Feszülten juttatom a tüdőmbe a levegőt, zavaros gondolatok kellege ékesíti az elmém, már régen elköszöntem a józanságtól, és ezzel egyúttal búcsút mondtam a higgadt énemnek is. Nincs olyan külső tényező, amellyel nyugodtságra lehetne bírni, s ámbár egy kis időre talán visszafoghatom a személyemet, de az agyam zárkája nem enged szabadon. Újra, és újra végig pörögnek a szemeim előtt azon képek, amelyekért bosszút fogadtam, amelyek elátkozottá tettek, és amelyek még mostan is az eszembe vésik az üresség kényszeres érzetét. Ezer év telt el, ezer év vált semmivé, s mégis az emlékek rögeszmévé váltak a lelkem felületén. Mellkasomba pecsételődött az érzés, lelkembe vált a fájó igazság, s ha tagadni óhajtanám, akkor se múlna el az a sérelem, amellyel örökre lebilincseltek. Kegyetlen haraggal tombolnék eme épület falai között, vérrel festeném be a teljes parkettát, gyönyörű látványt vázolnék fel a szemeimnek, miközben nevetve figyelném a történtek utóhatását, és csak csendben élvezném, hogy mindezt én okozhattam. - Hát nem látod, hogy az a játék, amelyet űzöl túl átlátható? Hát nem látod, hogy mennyire szánalmas kis eltaposható bogár vagy? - Hirtelen kapkodni kezdem a levegőt, ahogy az elmémben visszhangzódnak a bátyám szavai. Finn volt az, aki gondoskodott a második halálomról, és tökéletesen igaza volt. Könnyen elérte a halálom eljövetelét, előre megjósolta a helyzetemet, és mindeközben jót mulatott azon, hogy a teljes reményveszteségbe sodorhatott, de egy valamiben nagyon is tévedett. Nem álltam a testvéreim oldalára, és nem árultam el se őt, sem pedig az anyámat, hisz éppen csak annyira fordítottam nekik hátat, amennyire a magam sajátos kis javai kívánták. Lehet azt gondolták, hogy madzagon rángatható bábként visszahozhatnak, s majdan minden apró szavukra ugrok, de ugyan már kérem, Kol Mikaelson vagyok. - Egy ajándékot adtak nekünk.. újjászületés, megszabadulva a vámpírságtól. Megtisztultunk, és cserébe csak egy kis alamizsnát kértek, de te még erre sem voltál képes. - Elismerem, hogy jobban feküdt nekem azon helyzet, amikor is boszorkány lehettem. Könnyebben elérhetem, és megvalósíthattam a céljaimat, de ugyanakkor a halál is éppen olyan közelien fenyegethetett. Már gyerekként is vonzott mágia, és most is csodálatosnak véltem, míg meg nem fosztott eme élet lehetőségtől, Finn Mikaelson. Bár nem is vártam mást, számíthattam volna arra az elejétől fogva, hogy nem lesz könnyű dolgom. - S meg se szólalj, kérlek, hisz nem érdemelsz meg még egy esélyt, sőt semmit! Ezért megadom neked azt, amitől a legjobban félsz. A halált. - Nem akartam másodjára is a pokol szélére süllyedni, nem akartam azt, hogy búcsút keljen mondani az élet lehetőségemnek. Én őszintén mondva, nos szabadságra vágytam, egy olyan életre, ahol szórakozhatok, jól érezhetem magam, és nem korlátoznak bugyuta szabályok, melyeket a tesóim hoztak létre. De mint minden jónak, nos előbb-utóbb az életemnek is vége szakadt. Elsőre is éppen ugyanúgy féltem, mint másodjára. Elsőre is egyedül távoztam el, mint másodjára. - Most pedig ideje, hogy meghalj.. s azt akarom, hogy az elkövetkező két hétben arra gondolj, ami jönni fog. Egy értelmetlen, és magányos halálra, sőt arra, ami azután követni fogja.. a sötétségre. - A halálaim kimenetele magányos volt. Tehát egyedül távoztam el a túlvilágra mindkétszer, bár az első alkalommal több időt töltöttem a halottak sorai közt. Másodjára egy varázslattal sikerült visszahoznom magamat, de az ára túl nagy volt. Viszont élek, és csak alig néhány órát kellett a teljes ürességben, sőt sötétségben töltenem. Hatalmas megkönnyebbülés volt vámpírként felkelnem. Bosszút fogadtam, és bosszút is kell állnom. -Nem kötelező bíznod bennem.-Vontam vállat, ahogy eltüntettem az arcomról a kétségbeesés jeleit. Sikerült most már némileg összeszednem magamat ahhoz, hogy ne gondolkodjak a múltam túlságosan is sérült felületein.-Én csak elmondtam azt, amit komolynak gondolok.-Teszem még hozzá utána végül, ahogy lehajtom a fejemet, és a pultot kezdem el pásztázni a tekintettemmel, mintha bármiféle nyugalmat adhatna nekem. A történteken nem változtathatok voltaképpen, ámbár azon igen, hogy miért is nem állok bosszút - itt, és most. Valahol mélyen tudom, hogy meg kellene tennem, de másrészről teljesen érthetetlenné válik bennem, hogy miért is nem megy. Csak egy sima kis ember, sőt olyan lenne számomra, mint a többi, akiket elintéztem az elmúlt félévezredben, de mégis... mégis valami meggátol. -Ha már ennyire szakértője vagy a családi vonásainknak, akkor nyilvánvalóan igencsak sokat tudhatsz Klausról, akiért annyira oda vagy.-Mondom felnézve rá, miközben mosolyra húzom az ajkaimat. Talán éppen végig gondolja mindazt, hogy mit miért is teszek meg, avagy, hogy hogyan is lehetséges azon tény, hogy én, mint testvér, nos a családom ellen vonulok fel. Jó kérdés, még a magam számára is, hisz fogós, de ugyanakkor pedig teljesen egyértelmű. Tönkretettek, és most én fogom őket. A neve, és a megjegyzése hallatán csak egy apró bólintást kap meg válaszként a részemről, hisz nem akarom ezt firtatni. -Őszintén?-Kérdezem meg felvont szemöldökkel, ahogy elnevetem magam.-Talán ezen részét kihagyta a mesélésből, és csak azon oldalát mutatta be, amelyik művészi, néhol érző, és nyáladzó?-Hangom teljesen ironikussá válik, ahogy végezettül elkomolyodom. Mélyen szívok magamba némi levegőt, miközben az újabb kérdéseit hallgatom. Ahogy befejezi, nos nevetni kezdek, ami lehet bunkóságnak hat, de egyáltalán nem értékelem úgy, sőt jót mulatok ezen az egészen. Végül az újonnan kapott poharat a kezembe veszem, és töltök bele némi bourbont. -Először is, kedves, nos.. elmesélem neked nagy vonalakban, hogy Nik mi mindent tett velem, aztán pedig megérted a kérdéseidre a választ, azaz remélem.-Nézek rá halálosan komolyan, miközben végül beleiszok a kitöltött italomba, aztán pedig folytatom a megkezdett szakaszt.-Ezer éve élünk, Cami. Akkoriban én magam kimaradtam a nagy családi egyezményből, amikor is Nik, Bex, és Elijah megkötötte az 'örökkön örökké' együtt maradást.-Döntöm oldalra a fejemet, ahogy ironikusan idézőjelbe teszem az 'örökkön örökké' szót, ezáltal a kezeimmel is mutatva.-Mivel eltűntem tőlük, nos egy kevés ideig élhettem, de miután beszámíthatatlannak gondolt Nik, nos egy idő után egy tőrt szúrt a szívembe, és kivont a forgalomból. Amikor szüksége volt néha elővett, hogy szórakoztassam, amikor meg nem kellettem, nos ismét tőrt kaptam ajándékként. Tehát kihasznált, és még meg is említette nekem, hogy nem vagyok a családja. Marcelt helyezte fő előnybe. Ok nélkül gyűlölt engem, Camille, és minden lehetséges módon semmibe vett. Elárult!-Emelem meg a hangom, ahogy a kezemben megszorítom az üvegpohárt, majdan egy húzásra eltüntettem a tartalmát.-Tudod, meghaltam már kétszer is. Teljesen egyedül. Egyszer sem volt mellettem semelyik. De már nem is számít. Bosszút veszek mindenkin.-Vigyorgok elégedetten, ahogy újra töltöm a pohárt.-S csak azért bántottalak volna téged, mint törékeny kis embert, mert Klaus pedig hozzányúlt Riverhez.-Nyomom meg kifejezően a szavakat, ezzel megválaszolva immáron minden kérdését.-Viszont egyet nem értek amúgy... Mond már meg nekem kérlek, hogy szerinted Klaus miért ragaszkodik ilyen betegesen az olyan könnyen elintézhető nőkhöz, mint amilyen te magad is vagy?-Formálom meg az egyszerű kérdést, amelyet sohasem bírtam felfogni a bátyám gondolatmenetében, ámde most minden bizonnyal választ kaphatok, ha már ezen nő, nos annyira pszichológus. Lássuk mennyi a tudása, és mennyire is jár csak a szája..
Nem tartottam holmi beképzelt vérszívótól, nem fogok fejvesztve fel-alá rohangálni, mikor tisztában vagyok vele, hogy meg tudom akadályozni őt. Az emberek kilencven százalékának fogalma sincs, hogy mik zajlanak valójában New Orleans utcáiban, nem ők tehetnek arról, amiért tudatlanok ebben a kegyetlen világban. Amíg élt, addig a nagybátyám képviselte az embereket, ő szólalt fel a nevükben, az érdekükben. Eleget gyászoltam, ideje folytatnom tovább a munkásságát, mert ha ez így megy tovább, pár évtized és már nem marad élő ember a városon belül. Senki se próbálja megmenteni ezt a helyzetet, de ha egy kicsit szigorítanánk a biztonságon, akkor többé nem kellene senkinek se tartania, vagy rettegnie, amint kiteszi a lábát az utcára. És az ilyenek, mint az előttem ülő férfi nem jelentene veszélyt a társadalomra. Örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült ingyen piával rávennem az embereket a távozásra, de szívem nem szűnt meg zakatolni. Lehet, hogy az ő életüket megmentettem, de én még mindig itt voltam.. egyedül egy feldühített vámpírral. Volt verbéna a szervezetemben, és az egyik fiókban van egy éles kés, csak nem tudom, hogy a bal vagy a jobb oldaliban, kolléganőm mindig máshová helyezi őket. Gondolatmenetemet az üveg csörömpölése szakította meg, és reflexszerűen hátráltam, amíg a pultot meg nem éreztem a hátam mögött. Ijedten néztem a felbőszült vámpírt, és gyorsan elkezdtem kutatni a pulton kezeimmel, anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust. Nem találtam többet egy üres pohárnál, azzal meg semmit sem értem ellene. Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugtatni magamat. Pszichológus vagyok, nem először próbálok lecsillapítani egy őrültet, csupán jól kell bánnom a szavakkal és túl is vészelhetem az estét. Sértetlenül. - Biztosítalak, erre nincs szükség - tiltakoztam, és próbáltam az elkövetkezendő öt másodpercben egy jó beszédet kitalálni, de hála nem volt rá szükségem. Meggondolta magát. - És miért kéne bíznom benned? Hogy nem fogsz bántani? - hagynom kellett volna őt, de nem bizonyosodtam meg afelől, hogy tényleg nem fog rám