Minek is jöttem én ide? Ó, tényleg, hogy szerezzek magamnak egy kis piát, és kedvemre szidhassam Marcelt és a pereputtyát, esetleg keressek magamnak egy alkalmi partnert estére… Charlie úgyse jön haza még legalább egy hétig, az utolsó SMS-éből azt szűrtem le, hogy Los Angeles maga a paradicsom, és ha rajta múlna, ott élné le hátralévő napjait csajok és alkohol között, miközben az állandó pára egész évben nyári hangulatot biztosít. Már kicsit bánom, hogy nem nyavalyogtam többet, hogy vigyen magával. Mike bekaphatja, amiért képtelen jó bulikat szervezni az elmúlt időben, ezzel totális egyszínűségre utalta a hétköznapjaimat. A vicc az egészben az, hogy az elmúlt napok fénypontja az, hogy beszorultam egy raktárban egy feltűnően nem idevalósi – de ennek ellenére igen jó testű – sráccal. Pedig már épp kezdtem aggódni, hogy kifogyunk a turistákból. - Annyira bánod talán, hogy itt ragadtunk? – pillantok rá, és a hatás kedvéért elbiggyesztem a számat. Na, ne mondja, hogy annyira kárára van a helyzet, mert képen röhögöm! Kinézem magamnak az egyik biztos lábakon álló dobozhalmot, majd azon megtámaszkodom, rajta és újra meghúzom az üveget. Máris érzem, a hatását, ahogy az arcomon feltűnik egy lusta vigyor. Miért nincs itt zene? Olyan szívesen táncolnék!
- Mystic Falls? – csak ennyi sikerül mondanom, és már ott is terem előttem, bunkó módon elvéve tőlem a vigaszt nyújtó italomat. A felháborodott sértések viszont a torkomra fagynak. Mi a fene? Biztos csak szórakozik velem! Alex pedig hivatalosan is el van könyvelve idiótának, ha a saját sorsát megkísérelve egy vadászt ölelget a keblére. Várom, mikor neveti el magát, hogy csak holmi poénkodásról van szó – megérteném, hiszen a hatást megkapta. A levegő is megfagyott körülöttünk a raktárban, szinte már ijesztő hatást nyújtottak a fáradt, kissé rozsdás falak. Felhúzom az egyik szemöldökömet, és várom, hogy nevessen. De nem történik semmi.
Egyszer volt dolgom vadásszal, mikor ideköltöztem. A külvárosba buliztunk, a temető környékén, és mikor túl messzire kerültem a többiektől megláttam, ahogy leteríti a szőke hajú vámpírnőt, majd egy egyszerű mozdulattal karót szúr a szívébe. Ha valamelyik másik lány megy el, akkor kidobálni az üres üvegeket, valószínűleg már aznap este tele lettek volna a hírek az esettel. Viszont én csak megfordultam, és magára hagytam a szerencsétlen tetemet. Nem tartoztam annak a vérszívónak semmivel. Egyedül azért lehetettem hálás, hogy nyomorúságos létének utolsó perceit az én szórakozásomra töltötte el. Ez szadizmusra utalna?
- Kedves tőled. Tényleg. – ajkam szegletében szórakozott mosoly játszik, de próbálom megőrizni a higgadtságomat. Kiterített lapokkal játsszunk? Hát legyek. Úgyis túl sokáig hanyagoltam már a varázserőm. – De remélem, nem sietsz sehova mert… - elharapom a mondatot, és lepillantok a földön elterülő cserepekre. Nincs szükségem varázsszóra, ostoba kántálásra. Én a nélkül is tudok remekelni. – Az én terveim szerint még megiszunk pár Martinit. – óvatos, szinte szelíd mosoly tűnik fel az arcomon, ahogy felemelem a kezembe tartott üveget, aminek oldalán ott tátong a hely, ahova a kezébe tartott szilánk beleillik. És most jön a kedvenc részem; az ámulás! Ugyanis ha ebből nem esik le neki, hogy nem kell mészárlást rendezni, akkor semmiből.

