world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

69-es szoba; Scarlett Montgomery részére

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Vas. Május 25, 2014 8:40 pm



scarlett & alexander


A francia negyed boszorkányai sosem fogadták el ténylegesen Marcel törvényeit. Hisz minek kell annyi vámpír, hogy felügyelje őket? Azért, hogy ne tegyenek semmit se.. Ez egy állandó harc a két fél közt, a tűz sosem fog kiégni, csak nagyobbra fog lobbanni az idő elteltével. Nálam itt telt be a pohár. Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen ember, akivel törődök megigya tetteim következményének a levét. Nem menekülhetek el vele, Marcel bizalmasa vagyok, és épp most értem el egy magasabb "fokot" nála. Ő nem engedi csak úgy el az embereket, maga mellé láncolja. Eleinte a hátam közepére se kívántam őt, de mára már felnézek rá. Egy erős, határozott vezető, pontosan az, akire szüksége van a városnak. Most pedig még jobban, hogy megoldhassuk a boszorkány problémát..
- Jól hallottad. - feleltem kissé indulatosan, amelyről nem ő tehetett. Ez itt mind az én hibám, nem kellett volna megtalálnia.. Túlságosan nyilvánvalóak voltak a jelek.
A szekrényhez sétáltam, kettétártam az ajtót, kivettem belőle a bőröndöt és az ágyra dobtam. Háttal voltam neki, gyorsan kellett cselekednem, és nem hagyhattam, hogy megtörjön engem. Ruháit rohamosan pakoltam a bőröndbe, nem törődve a rendre. - A többit utánad küldöm. - közöltem vele ridegen, távolságtartóan. Teljesen eltunyultam mellette, a régi énem kacagva fogja a hasát a megpuhult férfi láttán. Nem csoda, hogy az ellenségeim megtalálták a gyenge pontomat. Az olyan embereknek, mint nekem nem szabad érezniük, nem mutathatják ki, hogy mi fontos nekik, mivel bánthatják meg. Muszáj elengednem őt. Nem ezt az életet érdemli meg. Ha nem lenne benne verbéna, már rég megigéztem volna.. Így a nehezebb utat kell választanom.
Előkaptam a mobilomat, és megnyomtam egy gombot, két csörgés után rögtön felvette a telefont az illető.
- Cromwell. Öt perc, Palace Royal Hotel. El kell vinned valakit. - rövidre fogtam az egészet, s miután kinyomtam, visszahelyeztem ezt a modern kütyüt a zsebembe.
Képtelen voltam megtörni a csendet, és a lány elé léptem. - Édes Scarlett.. - simítottam el egy tincset az arcából, és szóra nyitottam a számat, hogy válaszolhassak kérdéseire. - Így is többet tudsz a kelleténél. - csóváltam meg a fejemet, s kezén végig húztam ujjamat.
- Most jön valaki, aki el fog téged innen vinni jó messzire. Kezdj egy új életet, ne gondolj a múltra, mert vissza tart téged. - csuklott el a mondat végén a hangom, és gyorsan megköszörültem a torkomat, mintha csak köhögtem volna.
- Vigyázz magadra. - léptem közelebb hozzá, és ajkaimat az ajkaira tapasztottam. Csókban mondtam el mindazt, amit nem tudtam szóban. Szeretem őt, és belepusztulok ebbe az egészbe, hogy le kell róla mondanom. De nincs más lehetőségem, nem tudnám megvédeni őt. Nagy nehezen eltoltam magamtól, és kiviharoztam az ajtón, hátranézés nélkül. Addig nem fogok lenyugodni, ameddig biztonságban nem fogom őt tudni. Jared-nek elküldtem sms-ben a szoba számát - remélem nem veszi viccnek -, mert van egy sanda gyanúm, hogy önmagától nem fog beleülni a kocsiba. Csak remélni tudtam, hogy idővel megfogja érteni a döntésemet. Hogy mindez érte volt.
VÉGE!
Elnézést a késésért..

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Szomb. Márc. 15, 2014 11:30 pm

Alex & Scarlett


Ujjaim bilincsként fogták körül a mesterien kihegyezett karót, bár ezek a bilincsek nem tűntek olyan biztosnak most, mint általában. Minden ujjam remegett. A remegés végigfutott a kézfejemen, utat kört magának egész karomban, majd akadályt nem ismerve áradt végig egész testem minden egyes részét uralma alá vonva. Az érzés nem akart múlni. Hiába parancsoltam magamnak, tovább uralta testemet. Nem voltam ura saját magamnak. Nem tudtam irányítani saját cselekedeteimet. Fejemben csak az visszhangzott, hogy meg kell védenem magam a vámpírtól, aki az előbb rám támadt. Tudatalattim sikoltozott szinte, hogy ne felejtsem el, nem egy egyszerű, közönséges vámpírral van dolgom, hanem egy olyan személlyel, aki fontos számomra. Talán ezért is nem döftem bele gondolkodás nélkül a kiélezett fadarabot.
Hasának feszítve tartottam továbbra is az eszközt, mely akár a halálát is jelenthette volna. Szépen lassan kezdtem visszanyerni az irányítást saját magam felett. Nem akartam bántani. Nem akartam neki fájdalmat okozni hideg vérrel. Pedig az előbb pont erre készültem. A vadász éledt fel bennem. Mintha valami riasztó kapcsolt volna be bennem, ami jelezte, hogy azonnal cselekednem kell, hiszen akár itt is hagyhattam volna a fogamat ma este, amit igazán nem szerettem volna. Tudtam, milyen kockázatot vállalok azzal, ha vadásznak csapok fel. Tisztában voltam azzal, hogy akár egy balul elsült alkalommal az életembe kerülhet ez az egész. Végiggondoltam, mivel járhat ez az életmód, de megérte a kockázatot, hiszen… megtaláltam Emmát.
Elhomályosodott tekintetem azon nyomban kitisztult, amint arcomon utat törve magának egy könnycsepp szántotta végig arcom bőrét. Nem foglalkoztam vele. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Testtartásom továbbra sem változott, kezemet sem eresztettem lejjebb. Egyenesen a ragadozó szemeibe néztem, egy pillanatra sem fordítottam el róla a tekintetemet. Hiába akartam fenntartani a látszatot, hogy határozott vagyok, gyengeségem elárult. Nem voltam olyan erős, mint amilyennek akartam, hogy lásson. Nem voltam olyan erős, mint amilyennek hittem magam. Azt gondoltam, képes lennék vele szemben megvédeni magam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Valami visszahúzott, ami nem engedte, hogy belemélyesszem hasába azt a nyamvadt karót. Ha az eszemre hallgattam volna, akkor egyenesen a szívére kellett volna céloznom, hiszen rám támadt. De képtelen voltam. A szívem azt súgta, hogy ő nem egy ragadozó. Hogy őt nem bánthatom. Ő fontos.
Hangja nyugtatóan hatott rám, érintése még jobban elpuhított. Tekintetem, mely eddig az elszántság és a rettegés keverékét tükrözte, egy pillanat alatt változott meg. Arcom meglágyult, mintha egy pillanat alatt megváltozott volna minden. Mivel így is történt. Az egyik másodpercben még egy vérszomjas vámpír támadt nekem, akit aztán éppen hasba készültem szúrni, a következőben pedig Alex gyöngéd érintését éreztem magamon, ami képes volt teljesen megnyugtatni. Szó nélkül hagytam, hogy kivegye kezemből a fegyverem, majd azt a földre dobja. Én is éreztem, hogy már nem lesz rá szükség. Már biztos voltam benne, hogy az este folyamán nem kell többet igénybe vennem. Legalábbis… majdnem biztos. Reménykedtem.
Kezei finoman simultak arcomra, az engem elfogó remegés pedig szinte teljesen megszűnt. Úgy éreztem, sikerült teljesen megnyugodnom, sikerült visszatérnem önmagamhoz. Kezem, ami eddig a falhoz szorította őt elengedte a szorításból – ami valószínűleg számára semmiség volt -, majd óvatosan vállára fektettem. Égszínkék szemei melegséget árasztottak magukból. Mintha csak azt akarták volna közölni velem, hogy minden rendben van. Éreztem a belőle sugárzó figyelmet, ami kicsit furcsa volt, mert eddig ilyet még nem nagyon tapasztaltam. Egyszer, évekkel ezelőtt már volt köztünk valami Alexszel, de most valahogy másmilyen volt. Talán azért, mert egyszer már elveszítettük egymást? Fogalmam sincs, csak azt tudtam, hogy már soha többé nem akarok távol lenni tőle, hogy mindig mellette akarok lenni, és hogy szeretem. Idegen volt kissé az érzés. Ezelőtt ilyen mértékben és ennyire visszatarthatatlanul még soha nem éreztem. Félelmetes volt, hogy a bosszúvágyon és a gyűlöleten kívül ilyet is tudok érezni. De valamilyen szinten el is gyengített. A bosszú és a gyűlölet erősebbé tettek, célokat adtak, küzdhettem valamiért. Ez az érzés pedig… megfélemlít. Ameddig mellettem lesz, félni fogok tőle, hogy mikor talál mást, hogy mikor un rám, hogy mikor gondolja meg magát…
Gondolataimat csupán csókjai tudták kiverni a fejemből. A félelem és a kétségek helyét rögtön jó dolgok vették át. Arra gondoltam, milyen jó is ez az egész. Arra gondoltam, bárcsak ne szakadna vége ennek a pillanatnak soha. Csupa jó érzéssel töltöttek el forró csókjai. Ahogy ajka az enyémre tapadt, majd közelebb vont magához, eddig a vállán pihent, sötét hajába túrt, másik kezem pedig mellkasára kúszott fel. Gyomromba, mintha egy pillangótenyészet nőtt volna, olyan érzés támadt. Ehhez társult valami olyan dolog, amit annyira régen tapasztaltam, hogy szinte már el is felejtettem, milyen. Boldog voltam. De ez nem tartott sokáig. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Hirtelen elhúzódott tőlem és maga elé meredt. Nem értettem ezt a hirtelen váltást, ezért kérdőn néztem rá, de a válasz csak még jobban összezavart. Miért is kéne nekem elmennem?
-Tessék? – kérdeztem meglepődötten, hangom pedig minimum egy oktávval feljebb szökött a sokktól. Totál összekuszálódott minden gondolatom. A boldogság, a kétségek, a félelem, a szeretet, a biztonságérzet… minden eltűnt. Csak zavarodottság maradt utánuk és persze rengeteg kérdés. – Miért kéne elmennem? Ez most hogy jött? Mi történt? Mi… mi… mi ez az egész? – a kérdések csak úgy áradtak ki belőlem, még levegőt is elfelejtettem venni közben. Ahogy ellépett mellettem, követtem mozdulatait és én is megfordultam.  – Ha azt hiszed, hogy csak úgy itt fogok hagyni mindent, akkor nagyon tévedsz. Végre megtaláltam Emmát. Nem fogom eldobni magamtól azt, amire a fél életemet feltettem – jelentettem ki határozottan, majd szünetet tartottam. – És… visszakaptalak téged – hangom suttogó volt, a mondat második felére pedig elcsuklott. Eszem ágában sem volt mindennek hátat fordítani, amiért annyi éven át küzdöttem.



