Jackson Square

Tárgy: Re: Jackson Square Szomb. Feb. 07, 2015 5:53 pm

Játék Zárásra került, a Játéktér Szabadon Használható!

Tárgy: Re: Jackson Square Pént. Jan. 30, 2015 6:54 pm

Ruby & Kol

"Minden esemény egy váratlanságot ad.."

Az ütem terv készen áll, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy a bosszúm előbb-utóbb, de célt ér majdan. Nem sok kell csupán, csak néhány kósza szál elvarrása, aztán lám lássunk csodát; az egész szedett-vetett banda elbukik. Kezdem én magam unni a családi ügyek hosszú sorait, s amikor anno nem koporsóba voltam leszúrva vámpírként, kiélveztem a helyzet előnyét, s minél messzebb kerültem az 'örökkön örökké' szlogentől, és a Mikaelson család tagjaitól, hogy még végképp se kelljen tudnom a családi drámák létezéséről. Ez nem tetszett bennem nekik, ezért is tartottak mindig különcnek, csupán annyi volt a baj, hogy nem egy ilyen átkozott családra vágytam, mint amilyenek ők maguk. Mélyen felsóhajtok.. kissé túlzásba vittem a dolgokat; ez az udvarias formátum, holott fiatal, meg ez a kissé megspékelt idegességemben mondott néhány kérdőre vonó szó, mintha kamasz volnék.. igen, mindig is az voltam, de hát Kol Mikaelson vagyok. A legfiatalabb fiú a családban, és egyben a fekete bárányka..
-Sajnálom. Rossz reggelem volt, és igen tegezhetjük egymást.-Mondom ki végül azt, amit szeretnék, és ezzel le is zárom eme részt. Persze az eleje hazugság, de ez fel sem tűnhet, hisz egyrészről nem is ismer, míg másrészről ezer évem volt gyakorolni a tökéletességet a hazugság terén. Még hogy rossz napom? Épp, hogy szuper, hisz megszereztem egy varázslathoz szükséges eszközt, amely fontos kellék, ez pedig feldobta a napomat részben, amíg anyám nem jelezz telefonon természetesen, hisz szokása, bár tud ő ennél különlegesebb jelzés módozatokat is kitalálni a varázslat bűvöletében, mégis csak ősi boszorkány hozzám képest, míg nem mellesleg anyám tompította a boszorkány varázslattal kapcsolatos erőmet, hogy ne fordíthassam ellene. Ravasz, míg persze a kis Finn Mikaelsonja erősebb.. na mindegy is. Amikor meghallom a nő szavait, nos megdöbbenhetnék, de nem.. nem fogok, hisz tudom, hogy látott, de minden helyzetből kimagyarázhatja magát az ember, azaz boszorkány, nem?
-Azt nem értem minek figyelni, egy ócska bűvészi attrakcióért. Bárki megteheti bármikor.-Vonok vállat lazán, és úgy nézem őt. Egyáltalán mit gondolt, hogy majd pont bevallom neki az igazat? S aztán majd rohan újságolni a többi embernek? Ez nem játék, ez maga az éles valóság, ahol azok, akik bármiről tudomást szereznek meg is halhatnak.-Ne, ne szórakozz..-Lépek hátrébb egy mozdulattal simán.-Úgy hiszem nem szolgáltam rá arra, hogy cinikus legyél. Ha csak ennyit akartál, akkor úgy gondolom, hogy végeztünk is.-Döntöm oldalra a fejem méregetően, és ha csak tényleg ennyit akart, akkor megyek is, mert egy könnyen nem tud leleplezni, csak egy ember, és ezáltal sebezhető is.

Tárgy: Re: Jackson Square Pént. Jan. 30, 2015 10:08 am

Kol és Ruby
Bevallom, lett volna sokkal jobb dolgom is, mint egy gyerek után koslatni egész nap, de újságíró vagyok, szóval ha valaki, akkor én aztán éltem meg rosszabb dolgokat is egy-egy csurranó-cseppenő információért. S végül tényleg úgy tűnik, hogy ez a gyümölcs is érni kezd, ahogy a srác láthatóan engem vár be, a további játszadozás helyett. Jó néhány méterre állok tőle egy csinos kis szemetest nézegetve, mintha valami kiállításon lennék, mikor feltűnik, hogy engem figyel. Na, ez már döfi. Igyekszem a meglepettség legapróbb jelét sem kimutatni – bár elég kifejező az arcom, tehát ez nem egy könnyű feladat a számomra… – kihúzom magam, hangtalanul torkot köszörülök, majd fogom a szemembe lógó fekete baseball sapkát és egyszerűen hátrafordítom. Kém mód kikapcsolva. Bíp.
Ahogy a fiatal hapsi elém lép, hát tekintve, hogy erre épp nem igazán vannak emberek, a biztonság kedvéért a sokkolómra csúsztatnám a kezem, csak épp nincs nálam. Nem baj, majd max kikapok valamit a mellettem lévő szemetesből és jól megszondázom vele. A köszönést letudom egy egyszerű biccentéssel, ha már úgyis csak beszél és beszél. Halvány, ám igen furcsálló homlokráncolással figyelem. Ez az akcentus… mintha valaki egy iskolai táblán húzgálná a körmeit. Hát ő sem lehet született amerikai honfitárs. Vagy csak hiányzott egy logopédus annak idején.
- Mi lenne, ha tegeznénk egymást? – Életemben nem hölgyeztek, felettébb örülnék, ha nem most kezdenék el. Vonom fel az egyik szemöldököm. A helyzet már csak azért is érdekes, mert – főleg itt a kuka mellett állva – úgy nézhetek ki, mint egy igényesebb hobó. Futócipő, szürke melegítőnadrág, fekete bőrdzseki és az a baseball sapka. Stílusból jeles. Csak nem ezen a bolygón. Egyébként ettől a ponttól nem áll szándékomban köríteni, vagy megpróbálni sarokba szorítani, tehát folytatom is.
- Figyeltelek. – Hű, ez aztán a megállapítás. – Mint észrevetted. Szóval mi vagy te? Parafenomén? Sámán? Okkultista? Szabadkőműves? – Na jó, ez az utolsó talán kicsit erős volt. A boszorkány jelző is itt motoszkál a fejemben, de egyelőre nem vágom hozzá nyíltan. Meg mintha nem vettem volna észre, hogy néhányszor nekem produkálta magát az „együtt töltött” négy óránk alatt a mágiájával, vagy a szellemekkel, akiket irányít, vagy tököm tudja hogy csinálta, de rá fogok jönni.
- Mondd, kanalakat is hajlítasz? – Kérdezem egy cinikus kis mosollyal, ahogy zsebre dugom a kezem és feltűnésmentesen elindítom a minidiktafonom rekorderét.

Tárgy: Re: Jackson Square Csüt. Jan. 29, 2015 8:05 pm

Ruby & Kol

"Minden esemény egy váratlanságot ad.."

A fényesen sütő napsugara az, mely kicsalogatott ezúttal a szabadba, de ugyanakkor más szemszögből tekinthetően nem csak emiatt mozdultam ki mostan. Van egy elintézetlen ügyem, azaz egy megkezdett dolog, ami mindennél jobban fontosabb a számomra. Be kell szereznem egy bizonyos dolgot a varázslathoz. Már épp be is fordultam az adott boltba átmenve néhány emberen át, akik tudtommal mit sem sejthetnek a természetfeletti világról, ezért nyilván bizalmasan fordultam az adott nőhöz. Elmondtam neki az óhajom, mire ő tudva, hogy ki vagyok már is előállította számomra a kívánságomat. Csúsztattam oda egy kis pénzt, aztán már ott sem voltam, hanem tova állva megindultam az árusok felé. Persze a jelenet alatt feltűnt egy fiatal hölgy, aki nagyon hallgatózó pózban tűnt fel, de nem hiszem, hogy sokat érthetett a beszédből, azon kívül, hogy suttogás. Elsétálok végül az utam során egy utcai árus mellett, ahogy a pultjáról elemelek egy almát. Épp bele is harapok, ahogy megemelve a kezem egy könnyed varázslat által elérem, hogy a standon lévő almák szétguruljanak, így teljesen egyértelműen a néger árus ezzel fog foglalkozni, és nem velem. Magam mellé helyezem vissza a kezem, ahogy tovább haladok az utcán. Épp jobbra fordulok, amikor feltűnik a már ismerős hölgy, akit az üzletben láttam. Remek, láthatott valamit, és biztosra venném, hogy emberrel van dolgom. De nem gond, én imádok szórakozni, ezért csak sétálok az utcákon áthaladva a tűző nap fényét kiélvezve. Meleg van, jókedvű emberek vesznek körbe, és élvezhettem azt, amit halottként nem lehetett. Anyám sehol, Finn sincs a közelben.. tehát nincsen gondom ez eddig. Csupán a hölgy az, aki figyel engem, és nem mellesleg követ folyamatosan, persze úgy teszek, mint aki nem veszi észre, de naa.. Egy ezer éves ősit akar átverni? Ez már nekem fáj, de komolyan. Mondjuk az ősi túlzás, de ezer évet éltem, ez holtbiztos pont az életemben teljes mértékben. Összesen 4-5 órán át sétálhatok a városban, és még mindig nem adom fel egy kicsit sem a dolgot, hisz tetszik, sőt igazán élvezem, hogy megszívathatom. Lemerem fogadni számára már kevésbé szimpatikus ez a sok járás, de hát ő akart követni, nem? Végül megállok.. az alma már rég elfogyott, s már el is felejtettem mikor is ettem meg. Lassú, mégis határozott léptekkel megyek le egy kissé kihaltabb részlegre, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy itt nincsenek emberek a nő irányába fordulok, és még mielőtt elbújhatna, vagy meglóghatna elé állok.
-Szép napot önnek is.-Szólalok meg, ahogy oldalra döntött fejjel a szemeibe nézek.-Nem unalmas már önnek ez a sok járkálás, vagyis azon része, hogy engem követ?-Vonom fel a szemöldökömet, ahogy élesen célzom felé a szavakat. Ha azt hitte, hogy ezt megússza, akkor tévedett.-Mégis mit szeretne tőlem, ha szabad tudnom?-Figyelemmel kísérem minden mozzanatát, rezzenését, és ezáltal le nem veszem róla egy pillanatra sem a szememet. Szeretnék rájönni, hogy mégis minek követett, és mit szeretne tőlem ennyire, amit ez eddig nem tudott megkérdezni. Érdekes nem mellesleg, hogy egy nő követ engem, hisz általában én követtem azt, aki tetszik nekem, majd leszólítom, s nem fordítva.. de mindegy is. Nézzük mit szeretne pont tőlem eme fiatal szépség.

Tárgy: Re: Jackson Square Kedd Jan. 27, 2015 9:25 pm

Kol és Ruby
A negyed atmoszférája nekem kissé túl pikáns, de kezdem megszokni – és ezzel egészen megszeretni – a helyet. Bár az éves országjáró turnéim hiányoznak, amikor szellemtanyák és városi legendák nyomába eredtem szerte az államokban egy-egy jó sztori után kutatva, most itt is bőven van mivel elfoglalnom magam. Tudom, hogy ezer és ezer dolog vár arra, hogy felfedezzem.
Ami azt illeti, épp ma is egy érdekes dolognak lehettem szem- és fültanúja. Puszta kíváncsiságból betértem ebbe a kis wicca üzletbe, ha már mostanában az írás mellett igen sok fejtörést okoznak olyan dolgok, hogy mi a mágia? Létezik-e mágia? Ha igen, milyen formában? Ha nem, miért nem? Szóval tudod, a kezdők kérdésputtonya. Na meg amúgy is szét akartam nézni. Szóval a kövek és füstölők között bóklásztam, amikor bejött egy fiatal férfi. Talán még fiú és céltudatosan ment a középkorú fekete hölgyhöz. Furcsa dolgokról beszéltek, nem is igazán értettem, és épp ez lobbantott lángra. Én persze mintha levegő lettem volna, mintha nem is hallanék semmit, de az adásvételük és a srác távozása után én magam is odamentem a pulthoz.
- Ugyanazt kérem, amit ő. Egy varázslathoz kell. – Nyögtem ki, de mindketten tudtuk, hogy fogalmam sincs, miről beszélek. A nő technikailag a képembe nevetett, én meg vettem egy két dolcsis kulcstartót a pultról és már ott sem voltam.
De mit ad Isten!
Az üzletből kilépve még épp elkaptam, ahogy az iménti hapsi elsétál egy utcai árus mellett, elemel egy almát, de az eladónak felháborodni sincs ideje, mert borul a standján minden, mikor a srác keze épp olyan irányba lendül. Véletlen lenne? Összehúztam a szemeim, kezembe fogtam a házilag eszkábált szellem radarom és utána indultam.
Még tizenegy óra sem volt, most meg délután három van, azóta vagyok a nyomában. Amit ez a gyerek összecsászkál, lassan tökön szúrom magam, még metróztam is miatta, de valami akkor sem stimmel, engem meg nézzenek szatírnak, amíg be nem bizonyosodik, hogy igazam van – vagy épp az, hogy nincs – nem szállok le róla.

