítene meg a gondolat, hogy most itt van... és milyen céllal??? Hogy beépüljön és információkat szerezzen. Ezt is csak ma tudtam meg, hogy végig nekik dolgozott, hogy évek óta sodorja veszélybe az életét, hogy városról-városra utazgatva mindenféle küldetéseken vesz részt. Hogy elment az esze...
Elveszek egy pezsgőt és kezet rázok az első velem szembe kerülő férfival, akinek fél perccel ezelőtt hallottam a nevét egy hölgy szájából kiejtve. Mosollyal üdvözlöm, mintha régi cimborák lennénk, kiejtem a nevét, hogy tudja ismerem, s látom az arcán a zavart mosolyt. Persze csupán egy pillanatba kerül, hogy álságosan társalgásba kezdjen velem, természetesen annak céljából, hogy le ne bukjon... nem emlékszik rám. Hiszen ilyen nem engedhet meg magának egy jól menő üzletember egy másikkal szemben. Csevegünk, üzletről, és közben ügyesen kiderítem, hogy pontosan mi is a foglalkozása, szemeim többször körbe járnak a termen. S ajkam alig észrevehető mosolyra kunkorodik, ahogyan megpillantom a vörös loboncot, majd a hozzá tartozó kecses testet. Egy darabig szemmel kísérem, vegyül, mi mást tenne.
- És hol van a kedves felesége?-Kérdem végül a társalkodó partneremet aki azonnal a terem egyik végében bájosan csevegő fiatal, trófeafeleségre mutat és közli, hogy bemutat neki, hiszen újdonsült aráról van szó, biztosan nem ismerem. És, hogy mi lett Evelynnel? Áh inkább ne kérdezzem.
Szóval néhány pillanattal később pont ahhoz a társasághoz kerülök, ahonnan Sadi olyan sietősen távozott. Utána nézek s figyelem, ahogyan eltűnik az egyik folyosón. Az embernek szerencséje is kell, hogy legyen, nos nekem van...Még mindig beszédtéma Mrs. Andrews...Hmm... Még jó, hogy senkinek sem mondtam eddig vezetéknevet.
Arcomra udvarias mosoly kerül, és az imént említett trófeafeleséghez fordulok.
- Oh ezek szerint találkozott a feleségemmel. Megmondaná, hogy hova tűnt? Már percek óta keresem, de ebben a tömegben...- Rosszallóan megcsóválom a fejem, a hölgy persze készségesen továbbítja a többieknek is, kissé mulatva a dolgom a megjegyzésemet. Mire halk nevetés fut át a társaságon, én pedig lemondóan széttárom a kezem. Mit tegyek ha az asszony fenekébe kukac költözött?
- Mr. Andrews, az asszonyokat szemmel kell tartani, nehogy valaki mással lelépjen.- Jegyezte meg az iménti beszélgető partnerem a trófeafeleség derekát megszorongatva, aki kínos mosollyal az arcán, inkább a pezsgőjébe bukott.
- Ha már itt tartunk úgy látom a kedves felesége éppen táncolni készül Mr. Conraddal...- A megszólaló ötvenes hölgy mögém pillant, s én még pont elkapom, hogyan az ötvenes férfi behúzza Sadit a táncoló tömegbe. Hálásan biccentek a hölgy felé.
- Akkor várok még pár pillanatot, hagy élvezzék ki a társaságát, de aztán összeszedem nehogy lecsapják a kezemről.- Kacsintok sármos mosollyal az ajkaimon a nőre. Halk kuncogás morajlik fel, s szavaimat betartva kicsivel később lehajtom a pezsgő maradékát, elnézést kérek a társaságtól és a táncparkett felé indulok. Pont Sadi mögött állok meg...
- Elnézést, felkérhetem a feleségemet?- Éppen csak olyan közel állok, hogy testem ne simuljon az övének, tenyerem a derekára siklik, hangom sötéten izzik fel, ahogyan kibuknak az első szavak, szinte már dühösen. Nem törődök azzal, hogy mit gondolhat a férfi aki éppen felém nyújtja Sadit kezét, mire az én kezem megszorul a derekán így késztetve arra, hogy felém forduljon. S mikor ez megtörténik határozottan, magamhoz húzom, kék szemeim szinte feketék, ahogyan mereven lepillantok rá. Ajkaim megremegnek a haragtól, nem gondoltam volna, hogy a látványa ennyire elő fogja hozni belőlem az érzéseimet. S még is, ahogyan csodálatosan szép arcába nézek legszívesebben elkezdenék vele üvöltözni, de nem tehetem. Elvégre ez egy bál, ilyen helyen viselkedni kell... hát akkor táncoljunk.
Ticking Bomb • 697 • Nagyon jó a zene amit betettél azonnal meghozta az ihletet Cool©


Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
•• new orleans
► Age :
28
► Total posts :
313

FIRE MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art Kedd Szept. 23, 2014 12:43 am


