Szívesen figyelmen kívül hagytam volna a kérdését, de jól tudtam, hogy nem tehetem meg. Nem akartam Godricra gondolni, száműzni akartam őt a fejemből, és ugyanakkor azt is szerettem volna, ha Klaus nem tudja meg, hogy róla van szó. Talán még nem törte meg a köztük lévő kötődést, de megfordult már a fejében, és én biztos voltam benne, hogy Klaus is érzi, hogy labilis, és nem számíthat majd rá örökké. Bármennyi haragot és csalódottságot tápláltam a férfi iránt, bajba nem akartam keverni.. mégis felelnem kellett, ám mielőtt megtettem volna, kétszer is megköszörültem a torkom, és olyan zavarba jöttem, hogy semmi kétségem nem volt felőle, Klaus tudja, hogy kényes számomra ez a téma. - Godric volt a másik. - jelentettem be fakó, erőtlen hangon, és a névre máris megvonaglott a gyomrom, majd apróra zsugorodva állt görcsbe. Az utolsó csepp vért is kiittam a pohárból, és igyekeztem nem túl erősen szorítani két markom között. Nem akartam rendetlenséget csinálni, és talán Klaus nem is bánta volna, ha néhány üvegcserép éktelenkedik a padlón - hiszen az alkalmazottaira számíthat ilyen helyzetekben -, én nem akartam még kínosabb helyzetbe sodorni magam. Kezeim már így is remegtem, ajkamba kellett harapnom, hogy legalább az ne görbüljön lefelé, mint egy kislánynak, aki épp sírásra készül. Erősnek éreztem magam, igencsak büszke voltam, hogy még mindig bírom ép elmével, és csak néha törtem meg. Több volt ez, mint amit bárki elvárhatott tőlem, és ez némileg örömmel töltött el, de a sok aggály és félelem beárnyékolta a mindennapjaim, és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor éreztem magam az elmúlt hónapok során igazán felszabadultnak, s boldognak. - Igazság szerint én... nem tudom. Ketten, vagy hárman? Talán többen. Nem láttam őket, csupán a hallásomra hagyatkozhattam. Minél előbb ki akartam jutni, mielőtt még belém is golyót eresztenek. - Vallottam be, és kissé félénken mosolyogtam rá, mintha attól félnék, leszid, amiért nem eredtem a vadászok után. Azonban tudtam, hogy ezt nem mondaná, végtére is Godricot megmentettem, ő pedig nem akarhat még több hibridet elveszíteni, úgy is olyan kevés van belőlünk.  Amint kimondta a szavakat, rögtön ígéretnek vettem őket, és többé nem féltem. Amit Klaus mond, azt komolyan kell venni, mert az úgy is lesz, ahogy ígéri. Meg fogja oldani, ha nélkülem, hát nélkülem, ha a segítségem kéri, szívesen belemegyek, nem vagyok egy gyáva nyúl, belevaló lánynak bizonyulok, és nem hagyom cserben. Hinni akartam benne, hogy tényleg komolyan vesz, még reménykedtem is, hátha az egyik legkedvesebb hibridjévé válok. Hiszen én még mindig úgy tekintettem rá, mintha a második apám volna, egy furcsa, régi korabeli kapocs lenne köztünk. Tisztelem, de ugyanakkor tartok is tőle, de a szeretetem iránta nem kérdőjelezhető meg, szent és sérthetetlen. Csak bólintottam, nem feleltem semmit, nem kellett. Szavai még akkor is ott csengtek a fülemben, mikor már elhallgatott, és néhány másodperces csönd állt be köztünk. Azonban ahogy én nem, úgy ő sem nem akart habozni, rögtön a tárgyra tértünk, és ettől fontosnak és nélkülözhetetlennek éreztem magam. Fellelkesülve fogadtam el tőle az italt, kellemes érzéssel árasztott el az alkohol, amint belekortyoltam. A dicsérete még