world of mysteries
all the fears, they are back, aren't they?



 
log in
don't hide yourself
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
••  Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox
i'll whisper a secret
who's here?
i wanna see your face
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Kedd Szept. 24, 2013 12:06 am-kor volt itt.

new posts
read them every day
Játszótárs kereső
írta: Zhydrun Malgoth
Szomb. Feb. 17, 2018 8:35 pm
Shadowhunters frpg
írta: Aaron Moonroe
Pént. Feb. 16, 2018 3:25 pm
Stivali Italiani
Vendég
Kedd Nov. 07, 2017 2:12 pm
Hell or Heaven
Vendég
Pént. Márc. 10, 2017 12:14 am
Isabell R. Wallis
írta: Isabell R. Wallis
Pént. Jan. 06, 2017 1:50 pm
Cornelia Snow
írta: Cornelia Snow
Pént. Jan. 06, 2017 1:33 pm
Francia negyed
írta: Emma Miller
Hétf. Jan. 02, 2017 10:05 pm

Share| .

Pályaudvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szer. Feb. 18, 2015 9:55 am

Maria & Alex

Továbbra is csak álltam, és vártam döntését. Jól tudtam, hogy családját fogja választani, mégis titkon reménykedtem abban, hogy másképp lesz. Nem tudom miért bíztam ebben, hisz ők sokkal többet tudnak nálam nyújtani.
Hisz mégis miért választana engem? Sosem fogom boldoggá tenni őt, sosem fogom elengedni őt. Bizonyos mértékben tényleg a rabom, mert képtelen vagyok elengedni őt, de ez nem az én hibám, hogy szükségem van rá! Ez a bensőmből fakad, hogy szükségem van egy másik személyre. Pont a magányba őrültem bele sok-sok évszázaddal ezelőtt, és ennek köszönhetően váltam egy olyan kegyetlen, hidegvérű gyilkossá, aki ma vagyok. A múltam rontott meg engem, és persze Anastasia, az első nő, aki ott hagyott engem. Azóta rettegek, hogy elfordulnak mellőlem, és most sem érzek másképp. Maria simán itt fog engem hagyni, ahogy anno a húgom is tette. Nem akartam ugyanazt átérezni, egyszerűen.. nem akartam. Önző voltam, de ezt már eddig is tudtam. A saját érzelmeimet mindig is előrébb helyeztem másokénál. Ebben a helyzetben is megmutatkozott. Inkább hagyom, hogy szenvedjen, hogy hadd sóvárogjon családja után, de így legalább én nem fogok megbántódni. Ő viszont igen.
Még mindig vártam, de már egyre türelmetlenebb voltam. Egy lépést akartam tenni felé, és már a könyörgésen gondolkodtam, mikor ajkaival megformálta válaszát. Csak egy szó ragadt rám belőle "hazamegyek". Haza.. Velem.
- El sem tudod képzelni mennyire boldog vagyok. - feleltem vigyorogva és egyben megkönnyebbülve. Kipréseltem magamból a levegőt, izmaim elernyedtek, és a kezdeti feszültség teljes mértékben eltűnt. Tettem felé egy lépést, de lefagytam, mikor közölte, hogy két feltétele van.
- Mondjad. - feleltem legyőzve. Hogyan képesek elérni a nők, hogy mindig ők jöjjenek ki jól a dolgokból? Sosem fogok megérteni őket.. A kezembe adta jegyét, de nem engedtem el a kezét.
- Ha kell a háromszorosát is megtérítem. - kacsintottam rá. Büszke voltam rá, hogy így sikerült átjátszania az agyamat, mert nem is mertem volna feltételezni, hogy van nála rejtett pénz. Majd a jövőben elővigyázatosabb leszek.. A kérés előtt kérdőn felvontam a szemöldökömet, és már előre tartottam attól tőle.
Miután végre kibökte a dolgot, el akadt a szavam, nem tudtam mit felelni rá. Azt akarja, hogy igézzem meg? Persze, nem lenne nagy ügy, hisz gyakran használom embereken, de ő mégis.. szóval ő Maria.
- Ezt még átgondolom, meg javasolom, hogy te is aludj rá egyet. Nem szeretném, ha elhamarkodott döntést hoznál. - karoltam át a vállát, és magamhoz vonva egy csókot nyomtam homlokára. Úgy maradtunk pár percig, majd kimondta azt a két szót, melytől az összes kételyem eltűnt. "Családom vagy." Nem válaszoltam semmit, csak elmosolyodtam, mint egy gyerek, aki épp cukorkát kapott.
- Köszönöm, hercegnő. - súgtam a fülébe, és megfogtam kezét és elkezdtem a kijárat felé vezetni. - Akkor menjünk haza. - fújtam ki a levegőt, és a szabad kezemben lévő jegyet összegyűrtem és a kukába hajítottam, ami mellett elhaladtunk.
JÁTÉK LEZÁRVA!
// köszönöm szépen, te szépség Nyamm //

▼words▼  ▼Music▼  ▼Note▼  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96

SOUL MANIPULATOR ☩


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Kedd Feb. 17, 2015 8:56 pm


Alex & Maria
You're never too old to learn something stupid.