Tárgy: Re: Jackson Square Szomb. Márc. 22, 2014 5:04 pm

Scarlett és Daryl

Még mindig fájt ahol eltalált a rúgással. Csak arra nem készült fel, hogy ettől még dühösebb leszek. Haragom így is fortyogott bennem, de úgy voltam vele, hogy kap egy kis ízelítőt abból amit a barátomnak adott aztán mehet az útjára, de most már máshogy gondolom. Fájdalmam és vérszomjam teljesen elveszi az eszem. Ruhája után kapok és szembefordítom torzult arcommal. Láthatja, hogy itt nem lesz finomkodás. A rossz kislányok büntetést kapnak. Megadom magam fogaim sajgásának és belemélyesztem őket a torkába. Azért az eszem annyira még a helyén van, hogy egy kortyot ne nyeljek le a mérgező nedűből. Majd elengedem és élvezem ahogy vére végigcsorog az államon. Mikor meglátom, hogy fegyverhez jut egyből elönt az adrenalin és újra végig gondolok mindent és nem hagyom, hogy elvakítson vérének illata ami mellesleg hamarosan verbéna mentes lesz. Hátrébb lépek. Hülyeség lenne már most rögtön elvenni tőle a játékszert. A vérveszteség majd tesz róla, hogy nyugton maradjon.
-Mire készülsz? Szerinted van esélyed? Még teljesen épen se tudtál tenni semmit, most ez miért lenne másképp? - Jegyzem meg cinikusan majd a csapásától már ha ezt annak lehet nevezni könnyű szerrel kitérek. Félreállva tanakodom a következő lépésen. 1. Kivéreztetés pipa. 2. Legyengítés pipa. 3. Nos ez még nem tiszta. Mindenképp a vérére vágyom, de ha ilyen kis harcias akkor meg kell küzdenem érte amire most nagyon nincs kedvem. Egy nagyot sóhajtok mert kezd untatni a dolog. Megakarom kóstolni a piros folyadékot ami csorog le a vállán. Megnyalom fogaimat majd teszek egy lépést vadászom felé. A faágat elveszem kezei közül és ketté töröm majd messzire dobom.
-Na, hol is tartottunk? Ja igen, éppen sikítottál. - Nevetek fel gonoszan. Ha ezt a barátom most látná inna rá egy felest. És ha már itt tartunk én is innék valamit. Odalépek és megragadom mind két karját majd egy fa törzsének szorítom és két karját a feje fölé helyezve védtelenné teszem. Elvigyorodom ami ismét láthatóvá teszi két szemfogam. A kiszolgáltatottsága más gondolatokat is elültet a fejemben. Bármit megtehetnék ezzel a lánnyal, amit csak akarnék. Nem rossz ötlet lenne ha nem várna otthon Ariana. A vére is bőven elég lesz nekem. Odahajolok nyakához és a nyílt sebre tapasztom ajkaim. A vére édes és kellemes. Az, hogy testem neki feszül az övének még kellemesebb. Egy ideje már körülbelül a börtön óta nem jártam New Orleans-ban, ez nagy hiba volt belátom. Vére fogytán van a kis vadásznak és az éhségem még mindig nem csillapodott. Kár lenne megölni legalább is egyelőre. Talán még többet kihozhatnák ebből az estéből mint egy meghitt vacsit. Abbahagyom az ivást és az arcát nézem. Gyenge, de a szemében mintha még mindig egy fajta tűz lobogna. Értem már miért volt esélye a haverom ellen. Nem adja fel egykönnyen. De törtem már meg még nála is keményebb diót, felfogja adni.

Tárgy: Re: Jackson Square Kedd Márc. 11, 2014 12:57 am

Daryl & Scarlett

Hiába tettem fel ismét a kérdést, továbbra sem válaszolt. Lényegtelennek tartotta, hogy tudjam, ki is ő valójában, azonban ő pontosan tudta, ki vagyok. És nem kedvelt. Egyáltalán nem. Sőt… kifejezetten a bögyében lehettem valamilyen okból kifolyólag. Ha legalább annyit elárult volna, hogy ki ő, és miért van közünk egymáshoz, legalább adott volna esélyt arra, hogy megértsem az egész helyzetet. De így reménytelen volt. Csak tippelni tudtam… Egy korábbi ügyből egy hátramaradt láncszem lehetett, de az arcát egyik régebbi vadászatomhoz sem tudtam társítani… Talán valakijével volt egyszer konfliktusom, ahol az a bizonyos másik fél húzta a rövidebbet, és ez nem tetszik a ma esti „partneremnek”.
Sosem voltam az a fajta, aki könnyedén adja magát. Szeretem az életet, egy darabig még nem szeretnék megválni a sajátomtól. Harcos jellem vagyok, számomra nincs megállás, amíg nem látom szenvedni a levadászni való lényt. Felszerelés nélkül csak a természet adta lehetőségekre tudtam hagyatkozni, de úgy látszott, tökéletesen célzott rúgásom meglepte. Reméltem, hogy így egy kis egérutat tudok nyerni magamnak, ami szerencsére be is jött. Lábaim csak vittek a fák felé. Egymást követték a beton úton, ahogy haladtam az életmentő növény felé. Tisztában voltam vele, hogy sokkal gyorsabb, mint én. Minden lehetőséget ki kellett használnom. Ha nem is menekülésre, legalább arra, hogy a fák közelébe kerüljek valamilyen módon. Onnantól kezdve pedig fordult volna a kocka. Ha van fegyverem, akkor nagy eséllyel biztos az életben maradás. Legalábbis egyelőre. Ha van fegyverem, akkor tudok támadni. Ha tudok támadni, akkor le tudom gyengíteni valamennyire. Ha pedig le tudom gyengíteni, akkor el tudok menekülni talán.
Szép tervnek indult. A gondolatmenet nem is tűnt olyan rossznak, de a megvalósítás már kicsit nehezebbnek mutatkozott a valóságban, mint gondolatban. Hiába szedtem a lábaimat olyan gyorsan, mint talán ezelőtt még soha, ez sem volt elég ahhoz, hogy kezembe fegyvernek használatos eszköz kerüljön. Már nyújtottam ki kezemet egy hozzám közel eső ághoz, mikor ruhámnál fogva fordított magával szembe.
Nevetése után a következő már csak a fájdalom volt, ami eljutott az agyamig. Harapása erős volt, egy cseppet sem finomkodó, azonban annál inkább volt erőszakosnak mondható. Közepesen hangos sikoly szökött fel torkomból, melybe fogait azonnal belemélyesztette, ezzel pokoli kínt okozva nekem. Szemfogaival feltépte a bőrömet, a húsomat, felszakította a nyakamat behálózó ereket… Reméltem, hogy legalább egy kicsit kortyol belőle, hadd járja át a verbéna a szervezetét, de nem volt ekkora szerencsém. Biztos, hogy nem ma kezdte. Okos volt. Számított szinte mindenre…
Tekintetem üveges volt, az égre meredtem, amint fogságban tartotta nyakamat. Ahogy elhúzódott és hagyott szépen lassan kivérezni, kezemmel hirtelen nyakamhoz kaptam és igyekeztem elszorítani a vérzés helyét, bár tudtam, felesleges próbálkoznom. Inkább mást választottam. Hibázott azzal, hogy elhúzódott, hiszen így esélyt adott arra, hogy könnyedén hátam mögé nyúljak, ahonnan már csak egy mozdulat volt letörni a már korábban kiszemelt ágat. Reccsenés jelezte, hogy a művelet sikeres volt és immáron nem voltam fegyvertelen.
Éreztem, ahogy a forró nedű végigfolyik a nyakamon, elnedvesíti ruhámat, a kezeimen lévő sebek továbbra is nyíltan helyezkednek el és csorog ki rajtuk is a verbénát… egyre kevesebb verbénát tartalmazó vörös nedv. Ahogy vért vesztettem, éreztem, kezdtem gyengébb lenni, a reflexeim is lassabbak voltak, én is lassabb voltam. Összpontosítanom kellett minden mozdulatomra.
Kezdtem kábulni, ezért gyorsan kellett cselekednem. A kezemben pihenő fát nem sokáig hagytam használaton kívül. Kezem azonnal lendült, hogy lecsaphassak a vérszívóval. Nem érdekelt, hol találom el, csak az életben maradás hajtott előre. Egyelőre örültem volna annak is, ha eltalálom egyáltalán…

×× words: 558 ;; notes: - ×× zene: this ××

Tárgy: Re: Jackson Square Csüt. Márc. 06, 2014 11:46 am

Scarlett és daryl

Mit is mondott a drága haverom míg élt? Ja igen, Addig élj míg szórakozhatsz és addig szórakozz míg élsz. Milyen igaza is volt. Élnie kéne még, de ennek a libának köszönhetően már nincs köztünk. Mondhatni Ő volt a mentorom és a legjobb barátom is. A kezdetekben nem hogy uralkodni nem tudtam az éhségemen, de még élveztem is ha valakit megöltem. Nick nem volt az a mártír és vegetáriánus vámpír aki azt sugallta volna folyamatosan, hogy ne öljek ha nem muszáj hanem még biztatott is és ennek köszönhetően idővel letudtam állni a gyilkolásokkal. Mikor megtudtam, hogy meggyilkolták elhatároztam, hogy megkeresem a vadászt és kínok között fog könyörögni az életéért. Nem ölöm meg hisz azzal csak jót tennék vele, nem, addig kínzom míg könyörögni fog a halálért és akkor fogom otthagyni, hogy szenvedjen. Mindent kiterveltem előre, de ha rögtönözni kéne se okozna nagyobb gondot. Felhúzom a szemöldököm a kérdés megismétlésére. Komolyan ennyire szőke ez a csaj? Ha megkérdezi kétszer vagy többször, akkor sem fogok rá választ adni, szerintem előzőleg is érthető voltam. Lassan lépkedek a nyomában majd elkapom és a vénájába mélyesztem a fogaim. Jól sejtettem, hogy verbénával van tömve. Azért nem ma kezdtem. De ami ezután történt nem hogy meglepett, de le is döbbentett. A legérzékenyebb pontomon rúgott meg amitől a szorításom engedett és végül kiszabadult a bilincsként a karjaira kulcsolt kezeimből. Meg kell hagyni harcos egy kis csitri, de volt már dolgom egy hasonló tüzes kis csajjal. Hogy is hívták? Ja, igen, Moira. Harcolt, de végül feladta. Ez most sem lesz másként. A pillanatnyi döbbenetet fájdalom követi, de ezzel most nem törődhetek. Utána eredtem és elkaptam a ruhájánál fogva majd magammal szembe fordítottam. Ezúttal felkészültem arra is, hogy bizony rúgni is tud méghozzá pontosan céloz. Ha ennyire szeret játszani akkor miért ne játszhatnánk.
-Most én jövök! - Nevetek fel majd a torkába harapok. Egy cseppet sem finomkodom. Nagy sebet ejtek, szinte tépem a húst. A véréből egy cseppet sem nyelek le, nem vagyok hülye, hogy megmérgezzem magam. Majd abbahagyom a harapást és ismét Őt nézem. Számról csorog le a friss vér. Milyen kár, hogy vasfűvel van átitatva. Szívesen ízlelgetném a vérét, biztos vagyok abban, hogy különös aromája van a vérének. De ami késik az nem múlik, márpedig hamarosan kiürül a szervezetéből a vasfű és akkor majd meglátjuk mennyire lesz képes küzdeni. Előbb kellett volna gondolkodnia mint sem fegyver nélkül bóklászni az éjszaka kellős közepén. Egy vadásznak sok ellensége van akik mind a halálát akarják. Nem egy olyan sztorit hallottam már ahol vadászt változtattak át vámpírrá csupán bosszúból. Igazi kis büntetés lenne ennek a lánynak is, de nem vagyok olyan hülye, hogy létrehozzak egy olyan vámpírt aki nem biztos, hogy beleroppanna a vámpírságba. Kis esély van rá, de lehet, hogy a vámpírokra szabadítanék egy sokkal veszedelmesebb vadászt ezáltal. Akinek a képességei megegyeznek a fajunkéval, de könyörtelenül írtja is a sajátjait. Hmm, mintha csak magam látnám, érdekes.