támadni. Tönkretettem az estéjét, valamit biztosan tervezett ellenem, ráadásul tudja, hogy ki voltam. Ez nem lehetett mind a véletlen műve, szándékosan tért be ma a Rousseau's bárjába. De mégis miért? Ki volt ő? Kifújtam a levegőt, amikor meghallottam Klaus nevét. Tudhattam volna. A múltkor a támadóm szintúgy őt hozta fel. Kezdett kicsit unalmassá válni, mindig a védtelen ember után kell menni?! Nem nyugtatott meg, még mindig a lehető legtávolabb álltam tőle. Akkor sem sikerült lecsillapodnom, mikor közölte velem, hogy az előbb említett a testvére. Csupán még nagyobb értetlenkedést váltott ki belőlem, mely meg is látszott az arcomon. - Sejthettem volna, úgy látszik a dühkirohanás családi vonás - emeltem le a polcról egy újabb whiskyt, mellé egy poharat is. Túl sok volt nekem ez egyszerre, lazítanom kellett, ráadásul nem hiszem, hogy ennél nagyobb lesz majd a forgalom. - Cami - emeltem meg az üres poharamat - De te ezt már úgyis tudtad - közelebb sétáltam hozzá, majd félig megtöltöttem az arany fényben pompázó itallal. - Mesélj, mit tett Klaus, amiért úgy gondoltad, hogy rajtam kéne megbosszulnod őt? - ha egy valamiben jó voltam, az mások meghallgatásában. Most is anélkül vallotta be a nevét, hogy én kérdeztem volna, valamit biztosan tudhattam. Kíváncsi voltam, mégis mitől akadt ki ennyire, hogy majdnem egy egész bárnyi embert lemészárolt, mert kinéztem belőle, hogy véghez vitte volna a tervét, ha nem avatkozom közbe. - És miért kell mindig a halandó pultos után menni? Nem tudtad volna rajta kitölteni a dühödet? - érdeklődtem tovább, mert ez a kérdés is foglalkoztatott engem. Sajnos, a múltkor nem volt se erőm, se időm megtudakolni ezt a támadómtól, de minden bizonnyal erre is megkapom a választ egyhamar. Míg válaszára vártam, arrébb helyeztem a még érintetlen italomat, és letöröltem a szilánkokat és a vért a pultról. Sokkal kellemesebb tisztább körülmények közt csevegni. Miután meg voltam ezekkel, egy új poharat raktam elé, amit remélhetőleg nem fog széttörni. Újból.
Mindenféle bűntudat nélkül rendeznék itt egy hatalmas nagy vérfürdőt, hogy aztán a vér borítsa be a falak felületét, és mossa el egyúttal padlózatot. Könnyedén fojtogatnám ezt a szöszit, hogy érezze milyen is az élet levegő nélkül, s majdan kínoznám mindaddig, míg térden csúszva nem könyörög az életéért. De nem adnék neki kegyelmet, hanem fognék egy gyufát, és felgyújtanám ezt az egész kócerájt, hogy ezáltal szinte biztosra vehetően, nos porig égjen minden. Élvezettel telten nézném végig a jelenetet, és mesélném el végül Niknek, hogy megtekinthesse a szerelme hamvait.. Úgy hiszem, hogy elég bosszú lenne számára mindez, és egy életre megtanulná azt a tény, hogy ne tegyen nekem soha többé keresztbe. Végig röhögném, ahogy könnyes arccal siratná az ő Júliáját, és keresné a megoldását annak, hogy visszahozza az életbe, de nem hagynám.. sőt csak pokollá tenném az életét még jobban. Megkeseríteném a napjait, és mindent, amit szeret, nos elragadnék tőle. Nem maradna számára semmi sem, hisz maga a remény is szertefoszlana. Köd lenne a léte, és átkozná a napot, amikor is engem szenvedésre ítéltetett. Oh, de kérem, én koránt sem vagyok ilyen kegyetlen, s főleg nem vele, hisz a testvérem, és akármennyire