Szavai hallatán egy pillanatra megfagy bennem minden, én magam is lefagyok. Igazság szerint egyáltalán nem erre a válaszra számítottam tőle. Jó, persze tudom, hogy képes lenne bántani engem, legalábbis abban biztos vagyok, hogy néhány évvel ezelőtt még egyáltalán nem úsztam volna meg egy ilyen próbálkozást. Viszont most azt hiszem nem erre számítottam. Ő is változott, én is változtam, és azt hiszem vagyunk annyira jóban, hogy ne bántson. Úgy tűnik ez neki nem számít túl sokat, bár nem tudom, hogy ez nekem jót vagy rosszat jelent. Persze leginkább rosszat, mert nem szeretném, hogy bajom essen, viszont azzal tisztában vagyok, hogy mindent csakis azért tenne, mert annyira nagyon ragaszkodik hozzám. Nos... Ez nem tudom mennyire jó nekem. Talán kicsit félek, hogy soha az életben nem kerülhetek senki máshoz közel, hogy soha nem lehet normális életem. Már pedig valószínűleg nem lesz... Ha még a szüleimhez sem akar elengedni, akkor mi mást is várhatnék tőle?
- Alex, ne! - Bukik ki belőlem hirtelen, mikor igencsak erősen megragadja a karomat, és felránt a padról. Őszintén szólva, ebben a pillanatban komolyan megijedek. Rég nem féltem már tőle, szinte már el is felejtettem milyen ez. Hát nem jó! Egyáltalán nem! Csak rémülten pislogok rá, nem próbálok elhúzódni, bár szorítása nem kicsit fáj, de mégis megállom bármiféle próbálkozás nélkül. Részben mert nem akarom ennél jobban is magunkra vonni az emberek figyelmét, részben mert tudom, hogy semmi értelme nem lenne, hiszen ő egy vámpír, esélyem sincs ellene, és részben talán mert bizonyítani akarom, hogy igenis erős vagyok és kibírom sírás nélkül is. - Sajnálom... Én nem akartam ezt. - Megrázom a fejem, majd sóhajtok egyet mikor enged a szorításon. Le merem fogadni, hogy ennek a helye még hetekig látszódni fog. Nagyszerű! Mint kiderül, a következő pillanatban már ez bizonyul a legkisebb gondomnak. Legszívesebben pofon vágnám azért, amiért képes ilyesmit mondani. A legrosszabb az, hogy pontosan tudom, meg is tenné amit mond. Miért kell zsarolnia? Tisztában van azzal is, hogy soha nem akarnám őt elhagyni, és mégis választás elé állít. Így viszont nem kell sokáig gondolkoznom a válaszon. Igaza van, sok mindent köszönhetek neki... túlságosan is sok mindent ahhoz, hogy el tudjam hagyni, néhány emberért, akik a szüleimnek nevezik magukat, miközben el sem látogattak. Bár fogalmam sincs miért nem tették, abban azért biztos vagyok, hogy van valami okuk rá, még ha azt Alex nekem nem is mondja el. Talán már nem is számít. Úgysem találkozhatok velük.
- Na jó, hazamegyek veled, két feltétellel! - Lassan elmosolyodom, aztán mielőtt még bármit is mondhatna, a kezébe nyomom a nem visszaváltható jegyemet. - Az egyik, hogy ezt valamilyen úton-módon váltsd vissza nekem. Tök nehéz megspórolni úgy pénzt, hogy te ne vedd észre, sajnálnám ha kárba menne... - Megvonom a vállam, próbálom kicsit viccesre fogni, már csak a saját érdekemben is, hiszen jobban járok ha nem egy mormogós Alexander Cromwellel kell hazatérnem. - A másik dolog kicsit különösebb kérés lenne, de nagyon szeretném ha teljesítenéd nekem. - Tartok néhány másodperc hatásszünetet, valamint próbálom összeszedni a gondolataimat. Fogalmam sincs hogyan bökjem ki, biztosan meg is fog lepődni, hogy ilyet kérek. - Szóval azt szeretném, ha... Szóval ha már úgysem szeretnéd, hogy elmenjek meglátogatni őket, én pedig úgy nem fogok elmenni, hogy tudom, soha többé nem akarnál látni... Szóval azt szeretném ha valahogy törölnéd őket a fejemből, mintha nem is lettek volna. Vagy csak simán ne akarjam őket meglátogatni... Nem szeretnék hirtelen felindulásból mégis elmenni, és nem akarok egész hátralévő életemben azon agyalni, hogy soha nem is láttam őket. Meg tudod tenni? - Kérdezem kicsit zavartan. Még én is alig hiszem el, hogy ilyet kérek tőle, főleg, hogy néhány perccel ezelőtt még épp a ellenkezőjéért küzdöttem, most meg... Azt szeretném ha egyáltalán nem tudnék róluk. Annyit nem érnek nekem, hogy elveszítsem őt. - És csak hogy tudd, nem "bizonyos mértékben" váltál a családommá, hanem a családom is vagy. - Mondom még egy apró vállrántással, és elengedek egy apró mosolyt is.



words: ennyi ••• music: something new ••• note: zacskó





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Vas. Feb. 15, 2015 11:53 am

Maria & Alex

Reméltem, hogy végre észhez tér a kis hercegnő, és abba hagyja a nyavalygását. Miért nem tud érteni a szép szóból? Ráadásul már együtt töltöttünk annyi időt ahhoz, hogy tudja.. én sosem gondolom meg magam. Ő márpedig nem fog felszállni a vonatra, hanem szépen itt marad velem New Orleansban, és ezek után emberek ezreit fogom ráállítani, hogy figyeljék őt a nap huszonnégy órájában. Úgy érzi, hogy nincs elég joga? Rabként akarja leélni az életét? Hát legyen! Aztán ne sírjon nekem, hogy megbánta az egészet, vagy hogy kényelmetlenül érzi magát, mikor az emberem még a mosdóig is el fogja kísérni őt. Mostantól megfosztom mindentől, amit megadtam neki. Vagyis, csak akkor ha nem fog normálisan viselkedni. Ha észbe kap, és változtat a modorán, akkor éljük tovább a kis életünket, ahogyan eddig is, de ha nem.. akkor jönnek a sötét idők, és vissza fogja sírni, mindazt amit elvesztett. Beleértve engem is..
És nem.
Még mindig nem hajlandó meggondolni magát, még mindig ott ül makacsul a padon, várva a vonatát, mely rég nem látott szüleihez fogja vinni. Legbelül csalódtam benne, de nem hagytam, hogy az arcomra is kiüljön ez a keserves érzés.
- Rosszul tudod. - feleltem egyszerűen, és megfogja a csuklóját felhúztam magamhoz. Tekintetemet mélyen az övébe véstem, és nem mozdultam, nem feleltem semmit. - Látod mit hoztál ki belőlem? Azt az állatot, akit évekig el akartál nyomni. - suttogtam elé, és szorításomon egy kicsit enyhítettem, ahogyan az egész hozzáállásomhoz is. Tekintetem enyhült, de még mindig égett benne a tűz, állkapcsom megfeszült és nagy nehezen szóra nyitottam a számat.
- Mivel eléggé megkedveltelek az évek során így nem fogok mindenki szeme láttára végezni veled. Szóval, ha úgy döntesz, hogy felpattansz a vonatodra, hát legyen. Menj csak, nem fogok utánad menni. De ha így döntesz, akkor soha, de soha ne kerülj a szemem elé. Mert, ha megteszed esküszöm végezni fogok veled és a családoddal. Viszont, ha mellettem maradsz akkor ezt az esetet elfelejtem, és soha nem fogom felhánytorgatni. - engedtem el kezét, és a zsebemben dugtam remegő kezeimet. Féltem.. rettegtem, hogy el fog engem hagyni. Világ életemben más emberekre vágytam, mindig volt valaki mellettem, mert utáltam egyedül lenni. Lehet, hogy ez egy betegség, de vállalom. Nem bírok meglenni egyedül. A magánynál nincs is rosszabb érzés a világon.
- De azt ne felejtsd el, hogy én itt voltam számodra, mikor ők nem. Bizonyos mértékben a családoddá váltam. Nem tiltottam meg tőlük, hogy meglátogassanak. Ha fel akartak volna keresni, rég megtehették volna, de nem. - léptem egyet hátrébb, hagyva neki időt és teret a döntéshozatalra, mely az egész életére ki fog hatni.

▼words▼  ▼Music▼  ▼Note▼  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96

SOUL MANIPULATOR ☩


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szer. Feb. 04, 2015 5:57 pm


Alex & Maria
You're never too old to learn something stupid.

Utálom, hogy képes bennem bűntudatot kelteni, miközben pontosan tudom, hogy téved, de ha egyszer nem érti meg... Miért nem akarja nekem elhinni, hogy soha nem hagynám el? Világ életemben ő volt az egyetlen ember - ebben az esetben vámpír - akiben megbíztam és akit soha nem hagynék el, történjen bármi is. Felnevelt engem, tényleg mindent megadott nekem, amit valószínűleg a vérszerinti szüleimtől soha nem kaptam volna meg. Tény, hogy voltak olyan pillanatok amikor legszívesebben elmenekültem volna jó messzire előre, dehát az élet sosem könnyű. Tudtam, hogy engem nem bántana, legalábbis akarattal biztos nem. Most sem tenné... Remélem. Az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos. Csalódott bennem és haragszik rám, még ha épp nem is tettem semmi különöset. Ha nem követtet akkor soha nem derült volna ki, hogy eljöttem tőle egy napra. Nem tudta volna meg. A fenébe! Most nekem kell szembenéznem vele... Jó persze, ki másnak?
- Alex, értsd már meg, hogy visszajöttem volna! Hányszor kell, hogy elmondjam még ahhoz, hogy el is hidd? - Kissé felemelem a hangom, sokkal inkább kétségbeesésemben, mint haragomban. Pedig szívesen haragudnék rá, amiért komolyan még utánam is nyomoztat. Tényleg nem tehetek egy lépést sem anélkül, hogy ő ne tudna róla? Szerinte ez így normális?
Mielőtt még bármi mást mondhatnék neki, ő felcsattan, én pedig összerezzenek. Hirtelen rettentően kicsinek érzem magam mellette, és egyre inkább kezdek félni tőle. A tekintetem a földet pásztázza, nem akarok felnézni rá. - Sajnálom! Én csak... én nem úgy értettem. Igazad van, tényleg mindent megadsz nekem, leszámítva... - Elhallgatok. Inkább elharapom a mondat végét, és nem mondom ki amit gondolok. Már így is elég dühös rám. Nem értem, hogy miért hazudott nekem. Miért nem akarja, hogy találkozzak velük? Miért mondta azt, hogy meghaltak, miközben én pontosan tudom, hogy ez nem így van. A szüleim élnek és virulnak. Ő pedig mégis meg akarja tiltani, hogy találkozzam velük. Ezt nem teheti! Nem hagyhatom! Itt mindenki előtt úgysem tehet semmit... Azért esze még neki is van. Pontosan tudja, hogy ez a sok ember nagy része még azt sem tudja, hogy léteznek vámpírok. Viszont úgy tűnik nekem nincs eszem, hogy még mindig menni akarok. Hogy lehetek ilyen ostoba?
Mikor elém guggol, kénytelen vagyok ráemelni a tekintetem, de nem akarom. Utálom, hogy még csak meg sem gondolja az ajánlatom. Akkor én mégis miért gondolnám át az övét? Persze, tudom, hogy az ő szavai inkább fenyegetésnek minősülnek, de nem érdekel. Menni akarok, de nem haza, hanem a családomhoz. Meg akarom ismerni őket, és ebben nem állít meg. Biztos vagyok benne, hogy fenyegetései üresek, és nem fog a kíváncsi szemek előtt elrángatni. - Tudom, hogy nem fogsz bántani, Alex! - Mondom a fejemet rázva. - Figyelj... Nem fogok veled hazamenni. Elmegyek azzal a vonattal. Én tettem egy ajánlatot, ha akarsz akkor gyere el velem. Utálom, hogy még csak meg sem fontolod, de fogalmam sincs miért! - Most én csattanok fel, de nem mozdulok. A fenekemen maradok és csak nézek rá. Annyira szeretném, hogy meggondolja magát. Könyörgöm, engedj el! Talán a határozottság segít...


words: ennyi ••• music: something new ••• note: zacskó





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Csüt. Jan. 29, 2015 5:52 pm

Maria & Alex

Még mindig alig bírtam elhinni, hogy megpróbált megszökni tőlem. Maria.. az én féltett kis kincsem. A legjobb barátom, a leghűségesebb emberem.. Félre érték ne essék, sosem volt több és sosem is lesz, nem úgy gondolok rá, de mégis képtelen vagyok őt elengedni. Már azt se tudom, hogy hány éve él velem, az biztos, hogy nagyon sok, és nem tervezem egy hamar elengedni. Jól tudom, hogy ő sem lesz fiatalabb, és mint minden nő talán ő is egy tökéletes férjről és egy focicsapatnyi gyerekről álmodik, de én önző állat módjára nem szeretném. Mert tisztában voltam vele, hogy ha egy kicsit is engedek, akkor örökre elvesztem őt. Azt szeretném, ha én lennék az egyedül férfi az életében.
- Eddig bíztam benned, és lásd mi lett az eredménye.. - suttogtam magam elé, majd felálltam és a zsebembe dugtam a kezemet. Nem kerestem a pillantását, az elhaladó vonatokat figyeltem, a párokat melyek búcsúzkodtak, és az összevissza rohangáló gyerekeket. Igazából az bántott a leginkább, hogy nem szólt nekem előre. Persze, ha az engedélyemet kérte volna, akkor is elutasítottam volna. Eszem ágában sem volt őt elengedni.
A szüleiről szóló történetét egy az egyben kitaláltam. Élnek, egészségesek, havonta küldök nekik csekket, mert a látogatásom során sajnos szembesülnöm kellett, hogy micsoda embertelen körülmények közt élnek. Mivel lányukat elvettem tőlük, így valamivel kárpótolni szerettem volna fájdalmukat. A pénz nem boldogít, de megkönnyíti az életet. Azért én sem vagyok teljesen kőszívű. Erről mit sem tud Maria, nem szeretném, ha másképp tekintene rám, ha látná bennem a jót. Az csak meggyengítene. Arra van szükségem, hogy egy erős határozott férfit lásson bennem, akivel soha az életben nem szabad ujjat húzni. Kicsit lazára fogtam a pórázt, hagytam Scarlett hadd csavarja el a fejemet, és Maria azt hitte, hogy "kihasználhatja" az új énemet. Látnia kell, hogy a régi Alex még mindig ott lakozik bennem, aki előszeretettel kínozza, gyilkolja meg a nőket..
- Rab?! - csattantam fel hirtelen, és pár kíváncsi szempár ránk meredt. Pár másodpercet vártam, hadd térjenek vissza dolgukhoz, majd már halkabban folytattam. - Édesem, nem így élnél, ha rab lennél. Mindent megadok neked, nem szenvedsz semmiben sem hiányt, de ha túlságosan kényelmesen érzed magad, tudok változtatni a dolgokon. - az egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, és egyenesen lenéztem rá, keresve a tekintetét. Mikor ez nem sikerült elé guggoltam, és a legszigorúbb nézetemet vettem elő.
- Ide figyelj, most azonnal felkelsz, abbahagyod ezt a hülye siránkozást és hazajössz velem. Nincs más lehetőséged. - néztem rá komolyan, majd ismét felegyenesedtem és hagytam pár percet, hogy megeméssze a mondandómat. Miután ez letelt ismét szóra nyitottam számat, immár keményebb hangot megütve. - Ha kell erőszakkal foglak kiráncigálni innen, és hidd el, nem fog tetszeni, amit utána veled művelek. - fenyegetőztem, de szívem mélyén reménykedtem, hogy nem kell ehhez folyamodnom. De ha kell, hát akkor kell. Legalább, akkor megtanulja a tiszteletet, mert nyilvánvalóan elfelejtette, hogy hogyan is kell bánni velem szemben..

▼words▼  ▼Music▼  ▼Note▼  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96

SOUL MANIPULATOR ☩


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Vas. Jan. 18, 2015 10:55 pm


Alex & Maria
You're never too old to learn something stupid.

Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jelenleg mit is érzek. Részben haragszom rá, amiért komolyan képes volt rám is állítani egy embert. Ezek után hogy is beszélhet barátságról? Egy barátra nem teszünk nyomkövetőt, hogy tudjuk bármerre is jár, és hogy még véletlenül sem tudjon elmenekülni, akkor sem ha csak néhány óráról lenne szó. Le merem fogadni, hogy folyamatosan figyeltet valakivel, még akkor is ha csak a mosdóba megyek. Legszívesebben most felpofoznám, bár jól tudom, hogy neki ez nem sokat számítana, hiszen kétlem, hogy fájdalmat érezne az én gyenge kezeimtől, és azt is kétlem, hogy akár csak elgondolkozna azon, hogy miért kapta. Valószínűleg bedühödne, és például a falon kötnék ki, az is lehet, hogy a földön... De a vonaton semmiképp. Tehát a pofon nem oldja meg a gondomat. A másik dolog amit érzek, az természetesen a félelem. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kapni ezért a próbálkozásomért. Attól tartok, hogy nem lesz túlontúl megértő, mondhatok én bármit neki. Talán pofon nélkül is előbb vagy utóbb a falon kötök ki, akárcsak egy falikép. Soha nem félek Alex-től, de most igen. Túlságosan... Nem is tudom milyen. Olyan, amilyen velem nem szokott lenni, és ez semmiképp sem jó jel. Haragszik rám azt hiszem. Én is haragszom rá. Legalább kvittek vagyunk. Viszont nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jö ötlet őt magamra haragítani. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem ölne meg, de azt is tudom, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok a halálnál. Még nem tapasztaltam, de volt szerencsém látni elég sok mindent. Elvégre ha az ember egy vámpír mellett nől fel, az ilyesmi szinte elmaradhatatlan. Talán direkt csinálta, hogy tudjam mi vár rám, amint megpróbálok lelépni. Most megpróbáltam... Király!
- Nem tetted jól... Visszajöttem volna. Ezt neked is tudnod kellene. Még ha el is akarnék menekülni tőled, akkor sem tenném mert ismerlek, és tudom, hogy megtalálnál. Miért nem bízol bennem? - Kíváncsi vagyok a válaszára, hiszen tudtommal semmit nem követtem el, amivel kiérdemeltem volna ezt a bizalmatlanságot. Bár lehet csak én nem vettem észre, hogy valamit nagyon nem jól csinálok. Ha egy olyan emberrel kell együttélnem aki nem bízik bennem, akkor ez így nehéz lesz... Mindkettőnk számára. Amikor felém nyúl, az első reakcióm az lett volna, hogy elhúzódom, de szerencsére erre nem jutott időm, Alex jóval gyorsabb nálam. Persze gyorsan rájövök, hogy nem bántani akar, de azért mégis megfordult a fejemben. Hogy is ne fordulna?
- Nem foglak megutálni, Alex, de elmenni sem akarok. Én csak szeretném ha nem úgy kezelnél, mint egy rabot. - Kicsit megvonom a vállam, és azt hiszem az arcom is elvörösödik, így jobbnak látom ha elfordulok. Inkább bámulom a földet és hagyom, hogy a hajam eltakarja az egyre csak pirosodó arcomat. Szegyellem magam ezért az egész helyzetért. Tudom, hogy nem kíváncsi arra, hogy én mit szeretnék, és mit nem szeretnék, de azért egy próbát megér. Ezért csak nem harap meg.
A harapástól sokkal rosszabb dolgot művel velem. Szavaival olyan mintha egy kést döfött volna mellkasomba. Még a levegő is kiszorul belőlem néhány pillanatra és csak rámeredek hatalmas szemekkel. Egyszerűen nem hiszek a füleimnek. El akarok menni innen! Messzire! Megpróbálom kirántani a kezeimet, az övéi közül, de természetesen erre számíthatott is, így nem jártok túl nagy sikerrel. A szüleim nem haltak meg! Most csak el akarja hitetni velem... Ők nem haltak meg. Ha így lenne, nem kaptam volna meg a lakcíműket, hanem azt mondták volna hogy már meghaltak. Kétlem, hogy ez a cím a temetőbe vezet. Viszont tartok tőle, hogy ha most leállok vitatkozni ezen, akkor bizony én a temetőben kötök ki.
- Nem! Ők nem haltak meg! Beszéltem velük... Élnek. Tudom hol élnek. Rosszul tudod. - Természetesen nem beszéltem velük, de ő ezt nem tudhatja. És talán majd kiugrasztom azt a nyulat. Nem akarom meggyanúsítani azzal, hogy hazudott nekem, azzal biztosan nem segíteném előbbre magam. De miért hazudik? Miért nem akar elengedni? - Alexander, kérlek! - Mondom egyre kétségbeesettebben, mikor a vonat megérkezik. - Ha nem hiszed el, hogy visszajönnék, akkor gyere el velem te magad is! - A legszomorúbb tekintetemet veszem elő, és azzal nézek rá. Nem zavarna ha eljönne velem... Már semmi sem zavar, ha találkozhatok a szüleimmel. Viszont azt még mindig nem tudom mire vélni, hogy meghaltak... Ők nem halhattak meg. Miért mondja ezt? Miért nem akarja, hogy találkozzam velük? Nem értem. Tényleg nem!


words: 701 ••• music: something new ••• note:most én bocsi a késésért zacskó





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szomb. Dec. 27, 2014 6:57 pm

Maria & Alex

Utáltam, ha hülyére vettek engem. Főleg azoktól nem tűrtem el, akik közel álltak hozzám, és valljuk be az csak egy-két ember volt. Maria a legállandóbb személy az életemben, ő mindig is ott volt mellettem - mintha hagytam volna más lehetőséget -, és sosem hagyott el. Egészen mostanáig..
Már az elején leszögeztem szigorú szabályaimat, miszerint a tulajdonommá tettem, nem lehet élete, mert csak és kizárólag én vagyok számára. Ráadásul meg is ígértem neki, ha mindezt betartja, akkor a végén még barátok is lehetünk.
Azok lettünk. Bármennyire is furán hangzik, de én is egy érző lélek vagyok. A kemény, ledönthetetlen fal mögött ott lakozik a régi ficsúr, ki nem hitte volna, hogy a világ ily kegyetlen. Nekem is vannak pocsék napjaim, és jól esik, hogy van olyasvalaki az életemben, aki végighallgatja panaszaimat, és tanácsokat ad nekem. Ő pedig Maria.. Hányszor vesztettem el az agyamat, és egyedül ő volt rá képes, hogy lecsillapítson engem.. Hány emberi életeket mentett meg ezzel..
Kérdésére csak felvont szemöldökkel pillantottam rá, és egy hangos sóhaj után megszólaltam. - Mindenhol vannak embereim. - vontam meg egyszerűen a vállamat. És ebben igazam volt! Mikor Anastasia-t próbáltam megkeresni, akkor szó szerint világszerte voltak informátoraim, kik egyből szóltak, ha bármi újdonságot fedeztek fel.
Kiakadásán próbáltam nem fennakadni. Rájöttem, hogy hagyni kell a nőket míg ki nem mondják mindazt, ami a lelküket nyomja. Nem érdemes leállni velük veszekedni, mert akkor csakis te fogsz rosszul kijönni. Tudnak ezek valamit..
- És látod? - csaptam rá a combomra. - Jól tettem. - feleltem kimérten, és próbáltam uralkodni az érzelmeim felett. Nem csak dühös voltam rá, de csalódott is. Az utóbbi még inkább. Alig van pár ember, akit bizalmamba fogadtam, mert ebben a mai romlott világban alig vannak jó emberek. Maria-t közéjük soroltam, de vajon rosszul tettem? Hisz akár meg is játszhatta magát éveken át, lehet, hogy mindez a terv részese volt, csak azt hitte könnyen átjárhat rajtam. De nem.. Még a legbizalmasabb embereimet is követtetem. Ő sem képez ez alól kivételt.
- Maria. - szólítottam meg őt, és megfogtam a kezét. Nem is tudom miért tettem ezt, csak ösztönösen cselekedtem. - Nem engedhetem meg ezt. Nem hagyhatom, hogy elmenj. Lehet, emiatt életed végéig meg fogsz utálni, de egyszerűen... nem. - ráztam meg a fejemet, és elengedtem kezét. Egy önző állat voltam, de nem hagyhattam, hogy viszont láthassa szüleit, mert lehet, hogy most még nem, de pár együtt töltött óra után már nem akarna vissza jönni hozzám. Ők sokkal többet tudnak nyújtani nálam. Nem kockáztathattam legjobb barátom elveszítését..
- Hidd el, jobb ha maradsz. - figyelmeztettem őt, de nem hallgatott rám. Miután kiroppantottam mind a tíz ujjamat, nagy nehezen megszólaltam. Arcomon a részvétel ült ki, és most mind a két kezét megfogtam, mielőtt kitörne önmagából. - A szüleid évekkel ezelőtt meghaltak egy helyi lázadás során. Teljesen felesleges leutaznod. Azért nem mondtam el mindezt eddig, mert nem akartam, hogy szenvedj. Téged próbáltalak megóvni, de csak későn jöttem rá, hogy nem tudom ezt sokáig titokban tartani.. - néztem rá mindvégig komolyan és őszintén. Persze, mindez korántsem volt igaz, de szavam hihetőnek tűnt, és egy percre sem inogtam meg előtte..


▼ xxx ▼  ▼ - ▼  ▼ bocsi a késésért ▼  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96

SOUL MANIPULATOR ☩


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Vas. Dec. 21, 2014 4:18 pm


Alex & Maria
You're never too old to learn something stupid.

Idegesen toporgok, járkálok oda-vissza és alig várom, hogy megérkezzen az a vonat. Pontosan tudom, hogy ha felszállok rá, már senki nem akadályozhat meg abban hogy eljussak a szüleimhez, elvégre senki sem tudott a terveimről. Persze Alex nem kizárt, hogy rájött volna, hiszen nagyon jól ismer és én is őt. Leülök az egyik padra, már nem is tudom hányadszor, hiszen már vagy húsz perce csak próbálom eltalálni a helyem, de egyszerűen sehol sem jó. Ideges vagyok. Félek is. Nagyon nagy bajban leszek ha ez kiderül. Talán legjobb lenne, ha vissza se jönnék többet. Bár előbb vagy utóbb úgyis megtalálna valaki, és akkor bizony végem lenne. Ráadásul nekem itt a helyem, legalább biztonságban vagyok.
- Óó, te jó ég! - Hirtelen ugrok egyet ijedtemben, mikor mellettem megszólal egy ismerős hang. Rá sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam ki ül mellettem. Nem is akarok ránézni. Jelenleg csak ég a pofám. A fenébe! Hogy is gondolhattam, hogy sikerül elmennem? Hülye vagyok. Ráadásul ez most úgy tűnhet neki, mintha örökre el akarnék menekülni tőle. Mondjuk akkor nagyobb táskával indultam volna útnak, de természetesen ez nem mentség.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Teszem fel a kérdést, miközben a földet bámulom még mindig, de mielőtt még lenne ideje válaszolni, már jómagam is rájövök arra a válaszra. - Te komolyan engem is követtettél? - Most ráemelem tekintetem, amelyben harag és csalódottság is tükröződik. Nem bízott meg bennem, és rám akasztotta az egyik emberét. Méghogy barátság! Pedig pontosan tudja, hogy nem hagynám el... Még ha ebben a pillanatban ez nem is úgy néz ki. Fogalmam sincs, hogyan fogom kimagyarázni magam.
- Figyelj, én... Én nem akartam elmenni. Mármint el akartam, de nem örökre. - Kezdek bele a magyarázkodásba, de valamiért úgy érzem, hogy teljesen felesleges. Már csak néhány perc, és befut a vonat, én pedig majd végignézhetem, hogy hogyan megy el nélkülem. Valahogy meg kell győznöm Alexandert, nem visszaváltható a jegyem. - Kérlek hagyd, hogy elmenjek, és megígérem, hogy holnap reggelre itt leszek. - Könyörgő szemekkel nézek rá, bár szinte már előre hallom a meggondolatlan válaszát. - Csak a szüleimet akartam megkeresni. - Felsóhajtok, és felemelem a kezemben tartott jegyet, amit most legszívesebben összetépnék. Annyira szerettem volna eljutni, de le merem fogadni, hogy a válasza, nem lesz. Pedig én mindig, mindenben mellette voltam és szó nélkül tettem amit mond, meghallgattam bármi baja is volt, és ő egyetlen napot nem képes nekem adni a családommal!


words: 396 ••• music: sun goes down ••• note: hmhm Nyamm





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
✖ new orleans
► Age :
308
► Total posts :
266

BLOODTHIRSTY HERETIC ☄


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szomb. Dec. 20, 2014 10:09 am

Maria & Alex


- Uram, a pályaudvar felé vette az irányt. Kövessem még?
- Nem, tovább már nem kell, mindjárt odaérek. Köszönöm a segítségét Finn. - tettem le a telefont, és rátapostam a gázra. Percek alatt a pályaudvarra értem, és az első helyre le is parkoltam. Ennyi év után Maria tudhatta volna, hogy nem kis hatalommal és kapcsolatokkal rendelkezem. Ráadásul szinte mindenkit követettek az embereimmel. Még őt is..

Zavartan járkáltam fel-alá az ékszerüzletben, nézve a nyakláncokat. A hölgy már nem tudom hányszor ajánlotta fel segítségét, meg próbált rám tukmálni csicsás holmikat, de mindig elutasítottam. Mikor fogják fel ezek, hogy nem kéne így ráragaszkodni az emberre, akárcsak egy pióca? Ezzel teljesen elűznek maguktól. Értem én, hogy csak a munkájukat végzik, de ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Nem fogom másodperceken belül megváltoztatni a véleményemet.
Scarlett-nek próbáltam valami szépet találni. Nem igazán voltunk beszélőviszonyban, miután majdnem életét vesztette. Miattam. Egy szép ékszer és egy csokor rózsa talán kiengeszteli őt, ha már a szavaim nem. Ezt ajánlották nekem, de nem igazán bíztam ebben a döntésben. Scarlett nem arról volt híres, hogy bármivel megvehettem őt, ő pont az ellenkezője volt a mai úgynevezett "cicababáknak". De egy próbát megér.. legalább látni fogja, hogy mennyire törekedem.
Végül is egy egyszerű gyémánt nyakláncnál állapodtam meg. Nem volt hatalmas, ahogyan giccses sem. Vékony lánca, és a kis kövek az eleganciát és a visszafogottságot sugallták. Fizetés közben megszólalt a telefonom, és a kijelző Finn nevét mutatta. Ő az egyik "követőm", és sosem szokott jó ügyben telefonálni.
- Tessék? - vettem fel a mobilt, és egy barátságos mosolyt küldtem az eladónő felé, majd elővettem a pénztárcámból a bankkártyát.
- Mr. Cromwell, történt egy kis baj.
Átnyújtottam a hitelkártyát, míg vártam a válaszát. Évek óta dolgozott nekem, addigra már csak megtanulhatta volna, hogy jobb gyorsan ledarálni a dolgokat, és nem gondosan felépíteni a beszédét. Legalább is akkor, ha velem beszél.
- Miss de la Fuente elhagyta a birtokot, bejelentés nélkül. Ön tudott róla?
- Nem. Nem említette. Merre ment? - néztem a nőre, aki lehúzta a kártyámat, és sietősen bepötyögtem a pin kódomat.
- Követem, alig pár perce ment el.
- Rendben, tegye azt, visszahívom a pontos információkért, én is utána megyek. Köszönöm Finn. - nyomtam meg a piros gombot, és visszacsúsztattam a zsebembe a telefont. - A díszcsomagolást hagyja. Viszontlátásra! - vettem át a szatyrot és szinte ki rohantam az üzletből. Az anyósülésre tettem az ajándékot, azután pedig Finn számát tárcsáztam..