Tárgy: Re: Jackson Square Kedd Márc. 04, 2014 12:57 am

Daryl & Scarlett

Arcán lévő mosolya óriási önbizalomról adott tanúbizonyságot. Vele ellentétben én egy cseppet sem voltam elragadtatva a találkától. Nem tudtam, hogy ki ő, nem tudtam, mit akar tőlem, hiszen szavaiból egyértelművé vált számomra, hogy nem csupán az éhség vezérelte. Biztosan volt egyéb oka is, hogy pont engem nézett ki most.
Mélyen kutatni kezdtem az emlékeimben, hátha mégiscsak találkoztunk már a múltban, de egyáltalán nem rémlett az arca. Sok hasonló fogsorral rendelkező egyénnel volt már dolgom az elmúlt egy évtized alatt, de ezzel az alakkal még nem volt „szerencsém” találkozni. Még nem volt szerencsém beléállítani egy karót sem sajnos. Ezen viszont változtatni kell. De egyelőre az ő javára fordult a kocka. Még soha nem találtam magam ilyen helyzetben, ezért is ért meglepetésszerűen és sokkolt le. Eddig mindig csak azt tudtam, milyen érzés vadásznak lenni. Azonban most én voltam a vad, az üldözött, a préda. Nekem kellett… illetve kellett volna minél gyorsabban menekülnöm az életemért, de tudtam, hogy egy vámpírral szemben sok esélyem nem lehet a felszereléseim nélkül. Túl naiv voltam, hogy azt hittem, lesz egy olyan este, amikor megengedhetem magamnak a fegyvertelenséget. Azt hittem, legalább azon az estén, amikor nincs nálam semmi anti-vámpír szerszám, lesz egy kis nyugtom. De miért is lenne? Itt, New Orleans-ban miért is lenne?
Csakis magamat okolhattam azért, hogy ebbe a szituációba kerültem. Én voltam felkészületlen. Kereshettem bűnbakot, de az én felelősségem lett volna a fegyvereim hordása… mégsem tettem.
Kérdésem után gúnyos nevetés hagyta el a vámpír száját, mire csak felment bennem a düh. Ennyire hülyének nézett, vagy ennyire magabiztosnak hitte magát? Tényleg azt gondolta, nem találok ki még épp időben egy megoldást, hogy meglóghassak előle? Na jó, eleinte én is kétségek között mertem ilyen bátrakat gondolni, de mikor megláttam a fás részt a téren, úgy éreztem, lesz esélyem élve átvészelni ezt az éjszakát.
Pontosan tudta, hogy ki vagyok. Tudta a nevemet, illetve azt is, hogy mi vagyok. Tisztában volt azzal is valószínűleg, hogy teljesen védtelenül álltam előtte, mint egy riadt kisegér, aki nem vágyott másra sem, csak egy kis menekülőútra. Én viszont még mindig nem tudtam, hogy ki ez a seggfej. És ez bosszantott.
-Ki maga és mit akar? – kérdeztem nyomatékosabban, miközben hátrálni kezdtem az életem megmentésére esély fák felé. A fickó lazán, zsebre dugott kézzel kezdett követni, miközben én sem álltam meg. Eszem ágában nem volt hátat fordítani neki. Tudtam, hogy akkor azonnal kihasználná a helyzetet és megpróbálna kárt tenni bennem, bár így is elég nagy volt rá az esély, hogy rövid időn belül támadni fog. Sejtésem beigazolódni látszott. Már csak néhány méterre voltam a hozzám legközelebb eső fához, mikor a vérszívó gyorsítani kezdett a tempóján és hirtelen megragadta karomat. Erősen tartott, esélyem sem volt szabadulni tőle. Mikor tekintetünk találkozott láttam, ahogy erek hálózzák be egész arcát. Már láttam ilyet, szóval nem okozott különösebb meglepetést a látvány.
Vadász vagyok, nem hülye, szóval természetesen mindig gondoskodom arról, hogy ha vámpír a véremhez jutna, az fájjon neki. Ez most sem maradhatott el. Reméltem, hogy legalább naivul fogja feltépni a bőrömet és hagyja majd, hogy a számára éltető nedű most kínzó fájdalommal csorogjon végig torkán, marja szét belülről, ezzel hátrányt kovácsolva magának. De nem így történt. Okosabbnak bizonyult, mint hittem volna. Tett bennem kárt, de tudta, mit csinál. Ki akarta üríteni a szervezetemből a verbénát, amivel a lámpa zöld jelzésre válthat előtte. Azonban a verbénával együtt vért is kezdtem veszíteni, ami olyan szempontból nem túl szerencsés, ha ez az állat még ezek után le is akar csapolni, akkor utána tényleg alulról szagolhatom az ibolyát.
Csak pár méterre voltam a hozzám legközelebb eső fától. Ki kellett valahogy szabadulnom a szorításából és egy kis egérutat kellett nyernem, hogy elérhessem az életmentő növényt. Puszta kézzel esélytelen volt, hogy bármire is megyek, mivel azt szorította éppen. Viszont a lábam szabad volt, mint a kismadár. Ő pedig száz százalékig hímneműnek tűnt. Csak remélni tudtam, hogy ez nem az orvosi csodatételek egyik végeredménye és a déli féltekén is száz százalék hímnemű.
Gyorsan hátrafordítottam a fejem és lecsekkoltam a fát, ami óriási segítségemre lehet a továbbiakban. Riadt arcom hirtelen elkomorodott, majd egy jól irányzott rúgással, illetve tökre pontos célzással lendítettem meg térdemet, ezzel eltalálva a lényeget.

×× words: 680 ;; notes: ez most ennyi és ilyen lett :/ ×× zene: this ××

Tárgy: Re: Jackson Square Pént. Feb. 28, 2014 6:24 pm

Scarlett és daryl

Mosolyomból nem csak a fajom derül ki, de bizony az is, hogy roppant örülök a találkának. Arckifejezéséből ítélve nem mondanám azt, hogy örül a megismerkedésünknek. Ha tudná, hogy nem csak ennyiből fog állni a dolog. Fél, legalább is ezt olvasom le ábrázatáról. A vadászok azt hiszik, hogy nem létezik olyan helyzet mikor fordul a kocka és Ők kerülnek az üldözött helyére. Pedig mindig számolni kell ezzel is. Azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy ez a vadász képes volt végezni a haverommal mikor éjnek éjjelén itt kódorog fegyverek nélkül. Élvezni fogom ezt az estét már most tudom. Mikor felteszi a bizonyos kérdést szinte alig tudom visszatartani a feltörő gunyoros nevetést. Miért van az, hogy minden áldozat ezt a kérdést teszi fel? Már értem a filmek alapját. Persze ne legyünk udvariatlanok, a hölgy megérdemli, hogy válasszal méltassam.
-Miért van az, hogy jobbal képtelenek vagytok előállni? Ne érdekeljen ki vagyok, itt csak az számít, hogy én pontosan tudom te ki vagy.- Szeretem az előjátékokat, de a túl sok beszéd nem fekszik nekem túlságosan. Egyre jobban hátrál előlem. A vadászok sem többek a halandóknál, fegyver nélkül ugyanaz a rémület ül ki az arcukra mint az emberekén akik tudják most itt a játék vége. Oh, Scarlett ha tudnád, hogy a halál még csak megváltás volna számodra, nem igen menekülnél ennyire. Szép lassan követem zsebre dugott kézzel. A fás részre megy, legalább nem mondhatom el azt, hogy az esze nincs a helyén. Okos kislány, a fa az jó ellenünk, persze csak akkor ha lesz időd használni is. Ami persze nem biztos, nagyon nem biztos. Azért tapasztalatom van bőven ilyen téren. Nem ma kezdtem a becserkészést. Tudom, hogy tegyelek ártalmatlanná. Tempómon gyorsítva a vadász előtt termek még mielőtt akár egy gallyacska is a keze ügyébe kerülne. Szorosan tartom a két karját. A szemébe nézek, hogy lássa milyen is az mikor egy vámpír átvált zsákmányszerző üzemmódba. Az erek mint egy pókháló hálózzák be arcom. A fogaim ismét bizseregnek és fájdalmat okoznak úgy követelik a vámpír friss vérét. Az eszem fölé kerekedik az éhségnek és még mielőtt megmérgezném magam a verbena-val vegyült vérrel egyszerűen csak a karjába harapom és hagyom had vérezzen. Ez egy egyszerű módja a kiürítésnek. A vasfű szép lassan kicsordogál majd a testéből és akkor szabad az út számomra. Scarlett, nem kellett volna kikezdened a haverommal cicám. Mosolygok le rá.

Tárgy: Re: Jackson Square Hétf. Feb. 24, 2014 12:03 am

Daryl & Scarlett

Nem kellett sokat várnom, hogy többet megmutasson magából a férfi. Kilépett a sötétségből, így már nem csak körvonala rajzolódott ki számomra. Tisztán kivehetően látszott minden egyes porcikája. Testalkata erős volt, látszott rajta, hogy nem hanyagolja el magát. Izmos alkatához jellegzetes arc társult, ami határozottságról és eltökéltségről adott tanúbizonyságot.
Nem rejtegette sokáig kilétét. Száját mosolyra húzta szabaddá téve az utat éles szemfogai előtt. A hófehér fogain megcsillanó fény még rémisztőbb külsőt kölcsönzött, ami nagy előnyt jelentett a férfi számára. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Eszembe villant, hogy néhány pillanattal ezelőtt a nevemen szólított. Pörögni kezdtek az agykerekeim, hátha egy korábbi munkám alkalmával már találkoztam vele, de egyáltalán nem rémlett az arca. Hiába gondolkodtam, semmi ésszerű magyarázatot nem találtam, mit is akarhat tőlem vajon ez az alak.
Automatikusan hátrálni kezdtem pár lépést, ahogy leesett a tantusz. Ez egy vámpír. Este van. Én egy halandó vagyok. Egy halandó vadász fegyverek nélkül. Ideje lenne feltalálni magad, Scarlett.
-Ki maga és mit akar tőlem? – a kérdések akadályt nem ismerve futottak ki számból, ahogy még mindig hátráltam a fickótól. Lehetséges menekülési utak után kutatva néztem szemem sarkából a terepet, de hiába is eredtem volna futásnak, azonnal utolért volna. Felesleges volt kockáztatni.
Fél szemem továbbra is az idegenen tartottam, míg másikkal igyekeztem felmérni a terepet. Már jártam itt korábban, de akkor sem láttam túl sokat a helyből. Este volt és sötét. És nem mellesleg nem azzal voltam elfoglalva, hogy elmeneküljek egy őrült vámpír elől, akiről azt sem tudom kicsoda.
Igyekeztem a fásított rész felé lépdelni, hiszen a fa… az fa. A fa egyértelműen jól jöhet egy vámpír ellen, ha arra kerülne a sor. Jobb ötletem nem akadt hirtelen. Az is nagy szerencsének bizonyult, hogy egyáltalán a közelben akadtak fák, amik reményt adtak arra, hogy ha támadásra kerül a sor, van esélyem védekezni. De szeretem én a fákat. Hát nem kell ezeket irtani. Hasznosak… Nagyon hasznosak… Nem elég, hogy szépek, zöldek, oxigént adnak, sok mindent lehet belőlük készíteni, ami az emberek életét könnyíti meg, rendkívül alkalmasak fegyverkészítésre is. Fa, én így szeretlek.
Eleinte eléggé kilátástalannak mutatkozott a helyzet, a sok fának köszönhetően láttam a fényt az alagút végén. Nagyon pislákoló fény volt az, de azért ott volt.
Csak remélni tudtam, hogy összejön, és belesétál a kis csapdámba. Ha elég idős volt ahhoz, hogy ne tegye, akkor volt okom a pánikra. Persze, ez az én hibám. Hiába terveztem egy nyugodt estét, fel kellett volna készülnöm a legrosszabbra is; hogy egy vámpírba botlok. Amióta New Orleans-ba érkeztem és megtaláltam a húgom, kezdek lejjebb adni. Össze kéne szednem magam.

×× words: 419 ;; notes: ezt inkább nem minősítem ×× zene: this ××

Tárgy: Re: Jackson Square Vas. Feb. 23, 2014 11:02 am

Scarlett & Daryl

Még nem is tudom mikor talán 5 évvel ezelőtt megismerkedtem egy vámpírral, olyan könnyedén vette az életét, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy megkedveljem. Volt, hogy csak szimplán elbeszélgettünk vagy megittunk valamit, valakit. De egy nap aztán hiába kerestem többet nem találkoztam vele. Mint az kiderült évekkel később egy vadász áldozatául esett. Gondoltam megbosszulom a halálát ennyit megér a dolog. Nyomozni kezdtem a vadász után és sikeresen fényképhez is jutottam meg egy röpke leíráshoz az életéről. Elindultam, hogy megkeressem és most itt vagyok lesben állva és várva mikor tűnik fel neki, hogy valaki figyeli. Legnagyobb csalódásomra hamar rájött, hogy nem csak Ő sétálgat itt a sötét éjszakában egyes egyedül. Mikor észre vette hogy figyeli valaki kicsit elszórakoztam vele, egyik helyről a másikra lépve, hogy megzavarjam. Egy vadász fegyverek nélkül milyen szép is az élet. Gúnyos mosoly ül ki az arcomra. Na, de elég a mókából ideje megmutatni magam a hölgynek. Hisz udvariatlanság nem bemutatkozni mikor egy hölggyel találkozunk. Kilépek az árnyak takarásából és megjelenek néhány centivel előtte. Még nem tudom pontosan mit fog kapni azért, hogy meggyilkolta a haverom, de biztos lehet benne, hogy nem lesz kellemesnek mondható. Sötét van, egy lélek sem jár erre. Komolyan ennyire könnyű lenne a dolgom? Ebben még szórakozás sincs. Ráadásul milyen vadász az olyan akinél nincs mindig valamilyen fegyver? Nem azért, hogy kötekedjek, de pont az ilyen helyzetek miatt kellene, hogy legyen nála valami. Egész este figyeltem és fegyvertelen. Úgy tűnik ma csak én fogok érvényesülni, neki esélye sincs. Lehet csak megkínzom, de nem kizárt, hogy meg is ölöm. Verbéna biztosan van a szervezetében tehát a teljes kiszipojozásnak lőttek. De a testi fájdalmakat még előidézhetem. Mókás lesz. Nekem legalábbis biztosan.
-Üdv Scarlett, örülök, hogy végre találkoztunk. - Mosolygok rá, úgy, hogy a szemfogaim tisztán láthatókká váljanak az utcai lámpa gyér fényében. A bosszú mindig is az én asztalom volt ahogy a kegyetlen gyilkolás is. Nem jó embert szabadítottál magadra Scar. Veled ellentétben az én fegyvereim mindig nálam vannak és nem válok meg tőlük. Fogak, erő, hatalom, ez mind én vagyok. Te pedig csak egy ember vagy még csak vadász sem ebben a helyzetben. A vadász én vagyok te pedig az áldozatom.

