A falióra monoton kattogását egyedül az ujjaim dobolása szakította félbe. Ez megy már a harmadik napja. Az unalmon kívül nem éreztem semmi mást. Más ölni tudna a helyzetemért. Meg van mindenem; egy hatalmas villaszerűségben élek, emberek ugrálnak minden egyes szavamra, de nekem mégsem elég. Mert az emberek képtelenek befogadni az igazságot, hogy mi van a pénz, és a cicoma mögött. Megfosztottak a szabadságomtól, nem tehetem ki a lábamat anélkül, hogy ne kövesse minden egyes léptemet minimum két talpnyaló. Nincs saját döntésem, se beleszólásom, egyszerűen nyelnem kell, és elfogadnom ezt az életet.
Bárcsak itt lenne Elijah.. Ő az egyetlen, aki engem megért, és nem csak egy tárgyként kezel. De már napok óta nem láttam őt, szó nélkül felszívódott, senki se tud róla semmit se. Valahol mélyen aggasztott, de igyekeztem eltemetni ezt az érzést. Biztos nem avval szeretné eltölteni a drága idejét, hogy az öccse felkoppintott nőjére vigyázzon. Habár eléggé eltúloztam, nem vagyok Klaus csaja, vagy mi a szösz. Undorító. Egyszer lefeküdtem vele, mert szokásomhoz híven előbb cselekedek, mintsem gondolkozok. És abból az egy kis átmulatott éjszakának meg is lett az eredménye. Egy csodababa. Ezért is voltam őrizet alatt. Sok ellensége akadt Klaus-nak világszerte, és amint kitudódik, hogy én az ő gyerekét hordom a szívem alatt, akkor mindenki a vesztemet akarja majd.
Lassan feltápászkodtam a székről, és hanyagan pakoltam egymás után a lábaimat. Már az unalomtól elment az egész életkedvem, s nem pedig a terhesség miatt voltam ennyire lelassulva. Úgy a második hónap körül lehettem, talán a harmadik, nem tartottam számon, de azért egy kis dudor látszódott a hasamon.
A hűtőajtót kitárva tudatosult bennem, hogy felfaltam mindent. Egyedül egy árva felbontott konzerves bab szemezett velem, de rögtön elhessegettem a gondolatot. A minap kóstoltam meg, és szerintem már rég lejárt a szavatossági ideje. Értem én, hogy rajtam kívül élőhalottak vannak, de az ég szerelmére ember vagyok, ráadásul terhes! Most már nem csak magamat kellett ellátnom, hanem ezt a teremtményt is bennem. És azért mégse mehettem le a "sarki boltba" bevásárolni. Apropó vásárlás.. megnézném Klaus-t egy bevásárlókocsival.
Visszacammogva a helyemhez, lefejtettem a széktámlájáról a kardigánomat. Magamra rángattam, és kisétáltam az udvarra. Hallottam, ahogy mögöttem szöszmötölnek a testőreim, és hátra fordultam kicsit jobban kiakadva, mint terveztem. - Egy nyugodt percet sem tudtok nekem hagyni? Biztosítalak benneteket, hogy nem megszökni próbálok. - forgattam meg a szemeimet, majd mint aki tudomást se akart venni róluk, úgy tértem vissza a dolgomra. Friss levegőre volt szükségem, annyira nyomott a légkor négy fal közt, és lassan már be fogok golyózni. Kell ez nekem? Evvel az egész gyerekkel járó macera? Úgyis, amint megszülöm a gyerekét, végezni fog velem. Így legalább nem tudnám neki megadni a halálom örömét.
Eme gondolatok közepette éreztem meg egy másik személy jelenlétét. Hangosan kifújtam a levegőt, és belülről majd felrobbantam a dühtől. - Képtelenek vagytok felfogni a csöppnyi agyatokkal a mondandómat? - nem érdekelt, hogy nem adtam meg nekik a tiszteletet. Tudtam, hogy jóval erősebbek voltak, de egy ujjal sem nyúlhattak hozzám, különben Klaus a fejüket veszi. És én egy olyasvalaki vagyok, aki az ilyen helyzeteket előszeretettel ki is használja. Megfordultam, de nem a két csatlóssal találtam magam szemben, hanem egy magas, szőke hajú, magabiztos kiállású nővel. - Hadd találjam ki. - kezdtem már is bele, és a mutatóujjamat az ajkamra helyeztem gondolkodóan. Pontosan tudtam, hogy ki volt ő. Egyrészt éreztem, másrészt Elijah már sokat mesélt róla, de nem csak ő. Országszerte hallani lehet a Mikaelson-okról pletykákat. De nem jó értelemben. - Rebekah. - ejtettem ki a lehető legvisszafogottabban, miközben végigmértem őt. Annyira nem hasonlított a bátyáira, de az a kiállás, az a felsőbbrendű tekintet.. Le sem tudná tagadni, hogy egy Mikaelson.