Az eddigi ezer évem alatt mindig is a nagy gonosz hibridként éltem mások tudatában, aki rettegésben tart mindenkit, s talán mindezt a mérhetetlen paranoiája miatt. Bármennyire is furcsa lenne másoknak ezt hallani, élveztem a gonoszságot és a hatalmat. Valamilyen beteges oknál fogva abban leltem örömöm, ha megfélemlíthettem másokat és vérfürdőket rendezhettem saját magam szórakoztatására. Ezeknek a tetteimnek azonban előzményei is voltak, amikkel mások nem akartak szembe nézni, vagy csak tényleg ennyire jó színész vagyok, hogy nem vették észre a bennem lakozó fájdalmat, mely napról-napra emészt fel egyre jobban. Senki sem láthatja, mennyire törékeny vagyok valójában leszámítva egyetlen személyt, aki oly elsöprően érkezett az életembe, hogy szinte el is felejtettem a szörnyen végződő kapcsolataimat.
Bár az elején még nem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló érzelmek fognak Camille-hez fűzni, vagy hogy olyan érzéseket fog kiváltani belőlem, mely arra ösztönöz, hogy fejvesztve rohanjak, ha azt érzem, hogy egy kicsit is veszélyben van. Nem emlékszem, mikor érhettünk el egyáltalán erre a pontra, de tudtam, hogy ő megért engem, és látja bennem a maradék jóságot. Ez talán ostobaság volt, hisz Elijah is régóta próbálkozik azzal, hogy előcsalogassa belőlem a régi felemet. Bár bátyám részéről kezdtem meginogónak érezni a belém fektetett bizalmat, Cami mindig kihozta belőlem a legjobbat. Talán ezért is szerettem annyira a társaságában lenni.
Ahogy felszakítottam az idegen bőrét éles fogaimmal, megfeledkeztem mindenről, beleértve azt is, hogy jelen van az egyetlen személy, aki előtt nem szabadna ilyet csinálnom. Még ha akartam volna, sem tudtam volna fékezni indulataimat, így hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek, miközben erősen a vámpír kezeibe markoltam és hosszasan ittam a vérét nagy kortyokban, miután megpecsételtem a vérfarkas méreggel. Legszívesebben végignéztem volna szenvedésének minden egyes pillanatát, de más dolgom volt estére.
Gyilkos hangulatomból Camille hangja rángatott vissza a valóságba, ahogy kimondta a nevemet. Bár csak tompán hallottam az amúgy is halk hangját, kissé csalódottan és haragosan csengett számomra az az egyetlen szó is. Lassan az ég felé emeltem tekintetemet, miközben egy elégedett mosolyt engedtem meg magamnak, majd egyszerűen csak elengedtem a férfit, és hagytam, hogy a földre zuhanjon, s szánalmas tekintettel nézhessek le rá.
Miután Camille-hez siettem, hogy szorosan magamhoz öleljem, kezdett kitisztulni az elmém. Szerettem volna hosszú percekig csak állni vele, azonban nem sokkal később kibontakozott ölelésemből, így egyet hátra is léptem, hogy megszüntessem az esetleg zavaró közelséget kettőnk között. Próbáltam ismét felvenni a közömbösebb arcomat, miközben hátul összefogtam a kezeim és kihúztam magam.
- Megérdemelte, amit kapott – vágtam rá szinte rögtön, ezzel alig hagyva, hogy befejezze a mondatot. – Bántani akart téged – tettem hozzá, amit aztán kicsit meg is bántam, hiszen akár félreérthetően is hangozhatott.
Talán mélyen legbelül tényleg azt éreztem, hogy Camille-t mindenkitől meg kell óvnom, valami oknál fogva, sosem vallottam volna be ezeket senkinek, főleg, hogy még magamnak sem mertem. Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy azzal tudnám leginkább megvédeni Cami-t, hogy megszakítok vele mindenféle kapcsolatot, s ezt a felvetésemet ott állva az éjszaka leple alatt ismét fontolóra kezdtem venni. Úgy éreztem, én magam jelentem rá a legnagyobb veszélyt. E gondolataim miatt zavartság tükröződhetett arcomról, mert képtelen voltam leplezni a vívódást, mely épp akkor zajlott lelkemben.
Gondolataim fogságából Camille szavai rántottak vissza a valóságba, amire ismét a szemeibe néztem.
- Persze – válaszoltam, miközben az aggodalom szikrája pattant bennem ismét, ahogy végig mértem a lányt, hisz látszott rajta, hogy nincs túl jól.
A következő kijelentése pedig meg is erősített ebben, de mielőtt válaszoltam volna, fél kézzel belékaroltam valamiféle támaszt nyújtva neki, mert attól féltem, hogy bármelyik pillanatban összeeshet az állapota miatt.
Akárhogy is próbáltam kifejezéstelen arccal figyelni minden mozdulatát, nem voltam benne annyira biztos, hogy ez össze is jött. Vetettem egy újabb pillantást a nyakára.