Tárgy: Re: Jackson Square Vas. Feb. 23, 2014 12:39 am

Daryl & Scarlett

Éppen ideiglenes lakhelyemre igyekeztem vissza egy kellemes kis vacsora után, mikor furcsa érzésem támadt. Valaki követett. Éreztem. Halk susogást hallottam minden pillanatban különböző irányokból, ami egészen biztos, hogy nem a szél volt, hiszen egyáltalán nem fújt. Pulzusom az egekbe szökött, szívverésem sokszorosára gyorsult és egészen szabálytalan lett. Nem szokásom félni, de jelen pillanatban teljesen védtelen voltam. Minden felszerelés nélkül kóvályogtam este az utcán. Felszerelés pedig… mindig kell. Mindig fel kell készülni arra, hogy egy vámpírral találjuk szemben magunkat. Egy jó vadász mindig készen áll arra, hogy meg kell küzdenie egy vészívóval. Én azonban most felkészületlennek bizonyultam.
Hirtelen megtorpantam, majd körülnéztem. Nem láttam senkit, de éreztem, hogy valaki tartózkodik a közelemben. Szememet szépen lassan végigsiklattam az engem körülvevő környezetet, de a sötétségen kívül mást nem láttam. Az éjszaka sötétje mindent ellepett, amit emberi szemekkel képtelenség volt látni. Ha erősen koncentráltam egy-egy tárgy halvány körvonala kivehetővé vált, de továbbra sem láttam senkit rajtam kívül a közelben. Az is egy lehetséges opció volt, hogy paranoiás tüneteket mutattam, és valójában teljesen egyedül voltam. De az lehet, hogy nem. Minden variáció lepörgött a lelki szemeim előtt. Egy opciónak ott volt, hogy tényleg követ valaki, aki lehetett akár egy átlag ember is, aki valójában nem követ, csak ő is ugyanerre jött. Az lehetett, hogy egy részeg tántorog utánam, akinek ki tudja, mi jár a fejében. Vadászösztönöm nem hagyta soron kívül azt a lehetőséget sem, hogy egy természetfeletti szörnyeteg lapul valamelyik sarokban. Akkor lettem volna csak igazán sz*rban. Nem úgy készültem, hogy ma este meg kéne küzdenem akárkivel is. Tíz év után először igyekeztem úgy alakítani egy estét, hogy ne kapcsolódjon hozzá vér, karó, fegyverek, vámpírok, vagy egyéb természetfeletti lények. Egy vadász soha nem engedhetné meg magának ezt. Hiszen ez az életem. A harc. Az örökös harc. Egy évtizede már, hogy ezt az életmódot választottam, azóta egyszer sem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy percre is lazítsak. Minden figyelmemet ennek az életvitelnek szántam, csak arra koncentráltam, hogy minél több a világra nem való lénytől szabaduljak meg. Amióta tudok a létezésükről, utálom őket. Önző lények, akik csak kárt tesznek az emberekben. Ártatlanokat tesznek tönkre, akik nem ezt érdemelték volna. Semmi joguk ezt tenni velük. Kihasználják az erőfölényüket, kihasználják az embereket. Ez az, amit ők tesznek. A nyakunkon élnek, pedig semmi joguk nem lenne rá. Pusztulniuk kell! Minél többnek, minél hamarabb.
Több lehetőséget nem láttam a halk neszekkel kapcsolatban. Lehetett esetleg még egy kóbor macska vagy kutya is, de igen kis esélyt láttam erre.
Sóhajtottam egyet, majd ismét elindultam. Lépteimet szaporázva folytattam utamat a hotel felé, ahol ideiglenes lakhelyre leltem. Ahogy tovább haladtam, hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy férfi mellett mentem volna el. Lábaim egy pillanatra földbe gyökereztek, majd néhány lépést hátráltam. Abba az irányba fordultam, ahol feltételezhetően az idegen alak állhatott. Nem tévedtem. Egy férfi alakja rajzolódott ki a sötétben, nem is olyan távol tőlem. Hunyorítva kezdtem vonásait tanulmányozni, de a sötétség továbbra is akadályt jelentett számomra. Arca kis részlete rajzolódott csak ki viszonylag kivehetően, de az nem volt ismerős.
-Segíthetek valamiben? – kérdeztem teljesen gyanútlanul. Közelebb lépkedtem az ismeretlen felé, hogy tisztábban lássam a jelenlegi állapotnál.
Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem egy vérszívóval akadtam össze. Egyedül, minden eszköz nélkül a sötétben egy vámpírral, nem túl szerencsés felállás…

×× words: 531 ;; notes: lesz ez még jobb is :') ×× zene: this ××

Tárgy: Re: Jackson Square Kedd Jan. 07, 2014 1:37 am

Alex & Scarlett

Hogy őszinte legyek, soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy valaki belőlem ilyen érzelmeket lesz képes kiváltani. Pláne nem, hogy egy vámpír. Pláne nem, hogy az a vámpír, aki tönkretette az életemet, elrabolta a húgomat, utána pedig elégedett vigyorral az arcán nézte, ahogy szenvedek. Na, ezt nem gondoltam volna. Alapból sem vagyok az az érzelgős fajta, nem jellemző rám a nagy romantikázás, de ilyen körülmények között a meglepőnél is meglepőbb. Képes voltam megbocsájtani neki, még ha nem is mondtam ki hangosan. Nem, nem is megbocsájtani, hanem csak tovább lépni. Sosem fogom elnézni, hogy miatta széthullott a családom, hogy miatta széthullott az életem, hogy miatta a szüleim őrültnek neveztek, ellöktek maguktól és egy évtizedig harcoltam azért, hogy végre visszakaphassam a húgomat.
Csúnyán átvertek néhány éve, azt hiszem, akkorát még nem koppantam. Akit szerettem, az állt minden mögött. Ő tehetett mindenről, mégis most itt vagyok, és úgy érzem, hogy akár az életemet is képes lennék a kezébe adni, habár veszélyes egy játék lenne. Bár… szeretem a veszélyt és sosem volt tőle mentes az életem. Képes vagyok neki újra bizalmat szavazni, pedig nem érdemelné meg. Egy karót érdemelne a szívébe. Más vadász már szerintem meg is tette volna a helyemben, de megakadályoznak az érzéseim. Hiába próbálom elnyomni őket, csak újra megpróbálnának a felszínre törni, de sokkal erősebben, amiket már végleg képtelen lennék visszafojtani. Hát akkor most minek igyekezzek leplezni a nyilvánvalót? Olyan érzelmeket vált ki belőlem, amiket soha nem mertem elképzelni, hogy valaki iránt érezni fogok így.
Szívem vadul kalapált, nem hallgatott a csitítgatásomra. Éreztem, ahogy a vér egyre gyorsabban járja át a testem minden egyes porcikáját, finom melegség öntött el, mindezt miért? Mert itt állt előttem Ő. Egy arrogáns, nagyképű, egoista, szemétláda… vámpír. Mégis képes voltam rá másképp nézni. Amiről már azt hittem, hogy megkövült, ismét dobogni kezdett, mint régen, amikor belé szerettem, sőt, talán jobban is, mert lehetőségem nyílt visszakapni. Én hagytam ott. Én léptem le minden szó nélkül… Jó, megvolt rá az okom, de most nem erről van szó. Én voltam az, aki otthagyta a másikat angolosan távozva, mégis itt áll előttem. Megfordult párszor a fejemben, hogy mi van, ha ez is csak része egy játéknak, de valahogy ez sem tudott érdekelni. Legalább egy kicsit boldognak érezhetem majd talán magam ennyi év után. Emberként nem jut nekem sok idő, mielőtt alulról szagolom az ibolyát, szóval szeretnék minél többet boldog lenni. A vadászléthez nem adnak bónuszként ilyet, de most talán lehetőségem lesz rá. Vagy nem… Ki tudja még, mit hoz a jövő.
Halovány félmosolya nem tűnt magabiztosnak, mint amilyen általában szokott lenni. Nem csak a mosolya nem volt magabiztos, de benne sem az egó tört felszínre, mint ahogyan azt vártam volna. Volt valami a tekintetében.

Valami kettősség, ami arra utalt, hogy akarja is ezt az egészet, de tart is tőle kicsit. Hasonló érzések kavarogtak bennem is, de ha választanom kellett volna, hogy vele maradok és vállalom a veszélyt, vagy elmegyek és élem biztonságban az életem, egyértelmű, hogy őt és a kockázatot választottam volna.
Valóban ilyen hatást váltottam volna ki belőle? Valóban én váltottam ki belőle ilyen hatást? Egy vadász, aki bármelyik pillanatban karót döfhet a szívébe? Én, egy egyszerű halandó? Nincs bennem semmi különleges, nem találtam semmit, ami ésszerű magyarázatul szolgált volna kérdéseimre. Csak egy ember vagyok, aki pár év múlva meghal. Egy ember. Nem halhatatlan, nem sebezhetetlen, nem mindenható, nem gyógyulok fel hamar minden sérülésből, nincsen semmi szuperképességem. Csak… vagyok. Ilyen egyszerű.
Gondoljam át, hogy mit szeretnék? Legszívesebben ordítottam volna, hogy TÉGED, de nem szóltam semmit. Némán hallgattam búcsúszavait, majd mikor fülembe suttogott, lehunytam szemeimet és hagytam, hogy az a bizonyos kellemes bizsergés átjárja egész testemet, minden porcikámat, a talpam aljától a fejem búbjáig mindenemet. Éreztem, ahogy ajkai homlokomra tapadnak, de szemeim továbbra is csukva voltak. Halvány mosollyal nyugtáztam cselekedetét, majd mire körbepillantottam, már eltűnt.
Komolyan gondolta, amiket mondott? Tényleg így érez? Mert én igen. Szerettem és most is szeretem. Azt hiszem… boldog vagyok. Furcsa érzés. Rég nem volt ilyen érzésem. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen.
Pár pillanatig tétován álltam, bámultam magam elé, ahol nemrég még egy számomra igencsak fontos személy ácsorgott, de mostanra már csak az éjszaka sötétjét láttam hűlt helyén.
Ideje hazamenni. Haza? Az ideiglenes szállásomra. Vettem pár mély levegőt és utána rá tudtam venni magam, hogy megmozdítsam lábaimat. Már azt hittem, földbe gyökereztek. Nehezek voltak és fáradtak, de muszáj volt visszamennem a hotelba, ahol megszálltam.
Egész úton visszafelé az estén gondolkodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. Nehéz volt elhinni, hogy tényleg megtörtént. De hát… teljesen valóságos volt. Nem csak valóságos, hanem valóság volt…

×× words: 749 ;; notes: köszönöm a játékot!♥ fantasztikus volt ×× zene: this ××

Tárgy: Re: Jackson Square Szer. Jan. 01, 2014 4:42 pm

Scarlett

El kellett menekülnöm. Úgy éreztem magam, mintha belülről szorongatnának, mintha képtelen lennék levegőt venni. Fuldoklok. Teljesen megbabonázott ez a nő, és olyan érzelmeket keltett fel bennem, amely.. teljesen megrémisztett engem. Nem vagyok az a hősszerelmes típus, életemben talán egyszer voltam úgy igazán szerelmes. Gwendolyn..

- Megérkeztem! - léptem át a terebélyes ház fehérre lakkozott ajtaját. A ház inasa, Rupert már az előszobában várt, és egyből biccentett köszönésképp. - Gwendolyn kisasszony nem érzi jól magát, de a távolléte során a gondját viseltük. - vette le rólam a kabátot, és egyből elkapott a keserűség érzése. Szóra nyitotta a száját, s intettem neki a maradásra. Összeszorult a szívem, és szó nélkül szeltem fel kettesével a lépcsőfokokat. A pulzusom szerintem jóval meghaladta az átlagot, és már bántam, hogy elmentem erre az üzleti útra. Már akkor sem érezte jól magát a kedvesem, de győzködött, hogy menjek el, mert tudta, hogy ez lesz életem egyik legnagyobb áttörése. És igaza is volt.. Sikerült eladnom, és rengeteg pénzt kaptam érte, annak ellenére, hogy vámpír vagyok, még nekem is meg kell keresnem valahogyan a mindennapi kenyerünket. Celeste, Wendy egyik komornája lépett ki a szobájából, miközben egy keresztet vetett magára. Mikor megpillantott tekintetét lesütötte, és mellettem elhaladva halkan duruzsolta. - Őszinte részvétem, Mr. Cromwell. - és már ott sem volt. Mi a franc? Idegesen berontottam az ajtón, és két lány rendezgette a takarót. A pap, és még három segédje állt az ágy előtt, mindent eltakarva. A nagy hangzavarra mindenki hátranézett, és egy az egyben ugyanazt a keserű arckifejezést véltem felfedezni mindegyiken. - Mi történt? - morogtam, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet. - Feleljen már valaki az isten szerelmére! - üvöltöttem, mikor nem tették, és a kisebb embertömegen átvergődtem. Wendy ott feküdt a fehér paplan alatt fekete hosszú ujjú csipke ruhában. Ujjai szépen össze voltak fonva maga előtt, egy rózsafüzért szorongatva. Avagy úgy tűnt..
Mintha csak egy mély álomba szenderült ifjú hölgyet látnék magam előtt. De nem. Halvány, már inkább fehér ajkai arról tanúskodtak, hogy már nem az élők sorát gyarapítja. Szíve sem dobogott, mellkasa sem emelkedett fel és le. És én már éreztem azt, amit a többiek nem. A rothadás kezdetét vette..