Hátulról már felismertem őt. Több, mint tíz éve élünk együtt, a szemeim előtt nőtt fel, több ezer nő közül is felismerném. Halk léptekkel közelítettem felé, majd egyszerűen leültem mellé.
- Remélem, nem hoztam rád a frászt. - közöltem nyugodtan az összekulcsolt ujjaimat nézve, a teljes kiakadás helyett. Fájt, hogy csak így itt akart magamra hagyni, azt hittem barátok voltunk...
- Mégis mit hittél? Hogy szó nélkül el tudsz menni? - immár rá emeltem pillantásomat, a válaszát várva. Remélem már most búcsút intett a vonatának, mert kizárt, hogy ma bárhova is el fog utazni..


▼ xxx ▼  ▼ - ▼  ▼ végre *.* ▼  


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



welcome to my world
avatar

► Residence :
∫ New Orleans
► Total posts :
96

SOUL MANIPULATOR ☩


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Csüt. Dec. 18, 2014 10:24 pm


Alex & Maria
You're never too old to learn something stupid.

Hogy ideges vagyok-e? Nem tudom... Azt hiszem igen. Talán még félek is. És kissé össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs mi vár rám majd odakint, vagy egyáltalán megtalálom-e amit keresek, vagy inkább akit keresek. Igazából nem tervezek elmenekülni innen, inkább csak kicsit kiruccanni. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Alexander ennek semmiképp sem örülne, éppen ezért választottam olyan napot, amikor ő nem tartózkodik a házban. Nem tudom hová ment, viszont volt szerencsém hallani pár mondatocskát egy beszélgetéséből. Azt hiszem telefonált, bár nem merek rá fogadni, hiszen csak az ajtó túloldaláról hallottam pár dolgot, amit ő természetesen nem tudhat. Mondjuk nagyon remélem, hogy nem változott azóta semmi, hiszen nem szeretnék lebukni. Soha nem mentem még sehová el, főleg nem ilyen messzire. Szeretném azt gondolni, hogy ha megkérném Alexandert, hogy engedjen el néhány napra, elenged... De sajnos pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem engedne el. Hiába is könyörögnék én neki. Márpedig én meg akarom ismerni a szüleimet. Rég elmúltam húsz éves, és én még mindig nem találkozhattam velük. Ez pedig engem természetesen egy ideje aggaszt, így az utóbbi időben utánanéztem, hogy merre is lehetnek. Csak a megfelelő időpontra vártam, hogy el is indulhassak. Hát most eljött. És még mindig alig hiszem el, hogy itt ülök a pályaudvaron egy táskával, némi pénzzel és éppen a rég nem látott szüleimhez indulok. Van még legalább fél óra az indulásig, én pedig jóformán remegek az idegességtől. Fogalmam sincs mit fogok mondani szüleimnek, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismerem őket, vagy éppen ők engem. Bár azt mondják, az ilyesmit megérzik az emberek. Kíváncsi vagyok. Ahogy arra is, hogy mit fogok mondani Alexnak ha véletlenül előbb hazaér, és rájön, hogy eltüntem. Akkor csak abban reménykedhetek, hogy megérti majd a helyzetem, hogy hiányzik a családom. Persze tudom, hogy nekem már ő lenne a családom, de akkor is...


words: 472 ••• music: sun goes down ••• note: lesz még jobb is :$





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szer. Május 21, 2014 2:12 am


Lavinia & Clarissa


Nem tudom miért császkálok egész nap a városban. Nem teljesen normális és egészséges… pláne olyan családdal, mint az enyém, illetve olyan testvérrel. Szeretem a bátyám, tényleg, imádom, de azért néha lazíthatna egy kicsit. Azt hiszem túlzásba viszi az aggódást, csak mert volt pár rossz döntésem. Az utóbbi időben feltűnően sokat bulizok, tudom, ez nem jó. De olyan ez nekem, mint egyfajta menekülés. Az élet elől, vagy nem tudom mi elől, de szükségem van rá.
Ma a városba menekültem, a suli elől, leginkább. Reggel elindultam, aztán be is mentem az első órámra, utána pedig rosszullétet színlelve hazaszöktem. Úgy éreztem ha egy percet is kell még abban az átkozott épületben töltenem, felrobbanok. Nem megy, nem tudok már tanulni sem, pedig tudom az lenne az elvárás, a helyes dolog tőlem. Hiszen a bátyám mindent értem tesz, dolgozik és eltart, csak hogy nekem jobb életem lehessen, tanuljak és majd jó állásom legyen. Hálátlanság, hogy egész nap a városban kóborlok, de már tele a fejem. Nem bírok többet a gondokból, a veszélyből és az életemből. Minden vágyam, hogy anya és Adam átöleljenek és azt mondják, hogy minden rendben lesz. De ez lehetetlen, ők ketten együtt… soha nem lehetnek már velem.