- Nem. Erre tudok egy sokkal egyszerűbb megoldást.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, beleharaptam saját csuklómba megnyúló szemfogaim segítségével, majd Cami elé tartottam a kezem.
- Jobb szeretném, ha elkerülhetnénk a kórházakat, főleg azzal a sebbel a nyakadon – szólaltam meg közben újra, mielőtt még tiltakozni kezdhetett volna. Ő is beláthatta, hogy érdekes kérdéseket vetett volna fel a nővérek számára a harapás nyom a nyakán.
- Camille – kezdtem bele újra, egy rövid csend után. – Nem akarlak ma éjjelre egyedül hagyni. Kérlek, gyere haza velem – néztem rá elszántan, ami jelezte számára, hogy nemleges választ nem fogadok el.
Féltem, hogy ezek után esetleg ismét történne vele valami. Nyugtalanító dolgok történtek a városban az utóbbi napokban, és nem akartam, hogy pont Cami essen áldozatul, főleg az én hibámból ne. Hisz ki tudja, kinek váltam ismét célponttá. Az aggasztóbb tényező azonban az volt, hogyha a felvetéseim igazak, megtalálták az egyik gyenge pontomat. Nem bírnám ki, ha Camille-nek miattam esne bántódása, s legalább ezen az estén akartam magam mellett tudni, amíg ilyen állapotban van. Örültem volna, ha ebből az egy éjszakából többet varázsolunk, de felnőtt nő, és nem kényszeríthetem semmire.
Ambivalens érzéseim támadtak ismét, ahogy befészkelte magát tudatomba az a tény is, hogy el kellene őt engednem, ha ma nem is, holnaptól. A fejembe vettem, hogyha máshogy nem megy, akkor előveszem a durvábbik felem, amely miatt egy életre megutálna. Így talán kevésbé fájna neki, és nem tiltakozna a döntésem ellen.

♡ | ©

A Hayley-vel való találkozásom után a napom hátralévő részét inkább otthon töltöttem egy üveg whisky társaságában, mintha bármi hatása is lenne rám egy-két pohárnak. Azonban mindenképp kellett valami, amivel elfoglaltam magam, hiszen nem sokon múlt, hogy visszamenjek, és ott helyben végezzek a gyermekem anyjával, amiért elvette tőlem Hope-ot. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy Elijah mély érzelmeket táplál iránta, én pedig nem szerettem volna még jobban magamra haragítani bátyámat, azt hiszem, épp elég volt Gia halála, amiért biztosra vettem, hogy még kapni fogok. Talán jobb is, hogy egyedül voltam otthon, mert nem lett volna jó vége a beszélgetésünknek. Az utóbbi időben nem alakultak túl jól a dolgaim, nem akartam Elijah-t is elveszíteni, így viszont még reménykedtem, hogy megbeszélhetem vele ezt higgadtan.
Sokáig gondolkoztam rajta, hogyan oldhatnám meg a Hope dolgot, végül arra jutottam, hogy muszáj lesz segítséget kérnem valakitől, aki jóban van Hayley-vel. Akiben megbízik, és akire képes lenne rábízni a lányunkat. Egyetlen ilyen név ugrott be szinte azonnal, Rebekah. Nos, eljött az idő, hogy segítséget kérjek a húgomtól, bármit is akar majd cserébe. Bár reményeim szerint nem utál annyira, hogy képes legyen végig nézni a szenvedésem, amit a lányom hiánya okoz. Hiszen bármennyire is próbáltam magamba fojtani az érzéseimet, Hope nélkül teljesen elvesztem. A gondolat pedig egyenesen az őrületbe kergetett, hogy helyettem Jackson tarthatja a karjaiban az én lányomat. Cselekednem kellett.
Gondolataim fogságából az rántott vissza, hogy megcsörrent a telefonom. Először fel sem akartam venni, mert nem voltam túl jó hangulatban, azonban mikor megláttam Camille nevét a kijelzőn, azonnal meggondoltam magam.
Lehúztam a pohár maradék tartalmát, majd letettem az előttem lévő kisasztalra, ezzel párhuzamban pedig felvettem a telefonom.
- Camille – szóltam bele, mielőtt bármit is mondhatott volna.
Hangomon lehetett hallani, ahogy kissé elmosolyodtam elégedetten, miközben kényelmesen hátradőltem a kanapé támlájának. A mosolyom azonban hamar eltűnt az arcomról, ahogy meghallottam, amit mondd, összeszorítottam az állkapcsom és feszültem vártam, hogy befejezze a mondatot, viszont ez nem történt meg.
- Cami? – kérdeztem akkor már kissé aggódva, viszont válasz helyett, csak baljós hangokat hallottam, amik jelezték számomra, hogy ücsörgés helyett indulnom kellene.
