Szavai hallatán egy pillanatra megfagy bennem minden, én magam is lefagyok. Igazság szerint egyáltalán nem erre a válaszra számítottam tőle. Jó, persze tudom, hogy képes lenne bántani engem, legalábbis abban biztos vagyok, hogy néhány évvel ezelőtt még egyáltalán nem úsztam volna meg egy ilyen próbálkozást. Viszont most azt hiszem nem erre számítottam. Ő is változott, én is változtam, és azt hiszem vagyunk annyira jóban, hogy ne bántson. Úgy tűnik ez neki nem számít túl sokat, bár nem tudom, hogy ez nekem jót vagy rosszat jelent. Persze leginkább rosszat, mert nem szeretném, hogy bajom essen, viszont azzal tisztában vagyok, hogy mindent csakis azért tenne, mert annyira nagyon ragaszkodik hozzám. Nos... Ez nem tudom mennyire jó nekem. Talán kicsit félek, hogy soha az életben nem kerülhetek senki máshoz közel, hogy soha nem lehet normális életem. Már pedig valószínűleg nem lesz... Ha még a szüleimhez sem akar elengedni, akkor mi mást is várhatnék tőle?
- Alex, ne! - Bukik ki belőlem hirtelen, mikor igencsak erősen megragadja a karomat, és felránt a padról. Őszintén szólva, ebben a pillanatban komolyan megijedek. Rég nem féltem már tőle, szinte már el is felejtettem milyen ez. Hát nem jó! Egyáltalán nem! Csak rémülten pislogok rá, nem próbálok elhúzódni, bár szorítása nem kicsit fáj, de mégis megállom bármiféle próbálkozás nélkül. Részben mert nem akarom ennél jobban is magunkra vonni az emberek figyelmét, részben mert tudom, hogy semmi értelme nem lenne, hiszen ő egy vámpír, esélyem sincs ellene, és részben talán mert bizonyítani akarom, hogy igenis erős vagyok és kibírom sírás nélkül is. - Sajnálom... Én nem akartam ezt. - Megrázom a fejem, majd sóhajtok egyet mikor enged a szorításon. Le merem fogadni, hogy ennek a helye még hetekig látszódni fog. Nagyszerű! Mint kiderül, a következő pillanatban már ez bizonyul a legkisebb gondomnak. Legszívesebben pofon vágnám azért, amiért képes ilyesmit mondani. A legrosszabb az, hogy pontosan tudom, meg is tenné amit mond. Miért kell zsarolnia? Tisztában van azzal is, hogy soha nem akarnám őt elhagyni, és mégis választás elé állít. Így viszont nem kell sokáig gondolkoznom a válaszon. Igaza van, sok mindent köszönhetek neki... túlságosan is sok mindent ahhoz, hogy el tudjam hagyni, néhány emberért, akik a szüleimnek nevezik magukat, miközben el sem látogattak. Bár fogalmam sincs miért nem tették, abban azért biztos vagyok, hogy van valami okuk rá, még ha azt Alex nekem nem is mondja el. Talán már nem is számít. Úgysem találkozhatok velük.