Általában azt mondják rólam, hogy vakmerő, körültekintetlen, egocentrikus és felelőtlen vagyok. Na jó, az "általában" kicsit erős, hiszen csak csak Beth használ rám ilyen nehéz szavakat. Szegény lány, képtelen jól érezni magát, így inkább előszeretettel szedi elő a negatív tulajdonságaimat, hogy aztán állandóan a fejemben villogjon; ez tényleg olyan nagy baj lenne? Oké, nem vagyok empátia díjra jelölt természetvédő, aki minden hajléktalannak ad egy negyedcentest, de legalább másokkal ellentétben nem fogom elveszíteni az életkedvemet negyvenéves koromra. Legalábbis erősen ezen dolgozom - hiszen a ráncoktól egy ideig biztos óvva vagyok. Mivel hívásom úgy tűnik süket fülekrere talált, boldogan célzom meg az egyik félreeső dobozt, amiből már messziről kiszúrtam a Jack Danielst. Végre valami erős, Charlie a múltkor teljesen kifosztotta otthon a készletet.
De ekkor kiderül, hogy nem vagyok egyedül - és a semmiből tűnik elő a srác, egy kisebb sokkot okozva, de ezt a világért se mutatnám ki neki. Visszahúzom a kezem, és elsöprök egy tincset az arcomból miközben gyors végigmérem, és elégedett félmosolyra húzom a szám. Ő lenne az új pultos, aki a múltkor Alex megemlített? Miért hagyta ki azt az aprócska részletet, hogy ilyen eszméletlenül dögös?
- Max. - ízlelgettem a nevét, majd előszedtem az egyik bájos mosolyom. - Hívj Evének. Vagy Lynnek. Ahogy tetszik. - teszem hozzá laza vállvonással, mert, hogy melyik tetszik meg neki az nekem oly mindegy. Van még pár változat mind például az Ev, vagy az Evy, esetlen a Lynnie... De ezeket tizenhárom éves koromban levakartam magamról, és azóta kerülöm is őket. Kevés tekintélyt adnak. Bárcsak anya is felfogná végre.
Kissé kiélesedett reflexeimnek hála sikerült megóvnom a boltot a pocsékolástól, de még mielőtt meghúzhatnám - mennyire vágytam már a piára - olyan dolgot mond, amit nem hagyhatok szó nélkül. - Mi? Én? De hiszen mikor a múltkor... - a pillantásom az ajtóra vándorol, majd mikor leesik a dolog egy halk O-t formálok a számmal. Akkor tehát mikor a múltkor a pár suhanc belógott, és kiitta a készlet negyedét Alex gondoskodott a biztonságról. Tehetek én róla, hogy nekem senki sem szólt?
- Ez a múltkor nem így működött. - jelentem ki teljes határozottsággal, majd eszembe jut a kezembe lévő szesz, és mint a szomjazó úgy húzom meg az üveget. - És teljesen biztos vagyok benne, hogy te Új Fiú eddig nem dolgoztál itt. - burkoltan próbáltam utalni rá, hogy akár el is mesélheti, hogy került ide hirtelen, hiszen mikor a múlthéten benéztem, még Marioval próbáltam megértetni, hogy tiszta pohárba szolgáljon ki.
Így belegondolva, nem kéne nagyon meglepődnöm a dolgon.
Szar napom volt. Szar a kedvem is. Ha még azt is a nyakamba varrja, hogy miattam ragadtunk biztos kijövök a sodromból. Persze az arcát nem bántanám - az olyan szép összhatást ad. Ezt persze a világért nem vallanám be, még akkor sem ha egy doboznyi piát tűntetek el az elkövetkező órákban míg valaki ránk talál. Nekem szoktak bókolni, nem én, és ezt már túlságosan is megszoktam, hogy változtassak rajta. Legalább ennyi örömöm hagy legyen már, ha a szerelmi vallomásba akár bele is halhatnak!

Megfenyegettek. Engem! Hogy volt képük! Mégis mit értsek azalatt, hogy nagyon feszengetem a főnök határait? Pontosan a megbeszéltek alapján jártam el, miszerint nem zavarhatom meg a nyugodt légkört, vagy valami ilyesmi... Most miért szúrja ennyire a szemüket, ha néha nem erővel szdem le a kupakot az üvegről? Marcel tudja, hogy nincs oka aggodalomra, mivel én lennék az utolsó aki a vámpírbandája ellen lépnék fel. De a saját szórakoztatásomra már hagy használjam az erőmet, ha a természet megajándékozott vele. Amúgy is, szinte biztos vagyok, hogy csak ezek a mitugrászok pattogtak, mivel nem tudják elfoglalni magukat. Miért nem szívták le egy kicsit a sarki szuvenír bolt eladójának csuklóját ahelyett, hogy az én nyugodt délutánomat zavarják meg? Hogy sütné le a nap a bőrt a képükről! Eleve nem voltam rózsás kedvemben, mivel anya újra emailt küldött; az utolsó családi parti után már inkább így kommunikálunk, sokkal feszültségmentesebb. De most tehetek én róla, hogy Bethany megint nem volt képes befogni a száját, hogy tudomány így, kísérletek úgy, politika amúgy... Csak egy kicsit borult meg a kezem a puncsos tálat felemelve. Nem értem miért nem fogja fel, hogy az egész csak - szándékos - baleset volt! Mégis, most megint azt kéri tőlem, hogy még a suli előtt látogassak haza, hiszen elkél a segítség az üzletben. Aha. Nekem pedig sült pisztráng az alteregóm. Minden egyes betűjéből csak úgy sütött a kíváncsiság, hogy van e már valakim, és ha igen, akkor miért nem mutattam be neki? Ah, még mindig bánom, hogy fél éve elszóltam magam, hogy elég sok helyes srác mászkál New Orlens utcáin. Mondjuk azt az apróságot kihagytam, hogy nekem sose lesz tartós kapcsolatom, és a fehér ruháról meg az oltárról maximum egy érdekházasság keretében ábrándozhatok el. Szívás. Oh, de még mekkora.
Végül arra jutottam, hogy a bennem lappangó feszültsége egy emberen vezethetem le úgy, hogy holnap megint visszanyerjem a jó kedvem. Alex néha remek ivópartner tud lenni, persze ez azon is függ, hogy ő milyen hangulatban van. Mondjuk az se biztos, hogy megállíthatom ma a csípős nyelvemet, hiszen ő és Marcel úgymond jó barátok, a múltkor pedig direkt megkértem, hogy ejtsen el pár szép szót az érdekemben. Ha már a szolgálatába állok - bár magamat erősen szabadúszónak emlegetem - ennyit megérdemlek, ha már az ingyen italokra még nem bírtam őt rávenni.
Automatikusan a hátsó ajtót célozom meg, magassarkú szandálom szinte ritmusra kopogott az aszfalton, és a nem régiben ragyogóan sütő napot már elárnyékolta néhány kurta felhő. Nem tehetek róla. Akaratlanul befolyásolom az időjárást, ha nagyon felhúzom magam. A múltkor a semmiből tört elő a vihar, mikor felhúztam magam a nővérem egyik telefonhívásán, aztán magyarázhattam magamnak, hogy errefelé gyakori a hirtelen vihar, csak az a baj, hogy még magam is ritkán hiszek a véletlenekben. Példának okáért, teljesen mindennapos, hogy nyitva találom a hátsó bejáratot, igaz?
- Aleeex! - kiáltom el magam, miközben hangos zörejjel becsapódik mögöttem az ajtó. - Merre vagy? - ám a hátsó raktár némasággal válaszol, csak az egeret cincognak elégedetten a sarokban. Pedig ha itt van, vagy elől a bárban biztos meg kellett hallania, hiszen állítólag a vámpírnak hiperszuper hallásuk van. Bár lehet érzi, hogy most nem éppen tartozok a  kellemes társaság kategóriába? Mindegy, az ő piája bánja - hiba volt megmutatni nekem anno, hogy hátul találom a legfinomabb whiskyt.