A telefonomat ledobtam magam mellé, miközben felálltam és idegesen indultam el az említett helyre. Szuper gyorsaságomat bevetve szeltem az utcákat, hogy még időben odaérjek. Belegondolni sem mertem, mégis mi történhetett. Az időzítés sem lehetett volna ennél alkalmasabb, de nem gondolkozhattam most feleslegesen a problémáimon, mert Camille-re kellett koncentrálnom. A többi várhat.
Mikor a St. Peter közelébe értem, hallottam egy kisebb sikolyt, azonban ez csak a másodperc tört részéig tartott. A szívem hevesebben vert, mint valaha, és egy pillanatra elkapott a félelem érzete, ahogy megfordult a fejemben, hogyha nem teszek semmit, elveszíthetem Cami-t. Ha ez még nem következett be egyáltalán, viszont azt sosem bocsátottam volna meg magamnak.
Ahogy lefordultam a Burgundy utca felé, az a kép tárult elém, hogy egy ismeretlen férfi Camille nyakát fogva szorítja a falhoz. Forrt bennem a düh, és azt hiszem, az arcomra volt írva abban a pillanatban minden érzésem. Haragosan figyeltem a férfit, miközben összevontam a szemöldököm és gyilkos tekintettel néztem rá, miközben ökölbe szorítottam kezeim.
- Azonnal ereszd el! – szólaltam meg indulatosan, mégis egész normális hanglejtéssel, bár nem sok kellett, hogy üvöltözni kezdjek az utcán, ezzel felébresztve mindenkit.
A vér illata megcsapta az orrom, amitől csak még inkább kezdtem elveszíteni a fejem, hiszen egyértelművé vált számomra, hogy nem először nyúlt hozzá Cami-hez. Mikor a férfi felém fordította a fejét, akkorra már elsötétült tekintettel és aranyló íriszekkel néztem rá.
- Lám-lám, a híres hibrid is megérkezett – mosolyodott el gúnyosan, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta.
Mindenféle válasz nélkül megjelentem előtte és megragadva a nyakát a szemközti ház falának vágtam a támadót. Elborult elmém miatt képtelen voltam felmérni a helyzetet, nem láttam tisztán, így egy percre azt is elfelejtettem, hogy talán vissza kellene fognom magam. Erre azonban képtelen voltam, hisz a vámpír – akinek akkorra már vörösre változtak szemei – egy olyan személyre emelt kezet, akiért bárkivel szembe néztem volna.
Mire a férfinek sikerült felállnia, már újra ott voltam előtte, mielőtt még el tudott volna menekülni, vagy esetleg nekem támadt volna, ha ennyire ostoba.
- És neked mi az utolsó kívánságod? – húztam fel a pólójánál fogva, miközben a falnak nyomtam.
Mielőtt megszólalhatott volna a nyakába haraptam olyan erősséggel és olyan mélyre, hogy felüvöltsön a fájdalomtól. Pár másodperc után engedtem csak el, majd szánalmasan méregettem, ahogy a földön ülve a nyakához emelte a kezét.
Egy beteges vigyor jelent meg az arcomon, mely által kivillantak szemfogaim. Végtelenül élveztem a helyzetet, és bár legszívesebben letéptem volna a fejét, úgy éreztem, jobb büntetés neki, ha hagyom szenvedni a láztól és a hallucinációktól, amit a harapásom okoz neki. Nem akartam, hogy békés halála legyen.
- Rossz farkassal kezdtél ki – nevettem el magam egy kicsit, viszont válaszul már csak egy haragtól csillogó szempárt kaptam, aztán mintha ott sem lett volna senki, eltűnt pillanatok alatt.
Egy ideig csak álltam Cami-nek háttal, végül már úgy fordultam felé, hogy ne kelljen látnia a valódi arcomat. Próbáltam letörölni a vért ajkaimról és államról, bár biztos voltam benne, hogy nem sikerült teljesen. Különösebben ez viszont nem érdekelt.
Gyors léptekkel tértem vissza az út túloldalára és aggódva fürkésztem a nő arcát, miközben fél kézzel a füle mögé tűrtem a haját.
- Mondd, hogy jól vagy – szólaltam meg kicsit halkabban, majd tekintetem átvándorolt a harapás nyomra, amitől ismét eluralkodott rajtam a düh.
Borzasztó érzés volt tudni, hogyha egy perccel később érkezem, akkor lehet, már nem lett volna időm segíteni neki. Automatikusan magamhoz öleltem Cami-t, amitől sikerült valamennyire megnyugodnom, hiszen a karjaimban tarthattam, és egy jó ideig még nem is akartam elengedni. A megnyugvásom azonban hamar elillant, ahogy befészkelte magát tudatomba a tény, hogy talán azok után, amit tettem haragudni fog rám, még akkor is, ha őt védtem.
Megint nem tudtam féken tartani magam - talán meg sem érdemlem Camille-t...

♡ | ©