is haragszom rá mélyen valahol, ha pontosan tisztában vagyok mindazzal a ténnyel, hogy egy vér folyik az ereinkben. Lehet, hogy mostan elönt az ideg, de valójából képtelen lennék mélyebben ártani neki, avagy bármelyik testvérünknek is.. Én nem ő vagyok, hogy csak úgy bedobjam őt az utálom kategóriába, ahogyan velem tette. Annyit ártott, s mégis képtelen vagyok felgyújtani tőle ezt a nőt... Pedig gyönyörűen éghetne, s aztán csodálatos hamuvá válhatna. Nem értem magamat, komolyan mondva nem értem. Itt lenne az alkalom, azaz a lehetőség, és simán elszalasztom. Őrült vagyok.. Meglepő lehetne, hogy Nik kedvese egy törékeny kis emberi teremtmény, de valójából ezt már tőle, nos megszoktam. Mármint anno Caroline is ilyen volt, bár igaz nem ember, hanem kezdő vámpír, de a lényeg ugyanoda vezet. Szereti az ellenségeit könnyű célpontokkal kecsegtetni, mint mondjuk most ezzel a nővel. S megint csak nem kell csalódnom az ízlésében, hisz remek választás a részéről. Úgy látszik, hogy a szeme még megmaradt annak ellenére, hogy egy bunkó vadbarom. Kérdésére csak játékosan elmosolyodom, majdan könnyedén elnevettem magam. Nem mondok semmit, csak figyelni kezdem őt, ahogy önt nekem egy jó minőségű bourbonból. Végül lazán fogom meg a pohárt, és kortyolok egyet az alkoholból, ahogy az maróan végig kaparja a torkom. Megjegyzéseim célt érnek, hisz sikerül őt felhúznom a szavaimmal. Szinte le sem tagadhatja azt, hogy mennyire idegessé vált egyetlen pillanat alatt. Lehet, hogy most valami ellenségnek néz, vagy valami őrült gyilkosnak, de ez már úgy sem ronthat semmin. -Hát én sem kaptam meghívást, ami azt illeti.-Jegyzem meg ironikusan, ahogy a pohárt lazán a pultra helyezem, ámde a kezemet nem veszem le róla.-Tudod..-Már éppen belekezdenék a beszédembe, amikor is bocsánatot kérve távozóra fogja. Felvont szemöldökkel kísérem végig az útját, és majdan a történteket. Az eddigiekben lecsillapult haragom ismételten feléled, amikor is meglépi azt a tényt, hogy mindenki hagyja el a bárt. Amint visszakerült a pult mögé szinte azonnal felmordulok, és az ujjaim közt lévő pohárt apró darabokra töröm szét. A vérem mossa el ezáltal a falapot, s egyaránt az üvegszilánkokat, sőt még a kezem is véressé válik. Végül szétnyitom az ujjaimat, és kissé megrázom a kezem, hogy az üvegdarabkák lehulljanak róla. Hirtelen állok fel, és a két tenyeremet a pult felületére csapom hangosan.-Akkor... nos a te véred fogja mosni a padlót!-Sziszegem haraggal telt hangszínen, ahogy fenyegetően mérem végig őt, s majdan egy hirtelen mozdulattal ragadom el a tőle nem messze lévő üveget, amelyben az ital van. Mélyen meghúzom azt, ahogy hátrálok néhány lépést. Bizonyára megijesztettem, sőt ráhoztam a szívbajt, de még hozzá sem értem, szóval el ne kezdjen itt rinyálni.. -Tehát...-Kezdek bele halkan, ahogy körbe pillantok a helyiségben. Már mindenkinek hűlt nyoma, így senki sem zavarhat meg minket.-...meg kellene öljelek.-Egészítem ki végül a megkezdett szót, ahogy visszasétálok a helyemre, és leülök lazán a bárszékre.-De még mielőtt fejbe nyomnál valamivel, vagy egy karós megoldással próbálkoznál, nos nem jelentek rád fenyegetést.