inkább jó kedvre derített, majd kicsattantam, és vigyorát viszonozva görbültek felfelé ajkaim, hogy ezzel az apró gesztussal fejezzem ki, ahogy neki az én szavaim, úgy nekem az ő szavai is roppant mód jól estek. Nem kellett több, úgy éreztem szavak nélkül is megértjük egymást, és ez nem csak a kötődésnek volt köszönhető, részemről biztosan nem. - Természetesen. Megteszek mindent, amit csak lehetséges, az ügy érdekében. - Magabiztosságom visszatért, hangom sem volt már egy elveszett lányé, gyakorlatiasan feleltem, és azon kaptam magam, alig várom, hogy elkezdhessem teljesíteni a rám bízott feladatot. Hirtelen feltett kérdése azonban lelohassza a lelkesedésem, elkomorulok, összeszorított ajkakkal meredek rá egy pillanatig, aztán illedelmesen elmosolyodok, de szemem nem éri el a mosoly, az sötéten villan meg a fájdalomtól. - Felfogadtam hozzá egy nővért, vele biztonságban van, érti a dolgát. Az egészségi állapota romlik, de erős, és az orvosok még hosszú hónapokat jósolnak neki. Élünk a legtöbb lehetőséggel, annyit hozunk ki a maradék időből, amennyit csak lehet! - fejeztem be végül biztatóan, ámbár hangomból kicsendült a veszteség, ami ugyan még nem ért el, de úton volt, és sürgetve robogott, hogy apám életére törve mutassa meg nekem, az emberek törékenyek, és életük múlandó, miközben mi, természetfölötti lények ebből a magunk részéről nem érzünk semmit. Igyekeztem nem figyelembe venni a bosszantó "amennyiben" szócskát, hiszen bíztam magamban, és tudtam, hogy véghez fogom vinni a feladatot, zavart, hogy ő kételkedik bennem. Tudtam, elfogadható és értettem is, miért tette, mégis bántott. Ismételten csak bólintottan, csalódottságomat remekül leplezve. - Nem lesz gond, menj csak. Én azt hiszem visszatérek Mystic Fallsba, mindenesetre köszönöm a meghívást, és... nos, mindent. Viszlát, Klaus! - Azzal én is utána eredtem, ki a bejáraton, és a kocsiba ültem, hátradőlve közöltem a sofőrrel, vigyen haza, és igyekeztem a rádióban játszott dalra összpontosítani. Kiszorítani minden mást a fejemből, csak a zenét befogadni elmémbe.

Az, hogy ott ültem teremtőmmel, Klaus Mikaelsonnal szemben, furcsa érzéseket ébresztett bennem. Egyrészt örültem, hogy feladatot bíz rám, különösen annak, hogy mindezt a városkámban tervezi, ahol közben törődhetek apámmal, és talán még... Godrickal is találkozhatok. Nem. Ez utóbbira nem szívesen gondoltam, nem engedhettem meg magamnak ugyanis a reménykedést. Ez csak apám miatt jó, hazudtam magamnak. És annyira igyekeztem, hogy elhiggyem, hogy végül el is hittem. Azonban ott volt a másik felem is, aki kezdte úgy érezni, hogy nem ismeri ezt a férfit. Nem volt ez olyan rossz, vészjósló érzés, inkább még inkább vágyni kezdtem rá, hogy megismerjem, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez valószínűleg lehetetlen. Talán akkor érez majd némi rokonszenvet az irányomba, ha bizonyítom, hogy amit rám bíz, tudom teljesíteni, és nem okozok csalódást. Mégis feszengeni kezdtem, de nem a jelenléte, vagy a gondolataim, érzéseim miatt, sokkal inkább a kérdés keltett bennem idegességet. Mert azon a délutánon bármi megtörténhetett volna, s ha én nem vagyok ott, Godric már nem élne. - Igen. Fatölténnyel. Meg kell jegyeznem, ha én nem vagyok ott, egyel kevesebb hibrided lenne. Kevesen múlt csak, hogy el tudtunk menekülni. - jegyeztem meg szárazon, és csodáltam, hogy nem remegett meg a hangom. Ámbár egyik lábam görcsös rángatózásba kezdett, így hát átvetettem rajta a másikat, és addig szorítottam össze őket, míg ki nem futott belőlük a vér. Ekkor szúró, zsibbadó érzés adta tudtomra, hogy a vér ismét áramlik a lábaimba is, a rángás pedig elmúlt. Enyhe elégedettséget kezdtem érezni, hogy lám, mégiscsak tudok én uralkodni magamon, ha nagyon akarok! És azt is megértem, hogy ő miért szeretne egy hűséges vérfarkast maga mellé. Akiből talán később hibridet csinálhat, s nyilvánvalóan nem akar még egy olyan esetet, mint ami már megtörtént. - Nem akarsz pórul járni, mint Tyler Lockwooddal. - jegyzem meg halkan, éles fintort produkálva, de szinte rögtön meg is bánom, így inkább a cipőmre pislogok, és remélem, hogy nem mentem megint túl messzire. Jellemző, hogy éppen akkor tör ki belőlem minden egyes gondolatom, mikor lakatnak kellene lennie a számon. Magamban szitkozódok, és miközben zavartan mosolygok, ezúttal nem bokán rúgni szeretném magam, hanem arcul csapni. A mazochizmus nem az én asztalom, most mégis boldogan fogadnám a fájdalmat, ha csöndben tudnék maradni tőle. Nem botránkozhatok meg "második apám" előtt, ha úgy tetszik.. Mégis örültem valahol a lelkem mélyén, hogy csöndben tudtam maradni, vagy legalábbis időben elhallgatni. Mondhattam volna szörnyűbb dolgokat is. Mint mondjuk "Áh, értem, nem akarsz még több szabaddá vált hibridet lemészárolni" vagy "Nem akarod a másik fickónak is hidegvérrel megölni az anyját". Persze értem én, mit miért tett, mégis megfordult a fejemben, hogy apám életét veszi el még idő előtt. Egy gyors fejrázás, újabb zavart mosoly, s megint neki szenteltem a figyelmem. - Persze. Hogy juthatott volna másnak az eszébe? A legjobb tervek a te fejedből pattannak ki, Klaus. Én pedig tényleg minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek neked ebben. Nem lesz gond. Meg fogom győzni a fickót, ha pedig nem alkalmas a feladathoz, majd keresek egy másikat! - Magabiztosan ejtettem ki a szavakat, hiszen bármit is szánt annak a farkasnak, a hűség számára a legfontosabb, csak akkor bízhat meg benne. Merem remélni, hogy engem se véletlen hívott ide, nem mintha sokat tudna rólam, de adott választási lehetőséget - talán akkoriban még nem gondolta komolyan -, s végül én döntöttem. Hibrid akartam lenni, s ezzel ő is tisztában van. - Talán csak annyi, hogy mennyi időm van? Minél hamarabb véghez akarom vinni a feladatot, de azért mégis segítene, ha adnál egy konkrétabb időpontot. Ha jól sejtem, minél előbb lenne szükség a farkasra. Néhány hét... talán? - Kissé elbizonytalanodtam, és aggódni kezdtem, hogy mégsem sikerül időben teljesíteni a kérését. Mi van, ha a férfi nem vérfarkas? Vagy nem megy bele ilyesmibe? Ha nem találok mást? Igyekeztem kiverni ezeket a fejemből, és egy pillanatra azt kívántam, ne vegye észre a hangomon, az arcomon, s ne olvassa ki a tekintetemből ezt a megingást. Neki nem egy félénk kislányra van szüksége, hanem ereje tejében lévő hibridre. Igyekeztem ezt magam előtt látni, hogy úgy beszélek, viselkedek, gondolkodom, ahogy néhány perccel ezelőtt. Ezt kell csak megtartanom, és nyert ügyem lesz.