×× words: 905 ×× notes: bocsi, béna lett ×× zene ××
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Szomb. Márc. 15, 2014 10:08 am



scarlett & alexander


A méreg futótűz gyorsaságában terjedt szét a szervezetemben, annak ellenére, hogy csak pár kortyot vettem el tőle. Mart, kínzó, gyötrő fájdalom vette át az uralmat az így is zavaros elmém fölött. Minél messzebb támolyogtam tőle, annál jobb volt. Így legalább biztonságban tudhattam őt. Külső szemmel úgy nézhettem ki, mint egy részeg krapek, aki a fél vagyonát otthagyta a helyi kocsmázóban, és már azt se tudja, hogy ki ő és hol lakik. Csak jelen esetben engem nem az alkohol mérgezett meg, hanem az átkozott verbéna! Hátráltam, míg a falat nem éreztem a hátam mögött, én a szoba egyik felén tartózkodtam, míg ő a másikon.
Már egyáltalán nem éreztem azt a vágyat a kínzására, a vérére. Mi történt velem? Mintha nem is én uraltam volna a testemet, hanem valaki más.. Aki kénye-kedve szerint azt tett velem, amit akart. Mintha egy nyomorék bábu lennék.. A kérdések csak úgy röpködtek ide-oda bennem, már fájt tőle a fejem, de szerintem abban a verbéna is közrejátszott. Talán meg lettem volna idézve egy Ősi által? Kizárt.. Igaz, hogy nem hordok verbénát, meg nem teszek bele a mindennapos kávémba, de erre emlékeznék. Vagyis.. pont az a lényeg, hogy nem emlékeznék. Úgyis nem rég érkeztek meg a városba.. Mindegy egy ötletnek ez nem rossz. De mivel ártottam volna nekik? Ki akarná azt, hogy csapoljam le őt? Tudtommal még egyikükkel sem találkoztam szemtől szemben.
Gondolatmenetemet képtelen voltam véghez vinni, mivel egy hegyes eszközt éreztem a hasamnál. Kérdő pillantásomat Scarlett-éba fúrtam, s nem tudtam leleplezni a csalódottságot. Egy szemvillanás alatt ki tudnám tépni kicsiny kezeiből, és a szoba másik szegletébe tudnám dobni. De nem teszem. Hagyom, hogy egy kis bosszút nyerhessen. Megérdemli, azok után, amiken áttettem őt.. És most nem csak a mai estéről beszélek, hanem az elmúlt évtizedről.. Tönkre tettem élete legszebb éveit. A húszas éveit féktelen bulizással kellett volna töltenie, nem pedig egyedül, eszeveszettül kutatnia a húga után. Tönkretettem őt. És itt áll, majdnem harminc évesen, család nélkül. Mert én mindent...mindent..porrá zúztam.
- Ne.. - súgtam, mikor megláttam az első könnycseppet, mely szabad útra tért az orcáján. Így igaz. Mi férfiak nyúlcipőt húzunk, és menekülünk, ha meglátunk egy síró nőt. Ilyenkor egyáltalán nem vagyunk jó társaság, sőt még csak rontunk a helyzeten. De most kivételesen nem húztam el a csíkot, hanem kezemmel letöröltem. - Már nem kell félned. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. - egy mély levegőt próbáltam venni, de félúton megálltam, hisz, ahogy hasam megemelkedett, úgy jobban éreztem a karó csúcsát. Gyors kifújtam, és remegő kezeiből óvatosan elvettem a karót. - Erre itt nincs szükség. - ejtettem le a földre, és birtoklásba vettem az arcát. Nem szóltam semmit, egy pillanatig csak élveztem a csöndet, amely uralkodott a hotel szobáján. Igéző szemeit fürkésztem a sajátommal, és próbáltam a saját tekintetembe annyi érzelmet kifejezni, amennyit csak lehetett. Tudnia kellett, hogyan éreztem iránta, és ezt nem szavakkal, nem cselekedetekkel akartam kimutatni, hanem a pillantásommal. Hisz mindenki ismeri azt az idézetet.. A szem a lélek tükre. Vicces, hogy mindentől óvom őt, de egy valakitől kell igazán félteni. És az nem más, mint én.
Felemeltem az állát, így még könnyebben hozzá tudok majd férkőzni az ajkaihoz, de először a sebre nyomtam egy röpke csókot, majd úgy haladtam fel a nyakán, az állán, az arcán, míg végül a szájához nem értem. Kezeimet levettem az arcáról, és a háta mentén végighúztam őket, majd a derekára fontam, és közelebb vontam magamhoz. Nem bírtam nélkülözni őt, és fájt - még jobban, mint a verbéna -, hogy így bántam vele. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem lett volna a szervezetében.. Ismét visszatértem az előző gondolatmenetemhez. Ha nem egy Ősi volt, akkor ki? Kinek ártottam ebben a nyomorult városban?
Elszakadtam tőle, magam elé meredve. Ők voltak.. El sem hiszem, hogy eddig nem jutott eszembe, és már az Ősieket kezdtem el gyanúsítani. Hisz múltkor voltunk épp ott, aztán.. kioltottam valaki fontosnak az életét, bosszúra esküdöztek.. Ne.. megtalálták.. megtalálták őt.. Scarlett-et. És így akarnak keresztbe tenni nekem a boszorkányok.
- El kell hagynod a várost. - közöltem vele egyszerűen, mintha csak egy hétköznapi megállapítás lett volna. - Most rögtön, nincs időd tétlenkedni. Ez csak a kezdet volt. - figyelmeztettem, és elléptem mellőle, hogy le se tudjon beszélni. - Fogd a cuccod, csak ami a legfontosabb, és menj. - fontam össze a karomat a mellkasom alatt, és a lelkem - ha van ilyenem - ezer darabkákra hullott szét. Nem hiszem, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt, sőt.. Egyedül ez jöhetett szóba, hisz nem tudnám megvédeni őt. Önmagamtól.




A hozzászólást Alexander Cromwell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 16, 2014 1:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Kedd Márc. 04, 2014 1:07 am

Alex & Scarlett


Pulzusom az egekbe szökött, fülem lüktetett, szívdobogásom még számomra is hangosnak tűnt. Egy szörnyeteggel találtam hirtelen szemben magam, akiben ott volt Alex is. Azonban a szörny most átvette az uralmat. Érhálózatos arca rémisztő külsőt kölcsönzött neki. Mozdulatai is arra utaltak, hogy már nincs józan eszénél, de valószínűleg én sem voltam, hogy itt tartottam és nem engedtem, hadd menjen. Mégis ez tűnt ésszerűbb döntésnek. Nem hagyhattam, hogy kedvére válasszon ki az utcán embereket, akiket lecsapol, majd hagy meghalni. A tudatlanságban élők számára Alex halálos veszélyt jelentett, hiszen verbéna hiányában percek leforgása alatt az életüket vehette volna. Olyan természetes volt számára, hogy elveszi, amit akar. Annyira magától értetődő volt, hogy minden úgy zajlik, ahogy ő akarja. Legalábbis a mostani fejvesztett gesztusai erre utaltak.
A másik opció az volt, hogy valaki olyanba szalad bele, mint én – valaki olyanba, aki tud a természetfeletti lényekről, aki tisztában van azzal, hogyan lehet őket megállítani, aki netán előszeretettel vadászik rájuk, vagy van olyan kapcsolata, aki vadászik rájuk, nem utolsó sorban pedig verbénával van tele a szervezete. Kétlem, hogy megkímélték volna. A verbéna miatti gyengeségét kihasználva kínozták volna, bántották volna, fájdalmat okoztak volna neki, egészen addig, ameddig úgy gondolták volna, hogy ideje karót döfni a szívébe. Lehet, hogy az én fantáziám szárnyalt egy kicsit el a valóságtól, de belegondolni is fájdalmas volt, hogy valaki ezt teheti vele.
Végigvezettem rajta tekintetemet tetőtől talpig és előbbi gondolatom utólagos hatása még mindig keményen dolgozott bennem. Lehet, hogy csak az én paranoiás képzetem szüleménye mindaz, ami az előbb lepörgött lelki szemeim előtt, de mindig akkor történhet meg a legrosszabb, amikor nem számítunk rá. Mindig akkor csaphatnak le ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá. És azok, akiktől a legkevésbé számítunk rá. Én is így jártam egyszer. Régen. Évekkel ezelőtt. Meg kellett volna bosszulnom, hogy tönkretett mindent, az lett volna a normális, ha azonnal fogom magam és szó nélkül a kezembe akadó faeszközökkel kidekorálom kívánatos testét ügyet sem vetve az érzelmeimre, amik még így évek után is hevesen éltek bennem. De vajon… tényleg iránta éreztem így, vagy az iránt az álarc iránt, akit mutatott felém? Az igazi éne mindig is titokzatos és sötét volt, egy csepp tekintettel sem volt a másikra, a saját érdekei álltak a szeme előtt. Mindig is ő volt az első. De… mindezek még mindig kevesek voltak ahhoz, hogy változtassanak jó ideje kihűlt szívem által táplált furcsa, számomra megmagyarázhatatlannak tűnő érzések ellen.
Ahogy ránéztem, egyszerre láttam a szörnyet is és Alexet is. A szörnyet, aki tönkretett mindent, aki miatt szinte észrevehetetlenül változott meg bennem és körülöttem minden. Ha nem ragadta volna el mellőlem a húgom, akkor soha nem került volna arra a sor, hogy ez legyen belőlem. Már régen meg sem közelítettem régi énemet. Átlagos lány voltam, átlagos életem volt, átlagos családom volt. Mikor Emma eltűnt és a szüleink feladták már a keresését, én továbbra sem adtam fel. Évek múltával szembesülnöm kellett azzal, hogy minden és mindenki megváltozott körülöttem. Az emberek szépen lassan elfordultak tőlem, egyre zárkózottabb lettem, a családom széthullott, végig kellett néznem anyánk halálát, végig kellett hallgatnom számtalanszor, hogy szánalmas, amit művelek Emmával kapcsolatban, a saját véremmel fordultam szemben makacsságom és önfejűségem miatt. Túlságosan is ragaszkodtam ahhoz, amit csináltam, persze mit sem tudtak arról, hogy mivel töltöm el az időmet. Nem tudták, hogy vadászok a fenevadakra, hogy az éjszakáimat veszélyes vérszívók után hajkurászva töltöm. Nem tudtak arról, hogy akár bármelyik pillanatban holtan fekhetek vérbe fagyva az aszfalton, ahogyan az éjszaka teremtményeiről és az egyéb lényekről sem tudtak. Én viszont csak későn vettem észre, hogy teljesen magamra maradtam. Az átlagos lány, akinek rengeteg barátja volt, egyszer csak egy megkövesedett szívű, magányos gyilkoló géppé vált. Hidegvérrel oltottam ki vámpírok életét, akik az utamban álltak. Létük számomra nem jelentett semmit. Olyanok voltak, mint aki elrabolta a húgomat. Mint Alex…
Fájdalmas gondolatmenetemből kérlelő szavai rántottak vissza a valóságba. Elkalandozott pillantásomat arcára tereltem és figyeltem, ahogy összeszorított fogai között préseli ki a szavakat. Képtelen voltam megtenni, amire kér. Tudtam, hogy nekem sokat nem árthat, viszont én annál többet neki. Tudtam, hogy véremmel árthatok neki jelen pillanatban a legtöbbet. Hiába nem akartam bántani, nem volt más választásom. Ő mit sem sejtett a dologról, én pedig csak álltam és vártam. Lábaim földbe gyökereztek, testem mozdulatlanná dermedt. Még soha nem éreztem, milyen az, ha vámpír foga tépi fel az ember bőrét. Nem számítottam rá, hogy pont Alex fogja bemutatni nekem a valószínűleg cseppet sem élvezetes tettet.
Kérdése teljesen jogos volt. Megőröltem volna? Talán. Az évek során lehet, hogy megőrültem és most lett elég az egészből. Ő rám förmedt, én pedig felhorkantam, majd szemeimmel arcát fürkésztem – Igen, talán megőrültem.
Nem, Scarlett, egészen biztos, hogy megőrültél!
- Makacs vagyok. Ismersz, nem? – kérdeztem félvállról, mintha tök lazán kezelném a helyzetet, persze közben szívem őrületes tempóban vadul kalapált, épphogy nem szakította ki mellkasomat.
Lábaim továbbra sem mozdultak egy tapodtat sem. Ha parancsoltam volna, se tudtam volna lépni egyet sem.
Idegesen a hajába túrt, miközben én egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Minden egyes mozdulatát figyelemmel kísértem. Fájt így látni. Fájt, hogy ennyire küzdött magával. De részben jó is volt, mert nem akart bántani. Tudtam, hogy elkerülhetetlen lett, de legalább egy kis jó érzéssel töltött el, mielőtt könnyedén mélyesztette volna fogait nyakamba.
Igyekeztem érzéseimet nem kimutatni. Elég sok időt töltöttem minden érzelmet kizárva az életemből ahhoz, hogy pókerarccal tudjak előtte állni, ám mégis nehezemre esett. Fogalmam sem volt, hogy így mit gondolhatott rólam. Vajon azt, hogy egy érzelmileg halott, kattant, őrült vadász vagyok? Vagy egy szívtelen nőszemély? Minkét lehetőség elég rossz volt ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak ne kezdtem volna ezen gondolkodni…
Rossz érzés volt faarccal állni előtte. Régen nem mutattam már ki semmilyen érzéseket, szóval különösebb újdonságot nem tartalmazott a dolog, viszont először éreztem olyat, hogy ki akarom mutatni végre a fájdalmamat, hogy ki akarom mutatni, mit érzek valójában. Eleget emésztettem magam az elmúlt évtized alatt. Az emberek mindig olyannak gondoltak, amilyennek mutattam magam, de belül teljesen más voltam. Néha szinte már csak a reménybe tudtam kapaszkodni, hiszen másom sem volt. Megtört voltam, fáradt és kimerült. De soha nem mutattam ki. Először akartam kiengedni azt, ami bennem volt. Akartam, hogy Alex lássa, mennyire rosszul érzem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, sírni akartam és ordítani egyszerre, de nem engedhettem meg magamnak. Oda akartam menni hozzá, a közelében akartam lenni, de tudtam, hogy veszélyes játszma ez mindkettőnk számára. Annyi mindent másképp akartam csinálni, mint ahogy alakult, de már nem lehetett…
Magad miatt vagy most ebben a helyzetben, csakis magadnak köszönheted – sipákolt egy belső kis hangocska, ami még jobban felbőszített csak. Hirtelen azt kívántam, bárcsak meg se történt volna ez az esti találkozó! Alexnek is könnyebb lenne és én sem érezném úgy magam, mint egy időzített bomba, ami bármelyik pillanatban óriásit robbanhat.
Homlokát csapkodta, üvöltött, de én továbbra is csak egy helyben álltam. Azonban megkeményedett arcom merengővé változott. Csak egy pillanatra nem figyeltem oda és már el is tűnt a póker arcom, pont mikor erősen megragadta vállaimat és nyakamra vetette magát. Éreztem, ahogy az éles fogaik mohón és megálljt nem tűrve hatoltak át vékony bőrömön, hogy utat fúrhassanak maguknak artériám felé. Az ismeretlenül ható fájdalmat halk szisszenés követte, majd tátott szájjal, lélegzet visszatartva bámultam a szoba egyik szögletét, mintha valami fontos dolog lenne ott, pedig az igazság az volt, hogy a vámpír erős tartása és éles fogai rabul ejtettek. Nem engedtek szabadulni. Éreztem, ahogy szívni kezdi a számára éltető nedűt – legalábbis amire ő azt hitte, hogy éltető lesz, de ez esetben kivételesen csak szenvedést hozott rá. Az én szenvedésem nem tartott sokáig, hamar ellökött magától, az övé azonban épphogy csak kezdetét vette. Egy hátsó szekrényen támaszkodtam meg. Pontosan tudtam, melyik szekrény volt az…
Arcomon a sokk és a riadtság vegyes keveréke jelent megy egyszerre. Míg Ő ott köhécselt előttem, én még mindig alig bírtam testem mozgásra bírni. Tekintetem elhomályosodott, de nem engedhettem meg magamnak továbbra sem, hogy egy kis gyengeséget is lásson rajtam. Én nem vagyok gyenge. Én erős vagyok. Erősebb, mint azt bárki hinné…
Dehogy vagy erős!
Utálatos belső hangom hangneme igencsak lenézően hangzott. Lehet, hogy igaza van, és mégsem vagyok erős.
Egyre tovább homályosodó tekintetemet gyorsan elfordítottam, megpördültem, kinyitottam a szekrényt és egy élesre faragott karót rántottam ki belőle. Könnyeimet igyekeztem minél hamarabb visszagyürkőzni a helyükre, majd Alex előtt termettem és pillanatnyi gyengeségét kihasználva a karót a hasához nyomva szorítottam az egyik falhoz. Állkapcsom megfeszült, úgy mértem végig, de tekintetem ismét nem volt tiszta, hiszen tudtam, ez miattam történt. – Kérsz még vagy elég volt? – kérdeztem egy kis fenyegető éllel, ám csalóka volt, hiszen a mondat végére hangom elcsuklott. Kezem, amivel a karót szorítottam hozzá remegni kezdett, majd szinte minden tagom követte szépen lassan. Forró nedv csorgott végig arcom egyik felén, de továbbra is próbáltam fenntartani a határozottság látszatát. Valószínűleg, ha éppen nem a verbéna marta volna szép, szépen arcon röhögött volna. Az igazat megvallva, külső szemlélőként én is ezt tettem volna magammal. Nevetséges volt, amit csináltam. Nevetséges voltam. Nevetségesnek tűntek a gondolataim, az érzések, amit bennem kavarogtak… Minden nevetségesnek tűnt…


×× words: 1471 ×× notes: ööööö... ×× zene ××
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Vas. Márc. 02, 2014 10:01 am



scarlett & alexander


Az éhség ösztönösen kerekedett felül rajtam. Nem tudtam megálljt parancsolni, már túl.. késő volt. Eltoltam magamtól, de tudtam, hogy már csak percek kérdése és valakire le fogok csapni. S ha nem fog engedelmeskedni, akkor az a bizonyos valaki Ő lesz.. Emberként sem voltam ép eszű, meg voltak a saját bajaink, elvileg az apukám nagybácsikájának sem volt kint mind a négy kereke, úgy látszik rajta kívül egyedül még rajtam jött ki az elmebaj.
- Kérlek. - könyörögtem neki, és erősen összeszorítottam a fogaimat. Hátráltam, próbáltam minél távolabb lenni tőle, de mintha mennyei illata csak még jobban nehezedne le rám. Elég egy kicsi.. Úgysem ízleltem még soha meg a vérét. De mi van, ha nem tudok leállni? Ha kezeim közt leheli ki az életét? Nem! Nem hagyhatom, hogy bármi baja essék, de ha egyszerűen kívánom, és el akarom venni a vérét, akkor mégis mi tévő legyek? Próbáltam arcomat takarni, de meglátott engem. Meglátta, hogy mi is vagyok valójában: Egy szörnyeteg. Az ajtó felé indult. Ügyes kislány. A zár kattogását hallva megnyugodtam, nem fogok kárt tenni benne. De ő még mindig a szobában volt.
- Megőrültél? - förmedtem rá, és feltápászkodtam. Alig bírtam ki, hogy ne mélyesszem bele a fogaimat a nyakába. Mintha valami külső erő irányítana engem, valami nem e világi.. - Scarlett, miért nem tudod egyszer azt tenni, amire megkérlek? - túrtam bele idegesen a hajamba, és magamban szidtam ezt a makacs nőt előttem, akinek ha bántódása esne, megölném az illetőt. De most magamtól kell megóvni őt. És nincs senki, aki visszatartana engem az áldozatomtól.
- Így téged foglak bántani. Ne légy ennyire önfejű. - csaptam meg a homlokomat, mintha próbálnám kiűzni a bennem lakozó démont. Sikertelenül.
Üvöltöttem, kiabáltam, de nem tudom kinek szántam mondanivalómat. Végül nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy szemrebbenés alatt megragadtam a vállait, s magamhoz szorítva erősen feltéptem a bőrt a nyakán. Durván belemélyesztettem fogaimat a vékony, hófehér bőrébe és szívtam, de nem bírtam sokáig élvezni, sőt.. ez még élvezetnek sem mondható. Amilyen gyorsan cselekedtem, annyira gyorsan löktem is el magamtól. - Verbéna.  - köhécseltem, és azaz átkozott szer útnak indult, hogy teljesen szétmarjon belülről.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Szer. Feb. 19, 2014 1:26 am

Alex & Scarlett


Egy vámpíron hogy lehet segíteni, ha látszólag... lelki... vagy legalábbis hasonló problémái lehetnek? Hisz általában még magamon sem tudok segíteni, ha lelki válságba kerülök. Vadász vagyok, nem pszichológus. Nehezebben megy mások megértése, amióta az életemet öldökléssel töltöm. Szabad öt perceimben a vért mosom le a kezeimről, nem lelki segélyt szoktam játszani. Néha már gépnek érzem magam, amiért semmi... valós emberi dolgot nem teszek. Eszem, iszom, utazom, karót állítok néhány vérszívó szívébe, majd újrakezdem az egészet elölről. Nem járok szórakozni, nincsenek barátaim, nem töltöm az időmet a családommal, nem járok el a parkba sétálni, nem nézek filmeket, ahogyan mások szokták. Lehet, hogy az már túl átlagos lenne nekem. Képtelen volnék nyugton maradni, amikor tudom, hogy milyen lények leselkednek az emberekre kint az utcán. Fenevadak állnak minden sarokban, akik mindössze arra várnak, hogy lecsaphassanak. Én pedig ezt igyekszem megakadályozni. Néha sikerrel, néha sikertelenül... A vérre szomjazó faj gyűlölete az, ami meghatározza a hétköznapjaimat, nem pedig az emberi tevékenységek. Nem ülök be egy irodába napi nyolc órát ledolgozni, sokkal inkább próbálom az olyan figurák hátsóját megvédeni, akik azt teszik.
Fogalmam sincs, hogy mikor változott meg így bennem minden. Egyszer csak valami bekattant, és azóta nincs megállás. Miután elragadták mellőlem a húgomat, próbáltam folytatni az életemet, de képtelen voltam. Idővel minden megváltozott, ahogyan én is. Már nem voltam ugyanaz a kislány, aki egykoron. Túl sok mindent tudtam meg, amit talán nem kellett volna, de ha még mindig tudatlanságba burkolóznék, most nem tartanék ott, ahol. Tönkretették az életemet. Mindent tönkretettek. Bosszúhadjáratom célratörő volt, de a tervem csak addig szólt, amíg meg nem találom a húgom. Ha hamar a nyomára bukkantam volna, talán képes lettem volna mindent visszaállítani a normális kerékvágásba. Túl sokáig tartott. Tíz évet nem tudok csak úgy elfelejteni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Vadász vagyok. Nem tudnék már leállni. Pedig már célom sincs... Nem tudnék bosszút állni Alex-en azért, amit tett. Nem is akarok. Csak... segíteni akarok neki. De semmi ötlet nem jutott eszembe, miként tehetném. Sosem voltam jó az ilyenekben.
Kezét arcomra helyezte, de én nem tettem semmit. Csak néztem rá aggódó tekintettel. Vajon mi zajlik le benne? Annyival könnyebb lenne, ha elmondaná. Talán ha lenne valami támpont, még tudnék is segíteni rajta... neki. De így csak nézek értetlenül, mint borjú az új kapura, ami... eléggé kellemetlen.
Tehetetlennek éreztem magam minden pillanatban. Csöndesen lesütöttem a szemem, mintha magamat is hibásnak érezném, amiért idáig mélyedt ez a dolog ma este. Végül is... hibásnak is érezhettem magam, hiszen ha találtam volna rá valami módot, hogy visszarántsam a valóságba, akkor nem történt volna meg ez. Fájt így látni, ezt az oldalát még soha nem mutatta nekem. Nem tudtam, hogyan kezeljem, nem tudtam, mit kéne tennem. Haszontalannak éreztem magam.
Keze mellkasomon nyugodt, s úgy tűnt, sikerült visszarántani a jelenbe. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, még egy halovány mosolyt is megengedtem magamnak, bár a helyzethez egyáltalán nem passzolt.
Semmi oka nem volt sajnálkozásra. Csak azt kívántam, bár elmondaná, mi vagy éppen ki váltotta ki belőle mindezt. Volt egy olyan érzésem, hogy ha el is fogja mondani, akkor nem fogom tudni elsőre kiszedni belőle, de azt is elképzelhetőnek láttam, hogy megtartja magának a múltjának ezt a részletét. Talán... nem bízok meg bennem eléggé ahhoz, hogy megossza velem.
Forró ajka érintése kellemes volt homlokomnak. Ölelésében végre valamennyire el tudtam lazulni. Államat vállára támasztva behunytam szemeimet és vettem pár mély levegőt. Azt hiszem, most nekem talán még nagyobb megnyugtatásra volt szükségem, mint neki. Csak remélni tudtam, hogy most már valóban minden rendben volt. De nem volt. Közel sem. Nevem hallatán egyből kattogni kezdett az agyam, hogy mi lehet vele. Hallottam a hangján is, hogy valami nem stimmelt. Szinte alig bírta kimondani a nevemet is. Összeráncoltam homlokomat, majd lassan elhúzódva tőle tekintetét kerestem. Arca véreres volt. Megláttam benne a ragadozót, aki táplálkozni akart. Félelmetes volt, támadásra késznek tűnt. Nagyot nyelve felpattantam és egyből az ajtó felé indultam, de nem azért, hogy távozzak. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha most itt hagyom, másokat fog bántani. Azt már pedig soha nem engedhettem meg magamnak, hogy egy vámpír miattam másokat bántson. Hangos kattanás kísérte a kulcs elfordítását. Remélhetőleg tudatosult benne, hogy innen nem fogom hagyni, hogy csak úgy távozzon. Inkább bennem tegyen kárt, mint számtalan ártatlan emberben. Közben arra is gondolhat akár, amikor szó nélkül otthagytam anno. Láthatólag... nem esett neki jól. Vehetnénk egyenlítésnek is, csak másokat ne bántson.
Mikor bezártam a kiutat jelentő ajtót, hátat fordítottam annak és szembe néztem a vámpírral, aki ma este eljött hozzám. Tisztában voltam vele, ha nagyon akar, akkor így is el tudja hagyni a lakosztályt, de én pedig kész voltam ezt megakadályozni.
-Nem bánthatsz másokat... ártatlanokat. Azt nem fogom hagyni - hangom határozott volt, habár tudtam, bármelyik pillanatban nyakamra vetheti magát és addig szívhatja a számára életet adó nedűt, amíg az összeset el nem fogyasztotta belőlem. Jól tudtam mindezt. De azt is, hogy ha ezt nem vállalom, akkor mások járhatnak rosszul.
Pulzusom az egekbe szökött, hiába parancsoltam magamnak ellene. Féltem. Féltem attól a személytől, akit szerettem. Ezelőtt még nem éreztem ilyet. Szívem majd szétrobbantotta mellkasomat belülről. Kockázatos volt, hiszen ez csak jobban vonzotta a vérszívót. Lábam a földbe gyökerezett, ha akartam volna, sem tudtam volna megmozdulni. Minden egyes másodperc egy végtelenségnek tűnt...



×× words: 856 ×× notes: bocsánat, nagyon béna Sad ×× zene ××

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Vas. Feb. 16, 2014 3:20 pm



scarlett & alexander


Próbálkoztam, de még mennyire, mégse mentem vele semmire. A kételkedések megrohamoztak engem, körbefogtak, és nem hagytak nyugton. Gondolatok ezrei futottak át már így is zavaros agyamon, még nagyobb káoszt téve benne. Már nem tudtam megkülönböztetni a valóst a valótlantól. Minden összefolyt.. semmit sem értettem.
- Mond.. - köszörültem meg a torkomat, és Gwendolyn arcára helyeztem kezemet. - Miért tetted ezt velem? - legszívesebben kettétörném a kis törékeny testét, porrá zúznám, tönkre tenném őt, ahogyan ő is engem. Nem tudom mi tartott vissza, talán a tudat, hogy végre válaszokra lelek, melyekre már oly rég kíváncsi vagyok? Lehet..
Egy pillanatra lehunytam a szememet, és hagytam, hogy testemet betöltse a hajából áradó virágokra emlékeztető illat. Különleges, hisz nem mindennapos volt. Egy kicsit erőteljes, de mégis megőrjíti az embert. Mikor kinyitottam már nem ő volt velem szemben, hanem Scarlett. Egy kis résnyire szétnyíltak az ajkaim, amint elém tárult az igazság. Csakis ő volt jelen.. Gwen csak a saját őrült agyszüleményem volt.
- Elnézést, csak.. - szívtam be mélyen a levegőt, és az erős szívverésére kezdtem el koncentrálni a kezem alatt. Elég nehéz volt így összeszednem a gondolataimat, főleg úgy, hogy elképzeltem, ahogy vékony kis nyakába vájom a fogaimat, hogy aztán megízlelhessem őt.. - Kísért a múltam. - keserűen felkacagtam, hogy enyhítsek az így is feszült légkörön. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem hoztam rá a frászt, mert az biztos, hogy magamra sikerült. Szabad kezemmel beletúrtam hajamba, s próbáltam lenyugtatni magamat. A közelsége is segített, habár féltettem rendkívül. Nem szabadna a közelemben lennie, amikor ilyen állapotban vagyok. Még a végén.. bánthatom őt, akaratom ellenére.
- Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. - mellkasáról felcsúsztattam a kezemet a tarkójára, és homlokon csókoltam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű újrakezdeni, na de ennyire? Így folytatom tovább kifogom üldözni a városból, pedig ő az egyetlen, akinek sikerült valamennyire vissza fogni engem. Másik kezemmel magamhoz vontam, és úgy helyezkedtem, hogy magamhoz tudjam ölelni, és a nyakába temettem az arcomat. Mélyen beszívtam édes illatát, és apró csókokkal hintettem be. Ragadozó ösztöneim életre keltek, s a vérerek szaporán behálózták az egész arcomat, míg fogaim a élesebbek, és jóval nagyobbak lettek. Koncentráltam, próbáltam valami más irány felé terelni a gondolataimat, de sikertelennek bizonyult az erőfeszítésem. - Scarlett. - nyögtem ki nagy nehezen, és alig bírtam vissza tartani magam, hogy ne harapjak bele itt, és most. - Menekülj. - súgtam, és képtelen voltam már uralkodni testem fölött. A vér iránti vágyamat, csakis egy valami tudta lecsillapítani. A vér.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Kedd Feb. 04, 2014 11:36 pm

Alex & Scarlett


Még sosem láttam ilyennek ezelőtt. Annyira... más volt. Nem rá vall, hogy ilyen állapotban hagyja magát látni mások számára. Legalábbis tudtommal nem nagyon. Ő nem ez a fajta. Magabiztos, erős, határozott. Talán kicsit túlságosan is magabiztos néha. Az egója nincs a béka hátsó fele alatt.
Arca meggyötört és kétségbeesett volt. Az ellentéte annak, amilyennek én megismertem. Nem értettem, hogy mi történt vele egyik pillanatról a másikra. Mintha... teljesen kicserélték volna. Vagy csak a felszínre törtek régi dolgok, amiket egy átlag ember nem bírna elviselni az évek során.
Az évek... Neki abból már sok megadatott. Sok év alatt rengeteg olyan dolog felgyülemlik az emberben, ami egy idő után bárkit próbára tesz. Ismerős érzés, pedig az én éveimnek a  száma az övéihez képest, szinte semmi.
Szemeiben olyasmit láttam, mint még soha. Olyan volt, mint egy elveszett fiú, akinek támogatásra van szüksége és arra, hogy valaki mellette legyen ebben az időszakban. Nem tudtam,  hogy hirtelen hogyan kezeljem a helyzetet. Még nem voltam ilyen szituációban. Nem láttam így valakit megtörni, hisz általában egyedül voltam az évek során, csak akkor nem, amikor éppen egy vámpír társaságát élveztem egészen addig, amíg életét vettem, vagy amikor vele voltam. De ő akkor sem ilyen volt. Mindig erősnek láttam. Titkon csodáltam is, hogy ennyi év alatt nem történt vele olyan, amitől összetört volna. Vagy csak nagyon jól tudta mindig is, hogyan kell elrejteni ezeket a dolgokat. Az évek erősítették volna meg ennyire? Nem tudom. De most olyan... emberi volt.
Kétségbeesetten kezdtem gondolkodni, mit is kéne tennem, de soha életemben nem voltam egy két lábon járó pszichológus. Csak annyit tudtam tenni, hogy... itt voltam. Nem mentem el mellőle.
Hiába kért rá, nem mentem. Eszem ágában sem volt itt hagyni. Az sem érdekelt, ha esetleg tényleg kárt tesz bennem. Túlélem. Jobban izgatott, hogy mi zaklatta fel ennyire.
-Nem megyek - jelentettem ki makacsul. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le arcáról.
Mi lenne, ha elmennék? Először talán itt zúzna mindent porrá, aztán körbejárná a várost, és ami vagy aki az útjába kerülne, megsemmisítené. Nem lenne szerencsés kimenetele a dolognak és magamat okolnám, amiért elmentem. Vagy itt maradna egymagában, amíg össze nem szedi magát? Nem gondolom. Az... nem rá vall. Szereti mások szenvedését nézni, és hiszem, hogy önző annyira, hogy ha neki szenvednie kell, akkor másnak is rosszat akarna. Ilyen állapotban meg pláne labilisnak tűnt. Kiismerhetetlennek.
Nem kellett befejeznie a mondatát ahhoz, hogy tudjam, mit akart mondani. Tudtam, hogy nem akart bántani. Éreztem. Hinni akartam, hogy igazat mond és nem akart bántani. Ha ártani akart volna nekem, akkor már az első találkozás alkalmával megtehette volna és meg is tette volna. De nem tette. Legalábbis fizikailag nem.
Nem értettem hirtelen, hogy miről beszél. Képzelődne? Őrült játék zajlik az agyában? Megőrjített, hogy nem tudtam rajta segíteni. Mit kellett volna tennem? Kérdezősködnöm? Faggatóznom? El kellett volna mennem, ahogyan ő kérte? Akárhogy kattogtak az agykerekeim, nem jött válasz egyik kérdésemre sem. Tapasztalatlan voltam ilyen témában, főleg egy olyan személlyel, aki még fontos is nekem. Ha nem lett volna fontos, akkor talán elintéztem volna annyival, hogy az idő mindent begyógyít, ami... személyes tapasztalatból kiindulva óriási badarság. Az idő sem tud begyógyítani sok mindent. Rengeteg dolog van, ami az idő múlásával enyhül, nem fáj annyira, de nem gyógyítja be a sebeket. A sebeket, amiket az ember szerzett, semmi sem tudja nyom nélkül begyógyítani. Képesek leszünk könnyek nélkül visszagondolni rá, de a heg örökre bennünk marad.
Minden mozdulatát figyelemmel követtem. Ahogy lefejtette magáról a kezeimet, ahogy azt nézte, ahogy rám nézett... Aggódtam érte. Évek óta először éreztem ilyen tehetetlennek magam. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés. Ijesztő volt, mert tenni akartam ellene, de azt hiszem, nem az ilyen feladatok megoldására születtem. Csak tettem, amit a szívem diktált.
-Valós vagyok... - suttogtam halkan. Finoman megfogtam kezét és mellkasomra helyeztem, pont úgy, hogy érezhesse szívem dobogását. Ujjaim finoman fonódtak övé köré, mozdulatát gyengéden irányítottam. Ha ez nem bizonyítja, hogy valós vagyok, akkor semmi - gondoltam. Be akartam neki bizonyítani, hogy nem képzelődik. Hogy itt vagyok. És itt is maradok. És nem megyek el. Sem most, sem máskor.
Szöget ütött fejemben, amit mondott. Ő is oly valós szerűnek tűnt. De ki? Megállás nélkül ezen gondolkodtam, habár tudtam, válaszokkal egyedül Alex szolgálhatna. Ennek ellenére mégis pörgött az agyam. Nő? Férfi? Közel állt hozzá? Milyen kapcsolatuk volt? Ha ilyen reakciót váltott ki belőle, akkor biztos… szoros volt a kapcsolatuk.
Szavai, kétségei megrémisztettek. Nem tudtam eldönteni, hogy magában vagy bennem kételkedik. Ha bennem kételkedett volna, jogosan tette volna. Egyszer már szó nélkül hátat fordítottam neki. De akkor azt láttam helyesnek. És még mindig úgy gondolom, hogy az volt a helyes lépés. Túl sok dolog zúdult rám akkor, hogy nyelni tudjak egyet. Képtelen voltam már elviselni mindazt, ami körülöttem történt.
Szemeimmel továbbra is arcát vizsgáltam. Tekintete zavart volt. Arcom minden szegletéből aggodalom sugárzott, miközben kicsit ugyan félve, de közelebb csúsztam hozzá. Nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója. Ellök magától, vagy hagyja, hogy bebizonyítsam, igen is valóságos vagyok?
-Itt vagyok. Valóban itt vagyok és itt leszek. És nem megyek el. Sem most, sem máskor. Nem kell kételkedned – suttogtam halkan a szavakat. Tekintetemet igéző kék szemeibe fúrtam, hátha sikerül hatnom rá valamennyire. Segíteni akartam, de olyan idegen volt ez az egész szituáció számomra. Nem tudtam ész érveket letenni a cselekedeteim mellett. Azt sem tudtam, hogy jól csinálom-e, amit csinálok… Csak remélni tudtam, hogy sikerül visszarántanom a valóságba Őt.  