-Jelentem ki komolyan, ahogy rápillantok félszegen, majdan újból iszom az üvegből. Végül leteszem a bourbont a pultra, és a karjaimmal megtámasztom magam. -Klaus miatt kellene rajtad bosszút állnom, Camille, de akármennyire is akarom.. avagy vagyok ideges, nos... nos képtelen vagyok megtenni.-Beszélek teljesen nyugodtan, ahogy mélyen a szemeibe nézek. Szinte kiolvasható belőlem az őszinteség, miközben fogalmam sincs, hogy mi a fene ütött belém.-Tudod Nik a bátyám.-Nagyot nyelek, ahogy lehajtva megrázom a fejemet. Egészen mélyen lezárom végül a szemeimet, és az üvegért nyúlok.-A nevem Kol... Kol Mikaelson.-Mutatkozom be egy cinikus meghajlás keretén belül, ahogy beleiszom a bourbonba, és megmosolygom végezettül a szánalmasságomat.
Egy átlagos napot írtunk a Rousseau’s bárjában. Délután annyira nem voltak sokan, csak a szokásos törzsvendégek, akik napközben bejönnek egy-két felest felhörpinteni munka után, de nagyobb forgalom különösen nem. Ilyenkor mindig tartok magamnál jegyzeteket, s tanulok, hisz ha sikeres szeretnék lenni a szakmámban, ahhoz nagymértékű tudás is kell. Igaz, már lediplomáztam, papíron pszichológus vagyok, de hogy ténylegesen az legyek, ahhoz még egy nagyon hosszú utat kell megtennem. Nem kórházakban szeretnék dolgozni, vagy iskolákban, hanem egy saját praxist szeretnék nyitni. Délután, órákon át a különböző oldalakat nézegettem át, próbáltam megemészteni a jogi szövegeket, hogy milyen papírok, engedélyek kellenek egy praxis működtetéséhez. A végösszeg láttán majdnem rosszul lettem, de sejtettem már az elején, hogy nem lesz ez egy olcsó menet. Éppen ezért nem hagytam még itt a bárt. Nagyon jól jön az extra pénz, ráadásul néha a turisták olyan nagyvonalú borravalókat adnak.. Már van egy kis megtakarított pénzem a kártyámon, szerintem pár hónap múlva, ha felveszek hitelt, el is kezdhetem. Addigra nagy valószínűséggel sikerül beszereznem a különböző engedélyeket. Az elkövetkezendő órákban is ezen kattogott a fejem, feltéve, ha volt némi szabadidőm, hisz ahogy esteledett, úgy kezdtek el befelé özönleni a vendégek. Folyamatosan rohantam fel-alá, hol az üvegeket kellett pótolni, hol pedig az illető poharát kellett megtölteni. Nagyjából este kilenc körül lehetett, mikor is meghallottam a saját nevemet, egy idegen szájából. Egyből a hang irányába kaptam a fejemet, és egy fiatal férfit pillantottam meg a bárszéken ülve. Még sose láttam, s próbáltam a negatív gondolatokat elűzni a fejemből. Egy pultos vagyok, mindenki ismeri a nevemet.. Nem titkolom, ha valaki megkérdezi, elárulom, a részeg emberek pedig szeretnek csevegni. - Te pedig lennél…? – pillantottam rá kérdőn, majd kezére siklott a pillantásom. Ó. Az ujján lévő gyűrű egyből elárulta őt. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, mielőtt elárulnám magamat előtte, s hátat fordítva neki egy jó minőségű bourbont ragadtam meg. Az elé helyezett pohárba beleöntöttem, de még nem raktam el. Úgy érzem, még szükség lesz rá.. A férfit figyeltem, és azon agyaltam, hogy vajon honnan ismerhet engem egy vámpír. Akármennyire is erősen agyaltam, nem tudom felidézni őt, még életemben soha nem találkoztam vele. Pedig egy ilyen lekezelő stílust megjegyeznék, egyből kifogásoltam azt, ahogyan beszélt velem, de jobbnak láttam nem megszólalni, hisz egy felbőszített vámpír ki tudja mikre képes. A rongyot a kezembe vettem, és elkezdtem törölni a kiöntött folyadékot a pultról. Kezem egyből lefagyott, ahogy szavai eljutottak a fülemig, aztán a tudatomig. Mindenesetre Klaus egyik ellensége lehetett a sok közül, aki megtudakolta, hogy van egy ember, akivel jóba van. Legalább is én úgy éreztem, hogy egyfajta barátság volt köztünk, hisz rám bármikor számíthat, de ez nem volt egyoldalú, ha szükségem van rá, módot talál arra, hogy minél hamarabb ott legyen. A múltkor ő mentette meg az életemet.. De az is lehet, hogy félreértelmezem a jeleket, s úgy tekint rám, mint egy béna pultosra, aki próbálja jobb útra téríteni őt. - Ez kínos, kihagytam volna a saját esküvőmet? – próbáltam poénra venni a helyzetet, majd idegességemben elkezdtem forgatni a kezemben a rongyot. – Ha megbocsátanál.. – kisétáltam a pult mögül, és remélhetőleg hallani fogják a mondanivalómat. Sőt, ne csak hallják, hanem megértsék, és tegyenek úgy is. - Emberek, bezárt a bár! Kérlek, távozzatok minél gyorsabban – próbáltam átüvölteni a zenét, illetve a tömeget, páran érdekes pillantást vetettek rám. Voltak olyanok, akik elkezdték felvenni a kabátjukat, s a kijárat felé indultak meg, de olyanok is akadtak, akik fittyet hánytak felszólításomra. – Holnap ingyen sör mindenkinek, ha öt percen belül, kiürül a helyiség – ezzel buktam a praxist, még egy jó pár hónapot itt kell majd robotolnom, hogy eljussak a célomig. Gyorsan visszasétáltam a pult mögé, és képtelen voltam lemosni az arcomról az aprócska mosolyomat. - Úgy tudom a vérfürdőhöz emberek kellenek, és.. – böktem a fejemmel mögé, ahol már az emberek nagyja elkezdett kifelé távozni -, szerintem azt itt nem fogod megtalálni. Szóval, mi lenne ha meginnád az italodat, és máshol próbálnál szerencsére jutni? – merész szavak, de nem hagyhattam magamat, és legfőképp az embereket nem. Védtelenek egy ilyen fenevad ellen, és ha én nem, akkor senki se fogja megvédeni őket.
Egészen mélyen szívom magamba a szükségtelen levegőt, miközben egyetlen pillanatra lezárom a szemeimet. Az elmémben annyi minden átfut hirtelen, de egyik gondolatsort sem tudom igazán felfogni jelen helyzetben, hisz olyan szinten él bennem már napok óta a düh, hogy legszívesebben tombolnék. Mindent darabokra zúznék, és ezernyi szálra tépnék. Káoszt hagynék magam mögött, s porba dönteném ezt nyomorult családi várost, csak hogy Klaus Mikaelson legyen szíves végre beleverni abba a csökönyös kis fejébe, hogy az én dolgaimhoz egy ujjal se merjen érni még egyszer.. Úgy megfojtanám, felaprítanám, már-már cafatokra szaggatnám, hogy arra egyszerűen nincsenek sem szavak, sem pedig kifejezések. Esküszöm, hogy az lenne az élete utolsó napja, amikor is megismételné ezen tettét. Én amondó vagyok, hogy egyetlen egyszer sem ártottam a számára, mármint a történés előtt, amikor is szépen helyben hagyta Rivert, de nem lényeg, hisz most kegyetlenül megfogja szívni.. Kellett neki ahhoz nyúlnia, ami eleve, hogy az enyém. Kellett neki kárt tennie benne, de közelítse meg még egyszer, s én magam leszek az, aki Mikaelt beinvitálja elé.. Nem gondolkozom józanul, nem látok tisztán, és éppen emiatt teszek meg oly sok mindent mostanában. Annyi bűn róható fel a számlámra, ámde