- Na jó, hazamegyek veled, két feltétellel! - Lassan elmosolyodom, aztán mielőtt még bármit is mondhatna, a kezébe nyomom a nem visszaváltható jegyemet. - Az egyik, hogy ezt valamilyen úton-módon váltsd vissza nekem. Tök nehéz megspórolni úgy pénzt, hogy te ne vedd észre, sajnálnám ha kárba menne... - Megvonom a vállam, próbálom kicsit viccesre fogni, már csak a saját érdekemben is, hiszen jobban járok ha nem egy mormogós Alexander Cromwellel kell hazatérnem. - A másik dolog kicsit különösebb kérés lenne, de nagyon szeretném ha teljesítenéd nekem. - Tartok néhány másodperc hatásszünetet, valamint próbálom összeszedni a gondolataimat. Fogalmam sincs hogyan bökjem ki, biztosan meg is fog lepődni, hogy ilyet kérek. - Szóval azt szeretném, ha... Szóval ha már úgysem szeretnéd, hogy elmenjek meglátogatni őket, én pedig úgy nem fogok elmenni, hogy tudom, soha többé nem akarnál látni... Szóval azt szeretném ha valahogy törölnéd őket a fejemből, mintha nem is lettek volna. Vagy csak simán ne akarjam őket meglátogatni... Nem szeretnék hirtelen felindulásból mégis elmenni, és nem akarok egész hátralévő életemben azon agyalni, hogy soha nem is láttam őket. Meg tudod tenni? - Kérdezem kicsit zavartan. Még én is alig hiszem el, hogy ilyet kérek tőle, főleg, hogy néhány perccel ezelőtt még épp a ellenkezőjéért küzdöttem, most meg... Azt szeretném ha egyáltalán nem tudnék róluk. Annyit nem érnek nekem, hogy elveszítsem őt. - És csak hogy tudd, nem "bizonyos mértékben" váltál a családommá, hanem a családom is vagy. - Mondom még egy apró vállrántással, és elengedek egy apró mosolyt is.

Utálom, hogy képes bennem bűntudatot kelteni, miközben pontosan tudom, hogy téved, de ha egyszer nem érti meg... Miért nem akarja nekem elhinni, hogy soha nem hagynám el? Világ életemben ő volt az egyetlen ember - ebben az esetben vámpír - akiben megbíztam és akit soha nem hagynék el, történjen bármi is. Felnevelt engem, tényleg mindent megadott nekem, amit valószínűleg a vérszerinti szüleimtől soha nem kaptam volna meg. Tény, hogy voltak olyan pillanatok amikor legszívesebben elmenekültem volna jó messzire előre, dehát az élet sosem könnyű. Tudtam, hogy engem nem bántana, legalábbis akarattal biztos nem. Most sem tenné... Remélem. Az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos. Csalódott bennem és haragszik rám, még ha épp nem is tettem semmi különöset. Ha nem követtet akkor soha nem derült volna ki, hogy eljöttem tőle egy napra. Nem tudta volna meg. A fenébe! Most nekem kell szembenéznem vele... Jó persze, ki másnak?
- Alex, értsd már meg, hogy visszajöttem volna! Hányszor kell, hogy elmondjam még ahhoz, hogy el is hidd? - Kissé felemelem a hangom, sokkal inkább kétségbeesésemben, mint haragomban. Pedig szívesen haragudnék rá, amiért komolyan még utánam is nyomoztat. Tényleg nem tehetek egy lépést sem anélkül, hogy ő ne tudna róla? Szerinte ez így normális?
Mielőtt még bármi mást mondhatnék neki, ő felcsattan, én pedig összerezzenek. Hirtelen rettentően kicsinek érzem magam mellette, és egyre inkább kezdek félni tőle. A tekintetem a földet pásztázza, nem akarok felnézni rá. - Sajnálom! Én csak... én nem úgy értettem. Igazad van, tényleg mindent megadsz nekem, leszámítva... - Elhallgatok. Inkább elharapom a mondat végét, és nem mondom ki amit gondolok. Már így is elég dühös rám. Nem értem, hogy miért hazudott nekem. Miért nem akarja, hogy találkozzak velük? Miért mondta azt, hogy meghaltak, miközben én pontosan tudom, hogy ez nem így van. A szüleim élnek és virulnak. Ő pedig mégis meg akarja tiltani, hogy találkozzam velük. Ezt nem teheti! Nem hagyhatom! Itt mindenki előtt úgysem tehet semmit... Azért esze még neki is van. Pontosan tudja, hogy ez a sok ember nagy része még azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok. Viszont úgy tűnik nekem nincs eszem, hogy még mindig menni akarok. Hogy lehetek ilyen ostoba?
Mikor elém guggol, kénytelen vagyok ráemelni a tekintetem, de nem akarom. Utálom, hogy még csak meg sem gondolja az ajánlatom. Akkor én mégis miért gondolnám át az övét? Persze, tudom, hogy az ő szavai inkább fenyegetésnek minősülnek, de nem érdekel. Menni akarok, de nem haza, hanem a családomhoz. Meg akarom ismerni őket, és ebben nem állít meg. Biztos vagyok benne, hogy fenyegetései üresek, és nem fog a kíváncsi szemek előtt elrángatni. - Tudom, hogy nem fogsz bántani, Alex! - Mondom a fejemet rázva. - Figyelj... Nem fogok veled hazamenni. Elmegyek azzal a vonattal. Én tettem egy ajánlatot, ha akarsz akkor gyere el velem. Utálom, hogy még csak meg sem fontolod, de fogalmam sincs miért! - Most én csattanok fel, de nem mozdulok. A fenekemen maradok és csak nézek rá. Annyira szeretném, hogy meggondolja magát. Könyörgöm, engedj el! Talán a határozottság segít...

Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jelenleg mit is érzek. Részben haragszom rá, amiért komolyan képes volt rám is állítani egy embert. Ezek után hogy is beszélhet barátságról? Egy barátra nem teszünk nyomkövetőt, hogy tudjuk bármerre is jár, és hogy még véletlenül sem tudjon elmenekülni, akkor sem ha csak néhány óráról lenne szó. Le merem fogadni, hogy folyamatosan figyeltet valakivel, még akkor is ha csak a mosdóba megyek. Legszívesebben most felpofoznám, bár jól tudom, hogy neki ez nem sokat számítana, hiszen kétlem, hogy fájdalmat érezne az én gyenge kezeimtől, és azt is kétlem, hogy akár csak elgondolkozna azon, hogy miért kapta. Valószínűleg bedühödne, és például a falon kötnék ki, az is lehet, hogy a földön... De a vonaton semmiképp. Tehát a pofon nem oldja meg a gondomat. A másik dolog amit érzek, az természetesen a félelem. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kapni ezért a próbálkozásomért. Attól tartok, hogy nem lesz túlontúl megértő, mondhatok én bármit neki. Talán pofon nélkül is előbb vagy utóbb a falon kötök ki, akárcsak egy falikép. Soha nem félek Alex-től, de most igen. Túlságosan... Nem is tudom milyen. Olyan, amilyen velem nem szokott lenni, és ez semmiképp sem jó jel. Haragszik rám azt hiszem. Én is haragszom rá. Legalább kvittek vagyunk. Viszont nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jö ötlet őt magamra haragítani. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem ölne meg, de azt is tudom, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok a halálnál. Még nem tapasztaltam, de volt szerencsém látni elég sok mindent. Elvégre ha az ember egy vámpír mellett nől fel, az ilyesmi szinte elmaradhatatlan. Talán direkt csinálta, hogy tudjam mi vár rám, amint megpróbálok lelépni. Most megpróbáltam... Király!
- Nem tetted jól... Visszajöttem volna. Ezt neked is tudnod kellene. Még ha el is akarnék menekülni tőled, akkor sem tenném mert ismerlek, és tudom, hogy megtalálnál. Miért nem bízol bennem? - Kíváncsi vagyok a válaszára, hiszen tudtommal semmit nem követtem el, amivel kiérdemeltem volna ezt a bizalmatlanságot. Bár lehet csak én nem vettem észre, hogy valamit nagyon nem jól csinálok. Ha egy olyan emberrel kell együttélnem aki nem bízik bennem, akkor ez így nehéz lesz... Mindkettőnk számára. Amikor felém nyúl, az első reakcióm az lett volna, hogy elhúzódom, de szerencsére erre nem jutott időm, Alex jóval gyorsabb nálam. Persze gyorsan rájövök, hogy nem bántani akar, de azért mégis megfordult a fejemben. Hogy is ne fordulna?
- Nem foglak megutálni, Alex, de elmenni sem akarok. Én csak szeretném ha nem úgy kezelnél, mint egy rabot. - Kicsit megvonom a vállam, és azt hiszem az arcom is elvörösödik, így jobbnak látom ha elfordulok. Inkább bámulom a földet és hagyom, hogy a hajam eltakarja az egyre csak pirosodó arcomat. Szegyellem magam ezért az egész helyzetért. Tudom, hogy nem kíváncsi arra, hogy én mit szeretnék, és mit nem szeretnék, de azért egy próbát megér. Ezért csak nem harap meg.
A harapástól sokkal rosszabb dolgot művel velem. Szavaival olyan mintha egy kést döfött volna mellkasomba. Még a levegő is kiszorul belőlem néhány pillanatra és csak rámeredek hatalmas szemekkel. Egyszerűen nem hiszek a füleimnek. El akarok menni innen! Messzire! Megpróbálom kirántani a kezeimet, az övéi közül, de természetesen erre számíthatott is, így nem jártok túl nagy sikerrel. A szüleim nem haltak meg! Most csak el akarja hitetni velem... Ők nem haltak meg. Ha így lenne, nem kaptam volna meg a lakcíműket, hanem azt mondták volna hogy már meghaltak. Kétlem, hogy ez a cím a temetőbe vezet. Viszont tartok tőle, hogy ha most leállok vitatkozni ezen, akkor bizony én a temetőben kötök ki.
- Nem! Ők nem haltak meg! Beszéltem velük... Élnek. Tudom hol élnek. Rosszul tudod. - Természetesen nem beszéltem velük, de ő ezt nem tudhatja. És talán majd kiugrasztom azt a nyulat. Nem akarom meggyanúsítani azzal, hogy hazudott nekem, azzal biztosan nem segíteném előbbre magam. De miért hazudik? Miért nem akar elengedni? - Alexander, kérlek! - Mondom egyre kétségbeesettebben, mikor a vonat megérkezik. - Ha nem hiszed el, hogy visszajönnék, akkor gyere el velem te magad is! - A legszomorúbb tekintetemet veszem elő, és azzal nézek rá. Nem zavarna ha eljönne velem... Már semmi sem zavar, ha találkozhatok a szüleimmel. Viszont azt még mindig nem tudom mire vélni, hogy meghaltak... Ők nem halhattak meg. Miért mondja ezt? Miért nem akarja, hogy találkozzam velük? Nem értem. Tényleg nem!

Idegesen toporgok, járkálok oda-vissza és alig várom, hogy megérkezzen az a vonat. Pontosan tudom, hogy ha felszállok rá, már senki nem akadályozhat meg abban hogy eljussak a szüleimhez, elvégre senki sem tudott a terveimről. Persze Alex nem kizárt, hogy rájött volna, hiszen nagyon jól ismer és én is őt. Leülök az egyik padra, már nem is tudom hányadszor, hiszen már vagy húsz perce csak próbálom eltalálni a helyem, de egyszerűen sehol sem jó. Ideges vagyok. Félek is. Nagyon nagy bajban leszek ha ez kiderül. Talán legjobb lenne, ha vissza se jönnék többet. Bár előbb vagy utóbb úgyis megtalálna valaki, és akkor bizony végem lenne. Ráadásul nekem itt a helyem, legalább biztonságban vagyok.