Nagyot sóhajtva kanyarodok be a pályaudvar felé. Szívem szerint felülnék az első vonatra, ami legalább ötszáz vagy még több mérföldnyire repít innen. Első felindulásomban meg is indulok a jegypénztár felé, ahol a mogorva vén pénztáros közli velem, hogy az államon túlra nem adhat nekem jegyet. És egyébként sincs nálam hozzá elég pénz. Ki gondolta, hogy a vonatozás ilyen mocskosul drága? Csalódottan és morcosan távozok hát, magamban mormogok, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Még csak világgá sem tudok menni, ez mennyire lehetetlenül nevetséges?!
Hirtelen megcsapja az orrom a karamellizált, fahéjas mogyoró édes, hívogató illata. Alaposan megszaglászom a levegőt, és elégedetten konstatálom, hogy nem csal a szimatom. A kijárattól nem messze egy árusnál van a finomság. Talán arra még van nálam elég pénz. Lassan, komótosan indulok el felé, azzal is telik az idő. Elvégre nem érhetek haza még mielőtt elvileg vége van a sulinak. Akkor Adam kiverné a balhét az biztos! Amint megszereztem a zsákmányom, máris jóízűen túrok a kis papír zacskóba, és egyszerre több szemet is a számba veszek. Mohón rágom, élvezettel hümmögök közben, aztán egy idő közben megüresedett pad felé veszem az irányt. Talán láthatom a nosztalgia járatot, minden délután indítanak egy gőzöst, ami fütyülve és sisteregve, hatalmas fehér és szürke füstfelhőt eregetve távozik a váróból, az egyik középső vágányon. Régen is szerettem a vonatokat lesni, most sincs másként. Már éppen leülnék a padra, amikor egy arra járó lány belém ütközik. Talán a csomagjai foglalták le túlságosan, vagy csak simán nem vett észre, nem tudom. Mindenesetre én is hibásnak érzem magam, azt hiszem alaposan elmerültem az édes kis mogyorók nyújtotta élvezetekben. Riadtan szorítom össze a kezemben a papírzacskót, nehogy szétguruljon a mennyei édesség.
- Ne haragudj, azt hiszem, elbambultam. – mosolygok a lányra, és alaposabban is megnézem őt magamnak. A felismeréstől elvigyorodok, és boldogan visítok fel, nem kevés tekintetet magunkra irányítva ezzel. – Lavinia! – sikkantok, és már ölelném is át. Ezt a meglepetést! Egy ilyen rég nem látott ismerős, pont most bukkan fel a pályaudvaron? Lehet, hogy ma van a szerencsenapom?
- Hát te hogy kerülsz ide? Adammel találkoztál már? – szokás szerint nem bírom befogni a szám, máris kérdésekkel bombázom. A rosszkedvem elszállt, a régi nagyszájú cserfes fruska pedig visszatért. Itt volt az ideje.
Vissza az elejére Go down



Vendég
welcome to my world
avatar


Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar Szomb. Ápr. 19, 2014 4:21 pm


Clara & Lavinia


Már az ablakban toporgok, amikor a vonat lefékez, felharsan a jól ismert szignó, és kívülről hallani, hogy a New York-i vonat az egyes vágányra futott be. Egy pillanatra komolyan elgondolkodom, hogy előzetes szándékommal ellenkezően mégsem szállok le, inkább kifizetem a büntetést, ha újra ellenőrzik a jegyemet, amely határozottan csak New Orleansig szól, de én le nem szállok innen. Igen, egy pillanatra inába száll a bátorságom, magam sem tudom többé, hogy miért éppen most, és mi hozott vissza ide, és miért akartam én ezt egyáltalán. Ideje volt. Válaszolom meg magamnak a kínos kérdést, mégis olyan vagyok, mint akinek a fogát húzzák, amikor megfogom a bőröndömet, és elindulok a többi leszállóval együtt az ajtóig, lelépek a peronra…és arcon csap a jól ismert itteni valóság…
Beszívom az ismerős levegőt, ugyanolyan az illata, mint egyszer rég. Rég. Annyira nem volt rég. Nem teltek el évszázadok és évtizedek sem, éppen hogy ugyan, de szinte hamar visszatértem. Ahhoz képest, hogy soha nem akartam, pláne. Amikor elmentem úgy gondoltam soha nem fogok visszavágyni. Nem kellenek a szabályok, nem kell a család, barátokat találok máshol is, és máshol el sem várnak tőlem dolgokat. Tőlem, az erőmtől, a kamaszkoromtól. Beutazom a világot, és sosem térek vissza. Ez volt a terv. A terv, ami kútba esett, a terv, amit félbehagytam, egy kósza megérzésért, és a bűntudat mardosása miatt. Hagyom, hogy az emberek nagy része elrohanjon mellettem, nekem egyáltalán nem olyan sürgős, hogy az elsők között csapjak le egy taxira, és szaladjak dolgomra. Mi dolgom lenne? Azt sem tudom, mit kéne elsőként tennem. Hazamenni…? Meleg fogadtatásra igazán nem számítok, ha csak lehet, odáznám a pillanatot. Annak gondolata is, hogy betegyem a lábam a francia negyedbe rosszul hangzik, pedig ha már itt vagyok, nyilván az a célállomás a városon belül is. Képzelem a többi boszorkány mennyire fog lelkesedni az érkezésemért. Örülhetek, ha ép bőrrel és szóváltások nélkül megúszom az efféle első viszontlátásokat.
Miért is hiányzott ez nekem? Hangosan felsóhajtok, megrázom a fejem. A nagyit, őt akarom látni. Azt sem tudom él-e még, de valahogy ezzel kapcsolatban hetek óta rossz érzésem van. Össze kell szednem magam, és kivételesen azt tenni, ami helyes. Nehéz is az, amikor éveken át soha senki sem mondta meg neked, mit kellene tenned és nem kellett különösebben ügyelned arra sem, hogy mi a helyes. A szabadságot választottam az itteni élet írott és íratlan szabályai helyett, a szabadságot anyám vasmarka helyett, és más veszélyekre az ittenieket. Persze, New Orleans sosem unalmas, messze földön arról zengnek a halhatatlanok, hogy visszatértek ide a legősibb vámpírok, de mindez engem nem igazán érdekel. A város mindig is a természetfeletti csatározásainak helyszíne volt, amiből én már rég nem akarom kivenni a részem, nem ezért jöttem.
Azokat akarom látni, akiket hátrahagytam, bármilyen ijesztő is ennek gondolata. Igazítok a fogásomon, amivel a bőrönd fülét szorongatom, és bizonytalan léptekkel indulok meg a peron mentén.
Vissza az elejére Go down



welcome to my world
avatar

► Total posts :
1823

ADMINISTRATOR ♔


TémanyitásTárgy: Pályaudvar Hétf. Ápr. 22, 2013 2:40 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése



Ajánlott tartalom
welcome to my world




TémanyitásTárgy: Re: Pályaudvar

Vissza az elejére Go down

Pályaudvar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
world of mysteries :: Színház az egész világ :: New Orleans városa :: Francia negyed-