Örömmel töltött el, hogy átléphettem Mystic Falls városhatárán, de ugyanakkor görcsben állt a gyomrom apám miatt. Magára hagyni... Tudom, hogy baja nem eshet, ám mégis rettegek. Az idő azóta a sarkamban van, mióta kiderült a betegsége, és szívem szerint a nap minden egyes percében mellette lennék, a kezét fognám, hallgatnám nehézkes szuszogását, és nem mozdulnék a közeléből. De nem bírom. Képtelen vagyok mindig annak a háznak a fedele alatt lenni, amit otthonomnak kéne neveznem. Egykor annak is tartottam, egy otthonnak, ahová szívesen térek haza, ahol nincs semmi keserűség és sehol sincs nyomasztó hangulat, ami rád telepedik, és levegőhöz sem enged jutni. Minden megváltozott, és ez óriási hatással van rám, mondhatni más ember lettem, komolyabb, már nem szívesen járok el otthonról bulizni, az alkohol nem szórakozásként szolgál, sokkal inkább egy menedék, amitől agyamra édes, kellemes köd borul, s ez megakadályoz abban, hogy állandóan egy valamin kattogjak. Nem akarom ezt, nem akarok attól rettegni, hogy épp akkor történik vele valami, amikor nem vagyok ott. Persze kárt nem tehet magában, nem eshet külső tényezőtől baja, ott van vele a nővér, akit felfogadtam mellé ilyen esetekre, de belepusztulnék, ha arra térnék haza, hogy ő már... nincs többé. Mit kezdenék akkor? Talán magam mögött hagynám a várost. Mindörökre. Ki akar egy olyan helyen élni, ahová nem köti semmi? Miért maradnék ott? Godricra nyilvánvalóan nem számíthatok úgy, mint hittem. Nem olyan biztos pont már az életemben, mint Klaus. Apám sem az többé, bármelyik pillanatban elveszíthetem. Ahogy Godricot is, a különbség csak annyi, hogy vele pusztán a kapcsolatom szűnik meg, a szíve még dobogni fog, jóllehet nem értem. Valami fáj a mellkasomban, mikor erre gondolok, talán a szívem szorul össze. Nem bírok el több fájdalommal. Mi van, ha a következő csalódásnál nem látom többé értelmét az életnek.. De hát ezért vagyok most itt. Hogy teljesítsem egy küldetést, ami nyilvánvalóan leköt majd annyira, hogy ne agyaljak a sérelmeimen és azon, amitől nyilvánvalóan össze fogok törni, ha bekövetkezik. Ha úgy látom többé, hogy nincs cél, ami a szemeim előtt lebegjen, hát kreálnom kell magamnak. Annyi szent, hogy én nem az a típus vagyok, aki csak úgy feladja mindenféle küzdelem nélkül. Elvégre ha egyszer már emberfeletti lény vagyok, ki kell használnom a különleges adottságaim, és nem hagyni, hogy kárba vesszen mindaz, amit a szüleim hátrahagytak, s amit ebből Klaus teremtett. Valami furcsa módon képes vagyok úgy gondolni rá, mint egy második apára. Talán nincs köztünk olyan erős kötelék mint egy normális apa és lánya között, de egy része, a vére bennem van, még ha már a sejtjeimbe ivódott is olyan mélyen, hogy azt semmi se mutathatja ki. Miatta lettem, ami, és ez lényegében a személyiségemen is változtatott egy kicsit. Mosolyognom kellett haloványan a gondolataimon, de közben eljutott a tudatomig az is, amit teremtőm mondott, a hozzám intézett szavai szabályosan beáradtak a füleimen, és az agyamra égtek, hogy ne felejtsem el őket még véletlenül se, és emlékezzek rá, még ha szörnyű új élmények is várnak rám hazatérésem után. Miután elküldi a fiatal nőt, hogy lássa el a sebét, amit Klaus először egy késsel, majd a fogaival tépett fel, elszégyellem magam, mintha tényleg az apám szidna meg türelmetlenségem miatt. Az ajkamba haraptam, és enyhén leszegtem a fejem, pilláim lesütve mormoltam a halk szavakat. - Bocsánat! - Többet mondani sem akartam, gondolatban bokán rúgtam magam a nagy lepcses számért. Miért nem tudtam csak türelmesen ülni, és