Meggyötörten tekintettem le Scarlett-re, és fogalmam se volt, hogy mi tévő legyek. Hagyjam, hadd élje emberi életét, boldogan ameddig csak lehet? Hisz úgyis csak pár évtizede maradt hátra.. Vagy pedig vonjam be magammal a sötétségbe, és állandó veszélynek tegyem ki őt? Nem tudnám elengedni, most már nem.. de mégsem akarom ugyanazt a fájdalmat átélni, amit anno a 19. században.
- Együtt. - ízlelgettem az általa megemlített szót, és egy félmosolyra görbültek az ajkaim. Habár a mosoly nem volt igazi, hisz bármely utat választjuk, előbb vagy utóbb úgyis el fogom veszteni. Ha vámpírrá tenném se lenne jobb.. Gyűlöli a fajunkat, szó szerint vadász rájuk, ráadásul mi a garancia arra, hogy úgy száz év múlva még mindig el fogja tűrni botlásaimat? Soha nem leszek képes a megváltásra.. Én már csak ilyen vagyok.. - Most megyek. Este átmegyek hozzád, kérlek jól gondold át, hogy mit szeretnél.. Még kiléphetsz ebből az egészből.. Nem akarlak semmire se kényszeríteni. Te már tudod, hogy mit érzek irántad Scarlett, és biztosra akarok menni, hogy te is ezt akarod. - léptem hozzá közelebb, és tarkójánál fogva magamhoz vontam. - Szeretlek. - súgtam a fülébe, miközben a szemközti falat néztem pislogás nélkül. Egy csókot nyomtam a homlokára, és egy szemvillanás alatt el is tűntem..

▽▽▽

▷ 554 ▷ - ▷ köszönöm szépen a játékot, te istennő ▷ ©

Tárgy: Re: Jackson Square Vas. Dec. 22, 2013 10:46 pm

Alex & Scarlett

Reménykedtem volna, hogy talán meg tud változni? Ostobaságomra, naivitásomra támaszkodva hoztam meg a döntést, amit lehet, hogy később még megbánok? Egészen biztos, hiszen ép esz ember… vadász ilyet egészen biztos nem csinálna. Az lett volna a leghelyesebb, amit tehettem volna, hogy habozás nélkül elutasítom az ajánlatát, majd pedig sarkon fordulok magam mögött hagyva Őt. Magam mögött hagyva a múltam. Magam mögött hagyva egy darabot belőlem.
Kötődtem hozzá egykor, az érzelmeim, habár próbáltam elnyomni őket magamban, egyre inkább a felszínre jöttek, és akármilyen nehéznek is érzem néha kimutatni, hogy mit is érzek valójában, mellette mégis könnyebb volt.
Tele voltam előítéletekkel vele kapcsolatosan, de aztán szépen lassan ezek csillapodtak, míg végül teljesen megszűntek. Fogalmam sincs, hogy mit láttam benne, olyan megmagyarázhatatlan volt az egész. És kicsit számomra még most is az. Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy Ő mit lát bennem, hiszen elvégre… vadász vagyok. Célom, hogy a fajtája létszámát a minimumra csökkentsem a világon, sőt, ha lenne rá lehetőségem, talán egytől egyik megszabadulnék az összestől, de ezek szerint még ez sem riasztja meg túlságosan. Valljuk be, ő egyszerűbben és gyorsabban tudna velem végezni, mint én vele, ha arra kerülne a sor, neki szinte a kisujját is elég lenne megmozdítania, míg rólam ez nem teljesen mondható el. De… ne is gondoljunk ilyenekre. Szeretném elkerülni az ilyesfajta és ehhez hasonló helyzeteke, szituációkat. Habár amikor kiderült, hogy mit tett a húgommal, sokszor végigpörgött az agyamon, hogy miként kínzom meg, majd ölöm meg, ha arra került volna a sor, hogy végezhetek volna vele, valószínűleg meghátráltam volna. Nem gyávaságból. Sosem féltem vérszívókat gyilkolni. Nem félelemből. Az évek megtanítottak arra, hogy ha félek valamitől, nyivákolok, mint egy kislány, nem leszek könnyebb helyzetben, és igenis, néha az embernek szembe kell nézni a félelmeivel. A gyengeség lett volna az, ami nem engedett volna megtenni a kötelességemet. Ha halott lenne, egy kis részem vele együtt halna. Nem éppen egyszerű a múltunk, talán ezért sem lennék többé kerek egész. Űrt hagyott volna maga után, valami betölthetetlent, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Pozitív, mert végre megbosszulhattam volna, hogy tönkretett mindent, és lényegében teljesesedést érezhettem volna. Viszont negatív, mert… egyszerűen nem lenne. Hiányozna. Lehet, hogy nem egy mintapolgár, sőt, ez egészen biztos. Lehet, hogy vannak nála jobb emberek, lehet, hogy egy aljas, nagyképű vérszívó, de mindezek ellenére… sokat jelent.
Megjegyzésére, mi szerint még mindig a középkorban él, halkan felhorkantam, egy pillanatra, mintha valami mosolyféleség kúszott volna szám sarkába, de amilyen hamar jött, olyan hamar el is ment.
Valóban nem mai „ember”, de ahhoz képest egész jól tartja magát. Vajon az idővel jár, hogy ennyi gonoszságot, ennyi sötétséget magára szedett? Hiszen senki sem így születik… Mindenesetre szerencse vagy nem szerencse, én ezt nem fogom megtapasztalni. Még maximum pár évtized és alulról szagolom az ibolyát.
Éreztem, ahogy megdermed. Fogalmam sincs, mi futhatott át az agyán, hogy mi válthatta ki belőle ezt a reakciót. Az, hogy hozzáértem? Vagy, csak túl gyors volt és ezt még nem kellett volna?

Fogalmam sincs. Valamiféle szeretetre vágyom, azt hiszem. Sorra veszítem el azokat, akik felől akárcsak egy kis szeretetet is kaptam. Először a húgom, aztán apám fordított hátat, aztán anyám halt meg, Alex-et veszítettem el… Jó, lényegében, őt én löktem el magamtól, de megvolt rá az okom. Elég nyomós indok, hogy anno miatta kellett hosszú, hosszú éveken át nélkülöznöm a húgom, most pedig vérszívóként éldegéli napjait. Nem maradt túl sok ember, aki akármilyen érzelmet is mutatna felém. A családom… jó vicc. Olyanom nincs is. Apám már nem tekint őrültnek, de nem szakad meg egyikünk sem, hogy találkozhasson a másikkal vagy, hogy akárcsak fel is hívjuk egymást. A húgom… fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam. Ennyi év után nem is várhatom el, hogy kitörő örömmel érdeklődjön utánam. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de csak reménykedni tudok benne, hogy mindez nem kevés… Ami pedig Alex-et illeti, most lehetőség nyílt arra, hogy talán újrakezdjük a dolgokat. Ezek szerint ő is akarja. Ha nem akarná, csak némán elsétált volna mellettem. De nem tette. Akar tőlem valamit. És én is akarok tőle valamit. Ugyanazt akarjuk egymástól, csak ő szerintem nem fél ettől az egésztől. Nem egy érzelmes fajta, az egyszer biztos. Semmi jelét nem láttam rajta annak, hogy lenne benne egy kis félsz attól, hogy ha esetleg elutasítom. Hisz… elég csettintenie és egy tucat nő ott hever a lábai előtt. Megkapná ő nélkülem is, amire vágyik. De ahogy csak belegondoltam, hogy tőlem akar valamit, a múltunk ellenére még mindig akar tőlem valamit, a gyomrom masszív görcsbe szorult, szinte saját szívem dobogását is hallottam, mert majdhogynem kiszakította a mellkasomat. Erősen uralkodnom kellett magamon, hogy fékezni tudjam magam.
Miután gondolatok sokasága repült át agyamon néhány másodperc alatt, gyorsan inkább fogtam magam és elhúzódtam tőle. Próbáltam valamit kiolvasni az arckifejezéséből, de nem sok minden jött le.
Ujjai végigszántották bőrdzsekimet, majd egy aprócska tincset arrébb söpört arcomból, én pedig a egyenesen igéző kék szemeibe néztem. Ahogy kimondta a nevem, kellemes borzongás futott végig gerincem vonalán, majd minden tagomban. Mindig is imádtam, ahogy kimondja.
Lemerevedve hallgattam szavait, tekintetem ismét elhomályosodott, éreztem, ahogy megint nedvesség gyűlik szemeimbe, de ezúttal boldog voltam. Már nagyon rég éreztem ilyet, talán évekkel ezelőtt. Olyan rég, hogy már el is felejtettem, mikor. De… jó érzés volt. Jó érzés volt újra ilyesmit érezni, nem pedig csak haragot és gyűlöletet.
Fontosnak éreztem magam. Eddigi életem során nem sokszor fordult elő velem, hogy így éreztem, de most igen. Azt mondta, nem tud elengedni. És az erőfeszítései arra utaltak – legalábbis számomra -, hogy nem is nagyon akar. Ez melegséggel töltötte el minden porcikámat. Felemelő volt.
Aprót szipogtam, ahogy kérdésemre válaszolt.
-Még azoknak is, akik olya sok szenvedést okoztak egymásnak – javítottam ki, mert szerintem így helyesebb a mondat. Tudtam, hogy ő is magunkra utalt, de feleslegesnek éreztem kertelni.
Lehajtottam a fejem, halványan elmosolyodtam, majd tekintetemet az övébe fúrtam.
-Együtt – suttogtam halkan. Mindenkinek van esélye a boldogságra. Ebben igaza volt. Szóval nekünk is van… együtt. Boldog akartam lenni vele. Vele akartam boldog lenni. Amennyi mindenen keresztül mentünk, megérdemeljük már, hogy egy kis jó is történjen velünk. –Persze, ha te is így gondolod – egészítettem ki gyorsan magamat egy halovány mosoly kíséretében. Tekintetemet egy fél pillanatra sem vettem le arcáról. Minden egyes rezdülését figyeltem, próbáltam minél több mindent megtudni. Próbáltam a maszk mögé látni…

×× words: 1025 ;; notes: bocsánat a csúszásért ×× zene: ez ××

Tárgy: Re: Jackson Square Szer. Dec. 11, 2013 4:33 pm

Scarlett

Legyőztem.
Sikerült megtörnöm őt, magam alá vonni. A lelkem nagy részében elöntött engem a büszkeség, az öntudat, hogy nem vesztem el teljesen. De ott lapult, valahol mélyen a szeretet. A szerelmes énem, ki képtelen volt eltemetni Scarlett-et. Pedig muszáj lenne, hisz ha törődök vele, ha érzek iránta, az semelyikünknek se jó. Mindkettőnk halálra lenne csak ítélve. Nem szabadna így vélekednem róla, mert ha megtudják a gyenge pontomat, akkor sebezhetővé válok az ellenségeim számára. És abból bőven akad, az idők során jó sok embert állítottam magam ellen. Persze New Orleans-ban nem bánthatnak engem, hisz Marcel egyik leghűségesebb embere vagyok, és ő itt aki "uralja" a dolgokat. Bár nem tudom, hogy milyen szemmel méricskélne engem, ha meg tudná, hogy bármit feláldoznék egy halandó, vámpírvadász szerelme miatt. Sajnos ezt az érzést nem tudtam maradásra bírni. Jó.. nyilvánvalóan igen, de ahhoz minden megszűnne. Nem éreznék semmit se, pár évig éltem így, és nem szívesen emlékezek vissza azokra az évekre. Így is eléggé elmeháborodott vagyok, az még csak rá tenne egy lapáttal.
- Még mindig a középkorban élek. Megszokhattad volna már tőlem. - nem törődően megvontam a vállamat, és kíváncsi tekintetemet az övébe fúrtam. "Válaszolj már!" ~ üvöltöttem magamban, és nem bírtam elhallgattatni ezt a maró érzést. Rettegtem a csalódástól. Gyáva voltam, egy félénk kis bárány ki világgá rohanna. Tartottam a választól, hisz már percek teltek el mégis csak kérdésekkel tudott engem illetni. Feleletektől pedig nem..
Szótlanul a mellkasomra döntötte a fejét, és hirtelen lefagyott bennem a vér is. Az egész arcom megkeményedett, s képtelen voltam a cselekvésre. Ez.. most mit akar jelenteni? Világ életemben nem voltam az a romantikus alkat, csak úgy jöttek a nők, anélkül, hogy a kisujjamat felemeltem volna. Most szánakozott rajtam, vagy beadta a derekát? Piros kis ajkait miért nem tudta nagyra nyitni?
És egy újabb kérdés, melytől a remény halottnak hitt szívemben elkezdett haloványan pislogni. Ujjaim felkúsztak piros bőrdzsekijén, és egy apró tincset arrébb simítottam az arcából. - Scarlett.. - hörögtem nevét. - Sokkal jobbat érdemelsz te nálam, de valami miatt nem tudlak elengedni. - adtam meg magam. Egy undorítóan nyálas alakká váltam. De az évszázadok során mindvégig éreztem, hogy valami hiányzik, ami miatt nem teljes az életem. S pár évvel ezelőtt jöttem rá, hogy amit eddig oly buzgóan kerestem az nem egy tárgy, hanem egy személy. És ő nem más, mint aki előttem állt.
- Kérdésedre felelve pedig úgy gondolom.. mindenkinek van esélye a boldogságra. Még azoknak is, akik oly sokat szenvedtek. - utaltam itt magunkra. Jó, az ő szenvedését gyakorlatilag én okoztam, de itt az ideje, hogy előtérbe helyezzük az érzelmeinket. Hisz még a vak is látja, hogy ami köztünk van, az különleges.