Jake & Sadie
it can't be real
Ez is csak ugyanolyan küldetésnek tűnik, mint a többi. Be kell kicsit épülnöm, hogy többet megtudjak az adott vámpírokról, a szokásaikról, arról, hogyan szokták begyűjteni az áldozataikat, mennyi halandó ember dolgozik nekik.  Ez mindig fontos kérdés, hiszen ha elmérgesedne a helyzet, vagy odáig fajulna a dolog, hogy le kell vadásznom őket, figyelembe kell vennem ezt is, hogy ne hagyjak ártatlanokat belekeveredni a dologba. Persze egy ilyen kisebb vámpírközösségbe sosem könnyű észrevétlenül bekeveredni, főleg ebben a városban, ahol minden szál egy helyre fut össze, és önjelölt királyok irányítják a kiemelt réteget. De szerencsére hamar adódott számomra egy jó lehetőség, amit ki is használok. Egy jótékonysági parti, amire egyértelműen nem kaptam meghívást, de ez engem soha nem tartana vissza. Mivel a feltűnést teljes mértékben kerülöm, pincérnek álcázva, a személyzettel együtt jutok be, aztán első dolgom levedleni a fekete-fehér hacukát, kiengedni a szoros kontyba tűzött hajam, majd elvegyülni a vendégek között. Egy tálca pezsgőt hordozgatva körbe aligha tudnék szóba elegyedni a kiszemelt alanyokkal. Leszámítva hogy itallal kínálom őket. Jómódú, adakozó, újgazdag ifjú araként viszont annál könnyebb dolgom van. Egyik csoporttól a másikig járok körbe egy pohár pezsgővel a kezemben, amitől közlékenynek és közvetlennek tűnhetek, de inkább vagyok jó hallgatóság. Az egyik beszédes kedvű fickó se szó se beszéd, el is veszi a kezemből az italomat, és az utolsó cseppig megissza. Csak udvariasan mosolygok, majd fordulok egyet, hogy a új pohárkát szerezzek magamnak, de abban a pillanatban lefagyok. Ilyen ritkán van velem, de most néhány röpke másodpercig csak meredek előre a terem másik felére, ahol Jake álldogál, látszólag beszélgetve valakivel. Jake. Mégis hogy kerül ide? A partira, a városba. Ez nem lehet igaz. Hátrálni kezdek. Talán még nem látott meg. Vagy ha mégis, akkor még reménykedhetek benne, hogy nem ismert meg, nem igaz? Hiszen most vörös vagyok, ő többnyire szőkének láthatott eddig. Bár tiniként sem voltam mindig az. Beiszkolok a legközelebbi folyosóra. Át kell gondolnom, hogy mit tegyek. Atyaég, olyan régen láttam utoljára. Nem változott sokat, talán ha lehet, még egy kicsit férfiasabb lehet. A szívem sebesen ver a mellkasomban, de egyelőre nem tudom, minek kéne ezt betudnom. Egy részem örül, hogy látja, másfelől viszont ebből semmi jó nem sülhetne ki. Nem lenne szabad itt lennie, nem találkozhatunk. Okkal jöttem el. És ez most egyáltalán nem alkalmas. Vissza kellene mennem a dolgomat intézni, de az csúnyán elszúrna mindent, ha odajönne, és leleplezne. Talán legjobb lenne inkább lelépnem. Az a legbiztosabb.
- Mrs. Andrews - szólít meg valaki váratlanul az aktuális álnevemen. A hang irányába fordulok, az egyik korábbi beszélgetőpartnerem közelít szélesen mosolyogva. – Hát itt van! Már aggódtunk, hogy meglépett. Ugye tudja, hogy tartozik nekem még egy tánccal? – Villant rám egy csibészes mosolyt. Az ötvenes éveiben jár, de az a fajta, aki nem szűnik meg a korral nőcsábásznak lenni. Először szabadkozni akarok, de végül meggondolom magam. Talán ez a legjobb módja, hogy észrevétlenül ismét elvegyüljek. A tánctér úgyis elég zsúfolt. És sajnos még nem végeztem itt.
- Persze, menjünk – nyújtom a kezemet megadóan, és el is vezet. Szerencsére egész mélyen besodródunk a táncolók közé. Talán még van remény, hogy megúszom ezt az estét.
- És mondja csak, mi a helyzet Mr. Andrews-zal? Nem tudta elkísérni ma este? – érdeklődik a fickó, de csak szórakozottan motyogok rá valamit. Nem szoktam ilyen összeszedetlen lenni, de erősen akadályoz a koncentrálásban az, hogy a nyakamat nyújtogatva keresem Jake-et a tömegben. Vajon hová tűnhetett? Hazament?


Ticking Bomb • 554 • - • ©





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
♔ The Garden.
► Age :
710
► Total posts :
692

BLOODSUCKER †


TémanyitásTárgy: Museum of Art Pént. Júl. 18, 2014 2:29 pm

▲ ▲ ▲
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Museum of Art

Vissza az elejére Go down

Museum of Art

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Francia negyed-