world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

St. Mark's Hospital

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Jan. 23, 2016 11:42 pm





Juliette & Slate


I'm so sorry..

ღ zene: Trespassing ღ megjegyzés:  -

Egy két végletes szakaszban ingázom, és úgy érzem eközben, hogy mindez megfullasztó eseménysorozat. Én azt mondom neki, hogy tudok számára segíteni, de ő erre fel visszavág, hogy ez nincs így. Én akarom, hogy jobb sorsa lehessen, de ez őt hidegen hagyja, sőt mi több meg is kérdőjelez jócskán. Tekintetében ott ég a düh, a harag, és mindenféle megvetendő féleség, amelyet irányomba táplálhat. Tanácstalanná válok hirtelen, hisz itt már túl kevés a 'sajnálom' szó kimondása, avagy az elrebegett 'bocsánat' hangzása. Hiába bántam meg a tettem, hogy egy szörnyet készítettem belőle véletlen, ha ő maga nem veszi észre, hogy mindez nemcsak az én hibám, hogy nemcsak miattam vagyunk itt eme pillanatban.. Ha nem keveredik rossz helyre, ha nem szenved balesetet, és nem hal meg, akkor most nincs ez. Vámpírként sem kéne élnie, ha a sorsa nem ezt akarta volna, s épp amilyen átoknak éli meg, nos oly nagy áldás is egyben. Ugyanakkor pedig értékelhetővé válhatna, hogy segíteni óhajtok, s bár, ha nem is bocsájt meg, de elismerhetné azt egyetlen percre, hogy ezáltal kissé a hasznára válhatok, ha már ilyen szörnyűséget okoztam. Az első olyan tett az életemben, amelyet megbántam, amelyet jóvá óhajtok tenni, s még ez sem jön össze.. én mondom, hogy ez pech, sőt egy igazi nagy balszerencse, ami azt illeti. Jellemem ragaszkodóan kegyetlenségre hívatott, s bár érzek igen, de akkor sem szokásom kimutatni, de most megteszem, hogy számára kedvezőbb helyzetet teremthessek, de lépten-nyomon kétségbe vonja szavaim hatását. Megértem, hogy nincs bizalma felém, nem is kell bíznia, csak elfogadnia a segítséget, amelyet nyújtani óhajtanék, ha nem lenne ennyire makacs egy nőszemély, de mivel az, nos százszor nehezebb dolgom van. S nem, hogy könnyítene, de egyre csak nehezít.
-Nem, nem gondolom.-Mondom határozottan felszólalva, ahogy állom a tekintetét ez alkalommal.-Én segíteni szeretnék, viszont ön nem hajlandó hajlani erre, így muszáj vagyok taktikát váltani, s olyan szavakkal élni, amellyel meggyőzhettem személyét, de semmit sem fogad el. Kétségbe von, s kérdőre fog. Azt hiszi, hogy számomra könnyű ez? Nem ilyen kegyes, s kedves jellemű vagyok, mármint igen, de nem ennyire érzelmesen.-Magyarázkodom, és próbálom minél jobban meggyőzni őt. Nem tudok mivel előállni, nem tudok ennél jobbat kitalálni. Nem megy már ez nekem.. Viszont, amíg élek fel nem adom, tehát, ha akarja, ha nem, ha szeretné, ha nem, ha óhajtja, ha nem.. Nos, akkor is igent fog mondani nekem. Lehet önző vagyok, de, mint már annyiszor gondoltam, nos az ő javát szolgálom, s nem önös érdekeimet, melyeket ez alkalommal fel sem vetettem.
-Higgye el, hogy mindenhez meg van a magam módszere.-Mondom rápillantva, ahogy egyre inkább az ajtónak nyomom önmagam, azaz a hátamat.-A szakmájában újra tökéletesen dolgozhat, amennyiben sikeresen megtanulja a leckét. Az, hogy én nem tudok leállni, kérem abból fakad, hogy nem is akarok igazából.-Jegyzem meg az utolsó mondatott pluszként, hogy hátha ezáltal most már jobban elhiszi, hogy segíthettek neki. Hiába gondolkozom nincs egyetlen épp ötletem sem, hogy mivel vehetném rá, hogy mivel is érhetnék célt. Tehetetlenek, s lehetetlennek érzem magam. Mit csináljak, hogy igent mondjon? Megrázom a fejem végül, és lezárva a szemeimet immáron lehajtom a fejemet. Nem tudok magammal mit kezdeni. Az érzelmek bennem élnek: tehát fáj ama tényeset, hogy visszautasít minduntalan engemet..


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Vas. Jan. 17, 2016 9:11 pm



Slate & Juliette
Tehát el kellene néznem neki csak úgy azt, amit tett velem, csak mert nem volt szándékos és tőle kellene megtanulnom, hogyan kezeljem a vámpír létet, miközben láthatóan ő sem kezeli épp a legjobban? Nem tudom, hogy ezt mégis hogyan gondolja egyáltalán, én pedig most úgy érzem túlságosan mérges vagyok, hogy józanul gondolkodva képes legyek beszélni vele. Arról már nem is beszélve, hogy a vámpírlét még fel is erősíti az érzéseimet. Pont e miatt rángattam be ide, mert eszem ágában sem volt vele nyílt téren beszélni, hogy a végén még valami még rosszabb legyen az egésznek a következménye. Így is tartok tőle, hogy nem tudom visszafogni a haragomat és az egyre inkább eluralkodó idegességet, pedig isten bizony nagyon igyekszem.
- Nem gondolja, hogy ez egy kissé arrogáns hozzáállás? - szökik fel kérdőn a szemöldököm, hiszen akárhogy is nézzük úgy ejti ki a szavakat, mint aki teljesen biztos abban, hogy csak neki lehet igaza. Azért ezt én nem venném ennyire biztosra. Neki kell minden áron segítenie nekem, miközben önmagát sem képes kordában tartani? Vagy csak nem akarja? De én tanuljam meg a kontrollt? Nekem muszáj, élni akarom a rendes életemet, élni akarom az eddigit, de nem tudom, hogyan és hogy van-e egyáltalán esélyem rá, bármennyi is. A vér túlságosan pulzálón hívogat, ha emberrel találkozom, persze azért is, mert visszafogom magamat és nem engedek a csábításnak sosem. Így viszont azt sem tanulom meg, hogyan kell visszafogottan, de legalább táplálkozni és ezért akar olyan erősen legyőzni a vér utáni sóvárgás.
- És hogyan akarja elérni, hogyan akar rá megtanítani? Azt mondja egyszer képes leszek újra sebészként dolgozni, vagy... arra már nincs esélyem? - a sebészet túlságosan sok vérrel jár. Az is kihívás nekem, hogy a kórházban dolgozzam, de az, hogy e mellett még sebész is legyek egyelőre lehetetlen. Ha azt mondja lehetséges, ha azt mondja ebben tud segíteni, akkor talán hajlok rá, hogy egyáltalán megpróbáljuk. Ettől még nem fogok rá kevésbé haragudni, mert igenis őt tartom a hibásnak azért, ami történt és egyértelműen úgy gondolom, hogy ő tehet a mostani helyzetemről is és még most sem vagyok biztos benne, hogy ezt meg lehet majd oldani bárhogyan is. Túlságosan nehéznek tűnik a feladat a mostani szintemen, hogy valaha is vérző és kiszolgáltatott emberekkel dolgozzam és egy sebész egy pillanatra sem kalandozhat el, egy pillanatra sem szabad megállnom és küzdenem, hogy ellenálljak a sóvárgásnak. Ha megteszem, akkor vége, azzal akár a halálát is okozhatom egy betegnek, azzal pedig nem tudnék elszámolni magamnak sem és a kórháznak sem. Épp e miatt rettegek minden áldott nap, hogy megölök valakit, és aztán másnap vajon hogyan nézek tükörbe?
♫ Wasted ♫ ♥️ Ruci ♥️ Mit tettél? ne ♥️ ©️
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Jan. 09, 2016 7:15 pm





Juliette & Slate


I'm so sorry..

ღ zene: Rada ღ megjegyzés:  -

Klaus oldalán tökéletesen megtanultam azt a szabályt, hogy nem véthettek hibát, hogy meg kell oldanom minden egyes helyzetet, és ezáltal pedig minden feladatot is, míg mostan mégis elszaladt velem az a bizonyos ló, és olyasfajta vétket idéztem elő, amelyet álmaimban sem szeretem volna. Nem, nem Klausnak okoztam kárt, hanem egyedül csupán önmagamnak, s bár ennyiért nem repül a fejem, de mégiscsak erősen bennem él a tudata annak, hogy mivé is tettem ezt a nőt. Egy szörnyeteggé, egy fenevaddá, egy kegyetlen gyilkossá.. Mindezért jól tudom, hogy esdekelnem kell, de mégsem óhajtok összetörten hullani a padló felszínére. Bármit megtennék azért, hogy könnyítsem számára a helyzetet, de olyan elutasító velem szemben, hogy az már szinte meghátrálásra késztet, pedig jómagam az a fajta típusú egyed vagyok, aki a végső esetben sem adja fel. Mindig harcolok, ha kell az életem árán is, bár persze akadnak nyilvánvalóan kivételes helyzetek, mint mondjuk a kínzások megélése, s hogy őszinte legyek ezzel kapcsolatban, nos az Istenért sem akarnék küzdeni, inkább már akkor a halál. Jóval többet érnék el vele, mintsem, hogy tűrjem a szenvedést..
-Én...-Szólalok meg nagyon halkan, hisz valahogy mostan nem jönnek ajkaimra a szavak. Félve pillantok felé, és azt kell mondjam, hogy tőlem teljesen szokatlan módon viselkedem. Általában csendes típusú vagyok, ritkán beszélek, és csak is akkor, ha a gazdám engedélyt ad rá. Míg másrészről tekintve egy kegyetlen gyilkos vagyok, aki nem bánja meg, ha ölni kell, sőt még élvezi is. Emberek életét ontom, s ha kell természetfelettiekét is, hisz mindez csupán Klaus rendelkezésén múlik, illetve részben a magamén is. Viszont mostan ez az egész felállt helyzet más szempontba hozott. Sokkal sérülékenyebbé váltam, és mindent megpróbálok azért, hogy ne vessen meg ennyire, de hiába minden erőfeszítésem, ha mit sem érnek a szavaim.-Igaza van teljes mértékben, hisz lehet képes önmagának is segíteni, vagy esetleg akad más valaki, aki tudná önt támogatni, de én mégis azt mondom, hogy én vagyok a teremtője, ezáltal pedig egyértelműen csendül fel ama helyzetbeli tény, hogy nekem kéne önt eligazítani ebben a világban. Csak általam tudja megállni a helyét, s akármivel jön, vagy áll elő, akkor is nekem van igazam.-Szögezem le egyértelműen. Mindent megteszek azért, hogy elérjem a célomat, s ezáltal támogatni tudjam őt.
-Szerintem egyértelmű.-Mondom halkabban a vártnál, ahogy néha már szinte rá se nézek. Szégyenkezem, valahol talán bűntudatom is van az eset miatt, ami a lelkemre nehezedik mindinkább, de nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem fogom számára azt mondani ezerszer, hogy bocsánat, vagy, hogy mennyire is sajnálom mindezt. Egyrészt felesleges lenne, míg másrészről úgy sem bocsátana meg. Az elmémet úgy öntik el a gondolatok, hogy immáron már szabadulni sem tudok tőlük. A hátamon érzem a hideg ajtó érintését, amelynek nem régiben dőltem voltaképpen neki. Kissé kiráz tőle egyféle ridegség, miközben a nő szavait hallgatom. Igen, igaza van a maga nevében, de én nem bírom megérteni azt, hogy miért kell fakón látni. Attól függetlenül, hogy nekem nem megy, nos neki még mehet. Hisz végül is én nem is szándékozom néha megállni, mert eleve élvezem a gyilkolást.-De lehetséges minden, ha megtanulja kontrollban tartani önmagát, és ezáltal pedig kiküszöböli a csábítást.-Válaszolok csupán ennyit a szavaira, s ezzel válaszra sem méltatom a rám tett megjegyzések kellegét, hisz nem érdekel, mert én az én vagyok, míg ő pedig pusztán csak ő.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Pént. Nov. 13, 2015 9:02 pm



Slate & Juliette
Komolyan nem értem, hogy miért jött ide, hogy miből gondolta, hogy látni akarom, hogy beszélni akarok vele, hogy egyáltalán bármit akarok tőle, hiszen emlékszem rá és ha nem is szándékosan rúgta fel az életemet, ha nem direkt tett tönkre mindent, attól még megtette és én nem fogok hálát rebegni érte ez biztos. Nem kellene itt lennie, mert ezzel is csak felidegesít és ez jelen helyzetben egyáltalán nem jó ötlet, csak összezavarodom tőle, csak megkeveredik a fejem és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Idő kell nekem, hogy feldolgozzam, ami történt és nem az, hogy valaki zaklasson, főleg nem olyan valaki, aki az egészet okozta és kiváltotta. Legszívesebben elküldeném hiába hozott virágot és próbál nekem kedveskedni, attól még nem tetszik... ez az egész, legszívesebben tényleg faképnél hagynám, ha nem én lennék az, aki itt dolgozik és e miatt nem lennék kénytelen maradni és végighallgatni. Talán, ha elmondja miért van itt akkor elmegy és békén hagy, talán... talán képes leszek végighallgatni és a szemébe nézni, pedig eddig ezt nem is igen hittem volna, hogy menne.
- Szóval segítene... és miért gondolja, hogy én nem vagyok képes segíteni önmagamnak? Vagy hogy... nincs más, aki segítene, aki nem ártott előtte? - elutasító vagyok? Hát hogy ne lennék az? Orvos voltam, jó orvos! És most nem mehetek a betegek közelébe, mert meg lenne az esélyes, hogy ne adj isten átharapom valakinek a torkát, vagy rávetem magamat az első friss sebre, amit meglátok. Azt hiszem érthető, ha ezt az egészet nem kezelem valami jól, ha igen totál ki vagyok akadva és nem tudok csak úgy lazán elbeszélgetni vele és elfogadni, hogy netán segíteni akar.
- Tényleg sejtelmem sincs milyen ajánlattal tudna szolgálni. - ami ér is valamit egyáltalán. Nem tudom... igazán nem, hogy mit akar. Nem küldöm el, de leginkább mert elfáradtam és talán így könnyebben túl leszek a dolgon. Csak várom, hogy mit akar, leülve az egyik üres ágyra, ha már ez egy üres és használatlan szoba, még csak be sincs vetve, nem ártunk itt senkinek és semminek a jelenlétünkkel, én legalábbis biztosan nem. Róla már nem vagyok annyira biztos. - Tehát azt mondja tanuljak meg valamit és sajátítsam el, amit önnek nem sikerült? Ez... nem gondolja hogy bután hangzik? Én csak... megmondom őszintén nyugalmat akarok, újra dolgozni rendesen, de ez nem lehetséges és... nem tudom ezen hogyan tudna változtatni. - meg tud állítani, mert vámpír, de ha benne nincs elég akaraterő, hogy magát megállítsa, akkor mit ér az egész? Megtámadok valakit, ő elveszíti a fejét és ő is csatlakozik a helyett, hogy segítene? Ennek... semmi értelme. Más lenne, ha ő kérné, hogy segítsek neki, mert bennem több a kétség, a lelkiismeretfurdalás, ez tény, azért is vagyok ennyire kétségbeesve, de valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy pont ő lenne az, aki segíteni tudna nekem. Mintha egy kettes matekos ajánlaná fel az egyes átlagúnak, hogy na majd akkor ő segít neki, hogy jobb legyen... elég irreális felállás, hiszen a másik se tud sokkal többet az egészről nem?
♫ Wasted ♫ ♥️ Ruci ♥️ Mit tettél? ne ♥️ ©️
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Szept. 19, 2015 10:57 pm





Juliette & Slate



Ha választhatnék, akkor visszamennék a múltba..

ღ zene: Ghost Town, Rock in Rio ღ megjegyzés:  hug

A múlt meg nem változtatható, el nem nyomható, meg nem szüntethető, s el nem feledhető. Egy örök tényező, melytől nem szabadulhatunk meg könnyedén, mellyel együtt kell élnünk minden egyes nap, s melyet el kell fogadnunk minden körülmény között, mint egykori történést. Történt, ami történt, s volt, ami volt.. Hibákat hibákra halmozunk, s mindeközben azon töprengünk, hogy miért ismételjük meg önmagunk, hogy miért nem törölhetjük el a múlt aggályait, hogy miért nem léphetünk egyszerűen csak túl rajta. A múltban élünk, rágódunk, kínozzuk önön magunk, s megfulladunk.. megfulladunk a saját marcangolásunk közben. S kérdem én, hogy mire jó a bűntudat, amely szétszaggatja a lelkünk darabkáit foszlányokra? S kérdem én, hogy mire jó a szenvedés, a fájdalom, és a kín, amely minden egyes pillanatban velünk szembejön? Mire való az élet, s miért kell kibírnunk? Miért nem lehetünk csak szerencsések, és sikeresek? Miért? Miért kell elbuknunk, s kudarcot vallanunk, avagy felállnunk, s küzdenünk, ha aztán újból padlóra kerülünk, s talán már fel sem állunk? Mire jó mindaz, amit önmagunkkal művelünk, avagy az, amit velünk tesznek? Kérdések, s nincsenek válaszok.. Értelmetlenségek, s nincs értelem sehol sem. A múltat veszem alapul, s megbántam azt, ami a saját hibámból adódóan történt, de mindez még oly annyira kevés. Nem elég sajnálni, s bánni, nem elég mindaz, hogy bocsánatot kérek, hisz a tényező adott, miszerint nem tehettem jóvá, s meg sem változtathatom mindazt, ami már régóta eltelt. Lehettek miatta megtört, gyenge, sőt szánalmas, de a hangsúly nem rajtam van, hanem rajta.. Nem sajnáltatni kell magamat, hanem cselekedni, s nem hátrálni kell, hanem előrébb lépni. Küzdeni kell, mert muszáj, harcolni kell, hisz nem adhatom fel. Segíteni fogok neki, ha akarja, ha nem, mert ennyivel bőven tartózom neki.
-Nem megbocsátásért, hanem egészen más miatt, ami ugyancsak a témához kapcsolódik erősen.-Mondom kifejezve a célomat egyrészről tekintve. Mindenképpen segíteni óhajtok a számára, és itt nem az a kérdés, hogy nekem megy-e, avagy, hogy én hányadán állok a dolgoknak, hanem az, hogy ő hogyan képes türtőztetni önmagát. Minden tanulható, minden elsajátítható, csak kitartónak kell lenni, olyasvalakinek, aki képes harcolni a végsőkig.-Tudom jól, hogy a jelenlétem nem segít, sőt mi több felkavarja önt érzelmileg, s előhozza a múltbeli emlékeket, de minden helyzetben van valami másik út, s mint láthatja nem szándékozok ártani.-Mondom halkabban immáron, s egészen eltöprengve a szavaimon. Nem tudom, s nem is akarom tudni, hogy mire gondol. Talán már rég elhordott mindennek, avagy azt képzeli, hogy hogyan szed szét cafatokra. Megérteném, de ő sem lesz előrébb, ha eme taktikát óhajtja ellenem felhasználni.
-Nem tudom megváltoztatni a múltat, de segíthettek könnyíteni a helyzetén, már ha bízik bennem, s nem utasítja el az ajánlatomat.-Figyelemmel követem őt egész végig, ámbár bátortalan vagyok, sőt teljességgel másmilyen. Határozatlanul állok a helyzethez, és valamiféleképpen visszafogottabb vagyok, de mégis beszédesebb, mint amilyen szoktam lenni úgy általában. Nem tudom mi van velem, de valahogy megváltoztat a tudat, sőt maga a helyzet. Sajnálatot érzek, s mérhetetlen bűntudatot. Ha aznap este leálltam volna.. ha sikerült volna, de nem..-Nem mondom, hogy profi vagyok, hisz látható volt, hogy nekem sem megy, de vannak képességek, amiket jobban ki lehet használni, amikben sok minden rejlik eleve. Adhatok tanácsokat, lehetnek gyakorlatok, a magam részéről meg nem érdekes. Bennem nincs meg a küzdőszellem. Az utolsó pillanatban megtorpanok, ha önmagamról van szó.-Mélyen szívom magamba a levegőt, miközben óvatosan pillantok az irányába, s egészen a zárt ajtóig hátrálok, aminek neki is dőlök háttal.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Pént. Szept. 11, 2015 4:23 pm



Slate & Juliette
Sok mindenre számítottam a mai nap, de arra nem, hogy betoppan épp az, aki teljesen tönkretette az életemet, aki fenekestül felforgatott minden és nem tudom, hogy most mit is kellene reagálnom. Virágot hozott, mint aki bocsánatot kérne? Vagy csupán csak a saját lelkén akar enyhíteni? Ha kárörvendene, akkor minden bizonnyal nem hozott volna virágot is, és talán annyi esze van, hogy ha erről van szó, annak lennének következményei. Nem tudom még uralni az érzéseimet, a reakciómat, annyira főleg nem, hogy ne reagáljak hirtelen, ha olyasmit akarna, ami nagyon nem tetszik. Így is talán hirtelen reagálok azzal, hogy szinte berángatom magammal a kis üres szobába, ahol muszáj megbeszélnünk ezt az egészet, mert ha nem tesszük... én nem tudom, hogy mit csinálok, talán tényleg csak a fejébe kellene húznom a virágot és faképnél hagyni, talán tényleg az lenne a jó megoldás, nem kellene beszélgetnem vele és annak se kéne, hogy érdekeljen, hogy miért is van itt, hiszen... hiszen egy vadidegen számomra, aki tönkretette az életemet, még ha nem is szándékosan, de ettől még ugyanúgy haragszom rá.
Egész hosszú kismonológot kap és csak a végén engedem el a kezét végre. Elragadtatom magamat tudom, így is és tudom, hogy nem kellene, de nem tehetek róla. Túlságosan felkavaró az egész, a jelenléte az, hogy én próbálok ettől az egésztől megszabadulni, erre most itt van és... legszívesebben megkérném, hogy menjen el, hogy hagyjon békén, mert ezzel nem segít.
- Akkor miért van itt? Ezzel nem segít, csak... felkavar és az jelen helyzetben semmi jóhoz nem vezet. - rázom meg a fejemet újra. Zavartan kapkodom így is ide-oda a szememet, megértheti, hogy nem túl kellemes nekem ez az egész. Így is egy kórházban dolgozom, nem csinálhatom azt, amiben igazán jó vagyok, a sebészet, emberéletek megmentése, erre már nincs lehetőségem, de legalább ne tegye még nehezebbé az egészet azzal, hogy még ide is jön és még csak azt sem tudja, hogy miért is van itt, hogy mit akar ettől. Végül mégis csak sóhajtok, hiszen őszintének tűnnek a szavai és úgy látom, hogy ő is szenved. Láthatóan bánja azt, ami történt, ami meglep, de úgy tűnik, hogy mégis erről van szó. Összeszorítom a szemeimet, próbálok megnyugodni, hogy képes legyek higgadtan gondolkodni.
- Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha elfogadni ezt... inkább csak... nincs más választásom. - esetlenül vonom meg a vállamat, ahogyan végre hátrébb lépek, mert nem kellene ilyen nagyon belepréselnem szinte már a falba. Gondterhelt arccal lépdelek hátrébb, hogy végül leüljek a szabad vetetlen ágyra és csak sóhajtsak egy újabbat. - Hogyan tudnál segíteni egyáltalán? - pillantok fel végül újra, hiszen láthatóan neki sem megy igaz? Ő sem képes kontrollálni magát, hiszen majdnem megölt. Nem sokon múlt és nekem is meg van az esélyem rá, hogy ez lesz. Demetrius segít, de még mindig nem bízom magamban. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy nem fogok valakinek ártani és nem tudom mennyire roppanok bele, ha végül mégis megölök valakit, ha rászolgál, ha nem.
♫ Wasted ♫ ♥️ Ruci ♥️ Mit tettél?  ne ♥️ ©️
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szer. Szept. 02, 2015 9:26 pm





Juliette & Slate


I'm so sorry..

ღ zene: Unstoppable ღ megjegyzés:  hug

A saját vétkeinket nem tiporhatjuk el, s jóvá sem tehetjük sosem, hiszen, ami megtörtént, az megtörtént. Okolhatjuk magunkat, hibáztathatjuk, de a helyzet nem lesz tőle sem jobb, sem pedig rosszabb. A folytonos önmarcangolással pedig csak megöljük a lelkünk. Nem érünk semmit sem azzal, hogy mindenért a saját személyünket illetjük. Igen felelősek vagyunk a történtekért, de a puszta gondolatokkal nem emészthetjük, égethetjük, s omlaszthatjuk össze a szívünk. Érzőlények vagyunk, s igényeljük, hogy a boldogság minket is megleljen, ámde hiába filozofálok a gondolatmenetemben, ha a helyzet, s maga a tény sem lesz jobb. Szeretném, ha könnyen megoldódna, s ezt nem tagadom, ámbár tudom, hogy semmi sem könnyed, tehát számolok a nehezebbik oldallal. A fejembe húzza a csokrot, vagy ordibálni kezd, vagy kidobat, vagy akármi, de valahogy egyiket sem teszi, ami némileg meg is lep. Talán egy pillanatra a meglepettség is tükröződik rajtam, ahogy elveszi a virágokat, és leteszi őket egy közeli asztalra. Most komolyan csupán ennyi az egész? Vagyis gondolom én, hogy nem megy ez ilyen egyszerűen, ámde mégis elfogadta a csokrot, ami azt jelenti, hogy annyira nem mérges rám, vagyis.. áh, mindegy. Mélyen szívom magamba a levegőt, miközben az arcát fürkészem, és próbálom megfejteni, hogy vajon mire gondolhat egyáltalán. Talán elátkoz, a pokolba kíván, amiért ezt tettem, sőt műveltem. De a mentségemre szóljon, hogy nem miattam szenvedett halálos balesetet, mert, ha akartam volna, akkor ott helyben végeztem volna vele, s nem pedig adtam volna még neki vért. Amúgy egész praktikus gondolatban magyarázkodni, csak annyi a gond vele, hogy ebből ő, nos nem hall semmit. De nincs probléma ezzel, hisz végül is elkönyvelem magamnak a tényeket. Hirtelen zökkenek ki a gondolatmenetemből, ahogy megfogva a karomat magával ránt. Persze nem ellenkezem, hanem hagyom magam, és ezáltal kikötünk valami sötét, de annál inkább csendesebb helyiségben. Gondolom nem akart drámát oda kint, s ezért húzott be ide, de meglep, hogy a beszéde alatt is a kezemet fogja. Megértem, amit mond, de valahogy nem tudok hirtelen mit mondani. S azt sem mondhatom, hogy a bocsánatát vártam, mert az erős túlzás lenne, inkább csak segíteni szeretnék neki, hogy elfogadja az új tényt.
-Tudom jól, hogy mivel járt ez az egész művem, s nem kell rá emlékeztetnie.-Mondom végül, ahogy óvatosan ráemelem a pillantásomat, miután elengedte a karom.-Én szeretném azt mondani, hogy ettől bármit is várok, de voltaképpen az a helyzet, hogy nem várok semmit.-Rázom meg a fejemet, ahogy fájdalmasan felsóhajtok, s végül egészen mást kezdek el nézni. Nem bírok rátekinteni, hisz teljesen elcsesztem az életét, s ebben azt bánom, hogy mindez miattam van.. miattam. Hogy lehettem egy ekkora idióta? Vért se kellett volna innom, s akkor a probléma meg lenne oldva, de persze ittam, mert miért is ne, aztán meg nem bírtam leállni, s lám.. ez lett a vége. Tehát gratulálok mélységesen magamnak, de komolyan!-Nem várok semmit. Nem kérem a bocsánatát, csak...-Alig bírok beszélni is, hisz bűntudat fog el mélyen legbelül. Nem.. nem akartam ezt, s mégis ez lett.-..csak segíteni szeretnék, hogy elfogadja azt, amivé vált.-Mondom olyan halkan, s olyan megtörten. Nem sajnáltatni óhajtom magam, egyszerűen csak.. csak nehéz ez a pillanat, hisz nem akartam ezt.. nagyon nem akartam mindezt.




A hozzászólást Slate Delon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 19, 2015 9:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Csüt. Aug. 27, 2015 5:47 pm



Slate & Juliette
Meglep a jelenléte és ez nem is kifejezés. Nem értem, hogy miért van itt, azt sem, hogy egyáltalán hogyan talált meg, hiszen nem tudhatta, hogy ki vagyok, sőt talán azt sem tudta, hogy mi lesz a tetteinek következménye, mert megpróbált végül segíteni rajtam. Tudom... tudom, hogy ez az egész nem volt szándékos, hogy nem azért tette, mert komolyan ártani akart nekem, csak... mondhatni így sikerült. Ettől még nem tudok úgy nézni rá, mintha nem ő lenne a hibás azért, mert az egész életem teljesen felborult. Azt hiszik halott vagyok azok akik fontosak voltak. Az életemnek annyi, képtelen vagyok gyógyítani, szikét venni a kezembe, mert nem tudhatom, hogy mi lesz a következménye. Vagyis tudhatom és tudom, hogy nem jó, mert nem tudok mit kezdeni a vér utáni vágyakozással. Erre most itt áll előttem, felelevenedik újra az az este, amikor nekem esett és én képtelen voltam megvédeni magamat. Igaza van Demetriusnak, sokkal többet kellett volna gyakorolnom, el kellett volna fogadnom magamat annak, aki vagyok, boszorkánynak, de nem tettem és ezért történt az egész. Ha meg tudom védeni magamat, ha nem lep meg a támadás, akkor nem ez lesz a vége. Részben talán az én hibám is, de lássuk be könnyebb mást hibáztatni, főleg akkor, ha egyébként is gyenge vagy az adott pillanatban és én most nagyon is gyenge vagyok. A jól megszokott akaraterőm valahová elszállt a semmibe és még nem tudom, hogyan találom meg újra.
Nem csoda hát, ha teljesen lefagyok, amikor meglátom és ha lenne nálam valami tuti, hogy menten a földön kötne ki, de így csak másodpercekig állok és azt sem tudom, hogy mi a fenét tegyek hirtelen. Próbálom magamat összeszedni, de így is csak pár akadozva kinyögött szó az, ami nagy nehezen sikerül, ennyi... több nem menne, a virággal sem tudok hirtelen mit kezdeni, ahogyan felém nyújtja. Újabb másodpercek, mire végre rászánom magamat, hogy elvegyem tőle, de valahogy csak lendületből leteszem végül magam mellé a legközelebbi asztalra. Igen, azt hiszem annak is örülhet, hogy nem verem fejbe vele. A szavai hallatán megrökönyödve nézek rá. Nem is értem... nem tudom, hogy ezzel mit is akar vajon elérni pontosan. Úgy néz ki, hogy ez a mai nap a befagyások ideje, mert újabb pillanatokba kerül mire rászánom magamat, hogy megszólaljak és még akkor sem az az első, hogy szavakat találok, hanem helyette egyszerűen megragadom a karját. Ez nem jó hely, nem itt kell ezt megbeszélni. Egyszerűen csak magammal rántom, ha nem ellenkezik nagyon, hogy valami kisebb helyiségbe húzzam be. A legközelebbi egy használaton kívüli kórterem, ahol még ágynemű sincs az ágyakon, talán felújítják majd a közeljövően, magam sem tudom. Új nekem még ez a kórház, nem ismerem ki magamat még annyira, mint a régiben.
- Mégis... mégis mit vár tőlem? Ez... mondhatni véletlen baleset volt, de én mégis... Az egész életemet megváltoztatta vele, felrúgta, tönkretette, én... Mit mondhatnék? - fogalmam sincs, hogy mit vár pontosan tőlem. Azt akarja, hogy elfogadjam a bocsánatát és útjára engedjem, hogy ne érezze rosszul magát, amiért ezt tette velem? Elengedem végre a karját, csak most veszem észre, hogy már itt vagyunk pillanatok óta, de én még mindig szorongatom. Hátrébb lépek. Félhomály van, nem kapcsoltam lámpát, de egyikünknek sincs rá szüksége, úgyhogy ez nem jelent gondot. - Azt várja, hogy megbocsássak? - tényleg nem tudom, hogy pontosan mit is akar és még csak azt sem, hogy tudni akarom-e, vagy hogy tudok-e mit kezdeni egyáltalán ezzel az egész helyzettel.
♫ Stop ♫ ♥️ Ruci ♥️ Mit tettél? ne ♥️ ©️
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Aug. 22, 2015 8:41 pm





Juliette & Slate


I'm so sorry..

ღ zene: There I Said It ღ megjegyzés:  hug

Falak omlanak le, s hullanak alá, zúzódnak darabokká, válnak törmelékekké, hogy végül porként tündököljenek megcsillanva a fény tengerén. Életek oltódnak ki, s válnak egy által semmivé, lesznek a kihaltság mintaképévé, s lelkük örökre az elenyészetté, míg nem emlékszik rájuk más, mint pusztán a múlt zálogsora. Csupán ekkor jövünk rá, hogy mily haszontalan is a létezésünk jellege, hogy mily kicsinyesek vagyunk, s nem többek. Egy sima fal számunkra mit sem jelent, de oly annyi hasonlóság szinonimája köti mégis hozzánk. Leomlanak, s darabokra zúzódnak szét, míg mi meghalunk, és semmivé leszünk egyetlen pillanat alatt. Lehetséges, hogy tovább fent maradnak, de végül őket is kikezdi az idő, ahogy persze minket is egykoron. Ámbár természetfelettiek révén ránk más jellegű út vár. Egy örök kín, egy örök pokol, egy örökös szenvedésű sor.. S nem sokan maradunk fent, hisz nem tudunk többet, s nem is érünk oly annyit, mint amilyenek mondjuk önmagunk. Vámpírként, nos rengeteg előny haszon, de mégis oly sok hátrány lakózik ezek mögött is. Voltaképpen besétálni egy kórházba egy magam fajtának, a lehető legnagyobb őrültség, amit megtehet. S hogy miért? Annyi orvos, sőt ápoló rohangál itt, s mind ember.. mindenkinek vér csörgedezik az ereiben, mely egy vámpíri énű egyének teljességgel csábító közeg. Visszafogni önmagam, türtőztetni a valóm még könnyű lenne, de mégis roppantul bonyolult. Ha csak ennyiből állna, ha csak az ereikben száguldó vér hangját hallanám oly tisztán. Esküszöm, hogy nem lenne semmi problémám, de maga a tény, hogy kórházban vagyok, és tele betegekkel. Olyan egyedekkel, kik vért vesztettek, kik véreznek, s kik vért kapnak mostan is. Olyan élesen érzem, oly rögtönzötten elfog, megragad, s el nem enged eme tény.. Egy mély levegővétel, hisz le kell nyugtatnom önmagam, s arra kell koncentrálnom, amiért eredetiből jöttem. Nekem már van némi tapasztalatom eleve ezen a téren, hisz nem mostan lettem az, ami. De neki.. neki semmi. Új, kezdő, ártatlan emberi teremtmény, aki belépett egy másik közegbe. Szörnnyé lett, csak mert én túlzásba estem, és félreértés ne essék koránt se, hisz nem azért sajnálom, ami, hanem azért, hogy mindez általam történt. Ha nem vagyok mohó, kapzsi, és eszméletlenül vérszomjas, akkor nem lett volna semmi. Számoltam a következménnyel eleve, hogyha kap a véremből, akkor át is változhat akár, ámde nem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsétlenül be is jön. Bárcsak visszamehetnék, de nem. Őszintén mondva sajnálom, hogy nem tudtam leállni, hisz ez is bizonyítja, hogy én, és az önkontroll egymástól messze állunk, míg nem utolsó sorban azzá lett miattam, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. Szeretek ölni, hisz élvezet, de tudni kell határvonalt húzni. S ha megöltem volna most nem lenne probléma.. Szeretek hibrid lenni, de neki nem kellene vámpírként lélegeznie. Azonnal emelem meg a tekintettemet, amikor is tudatosul bennem, hogy nem messze van tőlem. Egyszerre lep meg a látványa, s ér a felismerés, sőt be is ugrik azon este az emlékeimben. Látom rajta, hogy zavart állapotban van, amit nem is csodálok, hisz én voltam a támadója. Szavai zaklatottak, kérdés mindez felém, avagy csak számonkérés. Óvatosan állok fel, nem akarom én őt halálra rémíteni.
-Én..-Túl hirtelen akarnék bele kezdeni, ezért el is akadok azon pillanatban. Valahogy sejthető, hogy nem gondoltam ezt végig igazán.-Nos.. én.. én csak..-Nyújtom felé végül a csokor rózsát, amit csak remélni merek, hogy nem húz a fejembe azonnali hatállyal, bár valahol megérdemelném, de na.-Azért jöttem önhöz a kórházba, hogy bocsánatot kérjek, amiért miattam az történt magával, ami. Teljes mértékben sajnálom a helyzetet. Komolyan mondom, hogy nem szeretem volna, hogy idáig fajuljon a helyzet, de olyan.. olyan lehetetlen ellenállni, s most már ön is tudja. Pedig annyira szeretem volna elkerülni mindezt.-Hajtom le a fejemet végül közben, s ezzel egy arányban lesütöm a tekintettemet is. Röstellem kimondhatatlanul. Eleve nem akartam ezt, és ez lett. Megérdemlem, amit kapok, mert hát biztosan nem fog megjutalmazni a csodás történtekért.


Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Pént. Aug. 21, 2015 11:04 am



Slate & Juliette
Átlagos nap, amikor szokás szerint nem tehetem azt, amit akarnék, de legalább már hamarosan vége és mehetek haza. Rémes, hogy újabban csak arra várok, hogy befejezzem a munkát, pedig régen a kórház a második otthonom volt, most pedig... minden megváltozott. Nem élvezem a munkámat, hiszen nem tehetem azt, amihez igazán értek. Nem lehetek ügyeletes orvos, nem lehetek sebész, mert nem tudom kezelni a vér látványát és ez finoman szólva is iszonyatosan kínoz. Ha értesz valamihez és tudod, hogy jó vagy benne, akkor az, hogy nem csinálhatod az legnagyobb kínzás, amit csak át lehet élni. Életeket menthetnék, azaz azt mentettem régen, de ma már nem tehetem meg, hiszen talán többet ártanék vele, mint javítanék a helyzeten. Ártanék másoknak és azt nem akarok megtenni, nem akarok bántani senkit sem, nem akarom azt, hogy ha lefagyok, mert elvonja a figyelmemet a vér illata, azzal hibát követek el. A sebész munkájában az időveszteség, a figyelem hiánya végzetes eredménnyel zárhat egy műtétet és ezt nem merem megkockáztatni. Talán idővel képes leszek majd visszatérni újra a munkámhoz, de egyelőre még nem tudom, hogy mikor, vagy hogy egyáltalán valaha menni fog-e és ez csak még inkább kétségbe ejt.
Az utolsó simításokat is elvégzem a raktárkészlet felülvizsgálatában, pipa, minden meg van, szerencsére semmit sem számoltak el a szállítók és tudom, hogy ez nem nekem való munka, de ez van és az időnkénti besegítés az ügyeleten, de csak szinte már nővéri funkcióban, ami nem ugyanaz, mint amit régen csináltam. Az ajtót csukom már, amikor meglátom a célirányosan felém közeledő Maybelle-t. Egy férfi vár a bejáratnál... rózsával. Na jó, ez azért határozottan meglep, mert őszintén szólva sejtelmem sincs, hogy ki várhat pont engem és pont rózsával, miközben még túl sok új ismeretséget nem kötöttem itt, a régiek pedig többnyire azt hiszik, hogy meghaltam, de akkor mégis ki a fene lehet?
Ahogy meglátom a fickót ücsörögni közel a bejárathoz a lépteim lassulnak, az arcra lassan feldereng előttem, pedig épp csak egy pillanatra láttam a kapucni alatt, de az illata a vámpír szaglásnak hála egyből bekapcsolja a vészharangot a fejemben. Ő az. Ő az! A lépteim lassulnak, végül pár lépésre tőle állok meg és csak pillanatokig meredten nézem. Mázli, hogy nincs nálam semmi, ami most a földön végezhetné, mert tuti, hogy kiesne a kezemből, ha valami nálam lenne. Pillanatok kellenek, mire végül összeszedem magamat és megteszem az utolsó pár lépést. Próbálok rezzenéstelen arccal nézni rá, de nem nagyon megy, pedig tényleg igyekszem, mégis látszik az arcomon a döbbenet, ahogyan ide-oda cikáznak a szemeim és ahogyan próbálom összeszedni magamat.
- Mit... mit keres itt és... mit akar? - zavart vagyok és talán még tartok is tőle. Ő tette, miatta van az egész. Az életemet úgy ahogy van teljesen felrúgta és most képes ide tolni a képét? Egyáltalán honnan tudta, hogy engem kell keresnie? Vagy csak véletlen az egész és ő sem tudta, hogy én leszek majd az, aki itt lesz? Az is lehet, hogy csak valaki hozzám küldte és sejtelme sincs róla, hogy mit művelt velem. Még mindig dermedten meredek rá, nem ülök le, megmarad a fél lépés távolság is közöttünk, a szemeiből, a gesztusaiból próbálom kiolvasni, hogy vajon miért van itt és hogy vajon emlékszik-e rám. Mert én emlékszem rá nagyon is.
♫ Stop ♫ ♥️ Ruci ♥️ Mit tettél? ne ♥️ ©️
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Vas. Aug. 16, 2015 10:20 pm





Juliette & Slate



Engesztelés, avagy ki tudja..


ღ zene: The Light ღ megjegyzés:  hug

Bűntudat, fájdalom, csalódás, megbánás, elvérzés, feladás.. Minden egyes szó magáért beszél, minden kép önmagát mutatja fel, mint képviselt tényt. Általában azt hisszük, hogy az önmagunk okolása javít a helyzeten, holott csak ront a már felépítetten. Annyiszor megbántam már a tetteimet, annyiszor okoltam már saját magamat értük, hisz annyira figyelmetlen voltam egy-egy alkalommal, s oly dolgok felett siklottam el könnyedséggel, amelyeknél nem kellett volna. Az emberi létem egy merő szánalom, egy kínzó pokol, mely már a múlt egyik emlékét tükrözi vissza a szerencsémre szólóan. Egyszerűen gyűlöltem magamat, bár nem az emberség készített ki idegileg voltaképpen, hanem a teliholdakként való átalakulás vérfarkassá. Az a fájdalom, az a kín, az a szenvedés... belülről megölt, megfojtott, széttépett, felemésztett, és hogy mégis mi maradt belőlem, nos jó kérdés, bár éppen azt keresem. Az egyetlen kiutat Klaus nyújtotta, és mint valamely jelentkező szellemű egyén mentem oda önként, hogy aztán a saját kis rabszolgájává tegyen. Hogy bánom-e ezt a fajta lépésemet, hogy bánok-e bármit is, amit akkoron megtettem, avagy azóta megteszek a napok telésével egyre inkább a számára? Ironikus kérdés, de szerintem egyértelműen csendül fel helyettem az a tényező, hogy nem törtem meg az átkomat, és nem is vagyok hajlandó meglépni ezt. Mondjuk úgy imádom a hibridlétet, és Klaus az egyetlen, aki a számomra megmaradt, mint jelentősebb személy. Hűséges vagyok hozzá, alázatos, és hálát adok neki, amiért megszabadított a vérfarkasléttől. Nem bírom a fájdalmat, gyűlölöm, inkább azt élvezem, ha másoknak okozhatom. Bár ki ne élvezné a másokkal való szórakozást, a hatalmat, amit ezáltal megkaphat? Ki ne akarna mások felett lenni, és egy-egy pillanatban élet, s halál felett dönteni?
Lassú léptekkel haladok a célom felé, hisz kicsit sem szándékozom rohanni, avagy netán megerőltetni magam, így is roppantul kínos lesz a helyzetem. Számítok többek közt ordításra, pofonra, verésre, és egyebekre, de ha már általam lett az, ami, akkor illendő segítenem a helyzetén. Kissé elszaladt velem a ló, azt, azért tegyük oda. Nem akartam megölni, hisz eleve csak tápláléknak használtam, hogy aztán megigézve, majd elmehessen, de átestem a túloldalra, és elkapott a hév. Nem tudtam uralni a helyzetet, és ezáltal önmagamat sem. Valahogy még nagyon kezdő vagyok a vér terén. Csábít, vonz, és nem tudok neki ellenállni, pedig vagy ezerszer próbáltam már a folyamatot, s mindig elbuktam, újra, meg újra. Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy végül is sikerül megközelítenem a kórházat. Koránt sem bántam meg a tettemet, amit akkor elkövettem, inkább csak azért vagyok ennyire lelki ismeretes, mert miattam kellett azzá válnia, amivé. Nem könnyű vámpírnak lenni, és tudom milyen nehéz a vérnek ellenállni. Gondolom már leszidott engem, vagy milliószor gondolatban, de nem tudok mit tenni, hisz nem tekerhetem vissza az idő kerekét. Kinyomoztam hol dolgozik, aztán pedig most itt vagyok. Egy csokor rózsával a kezemben, ahogy a recepciónál kikérem őt. Azt kapom válasznak, hogy várjak, ezért helyet foglalok egy széken. Semmi kedvem itt ülni, és embereket bámulni. Vért érezni, és igencsak intenzíven.. Bűnös vagyok teljesen, és a tettemért felelősséget vállalok mindenféle mértékben, mert voltaképpen nagyon bánom ama vétkemet, hogy nem tudtam leállni időben..


Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
Mystic Falls
► Age :
23
► Total posts :
199

HUNTER OF THE FIVE ➴


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Vas. Jan. 18, 2015 11:52 am

Alden & Jeremy

Az ellenséges viselkedés úgy látszik nem csupán egyirányú. Én sem kedvelem és Ő sem engem. Ezen mondjuk nem tudok meglepődni. Nekem fura az, hogy a semmiből feltűnik és azonnal tud segíteni a lányon. Nem vámpír, ez kétségtelen, ám ettől még bármit tehet rossz szándékkal, jobb ha addig a lány mellett maradok míg fel nem ébred. A doki vagy legyen akárki hamarosan magunkra hagy a lánnyal én pedig nem is tudom mi a jobb, ha szem előtt van a fickó vagy ha nem is látom. Egyik sem a legjobb.
A lány hosszú percek óta egyenletesen lélegzett és kezdtem megnyugodni, hogy rendbe jön, legalább fizikailag hisz szellemileg lehet nehezebben fog meggyógyulni. Én is nehezen kezeltem a barátnőm halálát, főleg azt a részét mikor rám támadt és fel sem tudtam fogni, hogy mi történik velem. Persze engedély nélkül vették el az emlékeim ami ugyan segített, de nem volt a legjobb megoldás.
A saját gondolataimba merülve nem veszem észre, hogy valami baj van, csak akkor amikor a lány keringése összeomlik. Nem sokkal később megérkezik a doki és a nővérek.
Félre álltam az útból, hogy tehessék a dolgukat, itt én most csupán útban vagyok. Nem igazán értek sem a szívmonitorhoz sem a többi műszerhez, de úgy tűnt, hogy a lány állapota újra kezd stabilizálódni.
-Mi történt? - Csak ennyit kérdezek. Épp elég, hisz az egyik pillanatban még jól volt a lány a következőben meg összeomlott a keringése és közel került a halálhoz. Tudom, hogy sok vért veszített, de a vámpírvérnek nem kellett volna már hatni? Eddig minden esetben szinte azonnali hatást gyakorolt az emberi szervezetre. Itt teljesen más a helyzet, egyszerűen nem értem.
Talán fel kéne hívnom a nővérem, Ő tudna segíteni, de igazából bármennyire is szeretem, vámpír és ezt a lányt pont, hogy egy vámpír támadta meg. Tudom van az a mondás, hogy kutyaharapást szőrével, de ebben az esetben talán nem ez a legjobb megoldás.
-Esetleg tudok segíteni valamiben? - Utálok egy darab faként állni egy helyben. Én jobban szeretem ha van mit tennem, a tehetetlenség megőrjít.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Hétf. Jan. 12, 2015 12:13 pm

Jeremy & Alden

-Felőlem aztán napestig is üldögélhetsz itt mellette. - néztem rá, majd vállat vontam. - Ez a dolgom. - Fordultam tovább. Negyven perc múlva kezdenék, teljesen felesleges elindulnom bármerre is. Ebben a kórházban vagyok ma ügyeletes a sürgősségin. Elindultam a szobám felé, hogy átöltözzek, de ekkor pittyogó hang a táskámban igencsak baljós dolgot jelentett. gyorsan elővettem, és kijelzőjén a 302-es szoba száma villogott, tudtam mit kell tennem, és rohanó léptekkel a beteg felé indultam.A harapás utáni első 24 óra mindig kritikus. Minden levegővételt, minden termelt folyadékot pontosan lejegyeznek és elemeznek. Ennek örülnek, vagy megsiratják. De mi történik 24 óra elteltével? Mi történik, ha az első napból második lesz és a hetekből hónapok? Mi történik, ha elmúlik a közvetlen veszély, ha levették a gépeket és az orvosok és nővérek hada eltűnik? A gyógyszerekkel megmentenek, de a lábadozáskor, a gyógyszerek után gyógyulsz meg. De mi lesz, ha mégsem? Minden kezelés célja a teljes felépülés, hogy jobb állapotban kerüljünk ki, mint ahogy bekerültünk a kórházba. Néhány beteg gyorsan gyógyul és azonnal megkönnyebbülhet, másoknak a gyógyulás fokozatosan megy végbe és akár hónapokkal vagy évekkel később jössz rá, hogy többé már nem fáj. Szóval az az igazi kihívás, hogy türelmesek legyünk a kezelések után, de ha túlélted az első heteket és hónapokat, ha hiszel abban, hogy felépülhetsz, akkor visszakapod az életed. De sajnos, túl sok a "ha".
Rohantam a szoba felé, és a lányra pillantotta,aki az ágyban teljesen sápadtan feküdt. Én értem oda először, majd egem követett két nővér is. -Azonnal hozzanak infúziót, és adrenalint. - utasítottam őket. Az kért dolgok pár másodpercen belül ott voltak, ezalatt gépre kötöttem a lányt. Alig volt vérnyomása, és pulzusa is. Beraktam kezébe a kanült, és már kötöttem is bele az infúziót. Felszívtam az adrenalint egy kis fecskendőbe, és beleszúrtam az infúzióba, majd a gépekre pillantottam. Vérnyomása és pulzusa emelkedett, ez jó jel. A kis szekrényből vettem elő vitaminokat, melyeket szintén az infúzióa nyomtam, majd Jeremyhez fordultam, hogy ha esetleg vannak kérdései, tudjak rájuk válaszolni.
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
Mystic Falls
► Age :
23
► Total posts :
199

HUNTER OF THE FIVE ➴


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Csüt. Dec. 25, 2014 12:53 pm

Alden & Jeremy

Nem vagyok most kimondottan beszédes hangulatomban tekintve azt, hogy egy sérült lányt cipelek akire magam bukkantam rá az erdőben. Meg hát igaz, orvos, megmentette a lány életét, de ettől még nem bírok bízni benne. Rengeteg alkalommal estem csapdába és bíztam meg olyanokban akikben nem kellett volna. lehet, hogy nincsenek hátsószándékai, de ebben honnan is lehetnék annyira biztos?
Követtem, mert nincs más lehetőségem és a lánynak tényleg szüksége van egy kórteremre és orvosi ellátásra. Még ha nem is szívesen bízom a doki kezeire, attól még be kell látnom, hogy én ebben a helyzetben tehetetlen vagyok.
Beléptem a kórház bejáratán és a legkisebb feszélyezettség nélkül pillantottam végig az embereken. Majd ahogy megkaptuk a szobát mát indultam is, hogy minél előbb ágyba tehessem a lányt. A légzése már egyenletes ami jó jel. Remélhetőleg az elméje is ép lesz mikor majd magához tér. Egy hasonló trauma megrázhatja annyira, hogy soha többé nem lesz már a régi. Ilyennel is találkoztam már, sőt, velem is megtörtént, ha Elena nem dönt úgy, hogy Damon-nel kitörölteti az emlékeimet belerokkantam volna a látványba ahogy keresztül szúrják a barátnőmet. Persze ettől még nem tartom kevésbé se jó ötletnek, de ami megtörtént az megtörtént.
Lefektettem a lányt és végig néztem ahogy a doki ellátta a műszerekkel amikkel el kellett.
-Köszönöm, de nem, esetleg maradhatok? - Nem hagynám szívesen itt a lányt hiába van jó kezekben, látni akarom, hogy mentális mennyire sérült meg.
-Köszönöm a segítségét doktor. - Mert segített és az ilyet illik megköszönni, még ha nem is közvetlenül nekem tett szívességet. Persze nem mutatok továbbra sem az irányába semmi közvetlenebb formát, de ettől még őszintén köszöntem meg, hogy segített.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szer. Dec. 17, 2014 2:58 pm

Alden & Jeremy

A francia negyedig néma csendben telt utunk. Néha elröppent egy egy vicces megjegyzés, de tulajdonképpen mondhatni fagyos volt a hangulat. Nem vagyok amúgy sem egy beszédes típus, főleg így, hogy értetlenül álltam bizalmatlan stílusa előtt. Mégis csak megmentettem, és orvos vagyok, vagy mi a fene.
- Erre - mutattam az utat a kórház bejárata felé. Elővettem kártyámat, ami önmagában véve felesleges volt, hiszen itt is elég sokan ismernek. Az orvostársadalom is valamennyire egy zárt társaság, ismer mindenki mindenkit, ha más nem, legalább név alapján. Biccentéssel köszöntem a portán ülő fiatal lánynak, majd a pulthoz sétáltam. - Sziasztok - mosolyogtam az ismerős arcra. - Kellene egy szoba, a többit intézem. - Meg is kaptam a 302-es szobát, arra is vettük az irányt. A fiú könnyedén hozta karjaiban a lányt. Mire lerakta őt, mér mentem is az infúzióért, és a tűkért, s közben végig a fiút vizsgáltam. Mintha valami gyilkos lennék, úgy pillantott rám. Szúrós pillantások, és bizalmatlan testtartás mellé semmit nem kaptam eddig.
Megtapogattam a vénáit, és könnyedén szúrtam bele a kanült. Rácsatlakoztattam az infúziót, és tettem bele egy kevés fájdalomcsillapítót, és sókat a könnyebb regenerálódás érdekében.
Megmostam kezeim, majd a fiúhoz fordultam. - Kész is volnánk.Van még valami amit tehetnék érted? - vettem fel én is azt a stílust amit ő. Utáltam, hogy nem tisztelnek, és annak az apró jelét sem mutatta.


/bocsi a rövidért, ígérem beindulok Very Happy /
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
☤ new orleans
► Age :
24
► Total posts :
19

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Márc. 15, 2014 3:08 pm



Vivienne and Tawny

Egyik szemöldöke a magasba szaladt, arcára jól láthatóan kiült a hitetlenség.
Persze, biztonságban! Egy vámpír kezei között, csattant fel magában, pedig még mindig képtelen volt elhinni azt, hogy tényleg egy vérszívó szúnyog látta el a sebeit, s csodálkozott azon, hogy még életben volt egyáltalán – vagy legalább is, hogy felébred és nem a másvilágon szédelgett egy anyagtalan állapotban örök éhség, magány és fájdalom közepette – mióta találkozott Bonnie-val, nem különösebben vágyott arra, hogy a halál utol érje még is szinte elvetemült módon hajkurászta azt, egészen egyszerűen szükséges volt erre, úgy látta, hogy ez az egyetlen dolog, ami célt adhat életének és nem bírt letenni erről a szokásáról, pedig próbálta… De tényleg. Kereken két napot ki is bírt úgy, hogy ne menjen el sehova, de nem csinált semmit sem… Úgyhogy meglehetősen hamar feladata, úgyhogy folytatta ott, ahol abba hagyta.
A nőre nézett. Továbbra sem akarta elhinni, hogy vámpír. Azt akarta hinni, hogy csak az érzékszervei játszanak vele, de nem… Már tudta, hogy nem.

– Tudtommal a karó éppen arra való, hogy véletlenül megszúrjak vele valakit – jelentőségteljesen nézett a nőre. Voltaképpen a nő reakciója meglehetősen szórakoztatta, de valahol még is, úgy igazán bosszantotta, azonban még is csak érzett némi elégedettséget, amikor majd az egyik veszélyes fegyver a közvetlen közelébe kerül és finoman megpöcköli vele. Akkor lesz csak igazán szórakoztató és az lesz az a pillanat, amikor a játék némiképpen a visszájára fog fordulni. Már jó előre érezte az örömöt, de kénytelen volt lehervasztania magát, mert nem akart előre inni a medve bőrére, mert az eddigiek alapján nem származott soha semmi jó ebből, mindent csak szépen nyugodtan.

– Tisztában vagyok mindezzel, de én vagyok az egyik élő példa, hogy a vámpírokat alaposan túlbecsülik. – Szavai, ha ember lett volna, minden bizonnyal pökhendiségről árulkodott volna, azonban úgy tűnt, hogy a nő egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy az ágyon ülő személy sem az emberek táborát erősítette, hanem a boszorkányokét, aki ha nem karóval, akkor a képességével védte magát – az utóbbit azonban kénytelen volt némiképpen korlátozni, aminek következtében meg is lett az eredménye. Egy vámpírral még egymaga is képes volt elbánni, esetleg még kettővel is, mivelhogy az évek alatt nem egy lehetősége nyílt arra, hogy igazi vadászoktól tanuljon, akiktől ellesett nem egy trükköt. Mivel azonban itt nem használhatta a képességét, pontosabban kénytelen volt korlátozni, hogy ne hívja fel magára a város vámpírvezetőjének a figyelmét, tekintettel arra, hogy nem különösebben akart egyikükkel sem találkozni, ennek következtében hagyott másiknak nagyobb támadási felületet, ergo sokkal védtelenebb volt, szinte gyámoltalan, de ha másból nem is, ennek az estének az eseményeiből megtanult két nagyon fontos leckét és ezeket a hibákat legközelebb már nem akarta elkövetni. Az egyik az volt, hogy soha ne menjen kórházba, bár ez inkább csak egyfajta emlékeztető volt, ezzel szemben a másik az volt, a másik pedig az volt, hogy itt ne kezdjen több vámpírral, akiket felépülését követően egyesével fog kivégezni.

A testében lüktető éles fájdalom ellenére is, amely valamelyest mégis csak tompulni látszott, amint a vérét fűtő adrenalin jólesően szétáradt ereiben, feltöltve egész testét, mosolyt erőltetett magára. Ez egyáltalán nem az a fajta vigyor volt, amelyet bármelyik vámpír szívesen látott volna az arcán, mint ahogyan a szemében megvillanó különös csillanás sem kecsegetett szívet derítő ígéretekkel – legalább is nem a nő számára.
Szinte már sajnálkozóan kezdett ciccegni, közben pedig szinte derűs jókedvvel rázta meg a fejét, merthogy már jó előre sajnálta a mellette álldogáló nőszemélyt.
A félelem legkisebb szorítását sem érezte a lelkében, ahogyan közelebb hajolt az ágy szélénél álldogáló nőhöz, aki jól láthatóan úgy hitte, hogy nyert ügye volt a ma esti szerencsétlen áldozatával, s hogy erről még inkább biztosítsa – nem mintha nagyon rá kellett volna játszania – hagyta, hogy hangja továbbra is erőtlennek tűnjön, amikor csöndesen megszólalt.
– A kérdés itt egyáltalán nem az, hogy én mennyire szeretek játszadozni, hanem sokkal inkább az, hogy meddig viselem el, hogy én legyek a te játékszered. Márpedig az idegrendszerem mostanában nincsen a csúcspontján. – Hangjából ki lehetett hallani némi magabiztosságot, nem is véletlenül, s bár való iga, hogy kevés ideig szokta hagyni, hogy ő legyen az eszköz, amit táplálkozáshoz használnak fel, ez a legtöbb alkalommal nem tartott túlságosan sokáig. Bár alkalomadtán –, hogy ha a helyzet is úgy kívánta – egészen sokáig volt képes fent tartani azt a látszatot, hogy a vad külső ellenére is, nem több ő, mint egy egyszerű ne bánts virágszál, aki még az első kisebb fuvallattól is darabjaira hullott volna – nem véletlen, hogy a legtöbb vámpírnak ez okozta a vesztét, mivel nem egy alkalommal engedte magához túlságosan is közel ezeket az aljas teremtményeket, méghozzá annyira, hogy némelyikük akár még bele is haraphatott a puha bőrébe és vérét vehette, mivelhogy tapasztalatai szerint ilyenkor voltak a legvédtelenebbek, s ilyenkor nyílt leginkább alkalma, hogy meglepetést okozzon a számukra – elvégre, mi meglepőbb van annál, hogy ha egy vérszívóba éppen a mohó táplálkozása kellős közepén kapja a szívébe a karót. Voltaképpen, nem sok minden. Ő pedig nem egy alkalommal élt már ezzel a lehetőséggel. Nem félt attól, hogy közel engedje magához ez ellenséget, elvégre a Keresztapában elhangzó roppantul bölcs mondás, amely mostanra már sablonos közhellyé avanzsált, amely azt mondja ki, hogy tartsd magadhoz közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb, rá határozottan igaz volt, s mind ahányszor csak így tett, ő jött jól ki a buliból. Szerencsétlenségére azonban a helyzet most egyáltalán nem kedvezett neki, mivel minden merőben más volt. Egyrészről azért, mert a mellette álldogáló nő, minden bizonnyal jól ismerte a kórház minden egyes pontját – ellenben vele, aki az elmúlt tíz évben, nem volt éppenséggel túl gyakori látogatója az egészségügy házának – jelen pillanatban pedig már azt is megértette, hogy miért. Másrészről pedig, sebesült volt, tagjai felettébb fájtak, ahogyan a vámpírok eljátszadoztak vele és mindegyik rajta hagyta a maga nyomát – már akkor kiderült, hogy nem volt jó ötlet eljátszani a részeg kislányt a szúnyogokkal szemben. Harmadrészről az sem az ő javát szolgálta, hogy az elméjére telepedő fájdalomcsillapító is alaposan tompította az érzékszerveit. Nagyjából úgy érezte magát, mint amikor mély alvásból felébredve az ember rájött arra, hogy nagyon csúnyán elaludta jó néhány testrészét és képtelen azokat tisztességes mozgásra bírni. Felettébb kellemetlen. Azonban nem esett pánikba, hogy a helyzet nem éppen neki kedvezett, mert tudta, hogy azzal csak rontana az esélytelen helyzetén, nem állt szándékában a még rosszabbat, még rosszabbá tenni.
– Nem szerepel a terveim között a halál – nyugodtan vonta meg a vállát.
Elképzelte, hogy vajon milyen érzés lenne, hogy ha félne. Feltehetőleg összerezzent kisnyúlként könyörgött volna, mit sem érő életéért, azonban ő nem volt az a fajta, aki ilyen megalázó dologra vetemedne, de nem is adta könnyedén az irháját, most sem fogja. – Legalább is nem a te kezeid és fogaid által – tette még hozzá hanyagul, szemeit végig siklatta a nőn, láthatóan jelezve felé azt, hogy nem hozta rá a szívbajt. – Próbálkozz egy kicsit komolyabb fenyegetéssel, talán még össze is jön. – Javasolta úgy, mintha csak az időjárásról beszélt volna. Utálta magát. Nem akarta kihúzni a gyufát, még sem tett mást csak megpiszkálta a tüzet, állandóan.
Kedve lett volna felnevetni a kialakult szituáción, valóban kezdte úgy érezni, hogy egy napon majd meg fog tébolyodni. Elvégre éppen hogy csak kikötött egy kórházban, ahova a vámpírok juttatták, egy szintén éhes vámpír vetett rá szemet, legszívesebben vállon veregette volna magát és közben átkozta volna szerencsétlenségét. Egészen egyszerűen képtelen volt megemészteni azt, hogy nincsen egyetlen hely sem a bolygón, ahol ne lett volna akár egyetlen egy vámpír is. Igazságtalanságnak érezte. Azok a szörnyetegek betelepedtek az otthonaikba. beilleszkedtek az egyszerű emberek világába. Olyanok voltak, mint a kaméleonok – és ő roppantul gyűlölte ezt a tulajdonságukat.
 – Kapok valami egér utat? – Emelte feljebb a kezét, amelybe bele volt kötve a tű. Meglehetősen nehéz lehetett volna úgy szaladgálni, hogy húznia kellett volna maga után a gurulós vackot, akkor valóban esélytelen lett volna.


♦ szavak száma 1271 ♦ viselet cuki kórházi pizsama
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Pént. Márc. 14, 2014 12:40 pm

Tawny & Vivienne


Szóval nem emlékszik semmire.
Nekem ebből csak előnyöm származhat. A tudatlanság gyengeség, ő pedig gyenge volt. Amíg ki volt ütve, átkutattam az össze cuccát. Nem egy egyszerű kis csitri tévedt be ma este a kórházba. Különleges volt. Nem mindennapos olyanokat ellátni, akiknek köze van az éjszaka lényeihez, főleg nem olyanokat, akik vadásznak rájuk. Általában megússzák vagy elmenekülnek, mielőtt nagyobb bajuk esne. Magabiztosságuk lesz egyszer a végük. Mind azt hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen és azért, mert van egy bot a kezükben, ami ránk nézve halálos, erősebbek is. Nekünk azonban nincs szükségünk különösebb fegyverre, hogy véget vessünk a nyomorult kis életüknek. Elég csak saját magunkat adnunk és az ösztöneinkre hagyatkozni. Ragadozók vagyunk. Kinézzük a prédát és lecsapunk. Mi ezt tesszük. Ő meg… jönnek a szánalmas fegyvereikkel és azt hiszik, a kifaragott botjaikkal együtt istent faragtak saját magukból is. Tévednek. Próbálják biztonságosabbá tenni a világot, de ők sem különbek tőlünk. Hidegvérű gyilkosok, akik az ölésért élnek. Olyanok, mint mi. Életeket vesznek el egymás után. Semmivel sem jobbak nálunk. Azt hiszik, képesek megváltani itt a nagy mindenséget. Szánalmas bagázs. Az évek során pedig egyre csak süllyednek. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Józan gondolkodásúnak egyre kevésbé mondhatóak. Nevetségesek.
Gondolatmenetem egy pillanatra engedte valós énemet a felszínre törni, de azonnal rendeztem arckifejezésemet és magamra öltöttem Vivienne álcáját. Lucienne még nem jöhetett elő. Még nem volt előkészítve a terep. Vivienne még nem végezte el a feladatát.
Az évek alatt kialakult kettős személyiségem rengeteg előnnyel járt. Mindenki megbízott bennem, mindenkit sikerült magam mellé édesgetni, közben fogalmuk sem volt róla, hogy miféle szörnyeteget ajándékoznak meg bizalmukkal, hogy miféle szörnyeteget hívnak be a házukba. Sokaknak sejtésük sem volt arról, hogy velem együtt a halál is leselkedett rájuk. Kénytelen voltam eljátszani a szerepemet, amit mindenki elvárt tőlem, amilyennek mindenki akart látni. Miután a bájos ápolónő mások tudta nélkül végezte feladatát, a vérszomjas ragadozó minden mozdulatukat figyelte. Az óra ketyegett, az idejük fogyott, aztán szabadjára engedtem önmagam. Nem voltak hálásak. Sikolyaik fülsüketítő hangerővel szaladtak ki mindegyikőjükből, de felesleges volt. Előlem nem volt menekvés. Előlem sosincs menekvés.
-Természetesen. Másfél órája van még csak itt – válaszolta egyszerűen hamis énem, majd az infúzióhoz léptem ellenőrizni, hogy a kellő adagot kapja-e belőle. A látszat fenntartása érdekében mindent meg kellett tennem, bár volt egy olyan sejtésem, ha van esze a lánynak és nem olyan buta, akkor hamarosan ki fogja találni, ki… mi is vagyok igazából.
Következő kérdése hallatán egy pillanatra megdermedtem, majd ravasz mosolyra húzódtak ajkaim. Hogy maradnál már egyben drágaságom? Ne legyél ilyen naiv. Az éjszaka történt az elkövetkező percekhez képest csak könnyed kis torna lehetett. Hamarosan cafatokra foglak tépni, aranyom.

Meg akart ölni. Én viszont életben akartam maradni. Mindennél jobban ragaszkodtam az életemhez. Elképzelni nem tudtam, hogy egyszer vadász kezei által érjen utol a halál. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy egyszerű halandó végezzen velem. Nem engedhettem meg, hogy akárki is elvegye tőlem azt, ami a számomra a legfontosabb; az életemet. Semmim sem maradt az évek során, csak Jonathan, aki átváltoztatott és a küzdelem az életben maradásért.
Farkasszemet néztem a halállal egy hétköznapi ember személyében.
Még fiatal vámpír voltam és mohó. Csak a vér körül kattogott az agyam szüntelenül. Kínzó érzés volt, ha nem jutottam elegendő mennyiséghez. Vad voltam, nem tudtam uralkodni magamon, ami ahhoz vezetett, hogy óriási hibát követtem el. Az utcán támadtam rá egy áldozatomra. Azt hittem, egyedül vagyunk. Nem láttam senki mást és nem is számítottam arra, hogy valaki megzavar minket. Fogaimat olyan erősen mélyítettem bele nyakába, amennyire csak tudtam. Sikítás hagyta el a száját, de én nem törődtem vele. Csak a vörös nedvre koncentráltam, ami ütemesen csordogált ki vénájából egyenesen a számba. Eleinte próbált küzdeni. Gyönge kis kezeivel igyekezett kiszabadítani magát, de minden próbálkozása sikertelen volt. Ahogy szívtam a nyakát, éreztem testén, hogy egyre gyengül. Egy idő után már nem is ellenkezett. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy megmozduljon. Végül kezeim között lehelte ki a lelkét. Testét elengedtem, és az tompa puffanással landolt a földön. Ahogy felemeltem fejem, egy emberrel találtam szemben magam, amint épp egy karóval közelít felém. Nevetséges volt, hogy azt képzelte, egyes egyedül egy karó segítségével felülkerekedhet rajtam. Nem gondoltam arra, hogy többen is lehetnek. Azt hittem, ha kitöröm annak a szerencsétlennek a nyakát, azzal el is intézek mindent. De még mielőtt ujjaim bilincsként merevedhettek volna törékeny kis nyakára, hirtelen kínzó fájdalmat éreztem. Nem volt egyedül a vadász. Egyik társa azonnal a segítségére is sietett és egy karót döfött belém. Még soha nem éreztem ahhoz hasonlót fájdalmat. Mellkasom közepén talált magának kiutat a jól kiélezett fadarab. Nem messze a szívem mellett hatolt belém. Szerencsém volt… Óriási szerencsém. A másik szerencsém az volt, hogy szó nélkül jöttem el otthonról, ami Jonathannak feltűnt. Fájdalommal átitatott testem a földre hullott, miközben reccsenések sorozatát hallottam hátam mögül. Az előttem álldogáló személy is holtan esett össze. Nemrég még erős késztetést éreztem rá, hogy saját kezűleg öljem meg, de mostanra már nagyobb problémát okozott az, hogy mi lesz az én életemmel. A karó kínok között távozott a testemből, majd egy kéz jelent meg arcom előtt. Követtem vonalát és már arc is párosult a semmiből előtermett megmentőmhöz. Jonathan mindig mellettem volt, ahogy ezen az estén is.


Soha nem felejtem el azt a bizonyos éjszakát, amikor egy vadász miatt majdnem otthagytam a fogamat. Azóta a pillanat óta vágyom arra, hogy minél több kis nyomorult ember kerüljön a pokol legmélyebb bugyraiba. Ez pedig nem fog másképp történni a ma esti kis sebesültünkkel sem – gondoltam, majd egy kedves mosolyt magamra erőltetve fordultam a lány felé.
-Természetesen egyben maradsz. Itt jó kezekben vagy – hazugság. Minden csak hazugság. A hazudozásnál jobban már csak az öldöklés ment. Már nem kell sokáig aggódnod semmi miatt…
-Már nem sokáig, kedvesem… Már nem sokáig.
Valóban nem sokáig fog már itt maradni. Itt nem. Az, hogy a teste hol végzi majd, részlet kérdése. Az, hogy az ereiben csordogáló éltető nedű hol végzi, teljesen egyértelmű, ahogyan az is, hogy életének utolsó állomásának ez a kórházi szoba bizonyult. Biztos nem erre vágyott, de hát az élet nem kívánságműsor.
-Nálad? Ugyan már – nevettem fel cinikus hangnemben. Megcsóváltam a fejem – Veszélyes fegyverek nem valóak kislányok kezébe. Még véletlen megszúrsz vele valakit – vélhetőleg már rájött arra, hogy mi vagyok valójában. Ha van esze, akkor nem is kellett nagyon megerőltetnie ehhez magát. Ebből nekem később gondjaim származhatnak, ha nem végzek vele azonnal. Az lett volna a helyes, ha nyomban kitöröm a nyakát, vagy addig szívom a vérét, amíg teljesen ki nem szárad. Sajnálatos módon szeretek játszadozni az áldozataimmal, így ez a helyzet most sem volt különb a többitől.
A kérdésre, hogy hol vannak a felszerelései, nem válaszoltam már. Gyors pillantást vetettem a sérüléseire, mintha gondos orvosi ellátásban részesülne, miközben persze azt próbáltam felmérni, hogy mennyire gyengülhetett le. Úgy tűnt, eléggé ahhoz, hogy gond nélkül végezzem a dolgomat ma este. Könnyű prédának tűnt a lány. Egy könnyed esti vacsorát pedig sosem lehet visszautasítani.
-Ó, tőlük kell félni. Veszélyesek. Ha akarnák, elég lenne egy apró mozdulat és elbúcsúzhatnál mindentől, amid eddig volt. Erősebbek nálad. Bár, gondolom ez nem újdonság – mosolyogtam rá úgy, hogy hófehér fogsorom kivillant szépen formált ajkaim alól.
Ha akartam volna, se tudtam volna több mindent ellenőrizni a lánynál, mikor végre kibökte a lényeget. Hangos nevetés hagyta el számat. – Már azt hittem, sosem tűnik fel – válaszoltam fejcsóválva. – Mennyire szeretsz játszani? – kérdeztem közelebb hajolva hozzá úgy, hogy az ágya szélén támaszkodtam meg. Hangom komoly volt és fenyegető. – Sokáig szeretnél szenvedni, vagy inkább a gyorsa halálhoz ragaszkodsz? Mindkettő megoldható.

×× words: 1217 ×× notes: bocsánat, nagyon béna Sad×× zene ××
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
☤ new orleans
► Age :
24
► Total posts :
19

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Hétf. Márc. 03, 2014 10:00 pm



Vivienne and Tawny

– Nem, egyáltalán semmire – motyogta zavartan néhány másodperccel később, úgy érezte még a szavakat is nehezére esett felfogni, hát még meg is érteni a mögöttük megbúvó tartalmat.
Az este emlékeit elméje láthatatlan ködbe burkolta. Valóban nem emlékezett kifejezetten sok mindenre, voltaképpen egyáltalán nem lebegett elhomályosodott tudatában egyetlen egy tiszta pillanat sem, amelyre konkrétan vissza tudott volna emlékezni, abban sem volt biztos, hogy amit képes volt felidézni lelki szemei előtt az a valóság volt-e, nem pedig az összemosódott múlt fantomárnyai. Hiába erőlködött, mindössze csak annyit ért el vele, hogy az amúgy is dübörgő fejfájása szinte szétfeszítette koponyáját, cinikusan meg is jegyezte magában, ha most egyedül lett volna, akkor esélyes ájulásig verte volna a fejét a falba, hogy elájuljon, de a testében tomboló kínt sem akarta érezni. Szíve szerint visszazuhant volna a párnák közé, hogy egy kicsit aludjon, azonban úgy érezte, hogy ezt nem engedhette meg magának, büszkesége nagyobb volt annál, hogy ennek a kényszernek engedélyt adjon. Igyekezett arra gondolni, hogy volt már ennél rosszabb. Ugyan... Hülyeség, ne etesd magad, kislány. Ócska kamu. Fintor ült ki az arcára. Valóban ez volt a legrosszabb, elvégre még egyetlen egyszer sem kötött ki a kórházban egy-egy vadászatot követően, valahogy mindig meg tudta úszni, valahogy mindig sikerült jól kijönnie a dolgokból, a legtöbb esetben eddig mindig csak haza sétált, bekötötte a sebeit –, ha szükségeltetett, akkor begyógyította egy csiribú-csiribával, aztán pedig elment aludni, hogy következő este folytassa őrült hobbiját.
Szemei előtt vidám sötét és világos pontok ugráltak ide-oda, amiket akaratlanul is követett, noha tudta, hogy ez mindössze csak testének elnyűtt sikoltása.
– Ma este? – Kérdezett vissza bizonytalanul, még nyelése is jól hallható volt, szemöldökeit pedig összevonta, miközben próbált rájönni, hogy a ma este az még ez az este, szóval még nem volt holnap és egy héttel később sem, ennek fényében valamelyest megnyugodott, hogy nem hasztalanul töltötte az életét a gépre kötve heteken át.
Megborzongott, ahogyan körbe nézett. A falak fehérre festettek voltak, a lámpa halványan pislákolt –, mintha valami baljóslatú előjel lett volna –, úgy érezte magát, mintha a ravatalozóban lett volna a saját temetésén – ez eléggé lehervasztotta.