▽▽▽

▷ 435 ▷ - ▷ elnézést a késésért ▷ ©

Tárgy: Re: Jackson Square Hétf. Dec. 02, 2013 1:32 am

Alex & Scarlett

Az lett volna a legésszerűbb, ha szinte reflexből eltolom magamtól és nem hagyom, hogy megtegye. Az eszemre kellett volna hallgatnom. Akkor most nem lenne ez... Nem lenne bennem az az érzés, ami anno nagy csalódáshoz vezetett.
Amíg távol voltunk egymástól, addig nem volt ilyesfajta gondom. Nem találkoztunk, nem kerestük egymást, nem őrjített meg ez az érzés. Legalábbis nem ennyire. Jártam a magam útját, úgy viselkedtem, ahogy egy vadászhoz méltó és nem kegyelmeztem a vérszívóknak. Erősnek képzeltem magam és az is voltam. Nem volt semmi és senki, ami vagy aki elgyengít, nem mutatkoztam sebezhetőnek. Mindig is erre törekedtem. Egy falat emeltem magam köré, amit csak azoknak engedtem lebontani, akikről úgy véltem, hogy nem használnák ki a pillanatnyi gyengeségeimet. Egykor Alex is ebbe a csoportba tartozott, habár nem akartam közel engedni magamhoz a fajtájával kapcsolatos előítéleteim miatt. Utáltam azt, ami, de végül megadtam magam a szívemnek. Most is közel álltam ehhez és tudtam, hogy nem fogok tudni sokáig ellenkezni, ha így folytatja.
Furcsa, tőlem kissé távol eső dolgokat hozott ki belőlem ez a férfi. Akármennyire is nem vagyok egy érzelgős, érzelmes típus, ő még ezen is változtatni tudott, bármennyire is próbáltam elzárkózni ez elől az érzelem elől.
Jól esett a közelsége, ajkának csodás íze pedig csak hab volt a tortán. Azt éreztem, hogy talán fontos vagyok végre valakinek. Hogy talán fontos vagyok neki. Nem tudom, hogy mi járt a fejében, miközben a szavak elhagyták a száját, lehet, hogy csak hamis gondolatokat akart bennem kelteni, de mindenesetre sikerült neki. Olyan dolgot éreztetett velem, amire már rég nem volt példa az életemben, ami már nagyon hiányzott, hisz... egyedül voltam nagyon sokáig. Nem volt mellettem senki, aki közeledett volna felém, maximum kivillanó szemfogakkal közeledő piócák, de az más kategória. Az cseppet sem kellemes. Ellenben ez, ami az elmúlt percekben történt kettőnk között nagyon is az volt.
Tudtam, hogy képes lennék újra szeretni. Bár, ez hülyeség, hiszen sosem múltak el teljesen azok az érzelmek, amiket régen tápláltam felé. Undorodtam tőle azért, amit tett, de az a kis szikra valamilyen szinten mindig is ott leledzett bennem. Most pedig... éreztem, ahogy egyre jobban kinövi magát és kezdi átjárni a szívemet.
Forró könnycsepp csurgott végig az arcomon, mire hirtelen félrekaptam a fejem majd letöröltem a lecsurgott nedvet. Gyengének éreztem magam.

Sebezhetőnek, támadhatónak. Próbáltam megerősíteni magam belülről, de nehezebben ment, mint gondoltam. Ez a férfi egyszerűen… megőrjített. Nem gondoltam volna, hogy a múlt után ismét ilyen erősen képes lesz kiváltani ezeket az érzéseket, de… valahogy mégis sikerült neki. A vele szemben lévő naivitásom is lehetséges oka ennek, mert hinni akartam, hogy bízhatok benne ismét. Kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy megváltozna értem. Ha akarna találhatna nálam sokkal jobbat is. Egy olyat, aki a fajtájából való. Egy sokkal inkább hozzávalót, akivel nem lenne olyan múltja, ami talán akadályt jelent a továbbiakban.
Csitítgatott, mint aki épp törődést akar éreztetni a másikkal, de lehetett benne érezni valami hamiskásat. Annyira nem volt hozzá illő ez a dolog. Azok után, amit megtudtam róla, nem ez a kép társult az arcához. Nem tudtam elképzelni ilyennek. Lehet, hogy csak valami színjáték egy részlete volt, de mindenesetre hatásos. Látásom is kitisztult, immáron nem homályosította el a képet könnycseppek gyülekezete.
Idő, idő, idő… Fránya egy dolog. Telik, múlik, elmegy, vissza nem pörgethető. Igen, időre van szükségem, de azt hiszem, képes lennék újra szeretni. Vagy azért is nem mutattam be az öklömnek, mert a jelen pillanatban is szeretem? Azt hiszem, az ember nem szokta olyan alakoknak hagyni, hogy megcsókolják, akik iránt semmit sem éreznek. Vagy igen? Ha igen is, akkor az nem én vagyok. Az nem az én stílusom.
Kénytelen voltam szemeibe nézni, ahogy felemelte államat. Egy pillanatra elvesztem tengerkék tekintetében, aztán lassan tudatosultak bennem a szavak, amik éppen néhány másodperce hagyták el ajkait.
-A királynőd? – kérdeztem értetlenül pislogva. Nem egészen értettem, hogy ezt hogy gondolta. Minden nőnek ezzel a szöveggel jön? Gondolom sokat sikerült ágyba kísérnie már hasonló dumával.
Igent kell mondanom? Semmit sem kell mondanom. Az, hogy szabad akaratomból fogok megint hülyeséget csinálni, az már más kategória. Éreztem egy kis türelmetlenséget a hangjában, de nem lepett meg. A fajtája sosem tartozott a legtürelmesebb lények közé.
Végiggondoltam, hogy mi lehet ennek a folytatása: ha nemet mondok, akkor elveszítem. Úgy hiszem, örökre. Hiányozna, az biztos. Nem akarom megint eltolni magamtól. Egyszer már otthagytam, akkor meg is volt rá az okom. Most is tudnék a múltra hivatkozni, valamint a húgomra is, és azt is tudom, hogy a legtöbben az eszükre hallgatnának és már itt sem lennének, de… nekem ez nem menne. Ha igent mondok, akkor vagy működni fog a dolog, vagy nem. Féltem utóbbitól, de mégis valamivel több esélyt láttam rá. Különbözünk, nem vagyunk egyformák, de egyikünk sem egy nyugodt természet, az egyszer biztos. Ha külön is válnának útjaink ismét, nekem nem tartana sokáig, hiszen pár évtizedem lenne maximum, ő meg… biztos találna magának mást.
Némán fürkésztem arcát rövid ideig, majd ugyanúgy, szótlanul fejemet lassan mellkasára hajtottam és lehunytam szemeimet. Mélyeket lélegeztem és azon gondolkodtam, vajon helyes-e, amit csinálok…
-Miért teszed ezt velem? – emeltem rá tekintetemet, majd egy lemondó sóhajt hallattam. Ez amolyan „te győztél” sóhaj volt. Igen, azt hiszem, nyert…

×× words: 839 ;; notes: bocsánat, nagyon gyenge lett :\\ ×× zene: mjuziiiik ××

Tárgy: Re: Jackson Square Szer. Nov. 27, 2013 8:02 pm

Scarlett

Másodperceken múlott az igazság kiderítése. E pár pillanat alatt szinte az összes átélt eseményünk villant át lelki szemeim előtt. A jó, s rossz emlékek egyaránt. Megőrjít. Csak döntsön már végre..
És nem állított le. Nem tolt el magától, nem ismertem meg közelebbről az öklét, hanem viszonozta. Óóó, hát az Égiek meghallgatták dicsőítő, szent beszédemet.
Hmm.. Scarlett furcsa dolgokat hoz ki belőlem, ezt már most beláttam. Igaz, csak pár másodperc volt az egész, de rögvest bearanyozta szürkének induló napomat. Egy ismert halovány érzés kerített hatalmába, melyet már rég nem éreztem. A törődést.
Bármennyire is kegyetlennek mutatkozunk, bármennyire is eltaszítjuk magunktól a szeretteinket, s a gyilkolásázásban lelünk örömre, nekünk is szükségünk van erre. Hisz mindenki egyenlőnek született. És akaratlanul is felcsengett bennem a francia forradalom jelszava: Liberité, Égalité, Fraternité. Ott üvöltöttük vadul a fiatal srácokkal Párizs utcáin. Némelyiknek még az álla sem pelyhedzett, mégis kezébe vette az otthon talált alkalmasnak tűnő eszközt, s gyermeki lelkesedéstől ittasan Robespierre hadseregébe vonult. Mily szép időket éltünk át akkoriban..
- Shh.. - súgtam, kezemet az arcára téve. Csitítgattam, és simogattam, akárcsak egy érző lélek. De kit akartam átverni? Még Scarlett kedvéért se tudnék teljesen megváltozni, bármennyire is szeretném. Egyszer megpróbáltuk, de akkor sem sikerült. Évszázadokon keresztül élek egy fajta életmódot, és avval nem tudnék felhagyni, még a szerelem - ha létezik egyáltalán ilyen szó - sem tud visszatartani engem. De amiről nem tud.. az nem fáj neki.
- Megértem, ha időre van szükséged. De csak egyetlenegy esélyért esedezek. - szívtam be mélyen ismerős samponjának az illatát. Egy apró mosoly jelent meg az ajkaim szélén.
- Lehetnél a királynőm. - állára siklott az ujjam, és felemeltem fejét, hogy szemeibe véshessem a tekintetemet. - Egyszerűen igent kell mondanod. - nos, ennyi időt adtam neki. Nem fogok rá órákon, esetleg napokon át várakozni. Nem a türelmességemről vagyok híres, tehát, ha ezt a full extrás csomagot akarja, akkor ideje döntenie. Hisz nem kevesen várnak térden könyörögve az ajtóm előtt..

▽▽▽

▷ 317 ▷ nem volt ▷ bocsiii ▷ ©

Tárgy: Re: Jackson Square Csüt. Nov. 21, 2013 1:44 am

Alex & Scarlett

Nem értettem, hogy miért kivételeztem vele. Annyira egyszerűen a mellkasába szúrhattam volna egy rohadt karót, de valami mégsem engedte. Motoszkált bennem valami, amikor csak megfordult ez a fejemben. Valami, ami visszatartott. Valami, ami azt súgta, egyszer még megbánom, ha megteszem. Annyira haragudtam rá, hogy egy darabig még a saját belső hangomnak is képes lettem volna ellent mondani, de aztán be kellett látnom, hogy képtelen vagyok megtenni. Ha más tette volna ugyanezt, már rég cselekedtem volna. De ő... más volt. Egy rohadék volt, de mégsem tudtam neki ártani. Akármennyire is utáltam a fajtáját, akármennyire is utáltam, hogy egy vérszívó, akármennyire is bosszút akartam állni, nem tudtam. Ez... gyengeség. Gyenge vagyok. Vele szemben gyenge vagyok. Nem akarok az lenni, nem direkt csinálom, csak úgy... jön. Olyan, mint a teljes megsemmisülés. Képtelen vagyok megölni egy vámpírt, mert a szívemre hallgatok. Az eszem azt diktálja, hogy most, amíg lehetőségem van rá, addig tegyem meg, de a szívem azt súgja, ne tegyem, mert igazából én sem ezt akarom. De akkor mit akarok? Azt hiszem pont ezt a közelséget, ami most kettőnk között van.
Hallgatván szavait ráeszméltem, hogy igaza van. Ezer lehetőséget szalasztottam el. Volt rá logikus magyarázat természetesen, de olyan... ijesztő volt. Ijesztő, hogy ennyi idő után és a tettei után még ilyen hatást váltott ki belőlem. Én még... soha nem éreztem hasonlót. Már megéltem huszonkilenc évet, de annyira elzárkóztam minden és mindenki elől, hogy még sosem volt alkalmam ehhez hasonló érzelmeket tapasztalni. A húgom keresésével voltam elfoglalva, nem pedig azzal, hogy találjak magam mellé valakit. Az... nem volt fontos. Valahogy nem is nagyon érdekelt. Aztán találkoztam csak vele. Nem hagyta magát lekoptatni. Én pedig vakon bíztam benne. Akkor is a szívemre hallgattam. Hiba volt. Most ismét elkövetném ugyanazt a hibát a saját gyengeségem miatt? Egyelőre nagyon úgy tűnik...
-Hát, Emma nem lenne feldobva, ha belefutna a holttestedbe. Elvégre is ti... gondolom igen közeli kapcsolatba kerültetek, nem? - képtelen voltam kimondani, amit gondoltam, ezért próbáltam valami "kerülő választ" adni neki. Nyilvánvaló volt, hogy az évek alatt volt köztük... ez meg az. Nem akartam jelét adni annak, hogy ez igenis bánt, de kezdtem egyre kevésbé kontrollálni önmagam.
Mindig is erős nőnek hittem magam, de ezek szerint mégsem lennék az? Egy férfi... egy vámpír ha ezt váltja ki belőlem, az vajon helyénvaló? Vadász vagyok, szóval a válaszom legkevésbé sem. De emellett egy nő is, aki szeretett valakit, csalódott benne és most szinte csak pár centire volt attól a férfitól, aki valaha sokat jelentett neki. Vagy talán még most is...
Kínos csend váltotta fel társalgásunkat, amit jobbára arcának fürkészésével töltöttem. Egyszerű kérdést tettem fel, egyszerű választ vártam rá. Csak egy szimpla magyarázatot. Ehelyett éreztem, ahogy keze egyre feljebb vándorol, mígnem arcomat kezdte hüvelykujjával cirógatni. Nem ilyesfajta... magyarázatra számítottam. Sokkal inkább szavakra. Azokat jobban is tudtam volna kezelni.
Simogatására arcom ellágyult, eddigi komoly vonásaimat valami sokkal finomabb vette föl és így meredtem tengerkék szemeibe. Másik kezével derekamat karolta át és egészen közel húzott magához, mire légzésem összevisszává és akadozóvá vált. Próbáltam ellenállni, kezeimet megtámasztottam a vállán, de nem, hogy távolabb került volna tőlem, annál inkább közeledett.
Kérdésén szinte gondolkodnom sem kellett. Mindig is megvolt a véleményem, hogy miért küldte a levelet, de az egy cseppet sem volt... romantikus.