egyszer sem adtam indokot arra Niknek, hogy tőrt szúrjon a mellkasomba, vagy hogy ilyen szinten ne érdekeljem.. Megértem én, hogy a másik két testvérem értékesebb, s hogy én ide nem kellek, de hogy ennyire megvessen.. Hát, ha ezt akarta, akkor csak tessék, hisz tökéletesen célt ért! Ennél jobban már nem is tudnám szinte gyűlölni. Minden gondolatom az, hogy megölöm, széttépem, s megetettem őt a varjakkal. - Oké, Kol, azért ennyire nem kell túl drámázni a jelenetet, hisz végül is nem kell meghalnia.. csak szenvednie kell egészen mélyen, hogy átérezze a helyzet súlyosságát, s hogy felfogja végre, hogy nem szórakozhat többet! - Fut át egy monológ az elmémben, ahogy szinte kívülről is látni lehet rajtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. Olyan vagyok, mint egy kattant, vagy egyszerűen mondva: őrült. Mindez koránt sem lehet csoda, amikor is folyton tönkretette az életem. Tőr, nem vagyok a család részese, árulás, kihasználás, rongynak nézés, aztán most, hogy még ahhoz is hozzámert nyúlni, ami az enyém.. Oh, kérlek az utolsó csepp volt a pohárban! Kinyírom Isten bizony, sőt most rögtön! Megrázom könnyedén a fejemet, ahogy kinyitom a szemeimet, és szembetalálom magamat a 'Rousseau's bar' feliratával. Nos fogalmam sem volt róla, hogy már itt is vagyok, így kissé felvont szemöldökkel pillantom a táblát, majdan, amikor is leesik, hogy már vagy lassan két-három perce állok itt, nos máris világossá válik számomra a helyzet. Mintha épp egy villanyt kapcsoltak volna fel az elmémben, holott csak annyi történt, hogy kissé gondolkoznom kellett. Nehezemre esett ezt bevallom, de szükséges volt, sőt muszáj. Végül egyszerűen suhanok pontosan a bejárat elé, ahogy a sötét utcáról immáron betérek a bárba. Becsapom magam után az ajtót, ahogy körbepillantok, és megannyi ismeretlenen szökik végig ezáltal a pillantásom. Viszont egyetlen egy személyen akad meg jelentősebben a tekintettem, ez pedig a pultos lány, aki ember, és egyben mégis az a nő, akiről már hallottam egy keveset, vagyis épp eleget ahhoz, hogy tudjam, miszerint Klaus mély érzelmeket táplál az irányába. Nem volt nehéz kiraknom a képet, sőt könnyedén ment. Elég volt néhány személyt meghallgatnom a látottakról.. -Camille O'Connell!-Emelem meg a hangszínemet, ahogy egy hatalmas nagy mosollyal pillantok rá, miközben megközelítem az egyik bárszéket, és lazán helyet foglalok.-Esetleg megkínálhatnál engem valami erős itallal, ha már itt tartunk.-Jegyzem meg pimasz módra, miközben könnyedén fordulok meg végül az emberek irányába.-Tudod ma arra gondoltam, hogy ezen a helyen..-Mutatok körbe a mutatóujjammal, ahogy bizalmasan közelebb hajolok hozzá, és egészen mélyen a szemeibe pillantok.-..nem ártana egy kis vérfürdőt rendeznem. Mit gondolsz, Mrs. Mikaelson?-Nyomom meg ez utolsó megszólítást, hogy érezhesse ezáltal az iróniát, amivel illetem, de persze benne van némi cinikusság is, nos azt kell mondjam. Jobb kezemmel könnyedén támaszkodom meg a pulton, ahogy egy ördögi mosoly keretén belül bámulok rá, miközben világosan leolvasható rólam, hogy mindent tudok. Mármint nem nehéz elképzelni egy pultos lány, és Nik szerelmi történetét..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Elsõ bárszékek 