×× words: 882 ×× notes: - ×× zene ××

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Kedd Feb. 04, 2014 5:29 pm



scarlett & alexander


Körülvettek, mindenütt parasztok sorakoztak fel, hézag nélkül, így a futás ötletét gyorsan elvetettem. Hol vannak a király emberei mikor épp szükségem lenne rájuk? Mindig loholnak utánam, pont most kellett betévedniük a bordélyházba..
- A király besúgója!
- Ott az álruhában!
- Azt hiszed elvegyülhetsz, mi?
Folyamatosan ide-oda kapkodtam a fejemet, hol az egyik irányból jött a hang, hol a másikból. Nem tudtam megállapítani, hogy épp kiét.
- Itt bizonyára egy félreértés történt. - tettem magam elé védekezően a kezemet, és képzeletben meglengettem a fehér - megadásra - való zászlót. De még a hülye is látja, hogy nem tartozom közéjük. Ápolt, mosdott ember voltam, kinek még csak borostája sem volt! Említettem már, hogy külön ember borotválja le az államat? Be se tudnék közéjük illeszkedni.. Mondjuk erre szolgált a csuklya, hogy eltakarja arcomat, de ezek szerint már rég kiszúrt engem az aljas nép.
- És még van képe hazudni. - kiáltott oda egy hiányos öltözetben lévő asszony, kinek egy gyerek csüngött a nyakán. Bizonyára csak este fog neki látni a munkának..
A királynak egyszer ki kéne ide jönnie, hogy lássa mi is folyik itt. Fogalma sincs róla, hogy ezek mennyire szenvednek, míg ő egész álló nap dőzsöl.
- Akasszuk fel! - egy félkarú maga elé köpve ordította, ezzel buzdításra intve a körülöttem lévő tömeget. Közeledtek, egyre kisebb szabálytalan kört bezárva.
- Mutassuk meg a királynak mi lesz vele, ha még egyszer növeli az adót. - két oldalról többen is megragadtak. Erős, masszív kezek fogtak át engem, küzdöttem, ám értelmét nem láttam. Nem álltam készen a halálra. Így nem..
A tér közepére cipeltek engem, a nagy megmozdulásban porfelhő keletkezett, és több oldalról is hangos köhécselés hangzott fel.
- Nézzük meg mije van a király informátorának! - folyamatosan szitkozódtam, a fejükhöz vágtam szerencsétlenségüket, átkoztam őket, hogy a király majd meg fogja bosszulni. De mi van, ha csak egy kellék voltam a játékában, s miután fejemet veszik talál valaki mást, aki nem lesz ennyire ügyetlen? Mi van, ha a barátsága csak egy tévhit, melyben élek? Mindenesetre remélem, hogy a halálom nem fog sorra kerülni.
Elkezdtek megfosztani a ruháimtól, és hamarosan egy magas póznához voltam kötözve. Megszégyenítve, meggyalázva ott térdeltem anyaszült meztelenül, miközben mindenki rajtam nevetett, gúnyolódott, és ujjal mutogatott..


Erősen vertem a fejemet két kezemmel. Meg akartam szüntetni ezeket a képeket, nem lehetne valahogyan kiütni őket, hogy aztán sose keljen velük szembesülnöm? Állandóan csak erre tudtam gondolni.. Még szerencse, hogy a gárda nem sokkal később kiszabadított a nyomorultak kezei alól. Kész röhej, hogy nem tudtam magam megvédeni, hanem másra kellett számítanom.. De mára megváltozott a felállás. Olyan erővel rendelkeztem, melyről mások még csak álmodni se mernek.
Abbahagytam az önsanyargatást. Külső szemmel egy komplett őrültnek nézhettek, mondjuk.. minek is akartam tagadni? Az voltam. Egy elmebeteg pszichopata, ki mások szenvedéseiben lelte meg a testi, és a lelki örömöt. A szüntelenül csiripelő hangok a fejemben is erre utaltak. Húgomat okoltam mindezekért, de ideje belátnom, hogy a betegességem az belülről ered. Belőlem.
Két vékony kéz vette birtokába az arcomat, és csüggedt, reményvesztett pillantásomat abba a nőébe mélyesztettem, aki a menekülés helyett az itt maradást választotta.
- Menj el Scarlett, még kárt tehetek benned. - korholtam, és próbáltam kiverni a fejemből a rémült tekintetét. - Nem akartam.. - hagytam befejezetlenül a mondatomat, hisz úgyis értette, hogy mire céloztam. Válaszként nemlegesen megcsóváltam a fejemet. Olyan voltam, mint egy elveszett kisfiú, aki csak szeretetre, és törődésre áhítozott.
- Szerintem képzelődök.. az agyamban egy őrült játék zajlik. - pusmogtam magam elé zavartan. Összekeveredtem a saját gondolkodásomban. Felvont szemöldökkel tanulmányoztam az előttem lévő csodát. - Honnan tudjam, hogy Te valós vagy? - fejtettem le magamról apró kezeit, és azokat kezdtem el tanulmányozni. - Hisz ő is oly valós szerűnek tűnt, akárcsak te. Te nem is vagy itt.. te csak a beteges elmém agyszüleménye vagy! - morogtam rá, és már azt se tudtam, hogy minek higgyek. A szemeimnek, vagy a megérzéseimnek. - Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Vas. Feb. 02, 2014 1:42 am

Alex & Scarlett


Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ismét ilyesmire kerül a sor. Soha sem gondoltam volna, hogy azóta, amióta hátat fordítottam neki, ő fog eljönni hozzám. Meg sem fordult a fejemben, hogy újra érezhetem csókjainak édes ízét, ajkainak mézes zamatát. Sok lehetőség lepergett a jövővel kapcsolatban anno lelki szemeim előtt, de ilyen kép egyszer sem született meg elmémben.
Hirtelen jött ez az egész. Kicsit talán túl hirtelen. Kiderült, hogy ő a szörnyeteg, akire évek óta vadásztam. Átkoztam magam minden egyes vele töltött percért, amikor fény derült az igazságra. Valahogy, amikor vele vagyok, most sem tudom kiverni a fejemből, ami a múltban történt. Nem tudok nem gondolni arra a sok szörnyűségre, ami akkor történt, de mégsem tudok vele úgy viselkedni, ahogy helyes volna. Ha nagyon megerőltetném magam, akkor esetleg sikerülne tőle távol tartanom magam, de azzal is csak magamat csapnám be. Sokszor hazudtam már magamnak bizonyos célok elérése érdekében, de azért sosem fogom magamat valótlansággal etetni, amit én sem akarok. Mert mellette akartam lenni. Magam mellett akartam Őt tudni. Amikor csak lehet. Olyan közel, amennyire csak lehet. Egy nap annyiszor, ahányszor csak lehet.
Amióta ismét felbukkant az életemben, egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy csak úgy hátat fordítsak neki ismét, mint ahogyan azt egykor már megtettem. Ha nem megyek akkor el, képes lettem volna a vadász ösztöneimre hallgatni és azt tenni, amit minden vérszívóval teszek. Nem lettem volna rest karót döfni a szívébe. De az is lehet, hogy ő kerekedett volna felül és ő tette volna meg azt, amit én terveztem vele. Jobb is, hogy akkor otthagytam. Akkor az tűnt helyesnek… és még most is így gondolok vissza a döntésemre.
Finoman eltoltam magamtól levegő után kapkodva, majd arcát fürkészve rá emeltem tekintetemet. Igéző kék szemei elvarázsoltak. Mintha direkt arra lettek volna kitalálva, hogy megrészegítsenek. Képtelen voltam elfordítani róla pillantásomat. Arcának minden szeglete olyan… tökéletesnek tűnt, akárcsak egy hibátlan műalkotás. Arca tanulmányozásából az rántott vissza a földre, amikor keze hangos becsapódással néhány centire a fejemtől a falon kötött ki. Testem minden porcikája beleremegett az ijedtségbe. Reflexszerűen hátrálni akartam, de csak még jobban a falra préselődtem. Nagyot nyeltem és a bemélyedést, valamint az azt körülölelő repedéseket bámultam. Egy darabig csak néztem keze nyomát, aztán lassan követtem mozgását. Arca gondterhelt volt, mintha éppen valami olyanon gondolkozna, amire legszívesebben soha nem akarna visszaemlékezni.
Testem nem engedelmeskedett. Hiába parancsoltam neki, hogy állj, nem maradt abba a remegés egy darabig. Pár mély lélegzet megtette a hatását és lassan felé lépkedtem. Nem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csak némán mentem. Lépteim lassúak és megfontoltak voltak. Figyeltem minden egyes rezzenését, minden pillanatban rajta tartottam szemeimet.
Ötletem sem volt, hogy milyen emlék változtatta meg hirtelen ennyire viselkedését. Az a fajta hevesség, amivel „berontott” ma este hozzám valahogy… teljesen eltűnt belőle. Mintha valami felbőszítette volna. A félelem lett kissé úrrá rajtam, hiszen egy mérges vámpírral lenni összezárva azért nem egy leányálom. Aggódtam érte, aggódtam azért is, hogy mi lesz a folytatás. Megfordult a fejemben, hogy netán bántani fog, de bizakodóan tovább meneteltem Alex felé. Alsó ajkamat beharapva hajoltam kicsit lejjebb, hátha vethetek egy pillantást az arcára. Tekintetünk találkozott, ám valahogy az övé más volt, mint percekkel ezelőtt. Egy másik Alexszel találtam szemben magam. Egy dühös, felbőszült vámpírral néztem farkasszemet, amit szavai csak alátámasztottak. Ajkam hirtelen kipattant fogam alól, arcomra kiült a sokk. Nem értettem egy szavát sem. Semmit sem értettem már. Mit tettem, amivel ennyire felmérgesítettem? Mit tettem ellene?
Gondolkodni sem volt időm, ujjai erős bilincsként szorultak nyakam köré, levegőnek utat nem hagyva. Kétségbeesetten próbáltam lefejteni ujjait a nyakamról, de semmi eredménye nem volt a kísérletnek. Erős marka meg sem mozdult a gyenge próbálkozásaim hatására.
-A-Alex… - hörögtem alig hallhatóan. A légszomjam egyre csak nőtt, a fájdalom, amit kezével okozott, szintén egyre csak nőtt.
A halálomat kívánta. Szavai villámként hasítottak belém. Vajon… nem csak egy emlék jutott eszébe, hanem tényleg azt kívánta, bárcsak meghalnék? Lehet, hogy ez az egész csak egy színjáték volt kettőnk között, hogy végre lecsapjon a megfelelő pillanatban.
Továbbra sem adtam fel és próbálkoztam kiszabadulni szorításából, de eddig számomra erősnek számító erőfeszítéseim egyre csak gyengültek. Ami pedig számomra erős volt, neki meg sem kottyant, szóval innentől kezdve feleslegesnek is tűnt próbálkozni. Az oxigén hiányát megéreztem, kezdtem kissé kábultan pislogni, míg hirtelen nyakam ki nem szabadult. Abban a pillanatban a földre zuhantam és keze helyét tapogatva levegőért kapkodtam. Egyik kezemmel megtámasztottam magam, de a másikat továbbra is a fájó ponton tartottam. Hajam arcomba hullott, ami nem is zavart, egyedül csak abban akadályozott meg, hogy nézzek.
Valaki másnak hitt? Gyorsan tekintetét keresve néztem föl, mikor térdei feladták a szolgálatot. Értetlenül, kis félelemmel szemeimben figyeltem Őt, majd négykézláb odamásztam hozzá. Magam alá húztam lábaimat és sarkamra ültem. Arca meggyötört volt. El nem tudtam képzelni, hogy mi… vagy ki válthatta ki belőle ezt a hatást, de az biztos, hogy az illető, akiről szó volt, mély nyomot hagyott benne.
Még sosem láttam ilyennek Alexet. Nem tudtam mitévő legyek. Nyeltem egy nagyot, aztán arcát két kezem közé vettem ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen.
-Hé… - szóltam halkan, aztán halványan elmosolyodtam. – csak én vagyok.
Már nem remegett minden porcikám, már képes voltam uralkodni magamon. Már csak… aggódtam. Aggódtam Alex miatt. – Minden rendben, oké? – továbbra is igyekeztem fenntartani a szemkontaktust vele. Mi történt veled Alex, ami ennyire kiborított? – Kit láttál? – kérdeztem halkan. – Meséld el, mi történt – az előző perceket igyekeztem kiverni a fejemből. Nem engem akart megölni, ami kissé megnyugtatott.
Csodálkoztam volna, ha csak úgy magától elmondja, hogy mi történt vele, ami mindezt kiváltotta belőle. De azok után, hogy az előbb kis híján hulla lett belőlem, nem ússza meg ezt a beszélgetést.
Kicsit hülyén éreztem magam, hogy vadász létemre egy vámpírral próbálok meg valószínűleg mélyre nyúló dologról beszélni, de ő nem csak egy vámpír számomra. Ő fontos nekem.



×× words: 940 ×× notes: egyelek meg ×× zene ××

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Szomb. Feb. 01, 2014 7:51 pm



scarlett & alexander


Lehunyt szemekkel is csak őt láttam magam előtt. Gwendolyn.. Még mindig képtelen voltam felfogni, hisz már több évszázada halott. A saját szemeimmel láttam, amint a betegség felülkerekedik rajta, és mohó módon elszakítja tőlem. Sokáig ostoroztam magam, amiért nem változtattam át olyanná, mint ami én vagyok. Egy vámpírrá. Mondjuk ez az élet nem is neki való. Ő túlságosan jóságos volt ahhoz, hogy emberek életét vegye el. Nála tisztább emberrel soha az égvilágon nem találkoztam.
Nagy nehezen kirántottam magam kusza gondolataim alól, hisz mégis Scarlett-tel voltam. Na, igen a két nő teljes ellentéte a másiknak. Míg Wendy inkább félénk volt, addig Scarlett merész, erős, határozott. Álmaim nője.. Sokáig azt hittem, hogy soha senki iránt nem fogok oly érzelmeket táplálni, mint Wendy iránt. Azóta egy valakinek sikerült teljesen elcsavarnia a fejemet, akiért tűzön-vizet át harcolnék, akit nélkülözni se tudnék. És ő nem más, mint az a Nő, aki előttem állt, Scarlett Renee Montgomery, kinek az életét valóságos pokollá varázsoltam, de mégis itt voltunk egymást ölelve, csókolva. Nem igazán a szokásom kapcsolatot létesíteni egyszerű halandókkal, ők úgymond táplálékforrásként szerepelnek a képzeletbeli listámon, s ezáltal egy röpke másodpercre kiment a fejemből, hogy Scarlett is az. Két kis kezével eltolt magától, eleinte csodálkoztam, majd leesett a tantusz. Gyengébbnek kellett volna vele lennem. Túl gyorsan támadtam le őt, nem így kellett volna cselekednem, de nem volt más döntésem. Nem tudtam megosztani vele sérelmeimet, így is egy olyan oldalamat mutattam meg neki, amit eddig csak egy valaki látott. Istenem, Scarlett mit művelsz te velem? Nem akartam még ennél is töketlenebbnek tűnni a szemei előtt, férfiból vagyok tehát a becsületem a egy fontos tényező számomra. Azt nem hagyom porba tiporni..ismét..

VIII. Henrik király jobb keze voltam úgy 1530 körül. Tehát én voltam a füle, a szeme. Néha álruhába bújva vegyültem el a pórnép közt, hogy aztán a királynak tovább tudjam adni a megszerzett információkat. (mai értelemben egy spicli voltam.)
Lassan, fejemet lehajtva mozogtam a környék legaljával a vasárnapi piacra. Valami megütötte a fülemet a királlyal kapcsolatban, s ezt nem hagyhattam szó nélkül. Mi van, ha merényletet akarnak elkövetni ellene? Mondjuk nem hinném, hogy ásót, kapát fognának, és szembeszállnának a király gárdájával, de jobb biztosra menni. Követtem őket egészen addig, míg a nyolcszög alakú téren minden szem rám nem szegeződött..
- Ott az áruló! - hallottam felcsengni nem messze körülöttem, és..


- Nem! - üvöltöttem, és erősen a falba ütöttem, pár centire a lánytól. Elhúztam kezemet, és a behorpadt falat bámultam, a körülötte lévő repedéseket, majd őt. - Sajnálom.. annyira, sajnálom.. - fordultam el tőle, és az ágy szélére ültem. Kezeimbe temettem gondterhelt képemet, nem bírtam a visszaemlékezésekkel. Nem akartam ismét szembesülni avval, hogy milyen voltam fiatal halandó legényként, ki semmit se tudott tenni a gaz szegények ellen.
Az elmémet elborította az a bizonyos vörös köd. Éhes voltam, vadászni akartam, az áldozatom félelmét akartam érezni, gyilkolni akartam..
A vér és annak íze kevergett szüntelenül előttem. Felnéztem és ismét ő, egy nem hozzáillő gúnyos vigyorral szuggerált tekintetével. - Mindenről csak te tehetsz! - ordítottam, és ujjaimat villámgyorsan a nyaka köré fontam. Fojtogattam Gwendolyn-t, hisz tönkre tette az életemet, akárcsak a húgom. Azok az átkozott nők. - Remélem, immáron meghalsz. - súgtam az ajkaimra, és szőke haját érdeklődve néztem. Mikor festette be? És ekkor tudatosult, hogy nem is neki próbáltam elzárni a légcsövét.
- Scarlett! - hátráltam, és remegő kezeim élettelenül magam mellé estek. - Azt..azt hittem valaki más vagy. - habogtam, míg térdeim fel nem adták, s a földre rogytam. Ott voltam előtte teljesen tehetetlenül, és megbotránkozva, csak úgy, mint ötszáz évvel ezelőtt a piactéren, és az emlékképek akaratlanul is megjelentek előttem..



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Hétf. Jan. 20, 2014 10:49 pm

Alex & Scarlett


Csak ideiglenes lakóhelyre volt szükségem, amikor ide érkeztem. Szinte mindenhol rövid ideig maradok… Elintézem, amiért mentem, aztán tovább is állok. Sehol sincs olyan dolog, ami ott tarthatna. Mi is lenne olyan, ami képes lenne maradásra bírni? Családom… nincs. Magánéletem meg miért is lenne? Fegyvereim meg kocsim az van, de ezek nem igénylik, hogy huzamosabb ideig egy városban maradjak. Nem helyhez kötöttek. Sokkal inkább hozzám kötöttek. Ezért is jó, ha az ember magányosan éldegéli az életét bosszúvágytól fűtve. Nem kell alkalmazkodnom senkihez, nincs, aki megmondja, mit tegyek, senki sem szól bele az életembe és azt csinálhatok, amit akarok.
A lepukkant motelekhez voltam mindig szokva, rosszabb napokon pedig a kocsim ülésének nyomai díszítették a bőrömet, ahogy elaludtam. Amikor New Orleans-ba érkeztem, pénztárcát – legalábbis a saját pénztárcámat – nem kímélő módon választottam ideiglenes szálláshelyet. Hasra ütés szerű választás volt, gyors, nem gondolkodtam rajra sokáig. Kellett egy hely, ahol esténként meghúzhattam magam.
Sokáig a bosszúvágy volt az, ami hajtott előre az évek során, nem volt semmi másom. A szüleim szinte idegenként tekintettek rám, a húgom nem volt mellettem, a vámpírok száma pedig ha nem is világmegváltó mennyiségben, de csökkent a kezeim által. Úgy éreztem, hogy tettem valami jót. Úgy éreztem, hogy tettem valami olyat, ami jó az embereknek, ami ér valamit. Nem pedig unalmas irodai munkával múlatom az időmet, ahogy sokan mások teszik. Arra is szükség van, de ki tudja… ha nem végeztem volna az adott időben egy vámpírral, lehet, hogy egy ez pont másik embernek az életébe került volna. Sokszor gondoltam erre, mert így emberi életeket is mentettem, ami… jó érzéssel töltött el.
A bosszúvágyam kiteljesedett, a húgomat megtaláltam, bár nem így képzeltem el. Igazából… nem képzeltem én sehogy, de erre talán a legrosszabb rémálmomban sem számítottam. Egy szörnyeteg lett. Szörnyeteggé változta az a személy, aki egyszer közel állt hozzám, akinek sikerült lelkemet teljesen lemeztelenítenie. Megbíztam benne, de átvert. Már nem csak a húgom miatt akartam bosszút állni rajta, hanem azért is, amit velem tett.
Két szörnyeteggel találtam szemben magam Alex házában, egyik közülük a testvérem volt. Az évek óta nem látott arcon látszódott némi változás. Ha nem tudtam volna, hogy mivé lett, akár azt is mondtam volna, hogy megőrizte gyermeki báját, de… a finom vonások egészen más belsőt rejtettek. Egy lett az éjszaka szörnyei közül és én semmit sem tudtam tenni ellene. Sokáig ostoroztam magam emiatt, de az időt nem fogom tudni visszafordítani. Már nem. Sosem fogok megbocsájtani magamnak, amiért még gyerekkorunkban nem figyeltem rá eléggé, de akármit teszek, a múlt már nem fog megváltozni.
A későbbi találkozásom Alexszel sokat módosított a felálláson. Ha akartam volna, sem lettem volna képes elrejteni a nyilvánvalót. Akármennyire is gyűlöltem egy időben, akármennyire is a halálát kívántam és lelki szemeim előtt egy karóval a szívében láttam, ahányszor csak eszembe jutott ő és a hazugságai, nem múltak el nyomtalanul az érzelmeim iránta. Megijedtem. Ijesztő érzés volt újra hasonlót érezni, mint néhány évvel ezelőtt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen formában fogunk újra találkozni, azt meg főleg nem, hogy annyi és olyan mértékű gyűlölet után, ami sokáig uralkodott rajtam, még ismét hasonlót érezhetek, mint egykor. Nem akartam, de képtelen voltam leplezni a nyilvánvalót.
Sokat gondolkoztam azon az estén. Gondolataim maximum pár pillanatra kalandoztak el, de gyorsan visszakanyarítottam gondolatmenetemet arra a pillanatra, amikor ajkunk összeért. Csókjának elfeledett ízét sikerült felelevenítenie és beleégetnie emlékezetembe.
A mai este nyugodt volt, a hotelszobámban töltöttem, ami nálam elég ritka. Általában nem szoktam tíz percnél tovább egy helyben maradni, de most nem találtam elég erős indokot ahhoz, hogy kimozduljak. Egy sima fehér rövidnadrágban és egy bő, „I LOVE WEEKENDS” feliratú pólóban kuporodtam össze a kanapén és bekapcsoltam a tévét. Nem ment benne semmi értelmes, úgyhogy miután végignéztem az összes csatornát megcéloztam a kikapcsoló gombot. Abban a pillanatban kopogás hallatszódott be az ajtón. Nem vártam senkit, pláne nem ilyenkor. Egy pillanatra megmerevedtem, majd lassan felálltam a kanapéról és lábujjhegyen az ajtó felé lépdeltem. A négy kopogást csönd követte. Kezem lassan a kilincsre helyeztem, lenyomtam és résnyire kinyitottam az ajtót, hogy körülnézhessek. Már szinte a véremben van, hogy mindent fel akarok fedezni. Nyugis estét terveztem, nem is akartam semmilyen veszélyben érezni magam.
Kiléptem a folyosóra és csak ekkor szembesültem azzal, hogy az imént ki kopogtatott be hozzám. Sejthettem volna…
Időm sem volt felfogni a történéseket, hátam mögött semmilyen teret nem éreztem többé, a fal volt az, ami támasztott. Velem szemben pedig Ő volt. Már korábban említettem, hogy semmi veszélyt nem terveztem be a mai estére. Márpedig, ha Ő itt van, akkor fennáll annak a veszélye, hogy elveszítem az önuralmam. De azt nem lenne szabad megengednem magamnak.
Egy röpke pillanat alatt végigvezettem rajta a tekintetemet. Elegáns volt… mint mindig. Arca most is olyan tökéletes volt, mint a legutóbbi találkozásunk alkalmával vagy, mint évekkel ezelőtt. Az igéző kék szempár sem változott semmit.
-Alex… – suttogtam nevét vágytól fűtött hangon. A következő pillanatban már ostrom alá vette ajkaimat, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenállni ennek az édes ostromnak. Nem haboztam én sem bevetni nyelvemet, amik heves táncba kezdtek. Egyik kezemmel a hajába túrtam, másikat pedig vállára helyeztem és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Ennek akadályában csak az állt, hogy valamikor levegőt is kellett vennem. Oxigénért kapkodva húzódtam el egy pillanatra, de közben egy pillanatra sem vettem le tekintetem arcáról. Eszem ágában sem volt mással kényeztetni szemeimet az ő arcán kívül.
-Én nem öltöztem ki – suttogtam halkan. Hát… tényleg nem erre számítottam ma este. De jó lecke arra, hogy Alex a legváratlanabb pillanatokban is fel tud bukkanni.



×× words: 898 ;; notes:  nááá  ×× zene ××

Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Hétf. Jan. 20, 2014 7:22 pm


Scarlett + Alex

Zsebre dugott kézzel bolyongtam a minél kihaltabb mellékutcákon. Nem találtam a helyem ebben a zsúfolt kis földön, úgy éreztem, mint akinek most dőlt romba az egész világról alkotott képe, az egész személyisége..lénye. Némán bambultam magam elé, néha el is felejtettem levegőt venni. Kizárt.. képtelenség, hogy őt láttam volna, hisz a szemeim előtt vitte őt el a pusztító járvány. De ezer közül fel tudnám őt ismerni, elég karakteres arccal rendelkezett...rendelkezik. Már nem is tudom, hogy minek higgyek. Lehet, hogy csak az elmém akar velem kicseszni, és elhiteti velem, hogy rég elhunyt menyasszonyomat láttam az utca túloldalán. És sikerült is neki.. Habár foghatom az agyamra, a szegényes világításra, vagy az izgatottságra, s emiatt kápráznak a szemeim.
Idegesen szétálló hajszálaimba túrtam, majd behúztam egyet a mellettem lévő falba. Elsőnek fájt, de nagyon, majd megszűnt az érzés. Vér.. innom kellett.
Pár percnyi bolyongás után két lánykuncogásra lettem figyelmes. Direkt elkerültem a feltűnő utakat, nem tenne jót a hírnevemnek, ha elkapnának engem, ráadásul Marcel-nek is csalódást okoznék. És jól tudom, hogy mit csinál azokkal, akik megszegik a törvényét. Csak pár van, és ha azt alaposan betartom, akkor tulajdonképpen aranyéletem van.
Gyors, magabiztos léptekkel közelítettem meg őket. Egyből megakadt a pillantásuk rajtam. Hisz ki ne dobná el rögtön a bugyiját, ha megpillant egy jól öltözött, sármos, borostás pasit? Várom a jelentkezőket.. Ja, hogy nincs is.
- Ígérem, gyors leszek. - ragadtam meg az egyiket a tarkójánál fogva, és mielőtt a másik kapálódzva elfutott volna, hogy megmentse a saját irháját, a falnak löktem erősen. Ennek következtében egy hangos koppanás hallatszott, és a földre esett. Pillanatokon belül a világítás hiányára sötétnek tűnő ragacsos folyadék kezdett el keletkezni a feje kerül. - Te most.. - mélyesztettem bele pillantásomat a reszkető lányéba. - Élvezni fogod. - rögvest átharaptam a torkát, és egészen addig szívtam mennyei vérét, míg az utolsó cseppet ki nem szipolyoztam belőle. Magam elé hajítottam az élettelen testet, és egy számot tárcsáztam a mobilomról. - Dan, itt Alex. Pierre Street-en két hullát kéne eltüntetni. - nyomtam ki, és csak örülni tudtam, hogy feljebb kerültem azon a bizonyos ranglétrán, és már nem nekem kell feltakarítani mások piszkos munkáját. Sokkal jobban éreztem most magam, igen. Erre szükségem volt. Kicsit véres lett a kabátom, de majd kidobom, amint hazaérek. Most meg kell látogatnom a Királynőmet..
Átléptem a két lányt, és igyekeztem kikerülni a vértócsát is. Mindenhol vannak forrásaim, így pontosan tudtam, hogy Scarlett hol tartózkodott. The Palace Royal.. Némi igézéssel azt is kiderítettem, hányas szobában volt. Hatvankilenc..hmm..az univerzum így akar engem ösztönözni a cselekvésre? A kis perverz..
Hamar az ajtóhoz értem, s nem bírtam rávenni magam a kopogtatásra. Megigazítottam a galléromat, és próbáltam kiverni Wendy arcát a fejemből. Basszus.. kellett megemlítenem a nevét. Egy fancsali képet vágva kopogtam be hozzá. Egy..kettő..három..négy..még mindig semmi. Megfordultam, bizonyára nincs itt. Az ajtónyikorgásra kaptam fel a fejem, és megfordultam. Ott állt előttem. Vámpírsebességgel a falhoz simítottam őt, s még az ajtót is sikerült időközben berúgnom a lábammal. Profizmusra vall, mi? Vigyáztam gyengéd, törékeny testére, habár jól tudtam, hogy egyáltalán nem volt erőtlen, annál inkább.. - Scarlett. - fújtam ki a nevét, miközben tekintetemmel az ajkait fürkésztem. Habozás nélkül megcsókoltam őt keményen, nyelvemet egyből szájába dugtam, és az övét kezdtem el kényeztetni. El akartam felejteni a mai este előzményeit, a sérelmeimet, a múltamat. Egyszerűen..mindent.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
309
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére Vas. Jan. 19, 2014 8:00 pm


***
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: 69-es szoba; Scarlett Montgomery részére

Vissza az elejére Go down

69-es szoba; Scarlett Montgomery részére

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Belváros :: The Palace Royale Hotel-