-Mert szereted nézni az emberek szenvedését... - válaszoltam tömören. Szinte suttogtam a szavakat, én is alig hallottam a saját hangom, de biztos voltam benne, hogy ő felismer minden egyes szót.
Olyan... más volt. Az egója nem verte ki a biztosítékot kivételesen, kezdett hasonlítani egy emberi lényhez, habár a legkevésbé sem mondható emberinek egy vámpír. Vagy... ez is csak valami átverés? Egy álca? Egy újabb trükk? És mi van a szavakkal? Hazudna azzal kapcsolatban, hogy hiányoztam neki? Kinéztem volna belőle, de szerettem volna azt hinni, hogy őszinte. Nehéz volt neki hinni a múltbéli tettei után, azután a folytonos titkolózás után, de azt hiszem... elhittem, amit mondott.
Mikor kinyögte végre, hogy mit is akar, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Miért akar tőlem második esélyt? Miért tőlem akar második esélyt? Annyi mindenkit megkaphatna. Szinte csak csettintenie kéne és a lába előtt heverne a női populáció kilencven százaléka, ha nem több.
Megriadtam, ahogy közelített felém, de nem tudtam hova menekülni előle. A szívem nem is hagyta volna, de az eszem azt kívánta, hogy keverjek le neki egyet és hagyjam itt a fenébe. De... nem akartam. Hiányzott. Akármi is történt, hiányzott.
Ahogy ajkai hozzáértek az enyémekhez, lehunytam szemem és mindent kizártam. Olyan régen már annak, hogy ajkai íze édes mámorba kergetett, de most megint megtörtént. Kezeim továbbra is vállain pihentek, szemhéjaim lehunyva fedték kékes íriszeimet, és eszem ágában sem volt megszakítani a pillanatot még egy darabig. Már... vágytam erre. Már vágytam rá.
Finoman elhúzódtam és kinyitottam szemeimet. Arcát fürkésztem, hátha le tudok róla olvasni valamit, de a korábbi szavai jelen pillanatban jobban foglalkoztattak. "Egy újabb esélyt akarok." Nem vagyok az az érzelgős típus, de a sírás határán éreztem magam. Tagjaim remegtek és egy árva hang nem jött ki a torkomon. Magamban felvetettem a lehetséges opciókat, mi szerint; mi lesz, ha adok neki egy újabb esélyt, avagy mi, ha nem? Ha nem, akkor valószínűleg vagy még inkább megkeseríti az életem, vagy pedig közös utunk végleg véget ér. Ezt... én sem akarhattam komolyan. Ha a józan paraszti eszemre hallgattam volna, akkor azonnal rávágtam volna egy nemleges választ. Na de mi van, ha naivan bízok benne? Mi van, ha reménykedni merek egy kicsit is abban, hogy nem ver át újra? Hát... vagy őszinte játékot játszunk ezek után, vagy megint kezdődik a titkolózás. Csak, hogy nekem már végleg elegem volt a titkokból...
-Azok után bízzak benned, amit tettél? - kérdeztem elcsukó hangon. Szemeim elfátyolosodtak az összegyűlt könnyektől, amiket az okozott, hogy tudtam, ismét bele fogok esni abba a hibába, amibe nem kéne. Annyiszor emlékeztettem magam, hogy nem szabad megtennem, de minél jobban ellent akartam állni, annál nagyobb volt rá a kísértés.
Lehet, hogy ha most belemegyek ebbe az egészbe, akkor ki fogja használni a helyzetet. Ki fogja használni, hogy vagyok olyan vak és idióta, hogy megbocsájtsak neki. Meg kéne tanulnom már egyszer nemet mondani a szívemnek. De olyan sokáig zártam el a külvilág elől, olyan sokáig... nem használtam...

×× words: 1008 ;; notes: ezt hallgattam közben *.* ××

Tárgy: Re: Jackson Square Szer. Nov. 20, 2013 5:53 pm

Scar && Alex

Már sokszor kérdeztem magamtól ugyanazt az átkozott kérdést, ahogyan most is. "Mi van ebben a nőben, ami annyira vonz engem?" Hisz csak egy halandóról van szó, az isten szerelmére! Egy sima halandó, ki évtizedek múlva már alulról fogja szagolni az ibolyát. Meggyengít. A közelében úgy cselekszem, ahogyan még sose. Nem a kínzáson jár hibbant agyam, hanem, hogy hogyan tudnám megszerezni magamnak. Olyan helyzetben vagyok, mint egy kisgyerek. Elvették a játékomat, és most bármit megteszek annak érdekében, hogy visszakapjam. Csak az én esetemben nem elvették tulajdonomat, hanem maga a Tulajdon menekült el tőlem. De nem érdekel.. nekem akkor is kell. Bármibe is kerüljön!
- Akkor mégis mire vársz? - duruzsoltam a fülébe, és még mindig nem engedtem el, s nem léptem arrébb. - Már ezer lehetőséget elszalasztottál. Mi tart vissza? Miért nem vetsz véget az életemnek? - hajoltam egy kicsit hátrébb, hogy jobban tudjam az arcát tanulmányozni. De hiába. Alig tudok valamit kiolvasni belőle, ez a nő rendkívül rafinált, az ő eszén egyáltalán nem tudtam átjárni.
Nem válaszolt semmit, és úgy véltem, hogy ez most nem a legjobb időpont, hogy egy újabb gúnyos megjegyzéssel bombázzam őt. Vártam, míg a teljes némaság, s nyugalom ránk nem telepedett.

Szívének zavarodott ütemére koncentráltam, és legbelül - nem mutattam ki - a büszkeség érzése fogott el. Kérdésén pár másodpercig töprengtem a hatás kedvéért, és kezem, mely vállán pihent felsiklott egészen az arcáig. Hüvelykujjammal simogattam selymes bőrét, míg másik kezemet dereka köré fontam, majd magamhoz vontam. Úgy egy-másfél fejjel lehetett nálam alacsonyabb, de ha jól emlékszem lapos sarkúban jelent meg.
- Ennyire nem egyértelmű? - kérdésére kérdéssel feleltem vissza. A falra szoktam ezektől mászni, s most én is ugyanezt teszem valaki mással. - Szerinted miért küldtem azt a levelet? - nyaltam meg az alsó ajkamat, és ha külső szemlélőként lettem volna jelen, tuti tökön rúgtam volna magamat, amiért ekkora papucsként viselkedek. - Nem vagyok egy romantikus típus, ahogyan a szavak embere se. Hiányzott a jelenléted, Scarlett. - nyögtem ki végül, és éreztem, ahogy az egóm a béka segge alatt volt. A tudatalattim kihasználta a helyzetet, s gúnyt űzött belőlem: "Brávó Alex! Sikerült egy komplett idiótát magadból csinálni, s mindezt egy halandó vámpírvadász (!!!) nő kedvéért."
- Egy újabb esélyt akarok. Semmi mást. - közöltem, miközben egyre közelebb hajoltam arcához. Végül is, ahogyan a latin közmondás szól: carpe diem, avagy élj a mának, hagytam, hogy szám az ő bársonyos ajkainak nyomódjon. Évek óta nem élvezhettem ezt a mennyei csodát, minden egyes tized-, század-, sőt ezredmásodpercet ki kellett élveznem, mert lehet, hogy ez az utolsó lélegzetvételem. Na jó ez túlzás, simán el tudnék menekülni, élve. Csak a becsületemnek lenne annyi.
Két utat látok magam előtt. Vagy hidegen hagyja őt a próbálkozásaim, és visszatérhetek a régi önmagamhoz, s önfeledten mészárlok le ártatlan embereket. Vagy nem tud ellenállni bájos énemnek, és megkapom azt, amire már évek óta áhítozok. Őt. És természetesen mellette még mindig fogom űzni a kis hobbimat..

Tárgy: Re: Jackson Square Hétf. Nov. 18, 2013 4:27 pm

Alex & Scarlett

Fogalmam sincs, hogy miért nem tudott végre leakadni rólam. Ennyire élvezte, hogy árthat nekem? Ennyire élvezte nézni a szenvedésem? Mert ez az egyetlen ésszerű ok, ami elsőnek beugrik. Ha játszadozni akar, keressen mást. Belefáradtam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer belefáradok. Évekig küzdöttem, évekig harcoltam, de… elfáradtam. Nem volt segítségem, nem támaszkodhattam senkire. Sokaknak megadatik, hogy mellettük van valaki, aki támogatja őket, de én nem voltam ilyen szerencsés. Egyedül csináltam végig. Menet közben pedig olyan hibát vétettem, amit soha többet nem akarok. Megbíztam benne. Többet nem akarok olyan hibát elkövetni, aminek egyszer már megittam a levét. Azóta… mindenkiben valahogy nehezebben bízom meg. Senkit sem engedek közel magamhoz. Sokkal… óvatosabb vagyok. Elővigyázatosabb. Ki tudja, hány hozzá hasonló alak mászkál szabadon a világon… Nem kell ahhoz vámpírnak lenni feltétlen, hogy egy rohadék legyél. Emberből is van pár ilyen. Sajnos túlságosan sok is.
Közös nem túl hosszú, de annál bonyolultabb múltunknak köszönhető talán, hogy nem fogadtam kitörő örömmel a közeledését. Mégis… mit kellett volna tennem? A nyakába ugrani? Vagy két lábon járó vértasakként viselkedni? Nem, azt végképp nem.
Túl sok minden kavargott bennem vele kapcsolatban. Annyi… indulat szabadult fel bennem, amikor a közelemben volt. Annyi… fájdalmat és szenvedést okozott.
Amikor elrabolta a testvéremet, már abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz könnyű a folytatás. Lehet, hogy csak egy perccel kellett volna később akkor és ott lennünk és most valahol teljesen átlagos életet élnénk. De nem így lett. Ennek köszönhetően pedig minden megváltozott. Rengeteg nehéz pillanatot okozott a családomnak, amiért még mindig nem fizetett meg. De fizetnie kell! Egy évtizedes szenvedést nem lehet csak úgy hagyni… Valamilyen formában biztos, hogy megkapja, ami kijár neki. Annyi könny, annyi zokogás nem maradhat annyiban. Valaki felelős érte. Ez a valaki pedig Alex. Minden az ő hibája. Miatta ment tönkre az életünk, ezt pedig idióta lennék szó… vagy tett nélkül hagyni.
-Akkor melegíts be mással – vetettem oda egyszerűen neki, miközben megvontam a vállam.
Nem csak a dühöm miatt nem akartam látni, nem csak a vele kapcsolatos emlékeim törtek felszínre, ha a közelben volt. Minden, ami az elmúlt tíz évben történt. Hisz… minden miatta volt.