várni, amíg ő maga nem tér a tárgyra? Elvégre nem sietek én annyira, hogy ne tudjak még két percet várni, vagy akár többet is. Az idő hiába liheg a nyakamba, ennyire még én sem rohanok. - Hallgatlak, Klaus. - tettem hozzá még mindig suttogásnál alig hangosabban, és inkább kortyoltam a vérből, nehogy megint többet mondjak a kelleténél. Tényleg tisztelem őt, nem kételkedhet bennem, és ezt bizonyára ő is tudja. Nem csak hogy élvezem a kötődést iránta, de remélem, hogy soha nem szűnik meg, szükségem van rá, hogy valakihez fűzzön valamiféle kapocs, kevésbé érzem magam nyomorultnak, most sem éreztem szükségét, hogy körülöleljem magam a karjaimmal, és megpróbáljam összetartani a testem és a lelkem, ne hulljak darabokra mesterem szemei előtt. Máskor talán ezt tettem volna, elrejtőzve a világ elől, de itt, a közelében esélyem sincs arra gondolni, hogy mi bánt és mi okoz fájdalmat. Koncentrálhatok a szavaira, a hangjára. Enyhén felvontam a szemöldököm kíváncsiságomban, és egy apró mosoly bújt meg a szám sarkában kérésére. - Ó, rendben! - feleltem óvatosan, és gyorsan végigfuttattam mindazt, ami a városban történt, mióta Klaus elment. Elsősorban Godric jutott eszembe, de nem tudtam, őt ez mennyire érdekelheti. A hasonmásról, és a szőke vámpírnőről nem sokat tudtam, vagy a Salvatore testvérekről. Homlok ráncolva várattam vagy fél percig, mire összekapartam a bátorságom, és kissé bizonytalan, mégis valamiképp határozott hangon közöltem vele az észrevételeim. - Nem tudok valami sok információval szolgálni neked. A legtöbb időt apámmal töltöttem, de... Összefutottam egy másik hibrideddel is a minap. Még a múlt héten. Én... nem tudom hogyan mondjam, mert nem igazán értettem a jelenetet. Rálőttek. Az erdőben. Nem történt semmi baj, de tudod, kissé a frászt hozták rám. Azt hittem mindketten odaveszünk. - Nagyot nyeltem az emlékek áradatára. Emlékszem, hogy éppen a lövések előtt a mellkasom sajgott, könnyek gyűltek a szememben, s mikor már azt hittem a fájdalom megöl, a rémület a torkomat kezdte szorongatni, mikor megláttam Őt a földön fekve. Összeszedtem minden erőm, úgy pillantottam fel Klausra, mintha nem érintene rosszul, hogy erről kell beszélnem. Valójában nem is a hirtelen ott termett vadászok akasztanak ki, sokkal inkább az, hogy az eset óta nem láttam Godricot. Mintha rám haragudna azért, hogy majdnem meghalt, holott én mentettem meg őt. Bár talán az borította ki, hogy ráerőltettem, hogy a véremből igyon, mikor előtte csaknem darabokra törte a szívem az önbecsülésemmel együtt. Zavar, hogy ennyire tőle függtem, s erre csak azután ébredtem rá, hogy durván megsebzett. Úgy éreztem, sikerült a kellő alakítást nyújtanom, legalábbis ha Klaus észrevette a zavarom, én úgy tettem, mintha nem is lenne semmi bajom. Csak mert ezt akartam elhitetni magammal. Álltam a tekintetét, mélyen a komoly szemeke pillantva, és újból gondolkodóba estem. Van olyan ismerősöm, aki vérfarkas? - Ami ezt illeti, nem ismerek senkit, aki farkas volna. Ámbár... Nem is olyan régen láttam a Grillben egy fickót. Gyanús volt nekem, és emlékszem, hogy az első gondolatom az volt, hogy nem ember. Ha gondolod, utánaszaglászhatok kicsit, hátha beigazolódik a sejtésem! - A kijelentésem roppant magabiztosnak, rutinosnak tűnt, mintha már számtalan alkalommal társalogtam volna teremtőmmel, pedig ez az első igazi, mióta átváltoztam. Újra felvillant az apró, jelentéktelen mosoly az arcomon, és tudtam, hogy most minden más lesz. Lett egy új célom az életben. Még csak nem is tudja, mennyit köszönhetek neki most, hogy feladatot adott nekem.

Kicsit sem örültem annak, hogy apámat magára kell hagynom, tudtam, minden egyes nélküle töltött idő elvesztegetett, de nem tehettem más. Klaus New Orleans-ba kéretett, s ha akartam volna, sem utasíthattam volna vissza, ámbár minden ellenérzésem mellett mégiscsak örültem, hogy távolságot tarthatok Mystic Falls és köztem. Kész felüdülés volt elhagyni a városhatárt, és az új, ismeretlen város felé tartani, ami bár teremtőm új otthona, számomra mégis idegen. Még sosem jártam itt. A fejemben mindig egy nagyvárost láttam, pontosan azt a képet, amit a képeslapok csillogó lapján látni, de volt a fejemben egy másik kép is, amit csak a filmek és a hallott történetek alapján raktam össze. Bulis helynek képzeltem el, ahol egyik fesztivál követi a másikat, s ahol akkor is kellemes, és igazán jó érzés végigsétálni az utcákon, ha csak helyi lakosokat láthatsz a hétköznapi életükben. Vonzott a hely, különösen azóta, hogy tudomást szereztem arról, hogy mi folyik ott. Boszorkányok elnyomott csoportja, és egy titkos vámpírkirályság bújik meg a színfalak mögött, s mióta Klaus a testvérei oldalán visszatért, már ősvámpír család is rejtve marad az emberek elől. Persze mindez rám nem vonatkozik, és többé már nem is fog. Nemhogy az átlag emberek közül kitűnök, de még az átlag vámpírok, vagy farkasok közül is. Nem mintha panaszkodhatnék emiatt. Én választottam ezt az életet, meg sem próbáltam ellenszegülni Klausnak, vagy menekülni előle. Értelmetlen lenne, de ha nem szerettem volna ezzé a lénnyé válni, inkább haltam volna meg, vagy jobban mondva küzdöttem volna a halálomig, minthogy belekényszerítsenek egy helyzetbe. Azt teszem, amit én akarok! Akár a mottóm is lehetne, mégis ellenszegültem a saját elképzeléseimnek és elveimnek. Akárhogy nézem, Klaus parancsol nekem, nem a saját fejem után megyek, de egy ideje már a világom a feje tetején áll, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna újra talpra állítani, megadtam magam, és elfogadtam az új életet, amit nekem szántak. Meg sem próbáltam tenni ellene, hagytam, hogy az áramlat sodorjon magával, és a furcsa életből még furcsább lett. Halott vagyok, mégis élőbb az apámnál. Elkeseredett fintorra húztam a számat a gondolataimra mintegy válaszképp, és óvatosan a sofőrre pillantottam, aki kész volt, hogy elszállítson egy olyan helyre, ahová már nagyon vágytam. Ott lesz Klaus. Nem mintha elmondhatnám, hogy ismerem, de közel érzem magamhoz, azóta, hogy megpillantottam, és nem csak azért, mert a vére a sejtjeimbe ivódott. Tisztelem őt, hálás vagyok neki azért, hogy különleges lánnyá változtatott, mikor a legnagyobb szükségem volt az önbecsülésemre. Ő adott nekem erőt, és az egészben a legjobb, hogy ezt az egyet senki se veheti el tőlem. Tudtam, hogy valami fontos feladat lesz rámbízva, így hát nehezen bírtam megülni az utasülés kényelmében. Sürgetni akartam a mellettem ülő embert, és meg is tettem volna, ha nem hajtott volna a megengedettnél nagyobb sebességgel. Azt is sejtettem, hogy meg van igézve. Ilyen nyugodtnak ritkán látni bárkit is, a szemében az elszántság még inkább árulkodó volt. Bizonyára meg lett bízva az elszállításommal. Egyáltalán nem bántam, még mindig képtelen voltam autóba ülni az a bizonyos este óta, mikor elcsaptam azt az ismeretlen férfit. Ha tehettem, a két lábamon közlekedtem, néhol emberi tempóval, s a figyelő szemektől távol a szuper gyorsaságot vettem igénybe. Apám lebetegedése óta ráébredtem, hogy nem szabad sietni, nem szabad úgy tenni, mintha állandóan rohanásba lennénk, és főleg nem szaladhatunk csak úgy el az élet mellett, míg az a másik irányba teljes mértékben elkerül minket. A gyaloglás jó volt, volt időm gondolkodni, és a