- Óó, te jó ég! - Hirtelen ugrok egyet ijedtemben, mikor mellettem megszólal egy ismerős hang. Rá sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam ki ül mellettem. Nem is akarok ránézni. Jelenleg csak ég a pofám. A fenébe! Hogy is gondolhattam, hogy sikerül elmennem? Hülye vagyok. Ráadásul ez most úgy tűnhet neki, mintha örökre el akarnék menekülni tőle. Mondjuk akkor nagyobb táskával indultam volna útnak, de természetesen ez nem mentség.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Teszem fel a kérdést, miközben a földet bámulom még mindig, de mielőtt még lenne ideje válaszolni, már jómagam is rájövök arra a válaszra. - Te komolyan engem is követtettél? - Most ráemelem tekintetem, amelyben harag és csalódottság is tükröződik. Nem bízott meg bennem, és rám akasztotta az egyik emberét. Méghogy barátság! Pedig pontosan tudja, hogy nem hagynám el... Még ha ebben a pillanatban ez nem is úgy néz ki. Fogalmam sincs, hogyan fogom kimagyarázni magam.
- Figyelj, én... Én nem akartam elmenni. Mármint el akartam, de nem örökre. - Kezdek bele a magyarázkodásba, de valamiért úgy érzem, hogy teljesen felesleges. Már csak néhány perc, és befut a vonat, én pedig majd végignézhetem, hogy hogyan megy el nélkülem. Valahogy meg kell győznöm Alexandert, nem visszaváltható a jegyem. - Kérlek hagyd, hogy elmenjek, és megígérem, hogy holnap reggelre itt leszek. - Könyörgő szemekkel nézek rá, bár szinte már előre hallom a meggondolatlan válaszát. - Csak a szüleimet akartam megkeresni. - Felsóhajtok, és felemelem a kezemben tartott jegyet, amit most legszívesebben összetépnék. Annyira szerettem volna eljutni, de le merem fogadni, hogy a válasza, nem lesz. Pedig én mindig, mindenben mellette voltam és szó nélkül tettem amit mond, meghallgattam bármi baja is volt, és ő egyetlen napot nem képes nekem adni a családommal!

Hogy ideges vagyok-e? Nem tudom... Azt hiszem igen. Talán még félek is. És kissé össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs mi vár rám majd odakint, vagy egyáltalán megtalálom-e amit keresek, vagy inkább akit keresek. Igazából nem tervezek elmenekülni innen, inkább csak kicsit kiruccanni. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Alexander ennek semmiképp sem örülne, éppen ezért választottam olyan napot, amikor ő nem tartózkodik a házban. Nem tudom hová ment, viszont volt szerencsém hallani pár mondatocskát egy beszélgetéséből. Azt hiszem telefonált, bár nem merek rá fogadni, hiszen csak az ajtó túloldaláról hallottam pár dolgot, amit ő természetesen nem tudhat. Mondjuk nagyon remélem, hogy nem változott azóta semmi, hiszen nem szeretnék lebukni. Soha nem mentem még sehová el, főleg nem ilyen messzire. Szeretném azt gondolni, hogy ha megkérném Alexandert, hogy engedjen el néhány napra, elenged... De sajnos pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem engedne el. Hiába is könyörögnék én neki. Márpedig én meg akarom ismerni a szüleimet. Rég elmúltam húsz éves, és én még mindig nem találkozhattam velük. Ez pedig engem természetesen egy ideje aggaszt, így az utóbbi időben utánanéztem, hogy merre is lehetnek. Csak a megfelelő időpontra vártam, hogy el is indulhassak. Hát most eljött. És még mindig alig hiszem el, hogy itt ülök a pályaudvaron egy táskával, némi pénzzel és éppen a rég nem látott szüleimhez indulok. Van még legalább fél óra az indulásig, én pedig jóformán remegek az idegességtől. Fogalmam sincs mit fogok mondani szüleimnek, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismerem őket, vagy éppen ők engem. Bár azt mondják, az ilyesmit megérzik az emberek. Kíváncsi vagyok. Ahogy arra is, hogy mit fogok mondani Alexnak ha véletlenül előbb hazaér, és rájön, hogy eltüntem. Akkor csak abban reménykedhetek, hogy megérti majd a helyzetem, hogy hiányzik a családom. Persze tudom, hogy nekem már ő lenne a családom, de akkor is...