– Vélhetőleg egyben maradok, igaz? – Hiába, hogy kijelentésnek szánta, még is sokkal inkább hangzott kérdésnek és nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért olyan hangsúllyal tette fel. Vámpír, vámpír, vámpír! Rikácsolta az elméje egyre erőteljesebben, ő pedig konokul rázta a fejét. Nem, nem lehet vámpír, csak ezek az átkozott fájdalomcsillapítók csapnák be a tudatomat! Erősködött magában, főképpen azért, mert egy vámpír csak étkezni ment a kórházba – rosszabb esetben.Kivéve persze a Cullen-család csillogó, kedves vámpírjait. Határozottan nem tette volna fel az életét arra, hogy itt a nő mellette egy vámpír, közvetlenül egy karnyújtásnyira mellette, s bár szemeivel eszköz után kutatott, hogy ha a szükség úgy hozta volna, még is próbálta elhitetni magával, hogy mindössze ezt csak az este riadalma és kétségbeesése okozta, mivel ma mégis csak igazán közel került a halálhoz.

– Meddig kell még itt maradnom? – Ismételte meg a kérdést, mivel erre mintha nem kapott volna választ és ez is érdekelte leginkább. Jelen pillanatban bár úgy érezte, hogy képes lenne bent maradni még egy napot, tudta, hogy nem kellene már itt lennie, mivel nem akarta becsalogatni a vámpírokat a kórházba, túl sok volt itt az ártatlan ember, aki már amúgy is a végét járta, nem feltétlenül akart az lenni, aki felgyorsítja a folyamatot – főként, ha még el sem búcsúzott az illető a családjától. Semmiképpen sem akarta mások épségét kockára tenni, éppen elég volt a saját irháját minden nap a vásárra vinni. Nem hitt a vámpírok úgynevezett, nem létező becsületében, bárkit bántottak volna, ha úgy adódott volna a helyzet. Cécile kérésének is könnyen megadta magát, mert nem akarta bajba sodorni, mert tudta, hogy New Orleans jelenleg nem a legkedvesebb hely volt a boszorkányok számára –, na persze az őt mintha különösebben izgatta volna. Még csak nem is ide tartozom! Úgy érezte, hogy ez pontosan elég ahhoz, hogy felmentése legyen bizonyos szabályok alól –, amiket amúgy örömmel rúgott fel, s bár való igaz, hogy kevesebbet varázsolt – részben ezért is került, ilyen kellemetlen helyzetbe, de ő mindössze csak egyetlen egy dologért jött; megölni az apját. Amint elvégezte a kis feladatát, távozik New Orleans-ból és tovább folytatja a körútját Európában.

– Egyes egyedül, nálam vannak jó kezekben – sziszegte igazán dühösen. Az adrenalin végigbuzgott az ereiben. Izmai megfeszültek. Komoly tekintettel meredt a nőre. Vámpír! Vakkantotta elméje. Meg akarta fojtani, annyira meg akarta! Pedig tudta, hogy mit sem érne egy vámpír ellen.
Nyugtalanul masszírozta a halántékát.
A fegyvereimet akarom! A tudat, hogy nincsenek nála, megbénította. A fegyverei nem voltak az ő tulajdonában, idegen kezdet tapicskolták végig a kidolgozott eszközöket! Úgy érezte, hogy ezzel a lendülettel, akár mezítelenül is kiállíthatták volna egy istenverte kirakatba, ahol esetlennek és gyámoltalannak tűnt volna, mint amikor az embernek a legnagyobb félelmével kellett szembe néznie – legyen az akár egy pók, elvégre hiába van az embernél újság, hogy lecsapja, a kis nyolclábú szörnyetegtől, még ugyan úgy rettegett, a gyilkos eszköz csupán az önbizalma lett némiképpen több – és a biztonságérzete. Ő is így volt ezzel. Nem tudott mi tévő lenni a kicsikéi nélkül. Ez nem egyszerű paranoia volt, tudta, hogy a vámpírok meglehetősen sok helyen ott voltak, gyakorlatilag majdnem mindenhol és az idióta napfény elleni ékszereikkel, még a napon is tartózkodhattak – átkozottak. Mindenesetre előbb rakta volna a krokodil szájába a fejét, minthogy el kelljen viselnie, hogy fegyvertelen legyen, a krokodil – jó esetben – nem játszadozott volna vele, csak leharapta volna a fejét. – Szóval? Hol vannak? – A fegyverei nélkül ebben a városban gyakorlatilag olyan volt, mintha egy nyulat dobtak volna az oroszlánok közé, legalább is így érezte.

Türelmesen hagyta, hogy a nő megvizsgálja a sérüléseit, nem különösebben zavartatta magát, de észben tartotta, hogy talán egy vámpír ellenőrzi a sebesüléseit. Nem volt lenyűgözve ettől a felvetéstől.
– Vámpíroktól – vont vállat
közönyösen, mintha természetes lett volna. Nem túráztatta magát azzal, hogy hazudozik, hogy legurult a Mount Everestről, az emberek többsége semmiképpen sem hitt neki, legtöbbször kinevették, mondván, hogy a hosszú fogúak csak a mesékben léteztek. Különben sem zavarta, hogy a legtöbben kötöznivaló bolondnak tartották, elvégre ő tudta, hogy mi az igazság és ilyenkor baromi jókat nevetett.
– Tudod, most lehet lelövöm az este nagy poénját, de te vámpír vagy, ugye? Utálok meglepődni, csak szeretek felkészülni, bizonyos dolgokra. Többet között erre.

♦ szavak száma 1015 ♦ megjegyzés remélem olvasható volt  ♦ viselet cuki kórházi pizsama
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Kedd Feb. 25, 2014 4:15 pm

Gina & Vivienne


Átlagos, unalmas, egyszerű éjszakai műszaknak indult a mai. Nem akadt semmi különösebb dolgom, úgyhogy szokásomhoz híven rengeteg időt töltöttem a gyerekosztály közelében, ahol csak figyeltem a csöppségeket. Szüntelenül őket néztem, és arra gondoltam, mi lett volna, ha az én gyermekem nem hal meg? Rengeteg időt töltöttem olyan gondolatokkal, amik csak feltételes módban létezhetnek. Annyi minden másképp alakult volna, ha nem veszítem el a kisbabánkat... Talán ma már nem is élnék. Egyszerű életünk lett volna. Gyereket neveltem volna, figyeltem volna, hogy a ház körüli munkát jól végezze a személyzet, Joseph pedig dolgozott volna, néha eljárt volna hosszabb utakra talán, esetleg nem menekült volna az alkoholba. Persze az is lehet, hogy egy cseppet sem foglalkozott volna a gyerekünkkel. Lehet, hogy őt is bántotta volna. Akkor viszont... ugyanott tartanánk, ahol most.
Tekintetem végigsiklott az össze gyermeken, majd az újszülöttek felé vettem az irányt. Békésen feküdtek, testük mozdulatlan volt, mindössze aprócska mellkasuk süllyedt, illetve emelkedett, ahogy vették a levegőt álmuk közben.
Rengetegen voltak. Többen, mint általában. ez nekem csak jó hír volt, mivel nagyobb választási lehetőség előtt álltam. Mindig a legszebbet választottam ki. A legnyugodtabb, legszebb gyermeket ragadtam el szüleik mellől, majd vettem el az életét. Nem tapasztalhatták meg, milyen érzés boldog szülőnek lenni. Nekik is szenvedniük kellett. Ha én ezt érdemeltem, akkor ők sem érdemelnek ennél többet vagy jobbat. Egyenlők vagyunk. Meg kell tapasztalniuk, hogy milyen, amikor kitépnek az ember szívéből egy pótolhatatlan darabot. Érezniük kell, hogy milyen az igazi fájdalom. Át kell érezniük a fájdalmamat. Akkor, ott senki sem állt mellettem. Senki sem érzett velem együtt. Egyedül voltam. Évszázadokkal ezelőtt csak én éreztem azt a fajta fájdalmat, ami egy idő után felemésztett. A jelenben viszont ez már másképp alakul. Kezeskedem arról, hogy más is rádöbbenjen, milyen érzés elveszíteni azt az illetőt, aki megváltoztathatja az életét. Egy gyermek ajándék. Én nem kaptam semmiféle ajándékot anno. Mások sem méltóak rá. Nem különbek attól, amilyen én voltam még emberkoromban. Akkor miért élhetnének teljesebb életet, mint amilyet én kaptam? Milyen alapon juthatna nekik több, mint nekem?
Tettem egy lépést az ajtó felé. Kiválasztottam a gyermeket. Senki sem volt a közelben. Az alkalom tökéletes volt, én pedig gyorsan és nesztelenül szoktam dolgozni. Kezem már a kilincsen pihent, amikor zajt hallottam valahonnan. Átlag ember számára ez fel sem tűnt volna, de az én figyelmemet nem kerülte el. Egy pillantást vetettem az általam választott gyermekre, de a nemrég hallott zörej felkeltette az érdeklődésemet. Úgy döntöttem, a hang forrása felé veszem az irányt. A gyermek még várhat. Még bent kell maradniuk az anyával pár napig a kórházban. Lesz még időm kedvemre játszadozni vele.
Kezem némán hullott oldalam mellé, majd egyre eltávolodva az ajtótól lépkedtem a zaj irányába, ami a jelenlévők közül csak nekem számított zajnak. Egy újabb ajtóhoz vezetett az utam. Tisztán hallottam már a matatást és a kutakodást, csak az volt a kérdéses, hogy ki az és mit akar. Lassan résnyire nyitottam az ajtót. A szobában sötét volt, továbbra is csupán a pakolás hangja utalt arra, hogy itt tartózkodik valaki. A küszöbön átlépve tettem be lábamat a helyiségbe. Nem akartam hinni a szememnek. Ismerős alak rajzolódott ki még így a sötétben is. Évszázadok óta nem láttam ezt az arcot. Az összes együtt töltött év emléke jött el hirtelen. Soha nem voltunk jóban.  Sosem voltunk mintatestvérek. Mindig is csak konfliktus volt kettőnk között. Egyik után jött a másik, aztán pedig a következő. Örülnöm kellett volna, hogy újra láthatom őt, de mégsem így történt. Végig abban a tudatban voltam, hogy valószínűleg réges-rég meghalt, de mégsem. Azonban nem hatott meg egy cseppet sem, hogy életben van. Nyilvánvaló volt egyből, hogy milyen okból kifolyólag élhet még.
-Arianne... - hangom hasított keresztül a félhomályán, amit immáron pislákoló lámpák fénye kezdett bevilágítani. Hangom semlegesen csengett, egy csepp öröm sem volt benne. Azonban nem bírtam egy tapodtat sem mozdulni.


×× words: 623 ×× notes: bocsánat, nagyon béna Sad×× zene ××
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Szomb. Feb. 22, 2014 1:19 am

Tawny & Vivienne


Természetesen az estémet ismét a kórházban töltöttem. Magamra öltöttem Vivienne arcát és felkészültem a más mindennapos rutinra. Bemegyek, eljátszom a szerepem, előkészítem a terepet, aztán ha minden jól megy, lecsapok. Majdnem minden nap érkezik egy újszülött csöppség a nagyvilágba, akit elveszek. Nem hagyhatom, hogy az újdonsült szülők átélhessék azt, amiről nekem le kellett mondanom. Engem megfosztottak a boldogságtól, úgyhogy én is ezt teszem. Nekik is szenvedniük kell. Át kell érezniük, hogy milyen az, ha tönkremegy az életük, tudniuk kell, hogy milyen érzés szenvedni. Elképzelik, hogy milyen lesz, amikor kiegészül a családjuk, elterveznek már mindent. Hosszútávra előre kigondolnak mindent, ahogyan én is tettem évszázadokkal ezelőtt. Aztán... minden romokba dőlt. Fogalmuk sincs milyen ez, amíg meg nem tapasztalják. Miért is vonnám meg tőlük a lehetőséget, hogy megtudják, milyen az, ha elveszik az embertől a létező legnagyobb kincset - a boldogságot? Amikor elvesztettem a kisbabámat, egykori férjem engem hibáztatott. Én voltam a hibás azért, mert a természet elvette a gyermekünket. Megbüntetett érte. Sokszor. Heteken keresztül vert, amíg meg nem elégeltem. Nem akartam a gyermekem nélkül, de a férjemmel élni. Nem láttam értelmét tovább folytatni. Véget akartam vetni az egésznek. Sikerült is. Csak nem vettem tervbe, hogy az éjszaka népének egyik legújabb tagja leszek aznap este. Egy lettem közülük, egy új életet kaptam. A célom pedig a bosszú volt. Egyből a férjem jutott eszembe. Meg kellett fizetnie a tettéért. Nem hagyhattam csak úgy magam mögött, amit velem tett. Megalázott, meggyötört, fájdalmat okozott. Én is ugyanezt akartam tenni, csak sokkal nagyobb mértékben. Nem haboztam elvenni az életét. Nem jelentett nekem semmit sem már. Mikor élettelen testét bámultam, csak az volt a szemem előtt, hogy miket tett velem, miután lerakta az üres üvegeket. Másnap elégedetten néztem az újságot címlapját: "Nemesi család sarja rejtélyes módon halt meg". Elégedett vigyor dísziti az arcomat minden egyes pillanatban, amikor csak visszagondolok, milyen félelemmel nézett rám utolsó perceiben. Nem szenvedett sokat. Ettől megkíméltem. De legalább már nem kellett azzal a tudattal élnem, hogy életben van. Megfosztottam attól, ami a legkevésbé sem járt neki. Az életemet pedig arra szenteltem, hogy megfosztom a nőket attól, ami nem jár nekik. Nem jár nekik, hogy boldogan éljenek a családjukkal... a gyermekükkel. Ha én nem voltam rá érdemes, ők miért lennének azok? Tisztes életet éltem, mégis elvette tőlem a sors, ami talán egy cseppnyi boldogságot hozhatott volna szürke mindennapjaimba. Így hát én is ezt teszem másokkal. Ha nekem nem adatott meg a boldog élet öröme, más sem kaphatja meg. Tudniuk kell, milyen szenvedni.
Igazítottam egyet kényelmesnek és szemet gyönyörködtetőnek egyáltalán nem mondható nővéri ruhámon, majd kulcsra zártam az öltözőszekrényem ajtaját, az apró fémdarabot egyik zsebembe mélyesztettem, majd kiléptem az öltözőből.
Csendesnek tűnt az este. Papírmunka várt rám egyedül, majd tettem egy rövid sétát az újszülöttek felé. Sokat elidőzhettem előttük. Arcuk gyönyörű volt egytől egyig mindegyiknek. Mellkasuk egyenletesen emelkedett és süllyedt, ahogy lélegeztek. Álmok édes mezején időzhettek, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy egy kórház falai között fekszenek. Fájdalommal telt meg a szívem, amint belegondoltam; velem is megtörténhetett volna ez a csoda.
Választanom kellett közülük. Ebben a kórházban még nem öltem gyereket. Nem rég jöttem még csak ide, ezért nem lett volna feltűnő, ha azonnal végzek egyel. Szervi rendellenességnek állítottam volna be nyilvánvalóan, vagy akármi másnak. Sok év tapasztalata állt mögöttem, hogyan lehet másnak feltűntetni a dolgokat, mint amik valójában. Gondolataimból csak az rántott vissza a valóságba, hogy orvosok és nővérek rohantak el mellettem, a bejárt felé siettek. Kíváncsiságtól vezérelve követtem őket, habár nem is lett volna valószínűleg ott feladatom. Egy lány feküdt a földön összeesve. Mindenki körülötte sürgött-forgott. Egyből megéreztem a vér mámorító szagát, s azzal komótos léptekkel megközelítettem a fekete hajú lányt. Stabilizálták az állapotát, majd hordágyra fektették. Amint eltolták előttem, szemet szúrtak a sérülései. Számomra rögtön nyilvánvaló volt, ami az orvosoknak valószínűleg nem. Egyértelmű volt, hogy csakis vámpírtámadásból szerezhetett ilyen sérüléseket. Egyből utána loholtam, kezdett kíváncsivá tenni az eset. Egyből megtudakoltam, ki a sérült, mit lehet tudni róla és, amiket ilyenkor szokás. Az orvosok ellátták, azonnal bekötötték az infúziót nála, ráadásul látszólag rengeteg vért vesztett. Próbáltam gondolataimat a vér felől más irányba terelni, de nehezebben ment, mint gondoltam volna. Pont itt volt az ideje a táplálkozásnak. Úgy látszik, megjött a vacsora. Mikor minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, jelezték, hogy egy nővér menjen még be hozzá az este folyamán ellenőrizni, minden rendben van-e. Azonnal jelentkeztem a feladatra. Rengeteg kérdés foglalkoztatott a lánnyal kapcsolatban... Kik támadták meg? Miért támadták meg? Vajon... tud a létezésünkről? Ha pedig igen, akkor... egyel több az indok, amiért nekem is vérét kéne vennem. Nem lenne feltűnő, ha reggelre csak egy élettelen testet találnának az ágyban. Amilyen súlyos sérüléseket szerzett... nem gyanakodnának. Pláne nem rám... Akarom mondani, pláne nem Vivienne-re. Ő mindig kedves. Segítőkész. Igyekszik jót tenni az emberekre. Mindenki ezt az oldalamat ismeri. De senki sem tudja, valójában ki is vagyok. Nem tudják, mi vagyok. És ez így van rendjén. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Szánalmas kis halandók, nekünk pedig tudatlanságuk előnyünkre válik. Ez pedig jobb, ha így marad.
Egy óra telt el, mióta bekerült hozzánk a lány. Nem bírtam tovább várni, ezért a kórterem felé vettem az irányt, ahol helyet kapott. Halkan kinyitottam az ajtót, majd becsuktam magam mögött. Végre volt alkalmam alaposabban végigmérni. Állapota alapján könnyű préda lesz - gondoltam. Féloldalas mosoly kúszott arcomra, amint lepörögtek előttem az elkövetkező pár perc eseményei az én verzióm szerint.
Erőtlenül próbált feltápászkodni az ágyon, de még túl gyenge volt. Csak később vette észre, hogy nincs egyedül.
- Nem emlékszel? Ma este estél össze a bejártnál - válaszoltam hidegen kérdésére, majd az infúzió felé indultam, mintha azt akartam volna ellenőrizni, pedig sérüléseit akartam alaposabban végigtanulmányozni.
- A személyes tárgyaid jó kezekben vannak - feleltem ugyanolyan hangszínben. Miután "ellenőriztem" mindent, a beteg felé fordultam. - Hol szerezted a sérüléseket?
Kíváncsi voltam, mit válaszol. Vajon hazudna, vagy elmondaná, hogy vámpírok támadták meg? Ha utóbbit választaná, egy átlag ember valószínűleg a hasát fogná a nevetéstől, én azonban nem. Én folytatnám, amit már valaki előttem elkezdett...


×× words: 980 ×× notes: bocsánat, nagyon béna Sad×× zene ××
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
☤ new orleans
► Age :
24
► Total posts :
19

WICKED WITCH ℘


TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital Hétf. Feb. 17, 2014 10:11 pm



Vivienne and Tawny

A helyiségben szinte néma csend honolt, mindössze a gépek szimfóniája által keltette bosszantóan, folyamatosan egy ütemben pityegő és fület zavaró hangok jelezték számára, azt hogy nem halt meg és ahelyett, hogy a szentek országában kötött volna ki, egy kórházban dekkolt – ehhez, hogy ezt kitalálja, még csak nem is kellett Sherlock Holmes-nak születni, hiszen az orrába terjengő jellegzetes vegyszer illata, valamint az eljövendő halált hordozó szaga szinte teljesen magáért beszélt, nem kellett sokat latolgatnia. Gyomra görcsbe rándult. Szíve úgy dobogott a mellkasában, mintha ki akart volna szakadni a helyéről, szinte majd szétfeszítette szegycsontját. Elméje is egyre inkább csak azt harsogta, hogy mihamarabb ki kell jutnia innen, révén, hogy számára egy kórház az ég adta világon mindennél ijesztőbbnek hatott. Gyerekkori trauma. Még a temetőben is sokkal szívesebben ütötte volna el az idejét nevetséges kamu-vámpírokkal, akik puszta fanatizmusból képesek voltak maguknak műszemfogat csináltatni, valamint egymás vérét szívták – beteges emberi szokásnak tartotta, ráadásul a többségnek még csak fogalma sem volt arról, hogy az általuk élő mesebeli szörnyetegek valóban léteztek és elevenebbek voltak, mint eddig bármikor.

A tárgyak körvonalai elmosódtak, éles vonalak helyett azonban csak kisebb-nagyobb packákat vélt felfedezni. Látási viszonyait mit sem javította, hogy a helyiségben mindössze egyetlen egy lámpa pislákolt, amelyben jól láthatóan még az élet is alig pislákolt. Csakhogy mindez nem gátolta meg abban, hogy ne próbáljon meg felülni, s bár izmai hevesen tiltakoztak bármiféle megerőltető mozgás ellen, fogát csikorogtatva tápászkodott fel. Kezében érezte az égető, fesztő érzést, amelyet az erében lévő tű okozott, de ezzel sem volt hajlandó foglalkozni, miközben megdörzsölte szemeit, hogy újra visszanyerhesse az amúgy tökéletes látását – legalább is az emberekhez mérten –, de szemei világa most csúnyán helyben hagyta. Sűrűn pislogott és hunyorgott. Percek teltek el, míg nem nagyjából minden tárgy vonala a helyére rajzolódott. Érezte a bőrén a durva anyagot. Orvosi pizsama... Pfuj. Mordult fel magában. Nem tetszése jeléül jól láthatóan elhúzta a száját. Ez a műszálas vacak, aminek a hátát be kellett kötni, hogy ha nem akarta azt, hogy ha felállt volna, akkor mindenki tökéletes rálátást nyert volna tomporára. Egy gyűlölni való semmi volt. Nem csak ez, hanem minden más is, ami a kórházhoz köthető volt, nem is véletlenül kívánta azt, hogy bárcsak megölték volna azok a mocskok, akik megtámadták. Undor helyett az arcára fancsali mosoly ült ki. Csalódottnak érezte magát. Alul maradt. Gyűlölt alul maradni. Állkapcsa megfeszült, ujjait ökölbe szorította. Egy ideig egészen jól bírta, de aztán... Miután elbízta magát, szinte abban a pillanatban fölébe keveredtek és ahelyett, hogy ő intézte volna el őket, fordítva történt és még csak segítséget sem tudott hívni – na, nem mintha úgy nagyon lett volna rá esélye. Az éjszaka mozgalma még fel is pezsdítette volna, ha nem járt volna olyan csúnyán pórul. Nem is emlékezett, hogy miként tudott kijutni a sikátorból, illetve hogy hogyan vonszolta el magát a kórházig – az egyetlen szerencséje az volt, hogy csak pár utcát kellett végig szenvednie, aztán zsákként terült el a földön. Az este további része teljesen homályba merült. Ujjait a halántékának feszítette, majd körkörösen masszírozni kezdte. Zengett a feje és hányingere volt. Fogalma sem volt arról sem, hogy ez még ugyan azaz este volt-e. Vajon mióta fekszem itt? Tette fel magában a kérdést, majd rögtön azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon ez már az azt követő éjszaka estélye volt... Vagy a rákövetkező. Nem! Ezt lehetetlennek tartotta. Ő nem volt olyan puhány, hogy napokig az ágyig legyen szegezve. Csak egy egészen kicsit csapolták meg, éppen annyira, hogy ne maradjon benne élet... Amennyire vissza tudott emlékezni, azok a szemétládák kvázi hagyták, hogy elmeneküljön, tudta, hogy nem pusztán csak azért, mert jóllaktak, hanem mert valamikor a közeljövőben még játszadozni akarta vele. Ez nem is érdekelte volna, egy kicsit sem, hogy ha hamar össze tudta volna szedni magát, hogy aztán szét tudja rúgni néhányuknak a popsiját. Nem kívánt egyebet, csak annyit, hogy egy nagyon kicsit legyenek vele fair játékosok, de tudta ő is nagyon jól, hogy kérése alkalmanként túlságosan is nagynak bizonyult, így nem fűzött ehhez sem sok reményt. Lehet még is halott vagyok?
Tekintete a kezére tévedt, amiben a branül volt. Vér. Utánpótlás. Talán még is többet szipolyoztak ki belőlem, mint azt gondoltam volna, vonta le a következtetést. Dühében az ágyba csapott. A táplálék aljának érezte magát, nem többnek, mint egy szál fű.

– Nem hallottam, hogy bejöttél volna – jegyezte meg rögtön, amint megérezte a nővér jelenlétét. Nem tudta pontosan, hogy azért mert túlságosan is elmerült az önsajnáltatás mocsarában vagy, mert az illető valóban nagyon halkan mozgott, de az is megtörténhetett, hogy mindössze csak a gyógyszerek tompították érzékeit. – Fel tudnál világosítani egy-két dologról?
Zavartan vonta össze a szemöldökét, ahogyan körbe nézett. – Mióta vagyok itt és meddig kell itt maradnom? – Nem mintha bánta volna, hogy végre meleg helyen tölthette az éjszakát, de mivel a hely taszította és legszívesebben kitépte volna a karjából a tűt… Semmiképpen sem maradt volna. Kiszolgáltatottnak érezte magát a fegyverei nélkül. Ennyi erővel, akár a homlokára is ragaszthatta volna, hogy "áldozati bárány". – A cuccaim? – Körbenézett. Vagy jól elrejtették. Vagy elkobozták. Vagy kirabolták útközben. Fogalma sem volt róla. Nem látta a fegyvereit. A ruhája még hagyján. De a fegyverei, amikből egy-kettő lopott volt... Vagy éppen nem volt rajta engedély.

♦ szavak száma 842 ♦ megjegyzés remélem olvasható volt  ♦ viselet cuki kórházi pizsama
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
richmond ☄
► Age :
30
► Total posts :
1233

SOUL MANIPULATOR ♆


TémanyitásTárgy: St. Mark's Hospital Hétf. Feb. 17, 2014 7:36 pm

***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: St. Mark's Hospital

Vissza az elejére Go down

St. Mark's Hospital

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» St. Claire Hospital

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Francia negyed-