futásra is rászoktam, hogy valamiképp csillapítsam a bennem tomboló érzéseket. Nem beszélve az alkoholról, ami... igencsak fontos része lett az életemnek. Azt hiszem, egy természetfeletti lény sem képes nélküle megélni, bármennyire is jó volt emberi életében. A kocsi mellett elsuhanó tájról a volánnál ülő fickóra fordítottam a tekintetem, s mikor már éppen rá akartam kérdezni türelmetlenül, mégis mikor érünk már oda, befordult és odagördült egy felhajtóra. - Megérkeztünk, hölgyem! - biccentett, és most először láttam rajta némi kíváncsiságot, ahogy az épület felé pillantott. Óvatos mosolyra húzva az ajkaim, biccentettem az irányába, és mielőtt még mozdulhatott volna, vagy szólhatott volna még egy szót, kitártam az ajtót, és kipattantam az autóból. Izgatottan suhantam a bejárathoz, és csak akkor torpantam meg, mikor pontosan előtte ácsorogtam. Hangosan kopogtattam, mert attól tartottam, talán a személyzet emberi és nem hallaná a félénk érkezésem. Jól sejtettem. A csinos lány, aki ajtót nyitott, nem sokkal volt idősebb nálam, talán a húszas éveiben járt, és óvatos mosolyából ítélve, mindenről tudott, ami itt folyik. - Bizonyára Mr. Mikaelson-hoz jött. Kérem, fáradjon beljebb! - invitált be udvariasan, és amint becsukta mögöttem az ajtót, az egyik szoba felé igyekezett, én pedig tisztelettudóan nem mentem utána, míg meg nem hallottam, miről folyik a beszélgetés odabent. Lassú lépekkel indultam én is abba az irányba, az egyik ajtó előtt pedig megláttam a nőt, aki intett, hogy menjek be. Egy nagy lélegzetet szívtam magamba, és lágy mosollyal az arcomon sétáltam a mutatott irányba. Már rég vártam ezt a pillanatot, mióta megkaptam az ominózus telefonhívást. Az ajtó finoman becsukódott mögöttem, a fa tompán és puhán érintkezett a kerettel, és ahelyett, hogy frászt kaptam volna a "bezártságtól", megnyugtató hang volt. Mintha hazaérkezvén a saját szobám ajtaját csuktam volna be magam mögött. A szobában pedig ha mondhatok ilyet, második apám tartózkodott, és ettől csak még otthonosabban éreztem magam itt. Már csaknem kiszökött belőlem egy elégedett sóhaj, mikor teremtőm belém fojtotta a szót, és ülőhelyet kínálva nekem, beszélni kezdett. Helyet foglalva keresztbe fontam a lábaim, összekulcsolt ujjaim a térdemre fektettem, és figyelmesen hallgattam a hozzám intézett szavakat. Az a bizonyos mosoly újra arcomra költözött, szemeim pedig bizonyára csilloghattak az izgatottságtól. - Köszönöm, Klaus, remekül vagyok. Az autókázás nem sok erőm szippantotta le, sőt, talán csak még több energia költözött belém az utam során. - foglaltam össze gyorsan mindazt, amire kíváncsi volt, és igyekeztem rövidre fogni a mondandóm. Elvégre nem éppen énmiattam vagyunk most itt, és hívta össze Klaus ezt a találkozót. Valami fontosan akar mondani, emlékeztettem magam újra. S ekkor veszem csak észre, hogy a nő, aki beinvitált a házba, és mutatta az utat a bizonyára dolgozószobaként fenntartott helyiséghez, itt van velünk egy légtérbe. Nem igazán vettem észre, mikor került ide, lefoglaltak a gondolataim, de... mint az érzékelhető, egyáltalán nem volt ellenemre a jelenléte. - Ühm, köszönöm, elfogadom! - intettem a vérrel megtöltött pohár irányába, és elégedetten fogadtam el a nőtől az italt. Köszönetképpen az irányába pislogtam, és egy bűbájos mosolyt küldtem felé, mielőtt még belekortyoltam volna. Hmm. Finom, sőt, egyenesen ízletes volt. Persze nem lepődtem meg, Klaus ért ehhez, tudja, mi a jó választás. - Szóval... - kezdtem bele, miután ajkaimról lenyaltam a vörös, sűrű folyadékot - Mik a szándékaid velem? - néztem kíváncsian a szemeibe, és ezúttal pusztán komolyság ült az arcomon, miközben a poharat forgattam az ujjaim között.