Ha másik vámpírba botlottam volna az este folyamán, akkor valószínűleg már egy karó díszelegne a drága „jószág” mellkasában. Nem tűröm meg magam mellett az ilyen lényeket, de vele már akkor is más volt a helyzet, amikor először találkoztunk. Persze, ebbe nem kéne belemenni. Nagyon nem… Az a sok minden csak… elgyengítene.
A legjobban csak az fáj, hogy a húgomból is egy ilyen szörnyeteget kreált. A testvérem is egy vérszívó pióca lett. De… mégis a testvérem. Hiába nem az a lány, akit elragadtak anno mellőlem, hiába változott meg… változott át, hiába történt mindez… mégis csak az egy szem húgom. Hiányzott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban fogok rátalálni, hogy így kell látnom, de legnagyobb félelmem beigazolódott. Már nem emberi… Mégis milyen vadász az, aki nem végez egy ilyen teremtménnyel?! Gyenge lennék? Elfogult? Azt hiszem, csak az érzelmeim vezérelnek, akármennyire is ellen akarok ennek az egésznek állni.
A pofon a meglepetés erejével hatott, legalábbis tekintetéből ezt szűrtem le. Úgy tűnt, sikerült meglepnem ezzel a lépéssel. Természetesen számítottam valami „kedves” gesztura viszonzásképpen tőle. Mikor hátam a falnak csapódott halkan felnyögtem. Arcomat oldalra fordítottam, ahogy hozzám ért. Rég érintett meg akárki is…
-Az exedet sem, aki vadász és minden pillanatban azon gondolkodik, hogy mégis hogyan bosszulhatná meg, hogy tönkretetted az életét - nevettem fel ironikusan, miközben szemeibe meredtem. Nem kerülte el figyelmemet, hogy tekintete ide-oda ugrált a szemem és ajkam között. Én sem tudtam tartani ezek után a szemkontaktust… Akarva akaratlanul lejjebb tévedt pillantásom, ami miatt dühös is voltam magamra.
Figyeltem, ahogy arca egyik pillanatról a másikra változott meg. Fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de talán jobb is.
Kérdésére felvontam egyik szemöldökömet és tengerkék íriszeibe fúrtam tekintetem. Nem szerettem hazudni, nem is nagyon volt szokásom. Egy darabig ízlelgettem szavait, de nem vágtam rá közvetlen semmit. Letagadhatom az érzéseimet, de attól változni nem fognak.
-Sosem tartozott a kémia a kedvenceim közé – válaszoltam egy laza féloldalas mosollyal, majd arcom komollyá változott. – Mit akarsz? – suttogtam szinte alig hallhatóan a szavakat. Vajon ez is valami kis játékának a része? Mert… nem szeretek olyan játékokat játszani, amiben veszítek. Nagyon nem…

×× words: 689 ;; notes: - ××

Tárgy: Re: Jackson Square Vas. Nov. 17, 2013 9:51 pm

Scar && Alex

Egy cseppet sem változott az évek során. Akkoriban is egy nagyon erős akaratú, makacs, határozott nő volt. Csak, hogy én már több, mint egy évtizede kiszúrtam őt a húgával együtt. Miért pont őket? Ezt már sokan kérdezték, egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Az áldozataimnak is ugyanevvel a válasszal szolgáltam. Ebben az istenverte világban az ember sehol sincs biztonságában, még a tulajdon házában sem. Bár, ha halandó lakta, akkor még viszonylag oltalmazza a természetfelettiekkel szemben, de amint kidugja az orrát a védelmet nyújtó otthonból, akkor már ki van téve a különböző vadállatok fenyegetésének.
Ahogy észrevettem, a kedvenc szöszim nem igazán fogadta szívélyesen a közelségemet. Akkoriban is elég nehéz volt meghódítanom a szívét, ráadásul azok után, amiken átestünk, nem hiszem, hogy egy ideig a Top 5 listájában fogok szerepelni.
- Kedvesem, az este még nem is kezdődött el. Ez csak a bemelegítés. - ismét a zsebembe dugtam a kezemet, ha már nem engedi meg, hogy átkaroljam. Rég voltam ilyen kedves.. nem. Nem evvel a szóval tudnám magamat jellemezni.

Akkor legyen mondjuk.. türelmes. Igen. Ha nem róla lenne szó, már rég kitéptem volna a szívét, vagy rosszabb..
A legnagyobb meglepetésemre lekevert nekem egy jókora pofont. Nem szoktak hirtelen érni a dolgok, mindig számítok rájuk. De erre.. nem. Elképedve meredtem tengerkék színű íriszeibe, majd egyik másodpercről a másikra a közeli falnak préseltem vékony, ám rendkívül erős testét. - Drága Scarlett, hát sosem tanulsz a hibáidból? - simítottam végig az arcán az ujjbegyemmel. - Este nem igazán illik felhergelni egy vámpírt, főleg, ha egyedül vagy. - súgtam egész közel hajolva az ajkához. Hol azt, hol pedig a szemeit fürkésztem pillantásommal. Egyszerűen nem bírtam betelni a látvánnyal, ami elém tárult.
- De inkább kihagynám az előbbit. Az nem igazán az én ízvilágom. - egy röpke másodpercre egy lehengerlő félmosoly kúszott fel az arcomra, s rögvest fel is váltotta a ridegség. Ha valahol egy eltévedt lélek itt kóvályog, biztosan azt gondolhatja, hogy egy szerelmes pár vagyunk, kikre igazán rászorulna egy szoba. Mondjuk ennek az ajánlatnak nem is mondanék nemet..
- Bevallom, átestem a ló túloldalára, de kettőnk közt maradva.. Tényleg nem érzed? Ezt a tagadhatatlan kémiát köztünk? - alig voltam pár centire tőle, és már most készen álltam egy újabb pofonhoz. De előre szólok.. nem hiszem, hogy utána vissza tudnám már magam fogni.

Tárgy: Re: Jackson Square Szomb. Nov. 16, 2013 2:56 pm

Alex & Scarlett

Legszívesebben talán örökre elkerültem volna a személyt, akibe a véltetlen folytán belebotlottam a mai este. Vagy talán... nem is volt olyan véletlen? Hiszen akkor honnan tudta volna, hogy pont akkor érek pont ahhoz a sarokhoz? Követett? Figyelt? Nem tudom, de egy ilyen alakból bármit kinézek... Bármit, ami ehhez hasonló tett. Nem épp a legtisztességesebb figurák közé tartozik, ezt már sikerült bebizonyítania. Hisz ki nevezne egy olyan embert tisztességesnek, aki a másik bizalmába férkőzik és titkolózik előtte? Minden hazugság volt abból, ami régen kettőnk között volt. Legalábbis sokszor megfordul ez a fejemben. Átvert, becsapott. Én hülye pedig vakon bíztam benne. Elvakult voltam, mert szerettem. Nem érdekelt, hogy miféle lény, nem érdekelt, hogy ő is egy közülük. A rózsaszín felhő elködösített mindent, én pedig nem vettem észre semmit. Annyiszor közel voltam már ahhoz, hogy megcsípjem a húgom elrablóját, de valahogy mindig sikerült meglógnia. Én... bíztam benne.
Amikor mindenre fényderült, akkor sokszor elképzeltem a halálát. Rengeteg verzió lepörgött a lelki szemeim előtt, de még mindig életben van. Senki sem gyűlöli annyira, hogy végre elvegyék tőle azt a nyomorult kis életét? Nem érdemli meg. Legelső gondolatom, mikor kiderült, hogy nála van a húgom, az volt, hogy én magam fosztom meg az életre való jogosultságától, de... nem voltam rá képes. Gyengeségből? Vagy csak hirtelen felindulás volt bennem ez az egész gyilkolási vágy? Fogalmam sincs, de egyik szemem sír, hogy életben van, a másik pedig nevet. Elvégre is... kit szidnék most magamban, ha halott lenne?
Megjegyzésére, amit nyugodtan mellőzhetett volna, emlékképek villantak be múltunkból, amik elől szívem szerint menekültem volna. Nem akartam semmire emlékezni abból, ki akartam verni a fejemből. Hisz... az már elmúlt. Már vége. Lezártam és nem is akartam feltépni a sebeket. Nem akartam, hogy az emlékek esetlegesen elgyengítsenek akárcsak egy pillanatra is.
-Szerencsére az már a múlté - jegyzetem meg mellékesen egy ironikus mosoly kíséretében.

Figyeltem, ahogy arca egyik pillanatról a másikra elsötétül, valamint fajtájára jellemző vérerek jelennek meg rajta. Arcom hirtelen megkeményedett, kezem ökölbe szorult és egy lépést hátráltam. Ez amolyan... reflex. Ha kéznél lett volna egy karó, nem haboztam volna használni, az biztos, de tudtam, hogy nem fog bántani. Legalábbis éreztem. Bár... mi akadályozta volna meg? Semmi. Ha nagyon akart volna, simán megtehette volna. Hisz... vámpír.
Mikor lazán elsétáltam mellette, nem gondoltam volna, hogy utánam ered. Reméltem, hogy Isten hírével megy tovább a saját dolgára, de nem volt sajnos ekkora szerencsém. Éreztem, hogy egyik keze vállamon landol, mire felvont szemöldökkel néztem rá, majd könnyed mozdulattal lesöpörtem a legkevésbé sem odavaló kezét. Hozzám aztán ne nyúlkáljon...
-Hogy mi hova készülünk? - kérdeztem , majd megálltam, haboztam egy pillanatra és felé fordultam. - Mi, kérlek szépen, nem készülünk sehova. Te is mész a saját dologra, ahogyan én is. És itt vége a közös kis... esténknek - fejeztem be számat elhúzva.
Ajánlata már meg sem lepett. Annyira... jellemző. De azért hülye nem vagyok. Lehet, hogy szőke vagyok, de megvan a magamhoz való eszem. Legszívesebben felpofoztam volna. Tudtam, hogy szinte meg sem kottyanna neki, de jól esett volna... A húgom említése viszont feltett az i-re a pontot. Gondolkodás nélkül lendült kezem és csattant azon a csinos kis pofiján. Ez már nagyon kikívánkozott. Ha tekintettel ölni lehetett volna, már párszor meghalt volna...
-Ha még egyszer a szádra veszed a húgom- léptem hozzá közelebb - akkor választhatsz, hogy hátulról szeretnél egy karót kapni, vagy szeretnél közben a szemembe nézni... - sziszegtem fogaim között, miközben a düh egyre inkább átjárta a testem.

×× words: 564 ;; notes: - ××

Tárgy: Re: Jackson Square Pént. Nov. 15, 2013 9:09 pm

Scar && Alex

Be kellett vallanom, azzal, hogy itt állt előttem Scarlett, előtörtek a régi emlékek. Ő volt az egyedüli nő, akit nem kínoztam halálra, nem gyötörtem, nem aláztam meg, és végezetül, nem öltem meg, annak ellenére, hogy kísértetiesen hasonlított néhai húgomra, Anastasia-ra. Jó mondjuk én szinte majdnem minden szőke hajú, kecses nőn végig húzom pengémet, hogy aztán a kifelé folyó bíbor nedűjében csodálkozhassak. Beteges a részemről? Talán. Őrültnek titulálsz, hogy annyi évszázad után nem tudok túllépni húgom átverésén? Te bajod.
Én ilyen vagyok. Ez éltet. Ezt üldözöm. Enélkül.. gyakorlatilag egy senki vagyok, és nem lenne értelme az életemnek.
Na, de ne térjünk el a témától.. Hisz itt van szívem hölgyeménye, ráadásul az este fiatal. Ki tudja.. talán a dolgok még jól is végződhetnek.. Számomra.
- Imádom, amikor a nevemet mondod. Főleg, ha kiáltod. - kacsintottam rá, és kezeimet a zsebembe dugtam, csak úgy megszokásból. Minél jobban zavarba akartam őt hozni, érezze magát kényelmetlenül. Tudom, hogy ennek az egész alkatnak egy nő nehezen tud ellenállni. Nem vagyok egy kigyúrt izompacsirta, de rájöttem az évek során - abból volt egy pár nekem -, hogy egy igazi nő nem is erre vágyik. De ebbe a témába nem is óhajtok tovább belefolyni..
- Édesem, ha bántani akarnálak, már rég nem lennél itt. - suttogom a dohányzástól érdes hangon. Egy pillanatra elsötétült a tekintetem, és hagytam, hogy a vérerek behálózzák az arcomat. Természetesen, először körbenéztem, nehogy egy kíváncsi lélek szemtanúja legyen a mutatványomnak. Bár.. itt vagyunk New Orleansban a vámpírok bölcsőjében, tehát nincs mitől tartanom. Marcel úgyis mindent elintéz, gyakorlatilag aranyéletünk van.
- Bármikor. - búgtam vissza, és már épp készültem magamhoz rántani, mikor elsétált mellőlem. Halkan felnevettem, megnyalva az alsó ajkamat. Igazából ott hagyhattam volna őt, nem törődve vele, de ha már kitűztem magam elé egy célt,

akkor igazán végre is hajthatnám. Elvégre.. addig nem állok le, míg nem teljesítek egy adott "küldetést".
Sarkon perdültem, és gyors léptekkel simán felértem hozzá. Kezemet átvetettem a vállán, és együtt lépkedtem vele. - Nos, drága egyetlen Scarlett-em, hová készülünk? - az iróniával megspékelt mondatomból nem lehetett ki hagyni a többes szám első személyét sem.
- Vagy mit szólnál, ha hagynánk mindent a fenébe, és felmennénk hozzám? - fokoztam az így is már feszült hangulatot. De várjunk.. szerintem menne még ennél is jobban. - Basszus. - fújtam ki a levegőt a fogaim közt.
- Nem hiszem, hogy Emma örülne neked. Akkor hol is laksz? - a pofátlan stílusom miatt sorakoznak fel elég szép számban az ellenségeim. Lehet, hogy pimasz vagyok, de kicsim.. inkább legyek egy nyámnyila?

Tárgy: Re: Jackson Square

» 2010 - Jackson Hole

Jackson Square

Jackson Square

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés